Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Társalgó
by Thomas Montgomery Yesterday at 22:28

» Fegyverek terme
by Gabriel Skoglund Yesterday at 22:01

» Voronin lakás
by Dasha Voronin Yesterday at 21:55

» Álmok palettája
by Nathaniel Montgomery Yesterday at 21:50

» Carolék kocsmája
by Nicholas Earhart Yesterday at 19:03

» Appalache-hegység
by Matt Holey Yesterday at 17:58

» Iroda
by Alexander Kyle Chairman Hétf. Jan. 22 2018, 21:40

» Konyha
by Thomas Montgomery Vas. Jan. 21 2018, 14:52

» Bécs, Ausztria
by Camilla Wander Vas. Jan. 21 2018, 14:51

» Smaragd szoba
by Admin Vas. Jan. 21 2018, 10:41

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Ezüst-tó Hercegség

    Share

    Ezüst-tó Hercegség

    on Szomb. Okt. 01 2016, 22:27

    ....
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Szomb. Okt. 01 2016, 22:28


    New Beginning




    - Mmmm... nem egészen   – másnak gondoltam, és ez most már lényegtelen. – Most gondollak annak   – felelem könnyedén.
    A válaszra felkuncogok egy pillanatra, majd mükomolyságot tettetek.
    - Mit is várhattam volna   – az emberek furcsa szerzetek, saját maguknak okozzák a bajt. Mondom én, aki szintén ezeket tette.
    Voltaképpen már semmi sem érdekel. Olyan mélyrepülésben volt nemrég részem, amiböl hajszálnyi remény sem volt, hogy ki is nyitnom a szemem. De nem mentem el, itt maradtam. Pedig menni akartam, és ez az ádáz csata el is húzta a felépülésem. Ha testem össze is foltozódott, a lelkemben akkora luk lett, amit nem lehet újból egésszé tenni. Üres lettem. És ha már üres lettem, akkor belefér az is, hogy Sophiával foglalkozzam. Vagyis inkább átváltoztassam, ha már egyszer elkezdtem.
    - Akkor meg minek mondod, ha nem számít   – ciccentek egy rövidet. – Akkor ne legyél. Ki van itt?  – kérdezek vissza, hátha kirángatok belöle még értelmes dolgot.
    - A tündérek már csak ilyenek   – húzom el a szám szélét, akármennyire is fáj. – Én sem voltam különb   – a voltam szón elmerengek. Még vagyok, igazából mindenki beletartozik már.
    - És az vagy?   – csatolom vissza a szavait.
    - De ki az az ö?  – nyomom meg a szót, egyáltalán nem türelmetlenül.
    Válasz nélkül hagyom a felrobbanásra való rákérdezését, most már a tettek jönnek, a szavak csak tovább húzzák azt az idöt, amit ebben az örületben tölt el. Régebben élveztem volna. Most sem szánalomból teszem, hogy cselekszem, annyira agyalágyult még nem lettem. Remélem.
    Nem aggódom azon, hogy engedély nélkül léptem Téludvar területére. Talán az egyetlen vagyok – micsoda baromság –, aki valóban nem tartozik egyetlen udvarhoz, birodalomhoz sem. Kitaszított lettem, vagy én tettem magam azzá, a lényegen nem változtat. Nem hordozom egyik udvar sajátosságát sem már, még a független birodalmakét sem.
    Elnézegetem Sophiát egy ideig. Talán nem is volt annyira szemét és bolond ötlet tölem, hogy tündérré tettem. Ez az igazi önvalója, emberként csak árnyéka volt önmagának.
    Sóhajtva csettintek egyet, s a környezö ezüstös, tülevelü fákról porrá alakuló levelek hada indul el, hogy aztán finom anyagú ruhává álljanak össze Sophia testén, mintegy lehántva elötte az emberviselt ruházatot.
    - Így már sokkal jobb. Az bizony   – tetszett mindig is ez a hely, talán éppen ezért jöttem ide. Sosem értettem, hogy a lelkem miért Tavaszudvarban kötött ki, még a Vadászok léte is közelebb állt hozzám. Sokszor jöttem el ide, akár behatolóként, akár vendégként.
    A kapucnit fogva, már félig felhúzva rökönyödök meg egy pillanatra, a kezem megáll a mozdulat közben.
    - Már régóta nem vagyok az   – mai napig siratom böröm egyedi színét, keveseknek adatott meg az az ajándék, amivel én ékeskedtem. És ki is használtam. A Vadász-létmód elvette tölem és tudom, hogy már nem fogom visszakapni.
    Majd felkacagok, hangosan, az ezüstszín lombok visszhangként csendítik vissza melegbarna hangszínemet, ezüstös fuvallattal színezve. Pokolian fájnak a sebeim, és ez viszont életem végéig kísérni fog, ez is a tudatomba zárult.
    - Vigyázz, még a végén el is hiszem   – arrébb húzódva felállok és a kapucnit a fejemre teszem. Nem akarom látni magam, azt, aki lettem. Helyette inkább Sophiára figyelek.
    - Lépj közelebb a tóhoz   – mutatok a nem messze, szinte ezüsttükör-simaságú felszínnel rendelkezö tó felé. – Most nézz bele. Mit látsz? –   majd minden kihagyás nélkül folytatom a kérdéssel. – Mi a neved?   – a Sophia immár csak embernév, semmi más, ám tündérlényének is van neve, aki csak arra vár, hogy felfedezze Tündérhont s bemutassa magát ennek a világnak.
    Én nem hajolok a víztükör fölé. Az összes tükröt összetörtem az elsö belenézésem után, amikor magamhoz tértem.




    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Szomb. Jan. 14 2017, 21:14




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"

    *Rá kellene kérdeznem, mit ért ez alatt, az agyam jelzi is az igényt - légy kíváncsi! -, ám ugyanakkor képtelen vagyok rá, s fejemben kaparva tiltakozik a puha fájdalom, ami csupán nyugalmas süppedést kíván, elmerülést a megnyugtató és ismerős kínban. Kancsal pillantással kutatom néhány pillanatig James arcát, hogy elkapjam a tekintetem, mikor látni vélem a sebhelyek pókháló-vonalait, halovány kísértetkép a fizikai álca felett, melyet nem lenne szabad még látnom. Ha rajtam múlna, semmit sem látnék. Lehunynám a szemem, és ki sem nyitnám többé - de a beteges, önmagamat gyűlölő vágy nem hagyja, hogy megtegyem, hogy könnyed menekülést találjak.
    - Mert kérdezted - vágom rá magától értetődő természetességgel. Időnként már felszínre tör bennem annyira a létezni vágyó tündér, hogy fel sem merül bennem a hazugság. Kérdez, és én feleltem, ha nem is rendesen. Bár valóban ilyen egyszerű lenne a világ!
    Ő. Ő? Ő! El akarom mondani. El akarom hallgatni. Kinyitom a szám, s halk nyögéssel be is csukom, mert torkomon akad a szó, kétségbeesett, tudattalan a mozdulat, mellyel torkomra szorítom tenyerem, a saját kezem általi fulladás érzése... megnyugtat. Őrület, ugye? Mosoly fut ajkamra, kacaj szökik a fogaim közül, hisztérikus, s mégis halk és kontrollált. Az ellentétek épp úgy feszülnek egymásnak a hangomban, ahogyan bennem. Általánosan intek, arrafelé - hát nem látod, hogy festi árnyképeit a falra a semmi?! -, de nem szólalok meg. Akkor még.
    Szemem tágra nyílik - valahogy természetellenesen nagyon -, és valami rosszalló, ámde elnéző ámulattal pislogok rá kettőt a kijelentésére. - A tündérek mind különbek. - Nem tudom, honnan, de ezt tudom, igazságként gördül az ereimben, akként rázkódik meg a csontjaimban, ahogy kijelentem, egyetértő mordulással nyújtózik el a zsigereim között. De hogy az ember látja így, vagy a tündér, nem világos - már ha látja egyáltalán bárki. Ki vagyok? - Nem - felelem rá azonnal, majd elbizonytalanodom rögtön. Valamit mondtam Ilenone-nak is - valamit, hogy ki vagyok, mi vagyok... de nem tudom felidézni. Már más vagyok. - Mindig más vagyok - szalad ki számon megint az igazság. Olyan sokáig nem tudtam azzá válni, mivé lennem kellett volna, hogy immár képtelen vagyok állandóságként gondolni magamra. De állandóság nélkül én sincs, vagy van?
    És már megint kilyukadunk ugyanoda. Megint nekirugaszkodom. "Eve" - két szótag csupán, nem is kellene túlságosan artikulálnom. És mégis... amit végül kimondok, sokkal több és nehezebb, ugyanakkor mintha nem is én mondanám - valami felhorgad bennem, kíméletlenül szorongatva bensőmet. - A lányom. - A halott lányom. De a nyilvánvalót nem mondom ki, mindenki tudja, hogy az élő nem lehet szellem is.

    Aztán felgyorsulnak az események - vagy csak számomra? - s a világ még szürreálisabbá válik. Vagy logikusabbá?
    Nem tudom a különbséget.
    De helyénvalónak érződik, akármi is ez.

    A ruha nem izgat különösebben, bár az előszökő,elégedett sóhajom azt sejteti, hogy mégsem annyira mindegy. Kettősségeim nem szűnnek meg varázsütésre - akár emberi lényemből fakadtak, akár a határon billegő felemásságomból, mindenképpen idő az, mire sikerül valamiféle egyensúlyt kialakítani majd zaklatott, hosszan-kínzott elmém és testem számára. Utóbbi első lépése talán lehet a ruha, s hogy a varázslattal-szőtt, természetből-vett adag eddig ismeretlen otthonossággal simul bőrömre, mely beláthatatlanul hosszú idő óta először nem fáj. Olyannyira meglepő ez az érzet, hogy nem is tudok vele mit kezdeni - nem foglalkozom vele, mert könnyebb a környezetre csodálkozni ámuló gyermekként, mint feldolgozni a tényt, hogy nem fáj minden.
    S különben is. Damien! Nem vagyok képes nem csodálni. A szavai megint bennem akasztják a levegőt, s először csak rázom a fejem - egyszer, kétszer -, mit lehet erre mondani? Valamit kellene. - Villámsújtotta fa - jelentem ki, s számomra ez megmagyaráz mindent. Fejem kissé félrebillentve, kutatón szemlélem, s akármit látok, arra ingerel, mégis folytassam. - Láttál fát. Fenséges és moccanatlan. Talpig zúzmarás, szinte füstölög. Aztán vihar, dühödt, lecsap, továbbáll, kérlelhetetlen. Két erő találkozása: ott marad. Azt hiszed, csonka, pedig tökéletes lett - magyarázom gondolatmenetemet, lassan, ráérős szünetekkel a szavak és mondatok között, a puszta kijelentéseket elégnek gondolva, az összefüggéseket többször elharapva, mint amennyiszer kimondva. Számomra amit most látok - a hegszabdalta, örö erők táncának nyomát viselő arc - tökéletes és gyönyörű. S mikor elhúzódik, homályba vonja arcát és feláll mellőlem, én inkább visszahanyatlom a földre csalódottságomban.
    - Tartasz attól, nem viseli el üzeneted a világ? - Figyelni kell oda, szólok magamra, most először észrevéve, hogy a nyelvtan - mi is az? - valahogy nem jó a mondatomban. De nem vesződöm azzal, hogy helyesebb formát keressek a gondolataimnak. Fekve maradok, csupán tekintetemmel üzenek, mely még mindig az arcát kutatja. Tükör, félelmetes - majd belenézek, ha ő is. Nem vonz, már nem úgy, mint korábban - érzékeim eltelítődnek a puszta levegővel, a körülöttem vibráló mágiával, s kell hozzá egy kis idő, hogy különválasszam az új ingerek sokaságát, s így rájöjjek, kapcsolatom a vízzel különleges. Még nem. Még sok, lehengerlően sok az újdonság, de már közeleg az a pillanat is. A név viszont... hajlandó vagyok elgondolkodni rajta: arcom a levegőbe fordítva, mély lélegzetvételekkel hallgatom a semmit, ami mégsem semmi, bár suttogását még nem értem. De szeretném, annyira szeretném! Halk, vadállatias morgás szökik tormokból, elégedetlen, frusztrált. Meglepetésemben el is hallgatok - ilyet sem hallottam még. - Én... - torokköszörülés, szünet. Szeretnék felelni. Nem akarom tudni. Mi van, ha nem tetszik? Félelmem szinte tapinthatóan kiárad körém, megtörve a hely békéjét. S ahogy indulataim felkorbácsolódnak, szinte belém csap a felismerés is, s úgy köpöm ki az idegen hangzókat, mintha torkomon akadt csont volna.- Asrai... Glaistig... Annwn. - Idegen, s mégis furcsán ismerős. Nem tudom. Nem értem. Zavartan pislogok az égre, majd Jamesre. Aki nem James, csap belém a felismerés. - S a tiéd? - Fontos tudnom, s nem kérdőjelezem meg ennek okát.*



    921 szó | Funhouse | Öltözék | @




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Vas. Jan. 15 2017, 18:29

    Ahogy elkapja a tekintetét rólam, ráébredek, hogy ismét látja a rejtett hegeket, elfordítom az arcom, legszívesebben a kapucnit is felhúznám.
    Biccentek a rávágásra, megismerve, ki is mondatja vele. Láthatóan tör elő belőle az, aki, vagyis a tündér. A nevetésre felé fordulok ismét, figyelem, az átalakulás része, ahogy formálódik benne, s nyilvánul meg az, aki voltaképpen egy ideje már benne lakozik.
    - Azok? – nézek rá komolyan. – És miért különbek? – akkor átkoztam el legelőször a fajtámat, amikor a királynő rútul átvert, s nekem nem volt más választásom, mint csatlakozni a harcosokhoz, miután elvette tőlem azt, akit a legjobban szerettem. Számára csak játék volt, más meg elveszítette az életét. Én nem kaptam meg, akit akartam, s én sem adtam neki oda azt, amit akart.
    - Miért vagy mindig más? – érdeklődöm tovább, hogy előhúzzam a tündért belőle.
    - Hogy mi? – döbbenek le. Van lánya? Azonban cselekedni kell, itt nem maradhat.

