Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Wall Street
by Jackson Montgomery Yesterday at 23:59

» Brian lakása - Hálaadás
by Thomas Mackenzie Yesterday at 22:12

» The River Café
by Allena Rhys Yesterday at 21:59

» Broadway
by Damien James McCormack Yesterday at 13:24

» Hudson Heights
by Admin Yesterday at 00:05

» Brooklyn Army Terminal
by Leo Veikko Szer. Nov. 22 2017, 23:03

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Szer. Nov. 22 2017, 21:16

» Hotel Plaza Athénée
by Camilla Wander Szer. Nov. 22 2017, 17:51

» Gabriel Háza
by Gabriel Skoglund Szer. Nov. 22 2017, 13:20

» Clove Lakes Park
by Mikhal Zharkov Szomb. Nov. 18 2017, 20:13

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Grand Avenue

    Share

    Grand Avenue

    on Pént. Okt. 02 2015, 23:48



    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Grand Avenue

    on Kedd Nov. 17 2015, 15:50

    To: Kim Jeong Hye ©


    *Utólagosan meg kell majd követnem Charlotte-ot, most már biztosra veszem. Kezdek megérteni dolgokat, különösen a testben-léttel kapcsolatban, amikről halvány fogalmam sem volt annak idején. Ezek egyike a fájdalom. Most, hogy én is érzem, már van némi elképzelésem, miért dühítettem vele mérhetetlenül a védencem, amikor annak leküzdésére és semmibe vételére adtam neki utasítást. Jó, hát adott szituációban nyilván nem véletlenül mondtam neki, hiszen dühös démonok gyűrűjében állva valóban nem egy életbiztosítás azzal törődni, ha épp megsebesült az ember. De helyzettől függetlenül a fájdalomról megfeledkezni, ha az minket ér, munkás feladat. És most már kezdem átlátni, hogy mennyivel másabb az, hogy magamra vállalom az övét, hogy tehermentesítsem a testét és elméjét a kínoktól, mint közvetlenül és sajátomként megtapasztalni azt. Nos. Sokkal rosszabb. S nem javít rajta a tudat, hogy nem igazán értem, mi és miért fáj. Nem vagyok tisztában az emberek szervezetének működési mechanizmusával. Bizonyos szempontból hatalmas tudást hordozok magamban velük kapcsolatban - hogy mely betegségek lennének végzetesek rájuk nézve, hogy hol futnak azok az erek, amiket elvágva gyors halált hozhatnak nekik, hogy melyek azok a szervek, melyeket feltétlenül védeni kell a túlélés érdekében, s hogy mik azok a pontok, melyekre erőhatást kifejtve lassíthatóak, lebéníthatóak... hiszen tudnom kell, melyek azok a külső harci behatások, melyektől meg kell védenem valakit az életben maradása érdekében. Nem hagyhatom, hogy idő előtt érje el a halál angyala, ez a dolgom, ugyebár. Többek között... nem szabad hagynom, hogy ebben elbizonytalanodjak. Sok dolog miatt lehetnek kétségeim, de ha már a feladatom is ebbe az eresztésbe esne, az lenne a vég. Nekem, Neki, mindenkinek. Szerencsére erről szó sincs, egyszerűen csak... hát igen, össze vagyok zavarodva egy kicsit. Vagyis nagyon. Szép dolog az őszinteség, legalább magamban. Jó ötletnek tűnik tehát kideríteni, hogy mi is a probléma a testemmel, és hát mi lenne erre alkalmasabb helyszín, mint az az épület, ahol a halandók igyekeznek véget vetni a testi szenvedéseknek, mármint gyógyítás, nem pedig halálosztás formájában. S ráadásképpen ez az utca is tetszik: fák! Élet! Ebben a metropoliszban nagyon hiányzik a természet közelsége, hiszen az, ha kellően érintetlen, már önmagában megszentelt hely, s ott értelemszerűen sokkal közelebb érzem magam az otthonomhoz.Jó, hát egy fasort mindennek lehet nevezni, csak érintetlennek nem, de a semminél még ez is több. A fák emlékezete bámulatos és generációkon átívelő.*
    *Neki is dőlök az egyiknek, mert beleáll a görcs és a remegés a lábamba. Pedig már majdnem a kórház előtt vagyok, de muszáj egy kicsit tehermentesítenem, ha nem akarom, hogy itt összezuhanjak. Mármint testileg. Óvatosan homlokomhoz nyúlva letörlöm róla az izzadtságot - még egy dolog, amit nem értettem korábban, hát, most már képben vagyok -, és lassú, mély sóhajokkal nyelem a levegőt. Muszáj helyrehoznom magam, különben nem vagyok olyan hatékony segítség, mint amilyennek lennem kellene. Elkalandozva, gondolataimba merülve bámulok előre, a célul választott épület felé, amikor valaki elhúz mellettem. Túl gyors embernek, s mivel szinte nem is ebből a világból ránt ki a jöttét kísérő, surrogó zúgás, azonnal védekező üzemmódba kapcsolok. Szinte előrobbannak a szárnyaim, fényesen ragyogva, kezemben kard, mellkasomon a páncélom feszül, s már emelem is a fegyvert, hogy felfogjam az érkező csapást. Ami természetesen nem jön. Hogy is jöhetne?! Hiszen a pillanatnyi felindulásból fenyegetőnek ítélt halandó ember csupán, s a kerekes deszka a lába alatt tette ilyen gyorssá, s az okozta a számomra idegborzoló hangot. Észre sem vett engem, messze jár már. A vér az arcomba szalad a hibám miatti szégyenkezéstől, s lassan leeresztem a kardot, hirtelenjében fogalmam sincs, mit kellene tennem. Micsoda ostobaság volt ez részemről! Ennyire gyengék az emberi idegek, hát tessék. Hol vagyok én a mennyei szilárdságtól most?! Mi történt velem? Körülnézek, mintha fogódzót keresnék, s összeakad a szemem valakivel. Aki nyilvánvalóan és bizonyosan engem néz. Hoppá! Hiszen én még mindig fényes angyali alakomban állok az utca közepén! Úgy rántom magamra a rejtőzést, mintha függönyt húznék el, de tudom, hogy annak a szerencsétlennek már késő. Ő látott, rajtam feledte a tekintetét, s számára nem is változik a helyzet, csak a többi halandó elől tűntem el. Óvatosan összébb húzom kitárt szárnyaim, s mérsékelem a fényt is magam körül. Egyébként felvetem a fejem, s állom a tekintetét, ugrásra, felszállásra készen. Rajta múlik, mi következik.*


    “Az angyalokat az látja, aki elfogadja a fényt. És átszakítja a sötétség szövetségét.”

