Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Long Island villa
by Emanuel de Medici Today at 00:53

» Fangtasia
by Ethan Keon O'Brien Yesterday at 22:21

» Theo szobája
by Theodore Miles Montgomery Vas. Dec. 09 2018, 22:30

» Freshkills Park
by Admin Vas. Nov. 25 2018, 19:40

» Cox professzor irodája
by Thomas Montgomery Vas. Nov. 25 2018, 19:20

» Pince
by Admin Vas. Nov. 11 2018, 22:47

» Belső udvar
by Dorian M. Montgomery Szomb. Nov. 10 2018, 21:54

» Carlmichael Ház - Tárgyaló
by Reinald Carlmichael Szomb. Nov. 10 2018, 21:51

» Rising Star Cave - Dél-Afrikai Köztársaság
by Armand Assante Vas. Nov. 04 2018, 20:49

» Azrael
by Desmond O. Cross Vas. Nov. 04 2018, 17:52

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Bronx Állatkert

    Share

    Bronx Állatkert

    on Pént. Jan. 16 2015, 11:01

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Szomb. Márc. 14 2015, 17:48


    Gadreel és Sakura


    Mostanában semmilyen parancsot nem kaptam, hogy menjek le az emberek világába és öljek meg egy démont. Már lassan egy hete unatkozok fent, ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek várost nézni. Fényes nappal úgy sem lehet semmi baj, biztos, hogy nem fogok találkozni egy pokolfajzattal sem. Szépen lassan sétálok az átjáró felé, az időm mint a tenger, úgy terveztem, hogy holnap délután térek vissza. Ennyi szabadidő nekem is jár, van olyan amikor irigylem a fiatalabbakat, mert rajtuk nincs olyan nagy nyomás mint rajtam, az ötödik menny ura lenni nem kis feladat, az életem nagy részét itt fent töltöttem, ami ha jól belegondolok, elképesztően sok idő. Hűha extrém életkorom van, vénember vagyok. Nem is értem minek van álmunkám, ha sose vagyok a szórakozóhelynél. A gondolataimból az zökkent ki, hogy majdnem elütött egy autó. Megrázom a fejem, és elnézést kérek a jármű vezetőtől. Nem ilyen gyorsan terveztem ideérni, de sebaj, több időm van körülnézni. A bevásárlóközpont elé sétálok, leülök egy padra, jégkrémmel a kezembe és úgy kezdem el nézni a fiatalokat. Emlékszem az első emberre a földön, emlékszem Káin és Ábelre, emlékszem a római birodalomra, emlékszem a háborúkra. Szinte minden történelmi eseményre emlékszem ami történt. De ez a korszak a kedvencem, mobiltelefonok, tv-k és az emberek között nagyjából béke. Ez az időszak egyszerűen csodálatos. Felállok a padról, és a Bronx Állatkert felé veszem az irányt, amikor odaérek türelmesen kivárom a sorom, a jegypénztárnál. Amikor rám kerül a sor megveszem a belépőmet, majd elindulok ott is körülnézni. Néhány állatnál megállok, gyönyörködök bennük, majd az oroszlánketrec előtt ülök le és figyelmesen nézem, ahogy a nőstény pátyolgatja a fiát.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Szomb. Márc. 14 2015, 18:16

    Gadreel & Sakura

    Aggodalom. Ez az, ami folyamatosan kiteszi a napjaimat, amióta az öcsémnek kedve támadt kiruccanni, s én kénytelen voltam utána iramodni, még mielőtt bárki megtudja, hogy eltűnt. Csodával határos módon most mindketten eltűnt státusba keveredtünk, mert én nem találom Keit – pontosabban találom, csak nem akarom a fülénél fogva hazacibálni, így csak energiáimmal üldözöm, hátha eszébe jut, hogy a nővérének van jobb dolga is, mint vele veszkődni, s magától az oltalmam alá szegődik – otthon meg nem találnak engem se. Nem vagyok feldobva, de milyen angyal lenne az, amelyik szomorkásan jár-kel? Ismerem a földet, voltam már itt, kell is itt lennem, ugyanis a védettjeimnek elkél a segítség. Hát most maradtam. Ez a praktikum Keisuke szerencséje is.
    - Csak egy jegyet, igen. – szólok kissé pironkodva a pénztárnál. Nem tudom, hogy miért kell zavarba jönnöm, de megtörténik. Nem szoktak az emberek egyedül járni ilyen helyekre? Nem emlékszem rá. Ruby csak azt mesélte nekem, hogy egyedül nem lehet moziba menni, mert az nagyon kellemetlen. És ő mégis elment egyedül, mert a fiú, akibe szerelmes ott dolgozik. Természetesen aznap szabados volt, nem is találkoztak, és Ruby felesleges pénzkidobásnak érezte a mozizást, mert egész végig a film alatt azt leste, hogy valaki suttog-e róla, hogy milyen szánalmas, amiért egyedül van itt. Szerinte nem paranoiás és szerintem sem az. Nem ítélkezhetem felette, csak a fohászait hallgathatom, s a magam módszereivel terelhetem a szerelme felé. Nem jó irányba megy, de dönteni nem dönthetek. Azt a fohászt kell támogassam, ami felőle érkezik. Kicsi és fiatal vagyok még ahhoz, hogy belenyúljak a szálak közé.
    - Csókolom! – köszönök a vattacukrot áruló bácsinak. Elszégyellem magam attól, ahogy rám néz. Nem szeretem a földet, túl sok szégyenben van részem itt.
    - Persze, nem is tetszik olyan öregnek lenni. – mentegetem magam. Kérek egy zöldalmás vattacukrot, s továbbállok vele. Az oroszlánoknál földbe gyökeredzik a lábam az energialökettől, amit az arcomba kapok. Talán álmodom? Kicsi angyal vagyok, előlem el tudják rejteni magukat a nagyok. De angyallányként én és a megérzéseim. Nem tudom. Mindenesetre közelebb kell mennem az anya-fiát szemlélő férfihoz annak ellenére, hogy a lábaim inkább menekülőre fognák, ha az eszemet használnám. Ejnye, Kei! Nem vagyunk mi véletlenül rokonok?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Szomb. Márc. 14 2015, 18:44


    Gadreel és Sakura


    Így belegondolva jó, hogy lejöttem, mert elég sok fiatal angyal nem tudja a rendet és engedély nélkül maradnak az emberek világába. Bezzeg még néhány évezrede aki ezt megmerte tenni óriási nagy büntetést kapott, most? Kapnak egy kis leszidást és ennyi. Csodálkoznak a fentiek, hogy egyre több a földet választó kis angyal. Tiszteletlenek, és az Urunk bizalmával játszanak. Ilyen, hogy lehet angyal? Ha én most találni fogok egy eltűntet, kikérdezem és ha úgy ítélem meg, hogy nincs nyomós indoka lent maradni, a hajától fogom visszaráncigálni a mennybe. A többi „öreg” kedvesen oldaná meg a helyzetet, hát én nem olyan vagyok. Mivel Isten bizalmával játszanak, tolvajok. Mert egy latin mondás szerint „Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát lopja”. Mosolyogva nézem az oroszlánokat, ahogy a palánta játszik az anyával, annyira boldognak látszik, de nem sokáig. Ha elég nagy lesz el fogják választani az anyától, apjától és akkor egy ideig teljesen össze lesz törve, miért nem lehet minden ember, állat örök életű? Miért kell a sok halálozás? Miért kellenek a betegségek? Ezt az egyet nem értem Urunk gondolkozásában. A gondolkozásból egy érzés zökkent ki, érzem, hogy figyel valaki. Ránézek a lányra, fagyos tekintettel. Lám, egy „eltűnt”. Óriási energialöketet indítok felé, hogy rájöjjön kivel van dolga. A kék szememmel, az arcát fürkészem. Megpaskolom a mellettem lévő helyet, jelezve, hogy azt akarom üljön le mellém. Ha ezt megtette, akkor ránézek érzelemmentes arccal.
    -Takagi Sakura, mondd miért nem jöttél vissza egy ideje?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Szomb. Márc. 14 2015, 19:04

