Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Long Island villa
by Emanuel de Medici Today at 00:53

» Fangtasia
by Ethan Keon O'Brien Yesterday at 22:21

» Theo szobája
by Theodore Miles Montgomery Vas. Dec. 09 2018, 22:30

» Freshkills Park
by Admin Vas. Nov. 25 2018, 19:40

» Cox professzor irodája
by Thomas Montgomery Vas. Nov. 25 2018, 19:20

» Pince
by Admin Vas. Nov. 11 2018, 22:47

» Belső udvar
by Dorian M. Montgomery Szomb. Nov. 10 2018, 21:54

» Carlmichael Ház - Tárgyaló
by Reinald Carlmichael Szomb. Nov. 10 2018, 21:51

» Rising Star Cave - Dél-Afrikai Köztársaság
by Armand Assante Vas. Nov. 04 2018, 20:49

» Azrael
by Desmond O. Cross Vas. Nov. 04 2018, 17:52

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Bay Plaza

    Share

    Bay Plaza

    on Csüt. Okt. 01 2015, 17:43


    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Szer. Júl. 20 2016, 23:45

    Sophia

    A mozgólépcső csodálatos találmány, talán a földi dolgok közül ez az egyetlen, amivel a tündér nehezen tud betelni. A zsebében rezgő bosszantó, túlbuzgó, hiperaktív és gyakran teljesen feleslegesnek vélt telefonnal sem törődik, amíg tart a varázslat, a lassú, fémszagú emelkedés. A talpa alatt érzi rezegni a gépezet elemeit, a rosszul kalibrált karok rángatózását és az elkopott fogaskerekek összefeszülő acsargását, mintha egy teremtmény tenyerén emelkedne egyre feljebb és feljebb, amíg ki nem lép a pláza második szintjén. A telefon abbahagyja a rezgést a zsebében, a vállát megvonja, miközben megindul a tökegyformának ható márkaboltok sora előtt, jól szabott tükörképe végigkúszik a kirakatok üvegén. Drága, krémzöld ing feszül a vállain, fekete nadrág, az ujjára akasztva sötét zakó lóg a hátán. Nagy fejű öv a derekán, elegáns bőrcipő a lábán, határozottan nem sok mindenben üt el egy megbízhatóan menedzserküllemű mondéntól, és mégis, lehetetlen összetéveszteni velük, hiába burkolja tündérbőrét az álca, szőkésbarna haján megül a neonfény, hosszú arcára árnyékot vet a borosta. Kecsesen és ráérősen lépked, időtlen tekintete nem fürkészi a az árut, és nem figyel az emberekre sem, lusta kényelmessége embertelen. Egy ember sem engedheti meg magának azt, hogy ennyire ne törődjön a környezetével egy ilyen zsúfolt helyen, ám valamiképpen az utolsó pillanatban a szórakozottan, egyenletesen lépkedő tündér elől mindig kitérnek a mondének és keveréklények, a gyerekek nagy ívben elkerülik, egyedül az öregek mennek el közvetlenül mellette. Az öregek, fakó, hályogos szemeikkel gyakran úgy látják, valaki a múltjukból kísért a modern árkádokon, ám mielőtt bizonyossá lehetnének efelől a tündér már tovább is állt. Kevés dolog tudja magára vonni egy ilyen lény figyelmét, ezen a helyen az egyetlen ilyen dolog egy nő.
    Ezt még ő maga is furcsának találja. A korlátnak támaszkodva pillant le az egy emelettel mélyebben fekvő ételudvarra, zöldesszürke szemei kitágulnak, ahogy a sajátos kisugárzású fiatal nőt, szinte lányt figyeli. Botorkának tetszik, bár a léptei egyenesek, valahogy a pillantása tűnik űzöttnek, nem aviláginak, és mégis, nem látszik többnek egy mondénnél. Egy mondénnél, akit éppen kirabolnak. Jól látja a kis alvilágit, azzal sem fárad, hogy a fajtáját meghatározza, kevésnyi bűbáját arra használja, hogy leplezze magát az emberi szemek elől, de nem sejtheti, hogy egy tündérherceg is figyeli, bár... tőle éppen nem kell tartania. Fiatal suhanc keze siklik a nő táskájába, és viszi, amit csak vinni kíván. Ilenone érdeklődve figyeli, hogy a nő, különös, felcsigázó kisugárzásának mágiájával vajon érzékeli-e azt a piti tolvajt, vagy éppen úgy fosztják ki, mint akármelyik mondént az ilyen alakok. Ebben az esetben bizonyára a tündér kitüntető, nyomasztó, őszi fülledt párás délutánt idéző figyelmét is elveszítené.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Csüt. Júl. 21 2016, 08:28




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *Nem bírtam a fősulin. Amikor elkezdtem, még nagyjából kedveltem a kurzusaimat, legalábbis nagyobb részüket, vagy inkább csak elhitettem magammal, mert el kellett hinnem, hogy hitelesen játsszam a szerepet. Normális lánynak kellett lennem, hogy ne küldjenek vissza a börtönbe a diliházba a szanatóriumba, és a normális lányok szeretik a választott szakjukat. De ma egy kicsit sok volt, nem bírtam a suttogást, egyesek iszonyát, mások törleszkedését, titkaim fürkészését, az utamból kitérést.
    Én vagyok az a lány. A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok.
    A fantasybe rejtőző segédkönyvtáros-kísértet vagyok.
    A méhviaszba öntött cirkuszi torzszülött vagyok.
    Porcelánketrecre drótozott csontváz vagyok.
    Az, amit ők akarnak. Szemüregükben a kamerák fölveszik állmon az alapozóval takart zúzódást, a szememben az esőt, a bőröm alatt a kék vizet. Gallérjukon a mikrofon felvesz minden hangot. Magukba akarnak húzni, de félnek, hiszen ragályos vagyok.*
    *Szóval jobb nekem itt a plázában, ahol az emberek nem hiszik hallomás alapján, hogy ismernek, és nekem kell kitérnem az ő útjukból. Jobb még akkor is, ha vagyok olyan gyenge, hogy az ételek tömény szagáig hozott a lábam, és ennyi elég is, hogy máris okádhatnékom mehetnékem legyen. Kényszerítem magam, hogy leüljek. Talán jobb is. Ő itt biztosan nem jön a közelemben, mert még nálam is jobban utálja. Gyomromba karmokként mar a fájdalom, lesütöm a tekintetem. Elég erős vagyok, hogy maradjak, olyan jó szaga van a krumplinak rosszul vagyok a szagoktól, attól hogy itt ülök még nem kell tennem semmit. Vagy talán egy valamit. Megmutathatom, hogy kell ezt csinálni. Felállok, a mozdulatommal éppen elkerülve a táskámba nyúlni készülő kezet - túlságosan lefoglal, hogy magammal törődjek és elhessegessem a szemem előtt ugráló kék pöttyöket puszta akaraterőből, szóval nem figyelek fel az illetőre, de talán az ösztön jelzése volt az elhatározás is -, és arrébb megyek pár lépést, mielőtt rájönnék, hogy ez talán mégsem volt életem legjobb ötlete. A pontok hullámokká dagadnak, szóval elfoglalok megint egy üres helyet, lábam mellé helyezem a táskám, és kiveszem belőle a kis műanyag dobozt. Egy nagy rizskeksz = 35. A legjobb chiiliszósszal, mert akkor egy falaton belül eszel és bűnhődsz. Egy nagy teáskanál mártás, és hozzáadsz ötöt. Két keksz, két kanál mártás egyenlő 90. Egyenlő ebéd. Kettőbe, négybe, majd nyolc felé töröm a kekszet, beletunkolom a chilibe, számba teszem, megrágom tízszer (rág rág rág rág rág rág rág rág rág rág, nem köpi ki), lenyelem. Gépiesen, precízen, odafigyelve. Az első keksz végén érzem, hogy kicsit kitisztult a fejem, eltűnik a kékség. És megérzem, bár magam se tudom mit. Ismét lenyúlok a táskámért, ölembe veszem, hogy belekotorjak a telefonom után - talán az rezgett? -, megint elkerülve az utána csápoló kezet. Néhány pillanatig feltűnik. Nem az emberi illúzió, hanem a karmos mancs. Ha normális lány lennék, valószínűleg megijednék és jelenetet rendeznék, de rég nem vagyok normális, így csak siklik tovább a tekintetem, rá a mancs gazdájára. Az arca alatt mintha férgek mászkálnának, folyamatos mozgásuk akárha le akarná vetni a bőrt a csontokról. Az emberi álca imbolyog a tekintetem előtt, de nem foszlik szét teljesen. Csak olyan, mint egy rosszul rendezett rémálom. Szembefordulok vele, akárki is ez, viszonzom a pillantását, az őrület kívülről tűnhet nyugalomnak is rajtam, fel kell mérnem, az én képzeletem szüleménye-e a rém, vagy netán valóságos, és elmegy-e, ha szembesül a lebukásával.*
    *Az izé a visszavonulást választja. (Látszólag legalábbis mindenképpen - nem fáradok vele, hogy erről alaposabban meggyőződjek, beérem ennyivel.) Talán tényleg csak egy zsebtolvaj volt, állapítom meg, talán nem volt benne semmi rendkívüli, semmi szörnyszerű, bár láttam amit láttam, és az nem emberi kéz volt. De hát rengeteg mindent láttam már, ami valójában nincs ott. Felpillantok, Ilenone felé - ismét az ösztön vezet inkább, a robotpilóta, semmit a tudatos énem. Ha még mindig engem néz, alighanem vele is összeakad majd a tekintetünk, bár fogalmam sincs, mi van ma, hogy idegenek ennyire bámulnak, de zavarba nem jövök. Ahhoz túlságosan megszoktam már egész életemben. Most legalább nem látnak rajtam... semmit. Még engem sem látnak, ami azt illeti. Végre egy megnyugtató gondolat.*



    644 szó | Going Under | Öltözék | @
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Csüt. Júl. 21 2016, 22:26

    Sophia
    "összetört a fény"

    Még mindig nézi. Szórakozott, zöldesszürke tekintettel úgy, mint aki először lát a lányhoz hasonló lényt. Először lát nőt? Ó nem, ő az a fajta férfinek látszik, aki tudja, hogy milyenek a fehérnépek, és nem is törődik velük többet, mint amennyit ez alapján a tudása alapján megérdemelnek. A száját lustán megnyalintja, ahogyan visszahátrál a "támadó", nem leplezi le a bűbáját, nincs oka a másik alvilági dolgába avatkozni egy mondén kedvéért, de valóban mondén ez? Egészen bűbájos módon rázza le magáról a másikat, mintha csak játszadozna vele. Összeráncolja a homlokát, miközben figyel, a zakót a korláton maga elé teríti, a zsebéből sötétbarna cigarettát vesz elő. Az ujjai között csiholva lángot gyújt rá. Nagy előnye a bűbájhasználatnak, hogy a biztonsági őrök nem látják ezt, csak azok, akinek a vérében ott csörgedez az angyaloknak vagy a démonoknak a vére, esetleg maguk is tündérek, és azok közül, még ha egyenruhába bújnak is egy sem lesz olyan merész, hogy egy ilyen nagyhatalmú lényt kitessékeljenek holmi dohányzás miatt. Néhányan felhúzzák az orrukat, ahogy elhaladnak mellette, érzi a füstöt, de nem látják azt, az illatos dohány égése pedig nem teremt hamut, bánatszín pillangókra, kövér csótányokra hullok szét a pernye, izgatott muslincák formájába szállnak az ételudvar felé. A zöldesszürke szemek beleakaszkodnak a barnákba, a tekintete mély és feneketlen.
    - Ki vagy? - kérdezi halkan, és mégis a hangja tiszta vízsugárként csordul alá a lenti szintre, a szépre rakott kövezeten kígyóként emeli fel a fejét, végigkúszik a lábak között a női, majd felszökken a levegőbe, és újra csak testetlen hang lesz belőle, olyan, amit érdemes meghallani, meghallgatni, mert nincs más választása a nőnek.
    - Mi vagy? - játszik a szavakkal, mint az őszi szél, ami az avart megzörgeti, átforgatja, összetúrja a tölgyet a nyárfával, felkapja a füzek karcsú lándzsáit és megszórja vele az ólomszürke folyamokat. Mintha állandóan vibrálna a leány, valakinek az erejét úgy öntötték végig rajta, mint a mézet, ínycsiklandó, arzénszagú fenyegetés. Ailill jelét keresi, és milyen merész, megtagadja ezt a bizonyosságot a szemétől. Oly nagyon hozzászokott már, hogy a varázslat a mesterétől ered, hogy az üdítő kivétel tiszta vízkorty a józanságának, amitől azonban éppen olyan elbódított lesz, mint bárki más, akit méltán neveznek eszelősnek. Ügyet sem vet a zsebében újra rezgő telefonra.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Pént. Júl. 22 2016, 14:31




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *Beleszédülök. Nem jóleső, szerelmes szédülettel, amilyennek emlékeimben él az egyetlen, még csak nem is a szépség állítja fel a szőrszálakat a karomon, mert az idegen szeme, különleges árnyalat ide, hangsúlyos szemöldök oda, meglehetősen átlagosnak tűnne első pillantásra. Mégis... valami van benne. Valami mély, valami varázslatos - valami, amitől lényem legtitkosabb zugaiig áthat a borzongás, s mintha belém is átköltöztek volna a zsebtolvaj férgei, mozgolódás támad a zsigereimben. Nem az agyam sikolt, nem az tép ki a bűvöletből - sokkal ősibb ösztön horgad fel, az, amelyik már az ősidők tábortüzei melletti barlanglakókat is megtanította rá, féljenek a sötétben és rettegjék azon teremtményeket, miket nem ismernek, nem értenek. Megnyalintom cserepes ajkam, megköszörülöm kiszáradt torkom, de ahhoz már nincs elég erőm, hogy félrenézzek. Nem vagyok tündér, nem vagyok alvilági, de nem vagyok ember sem immár. Megrekedtem a két világ között, tehetetlenül kitéve mindkét oldal hányattatásainak, és még csak nem is tudok róla. Semmi és senki vagyok, netán csak az szeretnék lenni. Mert a semmi nem dacos volna, hanem közönyös, én viszont nagyon is ellenállok, de a makacs tagadásom nem indulatos. Azt már kimosta belőlem a jóleső üresség, és az üres erős. Hát én is az vagyok. Saját ideáim között mindenképpen. Pedig jó lenne csak zuhanni, hagyni, hogy a szél felkapjon, akár a tollpihét, és lágyan levitorlázzon a szakadék legmélyére, ahol oly puhán eresztene rá a karóként meredő sziklák hegyére, hogy meg sem érezném, amikor átszúrják vergődő szívemet, élhetetlen tüdőmet, ráfeszülnek meghajló csontjaimra is. Könnyű volna és meghitt, ilyen intim közelségbe kerülni a természet egyszerűségében nagyszerű pengéivel. És én sosem a könnyebb utat választottam.
    Akkor sem tudom, valóságos-e az ismeretlen, amikor hangja hűvös kígyóként körém és belém tekergőzik. Becsusszan, a szememen keresztül, érzem a száraz pikkelyek kissé érdes simogatását a szemhéjam mögött, ahogy egyre mélyebbre fúrja magát a koponyámban, biztosra veszem, hogy véres, fekete üreget hagy majd maga után odabent és szétroncsolt szöveteket, amikor világra bukkan majd ismét. Halvány mosoly kúszik ajkamra, miközben vállamra veszem a táskát. - Ki kérdezi? - Nem tudom, ő hall-e egyáltalán, sőt azt sem, elhangzott-e a mondat, vagy csak gondoltam. Mégis biztosra veszem, hogy hallotta. Nekem nincsenek kígyóim, amiket odaküldjek hozzá, de itt van egy a fejemben tőle, és ha más nem is, az majd lenyeli a gondolatot egészben, és visszaviszi a gazdájához, kiöklendezi, mint fertőzött baziliszkusz-tojást. A lábam mozdul, de még mindig az idegent bámulom delejezetten, egy lépés a mozgólépcsők felé, még egy lépés, egyik lábat a másik után. Nem tudom, hogy nem megyek neki a pláza összes erre járójának, mert nem érzékelem őket, számomra most kettesben vagyunk azzal a fickóval. Delej. Kétélű fegyver: csak annyira sebezhetsz meg vele másokat, amennyire magad is hajlandó vagy megsebződni általa.
    A mozgólépcső előtt tétovázom. Valami a kezemben, kivettem a táskából - ujjbegyem érzékeny bőre addig siklik rajta, míg fel nem ismerem. Töltőtoll, de úgy fogom, mintha kés lenne. Megnyugtat és bátorrá tesz a halotti ereklye, átlendít a holtponton, és már siklom is fölfelé, bele az újabb kérdésbe. Zsír ül meg körülöttünk mindenen, vér a levegőben, és minden sarokban dühös szavak gyűlnek halomba. Arra vagyunk idomítva, hogy semmit se lássunk belőle. Nem értem a kérdését, s azt sem, mi késztet mégis feleletre. Senkim ő, nem tartozom elszámolással, mégsem záródom be előtte, kagylóként védelmezve gyöngyömet. Túl sok a lyuk ezen a csonthéjon: szemek, fülek, száj - rések a pajzson. Már szilárd talajon állok, nekem kell haladnom ismét. - Utazó vagyok - súgom magam elé, miközben, ha hagyja, ha nem mozdult el időközben, lassanként egyre inkább bezárom magunk között a távolságot. Haladnék folyamatosan, de meg kell állnom, hogy egy tojáshéj-alapozóval bevont, sápadt, kerek moly, aki aktatáskával, retiküllel és bérelt autó slusszkulcsával fegyverkezett föl a nappalra, idegesen verdesve elrepüljön kettőnk között, érthetetlenül mormolva a mobiltelefonjába. Amikor végre elvitorlázik, folytathatom ezt a végtelenül hosszúnak érzett, valójában csak pár lépésnyi utat. - Felfedező vagyok - teszem hozzá, fejem félrebiccentve tanulmányozom arcát. Ha kísértet is, ha fantazmagória, nem ismerem korábbról. Három lépés, kettő, egy. - Lázadó vagyok - fejezem be, előtte állva, ha másként nem akarja. Valaki csak letépte a szemhéjaimat. Piroska vagyok, aki felajánlja magát a csúnya, nagy Farkasnak, és nem sikolt az első harapásnál.*