    Words: 679

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Grand Avenue

    on Pént. Nov. 20 2015, 19:21



    Sam & Jeong Hye

    귓가에 속삭여줘 너의 목소리에 숨 소리는 거칠어져가 하


    Az állapotomat még gyengének találták ahhoz, hogy elmenjek táncolni, ezért csak morogva ültem a fenekemen a falkában. Ami az illeti, még Koreában se jártam rendes nagyvárosban, ki se tettem a lábamat Jeju-szigetéről, ahova anyám menekült velem. Ezért mondhatni elég sajátos módon beszélem a koreait, illetve az angolt is. Bár egész jó voltam belőle a suliban, még így is van egy jellegzetes, erős koreai akcentusom, ami még cifrább a jejui akcentusom miatt. Mert igen, a szigeten ugyanazt a nyelvet teljesen máshogyan beszélik. Nem is gondolná az ember, de ahány város nálunk, annyi féleképpen beszélünk. Ebből kifolyólag se nehéz nekem itt, ahogy az se könnyíti meg a dolgom, hogy apám idehurcolt az akaratom ellenére. Simán maradhattam volna egyedül, hiszen már csak két év kell ahhoz, hogy az ottani rendszer szerint nagykorú legyek. Addig meg meghúztam volna magam az egyik barátomnál, vagy nem tudom… De ő inkább elhurcolt egy helyre, ami az „új családom” is lehet. Hát mit ne mondjak, eddig a falka nem igazán lopta magát a szívemben. Érdekes módon mindenki jobban tudja nálam, hogy mi lenne nekem jó. Én megértem, hogy bíznak benne, hogy egyszer használható erőforrás leszek a számukra, de na… Azért azt eldönthetem, hogy mit csináljak, nem? „Jack, maradj a szobádban, hiszen még gyenge vagy!” – mindig ezeket a szavakat mondták nekem. Szerintük nem vagyok elég erős ahhoz, hogy fizikai munkával foglalkozzak, vagy hasonló… No de semmi baj, hát akkor keressünk valamit, ami nem terheli meg az egyelőre nagyon gyenge idegzetem és fizikumom se… Még nem volt időm kipakolni, ezért a szobám úgy néz ki, mint ahol felrobbant egy bomba. Ruhadarabok után kutattam, amik nincsenek összegyűrődve és még nem voltak rajtam a hét folyamán. Több cuccom van, mint egy átlag nyugati csajnak az tuti, meg jobbak, drágábbak is, így nem volt nehéz találnom magamnak pár darabot. A tükör előtt szemléltem az arcom, meg a testem. Mindig is magas voltam, viszont most elég sokat fogytam, ami még jobban kiemelte a hosszú lábaim és a magasságom. Nem igazán tetszett az összhatás, ezért eldöntöttem, hogy holnap meg majd meglátogatok egy edzőtermet. Úgyse engedik, hogy átalakuljak egy ideig, mert „gyenge vagyok”. Habár fele annyi időre lesz szükségem ahhoz, hogy rendesen felépüljek fizikailag, de addig még pátyolgatni fognak. Felkaptam a gitárom. Ez ellen csak nincsen senkinek kifogása, szerintem még segítene is egy kicsit összeszedni magam. Már fél éve nem volt a kezemben, ezért majd be kell hangolnom, de most nem fogok vele foglalkozni. Zsebre vágtam egy pengetőt, a hangszert tokba csomagoltam, aztán kifelé menet hangosan becsaptam magam után az ajtót, hogy jelezzem: elmentem és nem szándékozom beszámolni arról, hogy hova indulok és mikor érkezem. Lehet, hogy ez gyerekes húzás volt tőlem, de lényegében a kamaszkort taposom rendesen, ami pont arról híres, hogy a képviselői gyakran hisztiznek. Ha a lányok megtehetik, akkor én is. Nem ismerem jól annyira az utcákat, így szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy el fogok veszni. Talán nem is baj, legalább van még egy okom arra, hogy távol legyek a falkától. Lehet, hogy ez csúnya dolog, de egyelőre nagyon nem érzem úgy, hogy szeretnék beilleszkedni. Ez idővel változni fog, csak meg kéne békülnöm ezzel az egésszel. Túl sok dolog történt… Sok mindent visszacsinálnék, de nem tehetek semmit, szóval csak belesimulok a helyzetbe amibe kerültem, és próbálok túlélni amíg nem érzem azt, hogy talán alkotnom is kéne valamit. Alapból nagyon furcsa nekem ez az ország, csomószor nem értem, hogy mi hogyan van, vagy ilyesmi… Olyan dolgokat csinálnak az utcán, amit nálunk sose lehetne. Például körülöttem mindenhol, mindenki csókolózik. Ha én nyilvánosan lekaptam volna a barátnőm, akkor tuti mindenki ferde szemmel nézett volna rám, vagy beszólt volna, de az is lehet, hogy mind a kettő megtörténik. Felsóhajtottam és kitöröltem minden emléket az agyamból. Miért is gondolok én a barátnőmre, meg a haverjaimra? Egy szó nélkül hagytam ott őket, - illetve a barátnőm már egy éve, hogy ugyanezt tette velem és azt se tudom hol van most, él-e, vagy esetleg meghalt… - szóval amilyen gyorsan dobbantottam, olyan tempóban kéne elfelejtenem mindenki mást. Miért megy még is ennyire nehezen? Mindig azt kívántam magamban, hogy ez legyen csak egy rossz álom, hunyjam le a szemem, s ha újra kinyitom, akkor feküdjek otthon az ágyamban, legyen minden a legnagyobb rendben. Ismét kipróbáltam a dolgot, becsuktam a szemeim, aztán kinyitottam. Egyáltalán nem volt olyan szerencsém, hogy bekövetkezzen a kérésem, ugyanúgy az utca közepén voltam. Tény és való, elég nagy változás történt ahhoz, hogy kikerekedett szemekkel meredjek a tőlem pár méterrel álló… Angyalra? Ismét becsuktam a szemem, kinyitottam, de az még mindig nem tűnt el. Talán kevésbé ragyoghatott fényesen, de ott volt, nem álmodom, nem hallucinálok, s nem bolondultam meg.
    - Aigoo – mondtam elhalva és hátráltam egy lépést, de megbotlottam és szabályosan a fenekemre huppantam. A fájdalom, ami a testrészembe nyilalt éles volt, mégis csak tompán tudtam érzékelni. Nem vettem le a szemem róla, elhűlve meredtem rá még mindig. Talán mégse annyira jó az idegrendszerem, mint azt én gondoltam volna.
    - Bassza meg… - csúszott ki a számon, de rögtön elé is kaptam a kezem. Ha ez tényleg egy angyal – és mégis mi a francért lenne más? – akkor talán meg kéne válogatnom a szavaim, mert ki tudja hogyan értelmezi őket. Nem akarok közelebb kerülni ahhoz a bizonyos fényhez amin a halottak kelnek át. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit érzek, de egy dolog biztos… Tényleg nem elég erős még az idegrendszerem az ilyenekhez.



    ||zene|| 885 || remélem tetszik  pom  || ruha
    ▲▼
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Grand Avenue

    on Vas. Nov. 22 2015, 23:34

    To: Kim Jeong Hye ©


    *Nézem az ismeretlen fiút, bár túlzás lenne azt állítani, hogy látom. Legalábbis nem úgy, ahogy emberek látnak, s ahogy normális esetben én is tenném. Ám így, félúton angyali valóm és emberi testem között, szárnyaimat kibontva és teljes harci díszben, az érzékelésem is változott. Érzelmek hullámoznak a szemem előtt, aurák és gondolatok hullámai, színek kavalkádja. Szinte ütéssel ér fel mindezt anyagba zártan megtapasztalni, botorkálok is előre egy lépést, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, s pislogok kettőt, hogy valamelyest kitisztuljon a látásom, s visszatérjenek a fizikai formák, amelyekkel a halandó hús és elme meg tud birkózni. Összébb húzom a szárnyam, de nem tüntetem el teljesen, szeretném fokozatosan csinálni, mintegy átmenetként, hogy könnyebb legyen megemésztenie. Bár nem tudom, mennyit számít ez, hiszen egy virág szirmainak kibomlását sem tudja nyomon övetni a szem, hiába zajlik le előtte a folyamat, a két állapot közötti különbséget fogja csak fel, magát a folyamatot nem csípi el. Mégis, ha egyik pillanatról a másikra történne, átmenet nélkül, az jobban megviselné, mint a tudat, hogy valamiről lemaradt, de attól még ott volt. Nem kérdőjelezem meg ezt, hiszen a hitet - mi másnak nevezzem ezt? - nem szokás megkérdőjelezni. Újabb pillantással ellenőrzöm a helyzetet, azt, hogy az idegen még mindig bámul, amin továbbra sincs mit csodálkozni.
    A kezemben tartott kardra láthatóan nincs szükségem. Bal kezem mutatóujját végighúzom a pengén, hogy némi vérharmat peregjen rá. Létre ébredésem pillanatában már tisztában voltam rengeteg szabállyal, s ez közülük az egyik: ok nélkül nem rántunk fegyvert, s ha már nem pihenhet hüvelyében a kard, jogosan ontott vérrel kell szolgálni, mielőtt visszatérhetne oda. Legalábbis, ha azt akarom, hogy megszentelt maradjon a pengém. Miután ily módon az adósságot leróttam, tenyeremet kinyitva hagyom, hogy a fegyver a semmibe hulljon belőle - nem ér földet, ahogy eltűnik a szorításom, visszatér a térnek abba a rétegébe, ahonnan előhúztam néhány pillanattal ezelőtt. Feltételezem, a másik felé felmutatott, üres tenyereim kellően bizonyítják majd, hogy nem óhajtok ártalmára lenni, ha esetlege a tartásomból és tekintetemből nem tudná egyébként is kiolvasni. Három lépéssel átszelem a kettőnk közötti távolságot, az arcomon már békés, megnyugtató mosoly ül, s egyik kezemet - a balt, hiába véres egy kicsit, nem szeretem lekötni a jobbik fegyverforgató kezemet, ha nem szükséges - felé nyújtom, hogy felsegítsem a földről. Fájdalma van, amit én okoztam neki, és ez bánt, helyre akarom hozni. Ha ember lenne, akkor megpróbálhatnám elfeledtetni ezt a kellemetlen incidenst - feltéve, hogy van ilyen képességem, amiről őszintén szólva halvány fogalmam sincsen. Ami, ha belegondolok, nem egy bíztató kezdet, de amíg meg nem próbálom, addig nem derül ki... viszont a fiú nem ember. Nem kell előtte olyan szigorú módon rejtőzködnöm, legalábbis mostanában nem. Azt sem tudom megmondani, elfogadja-e a segítő kezemet. Pedig a jövőbe látás is egy hasznos képesség lenne a védangyaloknak, el ne felejtsem majd felterjeszteni az illetékesekhez, mint esetleg bevezethető újítást.
    - Bocsáss meg nekem - kezdek bele a szabadkozásba, végtére én vétettem. - Nem állt szándékomban megijeszteni. Nagyon megütötted magad? - érdeklődöm, reményeim szerint ezt az arckifejezést nevezik az emberek segítőkésznek és barátságosnak. Nem tudok még olyan magabiztosan bánni ezekkel a fránya mimikai izmokkal, így nem is tudok róla, hogy az arcomon tükröződő aggodalom egy külső szemlélőnek inkább kelti dühös, homlokráncolós, a mosolynak szánt gesztus miatt ráadásul enyhén vicsorgó benyomást. Ugyanakkor persze ott az angyali fény, szóval nem meglepő, ha a halandóban disszonanciát és zavart kelt az "élmény". S még rátesz egy lapáttal, hogy a fokozatos fakulás miatt már leginkább a normális (?), emberi ruházatom (szürke pulóver, fehér nadrág, saru - kicsit lenge jelen időjárási viszonyokhoz) látszik, a páncél és a szárnyak inkább csak a szeme sarkából elkapható, halvány derengésként vannak jelen, s egy perc múlva már ez a benyomás is elenyészik majd. - Segítsek neked valamiben? - forszírozom tovább, és kutatóan végigszemlélem a fiút. Az sem saját döntésem, hogy ezt ráadásul már az ő szemszínével teszem, sem az utcán járva látott barna, sem az angyali ezüst nincs már sehol íriszemben.*


    “Az angyalokat az látja, aki elfogadja a fényt. És átszakítja a sötétség szövetségét.”

