Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Wall Street
by Jackson Montgomery Yesterday at 23:59

» Brian lakása - Hálaadás
by Thomas Mackenzie Yesterday at 22:12

» The River Café
by Allena Rhys Yesterday at 21:59

» Broadway
by Damien James McCormack Yesterday at 13:24

» Hudson Heights
by Admin Yesterday at 00:05

» Brooklyn Army Terminal
by Leo Veikko Szer. Nov. 22 2017, 23:03

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Szer. Nov. 22 2017, 21:16

» Hotel Plaza Athénée
by Camilla Wander Szer. Nov. 22 2017, 17:51

» Gabriel Háza
by Gabriel Skoglund Szer. Nov. 22 2017, 13:20

» Clove Lakes Park
by Mikhal Zharkov Szomb. Nov. 18 2017, 20:13

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Halsey Street

    Share

    Halsey Street

    on Szomb. Okt. 03 2015, 00:00


    avatar
    Loraline Firestone

    Faj : Angyal
    Rang : Kerub - Uriel - A Teremtő az én Fényem
    Tartózkodási hely : Amerre küldenek
    Kor : 2002
    Foglalkozás : Béketeremtés

    Re: Halsey Street

    on Csüt. Dec. 03 2015, 23:24

    Shamsiel & Uriel
    Good to see you


    Nem olyan régóta élek még csak New Yorkban, és még mindennel csak ismerkedem a városban, miközben teszem a dolgom. Szépen lassan újraszokom a testemet is és rendesen beáll az angyali érzékelésem is. Egyik nap csak egy kis csiklandozást éreztem az érzékeim szélén, de nem szenteltem neki különösebb figyelmet egészen addig, amíg fel nem ismertem benne egy régi energia mintát. Nem vagyok még elég rutinos a földi tájékozódásban és nem igazán tudtam behatárolni a forrást, így vártam. Vártam egészen addig, míg pontosan be tudtam, honnan érkezik az aura, majd elhagytam bátyám lakását és elindultam megkeresni a tulajdonosát. Ahogy egyre közelebb és közelebb értem, mind biztosabb lettem, kivel is van dolgom. Régen láttam már és mindig öröm a viszontlátás.
    -Shamsiel! Drága barátom! –szólítom meg vidám hangon. Mosolyogva lépek felé, karomat ölelésre emelve. A mennyei seregekben ő az egyik alám rendelt légiónak a vezetője és egyik tanácsadóm a kettő közül. Akkor láttam utoljára, mikor az első démonok születtek és Lucifer elbukott a lázadása miatt és azóta nem tudom mi történt vele. Kérdezősködni meg nem érdemes otthon, de igazán időm se volt rá. A tény, hogy most teste van, kissé meglep, de még így is felismerem, látom a hús börtöne mögött a lelkét, és mint mondtam, a kérdések nem feltétlenül kifizetődőek. Elsősorban egy hadsereg vagyunk és mi ketten mégis nem beosztott és felettes kapcsolatban, hanem inkább barátságban vagyunk. Ritka az ilyen az angyalok között.
    -Mi történt azóta veled? –kérdezem szelíden.
    Zene: Diary of Jane | @ |Ruházat:Ezt viselem ma


    A hozzászólást Loraline Firestone összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 04 2015, 21:59-kor.
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Halsey Street

    on Pént. Dec. 04 2015, 17:44


    Samuel & Loraline

    aka Shamsiel & Uriel


    *Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha eleinte tartom a távolságot Charlotte-tól. Neki is legalább annyira furcsa a jelenlegi helyzet, mint nekem, hát időt hagyok rá, hogy megszokja. Nem egyszerű ugyan, de nem is megoldhatatlan, hogy számára érzékelhetetlenül lépjek a lábnyomába, bár hosszú távon nem tudom, mennyire fenntartható helyzet. A mundane-ekkel egyszerű, ők akkor se látnák a védangyalukat annak akarata ellenére, ha az fejenállva, rózsaszín tüllszoknyában és hupilila harisnyában kalimpálna előttük egy csillámpóni hátán lovagolva. A teljes Látással megáldott nephilim védencem esetében ennél egy kicsit komplikáltabb a helyzet. Vele külön erőfeszítésembe kerül az észrevétlenség. Nem mintha bánnám... imádtam vele lenni eddig is, s ezután sem fog változni ez az érzésem, de hát mondhatjuk, hogy minden kapcsolatban akadnak döccenők és nehéz időszakok.
    Gondolataimba merülve sétálok az utcán, momentán minimális veszélyt se érzékelek, persze fényes nappal mindig egyszerűbb a helyzet, lévén olyankor legalább a természetfeletti világ ártóbbik fele elpihen, s leginkább olyan hétköznapi katasztrófákra kell felkészülni, mint autóbaleset vagy fertőző betegségek és hasonlók... Hiába figyelmeztetnek érzékeim a másik angyalra, illetve éppenséggel dehogy hiába, látványosan próbálom nem észrevenni a nőt. Nem mindegyikünkkel találkoznék szívesen, a közhiedelemmel ellentétben sem a kegyetlenség, sem a kicsinyesség nem hinyzik belőlünk, és egyiknek sem szeretnék céltáblája lenni... nem tudom, mi ez a furcsa, jóleső kötődés a közeledőhöz, de nem is szeretném kideríteni, van fontosabb dolgom. Amikor azonban elhangzik az a név... Úgy hőkölök vissza, mintha pofon vágott volna, s olyan hirtelen kapom felé a fejem, hogy majd letörik a nyakam, reccsen is egy hatalmasat. A szívem egy pillanat alatt ezerrel felpörög.
    - Mit... mit mondtál? - nyögöm ki döbbenten, és legszívesebben odaugranék, és addig ráznám, amíg magyarázatot nem ad erre az egészre... de a kétely jóleső hűvöse meglegyinti lázas agyam. Ki tudja, ki ez és mi ez. Talán csak egy újabb démoni illúzió, nem tudom... nem értem... - Összekever valakivel, úrnőm... - hebegem a következőt jóval visszafogottabban. Ha igazi, ha nem, akkor is nálam jóval erősebb, rangban felettem álló angyal, meg kell adnom a tiszteletet. Bár - számomra érthetetlen módon - ahogy az arcába nézek, nem jövök rá a kilétére. Mintha sűrű ködben tapogatózva próbálnék fogódzókat keresni, szinte havazik a fejemben ott, ahol a nevének kellene lennie. Ilyet se pipáltam még, az egyszer biztos... zavartan megköszörülöm a torkom, egy pillanat alatt úgy érzem, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj és már nem tudom, mi a valóság és mi nem. Gyors pillantást vetek Charlotte felé, egyelőre teljes biztonságban van, így megkockáztatom, hogy ne menjek még utána. Helyette az angyalt veszem szemügyre, még alaposabban (kifejezetten bunkó mód bámulom, de hát ez van), de semmi. Tippem sincs. Csak a rangja, az jön át. Hoppá, rang...
    - Bocsásson meg! - kapok észbe, és leadom neki a hivatalos, térdelős-mindenes üdvözlést. Biztos ami biztos a legmagasabb rangúaknak kijáró verziót, nehogy sértődés legyen belőle. Csak azután pillantok fel ismét. - Én Samuel vagyok, de... Kicsoda... kicsoda Shamsiel? Akivel összekever? - kockáztatom meg a kérdést, remélve, hogy nem csinálok magamból a szükségesnél nagyobb idiótát. De nem bírom ki... tudnom kell, mit tud elmondani! Még ha nem is bízhatok abban, amit hallok, legalább... valami támpontom legyen a jövőben... hátha akkor kideríthetek valamit. Hiszen ő az egyik ősöreg angyal, biztos tud valamit segíteni egy olyan frissnek, mint én...*
    zene
    megjegyzés: beformáztam Very Happy
    credit


    A hozzászólást Samuel White összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 10 2015, 22:44-kor.
    avatar
    Loraline Firestone

    Faj : Angyal
    Rang : Kerub - Uriel - A Teremtő az én Fényem
    Tartózkodási hely : Amerre küldenek
    Kor : 2002
    Foglalkozás : Béketeremtés