    697 szó | Going Under | Öltözék | @
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Pént. Júl. 22 2016, 21:24

    Sophia
    "összetört a fény"

    Egyetlen tündér sincs, aki ilyen tisztán és egyszerűen hagyná magát átmosni a delej által, egészen elbűvöli. Egy ember tehetetlen engedékenysége, egy mondén tehetségtelensége és létezésre képtelensége egy tündér ösztöneivel ellátva, felruházva, kincseivel körülvéve. Hogyan? Miként? A kérdések megválaszolatlan levelek, amiket az ősz szakít le a fekete ágakról éppen, mielőtt beköszöntene a tél. Mit kérdeznek ezek a levelek? A földtől firtatja a jövőt? Az első hópelyhektől a tél hosszát, a széltől, ami felragadj száraz sárgájukat a keménységét? Hiába, hiszen ezeket a kérdéseket a tél ha meg is válaszolja, a levelek nem térnek vissza, hogy a feleletet a fának megsúgják annak rendje és módja szerint. Ilyenek hát a tündér kérdései magának, és úgy tetszik, a kimondott szavai is őszi ködbe hullott felelet nélküli levelek csupán.
    - Kérdésre kérdéssel nem felelsz meg - a szemrehányása gyűrűző fájdalom, megfürdető helytelenítés, ítélet, ami úgy csügg a lány feje felett, mint egy fényesre élezett penge. Ez tartja távol az útjába tévedő embereket, senki sem akarja, hogy a kínzó teher az ő fejére zuhanjon és rajta csattanjon az ostor, aminek lendítését nem is látja, nem is érzi, nem is érti.
    - Ilenone vagyok, a Görbe tükör udvarának hercege, az Őszi dér ura - fogja kurtára a címet hűvösen, a hagja követi a lányt a mozgólépcsőre, a rezgő dallamú gépzenével összemuzsikál.
    - Az vagyok, akinek bátran elszámolhat bárki, aki az árnyékvilág gyönyörű vidékei helyett a mondének földjén keres magának szórakozást, vagy éppen... aki felfedezi egy elvarázsolt emberben a szikráját a törődésnek, egy indokolatlan és ki nem érdemelt figyelemnek, játéknak, szórakozásnak, hitnek, reménynek. Melyik vagy egy tündér számára?
    Hátat fordít a korlátnak, ahogy a megnevezetlen lány a szintjére érkezik, onnan figyeli az útját, megtorpanását, újra megindulását olyképpen, ahogyan az állatokat figyelik a tudósok terráriumok és ketrecek mélyén, azt képzelve, hogy a természetes közegükben vizsgálják a lényeket, amik számot tarthatnak az érdeklődésükre. Ez persze nem így működik, soha nem így működött.
    - Ezek nem válaszok - fújja ki a tüdejében megforgatott tündérszagú füstöt lassan a lányra. Elüt a cigaretták halovány, fehér füstjétől, ez sűrű és nehéz, kékes, mint az avarégetések csípős, forró esszenciája, ami szétterül az alkonyi táj felett, az éjszakát a mezőn tölti, és azután összekeveredve a hajnali párával tiszta ízű élet-illat lesz belőle.
    - Mi ellen lázadsz? - fél kézzel hellyel kínálja maga mellett a korláton, aminek főúri kényelemmel támaszkodik a könyökein. A farkasok csak a mosolyában laknak, a közelsége drága kölni-illatú, márkás és kifogástalan, valahogy mégis fonnyadón édeskés, mint a novemberi kéreg alatt szaladó utolsó életkorty szaga, ami már a tavaszról álmodik.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Szomb. Júl. 23 2016, 00:00




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *Bár lennének válaszaim mindazokra a kérdésekre, melyeket a tündér is feltesz magában, de nincsenek. Sőt, kérdéseim sincsenek, hiszen már azok megfogalmazásához is több tudásra volna szükség, mint amennyivel ebben a pillanatban rendelkezem. Épp ezért nem is bánom, nem is zavartatom magam önnön tudatlanságomtól. Megvan a magam magyarázata - egyszerűségében nagyszerű és mindent lefedő: az őrület. Világéletemben túlságosan közel álltam hozzá, csak a megfelelő dominóknak kellett feldőlniük annak idején, hogy láncreakcióval boruljon az egész szerkezet, s ha egyszer megindult a lavina, az ember már csak tehetetlen nézője a fizikai és mentális összeomlásnak. Majd, ha elvonult a hógörgeteg, megpróbálhatja kiásni a szerencsés túlélőket, de könnyen lehet, csak fagyott tetemek bukkannak majd a napvilágra. A pokolban a dombtetőn szanatóriumban azt ígérték, élet lehelhető a tetszhalottakba, és egy darabig tán hittünk is nekik, de már évek óta tudom, hamis ígéret volt csupán, a börtönőrök rokonok nyugtatására, hogy lesz még egyszer igazi lányuk, aki körül nem villognak a kardok és nem morajlanak a hegyek. Egy ideig színleltem, hogy igaz, de egy ideje már ennyi sem megy.
    Viszont túlélek. Alkalmazkodom a szabályokhoz, melyeket bomlott elmém állít fel, bármilyen abszurdnak tűnnek is elsőre. Ha eléggé kifacsarod a logikát, mindenben megtalálod legalább a morzsáit. És vannak örök törvényszerűségek. Utóbbiak közé tartozik a fájdalom is. Kiszélesedik mosolyom, ahogy magamon érzem, régi ismerős és jó barát, biztos pont a bizonytalan világban. Magamhoz ölelve köszöntöm, befogadom, hagyom, hogy fényes rózsaszínre és tisztára mossa a belsőm. Sosem értettem azokat, akik féltek tőle, és már nem emlékszem olyan időszakra, mikor másképp álltunk volna egymáshoz. A keserű nyomást, a fenyegető élt úgy forgatom nyelvemen, mint más a forró csokoládét.
    A bemutatkozásnak látszólag nincs értelme, s épp ezért teljesen illik a mai szürreális naphoz. (Persze, melyik nap nem az immár?) A hangja a fejemben megint elbódít. Hogy nem hallják mások? Hát nem sodródik bele zsírtól és káromkodástól és dohánymorzsáktól és fogszuvasodástól és fiúik/csajaik testnedveitől és hazugságok szennyétől férges zombiszájukba? Csak nekem? Egy percre megfagyni érzek mindent és mindenkit, mintha az első hó esne le novemberben. Egy percig nem vagyunk elégtelen tesztek és szakadt óvszerek és összepuskázott vizsgák; ceruzák vagyunk és simító kezek és olyan magasra lendülünk, hogy egy rúgással kilyukaszthatjuk a fellegeket is. Egyetlen lélegzetvételnyi időre jobb lesz minden. Aztán az érzés elolvad, mindenki előrecsoszog, nem tudják, mi történt. Ők nem emlékszenek, csak én.
    De én nagyon sok mindenre. Körül kellene néznem, hogy nincs-e itt Ő is, mert ilyen pillanatokban szeret felbukkanni - sokat aludt már ezüstfiókban, a szeme megszokta a sötétet -, de Ilenone túlságosan lenyűgöző ahhoz, hogy másféle félelemnek helye maradjon itt és most. Lehet, hogy megfélemlíteni akart, vagy megbüntetni, de épp az ellenkezőjét érte el. Talán ezért is provokálom azzal, hogy ismét csak kérdéssel indítom a feleletemet.
    - Miért lenne tisztem és feladatom nyomon követni egy tündér észjárását? - Tán én tudjam, mi vagyok neki? Nem hinném, hogy egyáltalán a szavait felfogom a maguk teljességében, nemhogy azt, ami mögöttük és a sorok között bújik meg. De hamarabb folytatom, semhogy közbevágni érdemes volna. - Sophia vagyok, s úgy egy tündérnek, mint bárki másnak: önmagam vagyok. - Nem több és nem kevesebb ennél, mégis eredménynek tartom. Melyik ember mer még kijelenteni magáról ilyet? Legfeljebb néhányan. S melyiknél igaz a kijelentés? Persze az én esetemben sem biztos, hogy egy kívülálló jogosnak tartaná e rátarti befejezést. Csak én tudom, amit tudok. Tudom, hogy olyan éhes vagyok, hogy le tudnám rágni a jobb kezemet több önuralmam van, mint itt bárkinek - a tündér kivételével talán -, tudom, hogy az én szemem szétesett, de azt is tudom, hogy mások sem látnak, csak ők még nem ismerték fel ezt, és tudom, hogy az agyam most is AKCIÓ üzemmódban van, mert tegnap elértem a Kettes Számú Célt, és ma is kitart még a lendülete. Hetek óta először majdnem melegem van, és tudom, hogy a tekintete miatt. Tudom, hogy félnem kellene, és tudom, hogy mégsincs okom félelemre.
    - A legjobb válaszaimat kapod, amivel csak rendelkezem - vonom össze szemöldököm. Nem tudok ennél teljesebben felelni, nem tudom, mit vár el tőlem az idegen, aki különös füstbe burkolva repít el minket ebből a világból, ahogyan Dorothyt felkapta a forgószél Kansasben. Szinte látom, ahogyan barna szélű krizantémszirmok hullanak koppanva a padlóra a kékségében, és ha nem vigyázok, én is elfonnyadok egyszer, miközben a fejem megtelik majd rozsdás szögekkel. Mozdulatlan vagyok, természetellenesen az, ahogy állok előtte várakozva, magasabb nálam, így felfelé kell fordítanom az arcomat, hogy igazán ránézhessek, akárha pogány isten előtt volnék. Talán ez adja az ötletet, talán más - visszatér ajkamra a féloldalas, halovány mosoly, mindkét kezemet emelem, tenyereimre fektetem a tollat. Ha csak megközelíti azt, aminek és amilyennek gondolom, akkor érteni és érezni fogja a jelentőségét a tettemnek, hogy nem akármit nyújtok oda neki, számomra szimbolikája, múltja van a tárgynak. Áldozati ajándék. Mintha hallanám is magunk között a gyászzenét hosszas, reszkető mollban. Rajta múlik, mit tesz velünk velem a muzsika.
    A kérdés komoly, megfontolást igényel. Némaságom nem dac, ígéret inkább, s nem is tart sokáig. Pedig teljes igazság nem létezik, csak szilánkjai, amiket rakosgatunk, hol egyedül, hol másokkal, kirakózunk, mint Kay a Hókirálynő palotájában a jéggel, és reméljük, egyszer megleljük az összeállíthatatlan szót, ami szabaddá tesz bennünket. - Minden ellen. De leginkább önmagam ellen - mondom ki végül, ez is egy aspektus, nem rosszabb, mint a többi. Csakcsupán töredékes. Pedig hazudni sokkal könnyebb lenne, de nem érdemlem meg ő nem azt érdemli. - Ha te vagy az Ősz, akkor ki a Tél? - folytatom, mert most rajtam van a sor, egy neki, egy nekem, így igazságos. Ezernyi mást is kérdezhetnék, hagyhatnám, hogy feltoluljanak torkomon, egyik a másik után, de fegyelmezem magam, ahogy mindig szoktam - tartsuk be a játékszabályokat addig, míg meg nem változnak. A kérdése viszont adta magát, Nestor jutott azonnal eszébe, a mindig hideg, alig-érzelmű, különc albínó munkaadó, de ha nem kap efféle megerősítő választ (s miért is kapna, hiszen a kettő aligha tud egyáltalán a másik létezéséről, nemhogy a lányhoz fűződő találkozásaikról), akkor a gondolatait elfújja majd a találkozás különös varázsa.*


    981 szó | Going Under | Öltözék | @


    A hozzászólást Sophia Manezzi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 24 2016, 21:32-kor.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Szomb. Júl. 23 2016, 01:32

    Sophia
    "összetört a fény"

    Lassan pislant, szembogarának mélyén narancsszínű izzás a feketeségben a cigaretta parazsának oxigénben fürdetett égése. Mintha felnyílna valami a lélektükör mélyén, pedig az inger kívülről jön, a meleg sárga, a bíbor, a borvörös, a lángokat álmodó zsarátnokfejek gyors halált haló kevésnyi rengetege csak egy tükörkép. Sokat beszél, de mégsem mond semmit, nem úgy a fanyar vonalú száj, a gúnyos szájsarok, az éles nyelv. Előrehajol, mintha megszagolná a nőt, bár a könyöke nem távolodik el a korláttól, valahogy a lénye lesz hosszabb, a háta mögül az árnyék előreesik, a vállán keresztülrohan, ráakaszkodik a kis nőre, és ha nem is tesz vele borzalmas dolgokat, levonja a maga következtetéseit.
    Ailill szerette az emberhúst. Már nem a fogai között, sokkal inkább az ölében, a lábai között, a hús gyönyörűségébe kóstolva ízesen, porcikáról porcikára falta fel az evilági szépséget, és közben élvezte azt, ahogy meggyógyította fertőzöttségéből a tündérforrások vize, a nektár, a bor és az étek. Ahogy átalakította őket, sehonnan jöttek és sehova sem tartottak. A szag. A szaguk éppen ilyen, még ha a pillantásuk nem is tükrözött ennyi mindent, de hát nem is tekinthettek ilyen sokfelé, mint ez a parlagon hagyott vad leány, akiben úgy tengődik a tündérmágia, mint elvadult gyomok a réten, felvert kaszálókon a búzavirág.
    - Ha elfogadod egy tündér ételét, mondhatni, kötelességet, tiszted és feladatod követni az észjárását, hiszen ez az észjárás határoz meg téged Sophia, mert attól fogva önmagadban senki vagy - nincs ebben sértés, a hangja sima dallam, éppen olyan könnyű, mint a füst, amit ezúttal már a másik feje fölé fúj, de mégis körülfogja őket. Az embereknek nyilvánvalóan nincs fülük hallani őt, nincs szemük látni a kihágást, és csak az orrukat marja valami keserű, amire azonban ügyet sem vetnek már, kiégette az érzékenységüket a saját hazugságuknak állandó, poshadt bűze, ami mélyebb és rohadtabb minden árnyvilági praktikánál, rejtőzésnél, csalfaságnál.
    - A legjobbad nem elég még. Kihez tartozol? - a csikk a körméhez ég, lassan hengergetve a két ujja között egészen elmorzsolja, a hulló pernye, égett dohány felfelé emelkedik, szárnyakat bont, alaktalanul elreppen, mintha sose lett volna, csak a füst marad, körülveszi őket, valószínűtlen ízzel és érintéssel, beborítva Sophia vállait, megülve a haján, szalagot bontva a homlokán.
    Nem viszonozza a mosolyát és nem fogadja el az ajándékot. Üressé lett keze ernyedten lóg mellette, hosszú, fehér ujjairól lecseppenni tetszik a közöny és a rátartiság a gyöngyházszín körmök végén, a tenyerében puha elutasítás árnyékán, míg a tekintete egészen megzöldül, majd megbarnul, a gondolatok egymásutánisága lusta változást jelent. Végigtekint a tollon, a kezeken, a tartáson, a mosolyon, és az áldozat kevésnek tetszik, az ajándék értéktelennek ettől a pillantástól. Ennek az istennek nem elég szimbolikát ajánlani és nem érdekli a múlt.
    - És van bármi haszna ennek a lázadásnak? - úgy várja ki a csend végét, mint akinek az idő végtelen percek sorozatából öltetett össze és nem gyorsan rohanó pillanatokat veszteget el jóformán a semmire. Végtelen időtlenség és türelem ez, bár türelmességgel még soha, senki nem vádolta meg, kétség sem férhet ahhoz, hogy nem siet. Hagyja megülni a szavakat a másikban, zavarosságát neki is idő kell, míg megemészti.
    - A Télnek sok arca van, de minket egyikünk sem tisztel most meg a jelenlétével - felel szórakozottan, mintha mulattatná a kérdés egyszerűsége és mégis kifejezéstelensége. - Megismered a Telet, ha látod, kevés a hozzá fogható, és mégis, nem is lehetne közönségesebb.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Szomb. Júl. 23 2016, 08:23