    Words: 643

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Grand Avenue

    on Szomb. Nov. 28 2015, 12:37



    Sam & Jeong Hye

    귓가에 속삭여줘 너의 목소리에 숨 소리는 거칠어져가 하


    Magam se tudom mi történt az elmúlt pár percben. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, hirtelen nagyon élénk lett az elmém, sokkal élénkebb, mint a kóma idején. Emlékszem, akkor is magamnál voltam, de a külvilág felé semmit se érzékeltem. Most viszont erőteljesen csak azt érzem, magamat viszont egyáltalán nem. Csak állok döbbenten, mint egy idióta, és igazából… Annak is érzem magam. Mégis miért nem hallgattam a falkára és maradtam otthon? Vagy ha nem is otthon, akkor legalább ott, azon a helyen, ahova vittek. Szerintem egy darabig biztosan nem fogom tudni rámondani, hogy az az én otthonom, és arra se leszek büszke, hogy a falkához tartozom. Sajnos ez nem így megy, én mindig magányos farkas voltam – a szó szoros értelmében – szóval tuti, hogy nem ma fogom megszokni az együttélés örömeit. Ezzel még meg is tudnék birkózni, elvégre nem vagyok én valami cingár hegedűvűmész gyerek, aki összerezzen ha rászólnak. Egy jó kiállású, erős, fiatal férfi vagyok, szóval szeretném ha ez nem változna és most is gyorsan összeszedném magam. Az igaz, hogy ha most ezeket a szavakat vágnám hozzá az angyalhoz – vagy ahhoz a személyhez akit annak látok – képenröhögne, mivel pont úgy festek, ahogy nem akarok: mint a hegedűművész. Lefogytam, az arcom is beesett, sőt ha jól láttam a napokban, talán egy kis pocakot is eresztettem, ami nem vészes, de engem zavar. Nem ilyennek kéne lennem, de edzeni nem engednek el, mert veszélyes… Hát csak nem ejtem a fejemre a súlyokat! Hát ki a francot érdekelne? Akkor betörik a fejem és gyorsabban meggyógyul. Ha nem tetszem magamnak rossz a közérzetem és ez nem hímringyóság, egyszerűen csak olyan társadalomban nőttem fel, ahol a kinézet az túlságosan fontos. De ha belegondolok… Nem is láttam annyi borzalmasan elhízott tagot, mint itt.
    Magam se tudom miért gondoltam ilyen hihetetlen balgaságokra, talán csak a figyelmememet akartam elterelni az angyalról, ami hogy mondjam… Nem éppen volt könnyű feladat tekintve, hogy már észrevettem a ragyogását, ami nem a Napunk fénye volt körülötte, a kardját, ami nem nézett ki játéknak, illetve a szárnyait, amiknek a tollai annyira puhának tűntek, hogy szinte éreztem a simogatásukat az arcomon. Nem lehet ott ez a lény. Valamicskét tudtam az árnyvadászokról meg az ő angyalaikról, de azt gondolom mondanom sem kell, hogy mennyit hittem el ezekből a mesékből. Hát talán most már mindent készpénznek kéne vennem, és akkor nem érnének ilyen cuki kis meglepetések, amik miatt a hátsómra pottyanva bambulok fel a különös lényre. Tökéletesen emlékszem a lázálmaimra, amikor a farkasommal találkoztam, meg ilyenek. Az is eléggé megrázott, erre kijövök a kórházból és már Isten hírnökeit is látom? Biztosan valamit elrontottak, rossz nyugtatót kaptam, és attól hallucinálok. Más oka nem lehet a dolognak, ugye? Nem állhat itt egy igazi angyal… Nem lehet. Egyszerűen nem. Figyelmtem ahogy megvágja magát, ahogy eltűnik a semmibe a kardja, majd ahogy elindul felém a fiú. Jézusom, én tényleg nem vagyok normális. Ez nem lehet hallucináció, ahhoz túlságosan sokáig tart… Nem érzem tompának az elmém, szóval biztosan nem az. Hát akkor meg? Talán megbolondultam volna? Ami azt illeti bolondnak sem érzem magam… De álljunk meg egy pillanatra! Az elmeroggyantak tudnak arról, hogy mi tötént velük? Biztosan nem, ők tuti normálisnak érzik magukat. Hát akkor gondolom ez az utolsó lehetőség. Megbomlott valami a fejemben. Még mindig reálisabbnak tűnik annál, hogy itt áll előttem egy angyal… Ösztönösen csúsztam hátrébb, de nem a félelem miatt, inkább csak távol akartam lenni tőle, a biztonság kedvéért. Hűvös falat éreztem a hátam mögött, az angyal meg még mindig közelített. Na te nagyokos, most mit fogsz csinálni? Beszélgetsz vele? Akkor lehet, hogy két perc múlva jön érted a rohammentő…
    Felpillantottam rá amikor megszólalt. Oké… Bocsánatot kért. És most erre mit kéne mondanom? Felsóhajtottam, és az arckifejezésétől automatikusan hátrahőköltem, de hamar megembereltem magam. Az a kard… élesnek tűnt. Ezért vigyáznom kell, hogy mit pofázok.
    - Öhm, semmi gond – válaszoltam végül és vádló pillantásokat vetettem a felém nyúló kézre. Nem igazán kedvelem a fizikai kontaktust idegenektől, de… Ki akarna magára haragítani valakit, aki nagy kardokkal jár? Itt nem változhatok át, a többi embert meg ahogy észrevettem nem viselte meg a látvány… Persze, mert nyilván nem is látják, mert én vagyok bolond és nem ők.
    - Nem ijesztettél meg… Csak nem szálldigálnak a szemem elé minden nap angyalok – feleltem neki, és végül úgy döntöttem, hogy elfogadom a kezét. Miért is hitegetem magam? Száz százalékig biztos, hogy itt van. Hiszen megfogtam a kezét, aminek ugyanolyan bőre van, mint az enyémnek, csak kicsit sápadtabb. Talán… Talán tényleg angyal lenne? Az tény, hogy nem olyan, mint én, van benne valami megfoghatatlan szépség, ami a földiekből hiányzik. És ezt úgy állítom, hogy száz százalékig az asszonyt szeretem még mindig, csak most éppen nem tudom hol van. De most nem is ez a lényeg. Ha ez a tag tényleg a Mennyből jött, akkor… Lehetséges, hogy találkozott anyámmal? Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, szólni akartam neki, de nem jöttek szavak az ajkaimra, amíg fel nem tette nekem a bűvös kérdést. Erre én csak megköszörültem a torkom, megváltoztattam az arckifejezésem és karba font kezekkel válaszoltam neki.
    - Ami azt illeti lenne valami – mondtam neki végül és levettem a gitárt a hátamról, majd helyet foglaltam a lépcsőn és megpaskoltam magam mellett a földet. Jobb hely híján remélem ezt is elfogadja.
    - Ha te tényleg az vagy aminek látlak… - kezdtem bele bizonytalanul, mert még magam se tudtam elhinni ezt az egész helyzetet. – Akkor tudsz nekem válaszolni arra, hogy mi van a halál után, ugye?
    Na ezt aztán jól megfogalmaztam, most biztosan öngyilkos jelöltnek néz. Talán még kapok tőle egy dorgálást is, mert ilyeneket beszélek, nem?Jézusom, hát én tényleg nem vagyok normális.