    Gadreel & Sakura

    Jó lenne, hogyha képes lennék nem arra menni, amerre a hülyeség csak, hanem az eszemet követve iszkoltam volna el. Az energialöketre kitágulnak pupilláim, elnyílnak ajkaim, majd be is zárom a számat, mint egy partra vetett hal, olyan tátogást adva elő. Rajtakapottnak érzem magam, s mivel bőröm elég világos árnyalatú, így a pír szinte leordít róla.
    - Én csak.. - kezdek bele, miközben leszegett fejjel lépdelek el a mutatott helyig, s teszem le magam. Szinte zuttyanok. Nem merek az angyalra nézni, olyan vagyok, mint egy porszem a nagy, sivatagi homokszörny mellett, legalábbis így érzem magam.
    - Kirándultam. - kezdek egy nyilvánvalóan sánta lóval, olyannal, aminek a lába tekintélyes mértékben kilóg. Most mondjak igazat? Hogy az öcsémet követem, akinek nem is szabadna itt lenni? Nem akarom megtenni. Inkább élek azzal az adottsággal, hogy engem nem tiltottak el a Földtől.
    - Nekem szabad lejönnöm ide néha. Nem tilos, anya is megengedte. - próbálkozom. Nem tudom, hogy mennyire vérszegény. Nem akarok nyíltan senkinek a képébe tolni valótlan állításokat, csak szeretném megmenteni a testvéremet a szidástól. Inkább kapjam helyette én.
    - Nem utánam jött, ugye? - magázódva kérdezem. Mégis az Ötödik Menny Angyalával van dolgom, nem tegezhetem le csak úgy. Nem vagyunk mi árnyvadászok, a közvetlenség nem a mi világunk, az a nephilimeké. Bár szerintem a totyogók ott sem tegezik a felnőtteket. Nem, mintha tudnám.
    Rettegek a választól. Amilyen kicsire csak tudom, úgy húzom össze magam, s várom a kitörést.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Szomb. Márc. 14 2015, 19:36


    Gadreel és Sakura


    Ahogy nézem az arcát, látom rajta, hogy bejött az a „kis” erőlöket amit ráküldtem. De legalább ő nem az a „menekült” aki ha meglát elszalad, ő legalább a parancsomra leült mellém. Igen, már találkoztam olyannal, aki után futnom kellett mert elszaladt. Ők természetesen sokkal nagyobb büntetést kaptak a leszidásnál, szóval ő helyesen döntött.
    -Igen, folytasd.Nézek rá még mindig érzelemmentes arccal, látszik rajtam, hogy nem hat meg mennyire rosszul érzi magát. Ez volt a célom, hogy rájöjjön, hogy hibázott.
    -Kirándultál? Ennél jobbat találj ki gyermekem.Mosolyra húzódik a szám, de ez a mosoly nem tükröz semmiféle érzelmet. Sokan azt hiszik, hogy én nem vagyok képes érzelmeket kifejteni. Ez nem igaz, egyetlen egyet tudok, ami a harag. A katonák vezetésére születtem, és az erős jellemem miatt lettem az Ötödik Menny ura.
    -Úgy van, ahogy mondtad. NÉHA. Mondd, mennyi ideje nem voltál fent? Mennyi ideje nem adtál magadról életjelet? Ti suhancok miért nem értitek meg, hogy a szabályok nem ellenetek, hanem miattatok van? Mi lett volna, ha találkozol egy démonnal, vagy többel? Még nem vagy elég idős, erős, hogy elbánj vele.Nyugodtan kezdek bele a szokásos sablon szövegbe.
    -Nem, az a szerencséd, hogy szabadnapot vettem ki.Azért nem hurcolom fel a mennybe, mert tisztelettel beszélt.
    -Tegyük fel, hogy hiszek neked. De ha megtudom, hogy hazudtál nekem a következő félévszázadba nem jöhetsz majd le ide. És betartom az ígéretem, mert balszerencsédre a becsület angyalaként is szoktak emlegetni.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Szomb. Márc. 14 2015, 20:20

    Gadreel & Sakura

    Szidás. Eléggé megszokott érzés, ahogy ég a fülem hegye is, mint egy rajtakapott gyereknek. Megannyiszor kaptam már én az öcsém helyett, s elviseltem mindig, mert szeretem őt. Sosem akartam bajba keverni, s most sem szeretném, éppen ezért hallgatok mélyen, leszegett fejjel, lesütött szemmel tűröm, ahogyan az angyal szavai mázsás súlyként telepszenek rám. Rossz oldalról másztam fel erre a lóra, de ha korrigálnék, azzal csak mélyebbre ásnám magam, ezért hát nem teszem. Ragaszkodom ahhoz, amit mondtam, s közben nagyon halkan, alázatosan igyekszem válaszolni a kérdéseire. A lázadó Miniel már nincs sehol. Évek teltek el azóta, kiölték belőlem, talán végérvényesen.
    - Én tényleg csak kirándultam. Szerettem volna Idris után megnézni magamnak New Yorkot is.
    A mosolyát nem veszem észre, legalábbis nem teljes valójában. Még mindig nem nagyon merek ránézni, s hacsak nem kényszerít, akkor ez nem is fog változni.
    - Pár napja! - szívom be alsó ajkamat ijedten. Nem olyan rég az, még csak pár nap volt, ugye? Ugye? Nem emlékszem, ha őszinte akarok lenni. Annyira lefoglalt, hogy az öcsémet kövessem, hogy nem tűnt fel a nap le és felfelé történő mozgása.
    - Nagyon óvatos voltam és vigyáztam magamra. Amúgy meg éltem már a Földön, éveket. Tudom, hogy.. - nem mondom tovább. Suta mentegetőzésnek tűnik. Lehet, hogy van amit tudok, de nem annyi sok mindent, mint ő.
    - Bocsánatot kérek, igaza van! - adom meg magam.
    - Mi számít hazugságnak? - kérdezek rá. Nem szoktam hazudni, most se tettem, ha nagyon szigorúan vesszük, de azért nem árt tisztázni az erőviszonyokat, még hogyha ilyen óvatos fogalompuhatolózással, akkor is.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Csüt. Május 28 2015, 21:39

    Kátya & Dave

    Meglepetés pikniket terveztem mára, szerettem volna kimozdulni Kátyával, közösen. Ez némileg nagy szó, kellett idő, mire vissza tudtam rázódni a rendesnek mondható kerékvágásba. Másképp tekintettem a világra, és még inkább értékeltem, hogy Kátya kitart mellettem. Már csak Sakurát kellene elérnem, hogy bocsánatot kérje tőle. Azt viszont nem tudom mondani, hogy mindennel megbékéltem, ami jutott, s nem csak nekem. De el kellett fogadnom.
    A napot a műhelyben sokszorosan nem fogom elfelejteni, márpedig sok emlék tud felgyűlni egy halhatatlan számára ezekben.
    - Kész vagy, mehetünk? – már az indítókulcson a kezem, nem terveztem másképp menni. Eddig sem vonzott a tömegközlekedés, és a piknikkosárral, amit hátulra csempésztem a csomagtartóba, nem is szeretném hurcolászni.
    A parkolóba beállva azonban már nem lehet tovább rejtegetni, nem is szándékszom. Kezét keresem, ahogy megyünk a bejárathoz, és ezt nem is vagyok hajlandó elengedni. A kapocs közöttünk másképp szoros, és most először érzem azt, hogy nekem is szükségem van fizikai közelségre és hogy ez csakis Kátya lehet.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Kedd Jún. 02 2015, 22:04

    Dave & Kátya



    Piknik. (Pasik és a titokzatosság..) Nem volt szívem azt mondani neki, hogy ettől 100 nőből 99 borulna a karjaiba, de én az az egy vagyok, aki pont nem. Ezt is jelenti a szerelem, hogy nem vágok mindent a pofájába. Pedig van véleményem és általában így sem bírom ki, hogy meg ne osszam vele. Az viszont fejlődés, hogy épp nem a kérdéses pillanatot teszem tönkre vele, hanem tudok várni pár órát. Mondjuk.
    - Igen!
    Libbenek elő a házból, hogy aztán beülve mellé odahajoljak – megszokhatta már, hogy a felsőrészeim hírből sem ismerik a diszkrét kifejezést, így csak nem jön zavarba attól, hogy ismét olyat vettem magamra, amiben a hajlongás hatására igen csinos belátás nyílik kebleim halmára – és indulás előtti csókot lopjak ajkairól, fél kézzel fordítva magam felé az arcát, finoman nyúlva álla alá.
    - És hová is?
    Kérdezek rá, visszavéve az irányításmániától. Egyelőre a csóklopás kielégítette ezen vágyaimat és szívesen adom át magam David kreativitásának.
    - Állatkert?
    Vonom fel szemöldököm, s miközben megfogom a kezét, harsányan, jókedélyűn felnevetek.
    - Ugye nem célozni akarsz valamire?
    Nem adok neki ötleteket, de mondhatnám, hogy arra, hogy kövér vagyok, mint egy víziló, vagy akármi.. nem hiszem, hogy így gondolná és nekem sincsenek komplexusaim, de elképesztően jó szívni a vérét. És jó, hogy együtt vagyunk, s megtehetem. Most semmi magasztos és nagy horderejű dolgot nem akarok felhozni. Elég volt a drámából azt hiszem, két életre is.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Pént. Jún. 05 2015, 21:40

