Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Today at 20:53

» Törölt karakterek
by Admin Yesterday at 15:14

» Cox Gallery - Brooklyn
by Admin Yesterday at 15:02

» Inwood Hill Park
by Thomas Mackenzie Csüt. Okt. 19 2017, 21:34

» Broadway
by Vitaly Rayt Csüt. Okt. 19 2017, 05:40

» Battery Park
by Thomas Mackenzie Kedd Okt. 17 2017, 22:33

» Brooklyn Közkönyvtár
by Garrett Seabrooke Hétf. Okt. 16 2017, 16:59

» Daryl's Loft
by Allena Rhys Szomb. Okt. 14 2017, 19:34

» Játékostárs kereső
by Aires Emerson Szomb. Okt. 14 2017, 10:10

» Trade Fair
by Alan Bret Csüt. Okt. 12 2017, 22:00

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Médianegyed

    Share

    Médianegyed

    on Pént. Jan. 16 2015, 11:22

    Médianegyed
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Szomb. Jan. 17 2015, 17:24


    Drew és Ada Mae

    Sötétben tapogatózok még mindig nagyon sok dolgot illetőn, de ma reggel úgy ébredtem, hogy nem érdekel a világ nyomorúsága, a magamé sem, egyszerűen csak szeretném élvezni azt, hogy végre megint nem kell egyedül készülődjek reggel, hogy van kivel összeszólalkozni, hogyha nem enged oda a mosdókagylóhoz és nem tudok időben elkészülni a fogmosással. Az élet apró bosszúságai is örömmel tudnak eltölteni, öt év sötétség után kezdem úgy érezni, hogy legalább nyomokban felszakadozik a felhőzet felettünk, s bár bennem van a bűntudat, melyet az táplál, hogy nem tudom hol szenved a fiam én pedig mégis mosolygok, de igyekszem erre is úgy gondolni, hogy mire Mike is hazajöhet, addigra normális családot tudunk köré ölelni megint.
    Csak akkor emelem ki a táskámból a mobilt, amikor már kívül vagyok a kiadón. Nem szeretném, hogyha bárki meghallaná a beszélgetést, így is elég, hogy Mr. Sawyer tud bizonyos dolgokat. Arról viszont neki sem tettem említést, hogy nem csak újra együtt vagyunk Drewval, hanem.. nem. Egyrészt babonás vagyok, másrészt pedig még mindig nem vagyok semmiben száz százalékosan bizonyos.
    - Szia! – köszönök bele mosollyal a telefonba, amint sikerül Drewt elérnem. Úton vagyok, magamon fázósan összehúzott kabátban battyogok az úti cél felé, de nem akarok egyedül menni, ezért is telefonálok.
    - Olvastad a hűtőn a feliratot? – kérdezem. Régen is szokásom volt a hűtőn „levelezni” fontos dolgokról, s most is kiírtam egy kis post itre az időpontot, amit a nőgyógyásztól kaptam. Az első vizsgálat, ami után biztosak lehetünk abban, amit én így is úgy is tudok. De nem elég tudni, ott van a félsz, hogy lehet valami baj is. Meg a döntések, ugyebár. Most derülne ki az is, hogy van-e egyáltalán miről dönteni.
    - 15:30. El tudsz jönni velem, vagy találkozzunk utána?
    Nem véletlenül nem azt kérdezem, hogy el akar-e jönni. Mindenkinek van dolga, s tisztában vagyok azzal, hogy az akarat nagyon gyakran nem áll a lehetőségekkel összhangban. Ezért fogalmazok így.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Vas. Jan. 18 2015, 14:31

    Ada Mae      Drew

    Évek óta először, sokkal nyugodtabban alszom. Bár új menetrenddel, de összecsiszolódva indul a nap. És ezt bent is észrevették és elindultak a találgatások, fickós vállba boxolások. Na szép, így titkolózzak. Mert még nem mondtam senkinek sem. Nem azért, mert szégyellném. Hanem mert félek attól, hogy ha kimondom, minden apró darabokra törik újra, másrészt tartok a kérdésektől. Nagyon is.
    Mivel már nem egyedül vagyok házban, a házunkban, ezért az iroda már nagyon is időszerűvé vált. Közös összedobással, de meglett és most éppen a rendezés van hátra. Ezer mázli, hogy nem nekünk kell. Joanna a szokásos görkoris visongásával robog végig az irodán, az újabb részlettel a kezében, a háromnegyedben kész irodához. Harminckét éves, de lélekben sosem nő fel. Ettől zseni.
    A mobil rezeg a zsebemben, és már a csengésről tudom, hogy Ada az. Belépek a saját irodámba és a támla nélküli székre ülök, úgy veszem fel.
    - Szia. – fülig érő száj. Mi más! – Bizony!
    A régi, megszokott reggeli szokása. Imádom.
    - Kaptál rá választ is. MMS. – ráírtam a választ és fotóval küldtem el neki. – Azt nem tudom, hogy tudja a telód, egy pella. – seperc alatt elküldöm neki mailben.
    - Mailben megkaptad, úúúúgy … fél másodperce?
    A fotón két pálcikaember, kéz a kézben. Egyes rajzok nagyon nem mennek. Valahonnan el kell venni a képességet.
    - Eléd menjek vagy ott találkozunk?
    Ekkor döngve kinyílik az ajtó és Joanna gurul be.
    - Hallottam ám! Neem mész te sehová! Irodavató, mokány berúgással. – a telefonba felé hajol.
    - Báárhová is tervezitek, bezárom és nem megy sehovááá!! – nevet. – Hozd őt is. Szívesen látunk, édes, bárki is vagy! – azzal újabb ajtócsapódás és a görkori hangja már messze robog.
    - Bocs… - nevetek bele a telefonba. – Joanna mindig lökött tyúk.
    Kintröl egy robaj, utána pedig a csúnya szavak tömkelege. Joanna és Tim.
    - Akkor találkozunk ott. – állok fel és nézek ki a folyosóra. – Addig helyre teszem az ovisokat. Szia. – belepuszilok a telefonba, majd leteszem.

    A megbeszélt időpontba várakozok rá. Kicsit sem voltam a cetli olvasása óta tiszta ideg, de nem mutattam ki. Nagyon szuperül megtanultam palástolni, ha rossz történik az életemben.
    Ahogy meglátom, széles mosoly az arcomon és hozzá lépek, megcsókolom.
    - Szia! – a kezét keresem, a szívem a torkomban, annyira izgulok.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Vas. Jan. 18 2015, 20:03


    Drew and Ada Mae



    Olyan gyorsan soroz a technika mindenféle vívmányaival, hogy szinte követni nem bírom. Csak nevetek. - Lehet, hogy átjött, de produkál néha fura dolgokat ez a ketyere. Nem vettem észre, de ha tartod egy kicsit, máris nézem. – emelem el a fülemtől a készüléket, hogy rányissak az smsekre. Tényleg kaptam mmst. Ha nem tudnám megnyitni, közben az e-mail is frissíti magát, de elég az mms.
    A rajzot látva megint csak nevetnem kell. Visszaillesztem fülemre a telefont, belenevetek a vonalba.
    - Egy élmény volt! – dicsérem és szívom is a vérét közben a pálcikaemberek művészi megalkotottsága miatt. Nagyon örülök neki, hogy van lehetőségünk erre, hálás vagyok az életnek még akkor is, hogyha nem hiszek a kegyességében.
    - Már elindultam, szóval, inkább o.. – akadok el ezen a ponton, mert meghallom a túlsó oldalról a nőik nevetést. Először elkerekednek a szemeim mindarra, amilyen szöveget hallok, de a végére elragad a lendülete és nekem is nevetnem kell. Nem tudom ki ez a nőszemély, de lehengerlő a stílusa, az már igaz!
    - Legalább nem mondhatod, hogy unalmas a munka. – jegyzem meg. Nem kérem ki magamnak a „bárki is vagy”-ot, egyrészt mert nem kell senkinek tudnia, hogy Drew kivel beszélt telefonon, másrészt pedig ha tudnák is, akkor sem kellene feltétlenül képben lenniük Ada Mae-ügyileg.
    - Amúgy, hogyha gondolod, szívesen elmegyek veled. Az ivás csak nem lehet kötelező. – mosolyodom el, mert hiszek benne, hogy ez hallható a hangon telefonon keresztül is. Nem erőszakolok rá semmit, hogyha szerinte még korai lenne – nem jelent semmit, hogy hány éve vagyunk házasok, ez azért más szituáció – akkor korai. Eldönti majd. - Csak ügyesen! Szia! – köszönök el és bontom a vonalat. A telefont a táskámba süllyesztem és megindulok a rendelő felé.