    Játékosan ingatom meg a lábam a földön, mint egy gyerek, akinek tetszik, amit lát. Sophie gyönyörű tündér lett, s valóban önmaga. Boldog vagyok, talán évszázadok óta először. S ez az elégedettség, boldogság nem a kárörömből ered, s ennek szokatlansága még inkább boldogabbá tesz. Érintése egyszerre fáj és nyugtat meg, ahogy megállok-megállít a mozdulatban, a kapucni visszahull a hátamra, én meg a döbbenettől először mozdulni sem tudok, aztán felkacagok.
    Komolyan hallgatom, amíg a kérdésemre válaszol, figyelem, s pásztázom, s a döbbenet, hogy mennyire pontosan beszél rólam, elnémít, kezemmel a fejemre húzom a kapucnit és pislogva nézegetem a földet, nyelve párszor. Keserűen megrándul a szám széle, de hallgatok, holott a világba kiáltanám a fájdalmat: már régen nem vagyok tökéletes, évszázadokkal ezelőtt megtörtem, eltörtem, s sosem leszek egész. Hátat fordítok Sophiának, nem akarom, hogy így lásson.
    - Én már nem létezem a világ számára, kitaszított.
    Halk a hangom, nem akarom, hogy velem foglakozzunk, Sophia végső alakulását szeretném elérni, ami a neve. A morgásra csak a fejemmel oldalt fordítva figyelek felé, és mélyet lélegzem.
    Ízlelgetem a nevét, a jelentését, csilingelő, jeges-susogó-zúgó hangzását. A kérdésre leengedem karba font kezem, kihúzom magam, s megfordulok.
    - Nos, kedves Asrai Galistig Annwn – a név gördülékenyen szólammal távozik ajkaimról – A nevem Corraich. Üdvözöllek világodban, hazaérkeztél – hajolok meg, üdvözölve a birodalom új lakóját.



    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Vas. Jan. 15 2017, 20:41




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"

    *Mondandóm a világnak töméntelen, de szavaim suták és kevesek. Menekülnék, de nem lehet; látok, mikor másra sem vágyom, mint a kellemes semmi mindent elnyelő puhaságára; s válaszokat várnak tőlem, mikor még a kérdésekhez sem vagyok elég. A világ nevetséges tragikomédia. Ajkaimra még mindig úgy fakad a mosoly, mint sebből a genny, miközben szinte szelíden ingatom fejem, s hagyom verbális válasz nélkül az érdeklődést. Azok, mert azok - miért én magyarázzam el? Miért kellene tudnom? Legfeljebb ezt mondhatnám el: James, nekem nincsenek válaszaim; nekem csak suttog a semmi és ringat az éh, fázlal a kín és rettent a csend, nyugtat a szív és hajt a vér, de a kimondatlan szavak csak a tekintetemben ülhetnek meg, mert a torkomban túlságosan otthonosan fészkel a hallgatás, semhogy átjuthatnának barikádján. De a gondolatok amúgy sem hosszú életűek, elfújja őket a nemlétező szél, hogy helyükbe csak az ordítóan néma nem tudom kerüljön.
    Mégis, van, amire akkor is muszáj kinyögnöm a hangokat, ha ajkamba harapó torlaszokon kell is átverekednem magam érte. Felnézek rá - megint csak az emberi arc a szemem előtt, viszont most mintha kezére húzódnának fekete árnyékok, amikkel nem törődök -, oldalra biccentve a fejem előbb csak enyhén, aztán egyre inkább, mintha arra lennék kíváncsi, hogy festhet fejjel lefelé nézetből, s ezt egészen addig művelem, míg A) keresztül nem esem saját megbotló lábamon, B) el nem kap és vissza nem állít egyenesbe valaki. Amelyik hamarabb megtörténik. Akár így, akár úgy, a végén közelebb hajolok, hogy bizalmasan a fülébe suttogjak. - Hátha így elmenekülhetek - vallom be, s kacsintok a végén cinkosan, mintha ezzel mindent elmondtam volna, s ettől fogva a világ értelmes hellyé kellene váljon Damien számára is.
    Máskor nevetnék azon a tényen, hogy megleptem - éppen őt, ki szeretett a mindent-jobban-tudó szerepében tetszelegni, de most csak vérszegény mosolyra futja tőlem, s egy szinte bocsánatkérő vállvonásra. Titkaim egyike, s tán legsúlyosabbika, lám, kikerült a kezeim közül - s ahogy sejtettem, aki kapta, nem tud mit kezdeni vele. S az emberek még csodálkoznak, miért a hallgatás?!

    A változás több, mint amit ilyen rövid idő alatt fel lehet fogni és be lehet fogadni - függetlenül attól, hogy előkészületei már több mint egy éve zajlottak bennem, s így is sokkal-sokkal tovább tartott, mint kellett volna. Ujjaim szinte önkéntelenül találják meg bal karomon az egyik jel-mintát, s követik a kidomborodó vonalakat a csuklómig, majd vissza a vállamhoz. Képtelen vagyok felfogni az üzenetet, mit közvetít az ábra, csupán bizsergeti tudatom a felfedezés izgalma, s az ígéret, hogy később még több lesz, amit találhatok, s értelmet nyer a rejtély, mely most még lehengerlő és kibogozhatatlan. Hiszen még csak annak tudatos belátására sem vagyok képes pillanatnyilag, hogy e jelek mindenhol bőrömet borítják, szinte plusz fedőréteget adva az egyelőre ismeretlen alaknak, aki mostantól volnék.
    Talán ezért fixálódom rá annyira Jamesre, ezért olyan mérhetetlenül fontos számomra a jelenléte: könnyebb kifelé figyelni, másvalakivel lefoglalni az örökké sikító elmét, hogy a háttérben szinte észrevétlenül, magam előtt is rejtetten foglalkozhasson mindezzel, kényelmes tempóban - miközben tudatom és megélt gondolataim önmagam helyett körülötte keringenek, akár telő-fogyó hold a bolygó körül. Hát olyan meglepő, hogy látom? Nem értem, miért a döbbenet, hiszen csak azt mondom ki, nagy nehezen, ami számomra ebben a percben a világ. Azt nem tudom, ki az az én - de azt igen, hogy ami van körülötte, az hogyan hat rá. A sebzettség tesz valamit - valakit - gyönyörűvé, mert a tökéletlenség lehet csak tökéletes. A hibátlanság nem az, az éppen az ellentéte: steril, személytelen és taszító. Az erő, amiről a sebek mesélnek - az erő, ami okozta, az erő, ami elviselte és túlélte -, az vonzó, életteli és fantasztikus. Emelem a kezem, ha hagyja: mutatóujjam előbb a megránduló szájszél ívét cirógatja végig, majd onnan siklik tovább a rejtegetni kívánt vonalakra. Az sem érdekel, ha fájdalmat okozok, bár érintésem könnyed, akár a pillangó rebbenése, hűs-hideg, akár a tengerszem decemberben, és nedves vízcseppeket hagy maga után. S csak akkor állok meg s törik meg mozdulatom, ha ő tesz róla: elkapja a csuklóm vagy elrántja a fejét vagy, mint teszi végül, hátat fordít.
    Igazából nem vagyok csalódott. Sokkal jobban megértem ezt a reakciót, mint hinné bárki, hiszen valami ilyesmit műveltem én is, nem? Bár még a saját múltamat tekintve is több a hézag, mint a biztos tudás az elmémben, de ennyit még én is tudok. - Persze. Te vagy a világ - bólintok is rá értőn. Nekem legalábbis, ebben a pillanatban, ő az. Végtére senki más nincs itt rajtunk kívül, s én magam momentán nem létezem, nem igazán, még nem. Egy darabig még... nem. - Kitaszított? - figyelek fel némi késéssel arra a szóra, amit nem tudok értelmezni. Persze, sok minden van, amit nem tudok; de a kimondott dolgokra kérdezni egyszerűbb, mint szavakat keresni mindennek és mindenre, ami homályos.
    Nem tudom, mi ez a név, nem ismerem. Nem hoz számomra extázist, katarzist; halovány borzongás csupán, mi végigszalad idegeimen és belülről megcirógatja csontvázszerű testemet, de ettől még nem tudom igazán magaménak tekinteni sem a reakciót, sem a kimondott, idegenszerű hangzókat. Köhögni lenne ingerem a puszta kimondásuktól, s most először visszafojtom a késztetést. (Magamat is meglepem vele, hogy sikerül, noha megint csak zavarban hagy a kérdés: miért?) Ugyanakkor helyénvalónak tűnik, minden dacos ellenállásom mellett is, talpra állni - a mozdulat sima, szinte folyékony, nyoma sincs benne a szó szerint haldokló emberi test nehézkességének -, mikor James megfordul. Katt-katt-katt, a fejemben akkor billen helyre valami, amikor ő mondja ki a nevet, sokkal könnyebben, mint én tettem, de nem ismétlem meg, nem ismerkedem vele tovább, félresöpröm. Felvillan bennem a fájdalom emléke - nem tudom, melyik fájdalomé, ahhoz túlságosan összefolynak a képek és érzések -, s tartani kezdek tőle, hogy ha sokáig kapaszkodom valamibe a gondolataimmal, visszatér szemem mögé a kínlüktetés. - Corraich - ismétlem meg én is a nevét, s majd még kétszer elsuttogom, mert tetszik a hangzás, s félek, másképpen elfelejteném. Esetlen meghajlással viszonzom az üdvözlést, szándéktalanul eltúlzott mozdulattal, ismerkedve az érzéssel, mit az új test okoz. - Itt élsz? - Ó, igen, a kérdés pont azt jelenti, amit nem merek kimondani.*



    991 szó | Funhouse | Öltözék | @




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Kedd Jan. 17 2017, 20:51


    Elkapom a derekánál, ahogy hajol, miután látom, úgysem állna meg, amíg a földre nem borul. Most erre pedig nincs szüksége, s tudom, a tündér teteti vele, s ezért finoman fogom meg a derekánál fogva, s tartom meg, majd emelem vissza álló helyzetbe.
    Bárcsak én is így tudnék ennek hinni! Önmagam elől azonban sosem lesz menekvés, a múlt folytonosan előttem van, s filmként hozza elő mindazt, amit tettem, s amit tettek velem.
    Elértem a mozdulatát, s nem faggatom tovább róla. Van, amiről nem kell beszélni. Tényleg megváltoztam.

    Az érintése fájdalmas a testemnek, mint ahogy a nézése fájdalmas volt a lelkemnek, leveszem róla a tekintetem, s inkább elfordulok. Megvan még bennem a kevélység, a szépség iránti áhítat és szerelem, amiben nekem már többé nem lesz részem.
    Nem felelek a visszakérdezésére, hiszen elmondtam: kitaszított lettem. Mélyet lélegzem és inkább hagyom elmúlni a pillanatot.
    A nevem ismétlése fájdalmas emlékeket ébreszt, melyeket már több száz éve magamba temettem, s azóta választok emberi nevet magamnak, időről-időre mást.
    - Te élsz itt. Ez a te hazád – nekem már nincs, hiába vagyok tündér, legfeljebb csak Tündérhon lakója lehetek, de egy birodalomé, egy udvaré és egy királyságé, de még csak egy háznak sem vagyok ... élője.
    Sophiet tündérénje vezette ide, amikor kaput nyitottam, rábíztam a vezetést, hogy hazataláljon, ahonnan érkezett.
    - Figyelj a benned lévő tündérre, segíteni fog megtalálni az utad. Az otthonod. Ahová tartozol.
    Én ugyan mit taníthatnék neki? Mágiám kevés van, erőm nincs, s otthonom sincs, pusztán az emberek világában tudhatok magaménak pár négyzetmétert, de az sem a hazám, s nem is az otthonom.