    Kátya & Dave




    Széles mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy meglátom. Nem lep meg, hogy a szokásos kiöltözést választotta. Ő ilyen és ezen én sem vagyok hajlandó változtatni. Nem, mintha változnánk ő vagy én. Elég hosszasan viszonzom a csókot. Egészen más lett a világ, mióta először találkoztunk. Sokkal töb mindenen keresztül mentünk, mint azt bárki is gondolhatná és kitartottunk. Félelem ugyan van bennem, de már nem olyan, megváltozott. Őt féltem, s szeretném óvni, még akkor is, ha a legtöbb esetben (mindig) Kátya volt, aki engem mentett meg, s nem fordítva. Rengeteg áldozatot hozott értem.
    Értetlen mosollyal tekintek rá, s fogom meg a kezét, a másikban piknikkosárral, amit előszedtem közben.
    - Mire? – érzem az ugratást, de nem tudom, mire érti.
    Nem foglalkozom az állatokkal, bár némelyiküknél érzem, hogy tudatuk sokkal erősebb, hogy ellegyenek itt, az állatkertben, vannak, akik gyászolnak, s vannak, akik életük legboldogabb időszakában vannak. Remélem, hogy már nálunk is lesz, ránk fér.
    A nagyobb réten, ahol szabadon lehet leülni és pihenni, a kosárból előveszem a takarót, s kiterítem. Saját készítésű falatok sorakoznak, tetővel lezárt, lakkozott dobozokban és két termosz is, egy forró teának és egy jeges italnak. Előveszek két pálcikát, az egyik párt átnyújtom Kátyának, ha szeretné használni. A magamét egyelőre félreteszem, és az itallal kezdem. Igyekszem úgy feküdni hassal a pokrócra, hogy kényelmes legyen. Sejtelmes arcot vágok, majd az egyik dobozt Kátya elé csúsztatom.
    - Ezt meg kéne próbálnod. – ha leemeli, akkor földiepert talál benne.


    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Pént. Jún. 05 2015, 23:31

    Dave & Kátya


    A kérdést hallva felnevetek.
    - Hm, lássuk csak! – illesztem mutatóujjamat ajkaimra merőlegesen, s réveteggé válik pillantásom. Olyan vagyok így, mint aki tényleg elgondolkodott, de mosolyom cinkos felfelé ívelése a szájszegletben egész másról árulkodik.
    - Egyrészt nevezhettél ezzel mindkettőnket állatnak, ami valamilyen szinte pejoratív, de hogyha egy bizonyos állati tulajdonságra gondolok.. hm.. – megnyalom a szám szélét, nevetve eresztem le a kezem.
    - Egyébként semmire, csak ugrattalak. Tudom, hogy nem vagy az a célozgatós fajta. – cuppantok ezzel a lendülettel egy csókot ajkaira, hogy aztán hamar elhajoljak, nem kívánva több értelmet adni ennek a kis puszinak, mint ami. Szeretetkifejezés, különleges módon. Hév nélkül, tisztán szívből. Rajta kívül ezt soha, senki nem érdemelte ki tőlem. S nem is fogja egy jódarabig. Sohát nem mondok, mert amennyi év előttem áll, azzal erős túlzás lenne. Gondolni gondolok rá, de kinevettetni nem akarom lecsupaszított lelkemet, így hallgatok. Érzi, azt hiszem.
    - Kitettél magadért! – veszem át a pálcikákat, de én sem foglalkozom egyikkel sem, legalábbis evésre nem használom őket. Elheverek a pokrócon, mint valami lusta macska, a hátamra fordulva lesem az eget, s a feltartott pálcikákkal szórakozom, halálosan nem használva őket rendeltetésszerűen.
    - Hm.. – hengeredek én is hasra, ahogy felém tolva a dobozt. Természetesen azonnal leemelem róla a fedelet, az epret látva felcsillan a szemem. Nem vagyok egy nagy gyümölcsös, de van amelyiket kedvelem. Eper, ananász, kivi, dinnyék.. nem tudom mi alapján válogatok, ez is hangulat kérdése.
    - ..lássuk csak, olyan finom-e, mint amilyen jól mutat. – kezdek bele, miközben mutatóujjam és hüvelykujjam közé csippentek egy epret – ha vagy rajta zöldje, akkor annál fogva, ha nincs, akkor annak a helye alatt érintve a gyümölcsöt – majd ajkaimhoz érintve buján beleharapok. Nem is tudnék máshogy, ez van a zsigereimbe ivódva, így szeretek élni, erre alkalmas a testem.
    - Ha azt mondod, hogy vodkát is hoztál mellé.. – a pezsgő az eperhez túl sztereotíp, mint a tejszínhab is. Én utóbbit más formátumban tudom elképzelni elfogyasztani - ..akkor.. - újabb eper után nyúlve tartok kis szünetet, majd végül megrázom a fejem. David felé nyújtom az epret, ha hajlandó rá, akkor „kieheti” az ujjaim közül. Közben befejezem a mondatot is. - ..nem. Nem tudok még ennél is jobban beléd szeretni. Egyébként utánaszámoltál? Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt volt.. – napfelkelte, május 16. Sose – és megint ez a trükkös szó, igen – felejtem el.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Pént. Jún. 12 2015, 19:30

    Kátya & Dave




    Féloldalas mosollyal figyelek, teljesen felé fordulva, az ujjára téved a tekintetem többször. Meghökkenek ugyan a válaszra, de tovább mosolygok.
    - Ó, hát nem g… - ekkor cuppan a csók. Szóval csak ugratott. Felnevetek, megingatom a fejem párszor, de értem és nagyon is jól esett az a puszi.
    - Nagyon igyekeztem. – a pálcikákkal való játszadozását nézem, rá is könyökölök egy pillanatra az államra, hogy próbáljam kitalálni, éppen miért csinálja.
    Az epret nem véletlenül választottam. Bár a másik érési ideje még odébb, ez is tökéletesen utal valamire. És mert finom, s nagyon egészséges. A hasra fordulást azért megnézem, alaposan.
    Az én kezem viszont megáll a mozdulatban, ahogy enni kezdi az epret. Még a rágásban is.
    - Mhm… - de még nem nyúlok a kosárba. A felém nyújtott eperbe beleharapnék, de majdnem kiesik, ami a számban van, gyorsan becsukom, még a kezem is odateszem.
    - Bocs… közben én is eszem. – vörösödik bele a fülem, miközben jót derülve igyekszem megenni az epret, leplezve többszörös zavaromat, lévén, először nem értettem a nemet, aztán pedig a bambulásom, végül amit utoljára mond.
    Sejtelmes mosollyal nézek rá végül, majd én következem abban, hogy puszit adjak. Gyors mozdulat.
    Aztán a kosárhoz fordulok, kiemelem az alkoholt, ami üdítőnek van álcázva, mint ahogy a két decis pezsgőt is, mert azzal terveztem részemről fogyasztani, azt még megbírom inni.
    - Az eper sem véletlen. És… megjegyezted… - megint visszavörösödik a fülem.
    S nem csak ezért. Nem tudom, miként fog reagálni rá. Várni akartam vele, ám…
    A kosárba nyúlok, majd egy másik tálat veszek elő, ismét nem nyitom ki. De neki sem engedem, ráteszem a tenyerem, úgy nézek a szemeibe.
    - Sok minden összeköt bennünket, s csak reménykedem, hogy ez is a közös emlékeink egyike lesz. Sokáig. – felemelem a tetejével együtt a kezem, amiben egy jeggyűrű díszeleg.
    Torkomban dobog a szívem. Ismerem Kátya gondolatait erről és éppen ezért nem tipikus lánykérő szavakat használtam. Ennél jobban, ahogy mi vagyunk, senki sincs összeforrva, ezt még a Teremtő sem képes elszakítani.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Szomb. Jún. 13 2015, 00:25