    Re: Halsey Street

    on Pént. Dec. 04 2015, 23:31

    Shamsiel & Uriel
    Good to see you

    Nem értem miért fordul el tőlem és nem foglalkozik a jelenlétemmel, mintha direkt el akarna kerülni. De nem hagyom magam, már csak azért is direkt felé megyek, nem engedem ignorálni magam. Meglepődök, hogy csak a neve hallatán hajlandó végre rám figyelni, de azon még inkább, hogy minderre hogyan reagál.
    -Változtál, de biztos vagyok benne, hogy te vagy Shamsiel. Te… Nem emlékszel a nevedre? -kérdezem megrökönyödve. Ilyen nem történik csak úgy a fajtánkkal, valami nagyon nagy súlyú dolognak kellett vele történni és valami nagyon erős dolog kellett az okozója legyen. Csakis magas rangú angyal vagy démon lehetett, de ha egy démon már eljutott odáig, hogy ekkora mértékű kárt okozzon benne, már nem hagyta volna életben. De mi oka lehetett volna a Mennynek ilyet tenni az egyik katonájával? Lassan megkerülöm fivéremet, hogy lássam a szárnyait és észre is veszem azokat a jeleket, amiket keresek. Ettől féltem, a szárnyain több helyen a tollak között végig forradások és égés nyomok látszanak, bár alig láthatóak, csak a szakavatott szemnek tűnnek föl. Ilyen sebek csakis a démonok szárny maradványain vannak, vagyis ez csak egyet jelenthet. De ha most mondom meg neki, teljesen le fogom sokkolni, úgy sejtem. Szépen lassan majd mindent elmondok neki, ha eljön az ideje.
    Ahogy elkezdi a hivatalos köszöntést, kínomban körbepillantok az utcán sétáló járókelők között, mennyire keltette fel a figyelmüket ez a századhoz egyáltalán nem illő cselekedet. Máris elkezdtek nézni, ezért gyorsan a karjánál fogva rántom föl, kicsit talán durván, de nem kelthetünk túl nagy feltűnést. -Ne csináld már, ezerszer elmondtam, erre nincs szükség nálam -sziszegem közelebb hajolva hozzá. Persze, ha nem emlékszik saját magára, akkor valószínűleg arra sem, milyen szokásai voltak velem. Még nem ismerek minden mostani szokást, de abban nagyon is biztos vagyok, ilyesmit nem csinálnak mostanság a halandók.
    -Te vagy Shamsiel, az egyik tanácsadóm. A mennyei seregekben szolgáltál, mint az egyik magas rangú közvetlenül alám rendelt tanácsadó. A barátom voltál, inkább mint a beosztottam. Legalábbis így volt nagyon régen -válaszolom kissé vonakodva. Látom a szemében és érzem az energiáiban, mennyire vágyik tudni az igazságot, de nem akarom az egészet egyszerre rázúdítani, félek, túl sok lehet neki egyszerre.
    Zene: Diary of Jane | @ |Ruházat:Ezt viselem ma
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Halsey Street

    on Szomb. Dec. 05 2015, 00:20


    Samuel & Loraline

    aka Shamsiel & Uriel


    *Hát akkor erről ennyit. Az elkerülés abszolúte nem jött be, mint stratégia, már érzem-hallom is közvetlen közelről a másik angyalt. Akkor végre felnézek rá, kifejezetten zavartan és értetlenül. Nemrég az a démon, most meg ő... ki ez a Shamsiel? És miért kerül elő most újra? Nincsenek válaszaim, de félek. Valahol nagyon mélyen tudom, hogy jó nem lehet... és ott az a kís hang szűkölve követeli, hogy felejtsem el az egészet. És könnyű is lenne. Biztos vagyok benne, érzem és tudom, hogy ha nem rágódnék rajta, akkor a havazás hamar befedné a kételyt s az emléket, nyoma sem maradna, apró egyenetlenség csak a talajon, vastag takaró alatt. De ezt csak egy igen kis, és igen megvetésre méltó, gyáva részem kívánja így. Mert a nagyobbik, az, aki vagyok és akinek tartom magam, az, aki miatt angyal vagyok és lehetek, az a rész nem hátrálna meg, sőt, követeli az igazságot. Talán nem ebben a szent pillanatban, és az is lehet, hogy nem ettől a nőtől vagy bárkitől, akit ismerek... de tudom, hogy a végtelenségig nem kerülhetem el a válaszokat. És nem is akarom elkerülni. De amit mond az angyal, annak ettől függetlenül az égvilágon semmi értelme nincsen. Ingatom is a fejem hitetlenül.
    - Összekever valakivel - szögezem le megint, halkan. Samuel vagyok. Őrangyal, aki Charlotte-tal egyidőben ébredt létezésre a mennyei fényben. Ez minden, amit tudnom kell és amire szükségem van. Szinte hallom visszhangozni magamban a hangot, ami kimondja nekem ezeket a szavakat. - A nevem Samuel, nem ismerek Shamsielt... - de magam is elbizonytalanodom, ahogy kimondom a szavakat. Mert az a belém égett kép, a megcsonkított, letépett szárnyú alak, ahogy fölém hajol és ezen a néven szólít... ő is... de ez lehetetlen. Persze, a lehetetlen szó tilos, hiszen olyan nem létezik, végtelen hatalmú Urunknak legalábbis nem, s mi őt képviseljük és az Ő feladatait teljesítjük. Jobban kellene ügyelnem a gondolataimra. De hát ilyen körülmények között... nem sok mindenre tudok figyelni, még magamra sem igazán. Újabb pillantást vetek Charlotte felé. Hála az égnek megállt, mintha érezné a késlekedésem, így nem kell szem elől tévesztenem a másik angyal kedvéért. Mozdulatlanul állok és tűröm, hogy körbejárjon, mint lovat a piacon az alkuszok. Úgy is érzem magam a tekintete kereszttüzében, túl élesen mustrál... de nem vagyok ideges, mert tudom, hogy hiába lát belém, hiába áll előtte kendőzetlen valóm, nincs mitől tartanom. Charlotte ép és egészséges, a feladatomat olyan hűséggel és odaadással végzem, amennyire az csak lehetséges egy magamfajtának. Vagyis nincs vétkem, még az sem az, hogy az a démon erősebb volt nálam, és rám bocsáthatta azokat az illúziókat, hiszen akad nem egy olyan sötét lélek, ami hatalmasabb az őrangyaloknál.
    A köszöntést nem hagyja befejezni, sőt, úgy ránt fel, mintha a pokol lángjai készülnének kicsapni alattunk. Csodálkozva bámulok az arcára egészen közelről, összesimul a testünk, ami halvány, tudatomat bizsergető emlékeket idéz fel bennem - vér és vért illatát, mennyei tűztől perzselt testek bűzét -, mire még tágabbra nyílnak szemeim, s egy pillanatra mintha megvillanna bennük régi valóm. De csak illúzió, mert nem én vagyok, hanem a velem szemben álló, akit tükrözni kezdek, feladatomhoz híven. Vállat vonnék, hanyagul, de a karom szorításától nem sikerül túl elegánsra a mozdulat, így szavakat is társítok hozzá. - Sajnálom, de nem ismerem, Úrnőm. - Ebben a kijelentésben már inkább büszkeség csendül, mint a szükséges alázat. Lehet, hogy csak egy őrangyal vagyok, Ő meg a mennyei seregek valami magas rangú tisztje, de ne rángasson azért, mert azt teszem, amit tennem kell! Ám a dac parazsa máris elhamvad bennem, hogy visszatérjen a békés alapállapotom. Alapvetően elég nehéz kihozni a sodromból...
    Ám neki sikerül. A szavaival, pusztán a szavaival... megdermedek, levegőt venni is elfelejtek. Halántékomon izzadtság cseppjei ütköznek ki, izmaim ugrálnak a bennük cikázó feszültségtől, émelygek az egész helyzettől. De leginkább az visel meg, ami bennem zajlik. Mert a szavai, s a történet, amit felvázol, összecsapnak bennem azzal, amit magamról s a világról tudok. A belső havazás felerősödik, elmémben viharosan tombol, s nem tudom, mit fog elnyelni: engem, vagy azt a másikat, akiről ő beszél? S ha elveszem a tudatom védelmében, vajon ki vagy mi marad itt? - Nem... nem emlékszem - hajlik panaszos zokogásba a hangom, mert lassan már abban sem leszek biztos, amit eddig tudtam, az is feloldódik ebben a hatalmas fehérségben. Már nem az a kérdés, melyik történet kerekedik felül, hanem az, lesz-e egyáltalán bármi, ami megmarad belőlem, vagy végleg elnyel a saját elmém. Fuldoklóként nyögök fel, a testemnek még mindig szüksége van az oxigénre, hiába állnék én le a légcserével a sokk hatására. De nem hagyhatom magam, valahogy a felszínen kellene tartanom, legalább az egyiküket! De melyiket? Samuel és Shamsiel... megrogynak a térdeim, kapok az első dolog után, amibe kapaszkodhatok, történetesen a másik keze az. Minden erőmmel szorongatom, pedig abból van nekem azért rendesen... miért mond nekem ilyeneket? Mi az igazság? Emlékszem Samuelre, de Shamsielből is mintha lennének... villanások... az őrjítő, gyomorforgató zuhanás, Ó, édes Istenem... - Mi atyánk, ki vagy a Mennyekben, szenteltessék meg a Te neved... - Nem tudok mást tenni, mint imádkozni, ösztönösen és végtelen bizalommal formálom a szavakat, anélkül, hogy belegondolnék a tettembe, ugyanakkor mégis tudatában, hogy az utolsó mentőövért nyúltam. A legegyszerűbb, legkeresetlenebb szavakkal, mert már ennél többre is képtelen lennék. De ennyi is elég. Ahogy elhagyja ajkaim az Ő megszólítása, máris csitulni kezd a havazás a fejemben, enyhül a viharos szél, ami eddig a képembe vágta a fehér takarót. Még mindig nem vagyok stabil, s főleg nem tudom, mi lesz ennek a vége, de azt igen, hogy Ő azért még velem van, s ennél több nem is kell, az ő hatalmának hullámain képes leszek kievickélni ebből a csapdából is... csak hinnem és bíznom kell benne. Testem szinte teljesen megszűnik számomra, kapaszkodom ugyan a másikba, de ha nem tart meg, bizony kiterülök, mint a nagyalföld. És nem is tudok róla.*
    zene
    megjegyzés: beformáztam Very Happy
    credit