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *Nem hőkölök vissza, mint fél éve tettem volna. Vagy ha másról lenne szó, most is megtenném? Ő bámul, én visszanézek. Az árnyék surran, puhán és hűvösen simul homlokomra, pár pillanatra megszédít, mintha ismerős volna, és mégsem. Egy törődő kéz simítása a lázas homlokon, miközben a hályogos szemek vakon követik a mozdulatot és mást látnak a helyükön. Csipkerózsika álma a felébredésről, amikor megint úgy szólnak majd az ezüstcsengettyűk, mint a megolvadt holdfény. Egy dadogó szív vergődése, miközben kétségbeesetten próbálja tovább pumpálni az elszökő életet. Mind egyszerre az érzésben, és egyik sem. Nem rémít meg, hiszen - legrosszabb esetben csak egy szörny a külvilágból. Mi ez azokhoz a viszketős szárnyú és tapogató lényekhez képest, amik bennem laknak, amelyek addig bökdöstek, míg ki nem bukdácsoltam a tükrök elé, hogy a lány a túloldalon megtarthasson erősnek és vasbordájúnak... Kivárom hát, míg az árny elveszíti érdeklődését, s továbbáll. Úgy húzódik el a fejemtől, mint a pitypangpehely. Néhány pamat, akár hajszálak, ellebeg a cigaretta zsarátnokáig, pár pillanatig ég, akár a csillagszóró. Hallgatom a szavakat, próbálom értelmezni. Tündérétel? Mikor? Hol? Ki? Nem bírok lélegezni. Zuhog a muzsika, árja el akar sodorni, de megvetem a lábam. Agyam pörög, ellentmondani nem akarok, pedig tudnék. De egyetérteni is tudnék. De minek tenném bármelyiket? Vagy egy percig tart egyáltalán rájönni, hogy Ilenone még mindig hozzám beszél, akkor viszont kibököm az első szót, ami eszembe jut, s amit tőle loptam. - Szórakozást - bukik ki, akár a lelkiismeretes tolvaj törik meg a vallatók előtt, vagy talán mégsem, mert a szégyen mellett önhittség is megfér e szóban, lásd, el tudtam venni tőled és magamévá formálni. Az mindegy, hogy igazam van, s ez-e a valódi válasz a kérdésére, vagy sem: sokkal fontosabb, hogy abban a pillanatban, amikor kimondom, elhiggyem mindezt, és még többet is. Nem számít, ha a következő pillanatban tova is táncol gondolatom, az sem, ha tán nem is fogok emlékezni e kijelentésre, hiszen Ilenone elméjében megmarad majd nyoma, hogy megfeleltem kérdésére, s úgy, ahogyan azt a tündérherceg akarta. - És melyik vagyok a te számodra? - Mert ha egy tündérnek jelenthettem ezt, akkor egy másik számára jelenthetek mást, s kíváncsi vagyok, vagy azzá tett. Talán azért akarom tudni, hogy beteljesítsem a szót, talán azért, hogy elkerüljem - magam sem törődöm vele, mert ez csak a következő pillanat kérdése lesz, és nekem nincsen arra lehetőségem, hogy előreszaladjak.
    Szikráznunk kellene a füstben, ahogyan a jég visszatükrözi a napfényt, olyan hidegnek érzem magam a tűz martalékának érintésében. Nem kellemetlen ez sem - túl vagyok már ilyen kategóriákon. Különben is, nem számít, tetszik-e, amit látok vagy sem. Az számít, hogy odafigyelek, és kitalálom, mi az egyáltalán. Csontvázam fluoreszkáló fénye vajon okkal világítja be az adott dolgot, vagy csak véletlenszerűen vetült rá egy pászma, s el is felejthetem, amikor továbblépek. Ilenone nem véletlenszerű, és nem is fénytelen, de a rejtélye nem is az enyém. Mégis érdekes. Még mindig megfontolt vagyok, de már felrúgtam néhány szabályt, olyan szabályokat, amelyek korábban megvédtek, és most kötéltáncolok a magasban. - Magamhoz. És egy kísértethez, aki egyben valaki másnak is kísértete, de ő nem tündér, rég nyugtalan és nem is evett vagy etetett semmit, - nyújtom el a végén a szavakat, visszakanyarodva kissé a beszélgetésben, s ez olyasmi, amihez manapság már nem vagyok szokva. Igaz, a beszélgetéshez egyáltalában sem annyira. De ez most mégis más. Olyan, mint fogni egymás kezét, míg lépkedünk az erdő mézeskalács ösvényén és ujjainkból csöpög a vér, amiről nem tudjuk, kié. Valószínűleg gyönyörűek lehetünk, ha időtlen legyek papírszárnyain keresztül néznek minket. Ha néz egyáltalán valaki. Egy igazi lány talán a családját mondta volna, de már rég nem vagyok igazi, sem pedig a szüleim gyermeke.
    Azután viszont sikerül kibillentenie. A szemem előtt lezajlik, ahogyan elveszítem az egyensúlyom, meginog a kötél alattam, én pedig átbucskázom a peremen, és hajamat fújja a mélyből előtörő hideg szél a zuhanás közben. A mosoly lehervad, de nem ezért, még csak nem is a viszonzás hiánya miatt. Várnám a másik mozdulatát, a befejezést, s az késik, egyre késik. Apró pókok másznak elő a bőröm repedéseiből, hajszálérvékony lábaik csiklandozzák bőrömet, ahogy másznak rajtam, átugranak Ilenone-ra is, s szálldos a nyomukban az ezüstös pókfonál, összekötve minket. A háló csak látszólag gyenge anyag. Fogást váltok a tollon, jobb kezembe vándorol ugyanúgy, ahogyan a felajánlás előtt volt, bal kézzel pedig a kupakot csavarom le róla. A tinta lecsöppenni készül, mikor ismét mosolyogva nézek fel a tündérhercegre, s a következő pillanatban lendül a kezem a nyaka felé. Az acél tollhegy a szándékaimban készen áll rá, hogy a bőr alá lövellje kékségét, mintha csak a nemesi származást csúfolná meg, ám a valóságban gyengébb és lassabb vagyok a másiknál, így az övé a döntés. Persze én is meghoztam a magamét. Ha nem kellett az ajándék, ha nem kellett a lélek, amit felajánlottam vele, akkor mást sem érdemelsz, mondhatnám, de nem szólok. Nem mondhatni, hogy indulatból cselekszem, érzelmeim nem vetnek nagyobb hullámokat, mint eddig, ez csupán ok és okozat hideg egymásutánisága.
    S akár sikerrel járok, akár nem, elengedem a tollat, visszahúzom a kezem, s visszaemelem tekintetem a szemére, visszanyerve a nyugalmat is, ami eddig jellemezte találkozásunkat. Nem csak a bűbáj miatt. De nem kell mindennek a hétköznapi logika szerint működnie. Az én fejemben összeegyeztethető, hogy egyik pillanatban ölni vágyjam a másikat, a következőben pedig beszélgessek tovább, mintha e momentum meg sem történt volna. Végtére talán tényleg nem történt meg, nem lehetek benne biztos. - Az attól függ. Mi a haszon? - nem tudom értelmezni a kérdését, tényleg nem. Nem tudom, ő mit ért alatta, csak azt, hogy én mit. Ámbár talán az is elég. - Egyébként igen - teszem tehát hozzá a magam igazságát, mely ismét csak szilánk, s aligha illeszkedik abba a kirakóba, amivel Ilenone játszik éppen.
    - Kár. - A kijelentés a hiánynak szól, szívesen láttam volna, még ha csak egyik arc is a sok közül. Karomat kitárva felfelé fordítom arcom, s fordulok egyszer a tengelyem körül, mintha hívnám az említettet is, hullajtsa bőrömre hidegét. Aztán visszaállok ugyanoda, s ismét a jelenlévő tündérhercegre koncentrálok, eleresztve fülem mellett, hogy közönségesnek nevezte a telet. - Te jössz - hívom fel rá figyelmét, nem értem, miért nem kérdezett. Vagy változtak a szabályok, s én nem vettem észre?*


    982 szó | Going Under | Öltözék | @
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Szomb. Júl. 23 2016, 17:31

    Sophia
    "összetört a fény"

    - Érdekes és érthetetlen - mosolyodik el, elégedett a válasszal, még ha a mosolya kissé olyan is, mint amikor a farkas megmutatja, hogy mire is képes a tépőfogaival, figyelmeztető és neheztelő egyszerre, amiért ezt meg kell mutatnia. - Meg nem ragadhatom a lényegét annak, hogy mit keresel akkor itt, mondhatni, ebek harmincadján ahelyett, hogy szórakoztatnád - könnyű a gondolat, elmorzsolódó a kérdés, jelek nélküli firtatása halk, megtűnődtető. Nézve a lányt gondol arra, hogy talán megszökött, és gondol arra is, hogy talán elengedték, mert bár az ő udvarában elképzelhetetlen volna az, hogy a szórakozást szolgáló élő tárgy ilyen vakon éljen a nagyvilágban, tudja jó, hogy tündértársai számára gyakran egészen mást jelent a szórakozás. Sokkal kevesebbet, vagy éppen sokkal többet, ám jól körülható sejtést támaszt meg a lopott szóból lett vallomást, és ezt nagyon is helyesli. Tiszta beszéd, érthető és világos.
    - Mi akarsz lenni az én számomra? - álomszerű a kérdése, csodálkozva nyitja meg fakó arany pillái között kékesszürke szemét, nagyra tágul a pupilla, megmélyült feketeség, amiben meleg és nedves a topogó értetlenkedés. - Semmi-tünemény vagy most, amíg nem vált valami mássá. Borzalmas, csúnya kis lepkebáb a szomszédom eperfájának legszemtelenebb ágán, ami az én birtokom fölé lóg, és mégis vitatható, hogy odatartozik-e valóban - sok szóba öntött semmi, de őszinte felelet, tiszta, mint az üveg, amit sose mostak és sose érintettek.
    - Akkor mit csinált Ő, aki nem evett és nem etetett, kísért, megkísértett és másokat kísért, és még csak nem is tündér? -a hangja játékossá válik, gúnyosan hullámzóvá, mintha nem hinne a lány szavának, és nem lehetne más, akiről beszél, mint egy tündér, pedig annyi akárki és akármi más is lehet ezen a világon, az emberi hűség pedig kiváltképpen csalfa madár, nem jelent számára semmit az ág, amin egyszer megállt, majd tovalebbent róla a szél hátán, ami szintén csak szolgálja megfizetetlen. Emberek!
    Kiülepszik az arcára valami, ami egészen embertelen, és távoli, noha a vonásai alatt nem látszik meg a tündér, aki valójában, kikönyököl a bőréből a bentlakó kaján jelenlét, a fensőbbséges és fényes, meg nem kopott és koptatható, az a teremtmény, akin csak a gyász hagyott nyomott, összekarcolt mementót, de az emberi világ soha nem érhet fel hozzá. Így nézi a megbillentést, és valahogy lassúnak tetszik a pillantása, mintha ugyan létezhetne a lusta tekintet fogalma, a derű körülveszi akkor, amikor a lányban meggyűlik a harag, elveti magától a mérgét éppen úgy, ahogyan az ajándékát is, és csak egy pislantásra rebben a szeme és a lénye, oldalra csúszik a korláton, mintha ott sem lett volna a nyaka, ahova beléfúrná a tollhegyet a földi. Bolond mondén az, aki azt hiszi, beleírhatja a létezését egy tündérhercegbe, jelentőséget szerezhet magának odabent. Nincs semmi ebben a támadásban amire a tündérnek agresszióval és erővel kellene felelnie, könnyedén hárítja el, hiszen ez a "bosszú" éppen csak olyan, mint a felajánlása, jelentéktelen a számára.
    - Haszon az, amikor megéri megtenned azt, amit megteszel, és minden veszteség, ami a következménye voltaképpen a javadra lesz - feleli, lapos pillantással nézi el azt az igent, ami továbbáll mellőlük, mintha helytelen volna a helyeslés. Kíváncsian végigméri a pörgést, csak egy fordulat kellene, és tündérhon kitárulna körülöttük, sóhajt, visszafogja magát, eltolja a hátát a korláttól és kiegyenesedik.
    - Nem hinném - megigazítja a vállán a zakón, int az ujjával, hogy a lány kövesse, sétára indul a boltsor előtt, hűtlen tükörképe lustán lemarad, még mindig a korlátnak támaszkodva.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Vas. Júl. 24 2016, 12:43