    Dave & Kátya


    Felnevetek, amikor belekezd a magyarázkodásba. A puszival beléfojtom a szót, s jól is van ez így, de őszintén, csodálkoztam volna azon, ha a helyzetet nem így kezeli. Azt hiszem, hogy egy kicsit már ismerem, s ő is ismer engem, jobban mint én magamat. De ettől még mindig beugrik a csőbe.
    Nincs mindennek oka, nálam meg pláne nem, de nem mondhatom meg neki, hogy mit gondoljon, s nem is teszem, hiszen nem látok bele a fejébe. Azt észlelem, hogy figyel, odasandítok rá, de nem hagyom abba a pálcikák forgatását. Jólesik, könnyed, értelmetlen.. kedvem van hozzá.
    A férfiakkal igen könnyű játszani, s levenni a lábukról őket sem nehéz, bár azért Daveért keményen meg kellett dolgozzam. Ezért is szerettem bele, mert fordítva vagyok bekötve. Viszont azt továbbra is kifejezetten kéjes örömmel fogadom, hogy hatással vagyok rá, hiszen ez mindig így volt. Ezért tiszteltem annyira, s rühelltem is azért, hogy nem bukott rám, ahogy divatos kifejezéssel szoktak élni manapság.
    Kedélyesen kacagok fel, annyira szerencsétlenre sikerül ez az egész epres történet. Legalább annyira arcpirítón nem az, aminek indult, mint akkor és ott az a puszi, ami a szájszeglete helyett egy fordulás miatt ajkait érte teljesen. A nevetést nem is tudom és nem is akarom hamar abbahagyni. S bár Daviden nevetek, tehát kinevetem őt, mégsem rosszindulat süt ebből, csak a szeretet. Hiszen lényegében azt is szeretem benne, hogy ennyire.. nehezen könnyű elvenni az eszét.
    - Jobb a több, mint a semmi. Nem mellesleg olyan vagy, mint aki még sosem látott nőt epret enni.
    Ciccegek kissé csúfondárosan. Nem tudom kihagyni és soha nem is fogom tudni kihagyni az ilyen megnyilvánulásokat, ehhez ha még nem sikerült neki, akkor amúgy is hozzá kell szoknia. Bár szerintem finomodtam az eltelő idővel, de azért még mindig pimasz vagyok és megragadok minden pillanatot arra, hogy odapörköljek valami szemtelent. Enélkül unalmas talán nem lenne az élet, de mindenképpen olyanná válnék, amire képtelen vagyok. Évszázados beidegződés.
    - Hű, de rafkós itt valaki! – nevetek újfent. Sose gondoltam, hogy egy állatkertben, amiről nekem eddig csak a bűz és a mocsok jutott eszembe ilyen jól is lehet szórakozni. Bár nyilván ennek nem sok köze van a helyhez, sokkal inkább ahhoz, hogy kivel vagyok itt. - Kezdem azt hinni, hogy mégis jó hatással vagyok rád.
    Értheti úgy, ahogy szánom, de nem mondom ki: elrontom őt, elzüllesztem. Nyilván ez is csak vicc, hiszen annyi esélyem van erre – és nem is igyekszem rajta – mint földigilisztának a szárnynövesztésre. De felszabadult vagyok, s ez hallik beszédemen is.
    Meghökkenve vonom össze a szemöldökeimet.
    - Miért ne jegyeztem volna meg? Azt mondjuk nem gondoltam, hogy te is megjegyezted. – teszem hozzá eldönthetetlen, hogy örömmel-e vagy némi feddéssel. Azért azok az idők nem mindig voltak kellemesek, újdonság erejével hatott rám, hogy van lelkem is, s a rossz részére, hogy nem tudtam neki segíteni, hogy nem tudtam nem szeretni, pedig ő nyilvánvalóan nem közeledett.. hát arra nem szívesen emlékszem. Ahogy arra sem, hogy az eperfához elérés előtt meg kellett lássa széttépett lelkemet.
    Elképesztően csökött romantikai érzékkel rendelkezem, semmi „hátsó” szándék nem jut eszembe, ahogy megint a kosárban matat. Időközben felültem, térdelésből oldalra dőlt, magam mellett hajlított lábú ülésben vagyok, szoknyában nem nagyon lehetne másképpen, de nem is szokásom. Olyan könnyedén viselem ezeket a ruhadarabokat, mintha a második bőröm lennének, csak akkor hagyom illetlen helyeken fellibbentődni, ha éppen az a célom, véletlenül sosem mutogatom semmimet.
    Dunsztom sincs, hogy mi erre a normális reakció. Hogy mások hogyan reagálnának. De én, aki sose hittem, hogy kellemesek lehetnek számomra a jegygyűrűvel kiegészült szavak, egész belenémulok a pillanatba. Egyszerűen bármi fogalmazódik is meg bennem, nem jönnek elő a szavak. Röhej! Hogy lehet belenémulni a szerelembe? Így.
    - Az idők végezetéig, David Armanaugh! – találom meg végül a hangomat. Igen, ez egy igen. Nem hagyományos, hiszen a kérdés sem volt az, így a reakcióm sem lehet. De ettől vagyunk azok, akik, s így tökéletes. A teljes nevének kiejtésével kapcsolatban úgyis tudja, érzi, ismeri a nézeteimet.
    - Szavad ne felejtsd.. – emelem fel mutatóujjamat, pillanatot intve ezzel neki. Felemelkedem a térdelésben, hogy közelebb tudjak orientálódni Davehez. Két tenyerem zárójelébe vonom arcát, homlokomat támasztom az övének. „Szeretlek”-et tátogok bele a közelségbe, hogy ezúttal csók nélkül hajoljak el. Annyiszor rabolok rá ajkaira szenvedélyesen, olyan „átlagos” szeretetnyelv ez nálam, hogy most tudattalanul, de mégis másképpen, mélyített verzióban fejeztem ki magam. Mert a csók hiánya is reakció, nálam a mélység jele. Hiszen ahol már éppen tőlem a csók sem eléggé fejezi ki, hogy mennyire, de mennyire boldoggá tett.. ott lakik az örökkön örökké, igen.
    Visszahelyezkedem előbbi helyzetembe, hacsak nem akadályoz. Kíváncsian pillantok rá. Ez a terep számomra idegen, ingoványos, nem tudom hogy kellene léteznem benne, de a szívem minden dobbanásában benne van, hogy mégis mennyire kellemesen érzem magam. Miatta. Csakis.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Hétf. Jún. 15 2015, 19:48


    Kátya & Dave



    A nevetésén én is nevetek, elkerülve, hogy félrenyelve, köhögni kezdjek.
    - Egyszer már láttam. – jegyzem meg, miután lenyeltem az epret.
    Kínos volt és egyben furcsa is. Ha Kátya nincs, nem nyitok ilyen téren sosem. Tény, hogy ehhez szükséges volt Kátya jelleme, lénye, természete.
    Komolyan tekintek fel rá, egy fél percig így is maradok, majd bólintok, s mosolyba fordul ismét az arcom.
    - Jó hatással vagy rám.
    Az eperre nézek, majd vissza Kátyára.
    - Amint látod, emlékszem. – mosolyogva, szippantom be az alsó ajkaim.
    A torkomban dobog a szívem. Nem lehet megszokott kérés, elvégre annál számunkra már sokkal szorosabb a kötődés, és ezt tudjuk, érezzük is.
    Csendben maradok, türelmesen várakozom, tekintetemben a mosoly mellett a várakozás is van, de nem az igen sürgetéséé. Egészen másé: a tiszteleté.
    A teljes nevem hallatán széles mosoly jelenik meg az arcomon, s arra pedig, hogy az idők végezetéig, nagyon is jól tudjuk, mit értett ez alatt.
    A gyűrű felé nyúlna a kezem, hogy feltegyem az ujjára, várakozással hümmentve nézek rá. Hagyom, hogy összeérjen a homlokunk, a szemeibe tekintek. Szárnyaimat csak azok látják, akik ebbe a világba is tartoznak, ahogy izgatottan szétnyílik, majd lassan leengedem, a földön hagyom pihenne nagyrészt.
    Visszatátogom a „Szeretlek” szót. Nem ölelem át a karjaimmal, a szeretetemmel azonban igen.
    Kiveszem a gyűrűt a tálból, majd a kezét kérem, felfelé mutató tenyeremmel. A gyűrűsujjára helyezem az ékszert, kíváncsian pillantok rá.
    - Jó veled lenni, köszönöm.
    Visszakönyökölök a pokrócra, visszacsukom a szárnyaim. Sokáig nézek így rá, nem tudok, nem vagyok képes megmozdulni, még mindig az öröm hatása alatt vagyok.
    Majd egy epret csippentek az ujjaim közé és Kátya felé nyújtom. Tudom, hogy nem érzelgős típus és elég sok drámán túl vagyunk már. Most mégis ketten vagyunk, a világot kizártam magunk körül.
    Ahogy a vodka felé nyúlok, kiborítom az epres tálat. Először csak fojtottan nevetek, majd kirobban belőlem a nevetés és lehajtom a fejem, majd Kátyára nézek.
    - A vodkát inkább rád bízom.
    A pezsgő felé nyúlok inkább, azt bontom ki, majd koccintásra emelem, poharat nem hoztam.