    ||zene|| 919 || remélem tetszik  pom  || ruha
    ▲▼
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Grand Avenue

    on Vas. Nov. 29 2015, 20:46

    To: Kim Jeong Hye ©


    *Megijesztem. Összezavarom. Ezt világosan leveszem - nem a testbeszédéből vagy az arckifejezéséből, annyira még nem tudok olvasni az emberek gesztusaiban, hiszen korábban nem szorultam rá, most meg még nagyon új ez az egész helyzet számomra. Egyszerűen tudom, és nem firtatom, honnan és miért. Angyal vagyok, hittel teli lény - nem kell értenem a miérteket, ellenben elfogadom a világot úgy, ahogy kapom, hiszen a puszta létezésem is olyasmi, amiért hálás lehetek. Nem lenne kötelező, hogy én legyen én, tehát az öntudatom ajándék... és az ajándéknak örülünk, nem megkérdőjelezzük. Meg aztán: ami nem viszket, azt ne vakarjuk, ahogy az emberi mondás tartja. Azt viszont elképzelni sem tudom, mit tehetnék még, hogy az ijedtséget és a zavart eloszlassam. Hiszen mosolygok, és mennyei tűzzel ragyogok. Semmi fenygetőt nem teszek. Talán... Ó, hát persze! Hiszen nem ember, van benne egy csöppnyi démoni - az az erő hosszabbítja meg éveit, növeli meg erejét, s kényszeríti farkasalakba minden teliholdkor. Hát persze, hogy ennek a felének fenyegető a fény, azzal is tudnék fájdalmat okozni, ha akarnék. Azt beszélik, a legnagyobb angyalok akár meg is szabadíthatják fertőzésüktől a halandókat, ha igazán rájuk szabadítják a tüzüket. Én biztosan nem lennék képes ilyesmire, az egyszerű őrangyaloknak nem adatik meg túl nagy hatalom, de biztosan tudnék kellemetlenségeket okozni. Fakul a mosolyom és fakul a fényem a gondolatra. Nem akarok ártani senkinek. Egészen a falig megyek utána, nem hagyhatom magára ilyen állapotban, kész életveszély lenne számára. És különben is illik mindenkinek kijavítania a saját hibáit, ha csak teheti, márpedig most én hibáztam.
    - Ó, hát... - bizonytalanodtam el, amikor az eset váratlanságát említi. - Mit kellene erre mondanom? Sajnálom, nem állt szándékomban megijeszteni - ismétlem magam, abból baj nem lehet, és ha kell, harmadszorra is el fogom mondani. Ismétlét lés a tudás anyja, vagy mi. A kezemet elfogadja, haladunk, hát felhúzom talpra, ott a helye. A tehetetlen kuporgás nem neki való, ez már ennyiből is nyilvánvaló. Vagy csak szeretném ezt hinni, mert akkor kisebb a kár, amit okoztam? Túl sok még a kérdés. Az enyém is. Azért csak felteszem a következőt, hátha van valami, amiben segíthetek... bármilyen nevetséges is elképzelni. Inkább én szorulnék rá másokra, de halandóknak ezt nem hangoztathatom. Ártana a testület imidzsének. Na, ragad rám az emberi kultúra, ha már ilyen kifejezéseket is ismerek!
    - Valami? - kérdezek vissza bujkáló mosollyal. Már egészen megszelidült az arckifejezésem is, egyre jobban lefedi azt, ahogyan érzek, párhuzamosan azzal, ahogy elfakult a fényem. Mire leülök mellé, már csak az emlékeiben láthatóak szárnyaim. És lehet, tagadnom kellene létemet, de nem jön a számra a hazugság. - Biztosíthatlak, hogy az vagyok - erősítem meg inkább, bár ez nem teljesen igaz. Igen, angyal vagyok, ez tény. Az viszont, hogy ebből ő mit gondol rólam, az már nem ilyen egyértelmű. A többség a végtelen kedvesség lényeinek, meg szárnyas lánykáknak képzel minket. Ritkán gondolnak bele, hogy alapvetően és principálisan azért katonák vagyunk, harcosok... és a küzdelem, még ha a jó szolgálatában történik is, megkeményít akárkit. A kérdésére aztán mozdulatlanná dermedek, még a lélegzetem is visszafojtom néhány pillanatra. Jaj nekem. Ez nagyon nem az én hatásköröm, nagyon nem az én területem. Sokat aligha mondhatok el neki. De talán... rávezethetném egy-két dologra. Vagy nem kellene? Ó, kitől kérjek így hirtelen tanácsot? - Az attól függ. Te mit hiszel, mi van a halál után? - érdeklődöm óvatosan, aztán eszembe jut a még jobb kérdés. - És nem mellesleg miért kérdezed? - meredek rá kissé tanácstalanul.*


    “Az angyalokat az látja, aki elfogadja a fényt. És átszakítja a sötétség szövetségét.”

    Words: 562

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Grand Avenue

    on Hétf. Dec. 07 2015, 22:10



    Sam & Jeong Hye

    귓가에 속삭여줘 너의 목소리에 숨 소리는 거칠어져가 하


    Azt hiszem pár lehetetlen helyzetet már életem során megéltem. Ilyennek érzem azt is, hogy idekerültem, mert sose gondoltam volna, hogy egyszer meg fogom ismerni apámat, illetve az nem fejezi ki az érzéseimet ha azt mondom, hogy erre nem is vágytam. Hát ez van, ha már így alakult akkor megpróbálok belesimulni a dolgokba, duzzogni egy darabig magamban, nem hallgatni senkire, meg mindenkit nagy ívben elkerülni, mert az nekem annyira jó. Addig se kell azzal foglalkoznom, hogy talán meg kéne próbálnom valahogy beilleszkedni az itteniek közé, akik amúgy a nevemet se tudják kimondani, onnantól kezdve meg nem hiszem, hogy könnyű dolgom lenne… Rám ragasztották a világ legkönnyebben kiejthető amerikai nevét, ami ráadásul még tucat név is…
    Komolyan nagyon örülnék neki ha csak ezen kéne zsörtölődnöm, de sajnos nem ez a helyzet. Iderángattak, az egy dolog, de hogy angyalokat hallucináljak – vagy igazán lássam őket, magam se tudtam még eldönteni, hogy ez most a valóság, megbolondultam, vagy esetleg ráesett egy virágcserép a fejemre és most éppen csillagokat látok - … hát erre azt hiszem nagyon nem voltam felkészülve. Lassan már elmehetnék valami regényhősnek, mert annyira izgalmas az életem, hogy Candide elszégyellheti magát mögöttem. Szívesen eljutnék én is Eldorádóba… Attól meg, hogy… hogy angyalokat látok még nem biztos, hogy ott vagyok. Én azt a helyet úgy képzelem el, mint egy álomországot, piskóta utak vannak, vaníliás tej ízű folyók, csokiból készült házak. Ahol vagyok nem egy fenséges, idealizált hely, hanem a poros kis utcácska, ahol megpillantottam a különös lényt.
    Mosolyog rám, amitől egy cseppet sem nyugszom meg, inkább csak feszültebb leszek. Habár már teljesen a falnak vagyok szorítva, még hátrébb akarok kerülni. Úgy érzem magam, mint egy csapdába esett madárka. Tényleg kutyaszorítóban vagyok – nagyon vicces belegondolni, hogy mennyire szó szerint – és nem tudok belőle szabadulni, mert nem változhatok át egy ilyen forgalmas helyen. Akármennyire nem tetszik, attól még falkában élek, megalázó lenne ha kidobnának.
    Kissé fellélegeztem amikor meghallottam a szavait. Ezt most komolyan gondolja, nem? Egyáltalán miért érdekel engem ez a dolog? Bizonyítékot kell szereznem arra, hogy tényleg az a helyzet amit látok… Próbáljuk ki a csípéses módszert, a filmekben mindig ezzel kezdtek. Erősen két ujjam közé kaptam a bőröm, amitől eltorzult az arcom és egy kicsit fel is kiáltottam inkább a meglepettségtől, mint a fájdalomtól. Ezután is csak tágra nyílt szemekkel meredtem rá, de még mindig ott volt előttem.
    - Na jó… Akkor te most tényleg létezel, vagy csak az én agyamra ment a magány? – kérdeztem tőle frusztráltan, és a halántékomat kezdtem el masszírozni, majd kisöpörtem a szememből a már összekócolódott hajam. Magam se tudtam hogyan kellene viselkednem ebben a helyzetben, szóval inkább csak hagytam, hadd sodorjanak az események, majd valahogyan kimászok belőlük. Elég keveset tudok az angyalokról, mindössze annyit, hogy anyám vallásos volt, ezért elég sok hittanórát ültem végig, ezért olyasmi rémlik nekem, hogy Isten hírnökei, vagy mi a franc. Szóval ez a srác se bánthat engem hacsak… Mi is van Luciferrel, aki megbukott? Mi van ha ő is gonosz és bántani akar? Hát akkor megszívtam, nem ha akarnék se tudnék elfutni előle szerintem.
    Közben észbe kaptam, hogy talán valami mást is kéne mondanom, hiszen éppen most kért bocsánatot… Én se szeretem ha figyelmen kívül hagynak, ezért is szégyelltem el magam egy kicsit.
    - Izéé, semmi baj – válaszoltam neki végül egy vállvonás kíséretében – Csak valahogy még nem találkoztam… hozzád hasonlóval soha.
    Nagyon reméltem, hogy elég jó az indokom. Biztos nem én vagyok az utolsó ember ezen a bolygón, akinek nem pottyannak minden pillanatban szárnyas emberek a lába elé. Hirtelen eszembe jutott valami képtelen ötlet. Talán nem véletlenül került ide. Talán dolgunk van nekünk együtt, találkoznunk kellett. Ismét megajándékoztam a csodálkozó pillantásommal, de most nem félelem, hanem kíváncsiság vegyült el a tekintetemben. Talán találkozott anyuval? Ki kell derítenem.
    Megköszörültem a torkomat, a gitáromat félretettem, hogy ne sérülhessen meg – még véletlenül se- aztán úgy döntöttem, hogy egy kicsit faggatni kezdem. Mikor elmosolyodik, az én arcom is kisimul, s bár bizonytalanul, de azért viszonzom az övét.
    Csak a megerősítésre vártam, s habár még mindig kételkedtem egy kicsit, úgy gondolom, hogy nem veszíthetek sokat. Maximum közli majd velem, hogy ez csak egy nagyon ostoba tréfa, ő pedig valami profi illuzionista.
    Próbáltam feltalálni magam a helyzetben, figyeltem minden egyes szavára. Nem lesz ez olyan könnyű menet, az rögtön leesett nekem. Mindegy, valahogy meg kell próbálnom a dolgot.
    A kérdésem miatt biztosan öngyilkos jelöltnek gondol, amit talán ki kéne használnom. Ha azt hiszi, hogy meg akarok halni, akkor könnyebben megnyílhat?
    - Fél évig élet és halál között lebegtem – mondtam neki végül, távolba meredő pillantással – valamiért viszont visszaparancsoltak az élők sorába, pedig már mindent elveszítettem, ami valaha fontos volt nekem. Ez miért van?
    Habár nem konkrétan el foglalkoztatott, mégis sokszor elgondolkoztam rajta. Mi dolgom lenne még itt nekem? Eddig úgy éreztem, hogy anyám védelme az én feladatom, de azt… Azt nem tudtam véghezvinni. Akkor most nekem is el kéne esnem, nem?
    - Amikor… tartott ez az állapot, akkor kerestem valakit. Tűvé tettem érte mindent abban a világban, ahová kerültem. Ebben már nem találhatnám meg soha, mert eltávozott – mondtam végül neki. Ha tényleg csak egy tréfa, akkor maximum beadom én is, hogy vicceltem és keserű bűntudat kerít majd magába, amiért anyám emlékét használom fel. – Lehetséges, hogy hozzátok került?
    Egyre inkább úgy éreztem, hogy belelkesülök, azon kaptam magam, hogy elkapom az angyal kezét és erőtlenül szorongatom.
    - Kérlek. Muszáj tudnom – a hangomból szinte süt a szenvedély, a szemeimben olyan erősen ég a tűz, mint még soha. Lehet, hogy találkozhatok vele majd később? El tud hozzám jönni úgy, akár ez az angyalfiú is?