    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Vas. Jan. 22 2017, 17:42




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"

    *Általában összerezzentem, ha valaki hozzámért, de most (már?) nem bánom, meleg kezek a derekamon, erős fogás, valami, ami megtart akkor is, amikor fogalmam sincs már az irányokról, a fent-és-lent északról. Kiegyenesedni majdnem olyan, mint a repülés - épp annyira szürreális. Talán szeretném, hogy faggassanak - ha már kint van az első szótag, jöjjön a második, harmadik, sokadik is - de James hallgat, s megteszem én is, hiszen az biztonságos, az ismerős, az az enyém maradt ebben a felborult és őrült világban is. Pedig semmi nem történt, csak leestem a térképről.

    Nem értem őt, az egyszer s mindenkorra bizonyos. S nem vagyok elég magabiztos, elég normális (vagy elég őrült?) ahhoz, hogy ennek ellenére próbálkozzak, erőltessek, kísérletezzek. Hagyom, hogy elforduljon, hagyom, hogy lecsússzon róla az érintésem - már ha az enyém egyáltalán, hiszen idegenek az ujjak, gumikesztyű-vékony kék bőr a faág-törékeny csontokon. Talán ezért sem akarok magammal foglalkozni, magamra csodálkozni: önvédelemből, mert mit is kezdhetnék azzal, hogy valóra vált a régi álom és kibújhattam a bőrömből? Mi marad azután, hogy megkaptuk, amit kívántunk? Még üresebbek leszünk, pedig azt hinné az ember, hogy a korábbi kongó ürességet nem is lehetett fokozni, s mégis.
    Lefelé mindig vezet út; csak felkapaszkodni lehetetlen.
    Kérdésem válasz nélkül hagyja, ez viszont már nem olyasmi, amire szó nélkül szemet hunyhatnék. - Ki és honnan? - taszított ki, hangozna a kérdés befejezése, ha venném a fáradtságot, hogy teljes és értelmes mondatokban kommunikáljak, ne azon a széttöredezett módon, amiben a szavak úgy gurulnak, akár az elszakított fonálról lepergő gyöngyszemek.
    Fejem csóválom a kijelentésére, elnézően, még mindig az őrület magabiztosságával. Hiszen már mióta próbálják megmondani nekem, mi a világ, milyen a világ - s tévednek, mert nem olyan. Számomra legalábbis semmiképpen sem. Ez, úgy tűnik, nem változott. Én hazám? Olyanom nincs, s ha volna is, bizonyosan nem egy hely lenne az. - Itt sem jártam sosem még korábban - jelentem ki, hiszen ez is igazság. Nem tudom, miért olyan fontos, érzem-e vagy nem is sejtem, hogy számomra immár csak az igazság a kimondható. Még ha kissé nyakatekerten is - bár lehet, ha elmém darabjai megtalálják helyüket, akkor idővel a nyelvem sem kavarja majd össze a szavakat. - Hol élsz? - firtatom tovább, mert fontos, fontosabb, mintsem magamban tarthatnám, mintsem magaménak gondolhatnám a kérdést. Csak átutazott rajtam, s enyém az öröm, hogy megtette, hisz talán választ kapok ezáltal.
    - Tündér? Bennem? Ni... - nincs, akarnám mondani, de még kérdéssé fordítva a hangsúlyt sem engedi a friss mágia, elakasztja lélegzetem, összeszorítja torkom, fájdalmas fojtogatással. Még mindig nem értem, mi történt velem, hiába élem látható természetességgel. Az új külsőt úgy viselem, akár más a rá szabott ruházatot - s talán meg is vagyok győződve róla, hogy levethetem majd idővel. Ki tudja? Végtére épp az imént történt meg velem ugyanez. Nincs biztosíték semmire, és nincs értelme semminek, talán az egy Corraich kivételével - ő azért elég biztos pont még most is, így is, ekkor is. Hát nem csoda, hogy teljesen igaznak gondolom a szavakat, amik kibuknak belőlem, amint ismét lélegzethez jutok. - Hová tartozom, tudom. - Még bólogatok is, saját magamnak, aztán Damien kezéért nyúlok, hogy összefűzzem ujjainkat.
    Talán még olvastam is erről valamikor, igaz, kacsáknál, de mit számít? Hogy is nevezték?*




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Szomb. Jan. 28 2017, 22:34

    Nem velem kéne foglalkozni, ám az, hogy miként kéne másokkal foglalkozni, s törődni, évszázadok óta nem megy. Sajnálom Sophiet, hogy éppen őáltala, rajta, s vele fogom, kell, akarom ezt megtapasztalni. Akarom? Semmit sem akarok már. Nincs erőm, amivel akarjak.

    Nem megy válaszolni. Túl keserű ez még bennem, vagy én vagyok túl üres. Vagy gyáva. Megrándul a szám széle, mosolyra, hogy aztán keserűen hulljon le a sebzett széle a talaj felé.
    - Valóban nem jártál még – bólintok. – Ám ettől még lehet a hazád, az otthonod. Szeretnél járni? Megismerni, körbenézni? Vagy másfelé vágynál? – nincstelenként már nem köt egy udvarhoz, egy birodalomhoz sem esküm, olyan szabad lettem, hogy ez a szabadság összelapít.
    - A jelenben – hiszen már nincs múltam, s vele hazám, otthonom sem, s nincs jövőm sem. Vannak még adósságaim, amiket vissza kéne fizetnem, ám nem tudom, mi lesz mindebből. Sophie az egyik ezek közül, s nem szeretném cserbenhagyni. Vágyom nem-létezni.
    A félbehagyott szóra mosolygok. Rájött. Érzi. Tudja.
    Nyelek egyet, ahogy az égett kezem után nyúl, s összefűzi ujjainkat. Fáj. Hagyom.
    - S hová tartozol? – nézek immár rá, felé fordulva, a tekintetét keresve.
    Távolról érzékelek valamit, közelednek felénk. Tudják, hogy megérkeztünk, hogy itt vagyunk. Vajon maradhatunk is? Vajon távozhatunk is?
    Hátam mögül hófehér felhőkből válnak ki a jegesfehérszürke lovak, hátukon kékesfehérbőrű lovasaikkal. Katonák, kik a környéket ügyelik.
    Megfordulok, s bár fáj, nem engedem el Sophie kezét, a lovasok és közé állok, úgy tekintek fel rájuk, a csuklyám még nem veszem le.
    - Kit üdvözölhetünk a két érkezőben? – fegyvereikhez még nem nyúlnak, van annál gyorsabb védelmi eszköz is.
    Meghajolok.
    - A nevem Corraich, s egy udvarhoz sem tartozom. Kivel érkeztem, új még a világban, s tündére ide hívta.
    Szépség és Szörnyeteg, kézen fogva. Nincs mit rejtenem, leveszem a kapucnit a fejemről, ezzel tovább erősítve a kontrasztot Sophie s közöttem, kihangsúlyozva Sophie tündéri szépségét és ragyogását.



    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Szomb. Feb. 04 2017, 17:27




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"


    *Igazából sosem hagytam, hogy törődjenek velem - egyetlen kivétel volt, s azt a valakit hamarabb elveszítettem, semhogy a tanultakat másokon is gyakorolni kezdhettem volna. Persze, kamaszkoromban nagyon sokan voltak körülöttem, nyüzsgés és csillogás és nevetés és öröm - még csak azt sem mondhatnám, hogy hamis volt mind. De mindig sikerült néhány lépés távolságot megtartanom, mindig felszínességükben hagytam tobzódni a kapcsolataimat, s elégedett voltam úgy.
    Aztán jött valaki, felborította az egész rendszert, közel férkőzött hozzám úgy fizikailag, mint lelkileg, lerántotta a leplet minden titkomról, elsuttogtatta velem minden rejtegetnivalóm... aztán eltűnt, nem maradt utána más, csak némi agyvelő-folt az esőáztatta aszfalton, s az én pőre fájdalmam, meg a növekvő élet bennem. Olyan élet, amit nem tudtam megtartani, nem tudtam felkészíteni a világ ellenében, nem lett elég erős, nem maradt velem még Ő sem.
    Hát csoda ezután, hogy menekültem? Mindenki mástól, tőlük és magamtól egyaránt. De belefáradtam, nincs már hová futni, a lelkemből magát kikaparni vágyó késztetés sikeresen kiszabadult, s üres vázként hátrahagyta üres, könnyű testemet. Engem. A tündért. Bármit. Hát ez kell neked, Damien? Legyen - nekem nincs erőm tiltakozni.
    Sőt, igazából már nem is rettent az elképzelés. Az újszerűen idegen érzések és tapasztalatok iránti vágy nem tudom, mikor horgadt fel bennem; valószínűleg ugyanabban a pillanatban, amelyikben átbucskáztam a tótükör-felszínen, s valami sosem-látottan ismerős világban kötöttem ki, és már nem is emlékszem, milyen régóta először majdhogynem jól éreztem magam. Foghatnám sok mindenre - az új testre, az új helyre, vagy bármire -, de az agyam azonnal összeköti a két pontot: a pozitív érzést és bizakodó hangulatot Damiennek köszönhetem, nem vitás. Bár tökéletlenül tökéletes szépsége szinte szívfájdító és szinte idegen, de mégis vonz és lelkesít és megnyugtat egyszerre, s a közelsége az első helyre ugrik vágyaim listáján azonnal. Nem kérdőjelezem meg, nem akadékoskodok magammal, kivételesen képes vagyok elfogadni mindezt, őt, és nem kifogásokat halmozni megszállottan, amik miatt nem lenne szabad ilyen oldott hangulatban és jól éreznem magam.
    Nyilván ez is James hatása. Ő csendesítette le bennem a viharokat, legalábbis erre a majdnem-kezelhető szintre, mert tombol azért a felszín alatt sok minden, de mégis... sokkal könnyedebben, mint az elmúlt néhány évben bármikor.
    - Mért gondolod, hogy lenne enyém? - Nem egészen értem, mondjuk ezen a legkevésbé sem akadok fenn, csupán szeretném átlátni, mit és miért mond most nekem. Valahogy... fontossá vált, hogy értsem. Őt. Másnál ez nem lenne lényeges, de James most fontos. (Vajon meddig?) Sokkal fontosabb, mint az, hogy akarok-e itt mászkálni, különben is már reflexből spórolnék az erőmmel, hiszem utolsó emberi hónapjaimban olyan szinten kiszipolyoztam a fizikumomat, hogy a mániákus edzéseket leszámítva - amiket akkor már biztonságosabb volt otthon végeznem, távol minden kutató tekintettől - kerültem még a hosszabb sétákat is. A következő válaszára félrebiccentem a fejem. - Az még létezik? - Jelen. Egészen hihetetlen koncepció. Mint az idő egésze, tegyük hozzá.
    Persze az ő kérdése meg ostoba. Elnézően mosolygok, és verbális felelet helyett csak felemelem a kezünket, összefűzött ujjaink szerintem ékesszólóbbak - különben sem vagyok a szavak embere, azt hiszem. Vagy... tündére? Mindegy, ebbe jobb nem belegondolnom most, túl nagy, túl messzire vezető, megrázom a fejem, régi beidegződéssel, űzze el a nem kívánatos gondolatot. Majd. Egyszer. Talán.
    Az érkezők éppen kapóra jönnek, hogy eltereljék a figyelmem, legalábbis ezt hinném, de helyette csak tovább borzolják lelkem amúgy sem nyugodt víztükrét, még inkább előtérbe rángatva a tündért, a cserfest, a veszélyest. Emberi énem ha nem is jóindulatú, de ártalmatlan. A tündéri? Nos... arról már nem igazán lehet elmondani ugyanezt. Tekintetem kéken ragyog - szó szerint -, mikor a lovasok vezetője előléptet, hogy kérdőre vonja Jamest, és önkéntelenül teszek egy lépést előre, szabad kezem (a másik még mindig James kezébe fűzve) előrenyújtom, hogy megsimogassam a nemes hátast. Nem izgat, hogy közben a másik beszél, s Corraich - emlékeztetnek a nevére, kedves tőlük, ne keverjem össze - felel is nekik, engem leköt a saját felfedezésem.
    Ujjaim mintha felhőt érintenének.
    A ló - már ha az egyáltalán - dühödten felhorkant az illetéktelen taperolásra. Felágaskodik, és rám lehel - torkából nem tűz tör elő, mint első nevetséges reakciómmal féltem. Jeges szél, vastag köd és hópelyhek tánca csap le társaságunkra, s különösképpen rám. Persze az én tündérem sem rest válaszolni, a kék bőr a csontjaimra feszül, a belé domborított idegen jelek még hangsúlyosabbá válnak, miközben a tündér gonoszkás mosolyra húzza ajkaim. A tű víztükre megtörik, hullámai magasra csapnak, azzal fenyegetnek, hogy elárasztanak minket... aztán megtörik az egész, én pedig levegő után kapkodva, megtántorodva botlok el a semmiben, szédelgő tekintetem egy pillanatra kettőt lát mindenből, és a másik kezemmel is meg kell kapaszkodnom Jamesben, hogy el ne essek. A mágiához - még az ilyen ösztönös-akarattalan, érzelmi kitöréseihez is - gyakorlás kell, az meg nálam még erősen hiányzik, tündér ide vagy oda. - Mi... ez mi? - fordulok Damienhez válaszért, naná, az idegenekben vagy nem bízom, vagy nem érdekelnek, vagy mittudomén - Corraich a biztos pont, akivel mindkét felem egyetértésben boldogulni tud, nem ezek a lovasok. Akik, szerencsére, tudják, hogy kitörésemet nem kell komolyan venni, így bár minden eshetőségre felkészülve felemelték a fegyvereiket, de nem rontottak nekem a kis "bemutató" alatt sem, csak kivárták, míg a látványos, ámde üres fenyegetés kifújt magától.*