    Mike jut eszembe, s az elsőé alkalom, hogy „találkozhattam” vele. Egyedül mentem, érthető okokból kifolyólag. Sosem adhattam vissza az élményt Drewnak, hiába jött el velem a gyermekvárás ideje alatt utána szinte az összes ultrahangra. Azért az első az más, még akkor is, ha ott szinte semmi nem látványos. A tudat, hogy.. Hjaj, drága fiam, merre lehetsz?
    Tudom, hogy mit fog mondani az orvos. Szerintem akkor is tudnám, hogyha embervér csörgedezne az ereimben, de tündérként sokkal szélesebb skálán mozognak az érzékeléseim és a megérzésféleségeim is. Már nincs honvágyam akkor, hogyha képen töröl fajom minden súlya és igazsága. De most mégis olyan rossz érzés fog el. Mike miatt, az Udvar miatt, a jövő miatt.. nem tudom.
    Drewt meglátva viszont el kell mosolyodjak. Nagyjából mindig ilyen hatással van rám, kivéve, amikor halálra idegesít. - Szia! – viszonzom a csókot lábujjhegyre emelkedve. Belesimulok a kézfogásába, ujjaimat összefonom az övéivel. - Szeretlek. – jegyzem, mert bár semmi nagy volumenűre nem kell ma felkészüljünk, mégis.. szeretem kimondani. Csak úgy. A dettó is az én világom, de ez is.
    - Hogy döntöttünk? – teszem fel a kérdést. Valamiért fontosnak tűnik ezt a belépés előtt megbeszélni. Mint „minden eshetőséget”. Sose mondtam ki egyértelműen azt, hogy meg szeretném tartani a gyermeket és azt sem, hogy nem. Hagytam annyiban. De nem az esetleges igen után szeretnék a sorsáról dönteni. Talán butaság, de.. előbb kellett volna beszélni erről, tudom. Mindegy, már így alakult. Hallani szeretném, ennyi az egész. Lejárt a rébuszok ideje.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Vas. Jan. 25 2015, 19:03

    Ada Mae      Drew



    - Tartom. – felnevetek és várakozom, míg feltérképezi az üzeneteket. És kicsit szégyellem is magam.
    - Kösz, és szívesen máskor is. – nevetek ismét. – A pálcikaemberek mindig is az erősségeim voltak.
    Már elindult. A falra néznék szokás szerint, de ott még egy fia óra sincs.
    - Velük? Sosem. – mosolyodom el. – Nem kötelező. Megrögzött almalépárti vagyok, tudják ők is. – Szia!


    Az ideges izgatottság eléggé rám van írva, de ezt csakis Ada Mae látja. Az emberek vakok a finom rezdülésekre. És nem fogom hagyni, hogy még egyszer szétessen a családom. Mert ők nagyon fontosak nekem.
    Lehajolok, s átkarolom.
    - Döntöttünk? – nézek rá csodálkozva, majd megértem és a mosolyom teljesebbé válik. – Tudod, hogy ez nem tőlem függ. – simítom meg az arcát, majd megfogom a kezét. – És csakis utánad vagyok hajlandó elmondani az álláspontomat.
    Egyértelmű, nem akarom befolyásolni. Együtt lépünk a recepcióhoz, s utána a váró részbe is. A figyelmem Adáé.
    - Ha nem szeretnéd, nem megyek be veled. – egyértelműen szeretnék.
    Emlékszem minden pillanatára, amikor Mike-ot vártuk. A kis pislákoló tudat, a Fény. Egy kis leendő földlakó.Nem érdekel, hogy az Udvar, vagy a családom mit mond és mit tart az egészről.
    - Nagyon izgulok. – úgy ölelem át a derekát, mintha most lennénk először itt, ebben a helyzetben.
    Ha bemehetek vele, eszemben sincs elengedni a kezét. Nem szorongatom, azt már tettem eleget régebben. Ez már egészen más. A valós gondoskodásé és egyben az aggódásé és tudatosságé is.
    Amikor meglátom a monitoron…. csendben maradok és figyelek. Őket figyelem. Nem szeretem az ultrahangot és semmilyen ilyen ketyerét. Az csak az embereknek kell, akik nem éreznek semmit a valóságból.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Hétf. Jan. 26 2015, 20:51


    Drew and Ada Mae



    - Sejtettem. – mosolyodom el. Hogy mire mondom? Nem lényeges. Kissé csalódott vagyok, amiért nem mondta azt, hogy menjek, csak az ivásra reagált. Megértem, de azért örülök, hogy az éteren keresztül nem érződik semmi. Nem szeretnék magyarázkodni, mert marhaság lenne az egész és felesleges az ilyenből konfliktust csinálni. Annak is örülök, ami van, nem kellenek a plusz macerák. - Akkor majd meglátod! Szia. - köszönök el, s teszem táskámba a telefont.

    Megszorítom a kezét, finoman, szerettel. Tisztában vagyok azzal, amivel ő is, hogy nem csak ideges, de ez a vizsgálat mint olyan tökéletesen felesleges a helyzetünkben. Mike esetében is az volt, de akkor a kíváncsiság vezérelt az emberek közé ezekre, most pedig egyszerűen úgy vagyok vele, hogy szívesebben lennék az, aki nem vagyok. Melissa esete jut eszembe és az, hogy sutba dobtam a tündérségemet, s ezzel mit sikerült elkövessek. Rosszul érzem magam, de mégis, szeretném ezt megint így csinálni. Talán most nem kapunk érte büntetést.
    A válasza egy enyhén kesernyés fintort csal elő belőlem. Nem bántott meg, nem erről van szó, csak az életemben mindig megvan ez a "nem tőme függ" effekt, s nem szeretem hallani. Ha igaz, akkor sem.
    - Nagy általánosságban egyikünktől sem függ. - jegyzem meg beletörődötten. Hiszem a mai napig, hogy Mike eltűnése valamiféle büntetés volt a számunkra, s nem csak úgy eltűnt, mint egy egyszerű mundane kisfiú tűnt volna el.
    - Félek. - hunyom le egy pillanatra a szemeimet, majd mituán gyengeségemet kiadtam magamból, felpillantok Drewra, tekintetem az arcát simogatja.
    - Nagyon félek attól, hogy őt is elragadják tőlünk, de nem tudnám bántani. Talán.. talán most máshogyan kellene? - teszem fel a kérdést kissé tétován, még mielőtt bemennénk valahová. Értheti, hogy mindaz jár az eszemben, ami kiemel minket a mundanek közül. Rágom már egy ideje azt, hogy "haza" kéne menni valamiféle áldásért, vagy nem is tudom.
    Végül megvonom a vállamat, s ha nem akadályoz, akkor elengedem az aggodalmamat és a "hagyományos" módra és útra lépve járulok az orvos színe elé. Ebből még baj nem lehet. Az álláspontja meghallgatása előtt viszont szó nincs vizsgálatról, az is biztos.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Kedd Feb. 10 2015, 19:41

    Ada Mae      Drew



    A fintorra felsóhajtok.
    - Tudod jól, hogy ez nem azt jelenti, hogy ha valami nem úgy sül el, akkor csak te lehetsz a hibás. Azt hiszem, hogy ezt már párszor átrágtuk. – nagyon szeretnék gyereket, ám az ő teste és az életébe jóval nagyobb fordulatot hoz. Akkor sem akarta megérteni, de remélem, hogy egyszer megérti, hogy a felé érzett legnagyobb tiszteletem és szeretetem. Együtt és nem külön.
    Ahogy kimondja a szót, tenyeremmel végigsimítok az arcán, s picit a haján is. Nem vagyok egy érzelmi gócpont, de a lélek számomra jóval fontosabb, mint ha embernek születtem volna.
    - Ha folyton félünk, a végén semmit sem leszünk hajlandóak megtenni és csak a keserűség marad. A gyűlölet és a fájdalom. Neki még megadhatjuk azt a törődést, a jövő az a jövő. Bíznunk kell benne – mosolygok rá.
    A kérdésen elgondolkodok.
    - Nem hinném, hogy az, bemutatjuk a szüleinknek, sokat lendítene a helyzeten. De ez egy jó megoldás, akkor kövessük azt.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Pént. Feb. 27 2015, 21:17