    A hozzászólást Samuel White összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 10 2015, 22:43-kor.
    avatar
    Loraline Firestone

    Faj : Angyal
    Rang : Kerub - Uriel - A Teremtő az én Fényem
    Tartózkodási hely : Amerre küldenek
    Kor : 2002
    Foglalkozás : Béketeremtés

    Re: Halsey Street

    on Szer. Dec. 09 2015, 23:05

    Shamsiel & Uriel
    Good to see you


    -Tényleg nem emlékszel? -teszem fel újra a kérdést, de már kétségbe esettebben. Reméltem, hogy nem így van, hogy csak valami viccről van szó, de be kell látnom, sajnos nem ez a helyzet. Nem a régen látott barátom áll előttem, legalábbis nem egészen. Már másodjára pillant az utca másik része felé, így követem a pillantását, hogy rájöjjek mégis mi lehet olyan fontos, hogy folyton odanézzen. Csak egy nőt látok arra ácsorogni, de azonnal észre veszem a kettejük között feszülő vékony arany fonalat. Erős és elő, új és tiszta szeretet áramlik benne. Még iménti felfedezésem hatása alatt tekintek vissza Shamsielre.
    -Hát őrangyal lettél…. -szinte csak lehelem a mondatot, de hangom igazi megértést sugall. Sosem tiszteltem kevésbé az angyalok ezen alacsony rangját, mert egy embert vigyázni és kísérni egy életen át nem kevésbé tiszteletre vagy csodálatra méltó, mint az arkangyalok egész emberiségre és világra kiterjedő munkája. Szívesen megérinteném a sebei helyét a szárnyain, már emelném is a kezem, de megállok a mozdulat közben. Tiszteletlenségnek veheti, ha engedély nélkül érek hozzá, pedig annak idején nem volt ilyen akadály köztünk. Felsóhajtok, ahogy visszalépek elé, de nincs időm a múlton rágódni, mert rögtön fel kell rángatnom a földről. Nem ragaszkodom egyáltalán ezekhez a formaságokhoz, pláne ha emberek között vagyunk. Olyan közel kerül hozzám, hogy tisztán látom az emberi szeme mögött a lelkének pillantását is. Látom benne megvillanni, még ha csak egy pillanatra is, régi tanácsadómat. Feléled bennem a remény, hogy talán a fizikai érintéstől visszaemlékezett a régi önmagára, de ez azonnal el is múlik, amint ismét Úrnőmnek nevez, majd szinte elfelejt levegőt venni. Keresem a hirtelen változás okát és meg is találom, mélyen a lelkében háború kelt a között az angyal között, akit én ismertem és a mostani között. De sajnos egyik sem elég erős, hogy megnyerje a csatát, így csak felemésztik őt. Kiégne és én lennék érte a hibás. A védencéről nem is beszélve. Azonnal cselekszem, gondolkodnom se kell rajta. Szorosan magamhoz ölelem, amint elkezdi a Szent szöveget motyogni és egyetértek vele. Én is ezt tenném a helyében, sőt, teszem is, magamban fohászkodom, hogy a helyes döntést hozzam.
    -Shhh… Semmi baj, minden rendben lesz -susogok megnyugtatóan a fülébe- Figyelj a hangomra. Nem a fizikaira, hanem az angyalira, amelyiken Otthon beszélünk. Lélegezz, nem hagyhatod el a testedet, szükséged van rá. Felejtsd el amiket mondtam, ha kell felejtsd el, hogy egyáltalán találkoztál velem Hallod? -Minden gyógyító és nyugtató energiámat belé áramoltatom, mindent megteszek, hogy békét teremtsek a fejében és a szívében. Azokat az emlékeket, amik így felkavarták nem nyomom el, nem feledtetem el, csak megfakítom, hogy ne tegyenek benne ekkora kárt. Ha akar és elég erős lesz hozzá, fel tudja majd őket eleveníteni, ha eljön az ideje. Addig tartom így és suttogok a fülébe, amíg össze nem szedi magát.
    Zene: Evil angel | @ |Ruházat: Ezt viselem ma
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Halsey Street