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *Talán fenyegetve kellene éreznem magam, és tompább pillanataimban talán így is tennék, de pillanatnyilag vélhetően alkalmas vagyok racionális érzelmek produkálására. Mindenkinek vannak elborult pillanatai, nincs abban semmi meglepő, én csupán abban különbözöm a többiektől, hogy nálam fordított arányosságok állnak fent: nagyjából annyi időt töltök "józanul", mint mások az őrületben. Viszont tudom magamról, hogy nem vagyok normális, és ebből logikusan következik, hogy az őrület viszont normálissá vált számomra... nem mintha efféle gondolatmeneteket megosztanék bárkivel. Egyetlen talán megértette volna annak idején, de ő meg, tudjuk, pár éve nem igazán figyel errefelé. A kérdés jó és jogos, s mint az ilyenekre általában, nem tudom a választ. Jó emberi szokásként azonban ez nem akadályoz meg abban, hogy kinyissam a szám. - Felteszem, mégsem voltam elég szórakoztató. - Leheletnyi keserűség és csöppnyi vállvonás kíséri a szavakat. A cirkuszi majom is ráébred egyszer arra, hogy még rendeltetett feladatára sem alkalmas, az ember meg ugyebár csak a fáról lemászott majom, bolygóméretű poronddal. Noha nem tudok az emberen túli világról vagy annak lényeiről, mégis véleményemmel tudom fajom (és személyem) jelentéktelenségét, és ennek eltúlzott, globális tagadását. Nem tudom, mire gondol Ilenone, nem értem, mit akart mondani, és fogalmam sincs, miféle másik tündérről beszélt, de fejemben épül a babaház, mozognak benne a szereplők, és úgy tűnik, nincs az az abszurd fordulat, amit ne tudnék ilyen-olyan módon beépíteni - mint valami rossz szappanopera.
    Visszakérdezés. Mintha csak magammal beszélnék. Nézem, nézem a szemét és annak színeváltozásait, torkomban gyöngyökként gyűlik a kacaj. - Te akarod, hogy legyek valami számodra - jelentem ki, miközben elgurulnak a gyöngyök. - Máskülönben miért beszélnél most velem? - Ha olyan, amilyennek mondja magát, akkor kell legyen oka, hogy felfigyelt, s nem ereszt. Ha nem akarna valamit, akkor nem vesztegetné itt az idejét, eltűnne, akár a többi vízióm. Ritkán szólítanak meg. Persze, ha rákérdez, már az elején megmondhattam volna neki, hogy semmi és senki vagyok, vagy talán meg is tettem már? Az emlékezés nem az erősségem az utóbbi... pár hónapban? Egy-két évben? Furán működik az idő. Ahhoz viszont nem vagyok hozzászokva, hogy ne tartsanak, ne lássanak szépnek. Átfut a fejemen, milyen jó, hogy ma nem a gyilkos tűsarok van rajtam, hanem a kényelmes balerina. Milyen emberi, milyen lányos, hogy még egy tündérherceg előtt sem tudnék elvonatkoztatni a nullás ruhamérettől, a mások kedvéért magunkra húzott, testünket leplező, iszonyatos feladattal elfogadhatóvá hangolt kinézettől. Sokszor már nem is tartom magamat többnek, mint ez a kép. Persze, az sem elhanyagolható, milyen emberfeletti erőfeszítéseket tettem, hogy a kép kialakuljon és fennmaradjon... támadásként és védelemként egyszerre, önmagamért és önmagam ellen is. A szokásos kettősség.
    Viaskodom magammal. Ez a terület a sohaseholsenkinek országa, olyasmi, amiről nem hallhattak szülők, barátok vagy agyfurkászok, amit még magam elől is titkoltam mindaddig, amíg csak tehettem. Nem akarok felelni. Meg akarok szabadulni a titoktól. Magam sem tudom, mit akarok. Beleszimatolok a levegőbe: az olajos, undorító, gyomorforgató ételszag elnyomja a fertőtlenítőszerét, és ha nincs szag, akkor ő sem jöhet. Ha valaha lehetőséget kaptam rá, hogy szavakká formáljam, hát az itt van. Mégsem választom az egyértelműséget, a felszabadító vallomást, inkább még annál is többet mondok, ami egyben semmi is. - Megunta az ezüstfiókot és unatkozott a bársonypárnán, kikacagta az ajándékokat és eltűnt a virrasztók elől, fittyet hányt az imákra és ráolvasásokra, kiszabadult a kalitkából és elrejtőzött inkább a bordáim alatt, hogy én se nyugodhassak békében - foglalom össze, magamat is meglepve a szavak igazságával és szabatosságával.
    Nem sikerült a "támadás" sem, már ha az volt ez egyáltalán, bár nem vagyok benne biztos, hiszen a szemem előtt megcsavarodik a világ, összefolynak színek és formák, szemem szinte képes nyomon követni, amit a tündér művel, agyam már kevésbé. Oldalam a korláthoz billen, az alumíniumnak és fának álcázott műanyag égetően érint, ujjaim elengedik a tollat, s a koppanás a földön még sokáig visszhangzik fülemben. Kell néhány másodperc mozdulatlanság, mire a körtáncot járó kép elpihen a tekintetem előtt, s képessé válok ismét mozdulni. Nem akarnám, de a testem önállóan, a beleegyezésem nélkül lehajol, hogy felmarkolja a tollat, aminek kupakjába ugyan törést vésett az esés, de egyéb baja nem esett. Már nem érzem magam erősebbnek attól, hogy tenyerembe szoríthatom az ereklyét, de rosszabbul sem, így nem hajítom el ismét. - Veszteség és haszon... értelmetlen kifejezések - merengek el a feleleten. Régen talán megértettem volna ezt, régen másképp gondoltam volna, de épp az a lényeg, hogy az régen volt. Sok-sok eseménnyel korábban, amelyek talán mind ide mutattak egyenesen vagy kacskaringósan, de végtére is mindegy. Nem indulok utána, nem rögtön. - Miért? - Végtére ha változott a szabály, akkor én is kérdezhetek ismét. Nem az érdekel, miért nem kérdez, néhány titokra akkor is szükség van, ha tudni vágyunk mindent, én pedig távol állok e mohóságtól, de az érdekel, miért int, miért akarja, hogy menjek utána. Csak azt nem tudom, meddig fogok egy helyben állni, ha ő nem ad magyarázatot, fogom-e követni egyáltalán, akármit is mond, vagy inkább ki akarok szakadni az elmúlt percek lassak elszivárgó bűvöletéből, s tovább bolyongani az életem útvesztőjében. Semmi garancia nincs, hogy egyáltalán létezik abból kiút, nemhogy arra, hogy nála volna.*


    824 szó | Going Under | Öltözék | @
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Vas. Júl. 24 2016, 14:41

    Sophia
    "összetört a fény"

    A fenyegetés természete olyan, hogy általában belülről jön. A külső veszélyek száma elhanyagolható, míg az egyén sokkal többször érzi magát valódi veszélyben, mint ahányszor annak csak az árnya rávetül. Ilyen az emberi természet, mert elzárták a rejtett világot előle, hát az érzékelésének peremén valami hiányosan tátong. Tudja a legtöbb elme, hogy fél világot lát, ám nem tudja magának megfogalmazni, hogy miért, így az ismeretlentől való félelem állandó nyugtalanságot szül a lélek sötét kamráiban. Mindannyiuknak van oka félni, hiszen okot adtak arra, hogy fenyegessék őket az árnyvilág lényei, ám a tündér viselkedésében jelenleg aligha lehet bármi fenyegetőbb, mint a puszta jelenléte, a létezésének gesztenyeszagú melege.
    - Ez bizony megeshet, ha mégoly kínos is és kellemetlen - az emberszolgákre könnyű ráunni, legalábbis így volt vele ez a herceg mindig is, bár Ailill türelemre tanította a kérészéletűek felé, a türelem soha nem talált helyet a csontjai között, a teljessége nem adott neki kibontakozási lehetőséget, a magabiztosság malmai előrölték azt. Nincs szüksége az emberek társaságára - mondta, és Ailill nem felelt, de lám, most itt van, mundéntömegek bűzhödt halma alatt egy félvilági leánnyal, aki mit sem tud, mit sem sejt, mit sem lát, vak szemei előtt pazarló sokaságként tárulnak ki a látás adományai. Félredobott kacat, valaki másé, mégis ő játszhat vele. Az apja hibája. Az apja adománya. Nehéz bármelyiknek is tekinteni.
    Megemelkedik sárgabarna szemöldöke, csikónyak-kecses vonal, csodálkozik és kérdez egyszerre, mielőtt szóra nyílna a száj, és nevet a zöldszürke tekintet mélyén a fekete pupilla, kacajjá tágul, visszanevet a lány torkának, felhasad, mielőtt formátlan jókedvét visszarendezné újra kontúros karikává.
    - Én aligha akarom ezt tőled, Sophia, te magad jöttél el hozzám, adj számot arról te, minden ellen lázadó leány, hogy miért beszélsz most itt velem, ha kérdésként felmerül benned, mi értelme a szavaknak, amiken szólunk - és ha semmi értelme sincs, a tündérnek az sem fáj, hiszen mit tudhat az ő természetéről ez a leány? Kevesebbet a semminél és többet a mindennél, a tébolyultak szabadságával egyetlen tündér sem vitatkozhat, hiszen csak vonzza őket ez az embertelenség, ez a készség, amivel újrateremtik a csoda fogalmát, borzasztón kívül és mér borzasztóbban odabent. Oktalanság volna ezt együttérzésnek vélni, hiszen nem az, számukra az ember csak ember marad, éppen csak olyanok, mint a mundéneknek a kutyák, uralható, engedelmes, acsargó dögök, akiket ha rosszul nevelnek, odapiszkítanak, ahova menniük sem lett volna szabad, és bár a mondás úgy tartja, nem lehet, ha tényleg, igazán, egyszerűen csak sátáni rosszak, akkor még belőlük is lehet szalonna.
    - És mikor jön elő belőled, meddig tart ki a szív melege, a borda árnyéka, mi csalogatja vissza a létezés kézzelfogható színterére? - alighanem semmilyen válasz nem hozná zavarba, még ha nem is kap olyan feleletet, amivel tenni is tud többet, mint az emlékezetébe vési, ráköti egy gondolatszalagra, egyszer majd belekapaszkodik és kivezeti a labirintusból talán, de ha nem, fonalgombolyagnak még mindig jó lehet, amivel sosevolt macskák játszanak sárga kövekkel lerakott utakon, ahol nem járnak a kamionok.
    - Minden kifejezés értelmetlen, amíg meg nem töltöd értelemmel - mintha dalolna, a hangja megemelkedik, csengőbb lesz és magasabb, a bűbája megerősödik, fátyolként veszi körül, de darabokra töri ahogyan megindul a telefon rezgése a zsebében. Nem nyúl érte, és meg sem fordul, kényelmes léptei távolodók, lassúak, ringóak.

    A tükörképe marad, a farmerbolt üvegében tükröződő korláton könyököl. A szemei zölden izzanak, a haja aranybarna, mint az avar, a bőrét áthatja tündérvilág fényessége, bronzzá erősödik a sápadtság.
    - Mert nem rosszabb menni, mint maradni - felel unottan, gőgösen fürödve a saját fényében, a szavai nem a fület ütik meg, hanem a tükörképen keresztül a lelket, mint az érintés, amivel a képző nélküli kép kinyúl a széthullott lány képéért, egyetlen hajszálat szakítva magának róla.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Vas. Júl. 24 2016, 18:27




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *A legtöbb elmének szüksége van a függönyre, mely elzárja előle az igazságot, nem véletlenül lett mögé rejtve mindaz, ami túlontúl erős csapást mérhetne a törékeny pszichére. A valódi világ hangosabban csörtet, mint egy elefánt, és a valódi ember egyes részletei még gyengébbek, mint a porcelán. Hiába készül néhány szem gyémántból, egy lánc csak annyira erős, amennyire a leggyengébb része az. Az emberi faj állandó eposzi jelzője nem véletlenül lett az esendő.
    - Úgy kell neki - lopózik némi gúny a hangomba, ha csupán ismeretlen és érthetetlen messzeségre irányul is. Azt hiszem, ez az emlegetett tündér épp úgy csak Ilenona elméjének szüleménye, ahogyan én szoktam furcsaságokat - felfénylő szárnyat, összeszűkülő állati szemet az emberi arcokon, lobogva lángra lobbanó kisugárzást - látni magam körül. Mindannyiunknak megvan a maga őrülete. - Úgy kellett neki, minek piszkálta azt, ami már törött. - Talán sosem voltam egész. Nem, ez nem igaz. Volt, valamikor, emlékezhetetlenül régen ilyen is. De már mindegy úgyis. Visszahozhatatlan a gyerekkor.
    Félrenézek néhány pillanatra, egy reszketős, mély lélegzet erejéig. Mindent én sem tudok elviselni, hosszú távon legalábbis semmiképp, és kellett ez a szünet, hogy ne húzzon magához arcal előre a gravitáció. A légkondicionált levegő hidege a csontomig mar. - Nem jöttem volna, ha nem hívsz. Néha még a lázadónak is fel kell adnia valamit magából. - Talán be kellene ismernem, hogy nem állhattam ellen a bűbájos tekintetnek, de nem fogom. Túlságosan meegalázó volna. Ezek a szavak, ilyenformán még mindig kisebbet roncsolnak bennem, mint ha azt a büszke, dacos kis fészket hagytam volna el. - Más vagy, mint itt bárki más - teszem aztán hozzá, nem veszem a fáradtságot, hogy körülmutassak. Spórolok a mozdulatokkal, mint mindennel, ami energiába kerül. A kijelentés csak lazán kapcsolódik az előzőekhez, s ezernyi új ösvényt nyit a beszélgetésnek, lehetőséget, hogy énrólam elterelődjön a szó, vagy legalább kevésbé fájdalmas vágányra váltson, amin nem robog felénk a szembejövő forgalom. - Miért hívtál? - Talán tényleg kíváncsi vagyok mostanra. Talán csak... tetszik a beszélgetés illúziója. Talán ő tetszik. Nem tudom.
    Nem jó érzés beszélni róla. A férgek megint mozgolódnak. Rágják láthatatlan vágásaimat, amik mentén összefércelték ezt a túl-kicsi-és-túl-nagy testet nekem, keresztülrágják magukat az ízületeimen, rút csontjaim belsejébe. Fogadok, hogy már kiszopogatták onnan a velőt, beköltöztek, sosem szabadulok tőlük. Ha pókasszony lennék, szőnék egy hálót, ami kifogja a testem tengeréből ezeket a lényeket, aztán szőnék egy eget, ahol megfelelően állnak együtt a csillagok. Szőnék magamnak elegáns bársonygubót, betuszkolnám Őt, hátha pillangóként emelkedik belőle. De nem vagyok pókasszony, csak egy lány, aki eszelősen nevet, és úgy érzem, a saját nevetésem fog az arcomra tekeredve megfojtani egyszer. - Nincs már meleg, és kedve szerint jár-kel. Csak a szagok zavarják - mutatok le az ételudvarra. Kár, hogy engem is zavarnak a szagok, borzasztóan, legszívesebben körömkefével hántanám le magamról a bőrt utánuk, hogy megszabaduljak tőlük. - De már nem sokáig. Nemsokára elég erős lesz, hogy Ő öljön meg engem. - Ezt meg miért árultam el?! Átkoznám magam. Semmi köze hozzá, tekintete szike, ami felvágja a koponyám, kiszedi és kiteregeti a titkaim az engedélyem nélkül. Kegyetlenül pontos sebész. Gyűlölöm néhány pillanatig ismét, összefonom karjaimat magam előtt, de már ennyitől is elfáradok. Az intenzív érzelmek és a hozzájuk tartozó mozdulatok is különösen fárasztóak. A közöny könnyebb.
    Nem felelek. Nem, mert akkor kibukna belőlem, hogy semminek sincs értelme, neki sem, nekem sem, és hogy össze akarom törni a tükröket és az üvegeket és ha már nem maradt semmi, ami visszaverné a képeket, akkor kiderülne, hogy csupán ennyi volt a világ. Visszfény, illuzórikus tünemény. A megszólaló tükörkép is csak ezt erősíti bennem, és az is, hogy nekem nincsen tükörképem. Talán soha nem is volt, csak odaképzeltem mindig. De ő tetszik, talán jobban is, mint az eredetije. Latolgatom néhány pillanatig a mondandóját. - Menni fárasztóbb - mondom ki fennhangon is a kételyt, de magam sem törődhetek vele annyira, meg a következő pillanatban már zárkózom fel a távolodóhoz. A szemem sarkából figyelem, jön-e mellettünk az üvegen a másik. Remélem. És azt is, hogy nem. Miért megyek, úgy mégis? Hiába teszem fel magamnak a kérdést, csupán vállvonást kapok, meg a bizonytalan, körvonalazatlan érzést: hogy Ilenone más. Ez nem ok semmire, de a tükörképnek igaza van: az ellenkezőjére sem ok. - Hová? - Aligha számít. De ha igazi lány lennék, megkérdezném, és néha még próbálok színlelni.*


    687 szó | Going Under | Öltözék | @
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Vas. Júl. 24 2016, 20:07

    Sophia
    "összetört a fény"