    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Szomb. Jún. 20 2015, 20:18

    Dave & Kátya


    Felvonom szemöldököm.
    - Egyszer? Ejnye no, azt hittem, hogy felétek tudják mi az az élvezet. Ambrózia, nektár. Hopp! Talán összekevertem kicsit a mennyei szentségeket. Tényleg, hány is van belőle? – teszek úgy, mintha ezen nagyon gondolkodnék. Valójában egyáltalán nem érdekel, illetve ezen felül még pontosan tudom is, hogy amiről beszélek, az nem mennyei, legfeljebb szentség, illetve egy másik szemszögből figyelve ókori mitológia. Halálosan lényegtelen, igazából csak a vérét akartam szívni, az meg remekül sikerült. Ahogy mindig, gondolom én. Megunni nem lehet.
    - Amint érzed.. – nem tudom megállni, hogy ezt ne dörgöljem folyamatosan az orra alá - - ..örülök annak, hogy emlékszel.
    Mosolyom elárulja neki, hogy már nincsen semmi kellemetlen érzésem azzal kapcsolatban, hogy belelát a lelkembe. Nem vagyok ugyan biztos abban, hogy olyasmiket talál benne, amiket szívesen nézeget, de nem tudok és nem is akarok tenni ellene. Lassan ment az elfogadás és örömmé még nem vált, de kis lépésekkel lehet csak haladni, nem máshogyan. Azt mondják. Most én is tapasztalom.
    Már nem kap el a röhögőgörcs a szárnyak láttán. Emlékszem, először majdnem kicsúszott – lehet, hogy ki is csúszott – a számon, hogy olyan minden angyal, mint valami csirke. Nem, mintha olyan sok angyalt láttam volna már életemben, sőt. Igazából ő volt az első, s nem csak ebben, de azért mindent nem kell szavakba önteni. A végén még elbízná magát. Bár azt gondolom, hogy neki egy kicsit több kell ahhoz, hogy elbizakodott legyen. Egy hadseregnyi én önbizalma sem lenne elég ahhoz, hogy felhozza őt egy átlagos magabiztossági szintre, néha ez a vélekedésem vagyon.
    Felé nyújtom a kezemet, s szinte kívülről látom magunkat. Olyan szinten képtelennek tűnik a helyzet, de még képtelenebb, hogy mennyire jól érzem magam benne, hogy nem is tűnik „én”-nek a kép, ami elém tárul. Pedig én vagyok, csak másképp, az a lényrészem, ami csak Davidé, s ami most szinte gyerekes boldogságrohamtól repes.
    Kifeszítem ujjaimat, kinyújtott kezem amennyire tudom messzire tolom magamtól, hogy ide-oda forgatva szemléljem a gyűrűt az ujjamon. Tekintetemben boldogság, elégedettség és szerelem csillog, meg a mosolyom is ezt tükrözi.
    - Gyönyörű, köszönöm! – támaszkodom le végül, hogy közelebb húzódva Davehez csókkal is megköszönjem neki az előttünk álló évek ígéretét. Tudnék mindenféle eépset kérdezni, el tudnám rontani a miliőt azzal, hogy „jól meggondoltad?” és társai, de most valahogy pont így tökéletes, nem akarom eltrollkodni a pillanatot.
    Végül csak kibújik – ha nem is a szög a zsákból – a jellemem belőlem, s miközben hanyatt dőlök David mellett a pokrócon, megnyalom ajkaimat, még hümmentek is mellé, ahogy az eper felém közeledik. Hasonló erotikafaktorral harapok bele, mint ahogy az előbb. Hagyom, hogy a „tenyeréből etessen”, de közben megmaradok annak, aki vagyok. Ha eredetileg nem megetetni akart az eperrel, csak a kezembe adni, hát akkot is így sikerül elvennem tőle, nem zavartatom magam amiatt, hogy irányítottam esetleg az egészet. Így esik jól és passz. Azt hiszem, hogy a kapcsolatunkban eljutottunk arra a pontra, amikor egymás mellett is önmagunk lehetünk.
    Fekve nevetek először, hogy aztán felüljek megint, s inkább kezembe vegyem a vodka ügyét.
    - Jaj, eszméletlen. A cipész maradjon a kaptafánál.. – öltöm Davere a nyelvemet. - Iszol velem? – vonogatom szemöldökeimet enyhe pimaszsággal, célozgatva a nagyon is nyilvánvalóra. Végül ha a pezsgőnél marad, engem az sem zavar, a koccintás a lényeg, majd pedig az ivás. Nem vagyok alkoholista, de szeretek inni, nincs ebben semmi rossz.
    - Lenne egy kérdésem, de csak akkor teszem fel, ha megígéred, hogy teljesne őszintén fogsz válaszolni rá és megkíméled a helyzetet a neked nincsenek érzéseid, te azt akarod, hogy a világ legyen boldog és nem a te boldogságod számít című szarságoktól, oké? – nem szégyellem a szóhasználatomat, biztos vagyok benne, hogy érteni fogja, miért fogalmaztam így. Nem szeretem, hogyha nem tartja fontosnak magát. Mert fontos. Nagyon is. És akarom, hogy észrevegye végre már.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Vas. Jún. 21 2015, 17:09

    Kátya & Dave



    Megáll a kezem, ahogy az eper felé nyúlnék. Elgondolkodom.
    - Igazából mindegyik…. – megérzem amit érez, abbahagyom. Fogammal ráfogok az alsó ajkamra, és hunyorítva, mosollyal nézek Kátyára. De nem szólok semmit, csak a fejem ingatom meg egy rövid időre.
    Érezni… ez vagyok én. És még most tartok attól, hogy ezzel árthatok Kátyának. És hogy az érzései a sajátjai. Éppen Kátya magánszféráját szeretném a legnagyobb tiszteletben tartani.
    A felőle érkező érzelmek boldogsággal töltenek el, izgatottá válok, pedig a velünk történtek talán nem is indokolnák, mégis…
    A tekintetemben az ő érzelmei mellett az enyémek is visszatükröződnek, ahogy közeledik felém, az ajkaira nézek, majd a finom kóstolás mélyül, mellőzve minden mohóságot.
    Nem érzem és nem vélem azt, hogy bárki vagy bármi elválaszthatna bennünket. Az a Dave, akivel azon a reggelen találkozott, lebontotta a falakat, Kátya felé mindenképpen. Nem győzök betelni ajkaival. Tudom, hogy sosem fogja eldobni azt, aki, és hogy számomra így teljes, így Kátya. Éppen ezért nyúlok az eper felé is. Nézem, ahogy az eperrel manipulál és … tudom, érzem, hogy nem csak én. Mivel nem tudom kizárni ezt az érzést, érzéseket. Én is rájátszok, szeretném, ha élvezné.
    - A múltkori vodka ivászatnak pár percen belül csak egy vége volt. – jegyzem meg sejtelmesen. Azt csodálom, hogy egyáltalán eljutottam a kanapéig. – bár itt nem esnék olyan nagyot.
    A kérdésre nem tudom, miként reagáljak. Megszoktam a hirtelen, éles váltásokat, de hogy önmagamat megtagadjam… háttérbe rakom önmagam, most Kátya az elsődleges, szeretne valamit tudni. Nem belőle próbálom kivenni, hanem kíváncsian várom a kérdését.
    - Hallgatom. – megértő és komoly mosoly jelenik meg az arcomon. Ellentmondás, mégis szeretném, ha … boldog lenne Kátya. Kezem az övébe fonom.