    Drew and Ada Mae



    - Tudom. – felsóhajtok. Tisztában vagyok azzal, hogy egy csomó rajtunk kívülálló körülmény lehetetlenítette el a múltunkat, de azért nem tudom magamból elűzni a félszet.
    - Vannak dolgok, amiket nem lehet elégszer átrágni. – sóhajtok fel. Lábujjhegyre emelkedem és adok neki egy puszit. Arra, amit mond kénytelen vagyok helyeslőn bólintani.
    - Nagyon fogok igyekezni, hogy jobb anya legyek. Jobb feleség. – teszem ezt is hozzá, mert úgy érzem, hogy így illendő. Ugyanis tudom, hogy nem voltam egy mámor, miután Mike eltűnt, s Drew is megérdemli, hogy boldog legyen. Elvégre szeretem őt, s akit szeretünk, azt mindenek felett boldoggá akarjuk tenni, nem?
    - Talán azért mégis meg kéne ejteni azt a találkozást.
    Esküszöm, hogy jobban félek attól, hogy Drewt összeeresszem az én szüleimmel, mint attól, hogy én találkozzam az övéivel. Nem, mintha bármelyikünknek elmebeteg családja lenne. Épp csak van némi érdekellentét, hogy úgy mondjam.

    [Időhopp.]

    A vizsgálat a szokásos mederben zajlik, ahogy a következő és az azt követő is. A tizenhathetes ultrahangra viszont már szinte csak megszokásból jöttem el. Már tudom, hogy ez mit sem számít, érzem őt, értem őt, tudom, hogy kiféle, van elképzelésem arról, hogy milyen lesz, ha megszületik.. faji adottság.
    Fázósan bújok Drewhoz. Megfogadtam, hogy nem jövök el nélküle, Mikenál nem voltunk mindig együtt, hogyha orvoshoz kellett jönnöm, s bár ez nálunk csak amolyan látszat-dolog és abból fakad, hogy én ennyire ragaszkodom a mundane életemhez, van abban valami édes – szerintem – hogy mindig a férjemmel jelenek meg.
    - Nem eszünk valahol fagylaltot? – pillantok fel rá csillogó szemmel. A kérdésem érdekességszámba mehet úgy, hogy kesztyűtlen kezem jéghideg és tulajdonképpen majd’ megfagyok.
    - Sietned kell vissza?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Szer. Márc. 04 2015, 22:26

    Ada Mae      Drew



    Kiengedem magamból a levegőt. Sejtem, hogy erre még majd sokszor kell emlékeztetnem. A puszit viszonom, majd gyorsan lelopok még egyet ajkairól.
    - Nem kell igyekezned. Add önmagad. Aki valójában vagy. – kicsit átkarolom, de vigyázok rá, pedig tudom, még nagyon nem kell arra figyelnem, hogy nagy pocakja van. Egyszerűen óvom.
    Komolyabbá válik az arcom, majd bólintok.
    - Azt hiszem, ideje tiszta vizet önteni a pohárba. – felelem halkan. Talán ha együtt lettünk volna… észbe kapok, már megint arra gondolok.


    Nem hagytam ki egy vizsgálatot sem, lelkiismeretesen végigálltam, ültem, izgultam. Tudom, hogy milyen a csemeténk, mégis teljesen más volt így nézni. Az ultrahang azonban nem tetszett. Érzékeny voltam és vagyok rá. De ki nem hagynék egy alkalmat sem.
    - Fagyit? Kérhetek hozzá kekszet és tejszínhabot? – Az édességet kedvelem és a fagyi szót ugyan meghökkenve ejtem ki, aztán máris megindul a képzeletem. Főleg, mert a kívánóssága már… ismerem. A karját az enyémre fonom, hogy még melegebbet kapjon. A szárnyaimmal is körbevenném, de az jelen pillanatban ilyen téren nem ér semmit.
    - A közelünkben lévő fagyizó jó, vagy menjünk az irodához közeli cukrászdába? Nem feltétlenül. Most már késő van bármihez és holnap hosszúzunk.
    Döntésétől függően csöng a kis csengő a bolt ajtaján, ahogy benyitok. Megtartom az ajtót és beengedem, hagyom hogy asztalt válasszon.
    - Mit kérsz? – veszem le a kabátom, miután lesegítettem az övét is.
    Leadom a kérést, majd a széket Ada Mae mellé húzva félig, összekulcsolom az egyik kezünket.
    - Holnap jön a kiságy, és a bútorok. Milyen legyen a fal színe? - mint régen... új reménnyel teli a szívem. Ennek most már jól kell sikerülnie. Mindvégig.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Csüt. Márc. 05 2015, 16:38

    [
    Vannak dolgok, amiket igen nehezemre esik elfelejteni. Ez is ilyen. De jo, hogy Drew mellettem van - ujra - es tenylegesen emlekeztet ra.
    Ramosolygok. A felto, ovo torodese megsimogatja a lelkemet. Egyszeruen olyan, mintha mindig ismertem volna es bar soha nem fogom valoszinuleg elfelejteni a nelkule toltott eveket, mar nem luktet bennem eleven fajdalomkent a hianya.
    - Pontosan hogy erted?
    Szalad fel szemoldokom. Tiszta viz, tiszta viz, ez rendben van, de ettol meg nem bizonyos, hogy egyre gondolunk. Szeretnem tole hallani a dolgot, mielott elmondom a magam fejeben kialakitott, halvany terveket.
    - Es olyan szines cukorreszeleket a tetejere. Ha lehet, akkor csillag alakut.
    Tunder letem okan nalam a kivanossag is egy picit maskepp mukodik. Van, hogy nem konkret etelt, hanem csak egy etelszint kivanok meg, format akar. Legutobb volt olyan, hogy csillag helyett sziv alaku szorast kaptam a fagylaltra es komolyan elment tole az etvagyam. Ha innen nezzuk, sokkal bonyodalmasabb vagyok, mint egy mundane. Nehez velem, de Drew remekul vizsgazott belolem a Mike-terhesseg alatt. Ez a mostani meg.. Majd csak most jon szeszelyeim java.
    - Amelyik kozelebb van.
    Kacsintok ra. Lelkesedesemet le se tudnam torolni kepemrol. Mindig hamari voltam, ennek semmi koze az allapotomhoz. Ha valami eszembe jut, az a legjobb, ha azonnal vagy a leheto leghamarabb megcselekszem. Ezert hat logikus, hogy azt a fagylaltozot valasztom, ahova rovidebb ido eljutni.
    - Feher, rozsaszin es csokolade.
    Sorolom a szineket, izzel vegyitve. Tavasztunder vagyok, szamomra a szinek es illatok legalabb olyan markans vizvalasztok egy etelnel, mint az izek. Ezert reagalok igy. Most olyanom van, hogy a szin a fontosabb s nem az iz.
    Amig Drew a rendelessel foglalkozik, en magam leulok egy fal melletti asztalhoz. Igy ruhaban - foleg a telre valo tekintettel viselt puloverben - meg nem tunik fel a bennem novekvo elet, de valahogy reflexbol simul tenyerem leules utan hasamra, s csak akkor mozditom at kezem, mikor Drew mellem ul, s erintesem keresi. Ujjaim az oveibe fonom.
    - Zoldre gondoltam. A megujulas szine. Hat te?
    Nezek ra kivancsian. A mogotte megjeleno, mundanek szamara lathatatlan alak megpillantasakor elfeheredem.
    Tissimo. Jut eszembe a neve, de nem ejtem ki hangosan. Elkapom rola a tekintetem, gyerekesen ragaszkodva ahhoz a hithez, hogyha nem latok valamit, akkor az nincs is ott. Mire visszanezek, valoban hult helye a tundernek. Nyomat csak egy, idokozben az asztalunkon feltuno level jelzi. Nem merek hozzanyulni se.
    Miert epp most tunnek fel az eletemben? Gyomrom an orult tancba kezdenek az idegesseg pillangoi.
    - Kerlek!
    Nezek Drewra. Ha rajtam mulik, tiltakozasom oly makacs, hogy a level olvasatlan marad.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Vas. Márc. 15 2015, 13:13