    A legtöbb elméről nem tudni, hogy mire van szüksége, hiszen a legtöbb elme sose jut el még csak a közelébe se annak, hogy kipróbálja önmagát, ám a tündérnek nincsenek világmegváltó hajlamai, mi több, ő egy dogmatikus, hierarchikus rendszer alapköve is lehetne sőt, sarokpontja. Mézszínű megvetésre emelkedik a szemöldöke a gúnyos hangra, nyilvánvalóvá téve, hogy szerinte inkább a lánynak kell úgy, amiért méltatlan egy tündér figyelmére, ám halandó emberekkel csak az vitázik, aki nem tudja a helyét biztosan ebben a világban, és Ilenone nem ilyen. Neki nem kell meggyőznie arról Sophiát, hogy szégyellje magát, nincs szüksége arra, hogy betörje ezt a halandót abba a gondolkodásba, ami vélelme szerint helyes és követendő. A nyugalma ha fel is borzolódik a felháborodástól és megvetéstől egy pillanatra hamar kisimul, bár kétségtelen, hogy ez a nevetséges kis gúnyolás jobban hatott rá, mint a "támadási" kísérlet az el nem fogadott ajándék után. Az, mintha meg sem történt, ezek a szavak viszont odalopják magukat a zöldeskék szembogarak sarkába, megmaradnak keretezni, mementót állítanak önmagukban. Elegáns kézmozdulatot tesz.
    - Némely halandóknak megszállottsága önnön töröttsége, csorbasága, mintha valami dédelgetnivaló sérülés volna ez, és nem a létezésük alapvető szégyene - derül a hangja, mosolyog a száj, fehér fogai közül nevetnek a leghegyesebbek, kacagnak a szemfogak és gurul a rózsaszín nyelv, amíg rá nem parancsol magára, és ki nem öli az infantilis vidámságot a hangjából.
    - Akkor már nem lázadó a neve, hanem feladó - dúdolja a hasonló szavakat, körülnéz, mintha a bárki másokat bemérhetné a szemével, lusta pillantása végigvonszolja magát az arcokon, a vásárlási lázban kifényesedett vagy éppen ügyintézéstől elfásult tekinteteken, megérinti őket, de nem követik a gondolatai egyiküket sem.
    - Más vagyok, mint itt bárki más - bólint. - Te is más vagy, mint bárki más itt - mert ők sem hasonlítanak egymáshoz, mindketten máshogy mások, mint ahogyan mások vannak, de ez nem hozza közelebb őket egymáshoz. Megállapodik a szeme újra a lányon, körbe se kellett mutatnia, energiát spórolt neki, erőt tartalékolt. - Azért hívtalak, mert úgy láttam, ide akarsz jönni hozzám - a szavaiban nincs hazugság, nem mételyezi meg dögszagával az elhangzókat a talmi és a hamis, mint azokat, amik csilingelve szerveken fogannak, és aztán halálról csacsognak. A fejét kissé félrehajtja, a könyökei megmoccannak, a tartása kiegyenesedik.
    - Hacsak nem ölöd meg te őt előbb - miről beszélnek? Aligha számít, az általános igazság zsákutcája tömény élvezeteket kíván, vastag a fal a végén, aminek fejjel neki lehet rohanni, é talán oda indul a tündér is, még ha a rohanás távol is áll tőle, magával viszi az áruló szavakat, az önátkozást, a sziketekintetet, a gyűlöletet, ami jól áll neki, mint a zakó a vállán, a nadrág a lábán, az emberek testetlen semmisége, hódolva válnak szét előtte, az útjára engedik, szabadon hagyják lélegezni.

    Hosszú vigyor rajzolja át a tükörkép arcát, egészen a füléig ér, széthasítja a férfi fejét, megmutatja a belsejét, szélfúvás van odabent, kavargó leveleket a gondolatok, dióhéjat visz a szél, holt ágak muzsikálnak összetorzsalkodva egy szakadék peremén, majd elmúlik ezt is, rendezi vonásait a kép, elgondolkodóvá válik a szem, a tükörkezek megérintik a saját tükörre merevedett arcukat.
    - A fáradtság nem létezik - szól odabentről a hallhatatlan hang, és az emberek, akiket tévútra csalnak Sophia magányos szavai odapillantanak, ahonnan a választ sejtik, de nem látnak semmit, mert a lánnyal együtt Ilenone tükörképe is megindul, pótolja az övét, ami talán nem is hiányzik, vékony lány veti ezt a magas férfiképet, és nincs itt senki, aki ezért szemrehányást tennek.


    - A tetőre - habozás nélkül felel, rá se néz a mellézárkózóra, a jelenléte megmosolyogtatja, a hangja nélkül is nagyon tudatában van annak, hogy itt van, ellenben a tükörképe felé fordítja a fejét.
    - Menj el. Ne csinálj bajt - és a képmás dühös szemforgatással bár, de hallgat rá, duzzogva megszaporázza a lépteit és előresiet, gyerekek tükörképét gáncsolja ki, nők derekát öleli át, hogy azok pirulva néznek a férjük után, vagy éppen dühösen, kölyköket taszít meg és öregasszonyokat botlaszt, egy sétabot tükörképét elszerzi, parádézva távolodik, míg a nagyapa korú mondén a semmit markolja, támaszát vesztve kisebb riadalommal tarkítva az utat az emeletre.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Hétf. Júl. 25 2016, 00:15




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *Ha észrevenném is megvetését, akkor sem érezném át. Túl sokszor találkoztam korábban felületes ítéletekkel és túl sokat alkottam magam is, de leginkább gőgös vagyok még mindig. A pozitív véleményt oly könnyen fogadja mindenki, akár a legtávolibb idegentől is, de amint kritikára kerül a sor, mindegy, milyen különleges a kritikus, milyen közel vagy távol áll tőlünk, bezárul a fülünk. Fogyatékosok vagyunk e téren is. - Egy kis csorbaság mindenkiben van, de igazi, nagybetűs Törés ritkán akad. Paradox, de az ilyen mérvű tökéletlenség közelebb áll a tökéleteshez, mint az enyhébb hibák - fejtem ki, néhány pillanaig szinte a régi hangomon, azelőttről, hogy végleg elveszítettem volna az egészséges kapcsolatom a realitással. Talán a másik helytelenítése miatt kényszerülök rá, hogy felvillantsak abból a lányból egy darabkát. - Egy hadvezér sem lesz vesztes egyetlen bukott csatától, csak stratéga, aki talán épp azért nyeri meg a háborút, mert akkor egyszer feladott egy állást - védekezem ismét, bár rejtély, miért érzem ennek szükségét. Hónapok vagy évek vagy évszázadok óta leszoktam róla, most mégis felbukkan ez a régi rossz beidegződés.
    - Talán én is más vagyok, de te... sokkal inkább - Ha megerőltetném magam, talán meg tudnám fogalmazni pontosabban a benyomásaimat, az érzéseimet róla, de eszem ágában sincs erre pazarolni energiát. Nem is szükséges, ami azt illeti, mert azt még én, az őrült is látom, hogy nincs szüksége azokra az egót simogató, önbizalom-tuningoló körökre, amikre a legtöbben szomjaznak. Azok a pillanatok pedig már igazán nem tartozik senkire, amikor úgy tűnik, mindenki jelentéktelen Ilenone-hoz képest. - Tévedtél. De megbántad netán, hogy idehívtál? - szegezem neki a kérdést, ez viszont fontosnak tűnik.
    Keserű grimaszba fordul arckifejezésem. Itt és most tényleg be kellene fognom a számat, mert egy forgalmas pláza közepén állunk, mert nem ismerem, és még ezernyi okos okot tudnék felhozni. És egyetlen egy sem noszogat, hogy vallomást tegyek, hogy bármi egyebet megosszak magamról. De a szavak árja elsodor, ellenállhatatlan erővel, és ha már elkezdtem, nem tudom megállítani. - Senkit nem ölhetek meg kétszer - mondom ki, mielőtt megállíthatnám magam, csak a második mondatot sikerül visszanyelnem, pedig már a nyelvem hegyén volt, s így kétszer roncsolja végig torkomat, oda-vissza is. Fel fog szakadni ezektől a karistolásoktól hamar. A rupturált nyelőcső elég szar halál, nem kérek belőle, pedig van arra is esélyem. De elég sokféle esélyem van, ami azt illeti.
    A tükörkép illúziójától összerezzenek, de nem a széthasított fej akaszt ki, ott még higgadtan szemlélem, a benne kavargó levelekből is inkább elkapnék és zsebre tennék, semhogy ijesztene, a dió az, aminél végigszalad gerincem mentén a boldogság, szinte várom, hogy dólényekké alakulva halálra szúrjanak. Persze nem történik meg. Csücsörítve fogadom be az újabb szavakat. - Jó lehet neked ott a túloldalon - állapítom meg, a fáradtság állandó kísérőm, gyűlölöm, de nem szabadulhatok tőle. Néha még az éhségnél is rosszabb Az állapotom kevés rossz mellékhatásának egyike.
    - Miért? - Ezt már a hús-vér, valós másiktól kérdezem, nem az illuzórikustól, úgy tűnik, a tőmondatok kerültek most terítékre. Mi van a tetőn, ami itt nincs? Figyelem a két dimenziós "ámokfutást" is, helytelenítőn csóválom a fejem. Úgy tűnik, a tündérek csínytevésre hajlamos humorérzéke nem adatott meg nekem. - Nem ártana kicsit megzabolázni - teszek rá halvány javaslatot, de olyan nagyon nem mozgat meg bennem a dolog jelentős érzéseket sem. Meg kellett volna tanulnom annak idején, hogy kell dühösnek és bánatosnak és vidámnak és magányosnak és izgatottnak és riadtnak és boldognak lenni. De nem tanultam meg, talán akkor féltem, talán csak túl korán lettem szerelmes, és az esély elmúlt, mert utána jött minden más, jött bűn és halál és le- meg elszámolás, ami azóta is tart, a számok azóta is túlságosan bűvösek ahhoz, hogy kitépjem magam körükből. Ha akartam egyáltalán, hiszen sokáig a számok is visszatartották Őt. Úgy-ahogy. Tökéletes megoldás nem létezik. Vajon mit teszek majd, mi következik, ha a szagok is csődöt mondanak? Ötletem sincs. - Mi olyan más ma? - Nem tőle kellene kérdeznem. De nincs más, akitől tehetném. Nem is emlékszem, mikor beszéltem ennyit utoljára valakivel.*


    687 szó | Going Under | Öltözék | @
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Hétf. Júl. 25 2016, 18:52

    Sophia
    "összetört a fény"

    A kritikusság eltekintése így hát semmilyen meglepetést nem okozhat sem tündérnek, sem embernek, megszokott hiányosság, nem firtatott pokoli bélyeg, a csonkaság névjegye, amin cizellált betűkkel áll a hiúság neve.
    - Tehát töröttnek tekinted magad a csorbák között? - a lányra pillant, a hangja üres, a kérdésfelvetés maga tartalmazza az egyet nem értés finomra szőtt selymes anyagát, amibe beburkolózhat a lélek, aztán letépve magáról koromban, húgyban, szurokba megmártva felgyújthassa, mint egy nemzeti szín lobogót, ami szúrja a szemét egy másik nemzetnek, egy másik ideának, egy másik gondolatnak.
    - Akárki is mondta neked ezt, nagy butaság volt hinned neki - bár a mondének egyszerűen csak buták. Önigazoló, primitív dolgokba vetik minden hitüket, önnön különlegességükkel áltatják magukat addig, amíg hitté nem gyökeredzik bennük a téveszme, és mert fel nem érhetnek a tökéletességhez, a tökéletlenséget nyalják fényesre erőteljes szavakkal. Milyen régóta megy ez így! Nem mintha sokat látott volna az emberek világából korábban, de az apja gyakran panaszkodott erre.
    - A hadvezér nem lázadó, a lázadás nem csata, a feladás gondolatisága nem kell, hogy háborúhoz kapcsolódjon, anélkül is fel tudsz adni, hogy egyáltalán meglennének az ellenség körvonalai - nem tűnik tűnődőnek, inkább nevetős, a kacaj a torkában marad azonban, nem bont csapongó szárnyakat a kavargó gondolatködöt nem veszi az evezői alá, hogy megzavarja a tespedést. Bólint ellenben, hiszen ízig-vérig színtiszta, habzó, gyöngyöző aranyigazság, amit Sophia mond. Ő sokkal inkább más. A lányban és a többiekben az a közös, hogy emberek nemzették őket, vér a vérükből, test a testükből, hús a húsukból, az elméjében bomló kapcsolások azonos tőről származnak, berögződései ugyanazokon a társadalmi alapokból erednek, mint az embertársaié, hogy széthullott darabjaira, ezernyi indát növesztett oda, ahova mások álmodni se mertek semmit igen mássá teszi Sophiát a többiektől, de valaha hasonló lehetett hozzájuk. Ilenone sose volt az emberekhez hasonlatos. Felvette a bőrüket, a külsejük tökéletlenségét, az egyszerű férfi alakját, a húsköpönyeg széthúzott szárnyai alatt azonban nem dobog emberi szív.
    - Nem tévedtem. Itt vagy. Ha nem akartál volna idejönni, ellenálltál volna a hívásnak. Számomra ez a kérdés érdektelen. Te bánod talán? - az udvariasság szikrája sincs kifogástalan hangsúlyú hangjában, úgy kérdezi, ahogyan az időjárásról beszélgethetnének, ha ugyan volna bármilyen szavuk is a koponyájukat fújó őrült szelekre.
    - Miért is ne? - hiszen nem a mondének mondják mindig, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen? Kétszer meghalni, ennél cifrább dolgokat is látott már ez a sokat szenvedett, és sose igazán megvédett hamis, hazug, valóságbűzös árnyékvilág.

    - Jó bizony, jó nagyon - énekre cseng a hang, ahogy visszanyeri a tükörkép a saját képét és nem rémíti tovább diózenével, csontzörgéssel a leányt.

    - Vár valaki engem ott - a válasza megint csak egyszerű, és időtlen. Ha az embert vagy tündért várják valahol, akkor értelem szerűen tart arrafelé, a saját sorsának útján kell lépnie, letérhet ugyan arról, de messzire el nem távolodhat, járatlan utat kell kijárnia minden egyes léleknek, mielőtt a születéstől a halálig érő hosszú-hosszú ösvény végetérne. Unottan bámul a tükörkép után, lebiggyesszti a száját, engedékenyen int.
    - Tégy próbát vele, én már elbuktam ezen a téren - és nem úgy fest, mint aki bánná, kaján pillantást vet a szenvedő mondénekre, mielőtt egy mozgólépcső aljára állva hagyná, hogy a szolgagép emelje feljebb a testét. Ah, visszatérő élvezet, kegyes szórakozás, mosolyra görbülnek az ajkai az égig járó futószalagon.
    - Mihez képest más a ma?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Kedd Júl. 26 2016, 09:42