    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Hétf. Jún. 22 2015, 00:35

    Dave & Kátya


    - Mindegyik mi? – kérdezek vissza. Nem tartom magam ostoba nőnek, sőt, kifejezetten intelligensnek gondolom szerénytelen személyemet, de azért én sem tudok kitalálni ott jelentést, ahol írmagja sincs a mondatban. Ahogy ajkait harapdálja, legszívesebben én is fogaim közé csippenteném megkóstolt alsó ajkát, hogy aztán további hevességemet ne csak csókban éljem ki. Nem különösebben érdekel, hogy szabadtéren vagyunk, de azért egy állatkertben, hát pfujj. Vannak bizonyos határaim nekem is.
    - Véged neked, mint a botnak. – nevetem el magam. Emlékszem mindenre, amit ketten éltünk át, s valahogy a vodkához nagyon sok emlékünk csatlakozik. Szinte látom magam előtt a falról alácsurgó, színtelen löttyöt, a szilánkokra csepegő, belőlem kivetülő csalódottságomat. A félelmet, hogy sosem fogom őt megérteni. Majd előttem van a képe, amit vágott, amikor Moszkvában ivott velem, s a mellkasomat feszítő érzés, mely miatt nem tudtam aludni akkor éjjel, amikor a kanapéra fektettem, finoman betakartam és magára hagytam őt.
    Most is iszom, s most is sorsfordítót fogok kérdezni, én már akkor tudom, amikor elővezetem úgy, ahogyan. Nem akarom megbántani és nem azt kérem, hogy tagadja meg önmagát. Én nem így látom. Azt szeretném, ha megélné önmagát, ha elfogadná, hogy ő is létezik, s nem csak egy árny az élet sakktábláján, hanem igazi, valós személy. És számomra az egyetlen, a legfontosabb.
    - Akkor, amikor apádnak azt mondtam, hogy az unokáját várom, majd pedig visszakaptad saját tested és tudatod.. mit éreztél, mit gondoltál?
    Nem kérdezem, hogy örült-e neki, hogy akarta-e, hogy bánja-e, hogy mégsem igaz az, amit elárultam ott. Lesznek még további kérdéseim, de egyelőre ez van, mindenféle érzelmi töltet nélkül útjára engedve lebeg kettőnk között és a kíváncsiságomat írja a mai nap margójára. Meg egy kicsit valami mást is.
    Nem lennék jó anya és ezt akkor is tudtam, amikor elhagytam New Yorkot és Moszkvába mentem, hogy véget vessek az őrületnek. Nem kellett volna Davenek sose megtudnia, de tudtam, hogy úgyis rájönne. Hát tétováztam. Álltam a régi házban, bámultam a kanapét és próbáltam elképzelni, hogy miképp nézek majd a szemébe, s hogy hazudom azt, hogy sosem fogant meg a gyermek, amit magamtól ellökni akartam, magamból kikaparni kívántam. Semmi más nem jutott eszembe csak az, hogy meggyűlölne, s örökre elveszíteném, így döntésre jutottam. Akkor és ott, sok kilométerre innen elhatároztam, hogy feladom önmagam egy részét azért, hogy megtarthassam a lelkemet. Mert David a lelkem része lett, s már nem tudom elképzelni lényemet nélküle.
    Döntöttem, majd a sors döntött helyettem is. Mintha a vetélés lett volna a jutalmam azért, mert bebizonyítottam, hogy tudok őszintén, magamat háttérbe szorítva szeretni. Mégis.. vajon mi az, amiért keserű a szám azóta, hacsak a történtekre gondolok?
    Komolyan, kíváncsian nézek Dave szemeibe. Néha kortyolok a vodkából, de szinte csak kóstolgatom. A válasza – láss csodát! – még az alkoholfogyasztás élvezeténél és a mohóságnál is jobban érdekel. Vagy épp a kíváncsiságban élem most ki mohóságomat.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Hétf. Jún. 22 2015, 22:20

    Kátya & Dave



    - A szentségek és hasonlók minden kultúrában eltérőek. – fejtem ki vörösödő fülekkel. Nem akartam ebből beszélgetést vagy vitát faragni, ezért haraptam le a mondatot.
    Felnevetek vele. Boldog voltam ott, előtte volt más és a vodkáról ez a két véglet jut eszembe.
    Az örömömet és a boldogságomat azonban hirtelen vágja ketté Kátya kérdése. Először a tekintetemből tűnik el, majd a mosoly válik óvatossá.
    Végigpörög bennem minden, ami utána is történt. Hogy volt, és hogy nincs. És hogy ezért Kátyának a poklot kellett érzelmileg megjárnia. Legszívesebben menekülnék, meg is rándul egy pillanatra a szárnyam. Ám nem fogom elhagyni, itthagyni Kátyát.
    Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem gördülnek ki. Nem tudok Kátya szemeibe nézni és jó sok idő telik el, mire halkan meg tudok szólalni.
    - A beszélgetésünk… hogy nem lesz családunk egyikünknek sem. Hogy nem lesz gyerekünk. – rövid szünet után folytatom, kezem közben az övé után nyúl.
    - Hogy apa vagyok és te pedig anya… hogy szeretlek és senki sem bánthat téged. – összekulcsolom a kezünket, ráteszem a homlokom, de addigra már elindultak a forró folyamok, leperegnek a takaróra.
    - És borzasztó volt érezni, hogy nincs és … - nem tudom folytatni. Az az érzés, hogy nincs ott az az új lélek, aki várta, hogy velünk lehessen, és azt, hogy Kátyának mennyire fájt. Szinte megszakad a szívem még most is.


    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Kedd Jún. 23 2015, 00:15

    Dave & Kátya


    - Jól van na, értem én a lényeget, ne menjünk bele. – legyintek kissé türelmetlenül, enyhe idegességgel. Kicsit úgy érzem, hogy megint azért vörösödik, mert engem nem akarna megsértene azzal, amit mond, de inkább mondaná ki, semmint itt játszanánk ezt a baromkodást. Mindegy, nem fontosak a szentségek, egyik kultúrából fakadón sem érdekelnek, ez a nagy igazság. Így a legyintés után, s mérgem elpárolgásával már nem is foglalkozom velük.
    Felteszem a kérdést és várok. Válaszra igazság szerint, de nem készítettem fel magam előre arra, hogy amit kapni fogok, az ennyire megrendíti a lelkemet. Nem a szavak, inkább az, amit látok Daviden, amivé formálódik előttem, ahogy szép lassan eltűnik a mosolya, hogy tekintete felhőssé váljon.
    - Szeretnéd.. – nyúlok finoman az álla alá, s bár legszívesebben erőszakosam kényszeríteném arra, hogy nézzem rám, mégis leheletnyi durvaság sincs abba, ahogy megpróbálok mozdulattal célozni arra, hogy emelje fel a fejét, s nézzen a szemembe. - ..hogy legyen?
    A további szavai szinte elmossák belőlem a képességet arra, hogy egyszerű és tárgyilagos maradjon a hangom. Megsimogatom a kezét, bár legszívesebben kitépném enyémet övéből, hogy ne érezze rajtam: bele-beleremegek a szavaiba. Mert akármennyire is hittem, hogy ez engem nem érdekel, hogy csak semmitmondó hazugság az egész, kiderül számomra is szép csendben, hogy nem így volt. Hogy mégis van egy olyan részem, ami megszenvedte a történteket és ez nem csak a testem. Az is, de az másodlagos.
    Emlékszem a plafon repedéseire. Soha jobban nem figyeltem meg azokat, mint akkor, amikor már csak egyedül voltam a saját testemben, s ezzel tökéletesen tisztában voltam. Nem kellett hozzá kórház, nem kellett vizsgálat, semmi sem. Warlock vagyok, tökéletesen ura a szervezetemnek, azon felül pedig nő is. A tapasztaláshoz nem kellett a testi fájdalmon sem elmélkedni. Arra is emlékszem, hogy sírtam. Nem magam miatt és nem a sosem volt gyermek miatt estem kétségbe, hanem Dave miatt. Mert tudtam, hogyha ez valaha kiderül, fájdalmat fogok okozni neki.
    - Shh.. – húzódom hozzá közelebb, s ölelem magamhoz, lehajtott fejét nem kényszerítem emelésre, fejbúbjára adok egy puszit. Kemény vagyok és talán rideg is, de még mindig nem jutottam el odáig, hogy bele merjek ereszkedni a pillanatba. A hangom talán nyersen koppan, de benne gyűrűzik a szerelem, s az aggodalom is. - ..ne csináld ezt velem. Hallod? Ne kínozd magad feleslegesen. Nincs semmi baj, jól vagyok, jól vagyunk. Jól leszünk. Nem akartalak megbántani, remélem tudod, hogy én soha.. miattad tartottam volna meg.. mert szeretlek, s nem akartam, hogy fájjon neked.. Kérlek, David, mondd tovább.
    Nem kérem ki magamnak, hogy anyaként aposztrofált. Nem mondom, hogy gyomorforgató szó volt, nem mondok semmit. Csak hagyom, hogy fájjon. Mert a könnyei és a kétségbeesése kinyír, ebbe jobban belehalok, mint egy párhetes magzat elvesztésébe. Az nem tűnt ennyire valósnak, de ez.. ezt nehezen bírom el. Látszódjon akármilyennek az, ami vagyok most.