    Ada Mae      Drew



    Nagy levegőt veszek.
    - Hogy tudjanak rólunk. Arról, hogy újra babát várunk. Hogy mi történt velünk. Azt hiszem, hogy mi is legalább tudni szeretnénk, hogy mi van… - egy pillanatra elakadok, mert ez tökéletesen illik most ránk is. – velük, mi történik velük.
    A csillag alakú cukordíszre muszáj vagyok elmosolyodni.
    - Azzal lesz. – felelem határozottan.
    A válaszra a következő sarkon nem tovább megyünk, hanem befordulunk jobbra, a közelebbi cukrászdához.
    - Fehér – rózsaszín – csokoládé. Értve. – a fantáziámra nem bíznám a helyzetet, a pultnál hagyom, hogy megnduljon felém az ötlet.
    A pultnál azért kicsit megfeneklik a helyzet, mert elveszek a különböző méretű cukorkákban. Csillag alakúban. Színesben. Aztán szisztematikusan nekiállok kiválogatni: méret, színskála. És forma, ahogy rászórja a kissé már idegessé váló pultos, de azzal kiengesztelem, mert kiderül, hogy a lánya egyik kedvenc meséje. Az egyik meséből, amit nagyon kedvel, az egyik kedvenc jelét tetetem rá. Győzedelmes arrcal megyek vissza, mintha ezzel a világot váltanám meg. Egyik hős sem tudja, milyen az, ha a kedvesének akar megfelel. És szeretném, ha Ada Mae boldog lenne. A szeszélyhez meg bele lehet jönni, a néha nagyon is lineáris fejemnek kész felfrissülés.
    - Parancsolj. – látom a kezét a hasán és legszívesebben rásimítanék és megpuszilnám a pocakját. Így csak gondolatban teszem.
    Jeges kávét kértem magamnak, extra tejszínnel, elkezdem lekanalazni.
    - Legyen zöld. Világosabb zöldre gondoltam. Olyan, mint aaa kardigánod. – ez nagyjából érdekes, mert sok zöldet látok rajta, kardigánban is.
    Meglátom, ahogy elfehéredik, aggódni kezdek.
    - B… - megérzem, hogy van valaki mögöttem.
    Megfordulok, de addigra már hűlt helye van..
    - Tőled jött valaki? – nézek rá kíváncsian, majd újból a tekintete után fordul a szemem, meglátom a levelet. Szó nélkül odanyúlok és kinyitom a levelet, ahogy a kezembe veszem.
    - Felolvassam?
    Sejtem, hogy akarja hallani, így … elnyílnak a szemeim és olvasni kezdem.
    - „Szerelmes gyermekem, oly régen élveztem társaságod, melyben megismerhetnélek behatóbban, hogy arra szánva magam, beszélgessünk, várlak, mikor a Nap szórakozottan önti vizét a Skorpióra, ott, ahol a három csillag a Nyíl hegyébe fut. Várlak! Mindhármótokat! Örökké szerető szüleid.”
    Leteszem a levelet, amelyen az írás, majd maga a levél is elhalványodik, majd eltűnik. Ahogy megfordítom a kezem, a tenyereimen két rajzolatot veszek észre.
    - Ez mi?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Hétf. Márc. 30 2015, 23:31



    Drew and Ada Mae



    - Elrabolták a fiunkat, az történt velük! – szalad ki a számon. Soha nem vádoltam még meg ezzel az Udvart hangosan, de olyan rég szorítja már szívemet a vélt igazság, hogy keserűen ugyan, de ki kell mondanom. Zavartan pirulok bele, megrázom a fejemet. Nem vagyok az, aki gyanúsítgat másokat. Sose voltam, így tényleg elszégyellem magam.
    - Igazad van, tegyünk meg mindent, ami szükséges. Legyünk tisztességesek. - ~Legalább mi legyünk azok.~
    Odabújok Drewhoz. - Köszönöm! – mosolygok rá, s tekintetcsillanásomban is mintha megjelennének a csillagok. Ez ma ilyen csillagos nap. Érdekes dolgokat tudok produkálni, de tündér vagyok, vajon ki lepődik meg mindezen?
    Lelkesen pillantgatok a pult felé, próbálok átlátni Drewn szinte, hogy kifigyelhessen miképpen készül a cukros-színes-ízes fagylaltcsodám. Eljátszom a gondolattal, hogy hagyhatnám az emberi álcámat a széken, s láthatatlanul odaóvakodhatnék Drew mögé, de túl sok mágiának ítélem meg, így nem cselekszem ilyet.
    Úgy repülök rá a fagylaltos kanállal az édességre, mint lelkes madár libbenne az ágra, ahonnan a legjobb kilátás nyílik a legkedvesebb tájára. - Köszönöm!
    Fagylaltkanalazás közben felsandítok a férjemre. Felé nyújtom a kanalat, nem vagyok irigy. - Kérsz?
    Sosem kérdezek úgy, hogy „nem kérsz?” hiszen az olyan lenne, mintha arra akarnék célozni, hogy nem akarom, hogy kérjen. Pedig szó nincs olyasmiről. Nagyon is szeretnék megosztani vele mindent, amim van.
    - A zöld az nagyon jó szín. Hm, lehetne olyan, hogy fut körbe egy bordűr, valami aranyos mintával, pillangókkal, s akkor alatta sötétebb zöld, felette meg a plafonon meg világosabb.
    Egész belemelegszem, de amilyen hirtelen jött a lelkesedésem, úgy fagyok le. Tagadón rázom a fejemet elsőre, de végül csak bólintok. Baj van, igen.
    - Tissi.. – kezdek bele, de nem fejezem be a nevet, mert addigra el is tűnik, a levél viszont marad. Legszívesebben azt mondanám, hogy ne olvassa fel semmiképp se, mert nem akarom hallani, de végül megemberelem magam. Lassan, tétován bólintok, mint aki nem biztos benne, hogy tényleg jól döntött-e. Megáll a kezemben a kanál, leteszem a tányérra, a fagyi egyelőre elolvadgat magának, összekuszált, színes masszába csavarodva a kehelyben. Én is ilyen kuszának érzem magam.
    - Meghívó, amit nem lehet visszautasítani. A tinta.. ugye orchideaszín?
    Anyám kedvenc színe. Orchidealila. Mindig volt ízlése, ám ha ezzel ír, az nem a szépérzékét fejezi ki. Így nyomatékosít, adva magából valamit, s jelezve ezzel, hogy elvárásai vannak.
    - Nem tudom. Mégsem biztos, hogy menni szeretnék. – kérdőn nézek Drewra. Ha itt döntésnek kell születni, azt nem én fogom meghozni, pillantásom bizonyítja neki, hogy én nem állok a helyzet magaslatán.