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Hétf. Feb. 06 2017, 22:15

    - Miért gondolod azt, hogy nem lenne tiéd? – vetem vissza a kérdést, lévén ennek eldöntése az ő lelkének feladata. Ha nem ez, akkor nem lenne itt. Ha nem ez, akkor érezné. Mint ahogy ez, hiszen idehozta tündér énje, s ez, mert láthatóan egészen más belül is, mint az emberi világban. De én nem mondhatom meg számára, ebben mi a helyes, mi a megfelelő, tündér énjének, s neki magának kell mindezen döntést meghoznia.
    Nekem már nincs hazám.
    - Ha rá tudsz kérdezni létére... – hagyom félbe a mondatot. A tündér ékesszólás is kiveszett belőlem, a szavak csavarása már nem erőm, s nem erősségem. Még az előttem álló is több mágiával és tündérséggel rendelkezik, mint én most jelen pillanatban. S csodálom, egyáltalán nem irigylem. Ez az érzés oly régen volt már sajátom.
    Várva nem várt fogadóbizottság érkezik elénk. Hogy ismerik-e nevem, már nem számít. Ha ismerik is, már tudják, nem volnék nekik képes ártani, hiába akarnék. Tesznek velem, mihez kedvük tartja, már ha akarnak. Csak Sophiet, őt kéne, akarom védeni. Ám szokatlanul megszokott otthonossággal mozog, s némán figyelem, ahogy előre lép.
    Mozdulnék, hogy közé és a ló közé álljak, megvédve őt, ám tündér énem csendben figyelmeztet, maradjak nyugton, így állok, tűrve a fájdalmat, mely összekulcsolt kezünkből fakad, s a hideget, amely hűsíti eme érzést.
    Érzékeljük a felszabaduló mágiát, s tudjuk, ki felől érkezik. Immár valóban otthonra lelt Sophie. Elkapom, átkarolom, el ne essen.
    - Az erőd. Felébredt.
    - Te nem tartozol közénk, Corraich. – szólal meg az egyik lovas, távolságtartóan, majd hangja lágyul a következőkre. – Ám Udvarunknak új lakója érkezett, légy üdvözölve. – hajtanak fejet Sophie felé. – Új vagy még világunkban, s míg tanulsz, kísérőd is szívesen látott vendége Udvarunknak. Jöjjetek velünk, három nap, s három éj, nem több, s kevesebb, mint nyújtani tudunk.
    Elengedem Sophiet, ahogy fejet hajtanak felé, s hátrébb állok. Tudom, hogy jót tettem, s egyszerre érzem magam senkinek, s boldognak is, keserűnek is.
    - Tartsunk velük – állok az egyik lóhoz, kezeimmel bakot tartva Sophienak. Ha szép szóval nem megyünk, visznek erővel, a meghívást sosem lehet visszautasítani.
    Számomra nem kínálják fel a másik ló mögötti helyet, s tudják, miért. Ruházatom, s alakom pár szempillantás alatt változik át azzá, aki valójában vagyok, tündér formában: fekete pegazus, melyen az égésnyom éppoly mély és keserű barázdákat vet, mint emberszerű formámban. A levegőbe lököm magam mellettük, Sophie mellett haladva.



    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Csüt. Márc. 09 2017, 18:03




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"


    *Csendes elszántsággal, mit már tapasztalhatatott tőlem korábban, igyekszem felfejteni lelkem megújult szőttesének mintázatát, megtalálni a válaszokat a felmerülő kérdésekre, de nehéz. Mintha idegen terepen mozognék, taposóaknákkal súlyosbítva. Fáradt-lemondón megdörgölöm halántékom a visszakérdezésére. - Nem érzem annak - ismerem be végül, minthogy az időhúzás ellenére sem jutok ennél tovább. Ismerős a hely, igen... rezonál bennem valami, visszhang talán, s kellemes; de ez még édeskevés ahhoz, hogy otthonnak lehessen nevezni egy helyet. A következő visszaválaszára azonban még ennyit sem tudok kinyögni, eltöprengek inkább a szavaiba csomagolt igazságon, és mindazon, amit jelenthet, meg ami lehet mögötte. Hallottam már olyat, hogy valaki ne hellyel feleljen az általam feltett kérdésre, mert inkább egy személyt, ne adj' isten, egy érzést említett helyette, de azt, hogy 'jelen'... ez a válasz sokkal nehezebben érzelmezhető.
    És valamiért sokkal szomorúbb.
    Egy tündér azonban nem igazán szeretne szomorú lenni - még ha olyan elfajzott típus is, mint az én újdonsült személyem. Köré fűzött ujjaim megszorítják az övéit, szinte akarattalanul, s a felvillantott félmosolyomban egyszerre érződik gonoszkás felhang és megértő bizonyosság. Annyi minden, amit nem tudnék megmagyarázni - de nem tudnék elengedni sem. S nem is akarom.
    - Miféle erő az? - Észre sem veszem, mikor áll vissza gondolatvilágom eléggé a megszokott vágányra ahhoz, hogy helyes formában bukkanjanak elő a szavaim, ahogy azon sem tűnödöm, meddig fog tartani ez az állapot. A hangomban ott a sürgető kíváncsiság, de hiányzik a számonkérő él, amit emberként bizonyosan megütöttem volna. És még mindig magasról letojom a társaságunkká avanzsált többi tündért, lett légyen ez akármilyen modortalan. Corraich-t látom, ő foglalkoztat, tőle várom az iránymutatást - és valószínűleg ő lesz a legelső próbálkozásaim szenvedő alanya is, kuncog fel bennem a késztetés, ahogy agyam egy mellékvágánya már tervezgeti is, mit zúdíthatnék rá. Azért arra még én is feléjük kapom a tekintetem, amikor számomra váratlanul és minden előzmény nélkül nekiállnak főhajtani nekem.
    Arcomra fut a döbbenet, majd az elégedett mosoly, ami végül félénk bizonytalanságba olvad vissza, mikor rájövök, hogy bár egyfelől tetszik a tiszteletteljes figyelem, másfelől viszont nem igénylem és nem is tudok mit kezdeni vele. Kérdőn pislogok vissza Jamesre, főleg ha tényleg el akarna húzódni, mert azt egyáltalán nem áll szándékomban megengedni, az újdonsült tündér-fizikum minden cseppnyi erejével csimpaszkodok belé, ha kell; s csak az utolsó szavakra gurgulázik fel torkomban a kuncogás, mely úgy hangzik, mintha víz alól bugyborékolna. - Naná, hogy szívesen látott! Én nélküle egy lépést sem - szögezem le, a korábbiakhoz képest meglepően határozottan, visszanézve a csoportosulásra még egy pillanatra. Ha megpróbálnának elválasztani az egyetlen szilárd pontot jelentő Damientől... na azt próbálják csak meg! Az ő javaslatára viszont készségesen bólintok, rendben, tartsunk, nem mintha számítana... hiszem elsőre. Ugyan kényelmetlenül összeszorítom a számat, amikor el kell engednem Jamest azért, hogy felmászhassak (meglehetősen kecstelenül és gyakorlatlanul) az elém vezetett hátasra, de ezért hamar kárpótol a látvány, amit az átalakulása és különösen annak végeredménye okoz. Valahol az agyam hátsó szegletében tudom, hogy emberként halálra rémültem volna a fél oldalát behálózó sebek és hegek térképétől, most viszont megint elakad a lélegzetem a gyönyörűségtől, ahogy meglátom.
    Csak akkor kezdek pánikolni, amikor két erőteljes szárnycsapással a levegőbe emelkedik. Azonnal elengedem saját hátasom szerszámát, és felfelé nyújtom a kezeim. - Corraich! - hangom elfúlik a torkomat elszorító pániktól, s erőm tehetetlen rémülettel kap a másik tündér után, nem akarván elengedni a közeléből. - Nem... mehetnék veled? - vetem fel hakan és tétován. Sejtem, hogy sokat kérek, még ha nem is látom át teljesen, mennyire sokat. Ha a tóparton maradnánk, valószínűleg nem vetemednék ilyesmire, de a víztükörtől távolodva még inkább szükségem van a megnyugtató jelenlétére, mint eddig. És csendben remélem, hogy meg is fogom kapni tőle.*




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Hétf. Márc. 13 2017, 23:11

    - Ez esetben figyelj jobban – mutatok a szíve felé épebb kezemmel. Idehívta tündér énje, éppen ezért ez az otthona lehet. Amit láttam, úgy végképp. De tévedhetek is, mint mostanában mindannyiszor, semmi sem olyan biztos már, mint hittem régebben.
    Figyelem, csendes várakozással. Időm végtelensége okán is, bár már abban is kezdek kételkedni, ha erőm így eltűnt, talán az örök végtelen idő is. Már nem számít. Nem vágyom így létezni, s addig tartom magaménak, míg újsütetű tündérpalánta el nem éri a teljes jogot a tündérlétre. Az pedig a végtelenhez mérten hangyaléptnyi, erre gondolva mindig könnyebbé válnak a súlyok.
    - A tündérerőd – csendes a hangom, türelmes. – Csak te tudod, miféle is. Ehhez idő szükséges, ám az már korlátlanul áll rendelkezésedre, Asrai Galistig Annwn.
    Nem enged elhúzódni magától, a kérdő tekintetre pedig egy meghajlást mímelek, mutatván, ezzel viszonozza a köszöntést.
    A határozott véleményre hajszálnyi csend után válaszolnak, tiszteletteljes hangon.
    - Ifjú vagy még, majd, ha ismered törvényeinket, tudni fogod, hogy ez Corraich felé nagy kegy.
    Megrándul a szám széle és egyben meg is könnyebbülök. Semmilyen hátránya nem származik Asrainak abból, hogy én ébresztettem fel, mert bár szokás, hogy nem sújtja előítélet az új tündért, behívója okán, volt már az ellenkezőjére is példa.
    - Köszönöm – hajtom meg magam feléjük. Már alázat sincs bennem, de nem büszkeségem okán. Semminek érzem magam.
    Néma csend fogadja átalakulásom, s néma döbbenettel érzékelem, hogy nem csak Sophie csodálja külsőm. Csodálni? Ezt? Csúfos sötét éjszaka vagyok az ezüstfehér világban, rútul belerondítva a szépségbe, ami a táj sajátja.
    Zavarodottságomba Sophie hangja tolakszik, azonnal visszafordulok, köríves megfordulással. Hangja színe, tartása, olyan érzeteket ébreszt bennem, amit sosem gondoltam, hogy rendelkezek valaha. A figyelmes megértését.
    Gondolkodás nélkül változom vissza ismét emberi formába, s ülök Sophie mögé, átkarolva egyúttal, s megfogva a kantárt is.
    - Sajnálom, nem akartam, hogy úgy érezd, magadra akarlak hagyni.
    Senki sem ült még a hátamon, menyasszonyomon kívül. Azóta sokat változtam. Erre be kell hunynom a szemem. Ha látna így, elborzadva fordulna el tőlem.
    - A palotába megyünk. Ha jól emlékszem, most van a télköszöntő ünnepek egyike. Minden fél évben egy hónapos ünnepet ülnek. Emberi léptékkel mérve. Itt egy nap tizennyolc óra sötétségből, s huszonhárom óra nappalból áll.
    A táj fenséges látványt nyújt, a felhők fölé repülünk, s az alant elnyúló táj szépsége kápráztató. Már nem fog meg a szépség, minduntalan külsőmet juttatja eszembe. Ám nem tudom nem észrevenni, hogy figyelmes pillantások vetülnek rám is, végigsiklanak rajtam, majd egymásra tekintenek kísérőink.
    A hűvös jót tesz bőrömnek, s valahogy nekem is jobb érzés, ahogy Sophia velem van. Védeni szeretném, de érzem, ez nem teljesen önkéntesen fakad, mintha tündérénem érezne felelősséget iránta.
    A palota üvegszerű külseje pusztán káprázat, a falak mögé nem látni, s a kísérők közül egy előre halad, hogy bejelentse érkezésünket.
    Az egyik belső udvar felé körözünk, ahol már némileg népes fogadóbizottság jelenik meg.
    - Asrai Galistig Annwn és kísérete, Corraich – összeszorul a torkom, s mellkasom, legszívesebben eltűnnék, most, azonnal. De szembe kell néznem tetteim következményeivel, a csúfos bukásommal. Sophiera akarok koncentrálni, számára kell erőt és támaszt adnom ebben a világban, amely számára még új. Előbb szállok le, majd nyújtom felé két karom, kezem helyett, hogy segítsek neki.