    A hozzászólást Jekatyenka Mikhajlova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 23 2015, 19:19-kor.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Kedd Jún. 23 2015, 19:13

    Kátya & Dave




    Csak tátogni tudom azt, hogy „jó”, nem akartam megsérteni, és mégis megtettem.
    Hagyom, hogy felemelje az állam, de csak később tudok a szemeibe tekinteni. tudom, hogy érzi, amit érzek. Ilyen áron nem kell … és mégis vágyok rá.
    - Nem tudom… - felelek mégis.
    Ami felőle érkezik, még inkább és még mélyebbre taszít a kétségbeesésben és a fájdalomban. Enyhíteni szeretném, hogy Kátyának ne fájjon, de most először nem tudom megtenni. A saját fájdalmam akadályoz meg ebben.
    Viszont ölelem, a vállgödrébe fúrom a fejem, mélyeket lélegzek az illatából. Átölelem magunkat a szárnyaimmal, mintha ezzel megvédhetném és felvidíthatnám magunkat.
    - Nem bántottál meg Kátya… és miattam ne, ha te is úgy érzed, akkor. És tudom, hogy nem akartad. – és éreztem, hogy az anya szóra miként reagál, számomra azonban nagyon értékes szó.
    Egy ideig még átölelem, vissza akarom nyerni a nyugalmat. Nem nagyon mennek a szavak.
    Végül elengedem és a napszemüvegemet halászom elő, megtörlöm a szemem, majd felteszem.
    - Sajnálom, nem akartam elrontani. De úgy látszik, nekem már csak ez megy. – bátortalan mosollyal tekintek Kátyára.
    - Polgári esküvőt szeretnél vagy… - beletúrok a hajamba megint zavart mosollyal. – Megint egy hülye kérdés… ha szeretnéd, akkor úgy legyen, ahogy te szeretnéd.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Kedd Jún. 23 2015, 21:25

    Dave & Kátya


    Két egyszerű szó. Nem és tudom. Egyáltalán nem kellene, hogy úgy érezzem, mintha megragadta volna ezekkel a szavakkal a szívemet és kitépte volna belőlem, de mégis elakad a lélegzetem ezek hallatán. Beharapom alsó ajkamat, erősem szorítom fogaimat a bőrhöz, hagyom, hogy kiserkenjen a vérem és élvezem, hogy a sós íz és a röpke fájdalom egy kis időre kijózanít.
    - Én tudom. – felelek csak ennyit, bár nem kellene, tisztában vagyok vele. Hagyni kellene a dolgokat kifolyni ebből a mederből, áradni másfelé és nem is foglalkozni velük.
    Megölelem inkább és eltűröm, hogy megint olyanokat mondjon, amivel máskor fel szokott bőszíteni. Egész közömbösen fogadom az egészet, nem tombolok tőle és nem is támad kedvem semmilyen egyéb heves érzelmet kicsalni magamból.
    - Amit tudsz, az csak az igazság egyik fele.
    Nem verziója, hiszen az igazságnak nincsenek verziói, ezt megtanultam már elég rég. Pedig szerettem volna, ha vannak, könnyebben lehetett volna lavírozni úgy az életben. Viszont már az elején belebuktam, anyámnál. S pont ő az, aki erre a beszélgetésre is rá tudja nyomni a saját bélyegét.
    Utánanyúlok a szemüvegnek, elvesztve finomságomat kapom le fejéről, s hajítom el. Talán a dobálás erős volt, azt a részét megbánom, így inkább felkelek Dave mellől, s utána lépek a napvédőnek. Leguggolok, hogy felemeljem, de nem moccanok sokáig. Csak hallgatom a kérdését, mellyel témát vált.
    - A templomban megköpködnének az összes szentek, s kiátkoznának az angyalok. – jegyzem meg keserűen. Nem köszörülök torkomon, hagyom hogy a hangom rekedt legyen. Ujjaim között forgatom a szemüveget az egyik száránál fogva, végül határozok és felemelkedem, hogy újra David felé fordulhassak, s visszainduljak mellé.
    Letérdelek a pokrócra, előbbi helyemre. A szemüveget visszanyújtom neki, ez a bocsánatkérés az eldobásért, szavakba nem öntöm.
    - Teljesen mindegy, csak a tiéd lehessek. – sóhajtok fel. Nem nyúlok a keze után, ölembe ejtem sajátjaimat. Belekezdenék abba, amit gondolatban félbehagytam, de nem megy. Idegesen simítom fülem mögé egy barna hajtincsemet. Visszaejtem ölembe kezemet.
    - Gyötrelmes lennék benne, iszonyatos, vállalhatatlan. Csak rossz példa van előttem és úgy éltem le az életem, hogy mindig irtóztam még a gondolattól is. – nem mondom, hogy milyen gondolattól. Így könnyebb, hogy nem rögtön világosítom fel a lényegről. A végére viszont csak ki kell mondanom. A vodka után nyúlok, nagyot kortyolok. Egyetlen tépéssel hántom le Moszkvában felöltöztetett lelkemről a kőfalat, s nem marad utána más, csak az égő, vérző, lüktető igazság a nyers hús a hazugság bőre alatt.
    - Mint mondtam, én tudom. Szeretnék gyermeked adni neked.
    Fogalmam sem volt arról, hogy így érzek, amíg el nem vesztettem a lehetőségemet rá. Megijeszt saját ostobaságom, hiszen én nem vagyok anyának való és talán ő sem apának. De mégis, azzal a kiejtett nem tudom-mal utolsót rúgott a titkokat rejtő ládába, s az végleg lakatját vesztette, kiborult. Nem tudok sírni, nem tudok tombolni. Nem is akarok. Mindketten érezzük azt, hogy „nem tudom”, épp csak más aspektusaiban. Cseppet sem könnyebb így, hogy elmondtam, de visszaszívni már nem lehet. - És ez megijeszt, nagyon..
    Pedig én nem félek soha, semmitől.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Pént. Jún. 26 2015, 18:40

    Kátya & Dave



    Sehogy sem jó, érzem. Érzem, ahogy visszatartja magát, ahogy… vagy nem? Összezavarodom és inkább kibontakozom az öleléséből, úgy érzem, hogy nincs rá szüksége, ezért inkább elhúzódom tőle. Pedig szeretném érezni, átölelni.
    - Egyik fele? És m… - ekkor nézek tovább némán, ahogy elhajítja a szemüvegem.
    Mély levegőt veszek és inkább nyelek. Mindent elrontok, mindent tönkreteszek. Tanácstalanná válok, miközben a könnyeket még törlöm az arcomról, elvégre a szemüvegem is a kisírt szemem takarására szolgált volna.
    Az angyalok kiátkozására nyitnám a szám, de inkább becsukom.
    - Akkor nem lesz templomi… - halk a válaszom, békítő, enyhítő. Talán ezzel megy, menni fog, túl sokszor van keserűség nekünk mostanában. Vagy mindig. Boldogságot szeretnéd adni Kátyának, nem dühöt és keserűséget.
    Elveszem tőle a szemüveget, majd pedig én hajítom el, össze is törik.
    A tiéd lehessekre felé fordulok, megfognám a kezét, de érzem, hogy most nem kéne, ezért csak inkább még jobban felé fordulok és figyelem.
    Nem kellett volna eldobnom a napszemüveget. Minden egyes szava a válaszában késként hatol a szívembe és forog. De nem erőltethetem rá, ha nem akarja. Még mielőtt folytathatná, megfogom a kezét és mosolyogva nézek rá.
    - Ezt mondtad akkor is és elfogadtam. – lágy a hangom. – Vigyázni fogok, s nem lesz gyerek… - elhallgatva nézek a szemeibe,  ahogy folytatja.
    A szívem hevesebben kezd dobogni, mert érzem, amit érez, és legfőképpen a félelmet.
    - Itt vagyok… - kezem arcát érinti. – szeretnék tőled gyermeket. És félek. És… ne érezd… - beszippantom a számat, de csak kimondom. – hogy kényszer.
    Számítok arra, hogy lehord, de nem szeretném, ha úgy érezné, kényszerítem. A közelebb eső kezére ráteszem az enyémet, összekulcsolom a kezünket.
    - Furcsa lenne. – halvány mosollyal tekintek rá. Nem szeretném, ha megint azon kéne átmennie, mint nem olyan rég. Az jobban megrázott, mint atyám tette.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Pént. Jún. 26 2015, 23:30