    on Csüt. Dec. 10 2015, 18:20


    Samuel & Loraline

    aka Shamsiel & Uriel


    *Legszívesebben védekező állásba vágnám magam, mintha nem is beszélgetnem, hanem vívnom kellene a másik angyallal. Abszurd, hogy egy társammal kapcsolatban így érezzek, de a nekem szegezett kérdése úgy ér, akár egy pofon. Szinte várom, hogy belerecsenjen a nyakam, pedig hát illúzió ez is, csak egy érzés, mit a test, s a halandó elme szuggerál belém. Otthon ez biztosan nem történne meg, csak itt, e tökéletlen világban... Szorongva rázom meg a fejem.
    - Kit... tisztelhetek benned? - teszem fel a kérdést, ám hallható hezitálással.  Nehéz eldönteni, mi lenne a legjobb, erős a kísértés arra is, hogy homokba dugjam a fejem, és ne törődjek mindezzel, ám arra is, hogy most azonnal lerohanjam a másikat és kiderítsek mindent... Tulajdonképpen nem akarom hallani a választ erre, jövök rá, amint végigmondtam. Nem azért, mert nem rág a kíváncsiság. Hanem mert sokkal jobban érezném magam, ha sikerülne magamtól rájönnöm valamire, ha nem függnék mások válaszaitól. Ám a túlzott büszkeség is a hét főbűn egyike, ha jól emlékszem kevélységnek fordították le annak idején. Vajon ez már annak számít? Nem hinném. Ilyesmiért még Charlotte-ot sem figyelmeztetném, nem érezném szükségét, szóval magamat sem kell megrónom érte.
    - Lettem? Mindig is az voltam, Úrnőm - pislogok zavartan a nőre. Zagyvaságokat beszél, amióta csak felbukkant! Megküldöm felé az erőmet, letapogatni az övét. Általában nem vetemednék ilyen durva és tiszteletlen magatartásra, főleg nem egy rangban ennyire felettem álló angyallal szemben, de a viselkedése, a kérdései miatt nem merek bízni saját visszafogott érzékeimnek sem, teljes erőmmel kell megtapasztalnom, hogy a velem szemben álló az, aminek gondolom, s nem csak egy újabb illúzió, egy újabb átverés. Már ha az első az volt... Nem erőszakos a közeledésem, ám erőteljes, hisz erőm megmaradt, bár én magam nem érzékelem vagy fogom fel teljes valójában, ám azt nem vették el tőlem, csupán az emlékeimet, s elmém erre vonatkozó részleteit borították a feledés ködébe, ez alapján Loraline még biztosabb lehet benne, hogy nem téved velem kapcsolatban, ugyanakkor én is meggyőződöm róla, hogy valóban egy kerubbal kerültem szembe. Ha nem ragadott volna meg korábban, akkor ettől megint térdre vágnám magam, így persze nem tehetem.
    Helyette jön a fény. Amikor elveszítem kapcsolatomat a külvilággal és nem látom többé azt a helyet, mi körülvesz éppen, nem a sötétség nyeli el a tekintetem, mint a halandóknak, hanem a fény, ugyanaz a fény, amiből vétettem, ebben a táj-nélküli-tájban bolyongok önmagam útvesztőjében, s keresem a választ a legegyszerűbb, s mégis a legnehezebb kérdésre. Ki vagyok én?
    Shamsiel, akinek ő nevez? Mennyei seregek harcosa, légiók vezetője, Uriel tanácsadója, a Teremtő Napja, egyike a bukottaknak? Vagy az, akinek hiszem magam, Samuel, őrangyal, egy nephilim vértje, egyetlen halandó védelmezője? Honnan jön az egyik, és honnan a másik tudás? Pajzsom néhány pillanatra materializálódik rajtam, megnyugtató bizonyosságként, aztán alakul, formálódik részleteiben, erősödik fénye és visszatér abba az alakjába, ahogy valaha viseltem, de csak azért, hogy a következő pillanatban ismét az őrangyalok rangjelzés nélküli, dísztelen külleme térjen vissza rám. S ezt az oda-vissza váltást még kétszer legalább eljátssza,m megnehezítve a másik dolgát, Láthatatlan szél kap hajunkba, ahogy az angyali erő kavarog közöttünk, az övé és az enyém is, az enyémből ráadásul rögtön kétféle. Honnan emlékszem Shamsielre? Mert emlékszem. Nem csak a dicsőséges napokra, amikor még egy volt a világ, s nem létezett az angyalok közötti háború fogalma, megint meglepnek a zuhanás napjai is, és azok, amik utána következtek, kint az Ürességben... levegő után kapkodok, és valami szilárd után, a szavak hadarva peregnek ajkamról, hogy széttörve guruljanak végig az aszfalton, épp olyan törötten, amilyennek én érzem magam, miközben csontig mar belém a démoni hideg emléke. Szívesen üvöltenék tőle, de nem merem abbahagyni az ima kántálását, ki tudja, akkor mi történne... talán elmúlna a kín és összeállnék egyetlen, ép egésszé, de talán ellenkezőleg, akkor zuhannék végleg az őrület mélyére. Nem tudom. Nem merem megpróbálni. Nem akarok lemondani Róla, amíg Ő nem mond le énrólam.
    Kapaszkodom a kezébe és kapaszkodom a hangjába is, egy pillanatra még jobban megfeszül a testem, hiszen Shamsielhez szól, biztosra veszem, hogy hozzá, hiszen eddig is őt kereste bennem. Aztán megnyugszom valamelyest, mert szavai is, ereje is inkább Samuelnek szólnak. Nem kizárólagosan, de főleg neki... a görcsös szorítás enyhül, a hangom elvész, már csak némán formálom az ima szavait, s közben én is az erőmért nyúlok, a saját biztos pontomhoz: a védencemhez. Ha Charlotte nem lenne képes megtartani, és itt tartani, akkor senki, de ez tocvább higgasztja lázas bolyongásom. Ám az esetet meg nem történtté nem teheti egyikünk sem, teljesen elfeledni egy ilyen sokkot... talán egy olyan angyal, akinek ez a fajta gyógyítás a szakterülete, képes lenne végleg elfedni, de egyikünk sem ilyen. Kinyitom a szemem. Aranyszín angyal-tekintetemben széttört szilánkjai régi és mostani valómban, mintha bezúzott tükörbe nézne a másik. - Uriel? - ismerem fel, most először. A torkom kiszáradt, szinte porzik, a testem gyengébb, mint valaha, s elmém is pengevékony határvonalon imbolyog. - Hogy... hol vagyunk? - mozdítom meg a nyakam, hogy körülnézzek, de már ez is emberfeletti erőfeszítést követel meg tőlem. Próbálok megállni a saját lábamon, nem teljes súlyommal a főnököm és barátom karjában csüngeni, ám ez már túl sok: talpam kicsúszik alólam, és a pillanatnyi zökkenés elég is. A következő pillanatban az őrangyal értetlen, zöld tekintetével meredek a nőre. - Mi történik velem? - nyöszörgöm rémült zihálálással, ám még eközben sem tehetek a belém oltott, védelmező természet ellen: az utca vége felé kalandozik a pillantásom, a védencemet keresve. Ő az első... és ha így folytatom, ő lesz az utolsó gondolatom is. De ez a meccs még nincs lejátszva, még egyáltalán nem vagyok stabil, s ki tudja, a következő pillanatban melyik angyal kerekedik majd felül bennem...*
    zene
    megjegyzés: beformáztam Very Happy
    credit
    avatar
    Loraline Firestone

    Faj : Angyal
    Rang : Kerub - Uriel - A Teremtő az én Fényem
    Tartózkodási hely : Amerre küldenek
    Kor : 2002
    Foglalkozás : Béketeremtés

    Re: Halsey Street

    on Szer. Dec. 16 2015, 21:40

    Shamsiel & Uriel
    Good to see you


    -Én vagyok Béke. És Fény és Tűz és Vihar és Igazság -Nem vagyok benne biztos, most feltétlenül tudnia kell, pontosan ki is vagyok, ezért kerülőúton árulom el. Ha nagyon akarja, így is ki tudja találni az attribútumaimból, de most nem akarom ezzel terhelni. Féltem őt, hogy valami rosszat tettem, hiszen nem lehet véletlen, hogy egyáltalán nem emlékszik sem rám, sem saját magára. Remélem, ezzel nem ártottam barátomnak akkorát, mint hiszem. Az erejének érintésére aurám kicsit megborzong, de jólesően hullámzik az ismerős energiák irányába. Hiányzott már ez a színezet és mintázat, de legalább most már biztos vagyok benne, hogy ez tényleg Shamsiel, a tanácsadóm. Láthatóan nem tudja, mekkora az ereje, bár tudja kezelni, de mégis érződik, az őrangyalok nagyságával szeretne bánni. Oh, barátom, hogy jutottál idáig?
    -Basszus -suttogom magam elé, ahogy elveszíti a kapcsolatot a fizikai világgal. Nem tehetek mást, védőfalat húzok magunk köré, amivel elfedem a magam és az ő szétbomló energiáit és amitől a halandók pillantása is átsiklik rajtunk, a nephilimet is érzékelésemen belül tartom. Most nem engedhetek meg magamnak egy támadást, nem tudnám megvédeni mindhármunkat. Mert a védencével is foglalkoznom kéne, mert ha most őt elveszíti, akkor mindennek vége, nem lehet majd sem Shamsielt, sem Samuelt visszahozni. Amint elkezd rajta megjelenni a páncélzat, kétségbe esem, és mégsem tudok semmit tenni. Békét sugározni belé hiába próbálnék, túl van töltve így is a lelke, és pont hogy megnyugtatásul történik a dolog. De… Változik? Ezek szerint küzd benne a két fél és nem tudja eldönteni, most mi is legyen. Csak remélni tudom, hogy a végére minden rendben lesz. Még mindig próbálom tartani, de a páncél megnehezíti a dolgomat, nem csak a súlya, hanem a különböző kiálló részei is, amik átszakítják a ruhámat és a felsebzik a bőrömet. Francba is, hogy szükséges rosszként testet kell viselnünk, most sokkal egyszerűbb lenne nélküle. Én is imádkozom vele, talán a kettőnk hangját könnyebben meghallja Mennyei Atyánk és megsegíti gyermekeit.  Végül nem bírom tovább nézni a küzdelmet, én is beleszólok és megpróbálom lecsendesíteni a vihart, ami lelkében kavarog. Érzem, hogy először csak még rosszabb lesz, de lassan javulni kezd a helyzet, végül kinyitja a szemét és végre a régi angyal látom visszanézni.
    -Igen. Igen, én vagyok -szinte a sírás határán állok, meg se tudom mondani, a megkönnyebbüléstől vagy feszültségtől, de nem hagyom könnyeimet kicsordulni. Most nem foglalkozhatok ezzel, fontosabb az előttem levő angyal épsége. Kit akarok becsapni, régi barátom egyáltalán nem ép és nem tudok semmit tenni érte.  Tehetetlenül nézek vissza rá, vereségem teljes tudatában.  -Sssshh, nem lesz semmi baj -Nem tudok mást tenni, csak ismételni önmagam, tudom, hogy nem fog sokáig tartani ez az állapot, nem kezdek pont most magyarázatba. Akár kezdhetném is elölről, most hogy megint Samuel van hatalmon. Megint erősen tudom tartani, most hogy nem ficánkol és a páncélzata sem akar felnyársalni.
    -Két személyiség küzd benned. Neked kell eldöntened, melyiket hagyod érvényesülni. Ezt vagy most teszed meg vagy később, de rajtad áll, mi lesz végül -próbálom leegyszerűsíteni a választ. Még így is rosszul hangzik, pedig ez közel sem a teljes magyarázat.
    Zene: Evil angel | @ |Ruházat:Ezt viselem ma
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Halsey Street