    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Csüt. Ápr. 06 2017, 17:33




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"


    *Őrülten gyönyörű, s kegyetlenül szép ez az új világ. Hazugságnak érzem, s mégis van benne igazság. Egy helyben toporog, miközben kibontakozik a fejlődés. De ha továbblépek, vajon hagyok-e magam mögött a halálon túl bármi mást? S nem hagyom-e el önmagamat? Sóhajtva hanyatlok vissza tulajdon gondolataim közé, hisz őrültek vagyunk mind, s a világunk a börtönünk - ez miért változott volna meg?
    - Kérdés, akarok-e jobban figyelni. - Tekintetem nyíltsága új, egy átszakadt gátat nem lehet olyan egyszerűen visszaépíteni, mint ahogy elszakadt ruhát foltoz meg az ember, s ahogy beiszom látványát, újabb gondolat bukik ki számon akaratlanul. - Vajon az eltérő szemszín azt jelenti, hogy az emberek másképp látják tőle a világot? - És vajon a világ is másképp látja őket, egy ilyen látszólag jelentéktelen részlet miatt? Ezt már nem kérdezem meg. S bár "emberekkel" fogalmazok, megszokásból, nyilván a tűnődés nem kizárólag rájuk vonatkozik. - Anno tanultuk bioszon, hogy egyáltalán semmi bizonyítékunk nincs rá, hogy mindenki ugyanúgy látja a színeket. Lehet, hogy teljesen másként érzékeljük a világot, csak mindannyian megtanultuk, hogy azt az árnyalatot barnának, kéknek, zöldnek nevezzük, de attól még lehet, hogy teljesen mást takar mindenkinek ez vagy az a fogalom. - Nem tudom, miért beszélek. Friss születésem miatt bennem buzgó tündérmágia teszi talán, mely nem enged hazudni, s túltengése miatt egyelőre a hallgatás is nehezebb. Nem mintha tudnék én erről. Nem mintha érdekelne, ha tudnám. James- Corraich keze a kezemben elég biztos pont nekem, hogy egy kicsit kiegyensúlyozzon a fejtetőre állt világban.
    Mégis megborzongok, mikor idegrendszeremet végigborzolja a megszólítása. - Ne nevezz így - kérem halkan, cérnavékony hangon, s a korábbi viszonylagos nyugalom után éles váltással máris a pánik határán. Inkább tartom magam Sophiának... minden ellenére. Ez az egész sok, túl sok, túl idegen, és senki nem kérdezett, akarom-e, kérem-e, és egyszerűen csak... - Nem lehet visszacsinálni? - Nem azért, mert korábban jobb volt, de azt legalább ismertem. Igaz, hogy egy halálba tartó, őrületes, rettenetes állapot volt, de az enyém. Ez a mostani meg... Ujjaim meg-megrándulnak, ahogy a semmiben keresnék kapaszkodót, és hirtelen nehéz lélegezni.

    Egy esetlen meghajlást sikerül produkálnom, de a visszaszájalás is megy elsőre. A feleletre is készen állna replikám, már szívom be a levegőt, hogy kiosszam a fegyverest, ám valami torkon ragad belülről és nem engedi. Talán valami ösztön, tündéri, talán csak a józan ész. Ajkam beharapva hang nélkül fújom ki a levegőt, s csupán egy megvető szemforgatással honorálom a "nagy kegyet". A véleményem attól még áll - Corraich nélkül egy lépést sem, tetszik ez bárkinek vagy sem. Dupla vagy semmi akció, mint a szupermarketekben. - Vannak itt egyáltalán szupermarketek? - érdeklődöm meg suttogva, hiába, nyelvem csomóra kötése legfeljebb ideig-óráig működik, nem tovább.
    Oh. James ismét emberként lendül mögém a nyeregbe. Én nem egészen erre gondoltam, de tökéletesen elégedett vagyok a megoldással, el is fészkelődöm kényelmesen. (Különben sem árt, hogy nem egyedül lovagolok, lévén azt nem tudok, s mágia ide vagy oda, nem is tanultam meg varázsütésre, szóval Corraich nélkül valószínűleg az első hepehupán leszédülnék szegény hátasról.) - Köszönöm - jut eszembe, s addig-addig ügyeskedem, míg James vállára nem tudom hajtani a fejem. A paci miatt már úgyse kell aggódnom, nem? Karjai körülöttem végre elhozzák azt az otthonosság-érzést, amit korábban a hellyel kapcsolatban kért számon rajtam. Asrai nem az Ezüst-tó Hercegségre nyitotta először a szemét, hanem Corraichra, s az ilyesmit nem lehet meg nem történtté tenni.
    - Félévente egy hónap ünnep? Remélem, munkaszüneti. Hm, ezt el tudnám viselni otthon is - ismerem el csukott szemmel. Az órák számolása pillanatnyilag úgyis elviselhetetlenül soknak tűnik nekem. Jézusom, hogy fogom kibírni? Legutóbbi tudomásom szerint még egy normális, tizenkét óra hosszúságú napot sem bírtam végigcsinálni lepihenés nélkül.
    Időnként még mindig elfelejtem ezt az egész tündéresdit.
    Nem nézem a tájat, de a palotát igen, s nem tudom elnyomni lelkes ámulatom - meg az ismételt idegenszerű, gyomorba szúró idegességérzetet. Mi a fenét keresek én itt?! Bár tudnám. S bár ne várná el mindenki, hogy jól és otthon érezzem magam valahol, amit életemben először látok. Megvárom, illedelmesen, míg Damien lecsusszan mögülem, s kezét nyújtja nekem - legyűröm a torkomba kúszó pánikot, hogy elmegy, nem megy el, ő mondta, technikailag, tulajdonképpen ezt mondta korábban, nem? -, s ahogy talpon vagyok, hozzásimulok, már ha hagyja, féloldalasan pislogva a fogadóbizottságra.
    Szeretném jól csinálni, tényleg. Megint bemutatok egy esetlen meghajlást, amilyet korábban is, de egyszerűen nem jó, túl sokan vannak, túl intenzíven bámulnak, túl... így érezheti magát a nagymacska az állatkertben, rácsok és üvegfal mögött, bámész tekintetek kereszttüzében. Torkomban dobog a szívem, tenyerem megnyirkosodik, ruhámra dér fut akaratlanul. Már nem hallom a suttogásokat, csak a vér dobolását a fülemben, ami talán nem is, inkább hullámverés a tengerparton, egyenletes, megnyugtató. Nem tudom, mikor csuktam be a szemem, talán amikor éreztem magam - magunk - köré hurkolódni a mágiát. Viszont ha valaki meg nem állított, akkor mire kinyitom a szemem, már nincs körülöttünk senki, pontosabban mi nem vagyunk a körben - ahogy a tér megcsavarodott, mi ketten Jamesszel egy néptelen belső udvarba kerültünk, annak is a tavacskájába, térdig vízbe. A kékség hűvös érintésétől azonnal sokkal nyugodtabbnak érzem magam, elememben, a rámtörő fáradtsághullám ellenére.
    - Öhm... bocsánat? - próbálkozom, értetlenül ráncolva a homlokom. Én csináltam? Vagy nem? Hát nem direkt volt, az biztos.*




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Vas. Ápr. 16 2017, 19:20

    - Ez tőled függ. S következményeit mi viseljük – én tettem tündérré, felelős vagyok érte, de nem fogom korlátozni. Már senkit sem akarok. Azt viszont nem szeretném, ha e miatt szűnne meg léte. Nekem már mindegy, de neki, neki még ... ott van minden, ami nekem már nincs, s nem is lesz. Értem már nem kár.
    - Az emberek nem rendelkeznek ilyen szemekkel, csakis a tündérek – helyesbítek kérdésén. – S nézz körbe, meg tudod mondani a különbséget magad is.
    - Így van ez a tündérek világában a szavakkal. Csínján bánva még hazudni is képesek vagyunk.
    Megsimítom hüvelykujjammal kezét.
    - Tőlem kérheted, s megteszem. Ám mások a tündérneveden fognak szólítani. Számukra én is Corraich vagyok.
    Fájdalom csillan a tekintetemben, ahogy ránézek. Megpróbálom kezem kivenni kezéből, s megrázom fejem. Lám, senki sem akar. Jobb is így. Könnyebb lesz elmennem ebből a világból.
    - Hacsak nem építesz egyet. Az emberek világából nem szokásunk átemelni dolgokat. Rusnyák. Ellentétben az álmaikkal, képzeletükkel – feleli az egyik tündér, kezdetben megvető hangnemben, majd ábrándozva.
    Furcsa érzés bizsereg végig rajtam, ahogy hozzámsimul Sophie tündéralakja. Kesztyűbe bújtatott kezemmel fogom a kantárszárat, s habozva, lassan, az épebb kezemmel átkarolom őt, hogy le ne essen. Válla a fejemen csendre int, belül is. Már régen volt, hogy valaki így viszonyuljon hozzám, elfogadást érzékelek benne. Talán, ha többször lett volna benne részem, nem lettem volna azzá a szörnyeteggé, aminek következtében most úgy nézek ki, ahogy.
    - Kérlek – suttogom vissza, halvány mosoly villan fel szám sarkában, s pillanatok alatt el is tűnik, hogy átváltozzon a tekintetemben lévő merengéssé.
    Legtöbb öt év, nem több. A végtelenhez számítva az röpke, perceéltű pillanat.
    - Igen. Az – a harmadikra ismét elmosolyodom. – Ezt pont te mondod? – kérdem tőle halkan.

    Átkarolom, ahogy hozzám bújik, miután leszálltunk a lóról is, finoman megszorítom.
    - Menni fog, minden rendben lesz – suttogom felé, majd elengedem, hogy illően köszöntsük egymást.
    Érzékeljük a mágiát, s mire hozzáérhetnék, hogy megállítsam, addigra már máshol vagyunk. Leengedem vissza a kezem magam mellé, a szemeibe tekintek, nem törődve, hogy vízben állok. Voltaképpen most jólesik, bár testem érzi, hogy ez neki már hideg.
    - Ez szép volt – tekintetemben mosoly, a szám kezd kékülni. Mégis fázom, a mágia, ami körülöttem hullámzik, sokkal több lett mostanra, mint amennyit el tudok viselni. Gyenge vagyok, mit tagadjam?
    - Van még egy kis időd, míg ideérnek, addig pihenj. Sok lehetett ez neked – nyúl épebbik kezem arcához, hogy megsimítsa. Szokatlan mozdulat tőlem, s a gondoskodás teszi, nem a szerelem. Azt egyszer éreztem, s soha többé nem fogom, tudom.
    - Szeretnél a vízben maradni? – a víz az előbb is vonzotta, s útját is az vezette ide. Hagyom, ha maradni akarna ott, én viszont inkább kiszállni készülök belőle, hűssége már inkább zavaró, még ha égett bőröm folyton áhítozik utána.
    - Nem mehetünk el a palotából, a meghívás kötelez. De ha szeretnél többet egyedül lenni, meg fogják érteni. Ismerik az újonnan született tündérek minden gondját-baját, s vannak szokások is. Össze fogjuk hangolni, hogy jó legyen neked.
    Nem kérhetek semmit, senkitől, csak közvetíthetek.
    - Tényleg vissza szeretnéd csináltatni? Miért? – nem vagyok már az, aki tojt mindenki más akaratára, tette, amihez kedve van. De ha Sophiet nem változtatom át, nem fejezem be, amit elkezdtem, beleőrült volna.
    - Gyönyörű vagy, Sophie. S úgy érzem, ez vagy igazán te – nem tudok a szemeibe nézni, hiába csodálom őt, s a szemeit. Minduntalan eszembe juttatja tetteim, s jelenlegi külsőm.