    A hozzászólást Ada Mae Sweets összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 05 2015, 15:29-kor.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Pént. Ápr. 03 2015, 20:51

    Ada Mae      Drew


    - Hogy?  - fakadok ki. Ha ez igaz, akkor hiába kerestem az emberek világában. És ha ez igaz, akkor már megtalálhattuk volna a fiunkat. És ha ez igaz, akkor el kellett volna Ada szüleihez mennünk. Sejtem, hogy akkor másképp alakult volna. Csupa ha. Feleslegesek.
    - Nem fontos, hogy igazam van-e. – mosolygok rá. Már régen nem érdekel, hogy kinek van igaza. – Tanultunk a hibánkból és talán itt az ideje, hogy megtegyük, amit meg kell.
    Átkarolom egyik kezemmel, ahogy hozzám bújik. A közelsége nagyon hiányzott az évek alatt, sosem éreztem magamnak teljesnek. Mióta egymásra találtunk, akkor jöttem rá, hogy mit is érzek.
    Érzem a hátamon Ada Mae pillantását. Egy adott pillanatban felfelé mutatok, a pult feletti mennyezet egy sarka felé. A tükörből fordítottan ugyan, de nézheti, miként készül. Mindig is kíváncsi volt, és nem véletlenül lett újságíró is. A köszönömre csak mosolygok.
    - Inkább nézem, ahogy kanalazgatod. – mosolygok rá szélesen. Szeretem a kedveskedést, de ahogy ráröppen a kedvencére, mindennel felér. A kóstolással is.
    Próbálom követni szárnyaló fantáziáját. A túl sötétet sosem szerettem, Marie feketéjét sem bírtam nagyon elviselni. Erre azonban már nem nagyon tudok válaszolni.
    - Tissi? – nézek rá értetlenül. A nevekkel nem mindig vagyok tisztában, de az bőven elég, ahogy Ada Mae reagált rá.
    - Nem lehet visszautasítani? – nézek a levélre. Nem értem. A tündérek mindig is furmányosak voltak, és mivel Ada Maet szeretem, sosem érdekelt, hogy ez mennyire képes ártani vagy hasznosnak lenni. Mert az ő szívét tisztának látom, láttam és tudom, hogy az is lesz. Kevés ilyen tündér szaladgál a világban és boldog vagyok, hogy engem szeret. Mármint remélem, hogy szeret.
    - Az milyen? – kérdezek vissza tétován. – Annyit láttam, hogy lila. De hogy milyen lila azt nem tudom. Fontos? – nézek rá tépelődőn. Biztos, hogy biztos, bugyuta kérdés, de fel kellett tennem.
    Szavaira felszisszenek és a kezemre nézek. A rajzolat tovább terjed.
    - Van egy ötletem. – nézek rá, becsukva gyorsan a kezem. – Teljesítjük a kérését és nem is. Elmegyünk, de nem akkor, amikor ő akarja. Nem hagyjuk, hogy ők dirigáljanak, és nem vethetik a szemünkre sem, hogy nem mentünk el hozzájuk. Menjünk most! – fogom meg a kezét és felállok. – Túl kell esnünk az egészen.
    Az utcánál körbenézek, ha velem tart Ada Mae, akkor ránézek.
    - És most merre? – tántoríthatatlan vagyok. És mérges is. A démonvér eléggé tud fájni, ha egy angyalba kerül.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Vas. Ápr. 05 2015, 16:12



    Drew and Ada Mae



    - Csak egy tipp, nem biztos. De sokszor eszembe jut és nem tudom kiverni a rossz érzést a fejemből. - jegyzem meg csendesen. Nem akartam én ráhozni a feszültséget Drewra, csak eszembe jutott a dolog, hát be kellett vallanom. Pedzegettem már, de nem jelentettem ki soha ilyen kerek-perec.
    - Úgy legyen. - bólintok, s veszek el az ölelésében ezzel egyidejűleg. Nem tudom elképzelni már, hogy miképpen tudtam élni nélküle. Borzasztó nehéz volt, s most sem fenékig tejfel az élet, de legalább velem van. Szeretjük egymást. Így lehet csak túlélni, nem máshogyan.
    Összecsapom a kezem vidoran, tekintetemet a tükörképre függesztem. Kíváncsiságom ekképp tökéletesne ki van elégítve.
    - A nézéstől nem laksz jól.
    Mosolygok rá. Élvezettel kapom be a kanálnyi falatot, s ahogy szoktam, megforgatom számban a kiskanalat, hogy "fenekével" felfelé húzzam ki a számból. Így könnyebb belőle minden csepp fagylaltot kinyalni, s nem kenem össze még az orromat sem. Pudingot is így eszem, ez nálam már szokás.
    A jókedv viszont odalesz Tissimo megjelenésével. A nevet nem tudom befejezni, mert jön az üzenet, meg a tinta színe.
    - Lehetni lehet, csak nem szerencsés. Tündér, a legtipikusabban az.
    Jellemzem anyámat ezen a módon. - Lila, igen. Anyám színe. S ha ő küldte, ha ilyennel írt, akkor egyáltalán nem szerencsés, a szerencsétlennél is szerencsétlenebb visszautasítani.
    Érzem én, hogy össze-vissza beszélek, de nem tudom elkapni rendesen a gondolatokat. Elkapom Drew kezét, elsápadok a rajzolat láttán. Görcsbe ugrik a gyomrom is.
    - Ez..
    Kérdés van a hangomban. Nm engedem, hogy elkapja a kezét, zilálva nézem a terjedő mintát. Sose láttam még. De hogy is láttam volna? Úgy elvonultam a fajomtól és mindentől, ami nem emberi, hogy csoda, hogy még emlékszem rá mi is vagyok.
    - Fel tudnék robbanni! - fakadok ki, bár cseppet sem szokásom. A fagyi már nem is érdekel, pattanok, s próbálok a félelmemből és a féltásből erős kovácsolni magamnak.
    - Erre gyere. - indulnak meg lábaim egy irányba, már rég nem jártam arra, de tudom merre kell haladjak. Senki sem felejti el az utat, ami hazavezeti, még ha nem akar hazamenni, akkor sem.
    Drew kezét fogva kipróbálok valamit. Talán még működik. Nem vagyok erős tündér, de a sérülésátvételre specializáltam magam annak idején. Erre neveltek, így lettem volna támogató egy-egy harcban. A feláldozható katona. Sosem gondoltam bele, hogy ez mennyire visszataszító szerep is.
    Ha sikerrel járok, akkor az általam fogott tenyeréről eltűnik  rajzolat, s az én tenyeremben tűnik fel. Beszívom alsó ajkamat. Nem kellemes. Ha a próbálkozás sikertelen és csak egy pillanatra tudom elszívni, az érzés akkor is adott.
    - Szárnyat bont a nap az éjben. - állok meg egy falszakasz előtt, s mondom ez az unalomig ismert szólamot. Tudom hová fog nyílni az ajtó. Ha átlépünk rajta, egyenesen anyámék háza előtt találjuk magunkat a Seelie Udvarban.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Szomb. Ápr. 11 2015, 00:28

    Ada Mae Drew




    - Nekem nem szükséges mentegetőznöd. – simítom meg a kezét. – Ha ez eszedbe jutott, annak oka van. Túlreagáltam, sajnálom.
    Nem szeretném, ha nagyon felizgatná magát, üvegbúra alá nem tehetem, de óvni szeretném. És szeretném, ha végre már boldogak lehetnénk. Szeretem őt és szeretem a gyermekeinket. Legyen és történjen bármi.
    - Mint ahogy egy falattól sem. – teljesen elveszek abban, ahogy nézem a kanálvarázslatát.
    Valahogy úgy érzem, mintha most randiznánk és először randizunk, és egyben azt, hogy már nagyon régóta együtt vagyunk.
    - Értem. – vagyis inkább tegyük, ami a levélben van. Hallottam már a tündérek szabályairól és nem nagyon érzem még jobban kibújhatónak, mint az angyalokét.
    - Akkor meg pláne menjünk most. Szót is fogadunk, de egyben jelezzük is neki, hogy nem uralkodik felettünk. – lázadó? Inkább csak sokat éltem emberek között, akik vannak legalább olyan furmányosak, mint a tündérek.
    - Héhé, nyugi van. – nyúlnék felé a kezemmel, hogy vigasztaljam, de nem merem. Fogalmam sincs, mi ez a kezem, így nem merek hozzáérni. Vagyis tudom mi az, nagyon is érzem, ahogy terjed szét bennem, de ismeretlen előttem a jel, és tartok attól, hogy Ada is kap belőle, ha hozzáérek.
    - Tudod, hogy pont az a célja, kibillentsen minket a nyugalmunkból, hogy sebezhetőek legyünk. – teszem inkább a kezem az asztalra. Pedig nagyon át akarom ölelni, megsimítani az arcát.
    Követem, de amikor a kezem kezdi nézni, elkapom. Sejtem mit akar.
    - Nem. Azt nem engedem. Örülök, hogy nekem jutott, s nem neked.
    A jelek maradnak a kezeimen. Együtt lépünk át, de nem merem megfogni a kezét. A házat alaposan megnézem, mintha jobban érezném magam. A kezeimre nézek, most csak a jel van rajta, és ott fáj, nem terjed tovább.
    - Merre vagyunk? – nézek jobban körbe, hogy megnéztem a házat is. – Ez lenne az a hely? – mutatok a házra, majd elindulok az épület felé, majd megállok, visszanézve Ada Mae-re. Talán jobb, ha nem futok bele olyanba, ami nem szükséges.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Vas. Ápr. 12 2015, 20:58