    ||zene|| 909 || Kicsit többet csúsztam, mint szerettem volna, de itt van.  Smile   || ruha
    ▲▼
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Grand Avenue

    on Szomb. Dec. 19 2015, 23:49

    To: Kim Jeong Hye ©


    *Értetlenül figyelem a produkcióját, elképzelésem sincs, miért jó neki, hogy csipkedi magát, de hát nem szólok bele. Nem az én dolgom. Rengeteg minden van, ami nem az én dolgom, ezért az ilyenekkel próbálok nem törődni, vagy úgy tenni, mintha nem látnám. Mindenkinek ez a legegyszerűbb. Nem az ő őrangyala vagyok, hogy megakadályozzam, vagy megóvjam minden fájdalomtól.
    - Nem tudok róla, miért ne létezhetnék. Itt állok az orrod előtt - ismétlem magam, mert mi mást tehetnék, nem vagyok még itt eléggé. Miért olyan hihetetlen, hogy valós lennék? Pláne egy alviláginak?! Bizonyára hallott már rólunk, még ha nem is osztja a vallást, mit én képviselek. Az övében is szerepelnek a mi megfelelőink, bárhogy is nevezzék őket, ezt biztosra merem venni, még ha nem is ismerem egyetlen képviselőjüket sem.
    - Nem sokan járunk e világban, az tény - hümmentek arra, hogy nem találkozott még angyallal. Nem meglepő. És miért is foglalkozott volna vele valamelyikünk? Azért valljuk be, elég kevés mennyei hírnőknek tartoznak feladatai közé a vérfarkasok. Sokan vannak, akik nagy általánosságban a világ rendjére ügyelnek, vannak, akik a nephilimekre, vagy az emberekre, netán csak egy-egy személyre közülük, mint én is, de vérfarkasra... nem is tudom hirtelen, vajon a harapással nem vesztik-e el a halandók az őrangyalukat. Nem merem megnyitni magam a külső impulzusok felé, hogy észleljem, ha van vele valaki a fajtámból, arról nem is beszélve, hogy az őrangyalok nagyon jók a rejtőzésben, nem lehetetlen, hogy egyszerűen elrejtőzne előlem a másik. Nem akarok azon rágódni, hogy tényleg nincs ott senki, vagy az én érzékeim nem elég jók...
    Lezöttyenek mellé, intenzív figyelemmel hallgatom, valódi érdeklődéssel. - Visszaparancsoltak? - visszhangzom. - Mármint ki? - próbálom tisztázni a kérdést. - Egyébként viszont... sok oka lehet, és nem látom a sorsod, hogy megmondhassam a biztosat - húzom el a szám. Az eset után az a legkevesebb, hogy felelek egy-két kérdésére legjobb tudásom szerint, amivel valljuk be nincs túlzottan kisegítve, de azért hátha tudok segíteni valamit. - Talán fontos vagy valakinek, aki sikeresen imádkozott érted, talán befejezetlen ügyeid vannak, melyeket nem hagyhattál félbe, talán csak most jön majd el az a pont, amikor bizonyítanod kell majd, s nem mehettél el próbatétel nélkül... sejtelmem sincs, milyen utat jártál be s milyet fogsz még, ezért ez inkább olyasmi, amire neked kell tudnod a választ, s nem tőlem, az egyszeri idegentől várni a választ - mosolygok rá bíztatóan, megnyugtatóan. Érezheti is, hogy valóban sokkal békésebb mellettem, s én is egyre inkább annak érzem magam. Máskülönben nem is adhatnám neki. Talán ha többet mond magáról, én is felelősebben tudok majd válaszolni a kérdéseire, de pillanatnyilag ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint akárki lenne, akivel összefuthat az utcán. Nem látom értelmét, hogy a hatalmamat igénybe vegyem az ügyében, hiszen nem ő a feladatom, nem pazarolhatom el az erőm. A következő kérdése viszont sokkal egyszerűbb, azzal gond nélkül tudok mit kezdeni. - Ha nem haltál meg, akkor természetes, hogy nem találtál meg valakit, aki viszont igen. Hiszen az két különböző világ, egyértelmű, nem? - mosolygok rá. - Lehetségesnek pedig lehetséges, bár nem felelhetek sem igennel, sem nemmel. Kiről van szó, és miért ilyen fontos neked? - kíváncsiskodom tovább, mellette ücsörögve. Időm van, jobban is érzem magam attól, hogy segíteni próbálok, miért ne tenném tehát?*


    “Az angyalokat az látja, aki elfogadja a fényt. És átszakítja a sötétség szövetségét.”