    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Csüt. Ápr. 27 2017, 13:01




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"


    *Megfeszülök a szavaira. - Köve... milyen következmények? - Milyen szép is lenne, ha képes lennék megint a nemtörődömség álarca mögé bújni, de pillanatnyilag (?) ez nem több hiú ábrándnál. Nyilvánvaló, hogy ennek a szónak a puszta felemlegetése is pánikközelbe sodor.
    - Még... hazudni... is? - emelkedik minden szóval egyre magasabbra a szemöldököm, ahogy próbálom értelmezni ezt a szokatlanul megfogalmazott mondatot. - Már miért ne... tud-- úgy érted nem... na ne!- rázom a fejem, tagadón, makacsul, a logikus következtetést elfogadni képtelenül. Én és a hazugságaim annyira egybeforrtunk már, mi marad belőlem nélkülük? Marad egyáltalán bármi?
    - Tőled kérem - bólintok rá, végre valamiben határozottan. - Más nem érdekel, de te... te ismersz. Ugye? - Nyílt bizalommal pislogok fel a tekintetébe, az egykori barna őzikeszemek helyett tengerkék íriszekben lapulnak újdonat titkok, magam előtt is rejtetten, nemhogy más számára. - Te tudod, hogy nem... - nem az vagyok, akarnám kimondani, de nem megy, belefuldoklom a szavakba, a könnyem is kicsordul a hirtelen tehetetlenségtől, szabad kezemmel meg kell kapaszkodnom a tulajdon nyakamban, hogy rájöjjek, senki nem kapott a torkom után önmagamon kívül. - Nem csak az vagyok - fejezem be végül, s az egyszerű szócska beszúrása úgy fújja el a hangomat elzáró láthatatlan erőt, mintha sosem lett volna ott, csak emlékeimben kísért. Köhécselek párat, hogy a fantomérzetet is elűzzem. A fejrázására pedig egyszerre jár át a csalódottság, a megnyugvás, és a félelem. Talán utóbbi a legerősebb. Megint közelebb húzódom Jameshez, nála keresve azt a megnyugvást, amit mindeddig magamból merítettem, de már nem tudom, ki vagyok, s mit adhatok saját magamnak, és... az őszinte vallomás anélkül bukik ki belőlem, hogy lenne időm cenzúrázni magam. - Félek. Ez most. Meghalni könnyebb lett volna - sóhajtom ki magamból. Ha az a tévképzete támad, hogy csak úgy itthagyhat, elhúzódhat, hát nagyon téved, mert csak annál erősebben csimpaszkodom belé. - Sosem akartam, de valahogy mindig kerestem, tudod? Egy ideje. És most... minden más és... - Végre sikerül gátat szabnom a vallomásnak - túl őszinte, túlságosan személyes az én ízlésemnek, csak az idióták mondják ki így a gondolataikat, és én... nem voltam az. Azzá váltam? Nem örülnék neki. Arcom kellemetlen grimaszba fordul a gondolattól, meg attól a ténytől, hogy úgy lógok Corraichon, mint kismajom a fán, de még ez a végtelenül megalázó felismerés sem igazán visz rá, hogy eltávolodjak. Még nem.

    - Nem vagyok egy építész típus - ismerem be a nem is hangosnak szánt merengésemre válaszoló tündérnek homlokráncolva. Különben is, mekkora macera az egész, olyasvalamiért, ami pillanatnyilag annyira nem is hiányzik. Nem tudom elképzelni magam vakolókanállal a kezemben. És ahogy végigpillantok magamon - új ruhával, kék bőrrel, fehér tincsekkel, meg minden -, valahogy még kevésbé. Aztán ez a kétely is elszáll, és a közös lovaglás - annak minden kényelmetlensége ellenére - a legpozitívabb élményeim közé repül ebben az új világban. Persze, tekintve, hogy milyen rövid ideje vagyok itt, ez nem túl nagy volumenű kijelentés, de valahogy sejtem, hogy hosszú távon is ott fog maradni. Végre sikerül úgy igazán megnyugodnom, és összeszedettebbnek találom magam, mint valaha - különös módon az emberi emlékeimhez képest is. Valahogy... James karjai körülöttem leföldelnek, a valósághoz és saját magamhoz rögzítenek. Később majd kiakadok rajta, annyira idegen tőlem ez a fajta ráutaltság, de most csak élvezem és elfészkelődöm az érzésben, hagyom, hogy egy kicsit kiolvasszon belülről.

    Hát remek. Gratulálhatok magamnak, már megint nekiálltam elcseszni mindent. Mondani sem kell, magamtól is tudom, hogy nem lesznek elragadtatva a kis trükkömtől, már ha... egyáltalán én csináltam, amiről azért nem vagyok teljesen meggyőződve. Bár az, hogy pillanatok alatt kiszáll az erő a tagjaimból és csak azért nem ájulok el, mert sikerült egyenesen valami locspocsba érkeznem, és a vízzel való kapcsolaton keresztül máris szívom magamba az energiát önkéntelenül, azért elég sokat elmond róla, hogy valamit azért mégiscsak műveltem. Könnyű a fejem, enyhén szédelgősen, de jófélén. Nem tudom. Nem értem. Még mindig minden idegen. - Szép? - Zavarodottság a hangomban is. Ahogy a halántékomhoz emelem a kezem, az ujjaim szinte elbotlanak a bőrömön lüktető jelekben, s úgy cikázik végig rajtam az elektromosság, mint váratlan égés. Sok volt, valóban. Ahogy a szemem elé emelem a kezem, nem túl diszkréten remegnek az ujjaim. Mágiám Jamest is megcsípi egy kicsit, ha a domborulatokhoz ér, bár neki valószínűleg van annyi esze, hogy azokat elkerülve simítson végig bőrömön, s akkor nem is esik semmiféle bántódása. Jólesik egyébként a mozdulata, elégedett macskaként simítom tenyerébe az arcom.
    A kérdésére, bele sem gondolok, csak heves bólogatásba kezdek, igen, igen és harmadszor is igen. Egyik pillanatról a másikra minden gondolatomat kitölti a víz, éltető elemem - már emberként is szerettem, de ez az elsöprő, elemi ragaszkodás, ami most átjár, jóval hevesebb, mint valaha érzelmet elképzelhettem. Gyakorlatilag ledönt a lábamról - belecsüccsenek a tavacskába, s torkomból elégedett, dorombolás-szerű hang tör fel.
    S mire kinyitom a szemem, James-Corraich már nincs mellettem, kint áll a vízből. Ha nem lennék olyan kimerült a korábbi mutatványtól, valószínűleg mágiával is utánakapnék hirtelen ijedelmemben, így viszont csak a kezemmel teszem, vadul, több erővel, mint amit eddig magaménak tudtam. - Ne menj el! - Azonnal érzem, hogy átmos a szégyen, mert a felszólítás riadt vinnyogásként szakad ki belőlem. Jézusom, süllyedhetek még ennél mélyebbre?! Meg vagyok róla győződve, hogy mélybordóra vörösödtem, ami persze abszurd, új bőröm nem képes ilyenféle színeváltozásra.
    - Sokan voltak, és mind engem bámult. Nem volt... kellemes. - Ezúttal sikerül valamivel óvatosabban fogalmaznom, talán annak köszönhetően, hogy amíg Damien beszélt, volt időm kicsit végiggondolni, mi is akasztott ki ennyire. A tekintetük, egyértelműen, úgy éreztem magamon a pillantásokat, mintha bogarak mászkálnának a bőröm alatt. Brr. Még mindig a seggemen közelebb araszolok a medence széléhez, aztán egyszerűen hanyatt dőlök a sekély vízben - a vízfelszín hűvösen keretezi az arcom -, fél kézzel kinyúlva csak, hogy megmaradjon a fizikai kontaktusom Jamesszel. Ez utóbbi kritikusan fontos. És félig a víz alól könnyebb nem pánikolni, miközben őszintán válaszolok. - Eddig is őrült voltam, de az ismerős őrület volt. Ez nem, ez új és... és rettegek. Minden, ez az egész... olyan sok. Lehengerlő. Fogalmam sincs, mi fog következni a következő pillanatban, én mindig is kiszámítható voltam, úgy rendeztem az életemet, még az elmebajban is rendszer volt és logika és ezért tudtam fenntartani, de itt meg... - egyre gyorsabban hadarok, míg el nem harapom saját szavaim. Belülről a számba harapok, és a plafont bámulom. - Rettegek magamtól, nagyon régen nem éreztem ezt - fejezem be inkább. Rohadt őszinteség. - Miért mondom el egyáltalán ezeket? Korábban előbb haltam volna meg, mint hogy kimondjam. Sőt. Ilyen közel voltam hozzá, hogy tényleg meghaljak, nem? - Mutatom fel a másik kezemet is, hüvelyk- és mutatóujjamat szinte összeérintve, és végre ránézek Corraichra. - Te vagy a gyönyörű kettőnk közül. - Szimpla kijelentés, nem is kerítek neki nagy feneket, mert annyira egyértelmű. -  Én csak... idegen. Korábban azt hittem, hogy tudom, ki vagyok, de most... minden olyan zavaros - bámulok fel megint a mennyezetre, mert az egyszerűbb. - Bárcsak ne jönnének ide, és itt maradhatnánk mi ketten - teszem hozzá sóhajtva. Nem hiányzik, hogy újra abban a szituációban találjam magam, de valahogy sejtem, hogy a "meghívóink" (volt egyáltalán más választásunk, mint idejönni? és ha el nem mehetünk, az valóban vendégség, nem pedig fogság?) nem lesznek elragadtatva az ötletemtől.*




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Szomb. Ápr. 29 2017, 17:56

    - Az a helytelen tett mértékétől függ – mindenhol mások a szokások, s nem tudok nyilatkozni minderről, s mivel a tett milyensége is fontos, így akár évezrednyi hosszig is válaszolhatnék a kérdésre, lévén, hazudni nem tudok.
    Nem figyelt a válaszomra, nem fogom felvilágosítani minderre, elég nagy sokkban van. Majd rájön ő is, tartom elég éles eszűnek, s annak is, hogy vissza fogja majd gondolni a beszélgetésünket.
    - Rendben, Sophie – bólintok. Hosszasan tekintek a szemeibe. – Szeretnélek még jobban megismerni – hogy segíthessek neki.
    Figyelem a jelenetet, ám közbe nem avatkozok. Ez tündére és közte vívott küzdelem, ha besegítek, csak rontok a helyzeten. Ettől függetlenül nem tudom közömbösen fogadni, sokat játszik ebbe a lelkiismeret, amit azt hittem, évszázadok óta elhagytam. – Senki sem csak az, Sophie. Nem dobhatod el azt, aki voltál, s szükséges megismerned azt, akivé váltál.
    Meglepődöm, ahogy mégis közelebb húzódik. Azt gondoltam, hogy nem akarja mindezt, s engem okol, s egyben tol el magától. Nem mozdulok el tőle, ha megérint, megfogja a kezem, viszonzom, még ha kesztyű is rejti az egyiket.
    - Meghalni könnyű. Eljutni odáig is, ha minden adott. Kérdés, mennyivel több jóval jár, ha megtörténik – mert végiggondoltam, a világ, a környezetem mennyivel járna jobban, ha nem vagyok. Jobban járna. Sophieval azonban ki kell tolnom pár évvel ezt a megkönnyebbülést a világ számára.
    - Mit kerestél? – aztán bólintok, megértve. – A halál választ minket, nem mi a halált – most én vagyok rá többszörösen is a bizonyíték. Nem haltam meg az angyali fénytől, nem haltam meg később sem, a maradék, alig létező mágiát felélve, másét felhasználva, életben maradjak, ez dolgozott bennem, akaratomon kívül. – Miben más? – érdeklődöm, mert valóban érdekel, mit lát másként.
    Nem zavar a közelsége, valahol vigasztal, főként, hogy az adott szögből nem a csúf oldalamra tekint.

    Nevetést kap válaszul Sophie a supermarkettel kapcsolatban.
    - Nem is kell annak lenni. Majd megtanulod – kapja könnyed, ámde lekezelő választ.
    Érzékelem, ahogy Sophie megnyugszik a karjaim között, s ez is furcsa érzéssel tölt el. Általában eddig mindenkit, még őt is, sokkal inkább felhúztam, acsargássá szinte, s most nem ez történik.

    - Uhum – bólintok. – Egyben maradtam, nem falban kötöttünk ki, hanem itt. Ez szép, s nem csak elsőre.
    Nem zavar, hogy megcsíp. Sokkal erősebb fájdalom ér, szinte minden percben, mintha a sebem nem akarná elfeledtetni, mennyire is fájt másoknak a viselkedésem, hogyan bántam velük.
    - Rendben – a halvány mosoly még ott van rajtam, miközben kikászálódok a vízből-
    - Itt vagyok, nem megyek – nyúlok a keze után, a víz széléhez ülve, hogy elérhessük egymás kezét.
    Meglepne a hevesség, de ismerek pár történetet erről. Mark azonban más volt, ő elzárkózott előlem.
    - Nem? – csodálkozom el. Kifejezetten szeretünk a figyelem középpontjában lenni. Bár vannak, akik nem ilyenek, én most éppen olyan vagyok, aki inkább láthatatlan szeretne lenni.
    Biztosan fogom kezét, ahogy mocorog, hagyom, hogy megtalálja a megfelelő állapotot.
    - Valóban azt hiszed, hogy te tartottad fenn? – érdeklődöm. – Miért rettegsz magadtól? Közel voltál a halálhoz? – érzem, hogy tőlem vár választ, viszont az összes válasz őbenne van.
    - NEM!! – veszem el kezem az övéből és hátat fordítok neki. Nem vágyom drámára, de nem tudom elfogadni a szavait, legszívesebben eltűnnék most, és azonnal.
    - Idegen? – kérdem kis idő múlva. – Magad számára vagy idegen? – tapogatózom a kérdéseimmel. – Miben zavaros?
    Hümmögök egy rövidet.
    - Egy ideig nem fognak zavarni bennünket – tiszteletben tartják, hogy ha valaki el akar vonulni. Egy ideig.