    Drew and Ada Mae



    Rámosolygok. - Helyénvaló volt a reakciód. Szeretlek! – az arcához hajolok, de végül nem csak egy puszit adok neki, hanem ajkait illetem futó csókkal. Aztán visszatérek a fagylalthoz. A megjegyzésére megint nevetnem kell, de ezt megelőzi némi rosszalló ciccegés is.
    - Ahogy gondolod, több marad nekem. – kacsintok oda és újabb falatot veszek a számba, hogy rituális élvezettel fogyasszam a hideg édességet egészen addig, amíg bele nem fagyok a mozdulatba.
    - De, sajnos uralkodik. Mindig is uralkodott. Nem véletlenül jöttem el.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Kedd Jún. 09 2015, 20:53

    Kavargó viharban érzem magam. Pedig tavasz van, illetve már az is elmúlt, s nyakunkon a nyár, de mégis, nekem ősz van, lélekben mindenképp. Ahogyan a munkahelyet elhagyva az utcákon haladok, egyre csak az Udvar körül járnak a gondolataim. Kezemben szorongatom a telefonom, hol előveszem, hol a farzsebembe dugom, nem tudva eldönteni, hogy fel akarom-e hívni Mollyt vagy sem. Drewra vágyom, de nem akarok a nyakán lógni, főleg azért nem, mert együtt lakunk, otthon úgyis találkozunk és elég volt már abból, hogy aggódjon miattam. Hiszen boldognak kellene lennünk, elhinni, hogy van mindenre megoldás. Vannak napok, amikor megy, vannak, amikor pedig nem.
    Viszonylag könnyű anyagból készült, laza szabású nyári ruhát viselek, mell fölöttől bővülőt, így nem annyira feltűnő az állapotom, bár már nehéz lenne eltitkolni, sőt lehetetlen. Nem is szeretném, büszke vagyok arra, hogy gyermeket várok még akkor is, ha rettegek a következményeitől. Mára az almazöldet választottam s hozzá a púderrózsaszínt. Nem hordok szoknyát cicanadrág nélkül, erre a terhességem alatt szoktam rá, s valamiért tetszik így. Tulajdonképpen a mundane divatot sokszor rémesnek találta az elején, de már megszoktam és kedvelem. A tündérruhák állnak idegenebbül a lelkemtől messze.
    A telefon végül a táskába kerül én meg egy padra ülök le, hogy elfogyasszam az ebédemet (jobb későn megenni, mint soha). Nem eszem a munkahelyen, szöveget kell írjak és idekint több inger ér. Álca csak annyiban van rajtam, amennyitől embernek tűnök. Eleget éltem már itt ahhoz, hogy tudjam mire mennyi energiát kell elpazaroljak.
    Jegyzetfüzet elő, ceruza is. Amit sikerrel elejtek, s már hajolnék is le érte, ha nem jutna még a mozdulat előtt eszembe, hogy ez nem az az állapot, amiben sikerrel tehetem. És különben sem szabad. Marad hát az, hogy leteszem a táskámat a padra, felállok és guggolva próbálom meg összeszedni az elejtett íróeszközöm. És persze nem most kell éppen valakinek a táskámra szemet vetnie? Látom, de ez kevés. Nem vagyok gyors és itt az emberek között mégsem varázsolhatok, hiába jár már estére az idő, s vagyunk egy utcai lámpa holdudvarában.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Kedd Jún. 09 2015, 21:17



    Ada Mae & Debbie

    *Még mindig nem tudja hová tenni ezt az egész helyzetet. A Praetort, Denise-t és családját, s a világot, mely hirtelen a nyakába szakadt. Igen, lassan már egy éve, hogy vérfarkassá harapták, de Kingsportban az alvilági egyéb részeivel nem kellett foglalkoznia, zömmel nem is hallott róluk. S itt nem elég, hogy annyival több dolgot kell szem előtt tartania, minden olyan más is... itt másként érzi magát gúzsba kötöttnek. Nem tudja még, mi kellene ahhoz, hogy ismét szabadon lélegezzen, de gyakran kapja magát azon, főleg a Praetor Házban, hogy egyszerűen hiába emelkedik és süllyed a mellkasa, nem érzi a tüdejébe áradó levegőt, a vérében keringő oxigént, s csak hosszú percek intenzív mentális munkája eredményeként jut el odáig, hogy meg merjen mozdulni, s elhinni: él még. Lélegzik.*
    *Nem csoda tehát, hogy menekül környezetéből, amikor csak teheti, bármennyire ritkák is ezek az alkalmak. Most éppen nem kért engedélyt senkitől, s nem is közölte senkivel, hogy távozni készül, bár hagyott egy jegyzetet, hogy hamarosan visszatér, nincs okuk aggodalomra. Ő maga persze aggódik, de ez lényegtelen. Azóta sem hallott Mattről, és ez finoman szólva is ijesztő számára, de annyi baj legyen... attól még muszáj kimozdulnia, muszáj friss levegőt szívnia.*
    *Ilyféle gondolatok kötik le, amikor meglát egy állapotos nőt, amint leejti a tollát. Már ugrana oda, hogy segítsen neki, de nem ő az egyetlen, akinek szemet szúr az incidens, egy farmernadrágos, pulóveres srác viszont egészen más szempontból ragadná meg az alkalmat. Debbie egy pillanatra megdermed mozdulata közben, a következő pillanatban viszont egész testét elárasztja a felháborodás, amiért egy ilyen kiszolgáltatott állapotú nőt akarnának csúnyán kihasználni, s bele se gondol, mit tesz: már repül is a tolvaj után, vissza sem fogva természetfeletti erejét, s csupán néhány lépés kell, hogy utolérje, és megragadja a pulóvere ujját. Akkor viszont tétován megtorpan, s rántja magával a srácot is, mert itt már dolgozni kezd az agya, ami azt sikoltja: mi a fenét művelsz?! Még mindig markolja a tekergőzve szabadulni próbáló srácot, s ha Debbie nem lenne vérfarkas, bizonyára esélye sem lenne, így viszont szinte oda sem figyelve tartja egy helyben, miközben visszanéz a nőre, mintha tőle remélne megoldást a helyzetre s a dilemmára. Mi legyen? Mi a teendő ilyenkor? Úristen, mibe keveredett már megint?! A szemén látszik is a kezdődő pánik. Ezzel, s talpig fekete ruhájában, erős fekete sminkjében mondjuk ő sem éppen egy bizalomgerjesztő figura...*


    A hozzászólást Deborah Dempsey összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 09 2015, 21:55-kor.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Kedd Jún. 09 2015, 21:30



    Deborah and Ada Mae


    Sokszor mozdulok ki és nem vagyok suta a társadalmi helyzetekben, de az az igazság, hogy sose akartak még meglopni. Anyagi javaimra nem vetett még szemet senki, s nem is lenne akkora dolog, alig van valami pótolhatatlan abban a táskában, mégis elfog a pánik. Vajon Mikeot is ilyen könnyű volt elvenni tőlem? Hiszen nem figyeltem oda, nem voltam vele, elfordultam. Egy pillanat volt az egész és tisztában vagyok azzal, hogy nem emberi tett, mégis most szinte érzem, ahogy a gyomrom összeszorul.
    Látom, s érzem is az alakváltót a tolvaj után ugrani. Guggolásból nem olyan egyszerű lendületesen felkelni, meg kell kapaszkodjam a padban, hogy állásba tudjak emelkedni. Ennek semmi köze az állapotomhoz, az egyensúlyérzékem stresszhelyzetben mindig elromlott sok egyéb mással együtt. Rémes vagyok az ilyen helyzetek kezelésében. Egyszerűen tehetségtelen.
    Csak bámulom őket és hirtelen nem is tudom mit művelek. Vagyis mit műveljek. A tolvaj ijedtében már rég elejti a táskát, mire eszembe jut, hogy nem paralizisesek a lábaim, s odaugrom (hiába mondják, hogy egy várandós nő nem tud ilyet, de tud, csak nem kell rettegni és betegségnek tartani az állapotot és nem kell azt hinni, hogy minden ugyanúgy fog menni, mint pocak és pocaklakó nélkül) a kettőshöz, hogy a táskát felkapva messze magunk mögé hajíthassam azt, el a rabló keze ügyéből. Erről ennyit, nem szabad hajolni. Ettől még nem fogom összerázni a gyerekemet, de guggolgasson itt akinek nyolc anyja van.
    - Itt sem voltál, nem csináltál semmit és sürgős dolgod van Staten Islanden.
    Nézek keményen a férfi szemébe. Bájolás. Tündérségem sajátja, bár nem gyakran használom. Védelmező vagyok inkább, sérülésátvevő. Az meg fel se tűnik, hogy Deborahnak nem adtam utasítást arra, vagy jelzést, hogy eressze el, így nehéz lesz akár egy métert is mennie. Kissé meg vagyok zavarodva, ez az igazság.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Kedd Jún. 09 2015, 21:44