    on Szomb. Dec. 19 2015, 23:50


    Samuel & Loraline

    aka Shamsiel & Uriel


    *Béke. Értem, és mégsem értem egyszerre. Felfogom, amit mond, sőt. Azt hiszem, még nevet is tudok az attribútumokhoz csatolni, bár olyan bizonytalanul, mintha pengeélen szédelegne a tudásom. De tudom, nem cssak érzem, hanem teljességgel biztosan tudom is, hogy még mindig fájóan hiányos a kép, ott az űr, aminek a betöltéséhez semmim sincsen, sőt, minél inkább erőltetem, annál jobban kicsúszik az ujjaim közül az a kevés is, ami megvolt. A név is közötte, már el is tűnt, nem tudnám felidézni megint, pedig fontos, érzem. Homlokomon a töprengés mély barázdáival állok, mint a sóbálvány, és minden idegszálammal erre a feladatra koncentrálok, ami persze egyenes út ahhoz, hogy totális és tökéletes kudarcot produkáljak. Végül egy fejcsóválással kénytelen vagyok be is ismerni magamnak a vereséget. A fejfájás máris múlni kezd, ahogy nem erőltetem annyira a témát.
    Szétfutó energiáim a másik angyal pajzsába ütköznek, s visszaverődnek róla, ismét magamba omlanak, végtelen köröket futva, fizikailag egy helyben és mozdulatlanul, mentálisan és a magam zárkájában azonban pillanatra sem nyugodva. De jobb ez így, jobb egyetlen középpontba sűrűsödni, mint a szélrózsa minden irányából szedni a szilánkokat, s úgy próbálni építkezni. Hiszen ez a találkozás is erről szól, építkezésről... de mindenki tudja, hogy egy építmény felhúzásához megtisztított, letarolt területre van szükség, nem lehet úgy dolgozni, hogy közben ott áll az előző épület. Vagy mégis? Lehet integrálni a kettőt? Előbb vagy utóbb választ kell majd találnom erre a kérdésre, de aligha most, amikor még a feltételezés létét is nehezen fognám fel, nem hogy teljes gondolatmenetekre jusson az erőmből. Kapaszkodom abba, amit találok, és ez Uriel. Samuelként gyakorlatilag semmi közöm nem lenne hozzá, talán észre sem vette volna hozzá képes aprócska fogaskerék létemet a teremtés vég nélküli, hatalmas gépezetében. Shamsiel azonban... úgy közelebb állt hozzám, mint szinte bárki. S most itt állunk újra, akár csak egykor... nem csoda, hogy előhozza belőlem azt a régi hadvezért. Szorítanám magamhoz még erősebben, de egyrészt a legkevésbé sem érzem magam erősnek, másrészt a legapróbb mozdulatra is fájdalmat okozok neki a ppáncél tüskéivel, mik a vértezet átalakulása folytán történetesen részben az ő húsába ékelődtek. Még jó, hogy nem súlyosan, inkább csak felszíni sérülésekként... persze, azok tudnak a legkegyetlenebbül fájni, ez nyilvánvaló. Ám arra ennyi is elég, hogy észbe kapjak. És a páncélzat eltűnjön a semmiben, immár egyszerű, emberi ruhában álljak... vagyis inkább omoljak el előtte, teljes súlyommal rátámaszkodva. - Uriel... bocsáss meg- nyögöm ki ismét, hiszen mi mást mondhatnék? Nem vagyok ember, hogy minden csip-csup üggyel Istent emlegessek. Nem akartam ártani neki, még ha csak a húsbörtönről van is szó, de semmiképpen sem tennék benne kárt szándékosan. Persze, nem ez az egyetlen, aminek szól az elnézéskérésem. - Bocsáss meg, hogy nem... nem megy... - hebegek letaglózottan, az a meglepő, hogy a test még él. Fura, hogy egyfelől milyen hasznavehetetlenek és törékenyek ezek az emberi burkok, másfelől viszont mennyi mindent kibírnak. Persze most nem ez a lényeg, nem ennek szól a kijelentés, hanem önmagamnak. Nem tudok Shamsiel maradni. Még? Már? Nem tudom és nem értek semmit, de azért valamivel mégiscsak többet, mint korábban. Tudom, hogy mindkét név engem takar, s tudom, hogy mindkettő én vagyok, egyik sem inkább, mint a másik. Helyesebben: fogalmam sincs, melyik inkább, mint a másik. S miben áll a különbség? Mitől függ, melyik vagyok éppen? Rengeteg mindenre nincs feleletem, de még kevésbé van időm kideríteni. Hiszen épp hogy ki tudtam mondani e szavakat, mielőtt ismét Samuel lennék, ismét megfosztottan lógnék a másikon... döbbent és ijedt, ám megkeményedő tekintettel. Lehet, hogy nem egy hadvezér, de az őrangyal is harcos, és abban az egyben aztán mennyeien biztos lehet mindenki, hogy egy harcos nem ad fel küzdelmet csak úgy! Néhány pillanatig teljes bizalommal nyugszom el a másik ölelésében, még a szemem is lehunyva, miközben feldolgozom a választ. A fejemben a havazás erősebb, mint valaha, alig sejlik át rajta valami a mögötte talán ott lévő, talán nem is valódi tájból, de ezúttal nem is érdekel különösebben. Még hogy két személyiség! Még hogy küzdelem és döntés! - Lehet, hogy csak egy őrangyal vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy bárki csak úgy félreállíthat - mondom ki hangosan is a gondolatot, miközben nekilátok, hogy afféle sáncot emeljek az elmémben zajló havazás és magam közé. Elzárni, bezárni igyekszem azt a részt, ahonnan a fejfájás és a furcsán zúgó üresség érzése ered. - Megbíztak egy feladattal, és amíg másként nem utasítanak vagy el nem tűnök a létezésből, addig teljesíteni fogom a feladatot - nézek fel a másik angyalra komoly elszántsággal. Ez a prioritást, ezt kell tennem, tehát ezt fogom tenni. Ugyanakkor motoz bennem a kétség, hogy a másik hagyni fogja-e? Erősebb nálam, megteheti, hogy kedvére döntsön... s ha neki a másik fél jelenléte tetszene jobban, bizonyára egy szempillantás alatt elsöpörhetné a gátat, amit építek, s amivel még inkább elzárom magamtól az amúgy is elfeledtetett emlékeket. De hogy mi lesz, ha megteszi? Nem tudom. Honnan is tudhatnám, hogy amit művelek, legfeljebb átmeneti megoldás, s tovább fogja duzzasztani amúgy is megléő gondjaimat, s hogy ennél sokkal célravezetőbb lenne, ha megpróbálnám kibékíteni az ellentétet? Ilyesmire nem készített fel senki... és úgy tűnik, ezúttal nem improvizáltam valami jól...*
    zene
    megjegyzés: rövid és béna, de legközelebb jobb lesz Smile
    credit
    avatar
    Loraline Firestone

    Faj : Angyal
    Rang : Kerub - Uriel - A Teremtő az én Fényem
    Tartózkodási hely : Amerre küldenek
    Kor : 2002
    Foglalkozás : Béketeremtés