    Words: 528

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Grand Avenue

    on Szomb. Dec. 26 2015, 15:24



    Sam & Jeong Hye

    귓가에 속삭여줘 너의 목소리에 숨 소리는 거칠어져가 하


    Habár hevesen tiltakoztam az ellen, hogy a falka életébe bekerüljek, a könyvet amit apámtól kaptam mégis lelkesen olvasgattam. Egy pici szigeten ahol kevés az Alvilági nem nehéz semmi tudással elkerülni a bajt, de egy ilyen helyen, ahol hemzsegnek talán jobb ha ismerem az egyes fajok hogy is mondjam… Működését. Sosem voltam tagja egyetlen falkának se, inkább éltem mundane-ként – ha már megismertem a halandó emberekre a „szakszót”, akkor érdemes lenne használni, nem? – mint vérfarkasként. Szerintem az nem sokat számít, hogy éjszaka titokban néha átváltoztam és egyedül megtanultam kontroll alatt tartani a bennem lakozó fenevadat, mert ez a túlélésem egyik feltétele is volt ha úgy vesszük.
    S a tudatlanságomnak most láttam igazán kárát, azért is viselkedek úgy, mint egy idióta, mert az „Angyalok” című fejezethez még minden bizonnyal nem értem el a könyvben, annyira meg nem lapoztam előre, hogy tudjam: ilyet is találok benne. De mindegy, minden nap tanul valamit az ember, most már felkészültebb vagyok. Ha legközelebb majd egy szarvas és villás farkú, piros valakibe futok bele, akkor biztosan nem lepődök meg, inkább majd rámutatok és elordítom magam, hogy „Te Lucifert szolgálod mi? Azt hallottam jó arc!”
    Fogalmam sem volt hogyan kéne kezelnem ezt a helyzetet, ezért vannak ilyen hülye gondolataim. Vagy talán csak ezzel akarom magam nyugtatni, hogy nem őrültem meg még teljesen? Hát elég gyenge próbálkozás ami azt illeti, de mindegy, lépjünk tovább.
    Ami azt illeti kicsit elszégyelltem magam a dorgálására. Akármennyire hihetetlen ez az egész helyzet, akkor sem szép dolog kétségbe vonni valakinek a létét… Kicsit talán össze is húztam magam amikor újra megszólalt.
    - Öhm, bocsáss meg. Nagyon nem vagyok még benne ebben a témában – emeltem fel a kezeimet. Nem tudom mennyire volt ez elfogadható magyarázat, de igaz volt, és szerintem ez a lényeg… Vagy nem? Mindegy, mással nem tudok neki szolgálni, ez van… Amúgy is mit számít, hogy elhiszi-e? Tök véletlenül láttuk meg egymást, nem hiszem, hogy egyszer puszipajtások leszünk… Érdekes ez az egész helyzet, nehezen kezelem az biztos, de lassan csak belejövök majd.
    - Sokat viccelődtek azzal az orvosok körülöttem, hogy biztos angyalkák repkednek majd a szemem előtt ha felébredek, de nem gondoltam volna, hogy ezt szó szerint kell majd vennem – mormogtam az orrom alatt, szinte fel sem tűnt, hogy kimondtam a dolgot.
    - Hát… - próbáltam vissza emlékezni a beszélgetésre, ami lezajlott felettem. Furcsán éber állapotban voltam akkor, és hallottam minden egyes szót, amit az orvos beszélt a nővérekkel. Szinte éreztem az egyikük kezét, ahogy az arcomra siklik és azt mondja, hogy „de hát olyan fiatal és gyönyörű”. Már ebből is tudtam, hogy biztosan hívő lehet, sokszor jöttek hozzánk hittérítők a suliba és mindig ugyan ezt mondták: hogy gyönyörűek vagyunk, de teljesen más hangsúllyal. Nem a külsőnkről beszéltek, hanem az egész személyünkről.
    - Már éppen le akartak kapcsolni a gépekről, mert elvileg nem javult, hanem rosszabbodott az állapotom, aztán rá egy hétre a csodával határos módon, de felébredtem – nem is volt ez olyan régen, de mintha évek teltek volna el. Alapból már az az emlékem is távolinak tűnt, hogy elindulok járni egyet a mai nap. Az tuti, hogy nem gondoltam volna, hogy egy angyallal fogok majd beszélgetni, de ha már így alakult… Akkor ez is egy fajta tapasztalat, nem? Vagy mi a franc… Biztosan nem mindennapi dolog, ő is mondta, hogy kevesen járnak errefelé.
    - Akkor csak azt kell megkeresnem, hogy miért jöttem vissza… ugye? – nem értettem ezt az egészet. Azelőtt, hogy elkezdődött az életem kudarcsorozata még sose gondoltam a halálra. Boldog voltam anyával meg Hae Ri-vel, a barátaimmal, a tánccal és a zenével. Teljesnek éreztem magam, most meg mintha csak egy elhagyatott, üres ház lennék, ahova csak a nemkívánatos személyek tudtak beköltözni.
    - Hát de… - csak nem tudtam elhagyni az elméletem, olyan furcsa erről az egészről beszélni… Mégis bátrabbnak érzem magam, meg könnyebben nyíltam meg neki, mint bárki másnak eddig ha erről az egészről volt szó – Nem is haltam meg, viszont élni se éltem… Tudod, a kettő között ragadtam. És akkor oda eljöhetett volna talán…
    Magam sem tudom miért reménykedek ennyire ebben az egészben. Anyám meghalt, én élek, ezért lehetetlen, hogy még egyszer újra láthassam, ha csak nem veszem elő a fényképét, vagy hasonló.
    [color:cf52=330000]- Anyámról – feleltem neki, és lesütöttem a szemem – A társadalom elítélte, mert egyedül nevelt fel, nem volt férje, csak terhesen maradt. Jó asszony volt, tisztességesen élt és nevelt engem is, csak aztán fél évvel ezelőtt elütötte egy autó és… meghalt.
    Még sosem mondtam ki így ezeket a szavakat. Hirtelen úgy éreztem mintha megszabadultam volna egy mázsányi tehertől. Azután ,hogy lelépett a barátnőm, rá fél évre meghalt anyám, aztán magam is kómába kerültem ugyanennyi időre. Mintha valaki pontosan kiszámította volna ezt és csak bábok lennénk…
    - Én csak… Tudni akarom, hogy most jól van- e – emeltem rá ismét a tekintetem, amiből sütött a remény és a kétségbeesés. Addig nem fogok tudni megnyugodni amíg nem lesz teljesen egyértelmű, hogy békére lelt a lelke.






    ||zene|| 802 || Remélem nem lett nagyon szörnyű. :3   || ruha
    ▲▼
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Grand Avenue

    on Vas. Jan. 03 2016, 21:49

    To: Kim Jeong Hye ©


    *Nem sértődtem meg, inkább csak csodálkozom, így nem kell nagyon esdekelnie a bocsánatomért, bólintok is. Hiszen nem történt semmi rossz, pláne semmi visszafordíthatatlan, szóval abszolúte semmi okom nem is lenne haragudni rá. - Semmi probléma. Nem régóta vagy vérfarkas eszerint? - érzem, hogy az, olyanok az energiái, mégis úgy reagált rám, mintha semmit sem tudna a világról, amiben él, ebből pedig én levontam a következtetést, hogy bizonyára egy Kölyökkel hozott össze a rossz sorsom. Vele ellentétben én szerencsére elég sokat tudok az Alvilágról, hiszen végig ott voltam Charlotte kiképzése alatt, vagyis ugyanazokat a tanórákat látogattam, mint ő. Ha ehhez hozzájönnek az angyali képességeim és érzékeim, akkor azt hiszem, kifejezetten jó hatásfokúnak gondolhatom magam... csak el ne szálljak magamtól, hát emlékeztetem magam, hogy a tudásom még így is erősen foghíjas. Kezdetnek például saját magamról sincsen még jóformán semmilyen ismeretem... Mindenesetre én olyan természetességgel beszélek az ő kórságáról, ami reményeim szerint őt is felbátorítja kissé.
    - Orvosok? Ha felébredsz? Gépek?- ismétlem el a szavait értetlenül. A földi gyógyítási tudomány például teljesen ismeretlen terület számomra, az angyaloknál ez némileg egyszerűbb, és az árnyvadászoknak is ott vannak a rúnák... de amennyire tudom, a démoni fertőzöttek (a vámpírok és a vérfarkasok) is rendelkeznek saját regenerációs energiával, vagy valami ilyesmivel, amitől gyorsabban gyógyulnak, de az ő kórházi gyakorlatukról semmit sem tudok. És egy szót se értek a szavaiból, ami látszik is rajtam, kellően ostoba képet vágok.
    - Úgy gondolom, igen - bólintok, óvatosan válogatva meg a szavaim, hiszen nem vagyok mindentudó, és nem akarok belekontárkodni a fiú sorsába. Persze, valószínűsítem, hogy a fiúért felelős erők megállítanának, ha olyat találnék mondani, ami nem ildomos, én legalábbis leállítanék egy másik angyalt legjobb képességeim szerint, ha az megpróbálna nem megfelelően közeledni Charlotte-hoz. Így aztán nem nyugtalankodom túlzottan, s úgy vélem, egyelőre nem is teljesítek rosszul, hiszen ezzel végtére egy elég komoly és jóféle célt, feladatot adtam a másiknak. Az meg jó dolog. - Nagyon jól megfogalmazod. Igen, léteznek köztes szférák is - bólogatok egyetértően, számtalan dimenzió van, ez a földi fizikai csak egy közülük, ahogy egy az angyaloké és egy a démonoké (vagyis inkább sok, hiszen ott a nagyobb hatalmúak rendelkezhetnek külön birodalmakkal is), nem csoda hát, hogy a holtak és a félholtak világa sem keveredik egymással. - Épp ezért nem találkozhattál ott olyasvalakivel, aki már teljesen átlépett a túloldalra. Hogy úgy mondjam, az egy egyirányú utca, nem igazán lehet visszajönni - fogalmazok a lehető legáltalánosabban, hiszen még mindig fogalmam sincs, miféle hittel élt az édesanyja, s így arról se lehet elképzelésem, egyáltalán milyen "túloldalak" jöhetnek szóba az esetében. Aki a mennyben, pokolban és purgatóriumban hisz, az ezek valamelyikébe kerül, aki a reinkarnációban, az jó eséllyel valóban újjászületik. Csak az ateisták és valóban hitetlenek szívják meg, ha meggyőződésük, hogy a semmi jön, akkor valószínűleg tényleg azt kapják. És persze vannak kísértetek, akik meghaltak ugyan, de mégsem tudtak továbblépni valamiért... A történetére aztán hümmögök, és nem tudom, mit mondhatnék. - Az életet le kell zárnia a halálnak, ez a világ rendje, s még ha a te szemszögedből igazságtalannak vagy túl hamarinak tűnik is, egy másik nézőpontból nem feltétlenül az. Gyászold meg illőn, ahogy szükségesnek véled, aztán próbáld meg más szemszögből látni a történteket, akkor talán el tudod majd fogadni - tanácsolom jobb híján, s ezzel egyidőben felé nyújtom az erőmet. Őrangyal vagyok, nem csak a harchoz kell értenem, hanem a békéhez is, hát próbálok némi megnyugvást lopni a lelkébe. Még akkor is, ha a gyász valóban időigényes folyamat, s nem tudom egyik pillanatról a másikra lezárni, átsegíteni rajta, ideiglenesen könnyíthetek a terhein, hogy megújult erővel cipelje majd tovább azokat. A következő kérdésére viszont megint megakadok, s most nem tükrözöm őt, hanem valódi, komoly aranyszín angyalszemmel tekintek rá. - Bizonyára azt várod, hogy erre rávágjam, hogy igen. Ám előbb visszakérdeznék. Mit hitt édesanyád a halálról? Mire számított? - ha erre meg tud felelni, akkor én is válaszolhatok majd neki, addig azonban nem mondhatok semmit.*