    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Kedd Jún. 06 2017, 18:34




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"


    *Hümmögve veszem tudomásul válaszát, s úgy teszek, mintha érteném. Ó, ez nagyon megy, van benne gyakorlatom, s a jelek szerint ember és tündér ebben is hasonlít bennem. Az okoskodás eszerint nem olyan tulajdonság, amiből mágikusan kinevelődik az ember, csak mert éppen földöntúli élménye van, vagy mi a fenéje.
    Nehéz számomra még a kommunikáció is. Ez az új helyzet... bizarr és érthetetlen. Még jó, hogy eddig nem próbáltam valótlant állítani, vagy elgalábbis nem túl erősen. A fuldokló érzés azért még így is rémítő, és kénytelen vagyok szembenézni a ténnyel, hogy ez bizony egy valós probléma. Vagyis kénytelen lennék, de vagyok oly konok, hogy egyszerűen félresöpörjem, későbbre toljam a megbirkózást vele. Majd. Egyszer. Sohanapján kiskedden, valószínűleg. Majd kitapasztalom, mit lehet és mit nem, mit enged ez a láthatatlan erő és mit nem... De nem hibáztatom Jamest. Ez az egy fel sem merült bennem, egyáltalán, hogy összekössem a helyzetemet az ő cselekedeteivel... nem tartom felelősnek. Horgonynak viszont igen, hát ragaszkodom hozzá, tíz körömmel és egy veszedelmes nő minden erejével. - Aha. Majd - Hárítom el az önmegismerést, persze, Corraichnak biztos igaza van, totál elismerem elméleti szinten, csak most nincs hozzá kedvem a gyakorlatban is. Azért a szavaira így is felkuncogok. - Ez nagyon önzetlen hozzáállás. Túlságosan nemeslelkű ahhoz, hogy nálam számításba jött volna - ismerem el, s csapok rá a számra, nehogymár megint anélkül járjon, hogy én igazán végiggondolnám a szavakat. Pedig hát megteszi, és azt hiszem, erre jócskán fel kell készülnöm a közeljövőben. Valahogy a kelleténél sokkal őszintébb ez az Asrai. Nem is igazán szimpatikus. Na jó, ez nem teljesen igaz, de akkor is... zavaros, na.
    Közben meg összefüggéstelen roncs vagyok, hiába az új külső, hiába a fájdalom a hiánya, ami elsőre olyan sokkoló volt, de valahogy máris normálissá vált. Kivéve, amikor rácsodálkozom, mint most, a kérdése miatt. Hogy mi más... nyílt döbbenettel bámulok rá. - Minden - bukik ki belőlem már megint a frankó, és szabad kezemmel (amivel nem belé kapaszkodom) bele kell markolnom a hajamba. - Mármint, nézz körül. Ez az egész világ. Színes és barátságos és nem üldöznek kísértetek és én is olyan vagyok, mint egy idegen, és nem tudom, ki néz vissza rám, ha tükörbe nézek, nem a sajátjaim a csontjaim és a bőröm és az arcom és semmi sem. És közben meg mégis az. Eddig csak azt hittem, hogy őrült vagyok, most már egészen biztos, de eddig ijesztő volt, most meg otthonos. Még te is egészen normális vagy. Mármint, feltéve, hogy nem csak képzelem ezt az egészet. Vagy mondjuk kómába estem és a fejemben zajlik minden, mint abban a népszerű Harry Potter összeesküvés-elméletben. A fantáziám szerintem meglenne hozzá, csak éppen olyan tűrhetetlenül valószerű az egész abszurdum, hogy valahogy mégsem tudom ezt hinni - hadarom el, időnként szinte belebotlik a nyelvem a szavakba, annyira sietve próbálom kiadni magamból őket. Ennél a pontnál viszont megállok, megrántom a vállam, levegőt veszek. Hadd tegye hozzá ő is a maga két pennyjét, ha akarja.

    - Az is lehetett volna? - tágul nagyra a szemem riadtan, meg nem borzongok, de valami mélyről bugyborékoló, abszolút embertelen sivalgás kiszalad a torkomon. Sosem hallottam hasonlót sem, de valahogy azonnal tudom, hogy ha egy magamfajta lenne a közelemben, értené, szavak nélkül is. Még jó, hogy nem tart sokáig, kiakasztanám saját magam egykettőre.
    Körmeim, melyek meglepően élesek és vagy nem éppen békés természetről, vagy nem éppen növényevő életmódról árulkodnak, James bőrébe vájnak, akár vért is fakasztva, hacsak ő nem tesz valamit ellene. - Nem mehetsz el! - vicsorgok rá, birtoklón. A pánik eszerint elég könnyen átcsap nálam agresszivitásba. Valahol a tudatomban regisztrálom mindezt, mint később végiggondolandó dolgot, esetleg olyasmit, ami tetszik vagy nem, változtatnék rajta vagy nem, de egyelőre semmi erőm nincs rá, hogy ösztönös reakcióimat szelídebbé fékezzem.
    - Nem. Ez baj? - nézek fel rá, félig a víz alól, csupán tompán kellene hallanom a válaszát, de értem mégis gond nélkül. Fura fajta vagyok, emberhez mérten legalábbis, és nekem az a mércém egyelőre.
    - Ha nem tartottam volna fenn a látszatot, akkor bezárnak a dilisek közé, ahová amúgy simán tartoztam volna. De nem akartam, és hé, a többségnek fel se tűnt, hogy valami nem klappol, szóval... - Nem fejezem be a mondatot, de hangomon hallatszik, hogy tulajdonképpen büszke vagyok arra az egész állapotra, a teljesítményemre... a viselkedésemre nem feltétlenül, de azért titkon meg vagyok róla győződve róla, hogy a helyzethez képest jó voltam abban is. A következő kérdésére a fejemet rázom. - Nem ismerem ezt az állapotot, és ez rohadtul ijesztővé teszi - suttogom, még mindig a plafonnak. Ilyen egyszerű? Nem, nem ennyire, de ez is őszinte válasz, különben nem tudtam volna kimondani, ugye? - Ismerem... ismertem - javítom ki magam kénytelen-kelletlen, - magam és a testemet. Kétszer volt veseleállásom korábban, tudom, mik az előjelei. A nyelőcsövem már vagy egy hete bevérzett, vagy legalábbis durván begyulladt. Az agyam meg kábé krumplipüré lehetett. Inkább nem sorolom fel. Szóval szépen kinyírtam magam, csak még járkáltam egy kicsit a hecc kedvéért - vonogatom a vállam tárgyilagos beszámolóm közepette, mintha nem is saját fizikumom leromlottságát ecsetelném, hanem az időjárást.
    A heves kiáltásra viszont igenis összerezzenek, és már megint az az idegen, sikolyszerű hang vinnyog elő a torkomból, miközben ülő helyzetbe lököm magam, hogy döbbenten bámuljak Corraichra. Most meg mi van? Mit mondtam? Megszólalás helyett felvont szemöldökömmel, testtartásommal sugallom neki a kérdést, teljes értetlenségben. De amíg nem próbál elmenni, addig nem lépek a tettek mezejére... mert azt még mindig nem akarnám hagyni.
    És végre feltűnik, hogy állandóan ő kérdez, én meg semmit. - Ez most valami vallatás? - biccentem félre a fejem. Persze valószínű, hogy egyszerűen belefáradtam saját magam elemezgetésébe... hogy erről a sok változásról most azonnal kell ilyen sokat gondolkodnom... és úgy általában. - Te miért nem mesélsz semmit? Mi történt veled, az arcoddal? Miért nem fogadtak itt szívesen? Hogy kerültél ebbe... ebbe az egészbe egyáltalán? - Nem akarok bunkó lenni, sem érzékeny témákat feszegetni, de a tündérek örök kíváncsisága mintha egyik pillanatról a másikra ébredne fel bennem és uralkodna el viselkedésemen: tudni kívánok mindent.*




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Vas. Jún. 18 2017, 18:01

    Meghökkenve hallgatok el, aztán rájövök, hogy ez már a tündérénje volt. Nagyszerű, nem fog kedvelni azon éne. Öt évet még kibírok. Aztán meg már mindegy. Aztán mulattat a szájra csapása, ez viszont Sophie volt. Azt hiszem, életrevaló tündérén ébredt fel benne, s fel fogja rázni Sophiet a fásultságból.
    Szélesen mosolygok, a felelete nagyon találó, és igazi Sophie.
    - Ez te vagy, s ez a világ valóság. Számodra és számomra. Az emberek világa sosem léphet ide be, számukra például nem létezik. Hogy normálisnak tartasz, köszönöm, de nem vagyok az. Te tartozol ebbe a birodalomba, én idegen vagyok. Tél Udvara a te otthonom, az enyém régebben Tavasz Udvaré. Volt. Majd belejössz.

    Az embertelen sivalgás nem akaszt meg, tündérhon sajátja, de megjegyzem, hogy hangereje az lesz, érdemes lesz vele foglalkozni.
    Ahogy belém mar, nem kedvesebbik tündérénem bújik elő, azonnal megfogom karjánál és kirántom a vízből, hogy keményen csapódjon a földnek, el a víztől. Fölé állhatnék, nagyságomat fitogtatva, ami nincs, de csak ülök, s míg beszélek hozzá, addigra már elmúlik saját vicsorom, s nyugodtan beszélek hozzá.
    - Soha többé ne merd ezt megtenni! – dörgöm rá, majd nyugodtan ülök tovább, mintha mi sem történt volna. Felmérem, hogy én lennék vesztes helyzetben, hiszen már most több ereje van Sophienak, mint nekem van, de ez a hirtelen tett, s Sophie ismeretlensége a világban néha még előnyömre megy, mint talán ahogy ez a hirtelen meglepetés is.
    Aztán felé nyújtom vérző karú kezem, amely éppen az összeégett is egyben, hogy visszasegítsem a vízbe, ahol otthon érzi magát.
    - Az sok mindentől függ.
    Veszek egy nagy levegőt, aztán rátekintek.
    - Sosem voltál őrült. Csak nem voltál olyan, mint az emberek. Ez igaz, de azért a barátságodat sem keresték. Erős lelked van – és ezt a tündérek szeretik.
    A következőre felé fordítom fejem, éppen az épebb fele tekint rá.Szelíd és kedves a mosolyom, szomorúsággal fűszerezve.
    - Félelmetes lehet – aztán elnevetem magam, ahogy tovább ecseteli a dolgokat. – Szerintem inkább paradicsomlé, mint krumplipüré.
    A jókedv azonban hamar elszáll, elfordulok tőle, még a fülemre is tenném a kezem, nem az ő hangja miatt, ami a sajátja. Nem akarom hallani azt, amit nem tartok igaznak.
    Nem fordulok felé, de nem is megyek el. Karjaim összefonva dőlök a lábamnak, előre.
    - Nem – felelem röviden, kirángatva magam abból, ahová Sophie kérdése újból visszaránt.
    Hosszú idő után szólalok meg.
    - Mert semmi közöd hozzá - szomorúság és fájdalom vegyül a hangomba, lemondással együtt.
    Nem akarok róla beszélni, senkinek sem beszéltem róla, mindarról, amit átéltem, míg gyógyultam, s míg vándoroltam, miként néztek rám. Egyedül Noel és Samuel látott úgy, ahogy először kinéztem, s azok, akik gyógyítani kezdtek, s láttam tekintetükön, mikor magamhoz tértem, hogy nem fognak tudni meggyógyítani. Mintha már egy halotthoz beszéltek volna.



    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Kedd Aug. 15 2017, 23:35




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"


    *Asrai erősödik, de Sophie is. Ez a dilemma, amivel idővel szembe kell majd néznem (néznünk?), amit valahogy fel kell dolgoznom. Önmagam maradtam valamennyire, de mégsem. Nem vagyok többé fizikai életveszélyben, de nem ellenszolgáltatás nélkül kaptam ezt a könnyebbséget. Kiszakadtam egy világból, amit elviselhetetlennek éreztem, de belecsöppentem egy másikba, amelyikben idegen és ismeretlen vagyok. Senki nem mondta soha, hogy az élet egyszerű, de nem véletlen, hogy én aktívan kifelé vezettem belőle a lépteim, és amennyire örülök annak, hogy ebben megakadályoztak, legalább annyira elárultnak is érzem magam. (Szívás.)
    És persze semmit sem értek. Miért is lepődöm meg ezen?! Tiltakozón felemelem a kezem.
    - Oké, oké... - kérek időt, és a tenyerem a homlokomra siklik, ahogy enyhén csücsörítve töprengek. - Kezdjük egy kicsit elölről, jó? Egyáltalán hány világ létezik, hogy csak így kötetlenül dobálózunk ilyen kifejezésekkel? És mi ez a Tavaszudvar meg Tél Udvara meg minden? És neked most hol van az otthonod?- Ha már lúd, legyen kövér, és ha már kérdezek, akkor bele a közepébe, ugyebár. A tapintat emberként még csak-csak sajátosságom volt, ha épp olyan kedvemben talált a világ, de tündérként... éppenséggel nem igazán megy.