    Re: Halsey Street

    on Pént. Jan. 08 2016, 23:18

    Shamsiel & Uriel
    Good to see you


    Látom rajta, hogy nem képes emlékezni rám, még úgy sem, hogy nem is közvetlenül magamról beszélek. Kezdem kitapasztalni, hogy csak arra nem emlékszik, ami közvetlenül hozzá és a múltjához kapcsolódik, minden más tudása a helyén van és abban biztos is. De akkor miért nem emlékszik rám? Nem akarom bevallani magamnak, de ez legbelül fáj. Shamsiel nagyon közel állt hozzám még annak idején, a barátomnak tekintettem, nem úgy, mint a többi testvéremet. Csak a bátyám foglal el ilyen közeli helyet a lelkem rajta kívül. Sokat jelent nekem a barátsága és a támogatása, nehéz most ilyen helyzetben látnom. Emlékezetének hiányában és még csak nem is tudja, mit veszített el, vagy mi is történt vele pontosan.
    Az aurája meglep először, de mivel nagyon is ismerős, nem ellenkezem neki, ám mégsem teszi azt, amire számítok. Ahelyett, hogy az enyémben kutakodna, a sajátjába fordul vissza és ott végzi el ugyanezt. Várom, mi fog történni és ismét meglep, ahogy a karjaim közé omol. Ha ezt így folytatja, visszaviszem a mennybe, hátha ők tudnak vele valamit kezdeni, mert én ehhez kevés vagyok.
    Ahogy a változó páncélzatának tüskéi a bőrömbe fúródnak felszisszenek, de továbbra is erősen tartom. Ennek ellenére mégis észrevette, hogy fájdalmat okozott nekem és azonnal ismét emberi ruhára vált. Meg kell vallani, így tényleg megkönnyebbülés és egyszerűbb tartani őt. -Semmi baj, megbocsátok. Nem tehetsz róla -súgom neki, hiszen tudom, ez mennyit jelent egy angyalnak, különösen a tanácsadómnak. Próbálom minél inkább megnyugtatni, de most félek az erőmet használni erre a célra. Nem tudom, milyen következményei lennének, ha a belső háborújába még én is beleküldenék egy adag energiát. Lehet, elrendezné a vitát és végre egy angyal lenne, vagy teljesen felboríthat mindent és mindketten elvesznek. Nem feltétlenül jó egyik sem, ha még a védencét is számításba vesszük.
    Végül visszatér előző állapotába én pedig továbbra sem tudom, mit kezdhetnék a helyzettel, de a dac, ami a pillantásában megjelenik, meglep. Ahhoz képest, hogy az előbb csuklott össze és gyakorlatilag én tartom meg a teljes súlyát, elég sok erő szorult még belé. -Mint mondtam, a választás a tied. Senki sem fog félreállítani. Sem én, sem senki más -Mert nem fogom hagyni. Még ha nem is igazán az, akinek én ismertem, még mindig tovább él az őrangyalban az én szeretett barátom, és amennyire kell, vigyázni fogok rá.
    -Efelől nincs kétségem -mosolygok rá halványan. Ez a kitartó feladatához hű makacsság már nagyon is jellemző régi tanácsadómra, de nem árulnám el neki. Nem kockáztatok még egy ilyen lerobbanást. Egyelőre maradjon Samuel, idővel pedig kitalálok valamit, hogyan lehetne megoldani ezt a szituációt.
    Zene: Evil angel | @ |Ruházat:Ezt viselem ma
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Halsey Street

    on Szomb. Jan. 09 2016, 13:45


    Samuel & Loraline

    aka Shamsiel & Uriel


    *Nem tehetek róla, és nem én döntöttem el, mely emlékeim maradhatnak sajátjaim, s melyek azok, miket el kell rejteni még önmagam elől is. Nyilván megvan ennek is az oka s a logikája, hiszen a Mennyekben semmi sem történik ok nélkül. Még ha mi nem is érthetjük meg... és elég nehéz megérteni úgy, hogy nincs előttem az egész kép, az egyik felét nem láthatom meg.
    - Köszönöm - mosolyodom el, a megbocsátás valóban olyasmi, amire épp úgy szomjazunk, mint a halandók, talán még jobban is. Szeretném egységessé tenni magam, szeretnék véget vetni ennek a kínlódásnak, ami zajlik bennem, s úgy hiszem, ezt csak Samuelként tehetem meg, hiszen akként töltöttem az elmúlt éveket, annak érzem magam, ki más lehetnék? Ez a Shamsiel, akit emleget az angyal, idegen számomra, hiába ismerős, és hiába kelt bennem vissza-visszatérő hullámokat már a neve hallása is. Nem akarok más lenni, nem akarom cserbenhagyni Charlotte-ot, és akkor mi más választásom lehetne, mint a harc? Az őrangyal ahhoz ért: a védelmezéshez. S ha kell, ha a feladatom azt kívánja meg, miért ne védelmezném meg önnön magamat is? Márpedig ha én egyszer elhatározom magam a harc mellett, akkor kevés valós ellenfelem akad. Ezzel sem vagyok tisztában - hogy más őrangyalokhoz képest mennyivel erősebb vagyok, hiszen azt nem vették el tőlem, csak elrejtették, elfedték, akár az emlékeket.
    "A választás a tiéd." Úgy visszhangzanak a szavai a fejemben, mint hegyek lavinája, barlangok mélyéről felbugyogó zuhatag, esőben cseppenő bizonyosság. Az őrangyal nem érti bennem a kijelentés jelentőségét, neki ez nem több, mint irányelv, a munkája része - ennek jegyében kell hagynia cselekednie védencét, s általában az embereket, még angyaloknak sincs joguk meghozni helyettük döntéseiket, s ily módon megfosztani őket a szabadságtól, mit a dicsőséges Teremtő a kezdet kezdetén nekik ajándékozott, s amit oly botor módon rosszra használtak a kezdetektől -, Shamsiel azonban... az ő lelkében élénk, friss emlékek a hozzá intézett szavak. S hiába vesztek el látszólag az emlékeim, elég ennyi is, az emlegetés, hogy felidézzenek ezt-azt, s a korábbi elhatározással homlokegyenest szembemenve most úgy kapaszkodom meg ebben, ahogy rég elvesztett kedvesét szorítja magához a szerelmes ember. És meghozom a magam választását: úgy döntök, hogy bízni fogok magamban. Bízni abban, hogy az egyik fél nem falja fel a másikat, hogy képesek tekintettel lenni egymásra, közéjük dobom a gyeplőt, hadd menjenek a lovak, amerre akarnak, csupán a reményt hagyva meg, hogy egy zöld füvű réten fogunk megállni, s nem a szakadék mélyére zuhanunk.
    És mint mindig, a hit bizonyul a jó választásnak. Shamsiel arany tekintete bukkan elő ismét, sokkal békésebben villantom Urielre, s még egy halvány, vérszegény mosolyt is megkockáztatok sápadtan. - Ne aggódj, nem vesztem el teljesen - suttogom, a kapaszkodásom öleléssé szelidül. - De ez volt az ára, emlékszem már. És meg kell fizetnem, bizonyítanom kell... nem tudom, leszek-e valaha az, aki voltam, ugyanakkor megmaradtam annak, aki voltam. Én sem értem teljesen - ráncolom a homlokom, amikor rájövök, hogy így kimondva semmi értelme ennek az egésznek. - Üljünk le... - kérem aztán, hiszen rohamosan gyengülök, azt hiszem az tehet róla, hogy a régi énem került előtérbe időnek előtte, s ez lemerít. Ha a korábbi belső harcom nem lett volna elég... mindenesetre én akár az utca közepén is lerogyok a földre, csak ne kelljen arra pazarolni az értékes energiámat, hogy függőlegesben tartsam magam. Most még a másik segítsége ellenére is több ez is, mint amennyit elvesztegethetek. - Samuel... neki mentesnek kell maradnia a Bukástól. Most ő vagyok, hogy bizonyítsam, hogy nincs már bennem az a gőg... azt hiszem - teszem hozzá ismét, hisz biztos nem lehetek semmiben, az angyalok sem ismerhetik teljesen az Ő logikáját és megfontolásait. A hangom zihálásba fordul, nehéz a lélegzés, forog velem a világ. Túl korai... ez még túl korai, de nem akarom elengedni Urielt, kedves a szívemnek, jólesik a társasága, az ismerőssége... ám a hozzá fűződő emlékek egyszerre fájdalmasak is, hiszen mindet az fűszerezi, hogy elvesztettem őt és önmagam a rossz döntésem miatt. Nem az érdemeim miatt kaptam új esélyt... de akkor miért? Nem tudom, egyre zavarosabbak a gondolataim. - Ne ijessz meg... nagyon - húzódnak ajkaim vigyorba, mielőtt teljesen elsötétülne a világ. Néhány másodperc csupán, míg légzésem egyenletessé csitul, arcomról eltűnik az emlékek felhője, gondolataimat ismét tisztára, simára mossa a havazás. Aztán Samuel zöld tekintete pillant fel, értetlenül. Nem egészen értem, hogy mi folyik itt, azon kívül, hogy valami nincs rendben velem, de hogy mi...*
    zene
    megjegyzés: rövid és béna, de legközelebb jobb lesz Smile
    credit
    avatar
    Loraline Firestone

    Faj : Angyal
    Rang : Kerub - Uriel - A Teremtő az én Fényem
    Tartózkodási hely : Amerre küldenek
    Kor : 2002
    Foglalkozás : Béketeremtés