    “Az angyalokat az látja, aki elfogadja a fényt. És átszakítja a sötétség szövetségét.”

    Words: 643

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Grand Avenue

    on Hétf. Jan. 18 2016, 18:42



    Sam & Jeong Hye

    귓가에 속삭여줘 너의 목소리에 숨 소리는 거칠어져가 하


    Hogy mióta vagyok farkas? Magam sem tudom biztosan. Az, hogy annak születtem nem jelent semmit, hiszen inkább éltem mondénként, mint vérfarkasként. Nem tanultam meg harcra használni a fenevadamat, csak visszafogni, hogy ne törjön ki belőlem minden alkalommal és támadjon meg ártatlanokat, vagy valaki olyat esetleg, akit szeretek. Iszonyatosan nagy teher volt ez, de megbirkóztam vele és talán majd most lesz arra esélyem, hogy jobban megismerjem a bennem lakozó állatot.
    - Igazából.. Én így születtem, csak mondén környezetben nőttem fel és egyáltalán nem tudtam arról, hogy át tudok alakulni farkassá. Egészen addig, amíg először át nem változtam. – válaszoltam neki keserű mosollyal az arcomon. Egyáltalán nem volt fura számomra valahol, hogy egyedül vagyok most is a gondjaimmal, mert valahol mindig ez volt. Amióta tudom, hogy képes vagyok ilyesmire, nem szóltam senkinek a dologról. Mégis kinek mondhattam volna el? Anyám száz százalékig halandó ember volt, a haverjaim elé meg nem állhatok azzal, hogy „hé bocsi, úgy néz ki teliholdkor én is vonyítok, mint Jacob az Alkonyatban, de pls ne utáljatok érte, én nem vagyok olyan nyomorék buzeráns, mint ő”. Hát elég érdekes lett volna a dolog ami azt illeti,szóval inkább hanyagoltam az ötletet. Nem ismertem senkit aki osztozott volna ezen az erőn(?), szóval inkább úgy döntöttem, hogy egyedül könnyebb. Szerencsés voltam, hogy nem a városban laktam hanem egy szigeten, így el tudtam rejtőzni az erdőrengetegben és a sötétbe teljesen beleolvadt az éjfekete bundám. Szóval azért megvolt az előnye a dolognak, nem volt valami nehéz rejtőzködni, de jobb lett volna ha tagja lehettem volna egy közsségnek, ahol ilyesmire nem szorulok rá. Sokkal jobb lett volna. Most meg, hogy végre bekerültem egy ilyen közösségbe, egyáltalán nem tudom értékelni a dolgot. Hát úgy néz ki Muphy törvényei ismét érvényesülni látszanak, de ez van, majd valahogy belesimulok a helyzetbe, vagy ha az nem sikerül, akkor legalább próbálom megszokni.
    - Aha, gyakorlatilag halottra vertek, ezért fél évig kómában voltam. És ismertem egyetlen vérfarkast se, kórházba küldtek, mert életveszélyes volt az állapotom – meséltem neki. Olyan volt, mintha ezer éve történt volna ez is. Az ébredésem óta csak úgy pörögtek az események, megjelent apám, magához vett, aztán kiderült, hogy van még két bátyám is ennek tetejébe, akikkel nem siettem kapcsolatba lépni. Soha életemben nem voltak testvéreim leszámítva a legjobb barátomat Tae Mint, de ő igazán nem számít, mert mégsem volt vértestvér, akármennyire szerettük azt játszani, hogy igazából ikrek vagyunk. Volt, hogy még a felnőttek is belementek ebbe a dologba és adták alánk a lovat, eljátszották, hogy nem tudnak minket megkülönböztetni, holott teljesen nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem hasonlítunk, csak mindannyian azt akarták, hogy ne érezzem magam rosszul… Hát sikerült elérniük, hogy akkor nem, viszont most elég ramatyul vagyok emiatt a dolog miatt, de ennek ellenére is hihetetlenül erős bennem a hála, hogy színessé varázsolták a gyermekkoromat.
    Fogalmam sincsen arról, hogy miféle befejezetlen ügyem lehet ezen a világon. Ami azt illeti vannak ügyek, amiket egyáltalán nem akarok befejezni, ezért néha tényleg azt érzem, hogy jobb lett volna ha lekapcsolnak azokról a gépekről, de aztán végül mindig merítek egy kis erőt annak ellenére is, hogy elég gyenge az idegzetem.
    Aztán hirtelen már el is felejtettem azt, hogy figyelnem kéne a gyenge idegzetemre, ugyanis olyan témához érkeztünk, ami kifejezetten érdekelt, több mutatóból is. Egyrészt ott volt anyám, aki annyira hirtelen hagyott el, hogy teljesen természetes ha beszélni akarok vele, hiszen ha ez az angyal kaput jelent felé, akkor belé fogok kapaszkodni, hiszen ott van a remény, hogy így majd könnyebb lesz elfogadnom a halálát. A másik meg… Hae Ri. Aki szintén hirtelen távozott az életemből, és fogalmam sincs arról, hogy hova tegyem őt. Persze hihetetlenül haragszom rá, és valahol utálom is azért, amiért így magamra hagyott, de a közös emlékeink nem hagynak nyugodni, ezért egyszerűen nem tudom őt hova tenni. Sokszor az is megfordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha nem él már… De brrr, nem is akarok ilyesmire gondolni, hihetetlenül morbid lenne… Szó szerint halnának körülöttem a nők. Na jó, ez elég ocsmány egy poén volt, de mindegy, a lényeg, hogy csak az én fejemben fordult meg és más nem hallotta.
    - Értem – feleltem kissé elszontyolodva. Magam sem tudtam, hogy miért reménykedtem a dologban, de azért bolond módjára próbáltam kapaszkodni a kis reménysugárba, ami felvillanni látszott előttem. Azt gondoltam, hogy ha az ember meghal, akkor rendelkezik majd olyasmi hatalommal, ami átsegíti az élő szeretteihez, de akkor már tudom, hogy ilyesmi nem létezik. Túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen.
    Valahol nagyon mélyen tiszteltem a velem szemben helyetfoglaló angyalt, hiszen nem azt mondta amit hallani akartam, hanem azt, ami talán a segítségemre lehet és ami nekem is, édesanyámnak is a legjobb lenne. Nyilván ő sem akarná, hogy miatta szomorkodjak, sőt igazából neki az lenne az akarata, hogy próbáljam meg szeretni az új családomat, mert most éppen ők vannak nekem, rájuk számíthatok. Akármennyire is szeretném, ezt egyelőre nem fogom tudni teljesíteni. A szavai hallatán egyre inkább maga alá temetett az igazsággal járó elkeseredettség, de aztán hirtelen mégis úgy éreztem, mintha megszállt volna a nyugalom és a lelki béke. Fogalmam sincs honnan jött a dolog, talán a velem szemben ülő fiú segédkezett benne, amiért vetettem rá egy hálás pillantást.
    - Anyám katolikus volt, de tudom, hogy néha látogatott buddhista szentélyeket is, hogy erőt meríthessen, így nem igazán tudom hova tenni ezt a dolgot… Talán lehetséges, hogy hitt mind a két vallás által hirdetett végben? Ez mit eredményez? – kezdtem igazán kíváncsi lenni, ezért a gitáromat lefektettem magam mellé, hiszen egy ideig nem tervezek távozni. Addig nem amíg nem kaptam választ a kérdéseimre, vagy legalább valamit, bármit ami segíthet elindulni valamerre.