    Ada Mae & Debbie



    *A szorítása görcsös, akárcsak egész testtartása. Amennyire magától értetődő volt számára a mozgás, a fizikai reakció, épp annyira kifog rajta a helyzet most, hogy ezt a részét letudta. A srácnak meg igazán nagy szerencséje van, hogy Debbie a pulóverét kapta el, s nem a karját - ki tudja, akkor mekkora kárt okozott volna benne a hirtelen feltörő adrenalin miatt. A szemét kapkodja Ada Mae és a suhanc között, behúzott vállal és megfeszülő lábizmokkal: merre ugorjon el, ha valami fenyegetés érné, de... a nő nem vele foglalkozik, csak a fiúval. Debbie döbbent némasággal utasítja a magabiztos utasítást, s gerincce mellett egyszerre hideg és meleg, kellemes és kellemetlen érzetű, furcsán meghatározhatatlan borzongás szalad végig. Hát még, amikor tapasztalja, hogy az addig kapálózó gyerek egy csapásra megszelidül, s engedelmesen indulna a mondott irányba... néhány pillanatig hiába próbálkozik, aztán Debbie észbe kap, és elengedi a meggyötört ruhadarabot. A tolvaj vissza sem nézve, egyenletes tempóban, nyugodtan távolodik tőlük, valóban mintha mi sem történt volna... Debbie pedig zavarodott félelemmel tekint most Ada Mae-ra. Ki ez, mi ez, mi történt? Hogy időt nyerjen, inkább az eldobott táska után szalad, felkapja (ha addig más nem próbálta lenyúlni, bár erre még New Yorkban is elenyésző az esély), és a nőnek viszi, még mindig behúzott vállal. Kissé reszket a keze, amikor átnyújtja neki, de a tekintetét rajta felejti a másikon, mintha pusztán vonásainak kutatásával feleletet kaphatna a kérdéseire. Ada Mae zavarodott? Akkor Debbie állapotára nincsenek igazán szavak. A tündérekről mindössze annyit tud, hogy állítólag léteznek, de soha nem találkozott eggyel sem... legalábbis tudomása szerint. Persze, ez a valóságban semmit sem jelent, de az emberként töltött évek amúgy sem számítanak az árnyvilág szempontjából. Ha a nő nem töri meg a csendet, akkor nagyjából harminc másodperc után Debbie-nek jut eszébe, hogy valamit azért kellene csinálni... zsebébe nyúlva előkapja a telefonját, hogy a jegyzettömbbe pötyögjön.*
    "Jól van?" *csak röviden, tömören, ahogy azt ő megszokta. Megmutatás után jut eszébe, milyen hülye ez a kérdés. Hiszen miért ne lenne jól? Csak a táskáját dobálták, nem őt magát...*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Kedd Jún. 09 2015, 21:57



    Deborah and Ada Mae


    Rühellem. Az erőm én vagyok, a fajom én vagyok, az akaratomnak engedelmeskedik, de nem szeretem. Mert nem érzem úgy, hogy ez én lennék. Nem véletlenül élek az emberek között és nem véletlenül nem vágyom vissza az Udvarba. Igazán az angyalok közé sem vágyom, nem is mehetnék. A gyermekeim is kitaszítottak, illetve ezt nem tudom. Mike esetében sem egyértelmű és a kislány, kinek még nem adtunk nevet ügye is bonyolult. De mégis, két faj között rekedni egy harmadik mentalitásával, nem szép dolog ennek kitennem őket. De megtettük, mert így éreztük helyesnek, így volt megfelelő számunkra. Ettől még nem szeretem.
    Szinte bennem futkároz az ellenérzése, érzem magamban, mintha az enyém lenne. Bocsánatkérőn nézek Deborahra, a táskát zavartan veszem át tőle, szinte leutánozva keze remegését. Minek dobtam el? Elég lett volna, ha csak magamhoz szorítom. Nem vagyok logikus.
    - Köszönöm!
    Villan a mosoly, mely erőtlen, ebben az esti fényviszonyban nem is látszik annyira, messzebb vagyunk a lámpáktól. A telefonra először értetlenül meredek, a szöveget látva azonban megvilágosodom.
    - Köszönöm jól, igen.
    Újabb köszönet és az elmaradó többes szám első személy. Nem beszélek „mi”-ként a gyermekemről és magamról. Ő van és én vagyok. Engem kérdezett, hát a válaszom magamról szólt.
    - Meghívhatom esetleg egy teára vagy bármire? Cserébe a segítségért. Nem messze dolgozom innen. Ott esetleg beszélgethetnénk is a történtekről.
    Halkítom le a hangomat. A beszélgethetnénk nevetségesen hangzik, de fel sem tűnik. Ahogy az sem, hogy önkéntelenül simítom szabad tenyeremet a pocakomra.
    Észrevette, hogy nem vagyok egyszerű ember. Észre kellett vegye. Éppen ezért kellene beszélnünk. Nem akarok bajt neki, nekem van belőle elég. Sosem érintkezem más fajokkal szinte, furcsa így. És rá is jövök mit felejtettem el. Kezet nyújtok neki, immáron nem a gyermekemet képzeletben simogatván, hanem Deborah kezét akarván megérinteni.
    - A nevem Ada Mae. Az öné?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Kedd Jún. 09 2015, 22:15