    Re: Halsey Street

    on Szer. Jan. 13 2016, 22:31

    Shamsiel & Uriel
    Good to see you


    Ismét vált, ismét a másik személyiség veszi át az irányítást. Ötletem sincs, mi lenne a helyes cselekedet vagy a megfelelő döntés ebben az esetben. Sosem találkoztam még ilyen szituációval, de valamit muszáj tennem, hiszen félig ájultan lóg a karjaim között az egyik fivérem és segítségre van szüksége. Azt se tudom, kitől kérdezhetném meg egyáltalán.
    -Olyan jó újra látni- mosolyodom el halványan és fájdalmasan. Végre visszakapnám a tanácsadómat, aki talán a legközelebb áll hozzám az egész mennyei seregekben és most mégis ilyen állapotban találkozom vele ismét. És nem tudok tenni ellene, kénytelen vagyok figyelni és legjobb megítélésem szerint cselekedni.
    -Szóval tényleg úgy van ahogy gondoltam… Elbuktál, de visszaemeltek őrangyallá és megfosztottak az emlékeidtől -foglalom össze a fájdalmas tényeket röviden. Hiába láttam egyre több bizonyítékot a feltételezésem alátámasztására, kimondva mégis rosszabb. Könnyek gyűlnek a szemembe, de visszatartom őket. Legalább addig nem akarok zokogni, amíg Shamsiel van felszínen és beszélni tudunk. Minden pillanat fontos, amit együtt tölthetek vele. Kérésére körbepillantok és szerencsére pont van egy pad alig két lépésre tőlünk. Érzem, ahogy gyengül, így még mindig erősen tartva támogatom a padig, ahol segítek leülni. A biztonság kedvéért még mindig fenntartom a védőpajzsot, ami láthatatlanul tart minket és az árnyvadászra is vetek egy pillantást, hogy nincs-e baja. Nem bocsátanám meg magamnak, ha baja esne, amíg az őrangyalát ilyen szinten használhatatlanná teszem, vagy Samuel miattam kerülne bajba, mert nem tudta teljesíteni a feladatát, amíg velem volt elfoglalva. Csak ezután ülök le mellé teljes testemmel felé fordulva, hogy figyelhessek. Minden pillanatot mélyen elraktározok a memóriámban, mert ezekre mindig szeretnék emlékezni. Látom, ahogy gyengül és érzem a közelgő ismételt váltást. -Viszlát, drága barátom -Eddig bírtam, hangom elcsuklik és zokogásban török ki. Sosem tudtam rájönni, hol lehetett legkedvesebb tanácsadóm, de ennél kegyetlenebb sorsot elképzelni sem tudok neki. Először a bukás, aztán az emlékek és az új személyiség, végül a ráébredés… Sokkal több, mint amit egy átlagos angyalnak valaha is meg kell tapasztalnia, talán még annál is több szenvedés, amint az emberközeli feladatú, nem végrehajtó angyaloknak kell átélniük. És ez ellen még tehettem is volna, ha ott vagyok. Én bolond, megakadályozhattam volna, ha kicsit jobban odafigyelek és mindez nem történik meg. Könnyezve figyelem, ahogy az őrangyal arca kisimul és én is elmosolyodom, mert legalább tudom, így jó neki. -Samuel… -szólítom meg, az új név mindig idegenül cseng nekem -Ha úgy érzed, készen állsz beszélgetni, megtalálsz -felkelek a padról, indulásra készen. Ha nem állít meg, akkor vissza is térek egy utolsó búcsúmosoly után a hotelszobába.
    Zene: Evil angel | @ |Ruházat:Ezt viselem ma
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Halsey Street

    on Szomb. Jan. 16 2016, 21:25


    Samuel & Loraline

    aka Shamsiel & Uriel


    *Mélyet, fájdalmasat sóhajtok én is. Igen, jó látni egymást, ez a találkozás... olyasmi, amire régóta szomjazott a lelkem, de sohasem tettem érte, hogy megtörténjen. Démonként sem akartam őt kockáztatni, mert kedveltem, sőt, szerettem. Nem szerelemmel, az túlságosan perzselő, túlságosan állhatatlan: fellobban, felemészti magát, majd eltűnik. A mi kapcsolatunk mindig is baráti volt, tiszteleten alapult és a közösen megélt tapasztalatokon, állhatatos, ki nem hunyó parázzsal izzott bennünk. Bennem legalábbis... aztán már semmi sem lett biztos. Talán nem ítélt volna el, ha találkozik velem Bukottként, hiszen Háború is... de nem akartam kockáztatni őt. Épp elég volt neki a fivérét kordában tartania legjobb tudása szerint, nem akartam még a saját létezésem terhét is rátestálni, hát távol maradtam tőle, amíg a démoni létsíkokra voltam száműzve. Azt hiszem legalábbis... szinte semmi emlékem nem maradt arról az időről, így ennek a gondolatmenetnek a nagyobbik része inkább spekuláció, mint tudás. De azért elég biztosra veszem az igazát. - Te is hiányoztál nekem - biztosítom. És még hiányozni is fog... Samuelnek van most feladata. Nem mintha sokáig tartana. Egy nephilim életideje... a leggondosabb őrangyal mellett sem lehet hosszabb, mondjuk, nyolcvan évnél, de az már csodaszámba menne. Valószínűleg sokkal kevesebb lesz annál. Azután mi jön? Shamsiellé leszek ismét? Meglehet. Ha elégedettek velem, akár még az is lehet. De nem akarok ennyire előreszaladni még gondolatban sem. Lesz, ami lesz, nem sürgethetem... így is kivételes kegy az, hogy kaptam második esélyt.
    - Nem megfosztottak, inkább... átadtam őket - fogalmazom át, bár tökéletesen átlátta a helyzetet.De a megfosztás olyan erőszakosan hangzik, olyan... mintha ellenkeztem volna. Legjobb tudomásom szerint nem tettem. Azt hiszem... - Lehetett volna sokkal rosszabb is... - teszem hozzá motyogva. Ha nem emelnek vissza, és démon maradok az idők végezetéig? Ha még ennyi sem marad meg Shamsielből, mint amit most birtokolok? Seregnyi lehetőség van. Kell a támogatás, de elvergődünk a padig, ez a lényeg, lerogyok rá, szinte elomlok rajta, alig kapok levegőt, nem lenne szabad itt lennem, tudatomnál lennem... Próbálom visszatartani a gyengeséget, nem hagyni, hogy eluralkodjon rajtam, s az apró diadalok is számítanak: sikerül felemelnem a kezem, letörölnöm Uriel lecsordulni készülő könnyét, mutatóujjam hegyén remeg a csepp, s benne tükröződve az egész világ. Tisztább, akár az igazgyöngy. - Ne hidd, hogy egy pillanatra is szem elől tévesztelek, kapitányom - adom ígéretem, tudom, érteni fogja, s ujjamat a számba véve magamba olvasztom azt a könnycseppet. Nem mintha szükség lenne rá, eddig is bőven elég kötelék volt miközöttünk... de ez inkább gesztus. Érteni fogja. Nem is búcsúzom el tőle, felesleges. Nem megyek sehová... hosszú távon legalábbis.
    Szeretném azt is kérni, hogy ne hibáztassa magát, hogy ne érezze rosszul magát emiatt, biztosítani, hogy kizárólag magamnak köszönhetem ezt a sorsot, és hogy csakis én tehetek minderről, s ráadásul mindvégig tisztában is voltam azzal, mit teszek, s annak milyen következményei lehetnek... de kifutottam az időből, s ezt a fejemben végigcikázó gondolatmenetet már nem vagyok képes kimondani, megosztani. Csak egy pillanat volt, múló, akár ebben a világban minden. Samuel ideje jött el, sőt, annak kellett volna lennie végig, az volt a hiba, hogy Shamsiel egyáltalán előkerült a lelkünk elzárt bugyraiból. Nem mintha őrangyalként túlzottan sok ismerettel rendelkeznék róla vagy a helyzetről, értetlenül pislogok fel a kerubra, leginkább csak a gyengeséget érzem, meg a bizakodás visszhangjait. Kezem megtalálja a pad támláját, felhúzom magam egyenesbe, s fejemet megrázva próbálom kitisztítani. A havazás elült, eltüntette a nyomokat is. - Úrnőm?... - vékony a hangom, kérdő, bár magam sem tudom, mi a kérdés, de érzem, hogy rengeteg angyali energia kavarog a levegőben. Azonnal Charlotte-ot keresi a tekintetem, megbizonyosodom róla, hogy jól van, rendben van, haja szála sem görbül. Akkor megkönnyebbülten visszafordulok a nőhöz. - Köszönöm a segítségedet, Úrnőm. - Hálás a hangom. Halvány fogalmam sincs, mi történt itt, de nyilván olyasmi, ami a nálam jóval erősebb angyal beavatkozását igényelte, láthatóan engem is érintett valami módon, s hogy pontosan hogyan... mivel nem történt végső soron semmi rossz, nem érzem szükségét, hogy pontosan tudjam. Évekbe telt, mire el tudtam fogadni ezt a szintű alázatot, de mostanra már az esetek jó részében képes vagyok belenyugvással fogadni azt, ami nagyobb nálam. Feltéve, hogy nem érinti Charlotte-ot. A kerub menne is el, utánakapok. - Várj! - Oké, lehet, hogy túl magabiztos és felvágós volt az utóbbi megállapítás. Talán mégsem tudom olyan jól elfogadni az ilyesmit, mint kellene. - Miről kellene beszélnem veled? És mire kellene készen állnom? - meredek rá kíváncsian. Persze egyáltalán nem biztos, hogy felelni fog, szóval felkészítem magam a fellengzős "majd megtudod" jellegű válaszra is. Akárki akármit mond, az angyalok többsége igenis pökhendi és beképzelt. Hogy ezt honnan gondolom? Ötletem sincs... de elég biztosnak érzem.*
    zene
    megjegyzés: rövid és béna, de legközelebb jobb lesz Smile
    credit
    avatar
    Loraline Firestone