    ||zene|| 916 || Bocsi a késés miatt. Sad   || ruha
    ▲▼
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Grand Avenue

    on Pént. Jan. 29 2016, 10:52

    To: Kim Jeong Hye ©


    *Született farkas. Egy-két percig elmerengek ezen az információn, igazság szerint sosem értettem, hogy ezt hogyan is hozzák össze. Minél idősebb valaki, annál kevésbé van nemzőképessége teljében, ezen a démoni fertőzés sem segít, épp ellenkezőleg, szóval egy idősebb vérfarkasnál kész csoda, ha magja még termékeny. A nők pedig... vagy nőstények, ahogy oly szívesen utalnak magukra... halandóktól elképesztő önuralom kellhet ahhoz, hogy a várandósság kilenc hónapja alatt egyetlen egyszer se vegye fel állati formáját. Az alakváltás heves folyamata ugyanis megölné, vagy legalábbis súlyosan károsítaná a magzatot. A falkákban általában ezért veszik körül testőrök az áldott állapotban lévőket: falkájuk körében talán nagyobb biztonságban érzik magukat, s így valamilyen fenyegetés hatására ráhagyatkozhatnak kísérőikre, nem maguknak kell megvédeniük magukat karommal és foggal. Elég komoly emberismeret és számítási készségek kellhetnek ahhoz, hogy a megfelelő személyeket válasszák ki a feladatra, akik nem ingerlik a testében zajló folyamatok miatt ingerült és nehezen kezelhető nőt, sőt adott esetben képesek meg is nyugtatni... Csodálom ezt a felépítményt, amit a vérfarkasok összehoztak, ugyanúgy, ahogy csodálom a vámpírok kifinomultan elegáns hierarchiáját is. Igazából... ki olyat tudnék mondani a teremtésben, akiket nem csodálok valamiért? Talán még a démonokat is, hiszen valljuk be, nem kevés dolgot elértek ők is létezésük alatt. És akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Elismerem és tisztelem ellenségeink erejét, még ha módszereiket nem is kell, s mindettől függetlenül teljesen, tökéletesen angyalnak és a fentiekhez tartozónak érzem magam. Nem mintha mindezt a tudást angyali mivoltomnál fogva hordoznám, ám Lottie-val ellentétben odaadó figyelemmel követtem végig a tanulmányait, amolyan ki tudja, mikor jöhet még jól mentalitással. Aztán észbe kapok végre. A fiú velem szemben aligha tudja mire vélni, hogy elnézek válla felett, így visszafordítom rá tekintetem, s mosollyal jutalmazom, ha szó nélküli türelemmel kivárta, míg én megemésztettem az általa adott információt.- Bizonyára nem lehetett könnyű ezzel megbirkóznod egyedül - jegyzem meg őszinte együttérzéssel. Nem gondolom, hogy le kellene néznem a fiút bármiért, bár angyali lényem felborzolja kissé a másikban élő farkas, ám ezt egész egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Ha minden piszlicsáré rossz érzésének engednék, ami földi tartózkodásom alatt megkörnyékez, akkor nagyjából soha többé nem tehetném ki a lábam az Intézetből borzongás nélkül. Nekem még jól is jön, hogy másra figyelhetek, nem önmagamra... most jövök csak rá, hogy kezdeti rosszullétem, ami eredetileg ebbe az utcába hozott, már nem is érzem, annyira a másikra koncentrálok, annyira igyekszem ezt a helyzetet kifürkészni és megfelelően kezelni, hogy önnön tüneteim a sorukra várva háttérbe szorulnak. Ez tetszik, ami azt illeti. Vajon lehet ezt a végtelenségig játszani? Elterelni a figyelmem, szőnyeg alá söpörni a gondokat? Egy próbát mindenesetre megérne a dolog. A történetére viszont döbbenten pislogok. - De hát kik? - esik ki belőlem a kérdés, azért egy farkas erős, erősebb, mint az egyszerű emberek, és nem is az a jellemző rá, hogy csak úgy hagyja magát. Viszont vámpírok vagy rivális vérfarkasok nem hagyták volna életben és nem csak verték volna, szóval kizárásos alapon embereknek kellett lenniük... de milyeneknek? És egyébként is: miért? Bár persze tudom, ez a kérdés felesleges. Az ostoba és céltalan erőszak nem áll messze ettől a földi világtól, különösen, ha esetleg egy démon is tevékenykedik a közelben. A nagyobbaknak nem is kell konkrétan megkörnyékezniük egyes embereket, pusztán a jelenlétük és negatív kisugárzásuk előhozza az akaratgyengébb emberekből a legrosszabb formájukat.
    Nem akartam elszomorítani a srácot, de muszáj volt kiábrándítanom. A remény fontos, de hiábavaló reményekbe ringatni magunkat és azok jegyében leélni az életünket végzetes hiba lenne, s nem hagyhattam, hogy ez a szerencsétlen kölyök így járjon, már ha egy mód van rá, hogy elkerüljük. A halál végleges, az a dolga, hogy lezárja az életet. Felborulna az egész rend, ha mindenki csak úgy ukmukfukk kedve szerint visszajárhatna trécselni a szeretteivel, vagy elintézni még ezt-azt. Persze, van rá példa, hogy kísértet lesz valakiből, vagy épp megidézik a szellemét tehetséges mágiahasználók, de ez nagyon kivételes eset, millióból egy. Kell a lehetőség a továbblépésre. Élőknek és holtaknak egyaránt. De legalább ennek az egy élőnek segíthetek most, ami nem csak számára jár kellemes érzetekkel, hanem engem is elégedetté és boldoggá tesz. Ez a lételemem: segíteni. Minden helyzetben, minden lehetőséget megragadni... viszonozom mosolyát, kissé féloldalasan. Talán tilosban járok azzal, amit most művelek, de továbbra sem tudom ezt elhinni. Hogy lehetne ez rossz, ha egyszer mindkettőnknek erre van szüksége? Mindketten jobban vagyunk ennek a találkozásnak az eredményeképpen, mint előtte voltunk. Ha pedig valakinek nem tetszik a dolog, hát állítson meg!
    - Meglepődnél, hogy a vallások gyökerei mennyire hasonlóak egymáshoz. Miért zárná ki egymást két irányzat? Ez csupán a modern ember félreértése. Akár az összes vallás tanait is követheted, ha képes vagy önmagadban szervesen egyesíteni őket, bár erre ritkán van példa - meredek megint el mellette tűnődőn, s fejemben egy igen vad ötlet fogalmazódik meg közben. A fiú felé nyújtom a kezem, nyitott tenyérrel felfelé, s egy biztató, csibészes mosollyal bólintok is, jelezve, hogy fogja meg. Talán hiba megbíznom benne. Talán. De nem látok okot, hogy miért ne tegyem, nem látok benne ellenem irányuló rossz szándékot, csak a kétségbeesett vágyat a megnyugvás és az elfogadás iránt. Adni és kapni is szeretné e kettőt, nekem pedig hatalmamban áll, hogy teljesítsem ezt a kívánságát. Hát olyan rossz lenne ez? Ha megfogja a kezem, fogást váltok rajta, s ujjaim meglepő erővel szorulnak össze a csuklója körül. Ujjbegyem alatt érzem érverését, szívdobogását. - Tudni szeretnéd? Hát akkor megnézzük... - suttogom, s hátamat a falnak döntve lehunyom szemem. Az érzelmei, az emlékei akkor is az anyjához kötik, ha a másik fél már meghalt, s ezt a fonalat tervezem én követni, testemet néhány pillanat erejéig hátrahagyva. Fejem félrecsuklik, izmaim elernyednek, csak a kezét szorítom még mindig, s nagyon remélem és ajánlom, hogy nem tépi ki magát, mert akkor bonyodalmas lehet a visszajutásom. Nem térek vissza ténylegesen az otthonomba, inkább csak a tudatom egy szikráját lövöm fel, végig az érzelmek csatornája mentén, hogy keressem a másik felet, elsuhanjak különböző létszférák mellett, pillanatnál is rövidebb ideig tekintve csak be mindegyikbe, fel sem fogva a látottakat, míg el nem jutok a célomhoz, meg nem látom  a végállomást. Akkor elidőzök valamennyit - egy, kettő, három szívdobbanás a lentmaradottaknak -, mielőtt elengedném magam, s egyenesen visszazuhannék a testembe. Szó szerint. Nem éppen elegáns visszaszállás ez, fizikai valóm egésze megrázkódik tőle, hörrentve kapok levegő után, köhögök párat, kezem lecsúszik a kezéről, s kell némi pihegési idő, mire ki merném nyitni a szemem. Visszatért a rosszullétem is, talán mert használtam az erőmet. - Nincs okod aggodalomra, Kim Jeong Hye, édesanyád jól van - summázom végül, észre sem véve, hogy kiruccanásom közben a teljes nevét is ellestem valahonnan, s használom is azonnal. Miért ne tenném?*


    “Az angyalokat az látja, aki elfogadja a fényt. És átszakítja a sötétség szövetségét.”

    Words: 1076

    Re: Grand Avenue

    on Vas. Jan. 15 2017, 19:44


    Sponsored content

    Re: Grand Avenue


      Pontos idő: Pént. Nov. 24 2017, 04:40