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *A kérdése nem üt szíven. Van egy jól hangzó válaszom az elmebeteg hülyegyerekekre szakosodott idiótáknak a pszichiátereknek, egy a börtönőröknek a szüleimnek, egy a halottnézőknek az ismerősöknek vagy bárkinek, aki véletlenül azt hiszi, hogy joga van nekem bármiféle kérdést feltenni. De Ilenone kedvéért most adok egy újabbat, ami még mindig nem az igazság, de közelebb áll hozzá, mint a többi. Vajmi kevés van benne a papír-lányból, akivé tenni akartak, sokkal több énbelőlem. - Így is megfogalmazhatjuk. - Egy börtönőr ezt hallva sikoltva kért volna időpontot nekem a pokolba. Ilenone nem fog, az biztos, vele beszélni már önmagában is lázadás egy kicsit. - De valószínűbb, hogy egyszerűen csak őrült vagyok - teszem hozzá, könnyedén lebegnek a szavak a számból, akár a hópelyhek. - De nem számít, nem igaz? Az a lényeg, hogy nem vagyok megfelelő nekik - fejezem be. Nem tudom már, mit hittem, valószínűleg semmit, mert túlságosan eltompított a belém tömött cukor és tészta és zsír és minden, ami elzárta az a vér útját az ereimben és a gondolatokét a fejemben, a vénáimba csöpögtetett méreg kimosta belőlem az ellenállás lehetőségét és hallgatnom kellett az elégedetlenségüket és elviselni amit tettek, miközben az elektromos viharok lángoltak a koponyám belsejében, fáradt májam csomagolt, a veséim eltévedtek egy hóviharban, és senki sem vette észre a kígyókat a fejemben, akármennyire pontosan méricskéltek rajtam mindent. Oda nem vágyom vissza, de veszélyországba igen.
    - Ha mindig azt tennénk, amit akarunk, akkor... nagyon másként festene minden - kételkedem, nehezemre esik elhinni, hogy ő megengedhette magának azt a mérhetetlen, felfoghatatlan, elképzelhetetlen luxust, hogy kövesse a saját szabad akaratát bármiféle béklyó és elvárás nélkül. Olyan nem is létezik. Mindenkinek megvannak a maga kötelékei, ahogy engem az őrület és betegség sajátosan logikátlan logikája láncol le, úgy a többieket itt a plázában a normalitásé, Ilenone-t meg nyilván valami más, de valami biztosan. - Nem hiszem, hogy bárki ellen tudna állni, ha hívod. - Nyálasan hangzik kimondva, pedig nem az. Hatalmas és erős inkább. Ez az, tetszenek a szavak, amikre véletlenül rábukkantam. Jellemeznek egy kis szeletet a tündérből, bár egészét meg nem ragadhatom. Talán ez benne a más? Hogy nem lehetne olyan könnyen bezárni a skatulyákba, mint minket mindannyiunkat? Elsiklom a kérdése felett, saját gondolataim épp jobban lekötnek, semhogy másére reagálhassak, pedig most még csak nem is csavarodnak ki túlzottan. Úgy sejtem, ezekért még csak nagyon furcsán sem néznének rám, bár azért nem próbálom ki a gyakorlatban is: nincs rá semmi garancia, hogy igazam lenne.
    - Mert már halott - adom meg az egyértelmű feleletet. Ezek szerint vannak még olyan aspektusok, amik konvencionálisan működnek a fejemben. Örvendenék a felfedezésnek, ha tudatosodnék bennem, de mivel számomra logikus és illogikus már nem sűrűn különböznek, csupán értetlenkedésem marad.
    - Te csatlakozol hozzá, vagy ő hozzád? - Sürgetően élessé válik a hangom, tekintetem az arcélén csúszik meg, s veri be magát elesvén. Nagyon nem mindegy! Például ez is nagyon más ma. Általában szóba sem állok senkivel, elkerülök minden élő lelket, s nem bonyolódok bele semmibe, így kerülvén ki azokat az aknákat, amiket egy beszélgetésben már nem vennék észre, és amik óhatatlanul a börtönbe kivizsgálásra vetnének egyetlen robbanással. Ehhez képest nem csak hogy beszélek, de még őszinte is vagyok, és... nem tudom. Élvezem a társaságát. Mikor is történt ilyen utoljára? Igaz, W. ellen sincs már kifogásom, de az más. Mégiscsak munkát és pénzt ad, s abban semmi személyes nincs. Ilenone viszont úgy hat rám, mint gyertyaláng a molylepkére. - A tegnaphoz, a holnaphoz... az élethez képest. Mindenben más - húzom el a szám, de pillanatokon belül elterlődik a figyelmem a javaslatától.
    Gerincem mentén végigborzong a kihívás. Nem tudok elképzelni olyan forgatókönyvet, amiben képes lehetek bármire, amire egy magát tündérhercegnek valló egyén nem képes, ugyanakkor nem értem pontosan, honnan ered ez a kishitű gondolat. Volt idő, amikor biztosra vettem volna, hogy hegyeket mozdítok majd el anélkül, hogy izzadtság gyöngyözne a homlokomon. Persze ez azelőtt volt, hogy Meg kell tudnom zabolázni ezeket a gondolatokat. Hasonló delej vonz a kirakat üvegéhez, mint amilyen Ilenone-hoz is vezetett egy évszázaddal ezelőtt nemrégiben, szinte húz maga felé, és éppen csak megfeszülök, hogy érezzem az ellentartást, mielőtt engednék a csábításnak. Közel lépek, odasimulok anélkül, hogy akár egy hajszálam is hozzáérhetne a hűs felülethez. Még mindig nem látom benne az arcom, jobb is, hogy nem vonja el a figyelmem. Arrafelé fordítom a tekintetem, amerre a tükörkép eltűnt, végigpillantok a simaságon, majd pislogok párat, amikor a szemem előtt végigrohan rajta egy hullám, akárha csak nyugodt tótükröt borzolt volna fel közelségem szellője. Nem tudom, mi történik.
    Sodródom az árral. Azon kapom magam, hogy emelkedik a kezem, tudom, hogy egyetlen végtagom sem tartozik most hozzám, az érzés nem ismeretlen, és hang nélkül suttogok, nem a számmal. - Gyere vissza, kérlek! - Ujjbegyem találkozik a üveggel, és elmerül benne. Talán felsikoltok, talán nem. A fájdalom mindenemet átjárja. Sokféle formáját és fajtáját megismertem már, ismerem testem működését éppúgy, mint rezdüléseit, a milliónyi megengedés és legalább ennyi ellenállás dacosan tökéletes szimfóniáját, amibe az évek tapasztalata rendezett. A mostani új, ismeretlen. Üresen tiszta agyamban maroknyi tű robban szét, az ereimet borotvapengék töltik meg, amik minden szívdobbanásra végighasítják a testemet, a szemgolyóm lángra kapott és ég a bőröm is. Tündérmágia perzsel, a majdani csodálatosnak valamiféle ígérete, ami már a bőröm alatt cikázik és keresi a helyeket, ahol mélyebbre vághatná belém horgonyait, de a testem megrekedt emberinek, s képtelen befogadni, formálni, otthonná válni a zubogó energiának. Érzem a kirakat reakcióját, tenyerem alatt vonaglik, de semmit sem látok belőle. Most már nem csak az én szemem előtt szalad végig a hullám az üvegen, mindenki számára látható, s nyomában szilánkokra robban a felszín. Az üvegcserepek csilingelő záporát fülsiketítő dallamnak hallom. Öntudatom a peremen táncol pislákolva. Mi a fene történt?*


    929 szó | Going Under | Öltözék | @
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Kedd Júl. 26 2016, 12:33

    Sophia
    "összetört a fény"

    Jogok és kötelességek keverékéből fakad minden szó, és keresni sem kell a lehetőséget, hogy szemfüles fogakkal, karmokkal akaszkodjanak a mondatok a megtépett öntudatok satnya szegélyeibe, ám a tündér nem várja azt, hogy a megtört válasz igazolja őt, a kilétét, a valóságosságát, nem abból kapja meg a maga édes hatalomérzetét, ha Sophiát alázatos meghátrálásra készteti. Nem zárja be és nem hurcolja el a pillantása, nem taszítja kategóriába, a szemei kizöldülnek, mintha elunták volna a kékesszürke árnyalat olcsó hidegségét, és egészen megnyugtató smaragdóceánok felé kalandozna a tekintete a lány orcája mögött megtalálva a haragzöld utat a békéhez.
    - Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember őrült legyen, hiszen az őrület kerítése mögött nincs kapaszkodó, nincs segítség, nincsenek társak, csak magény és végtelenség - felel, és a hangja tűnődő, egészen zöld az is, mint az arany középút ösvénye, ami soha nem lehetett fényes sárga, hiszen az aranyban nincs semmi semleges. - Sose mindegy, miért nem vagy megfelelő azoknak, akik nem megfelelőek neked - dallam a hangjában, kölcsön adja, olcsón megszámítja a lényéből fakadó természetes megvetést minden iránt, ami más, mint ő, kevesebb nála, vagy éppen több, hiszen ezek az okok éppen elengedőek ahhoz, hogy az egyik lélek a másikhoz elítélhetően természetes megvetéssel forduljon. Vagy inkább el tőle? Sose tudott különbséget tenni oda és el, vissza és távol, kint és odabent között, még tanulnia kell egynémely emberi fogalmakról, hogy értse az ideátot, ami markánsan különbözik az odaáttól, ahol otthon van.
    - Csakis azért éri meg őrültnek lenni, hogy azt tehesd, amit csak akarsz - húzza fel a szája sarkát kétes értékű mosoly gyanánt, őszisárga pislogással mossa le a feltoluló gondolatokat szemének domborújáról. Talán nem teheti azt, amit csak akar ezen a világon, de ismeri az utakat ahhoz, hogy azt tegye, amit csak szeretne, és megteheti azt, hogy megválasztja, elindul-e ezeken, vagy sem... gyorsan megváltozik minden, mint a rianás a jégen úgy fut végig a hátán valami borzongás, valami rándulás, egy gondolatszörnyetek kapaszkodik fel a vállára, a feje mellett ölti a nyelvét a lányra, ahogy Ilenone szemrehányó pillantást vet rá.
    - El sem tudod képzelni, hogy mennyire könnyedén áll ellen a hívásomnak az, aki ellen akar állni neki, bármennyire is hívom - könyörög érte és kérleli, a szavai mögött istentelen imádságok épülnek fel, kikristályosodik a sóvárgás fullasztóvá mélyülő hangjában. Az őszinteség őszinteséget fakaszt, ami az emberi szemlélet szerint érthetetlen, megbocsáthatatlan hiba, az a tündérnek melegen természetes, és... nem is áll meg a gondolatban, továbblép, mert erre is van hatalma, továbblépni a saját szívének dióhéj-romjai felett.
    - A halál csak egy állapot, nem rosszabb az életnél, nem is kevesebb annál - két egyértelműség kétértelműséget szül, térdig járnak a tápláló magzatvizében valami nagyobb gondolatnak, de az megtagadja tőlük a megnyilatkozást. Ilenone mosolyog, és talán ez a mosoly tartja távol az óvatos születést.
    - Természetesen ő csatlakozik énhozzám, herceg volnék, ha még emlékszel - a gőg nem segíti fel a lány gondolatait, de hagyja, hogy a bizonyossága támaszt nyújtson neki, amikor minden oly bizonytalanná válik, tűnődésre cseréli a pillantás büszkeségét, mintha a tetőn várakozó akárki, valaki, mindenki és senki létezése másodlagossá lenne a lány tegnap-másság dilemmájához képest.
    - Egyáltalán nem tudhatod, hogy a holnap nem lesz-e ugyanilyen, és az élet nem válik-e a mai naphoz hasonlatossá. Az egész jövő más, mint a tegnap, és a mai nap a jövő első napja. Másnak kell lennie, ha nem akar a múlthoz tartozni, és ki akarna a múlthoz tartozni? - keserűség cseng a hangjában, ő egyáltalán nem akar, ünnepel mindent, ami más, még akkor is, hogyha az ünneplésre nem kapott különösebb okot. Ha nem kap, majd teremt, így működik ez a tündérhercegnél.
    Csodálkozva pillant a lány után, ahogy a kirakatba megy, egyelőre nem szó szerint, de a jövő laza vonalai ezt sejtetik, meg sem áll, a mozgólépcsőn fordul vissza, távolodva figyeli a távolodó tükörkép után pillantó emberi alakot. Nem figyelmezteti a tükrök veszélyére, hiszen számára olyan egyértelmű, mint a lélegzet, a szemében hagyja tükröződni a megfoganó képtelen jelenetet, a gonosz varázslatot.
    Sophia hangja visszhangot vet az üveg tükörképen túli világában, a vonuló mondének alakmásai felkapják a fejüket, noha a lány tükörképe éppen úgy a távollétével tüntet, ahogy Ilenone sem fordul vissza, a hang ott borong, ott kergeti a néma világban, ami csak képként létezhetne. Senki sem üvölt ki a tükörből, hogy ne csinálja, de nagyra nyílnak a szájak, kerek O-t formálnak, miközben a tükrözők már rég továbbálltak, furcsa hiányérzettel a szívükben mit sem sejtve arról, hogy mi az, amit valóban elvesztettek, értékes és értéktelen képmásukat, amik ott maradnak, riadtan bámulva a tükrön inneni lányt, aki a túlnanra vágyakozik, csatornát nyit a kezével ott, ahol nem keveredhetnek a világok, beleolvad félig abba a dimenzióba, amiben a testének nincs helye, vérével pecsételi meg, és darabokra töri a túloldal létezéseit. Még disszonáns azzal az oldallal, még nem nyeli magába, bár elfogadja és szívja erősen maga felé, a közeg, a védtelen kirakatüveg nem tart ki, összetöri a mozdulat helytelensége és a tündér fekete gyűrűje, amit hajszálpontos dobás hoz Sophia mutató és középsőujja közé, felszakítva és felszabadítva, de meg nem szabadítva a kíntól, hiszen az ilyesmi csak a mesékben múlik el varázsütésszerűen. Nevetnek az aláhulló cserepek, Ilenone mély hangján nevetnek, bár a tündér az ingben ahogy újra Sophia mellett terem még csak nem is mosolyog. Az zakóját a hátára teríti, volt lány és nincs lány, eltűnik, elveszik, már nem látják őt, csak a rombolás nyomait, és a tündér úgy tud belekarolni, hogy nem kell félnie attól, valaki kirántja talán a kezéből a "felelőst", a szörnyen felelőtlen. A riasztó visítani kezd, de hát csak egy baleset történt, ami hamarosan az érdektelenség mocsarába süpped, de ők addig emelkednek, emelkedniük kell, mert a herceg a lányba karolva tüskés gesztenyeburok védelmébe húzza a lépcsőre, hogy távolabb legyenek a törött tükrök poklától. Csak ott mosolyodik el, félúton, és dúdol, mintha mi sem történt volna, a közelségének meleg, ázott avarszaga lesz, ami zörög az októberi esőktől, amik hűvösek és tisztítók, lemossák a nyár porát és a tükörcserepeket, a kínzó tűket, a fájdalmat a tél tisztasága elől. Mi történhetett? Semmi megbocsáthatatlan.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Kedd Júl. 26 2016, 15:46