    Sokk, az van. Rendkívül hosszú másodpercekig, amik kellemetlen fél perccé állnak össze, teljességgel elfelejtek lélegezni, és csak bámulok fel Jamesre. A hirtelen kapcsolatmegszakadás a közegemmel azonnal borzongást lop minden porcikámba, ami finom didergéssel rázza a testem, a földet érés ismerős, megnyugtató-és-rémisztő sajgással köszönt, és a zsigereimben morranva ébred fel a csak imént elcsitult mágia, önvédelemre készen. De mindez eltörpül amellett, hogy egy pillanatra gyönyörű, gyönyörű indulatokat látok a társamon, lélegzetakasztót.
    Ha eddig szépnek láttam Corraichet, hát most újabb magasságba katapultált a véleményem, és ahogy rám dörög, gyakorlatilag dorombolni kezdek és fejem lesunyva hozzá törleszkedem.
    Aztán az agyam, az emberi, beéri a tetteimet, és el is rántom magam egy nagyon-de-nagyon tündértelen nyikkanással, és tudom, hogy pirulás hőjét kellene éreznem az arcomon, de ilyesmi már nincs a repertoáromban, csak a gyomromba fészkelő szégyenérzet marad változatlan. - Bocsánat - motyogom, noha nem vagyok biztos benne, miért kérek elnézést. Azért, hogy megragadtam? Vagy azért, mert így reagáltam a dühére? Valahogy egyik sem tűnik teljesen... helyénvaló feltételezésnek.
    Mégis hagyom, hogy visszasegítsen a vízbe, és ahogy hozzáérek a kezéhez, szinte áramütéssel felérő hirtelenséggel cikázik végig bennem az irracionális vágyakozás, és már megint előbb szólalok meg, mint ahogyan végiggondolhatnám, mi fog kibukni azon a nagy számon. - Ha lenyalhatom a vért, utána megpróbálom begyógyítani a sebet, mit szólsz hozzá? - érdeklődöm meg teljesen hétköznapi hangon. Aztán kitágul a szemem és elkapom a tekintetem szégyenemben és óh te jó ég, mikor lettem ilyen gusztustalan?, egyáltalán honnan a fenéből jött ez az egész. Fúj. Minden, csak nem higiénikus, hadd ne számoljam össze, hány betegség terjed vérrel! Nem véletlenül kötelező a gumikesztyű-használat még elsősegélyhez is, bakker.
    Nem vagyok normális. Megint.
    És már megint azon töprengek, hogy ez miért is lep meg engem ennyire.
    - Nem mintha bármit lehetne tenni, még ha baj is. Mármint, nem lehet megváltoztatni azt, hogy mit szeret vagy nem szeret az ember, ugye? Nem jön valami hókuszpókusz hogy hirtelen társaságkedvelővé váljak, csak mert ők ilyennek akarnak, ugye? - Oké, még azt sem tudom, pontosan milyen vagyok, de már védeném. Mondjuk érthető talán, de akkor is para. Nem akarom, hogy mások formáljanak kedvük szerint, mindig is jobb szeretem magam eldönteni, épp kit és hogyan játszom.
    - Ugye nem azt mondod, hogy mindig is volt bennem ilyen tündérizé? Én elég sokáig teljesen embernek éreztem magam, csak aztán csesződött el minden. - Megint kapaszkodnék abba a csekély autonómiába, amit magaménak érzek. Nem lenne jó érzés rájönni, hogy az egész életem valami hazugság volt. Jobban mondva: arra, hogy nem én komponáltam a hazugságot, csupán asszisztáltam egy másikhoz, egy nagyobbhoz. Nem örülnék neki.
    - Tudom, hogy minden csak elsőre az - bólintok lassan. De a jelenlegi állapotom nagyon is első minden tekintetben, úgyhogy igen, kurvára ijesztő. Az, hogy poénkodunk borongás helyett, persze segít ezen is. - Áh, a paradicsomlé kifolyna a fülemen. A krumplipüré a helyén marad, amíg nem piszkálják túlságosan - öltök nyelvet.
    Corraich a néma kérdésre nem felel. Asrai türelmetlen, Sophie azonban ismeri a hallgatás értékét is, úgyhogy nem feszítjük túl a húrt. Helyette újfent helyezkedem kicsit, ezúttal két kézzel nyúlok ki a vízből, hogy az ő két kezéhez érhessek: könnyed érintéssel, amivel a csermely szalad végig a jól kivájt medrében, úgy simítom az ujjait, épet és égettet teljesen egyformán. Ugyanolyan erősséggel, ugyanolyan útvonalon, ugyanolyan tempóval. Nem különböznek annyira, mint James hiszi - legalábbis nem az én szememben -, s amiben mégis, attól lesz olyan átkozottul különleges és szép a férfi. Faggatózás helyett elfogadást kínál a gesztusom, titkokkal és tökéletlenségekkel együtt. (Végtére olyan végtelenül unalmas lenne azok nélkül az élet.)
    Persze a kérdéseim, amik végül óhatatlanul előbukkannak, s főleg az elutasító válasz, darabokra törik a hangulatot, az én részemről legalábbis. - Én felelek minden kérdésedre, s te semmit sem árulsz el viszonzásul? Ez nem tűnik helyénvalónak - biccentem félre a fejem, legyűrve a késztetést, hogy megint kifakadjak, felcsattanjak, megragadjam birtoklón. Ahogy higgasztom magam, a víz felszínén itt-ott pókhálóvékony jégfoltok keletkeznek körülöttem, majd olvadnak el szinte rögtön. - Szeretném, ha közöm lehetne hozzá. - Sophie-ként még tudtam diplomatikus lenni, most ez a legtöbb, ami telik tőlem, de ez legalább őszinte. És James tudhatja is, hogy őszinte, hiszen nem tudok hazudni, és a tündérek évszázados szóforgató és -kiforgató gyakorlatával sem rendelkezem. - Talán még neked is jólesne, ha beszélnél róla, nem? - vetem fel még halkabban. Ingoványos talajra tévedtem, és én is tisztában vagyok vele.*

    //Ne haragudj, hogy megint ilyen szörnyen megvárakoztattalak Sad //




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Ezüst-tó Hercegség

    on Szomb. Aug. 19 2017, 19:23

    Türelmes csenddel várakozom, hogy feldolgozza a szavaim, karjaim magam mellé leengedve.
    - Végtelen és még annál is több – tündérként nem tudok hazudni, s látni is rajtam, hogy igazat mondok. – A Tündérek Birodalmában két nagy udvar létezik és léteznek a Függetlenek. Nálatok politikai nézőpontoknak neveznék, amiért van ez a két udvar. Tél Udvar inkább bezárkózó típusú, s a csínyük néha eléggé fájdalmas tud lenni. Tavasz Udvar nyitottabb, s a királynő szerfelett szeret játszadozni szálakkal – komorodok el. Én is az egyik szenvedélye voltam, de mostanra már érdektelenné váltam a szemében. Legalábbis remélem.
    – Itt mások a moralitások, mint az emberek világában, ezért ne az ő elveik szerint bíráld el a tündéreket és birodalmukat – aztán sóhajtok egyet. – Nekem már sehol sincs. Kitagadott lettem.
    Egyszerre lettem szabad és nemkívánatos. Szabadon járhattam például a független királyságokban és Tavaszudvar egyes részein, de Tél Udvar bizonyos részeiről voltaképpen kidobtak.

    Egy pillanatra meghökkenek magamban, arcom, s testtartásom nem változik. De a törleszkedésre egyáltalán nem számítottam, ellentámadásra annál inkább. Elengedem, s a vállára akarom tenni kezem, hogy kissé eltoljam, amikor látom rajta az újfenti változást, így csak elengedem.
    - Megbocsátva – biccentek felé, majd a kezemet ismét felé nyújtom, a sérültet, égettet. Minden fáj, ami a sebhez ér, vezeklésnek veszem, törlesztve mindazért a rosszért, amit tettem az évszázadok alatt. Nem voltam egy kedves tündér, hagytam, hogy a gyász kifordítson önmagamból, s konzerváltam is.
    Elmosolyodom a döbbenetére, ahogy ráébred, mit is kérdezett. A mosolyom torz, a seb eltorzítja, ez az ép arcomon nem így látszódik.
    - Ezt nem lehet meggyógyítani. Örökre ilyen marad – ami öt év és utána eltűnik, velem együtt. Az lesz az örökre. A sérült karom felé nyújtom, számomra egyáltalán nem abszurd a kérdése, hagyom, hogy megnyalja, lenyalja a vért, amit ő serkentett ki.
    - Nem várják el, hogy jellemed ellen tégy. Sok olyan tündér van, aki szinte remeteként él a birodalomban, vagy más világban, mert neki ilyen a jelleme. Tőled most csak annyit várnak el, hogy bemutatkozz, hogy megszokd a környezetet. Az udvartartásnak muszáj nyíltnak lennie, társaságkedvelőnek, mert itt zajlik az adott királyság, grófság vagy hercegség élete. Pár napot ki lehet bírni, s ha látják rajtad, hogy zárkózott jellem vagy, azt nem fogják sértésnek venni – azt nem fűzöm hozzá, hogy ha goromba pokróc, akkor sem. A tündérek furcsák.
    - Igen – bólintok. – A tündérlélek keresi a megfelelő személyt, s aki tündérré változtat, az csak egy közvetítő eszköz, hogy energiát adjon a kapcsolódáshoz. A benned lakozó tündérén téged választott, mikor elindult a változásod, mert megfelelőnek talált arra, hogy tündér lehess. Ezt kiváltságnak kéne kezelned, mintsem átoknak – mondom ezt én, akinek a családjába egy hozott tündér sincs, mindenki beleszületett. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet tündérré válni. Csak láttam, mikor másokat azzá tettem.
    Elnevetem magam. Sophie humora emberként is furcsa volt, még ha önsanyargató felhangú is. De most nagyon tetszik.
    Némán figyelem, ahogy a kezeimhez ér, ahogy ujjai végigsiklanak az enyémeken. Az égett kezem ismét jelez, hogy hozzáértek, de nem kapom el, nem rándul meg, csak figyelem tovább, ahogy megérinti. Aztán az arcára tekintek komolyan, s figyelem, ahogy felfedezi a kezemet, épet és sérültet egyaránt. Nem látok undort rajta, holott a nap minden percében úgy tekintek a sérült részre, mint. Sóhajtok egyet.
    - Sok minden fog nem helyénvalónak tűnni. Ez nem az emberek világa – felelem csendesen. – A kinézetem elég tanulság a tündérek számára, hogyan járhatnak egy angyallal szemben – s még mindig nem értem, miért néz még így is sok tündér rám elismeréssel. Megégtem a tündérek porára! Oda minden tündérszépségem, amire olyan kevélyen büszke voltam!
    - Nagyon fájdalmasak a válaszok, nehéz kimondani őket, s felidézni – folytatom.
    Meglepve pillantok rá.
    - Miért szeretnéd? Hiszen csak ártottam neked – kérdezésemben szomorúság van.
    Égett kezemmel érintem meg az arcát és simítok végig rajta, majd veszem el róla.
    - Senki sem szeret arról beszélni, miként érezte magát megszégyenülve, megsemmisülve, a halál szélén, görcsösen és ordító kínnal kapaszkodva az életbe – figyelem a körülötte kialakuló, majd eltűnő jéghártyákat. Ez az ő birodalma, ez az ő világa.
    Hirtelen túl sok lesz ez, felállok, hogy az újból átélni készülő érzetet mozgással lerázzam magamról. Aztán megállok pár lépést, csak lélegzem némán.
    - Talán egyszer majd el tudom mondani – most még nem. – Köszönöm, hogy meghallgattad volna.
    Aki látott volna pár évtizeddel korábban, maró gúnnyal röhögne képen, hogy milyen gyenge lettem. Pedig az üresség szól belőlem.
    Aztán eszmélek, itt Sophieról van szó, nem rólam, de még nem tudok visszafordulni. Ez is szokatlan tőlem, hogy újra másokkal gondoljak, mint önmagam.

    //örülök, hogy írtál! wow //




    Sponsored content

    Re: Ezüst-tó Hercegség


      Pontos idő: Szer. Jan. 24 2018, 04:27