    Ada Mae & Debbie


    *Ha a másiknak problémája is van tulajdon magával, ez nem olyasmi, ami szemet szúrna Debbie-nek, sőt. Éppenséggel nagyon is úgy tűnik számára, mint olyasvalaki, aki pontosan tudja: mit és miért tesz. Mint akinek teljesen természetes a varázslósdi. Újabb kis borzongás fut végig Debbie-n, immár nem a mágia érzetétől, hanem létének puszta tényétől, s attól a felismeréstől - mert ilyen realizációkhoz néha extrém esetek szükségesek, mint a mostani -, hogy bizony vannak, akik vele ellentétben a legkevésbé sem csinálnak problémát belőle, hogy másmilyenek. Hogy is nevezte Mo Li? Alvilágiak, igen. Egészen mostanáig, míg bundásokon és embereken kívül (tudomása szerint) nem találkozott másmilyenekkel, nem is kellett foglalkoznia a létükkel. De most... mi lehet ez a nő? Valamiféle boszorkány? Volt valami ilyesmi is a felsorolásban, boszorkánymester, vagy mi... Debbie zavarodottan próbálja kibogozni a helyzetet, egyelőre sikertelenül. Marad az udvariasság: azzal nagy baj nem lehet. A mosolyt próbálja viszonozni, ajka felfelé görbül ugyan, de elég vvérszegényre sikerül, s szavak híján csak biccentéssel jelzi: "Szívesen". Így nem is hazudik. Ha ki kellene mondania, nem biztos, hogy képes lenne őszintén tenni. Nem szívesen tette, hanem ösztönösen, anélkül, hogy belegondolt volna, s maga sem tudja, hová vezetne, ha hagyná magának, hogy ezt végiggondolja. De a másik legalább jól van.*
    "Örülök" *írja be, ezt már egy őszintébb mosollyal. Mégiscsak nőből van, szolidarít más nőkkel, főleg ha áldott állapotban vannak. Van abban valami halált megvető bátorság, hogy képesek önmagukat és életüket alárendelni egy akkor még teljesen ismeretlen jövevény kedvéért. Nem tudja elképzelni, hogy ő vállalkozzon rá. Már ha ez téma egyáltalán. Tényleg, lehet a vérfarkasoknak gyerekük? Sosem kérdezte, korábban nem volt kitől. De hát nem is aktuális úgysem... Összerezzen, amikor Ada Mae újabb szavai elérik. Megrázná a fejét, hogy jelezze, nem vár el semmit a segítségért, nem azért tette, aztán belátja, hogy ez félreérthető lenne, s különben is... nem akarja megbántani a másikat. S talán tényleg jó lenne, ha kapna pár percet nyugodt körülmények között, hogy feldolgozza a történteket. Önmagát. A másikat. Mindent.*
    *Így aztán bólint. Nem vesződik írással, ráér majd ha leültek. A bemutatkozás meg... esetlenül előbb a telefonhoz nyúlna, aztán rájön, hogy kezet is kell nyújtania, ennek eredményeképpen siettében ügyetlenül elejti a készüléket. Beharapja ajkát, és nem hajol le, ha már itt van, elfogadja a kézfogást, s csak aztán áll neki, hogy három darabra hullott telefonját összeszedje. Ajakbiggyesztve forgatja a keze között, aztán legyintve zsebre teszi így, ahogy van. Majd kiokoskodja később, hogyan rakja össze, ha lehetésges egyáltalán. Még szerencse, hogy van nála papír is... azt úgyis jobban szereti. Így aztán egy sárga post-it cetlitömböt kutat elő, meg egy kék tollat.* "Deborah. Debbie" *körmöli le gyorsan, aztán némán és engedelmesen megy Ada után, fél lépéssel lemaradva. Régi beidegződés, nem szabad másokkal egy vonalban haladnia, mindig egy kissé a háttérbe kell húzódnia... Még mindig nem sikerült levetkőznie, Wei-ék erőfeszítései ellenére sem.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Kedd Jún. 09 2015, 22:28



    Deborah and Ada Mae


    - Ó basszus! A tapintat mintapéldánya vagyok. Mutogatni kellene.
    Ezúttal előbb fogalmazódnak meg fejemben a gondolatok és jönnek elő a szavak, mint a megmozdulás, de azért guggolok is le, hogy felkapjam a telefont. Így azért elég nehézkes a kézfogás, de valami béna performance lesz belőle, jobb ez is mint a semmi és úgy ítélem meg, hogy egy nevetést mellékelek és megteszi. Felemelkedem és átnyújtom Deborahnak a telefon hátlapját, hogy az akkumulátort megpróbáljam a helyére illeszteni. Szétesett kütyük, illetve inkább csak kütyük között dolgozom, nem olyan nehéz ez. Ha nem veszi ki a kezemből, akkor hamarosan a hátlap után nyúlok és azt is rápattintom. Persze nem vagyok szerelő, ettől nem biztos, hogy belül nem ment szét benne valami. A látható hibáit azért orvosolni igyekeztem, a kis repedéstől eltekintve. Visszanyújtom a telefont, elolvasom a cetlit.
    - Örülök, Debbie.
    A becézésre könnyebben áll rá a szám.
    - Erre! Charlotte Records.
    Adom meg az útirány nevét is. Inkább azért, mert beszélni szeretnék, ugyanis nem kedvelem a csendet minden társas helyzetben, de benne van az is, hogy nem kívánok senkit idegenbe vezetni.
    - Tudja, hogy miről nevezték el?
    Kiszalad a kérdés, s ezen a ponton kell elgondolkodjam azon, hogy vajon most maradjunk-e a magázódásnál, vagy váltani kellene? Tündér-énem könnyebben kezelné a helyzetet, ha engedném elhatalmasodni. De én nem vagyok már Tavasz, nem érzem annak magam. Inkább fecsegő ember, jobb ez így.
    - Mármint persze, női név, de hogy kinek a neve, meg egyáltalán miképpen kapta, az ismeretes az ön számára? Jaj, nem megy ez nekem, a zeneiparban mind tegeződünk, hacsak nem vagyunk nagykutyák. Nem vagyok. Se nagy, se kutya.
    Ráharapok a nyelvemre. Egy vérfarkasnak kutyát emlegetni nem a legjobb ötlet.
    - Bocsánat, nem vagyok rasszista.
    Teszem hozzá. Remélem érti majd. Közben bár végig zavart, hogy mögöttem jött, nem tettem szóvá. Beeresztem a kiadó épületének kapuján. Az emeletre vezető lift felé kalauzolom. Csak akkor folytatom a történetet, ha esetleg érdeklődését fejezi ki.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Kedd Jún. 09 2015, 22:45



    Ada Mae & Debbie


    *Na, tessék! Nem elég, hogy ő itt bénázik, még a másik próbál neki segíteni. Karjánál fogva megállítja Adát, ha le akarna guggolni a telefonért. LLáthatóan terhes nő, csak nem fogja hagyni Debbie, hogy a másik fél szedegesse össze a cuccot, ami az ő hibájából potyogott le, nemde?! Így hát villámgyorsan összekapdossa a tartozékokat, és alaposan körülnéz, nehogy valami kimaradjon, de úgy tűnik csak ennyi darab van. Ez a karmegragadás persze így nem kézfogás, lehet, hogy abból nem is lesz semmi már, mert hamarosan a telefon összeszerelésén ügyködnek mindketten. Ada láthatóan sokkal jobban szuperál ebben, bár a széttört kijelzőt ő se tudja varázsütésre megjavítani. Vagy legalábbis nem áll szándékában, fene tudja, mire képesek ezek a népek... ehh, mindegy is. Debbie mindenesetre szívesen használja az okostelefont, de nem ért hozzá, annyi tuti. S ha megvannak, meg se próbálja bekapcsolni a kütyüt, marad inkább a papírnál.* "Köszönöm!" *írja le s nyújtja át a tömb tetejéről letépett papírt mosolyogva. A becézésre pedig csak bólint, nyilván nem bánja, különben nem írta volna le. Charlotte Records? Fogalma sincs róla, őszintén szólva arról sem, hogy milyen iparághoz tartozik, bár a név árulkodó. Persze a "felvétel" sok mindent jelenthet: zenét, filmet, egyebeket. A kérdés hallatán megrázza a fejét, és a jelnyelv "nem" jelét mutatja is. Már csak kíváncsiságból is, mit reagál a másik, ha jelel egy kicsit, van-e bármilyen tapasztalata ilyesmivel, vagy teljesen feleslegesen próbálkozna ilyesmivel a jövőben. A tegezés-magázás számára nem kérdés, a magázás volt alapértelmezett a szakmájában, amíg dolgozott, s különben is szereti megadni a tiszteletet mindenkinek, míg rá nem szolgál az ellenkezőjére. De ettől még nem fogja zavartatni magát.* "Tegezz nyugodtan, ha szeretnél" *írja le, csak így menet közben. Gyakorlat teszi... megszokta már, hogy jártában-keltében is kommunikálnia kell, s jobb híján írásban, így meg tudja osztani figyelmét a környezete és a papír között, anélkül, hogy hasra esne valamiben vagy neki menne másoknak. A kutyás utalás pedig le se esik neki. Egyelőre legalábbis... így arra a szeme sem rebben, csak a mentegetőzésre pislog nagyon értetlenül, le se tagadhatná, hogy elvesztette a fonalat. Viszont nem meri bevallani, inkább hagyja magát sodortatni az eseményekkel.*
    *Bezzeg a lift! Ahogy kinyílik az ajtaja, Debbie hátrahőköl, és ijedten pislog körbe. Ugye, van lépcső is? Annak jobban örülne. Ha kell, ezt le is körmöli Adának, de remélhetőleg enélkül is érti... Ha viszont eljutnak valahová, ahol már nyugodtan lehetnek, nem tudja visszfogni a kérdését.* "Te tényleg itt dolgozol?" *Van egyáltalán az alvilágiaknak rendes munkájuk? Érdekes...*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Médianegyed

    on Kedd Jún. 09 2015, 23:01



    Deborah and Ada Mae


    Folytatás a Charlotte Records épületében.

      Pontos idő: Szomb. Okt. 21 2017, 21:19