    Dave & Kátya


    Pontosan tudom, hogy mire szolgált volna az a szemüveg, éppen ezért hajítottam el. Nem tetszik, hogy úgy érzem, rejtegetni akarja magát előlem. Előttem ne takarózzon efféle praktikákkal. Megérthetné már, hogy azt szeretem, amilyen és nem azt, amilyennek megpróbálja mutatni magát. Én vagyok az alakoskodás királynője, korábban kell felkelnie ahhoz, ha engem akar átdobni a palánkon, akár akarva, akár akaratlanul.
    Utánafordulok a szemüvegnek, megvonom a vállamat. Nem szentelek neki több figyelmet, ha össze akarta törni, hát összetörte. Végre egy zsigerből jövő, hirtelen érzelmi reakció, nem akadályozom benne. Viszont nem is reagálok rá, mert van valami sokkal fontosabb, amit mondani szeretnék. Csak nehéz, kurvára az.
    - Várd már meg egyszer ebben a rohadt életben, hogy befejezzem a gondolatmenetemet! – csattanok fel a közbevágására. Legszívesebben üvöltenék, hosszan és szalonképtelenül, de nem teszem. Csak egy kis hangemelés, majd újra visszaveszek és normalizálom a hangerőmet. Úgy folytatom. A kezemet viszont nem húzom el, szinte kapaszkodom Davebe, mint fuldokló tenné a neki dobott mentőövbe.
    - Semmit sem csinálok kényszerből, soha nem csináltam és nem is leszek hajlandó rá. – jegyzem meg szokatlanul lágy hangon. Homlokomat döntöm az övének, orr ér orrhoz, ahogy közelebb hajolok hozzá.
    - Fogalmam sincs arról, hogy mekkora őrültségre készülünk, de.. szeretném.
    Nem mondom, hogy próbáljuk meg. Nem mondom többször, hogy félek, mint ahogy azt sem részletezem, hogy nem tudom el bírom-e még egyszer viselni azt, ami Moszkvában történt velem. Akkor egyedül voltam a fájdalommal, melynek lelki eredetű mélységéről azóta sem beszéltem. Nem hiszem, hogy könnyebben menne akkor, ha Dave mellettem lenne. Tartok tőle, hogy nekünk nem is lehet gyermekünk. Ám mégis, eleresztve minden ésszerű ellenérvemet egyszerűen csak szeretném, ha létezne a világon valaki, aki egyszerre Dave is meg én is vagyok. Sosem hittem, hogy lehetek szentimentális, de mondják, a szerelem kifordítja a világot a négy sarkából. És ahogy a mutatott ábra mutatja: engem is.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Kedd Jún. 30 2015, 22:49

    Kátya & Dave



    Legszívesebben nem itt lennék és legszívesebben itt lennék. Hullámzik az érzelem bennem, dübörög és még mindig nem tudom pontosan, hol kezdődik Kátya érzelme és hol az enyém. Mondhatnák, hogy ennyi idő alatt meg lehetne már különböztetni, de ez nem igaz. Abból fakad, ami és aki vagyok, s amilyen kapocs kialakult közöttünk.
    Nem tudtam, hogy közbevágok, nem szokásom, meglepetten harapom be az alsó ajkamat és pislogok rá döbbenten, az érzelme végigvág rajtam. Nehezen lélegezek, kezem nem tudom kivenni az övéből, s érzek még valamit, így várom a folytatást.
    - Tudom… - szinte kétségbeesett és eléggé halk a hangom. – Ilyen vagyok… sajnálom… - hagyok mindenkinek kiskaput, menekülési lehetőséget, tartva attól, hogy megbántom.
    Átölelem. Sokáig maradok így, és csak egy idő múlva tudok megszólalni.
    - Kérlek, hadd lehessek melletted. – suttogom. Nem szeretném egyedül hagyni.
    Kibontakozom az ölelésből, ha érzékelem, nem akarja, s megtámaszkodom hátul a kezemen.
    - Nem őrültség, amire vállalkozunk. És szeretném, ha megvalósulhatna. – persze, nem minden áron. Nem szeretném Kátyát veszélybe sodorni ezzel.
    - És… hogyan legyen? Várjunk, vagy… - nem fejezem be. Tudom, hogy érti, mire gondolok.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bronx Állatkert

    on Szer. Júl. 01 2015, 00:20

    Dave & Kátya


    Megbolondulnék, hogyha érezném a benne áramló érzelemvilágot. Sajnáltam már eleget azért, mert belőlem is átvesz mindent és átérez. Még mindig sajnálom és szégyellnem kellene magam miatta, de éppen azelőtt, akire rábíztam a lelkemet minden mocskos titkával együtt, pont nem fogom szégyellni már magam. Mellettem van, velem van. Nem védhetem meg önmagamtól és önző módon nem is szeretném megtenni, mert az csak úgy lenne lehetséges, ha elhagyom, s nem látom többé sosem. Azt pedig képtelen volnék megcselekedni. Régebben se ment volna, most meg pláne nem.
    - Sajnálhatod is! – koppan hangom először keményen, de benne bujkál a nevetős felhang is.
    Még mielőtt reagálhatna, ajkaira cuppantok egy rövidet.
    - Bolond! Nehogy sajnáld. Amiatt szeretlek, aki vagy, bár még mindig furcsa, hogy képes vagyok azt is szeretni, akivé tettél. Bár mindig egoista és önimádó voltam, szóval talán annyira nem fura..
    Függőben hagyom és csak elveszek az ölelésében, sutba dobva az egész sajnálod-nemsajnálod, fura-nemfura gondolatmenetet.
    - Nem is eresztelek sehová! – illesztem fejemet vállgödrébe, ott találva meg a tökéletes támasztékot homlokomnak.
    Nem zavar, hogy így tulajdonképpen kicsit lefelé beszélek, közel vagyok hozzá, hallani fogja.
    - Nem tudok elnézést kérni azért, mert Moszkváig menekültem legutóbb. Örülök, hogy nem voltál ott, hogy nem érezted. Biztos vagyok benne, hogy téged jobban megviselt volna. Én is éreztem, ahogy.. volt és már nem volt.. pedig még nem is létezett, de olyan lélekszerű volt az egész. Pedig én érdes vagyok és nem empata. Örülök, hogy megóvtalak ettől. És félek, hogy legközelebb mit fog okozni benned, ha esetleg ugyanígy történik.
    Be kellett vallanom neki, essen bármilyen nehezemre. Mégis el kell fogadnom, hogy vannak félelmeim, mert nem tudom, hogy amiatt vetéltem-e el, mert ő angyal, én pedig warlock vagyok, vagy egyszerűen csak véletlen volt az egész. Nem akarom Davet tönkretenni, nem akarom, hogy megint a műhelybe zárkózott, majdnem katatón szomorúsághalom legyen. És pláne nem akarom, hogy másik tollas jöjjön és rángassa ki a gödörből, amibe miattam kerül. Azért lehet, hogy ölni tudnék. Valahogy nem komálom rajta kívül az angyalokat.
    - Én is szeretném. – emelem fel fejemet, hogy a szemeibe nézhessek. A kérdése és a félbehagyott mondat ragadozóvigyort szül ajkaimra.
    - Szerinted? – kacsintok rá, élvezve azt, hogy álca van körülöttünk, s az állatkerti emberközösség semmit sem lát belőlünk. Más fajok meg amúgy se nagyon járnak ide. Bár engem az se vágna földhöz igazán. Az élvetegség nyelvét sosem fogom elfelejteni.
    Csókom most nem elhallgattatására szolgál, hanem egészen másnak az előszobája. Fel kívánom korbácsolni, mert bár tudom, hogy én vagyok az, aki kettőnk közül jobban igényli azt, hogy testileg is közünk legyen egymáshoz, tudom én, hogy neki sincs ellenére. Érzem én. Ha ő a lelket érzi, én a testet, mondjuk így.
    - Hazamegyünk, vagy.. ? – lehelem ajkaira. A kérdés nem kifejezetten költői. A filozofálásból pedig elég volt mára. Őt akarom. Lelkestül, testestül. S előbbit mára is kellően egymás kezébe adtuk. Az utódkérdéskörből pedig én jelenleg csak egy dolgot ismerek, de abban lehengerlően jó vagyok. S ez az odáig vezető út..

    Ajánlott tartalom

    Re: Bronx Állatkert


      Pontos idő: Vas. Dec. 16 2018, 05:57