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *Hiába bámulom, hiába ejtett csapdájába, nem látom igazán a szemét, színemódosulásait, játékát. Vagy csak nem emlékszem, milyen volt az előző pillanatban, azért nem tűnik fel, ha változik, pedig biztos szívesen belevesznék egyébként. Hitetlenkedve kuncogok, majd nyílik kerek csészealjjá szemem a döbbenettől, amikor ráébredek, hogy nem vicc hangzott el, nem valami kívülállónak érthetetlen belsős poén volt ez, hanem a tündér valósága. - Ezt nem gondolod komolyan, ugye? Az őrület zavaros, és ha tudomást szereznek róla, akkor be akarnak dugni egy kockába, ami éppen akkora, mint egy diagnózis. Kipárnázott cella és kipárnázott kényszerzubbony azoknak, akik túlságosan kipörögtek. Mindig égő lámpák, hogy sose legyen nappal és éjszaka, tömény gyógyszerezés, amitől még a neved is elfelejted. Hát ez lenne a nagy végtelenség? A szabad akarat? - Ingatom a fejem, jobbra-balra, jobbra-balra, az engem fázlaló ijedelem valós, a veszély számomra valós. Ez nem az általam szeretett-keresett veszélyország, hanem az, amit mások kényszerítenének rám, amit már egyáltalán nem szeretnék. Az őrület a legkevésbé sem teheti azt, amit akar. Az őrületet hamarabb dugják kalitkába, mint a tűzmadarat és az aranytojást tojó libát együttesen. Ilenone meghatározása talán jól hangzik, de számomra nem azt jelenti a szó, mint számára. - De végső soron mindegy, hiszen nem is tudom, miért... - Megnyugtató a másik mosolya, kirázza csontjaimból a pszichiátriai gondozóintézetnek csúfolt, vegytiszta bolondoknak való diliház kényszeres képzeteit. Talán nem kellene hagynom, hiszen ezek a rémek tartanak meg a viszonylagos normalitás látszatának ösvényén, ha eltűnnének belőlem, akkor már meg sem próbálnék úgy tenni, mint aki ide tartozik, ebbe a világba. De az valóban rohadtul, csontszaggatóan rémisztő elképzelés lenne, hiszen amíg színlelek, talán el is hiszek belőle egy-egy leheletvékony szeletnyit, ha megszűnne e kapocs, akkor meg kellene keresnem, hová is tartozom hát tulajdonképpen. Valami ösztön azt súgja, létezik ilyen hely, józan eszem maradéka hevesen letorkolja és a mélybe tuszkolja, hogy nincsen. Egyiknek sem tudok hinni.
    Nem a szavak rángatnak ki a fejemből, az érzés változik meg, s azt most sokkal érzékenyebben követem nyomon, mint kimondott hangokat valaha. Az más kérdés, hogy értelmet adni neki nem tudok, fogalmam sincsen, mibe tenyereltem bele, mi rosszat vagy jót vagy semlegeset tettem vagy mondtam. Nem tudom, engesztelnem kellene-e, vagy büszkén kihúzni magam a hatástól, amit elértem. Persze mindkettő elég logikus lenne, nem csoda hát, hogy meg sem fordul a fejemben ilyesmi. - Sajnálom. - Őszinteség, még mindig. A hiábavaló, majdnem-összetörő sóvárgást ismertem valamikor. - De én nem ő vagyok - teszem hozzá, én utálnék a helyében ilyenről beszélni, hát elterelem a témát, s mily kézenfekvő, hogy magamra. Mindenki magáról beszél a legkönnyebben, még akkor is csak a saját egónk lebeg a szemünk előtt, amikor látszólag valami vagy valaki teljesen mással foglalkozunk, még akkor is, ha zárkózottnak hisszük magunkat.
    - Állapot, vagy törvény? Nem tudjuk befolyásolni. Nem tudunk átnyúlni a túloldalra, senki sem tu... - Elhallgatok, ez nem igaz, tapasztaltam. Nekem is rácsaptak a mentősök a szívemre a varázspálcájukkal egyszer, kétszer, háromszor annak idején, amikor kellett, és a makacs kis izomköteg, sajnos, újraindult a harmadik után. Akkor tehát én is másodszor fogok meghalni? Nahát, sosem gondoltam bele. De csak azért fordulhatna ez elő, mert megint élek, ez fontos kitétel. - A halott nem tud még egyszer meghalni, csak az élő - korrigálom végül a mondandómat erre a töprengés végén. Hogy mi van a halál után, az nem érdekel. Pedig érdekelnie kellene, hiszen elég jó esélyeim vannak rá, hogy hamarosan első kézből tapasztalom majd meg.
    - Erre igen - bólintok, de nem veszem magától értetődőnek, ahogyan ő sem tette. A memóriám minden, csak nem megbízható. Néha részletekbe menően emlékszem, mit tettem fél-egy évesen, néha arra sem, mit tettem fél perccel azelőtt. Furcsa és szeszélyes jószággá vált. Szinte nyúlnék Ilenone után, de az már végképp nem én lennék, hát el sem kezdődik a mozdulat, s ahhoz is túl... tompa? kizökkent? vagyok, hogy elcsodálkozzam a késztetésen. A gondolatmenete viszont megmosolyogtat. - Itt leszel holnap? Nem. Akkor hogy lehetne ugyanilyen? - Egyszerű és tiszta képlet. Még én sem vagyok olyan elmebeteg, olyan betegesen és bambán gőgös, hogy azt higgyem, Ilenone törődik velem, netán bármit tenne a kedvemért. Egyszeri, múló csoda csupán a jelenléte, nem állandóság, nem pillér. És mivel vele változott meg minden, egyértelmű, hogy nélküle visszazökken majd az idő is a rendes kerékvágásába, vissza abba a csapásba, amin az elmúlt hetekben-hónapokban haladt. De elfogadom azt, amit kapok, s ez több, mint amit más fel tud mutatni velem kapcsolatban... megint csak Nestor kivételével, de ott szigorúan üzleties adok-kapok áll fenn, szemben a mostani helyzettel. Itt nem kell adnom semmit. A kérdését viszont költőinek veszem. Én szívesen tartoznék a múlthoz, ami azt illeti, de nem érzem szükségesnek, hogy kimondjam.
    Hiába is volna minden figyelmeztetés, bár észre sem veszem őket, de ha tenném is, változtatni aligha lenne erőm vagy lehetőségem. Nem én mozdulok, nincs ebben semmi meglepő, testem lázadása mindennapos, ha nem is ebben a formában szokott jelentkezni, inkább az ellenkezőjében. Sokszor nem tette, amikor elvártam volna tőle, most megteszi, holott nem utasítottam rá. Bőröm belesüpped az üreges hasba, alábukik medencecsontom kőből vésett serlegébe, kicsavarodom a kíntól, csigolyáim egymásra rakott, csúszkáló, vizes üveggolyók, lapockacsontjaim kisarjadni készülnek. Kezem fején megfeszülnek az inak, mint a kötelek, amelyek fúvó szélben fogják a vitorlát, csuklóm belsejét vékony sebhelyek gravírozzák. Az ujjaim közé repülő feketeség is olyan, mint a vágás, ami elég mély, hogy érezzem, de nem elég mély, hogy széthasítson, mégis forró vízesésként zuhog rám a kín. S közben úgy érzem, olyan, de olyan erős vagyok, olyan vaskemény és varázslatos, hogy még fröccsenő vérem cseppjei is kemény piros magokként gurulnak.
    Csak a kéz térít észre valamelyest, rezzent össze és ránt görcsbe ismét. Még mindig gyűlölöm, ha bárki testketrecemhez ér, de nincs esélyem tiltakozni, hiszen mozdulni sem tudok. Az energia nem végzett, helyet keres, Ilenone-t találja a testi közelségben, belé akar kúszni, ha a tündér hagyja, hogy ott elpihenjen kissé. Az erő és a kisugárzásom is hideggé vált, dermesztő, jeges szeleket ígér majd egyszer. Gyomrom liftezik, szívem vonaglik, kétségbeeséssel pótolni próbálván az erőt, amivel nem rendelkezik, s ami a létezéshez elengedhetetlen, tekintetem homályos, érzékeim eltompultak, magamról is alig tudok, nemhogy arról, ami körülöttem történik, pedig máskor biztos érdekelne. Fekete lyukak nyílnak meg a szemem előtt, s milyen csodálatos! Végre melegem van. Lassan melegszem fel, ahogy múlik a roham. Lélegzetem még hörgős, tüdőmben víz bugyborékol, de már higgadok, az emberi rész küzd a visszatérésért. Tetszik az esőillat, most a világ legmegnyugtatóbbjának tetszik. A zakó jó ötlet volt, így bőröm nem idegenkedik a bőrtől, nem érnek közvetlenül hozzám, máskülönben bizonyára pánikrohamban vergődve küzdenék megtartóm ellen. Bár még mindig idegenkedve húzódom tőle, de mozdulatlanul, gyomortáji és izmokba csomósodó görcsként csupán. - Mi ez? - A dallamra értem, csukott szemmel, első beszédre is alkalmas lélegzetvételemmel. Idegen, embertelen, ismerős. Könnyebb ez, még nem érzem magam elég erősnek, hogy megérdeklődjem, mit is éltem hát át tulajdonképpen?*


    1088 szó | Going Under | Öltözék | @
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Kedd Júl. 26 2016, 22:47

    Sophia
    "összetört a fény"

    A változás, a múlandóság minden idő sajátossága, vele együtt létezni, mi sem természetesebb annál, amikor a lélek elhagyja húsköpönyegét és feloldódik valamiben, amit tévesen semminek nevez, pedig mi sem állhatna ennél távolabb, hiszen húsukat ledobott lelkekkel tömött sekély, túlcsorduló folyó az. A változás maga, sose állandó, nem érdemes pillanataiban, állapotaiban megragadni, ahogy Ilenone szemei sem érdekesek. A szemei nem, de a pillantása igen, a lányra néz, csodálkozó meredését elutasítja magától, a hitetlenkedését visszatükrözi.
    - Természetesen a lehető legkomolyabban gondolom. Az őrületet nem az határozza meg, hogy milyen nevetséges dolgokat tesznek az emberek akkor, amikor tudomást szereznek róla - rajta a csodálkozó sor, hümmentő hitetlenkedése rosszalló lepel a fejük felett. - Mit érdekli az őrültet, hogy mit tesznek vele azok, akik félik azt, amivé lett? - kérdezi, de nem azért, mert értetlen volna, hanem mert Sophia egy nagyon is józan elme józan, kézzelfogható, az őrületnek még csak szikráját sem tartalmazó aggodalmaival traktálja, márpedig ő az őrültekre gondol, és ez a leány vázolta képlet egyáltalán nem illik hozzájuk. Mindez nem az őrültek, hanem az egészségesek problémája.
    Borús, bokoralji dühe és keserűsége hamar elpárolog, elcsillogtatja az áruházi meleg, a felesleges emberi testhő, néhány gondolat, búsan ingatja meg a fejét, szájának kemény vonala gallyszerű feketeséggel nyújtózik az arcán, megsötétedik valahogy a képe.
    - Nem vagy ő, de bármikor azzá lehetsz, aki visszautasítja a hívásom, megadtam rá az esélyt neked, hogy azt tedd, amihez csak kedved van - milyen kegyes holott valójában tündérnyelven ez csak annyit jelent, hogy nincs oka arra, hogy erőszakot tegyen az emberi akaratom, mert amint oka lenne, már nem is volna szüksége a látszólagos kegyesség látszólagos szabadságára.
    - Állapot, hiszen a törvényeket könnyű befolyásolni, áthágni, kidobni, újraírni, a halállal ezt nem lehet megtenni. A halál állapot, és nincs túloldala, a halál nem egy tükör, hogy két fél adja ki a kép egészét - csóvája a fejét az elvadult halálgondolatok teteme felett, és csóválja megint a korrigálás végén, de több szót nem veszteget a csökönyös halálhitre, ami nem az övé és nem a halálé .
    - Ki vagy te, Sophia, hogy megmondd nekem, nem leszek-e itt holnap, vagy te nem leszel-e ott a holnapon, ahol én? Nem tudok róla, hogy hatalmad lenne a jövőnk látására - mulatságnak satnya a gondolat, de azért elszórakoztatja egy múlandó pillanatig, amíg Sophia meg nem kísérli darabokra törni a létezését, és fel nem csavarja egy végtelen, de nagyon kicsi spirálra azt, ami önmaga, még tökéletlen és kiforratlan, és módszeresen megpróbálja az öngyilkosok életvezetési tanácsai szerint továbbvinni a létezést, hogy az a bizonyos holnap mégse vesszen a tegnapok egyformaságához, hanem elvesszen inkább egyszerűen csak a mában, mindörökre.
    Nem menti meg fehér lovon, és nem siet megnyugtatni sem, a jelenlétének halk zöreje van, mintha mélyre nyúló ágak karistolnák egy lombját már félig elhullajtott bokor hátát, száraz zörej, de nem veszik el a semmiben, ahogy a zakó, úgy körülveszi ez is az ellenfeszülő lányt. Engedi távolodni, mi több, összefűzött karját is visszaengedi neki, nem támogatja ha nem szorul rá, lépni úgysem kell, a mozgó lépcső egyenletesen viszi őket, viszi a testüket fel a végtelenbe, nem gondolva arra, hogy honnan jöttek és hol fognak majd leszállni róla. Zümmögve dúdol, és a szembejövők figyelme elfordul róluk, a hangja akkor is tovább kering körülöttük a dallammal, amikor szóra nyitja a száját, talán a mandzsettagombokon tükröződő képmása folytatja a félbehagyott dalt.
    - Gyerekfohász-dal azért, hogy az őrizőik ne fedezzék fel a csínytevéseiket.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Vas. Júl. 31 2016, 13:26




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *Ilenone néha olyan, mintha egyáltalán nem ítélkezne, mintha mellette igazán elengedhetném magam, úgy, ahogyan nem emlékszem már hogyan kell, amikor csak én vagyok a bőrömben és senki más. Néha viszont épp az ellenkezője, olyankor szinte látom, amint ül a gondosan tizennégy fokosra hűtött nappaliban, előtte csíptetős írómappa, amiben fel vannak tüntetve fontossági sorrendben mindenféle rendű és rangú gyarlóságaim és hibáim, ami grafikonokkal bizonyítja, hogy rossz minden, amit teszek és mondok. Olyankor olyan, mint apám, akitől mindig vártam, mikor lesz elég mersze kibökni a gondolatait, a valódiakat, amiket igazán gondolt, például hogy az egyetlen reményem, ha hagyom beültetni gerincembe az őssejtjeit, hogy növeszthessen magának egy új ént, egy engedelmes és normális ént, amely az én bőrömet viseli. De sosem mondta ki, mindig csak lebegett a kettőnk közötti végtelen űrré hasadt térben, ami akkor sem tűnt már el, ha ölelni (vagy ölni?) próbált közben. De a tündér úgy utasít helyre, ahogy apámnak soha nem volt mersze.
    - Ki mondta neked, hogy az őrület nem retteg? - nézek rá. Félnek az őrülttől? Lehet. De ez az érzés kölcsönös is lehet. S különben is, annyiféle őrület létezik! Én még halogatom a döntést közöttük. Úgy teszek, mint ínyenc az elegáns étteremben, aki hosszasan szemléli az étlapot és faggatja a pincért rendelés előtt, de ki tudja, miért? Azért, mert tart attól, hogy a gondosan kiválasztott, áldozatos keresetéért rendelt étel nem lesz kedvére való, vagy éppen azért, mert nem tud lemondani a többi jelentette élvezetről? - Ki mondta, hogy az őrületnek nincsenek barátai? - Kellenek is, hogy legyen mersze kitépni magát a konvenciók mocsarába csüllyedt, poshadt szagú törmelékből az utolsó utáni pillanatban, amikor már tulajdon rothadása szagát sem érzi. Vajon jobb lesz a lázadástól, vagy végtelenül kiszolgáltatott? Nem tudom.
    - Ne beszélj így! - jajdulok fel, ezúttal én ingatom a fejem. Gúnynak, hazugságnak érzem a szavait, s különben is: a szakbarbár pszichiáter mondogatott hasonlókat, és azt is gyűlöltem. Nem akarok hasonló körökbe gabalyodni itt és most, amikor már szinte biztonságban éreztem magam valakivel, ha mégoly csalóka is az érzés, lám, néhány szó képes szétzúzni. Makacsul kapaszkodom belé mégis.
    - Nem, nincs rá hatalmam - értek egyet készségesen, ezzel senki nem szállhat vitába. Aki azt hiszi, látja a jövőt, az még nálam is nagyobb bolond. Ám a szám sarka még inkább felfelé görbed. - De az vagyok, aki tudja, hogy ha te itt leszel holnap, akkor én ott, és ha te ott leszel holnap, akkor én itt. - Mert soha semmi nem történik kétszer ugyanúgy, ugyanott, ugyanazokkal. És bár a jövőt nem ismerem, de magamat igen, olyan mélyen beleástam már magam gyenge kis szívem remegő dobbanásaiba, mint senki más, és tudom, hogy többször nem engedném meg magamnak azt a luxust, azt az élvezetet, amit ez a találkozás nyújt nekem. Ráadásul Ilenone, ha valóban az Ősz, akinek mondja magát, pláne nem jelenne meg itt még egyszer a kedvemért, vagy bárki kedvéért, ami azt illeti. Nincsenek illúzióim, nem várom, hogy bármit is jelentsek számára - felesleges is volna, hiszen még magamnak is alig jelentek valamit. Bárki mástól pedig egyenesen elvárnám, hogy ne jelentsek számára semmit. Csak éppen a tündérherceggel szemben értelmezhetetlen bármiféle elvárás.
    Kapkodó légzésem csak lassan csillapszik megszokott üteműre, még így is gyorsabb, mint más halandóké, a bennem cikázó és sosem-múló gyengeség szükségessé teszi, hogy minden porcikám fokozott erőfeszítéseket tegyen pusztán a létezés fenntartásáért is. Vérnyomásomat egy bányászbéka sem találná meg a feneke alatt, de a szívem ver vagy százharmincat percenként, hogy meglassult, halovány vérem úgy-ahogy eljusson testem elvékonyodott szegleteibe. Kell a támasz, tántorgok és majd összerogyok nélküle, mégis elhárítom a kezet, s kockáztatom az öntudat kilobbanását inkább. Jó lenne leülni, vagy még inkább lefeküdni, hogy egy kis szín visszalopakodhasson az arcomba, az erek kékségesen szinte világítanak bőröm alatt, ami rég levetetett már napsütötte barnaságát. Látni vélem, amúgy kívülről, ahogy végiggördülnek a szívverés ritmusai bennük. Hagyom, hogy feszesre húzott idegeimen pengjen a dallam és az ismeretlen nyelv idegenül ismerős szavai játsszanak bennem, akár a hárfán, nem érdekel, mit állít be rajtam, mit hangol félre vagy helyre. Amúgy is leköt, hogy talpon maradjak, hogy kóvályogva meg-megbillenő fejem ne Ilenone mellkasára szédüljön, hanem visszarántsam az egyenesbe, mielőtt végleg elhúzna valamelyik irányba. - Come ha fatto? - Nem kérdezem, mit, valahogy értelmetlennek tűnik azt firtatni, s az sem tűnik fel, hogy az agyamban átkattant valami és második anyanyelvemen tettem fel a kérdést, anélkül, hogy ezen gondolkodnom kellett volna. Talán csak azért, mert nem angolt hallottam magam körül, talán ez is az események mellékhatása, de még soha nem szólaltam meg olaszul anélkül, hogy tisztában lettem volna a váltással, így fel sem merül bennem, hogy ellenőrizgessem magam ezügyben.*


    755 szó | Going Under | Öltözék | @
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Vas. Júl. 31 2016, 14:19

    Sophia
    "összetört a fény"

    Ítélkezni és nem ítélkezni, az ember fogalmak olyan sekélyes mélytelenségbe ágyazottan láttatják a tettek és szavak dimenzióit, aminek egy tündérhoni tündér nem tud, és Ilenone esetében nem is akar megfelelni. Ha következetlennek látszik az éppen úgy nem fáj neki, ahogyan veszi sértésre az apa-hasonlatot sem, a léte megtűri magán ezeket a gondolat-ékszereket, amivel felövezik őt, és mert hiú alak, táncol bennük egyet, mielőtt továbbállna és visszahagyná a szennyes-lepedékes, koszlott gondolat-kincseket annak, akitől kapta őket, és aki odaadhatja legközelebb valaki másnak, aki talán felpolírozza majd az emlékeit, és érdemessé teszi őket a viselésre.
    Visszanéz a lányra, de nem felel a kérdésre, súlyos személyes hangja megreked köztük a levegőben, tudja és sejti, hogy van még több is onnan, ahonnan ez jött, mert bolond lyukból a bolond szél fúj, egy szellőcirógatás az még nem az a teljesség, amire vár, amire megfelelnie érdemes volna. Türelem és végtelenség, az őrültek csendessége és zajossága, a két véglet ott zsúfolódik körülöttük, szomjasan lesi a definíciót, amivel meghatározzák ők egymásnak a minőségbeli különbségeket, de végül megváltozik a herceg arckifejezése, lefoszlik róla az elgondolkodás öröknyálfátyola, feltisztul, mint a bölcsesség takaróködétől a szeptemberi tarló.
    - Én mondtam - mélyen zengő hangja meleg, földgöröngyös basszus évszázados fák erdőmélyén, nincs visszhangja csak tiszta, álmos, kéregszagú zengése. - Az Ősz hercege vagyok, ha ezt állítom, elhiheted, hogy így van, hiszen az őrület maga is az ősz gyermeke .
    Úgy beszél, ahogyan csak akar, ám ha nem hallják a szavát szívesen, zokonvétel nélkül hallgat, a zöldkék tekintete emberek fején kalandozik, a vonásaikat vizsgálgatja, a mozdulataikba kapaszkodott fásultságot tapasztalja, kiszimatolja a gyengeségeiket, de nem nyúl értük, nincs miért, nincs miért, a saját szórakoztatása nem tetszik elég szórakoztatónak most ahhoz, hogy kövesse a példáját az elszabadult tükörképnek, fordított példát állítva az üvegbe ágyazott csínyeknek, és ő maga legyen a követő megkövetője.
    - Ez nagyon úgy hangzik, mintha így döntenél. A döntés szabadsága, milyen jó is neked, hogy a tied lehet egészen - csúfkodik a hangja, avarszagú gúnnyal, mint a koboldok játéka az üres makkokkal, virágfüzérbe kötött őszirózsával, aminek sziromrengetege kineveti a tavaszi és nyári virágok elegáns egyszerűségét, dús és habzó érzés, kicsit sűrű, támogató érintéseitől űzve körülveszi a lányt, de el is engedi, ahogyan távozni akar, és megtartja újra, ha kénytelen Sophia a test kapaszkodói után nyúlni, mert a mozgólépcső korlátja már nem elég, és nincsenek ágak, gacsok és kacsok, hogy felszőjjék a testét, ez sajnos nem tündérország, itt nagyot kell lépni a lépcső végén, és menni a tetőajtó felé, mert egy padon ülve nem tolja oda őket vörös törpék délceg serege.
    Ilenone nem erőszakolja a segítségét egy néma szájra és elutasító kézre, ingében feszes háttal, egyenes tartással és mégis enervált kényelemmel jár a tántorgó lány oldalán, szakadozik a bűbáj, ahogyan nem dúdol már, de csak néhányan bámulják meg az érdekes mozgású embercsomagot az oldalán, és egy sem nyúl azért, hogy segítsen, hiszen mi végre? Az emberfaj közönye körülveszi őket, olyan tömör, hogy akár Sophia arra is rátámaszkodhatna, míg kóbor feje a megfelelő helyet keresi az elnyugváshoz.
    A tetőre nyíló ajtót csendesen megnyitja a tündér akarata, hozzá sem ér, úgy tetszik, a kilincsért belülről nyúlt a hosszú ujjú kéz. Csendes az ősz, mint az alkony a nyirkos éjszaka előtt, hiszen nem őt szólították meg a szavak, hát nem is felel Sophia egyéb társalkodói helyett.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Vas. Aug. 14 2016, 00:03




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *Két kézzel, bőkezűen szórnám az emlékeimet, ha volna ilyen lehetőségem, s ha tudnék róla, nem sajnálnám egyetlen darabját sem, s nem tartanék igényt a visszatértükre. Milyen szép is lenne megszabadulni mindtől, levetni a fájó kötőféket, melyet az egyénre rónak, kiköpni a zablát, amivel irányítják a jelenbéli életet a múlt hibái! Valahol nagyon jó úton haladok efelé, másrészt viszont nem elég tudatosan teszem egyik lábamat a másik után, olykor kapaszkodom és tiltakozom és ragaszkodom, s ezért folyton visszaszöknek az elhagyni kívánt képek.
    - Nem - kacagja szinte a szót, az ellentmondás örömének pajkosságával, mely csillogást lop a szemébe ott, ahol az előbb tán könnyeknek kellett volna fakadniuk. - Az őrület olyan, mint a tavasz. Él, éppen magára talál, egyre újabb és újabb virágokat hoz, változatos színeket és formákat, olyan életet, amit az azt megelőző idő el sem tudott volna képzelni. Az ősz lecsupaszít, miközben az őrület felékesít - paskolom meg a kezét, ha nem húzza el, mintha ezzel is nyomatékot kapna a szavam, vagy plusz igazságtartamot. Fogalmam sincs, szabad-e nekem ellentmondanom egyáltalán, de ha nem, amiatt sem zavartatnám magam. Világítania kellene a kezének, olyan meleg az enyémhez képest, és elég egy gondolat, szemem előtt tényleg megtörténik.
    - Döntés? Ugyan, mit dönthetünk mi, egyszerű halandók? - szinte zokogásba hajlana a kacagás, de erőt vesz magán, s nem engedi át magát, egy kicsit sem. A gúnyt nem hallom, vagy nem értem, vagy csak nem törődöm vele, ki tudja. - Még te sem döntesz szabadon, tündérherceg, hát hogy lenne nekem ilyen hatalmam? - billentem félre fejemet, bár a világ nem billen velem, az marad egyenes, hajlíthatatlanul. Bosszantó. Párszor megismétlem a mozdulatot, hátha változik valami, aztán felhagyok vele. Ha nem, hát nem. Gyakorlom az elengedést, úgy, ahogyan évekkel ezelőtt kellett volna gyakorolnom, s most már késő. Sejtem vagy tudom vagy érzem, hogy a károk visszafordíthatatlanok, a hibák helyrehozhatatlanok, de mégis... legalább az illúzió megmarad nekem, hogy teszek valamit. Ha mégoly feleslegeset és ostobát is. Ilyen tett a mozgás is, az örökké nyughatatlan, amikor a test nyugalomért sikolt, akkor is. Hiába a padra letelepedett lehetőség, képtelen vagyok élni vele, lábfejem ideges ritmust dobol, ujjaim zongorázzák hozzá a kísérődallamot, a hűvösödő estétől vacogó fogaim kasztanyettázzák a hátterét. Önkéntelenül hajlok közelebb Ilenone-hoz, hátha körülötte melegebb van, bár elégedetlenséggel tölt el a hallgatása, hiszen kérdeztem valamit. Tőle, nagyon is tőle, mert a közelségétől - vagy más egyébtől, mely körülményeket nem veszek számításba - elkotródtak a körülöttem folyvást grasszáló rémek és árnyak és kísértetek, most nincs más, akivel társaloghatnék, s ezt hol mérhetetlenül élvezem, hol sajnálom. - Perché non hai risposto? - kérem számon, hangom is vádló, mintha legalábbis főbűnt követett volna el, nem csak egyszerűen figyelmen kívül hagyná bolond, értelmetlen gondolataimat. Közben azonban újabb félsz lopózik a csontjaimba: a biztos tudat, hogy Ilenone el fog tűnni, nekem pedig vissza kell mennem, vissza az emberek közé, vissza a látomások közé... haza, mondhatni. Nyűgössé tesz, toporzékolni lenne kedvem tőle, de csak egy dacos dobbantásra futja, s ezt akár a kérdést kísérő sürgetésnek is lehet venni, bár hangulatom ingadozása árulkodóbb annál, semhogy ilyen egyszerűen értelmezhető legyen.*


    503 szó | Going Under | Öltözék | @
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Kedd Aug. 16 2016, 12:19

    Sophia
    "összetört a fény"

    Hosszan néz a nőstényre, egy kicsit csodálkozva, de feltisztult tekintettel, mint aki először látja, kijózanodva a borízű szellőtől, ami körülvette, visszakerülve a létezése ebbe a dimenziójába. Ó nem tündérhonban van, és ez a lány nem tündér, bármit is suttogjon az aurája az aurájának, a kisugárzása az erejének, néhány gondolat, ami hajlamos az önbecsapásra, a hazugságra és az árulásra.
    - Vitatkozol velem az őrület természetéről? - a hangja halk roppanás, mint a gesztenyeburok zöld megadása az elszáradásnak, alatta fényes, kemény páncélú a termés, a hasán a folt beopálosodott, halott tekintet, nincs ebben semmi szelíd, semmi finom, kisütnivaló energikusság, ez a vadgesztenye nemzettsége, keményen ellentartó fával, suhogó ágakkal, és a kéreggel, aminek erezete alatt bizonyosságok csörgedeznek, megkérdőjelezhetetlen bizonyosságok.
    Főúri mozdulattal rázza le a paskolás nyomait, mintha selyem volna az érintés, ami lecsorog a bőrön, miközben a kacagás megül a fülekben, és egyre többen néznek oda, ahogy a tündér bűbája már nem érzi úgy, hogy lepleznie kéne az emberi szégyenfoltot maga mellett.
    - Nem vagy őrült. Nem vagy egyszerű halandó. Egyszerűen csak egy buta ember vagy Sophia - a hangja puha, a fejét nem billenti el, a fénye elhalványodik, a külleme bezárkózik, a tündérerő elgondolkodva kuporodik a vállán, mintha a tévedéseivel vetne számot, míg a tetőajtóról feléjük suhanó fény és tiszta levegő körülörvendezi őket, az új vendégeket, ha mégoly furcsák is.
    Ellép a közelebb hajlás elől, egy megbántott herceg nem keresi a kontaktust egy rossz alattvalóval, a szavak elsuhannak mellette ismeretlen jelentésük gőgjébe burkolózva, a szemrehányások nem érhetik el, hiszen nem hozzá szólnak, és még ha hozzá is szólnak, semmi sem bírhatja rá, hogy törődjön velük akarata ellenére, elvégre, milyen joga volna bármely halandónak szemrehányást tennie neki? Kecses mozdulattal szembefordul a lánnyal az ajtó előtt, a zakójától a vállain elbúcsúzik a pillantása.
    - Szabad a holnapod, Sophia. Viszlát - nem fogja már, a karja nem oltalmazza, ahogy a tetőajtón keresztül kiszabadul a tékozló napfényben fürdő ég alá mintha ledobná a válláról a pláza holt, fémszagú súlyát, az üveg és betonépítmények tömegét, és szinte szárnyra kaphatna az ég alatt, ami még leigázva is oly végtelen ebben a szférában is. Vércserikoltás üdvözli, és a lánynak alighanem igazsága van abban, hogy a hazatérés immár elodázhatatlanul bevette a lelkét sötét árnyával.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Bay Plaza

    on Szer. Aug. 24 2016, 23:03




    Ilenone & Sophia



    "Amikor a fejedben múltad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jövő ködében vágyad képeit nézed, mi a valóságos? Amikor a jelenben a körülötted lüktető világot nézed, mi a valóságos?"

    *Zűrzavar a fejemben, összekoccanó szavak. Dodzsemet játszanak, felszabadultan; nem az ijedt egymáshoz bújás fűzi össze őket mondattá a számban, de épp ezért nem is lesznek oly konzisztensek, mint amit egy feszültebb helyzetben kipréselnék magamból, belőlük. Már ha éppen sikerülne. Talán megérzem a hangulat változását, de valószínűbb, hogy elsiklik felette a figyelmem, vagy csak nem tudok mit kezdeni vele.
    - Mindenről. Folyton vitatkozom - jelentem ki magától értetődően, mosollyal szemlélve a lába alatt összeroppanó terméseket, csörgő-zörgő avart. Lázadó, nem igaz? Nem érthet folyton egyet. Így is meglepően harmonikusan működött együtt Ilenone-nal, mert a benne rekedt tündér törleszkedett a másikhoz, hatalmához, s nem akart megint magára maradni. Az ember persze mit sem ért ebből. Viszont őt, a tündéri énjével ellentétben, nem zavarják mások tekintetei. Megszoktam, hogy pillantások reflektorfényében álljak, tudom már, hogy nem számít, mert úgysem látnak meg. Engem nem, csak a csontkalitkát, amibe zárkózik minden ember, köztük én is. Könnyű kizárni mindenkit. Ez a kijelentés egyszerre húsba vájó igazság és inakra feszített hazugság.
    - Egyik sem vagyok - meredek rá, nem haragosan, egyszerűen csak... nyitottan. Még elutasítás közben is nyitottan. Kell is, mert az ő bezárkózására válaszul a korábban hozzé fészkelődött télcsípésű energia szépen visszaszivárog belém, újra helyet keres bennem, karmai megint leszakítanak belőlem néhány darabot, mintha jégcsap engedné el magát a fagyos ereszről, s törne össze az aszfalton. Butának, ostobának nem tartottam magam soha, embernek pedig már nem. Tisztában vagyok vele, hogy a különcségem - fogalmazzunk akkor visszafogottan, tagadjuk a tényt, hogy őrület - által már kiírtam magam közülük. Vagy valaki más. Talán az egész élet sem több, mint egy amatőr író első regényének kezdő szárnypróbálgatása, azért esik szét annyira, mert még nem tanulta meg összefogni a cselekményét. És amikor kiesnek a percek, akkor nem tudja, mit kezdjen a szereplőjével, és amikor nem emlékszem a múltra, akkor épp újraírja azt, és a jövő felvillanásai sem mások, mint hogy épp lejegyzi az elkövetkezőkre vonatkozó remek ötletét. Hát nem lenne fantasztikusan egyszerű, ha rábíznám magam?
    Nem.
    Nyilván. Inkább átdöfném a koponyáján a tollát, már ha tollal ír az illető. Vagy szétverném a fején a billentyűzetet, de az nem lenne olyan kielégítő érzés. A digitalizáció hátrányai.
    A búcsú arculcsapásként ér, nem számítottam rá. Agyam ismét újrarendezi magát. Katt-katt-katt. Egyféle nullpont ez is. Újabb üvegbura, nem: jégkristálybura. Ami alatt talpra lehet állni, és nem csuklik össze a térd, miközben bámulok Ilenone-ra elkékülő szemekkel, környezetről, zakóról, magamról megfeledkezve, majd szomorú mosolyba dermesztve ajkaim. - Látod, herceg? Megmondtam - vonok vállat, talán már a semminek, elfordulok, arrébb botorkálok, kibillent a világ a helyéről, s nem tudom mikor fog helyreállni, ha egyáltalán valaha... Mélyeket lélegzek, még orromban az őszillat, mintha ezt kaptam volna búcsúzóul, s kényszerítem magam, hogy a pillantásom ne keresse a másikat. Nem az értelmetlenség, hanem a hiányérzet miatt. Kár fokozni.*

    //Nagyon köszönöm a játékot! wow//


    503 szó | Going Under | Öltözék | @

    Ajánlott tartalom

    Re: Bay Plaza


      Pontos idő: Vas. Dec. 16 2018, 05:56