    Faj : Angyal
    Rang : Kerub - Uriel - A Teremtő az én Fényem
    Tartózkodási hely : Amerre küldenek
    Kor : 2002
    Foglalkozás : Béketeremtés

    Re: Halsey Street

    on Hétf. Jan. 18 2016, 19:32

    Shamsiel & Uriel
    Good to see you


    Segítek neki, hiszen ez a létem célja, hogy ahol csak lehet, segítsek. El sem tudom képzelni enélkül saját magamat, hogy ne ezt tegyem a nap huszonnégy órájában, mindig.
    -Én nem tudok ennél rosszabbat elképzelni. Két személyiség között vergődni, azt sem tudni ki vagy…. Kegyetlen játékot játszanak veled, barátom -Hiába a Hatalmasak döntése volt, ami történt és történik a tanácsadómmal, nem kell elfogadnom a döntésüket. Tenni nem fogok ellene, hiszen nincs hozzá elég hatalmam és nem fogok egyikünk fejére sem bajt hozni a fölösleges lázadozásammal. Megtanultam már az idők folyamán, hol kell engedelmeskednem a parancsoknak és mikor lázadhatok fel, ha úgy érzem, nem megfelelő a felülről jövő utasítás. Ritka az ilyen, mégis megtettem már párszor és egyik esetben sem néztek rám jó szemmel utána, de én mindig kiálltam a döntésem és az igazam mellett. Nem mondom, hogy mindig helyes volt a döntésem, de vállaltam a következményeit.
    Amikor fölemeli a kezét a könnyemért, nem állítom meg, pontosan tudom, mit akar vele tenni. Nincs ilyesmire szüksége, így is elég erős a kötelék közöttünk, a lelkemet mégis melegség járja át a látványra. Mégsem vesztettem el őt teljesen, van még remény, hogy visszakaphatom valamilyen formában a legkedvesebb barátomat. -Figyelemmel foglak kísérni, akár te maradsz a végén, akár Samuel -ígérem, miközben könnyeimen keresztül mosolygok rá, ahogy végül elbúcsúzom és figyelem, amint ismét az őrangyal lesz. A megszólításra összerezzenek. -Kérlek ne hívj így. Tudom, hogy ez a kötelességed, nem fogom elmondani senkinek, csak könyörgöm, szólíts a nevemen- Nem vallanám be, de fáj a barátom hangját így hallani, mintha idegen lennék a számára. Már tudom, hogy nem így van, de mégis kín a lelkemnek. Pillantása rögtön a védencét keresi. Tipikusan őrangyal viselkedés, de hát ő most az is, nem is várok el tőle mást. -Figyeltem rá, nincsen baja -nyugtatom meg, nem akarom, hogy aggódjon még ezen is, nekem meg nem volt fáradság. -Ne köszönd, nem segítettem semmit -rázom a fejem. És én így is érzem, hiszen két mondatot szóltam hozzá és máris összeesett, olyan dologba ártottam bele magam, ami nem lett volna szabad és mindezt az ő kárára. Mindennek érzem ezt, csak segítségnek nem. Már indulnék, amikor megragad a karomnál fogva és visszapillantok rá. Próbálom magam annyira lecsendesíteni, hogy a szavaim érthetőek legyenek, mert a zokogás egyre inkább erőt vesz rajtam. -Azzal kapcsolatban, amit a választásról és a személyiségről mondtam. Idővel talán rájössz, de most nem mondhatok többet a saját érdekedben. Ha bármi van, keress meg, szívesen látlak -mosolyodom el ismét, de rendesen hüppögök, nem tehetek róla. Fáj ilyen állapotban látni, de idővel meg fogok békélni a ténnyel, hogy ez most így van és nem tudok rajta változtatni. -Ha jót akarsz magadnak és a védencednek, húzódjatok be valahova, hamarosan vihar kerekedik -pillantok az égre, ahol már gyűlnek a viharfelhők. A hirtelen időváltozást az érzelmeim okozzák, ez mindig is így volt. A vihar is az én fennhatóságom alá tartozik, így ha bármi történik a lelkemben, ami nem a Béke, hajlamos az időjárás így reagálni a kiegyensúlyozatlanságomra. Most viszont nem állítom meg, a városra ráfér ez a fajta megtisztulás, mint ahogy rám is.
    Zene: Evil angel | @ |Ruházat:Ezt viselem ma
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Halsey Street

    on Szer. Jan. 20 2016, 22:46


    Samuel & Loraline

    aka Shamsiel & Uriel


    *Nem felelek, nem akarom még jobban elkeseríteni. Pedig elmesélhetném... de nem most. Egyszer, talán, ha visszatértünk ahhoz, ahogyan egykor voltunk. Addig csak emésztené magát a sorsomon, s különben sem vagyok az a panaszkodós típus. Pedig lenne rá okom. S nem én vagyok az egyetlen. Az első Bukottak között számosan voltunk olyanok, akik megbántuk a tettünket - vagy akár annak hiányát. Néhányan részt sem vettek a felkelésben, csupán passzívan szemlélték azt, de ugyanolyan keményen sújtott le rájuk is a büntetés. És ez... már önmagában kínszenvedés volt. A küzdelem azért, hogy megőrizzünk az angyali lényünkből minél többet... egykori teljességünk és rangunk emléke... a világ, amelybe kényszerültünk, szembenállva azzal, amiben addig lehettünk... nem akarom, hogy ezekről tudjon. És ez csupán a múltam. Amikor felajánlották a visszatérés lehetőségét, bármilyen feltétellel elfogadtam volna. Kétlem, hogy tudtak volna olyasmit mondani, amire nem bólintok rá. Ehhez képest néhány emlék és némi meghasonlottság... Azelőtt sem voltam egészebb, mint most. Ám most van reményem, lehetséges kiutam, és ettől minden ezerszer elviselhetőbb. És nem akarom, hogy neki emiatt legyenek kétségei. - Rendben van - nyugtatom meg végül halvány, gyenge mosollyal. Rendben vagyok. Különösen Samuel van rendben, úgy, hogy fogalma sincs semmiről. A tudatlanság áldásos... mind tudjuk. Idővel talán a tudásom is visszatér. S hogy figyelni fog? Helyes... ez már csak így szokás nálunk.
    A gyengeségem aztán gyorsan múlik, gyorsabban regenrálódom, mint egy átlagos őrangyal, ám ennek sem vagyok tudatában, csupán élvezem áldásait, s nem teszem fel a kérdéseket, amik nyilvánvalóak lennének bárki másnak. A kérésére engedelmesen bólintok, ámbár végig kell gondolnom. Hogy is hívják? - Kérésed szerint... Béke - találom meg az egyik formulát, ám tekintetem nem szakítom el róla, a körülötte rezgő energiába túrok, próbálom kiszűrni a szükségeset a lényegtelentől... - Loraline! - vágom ki diadalmasan. Így nevezik most az emberek, s nekem tökéletesen megfelelő, hiszen így nem tiszteletlenség, hogy nem adom meg az angyali rangot. - És köszönöm - teszem hozzá kisfiús mosollyal, felragyogó arccal. Hogy egy kerub vigyázott Charlotte-ra... hűűűű. Szóhoz se jutok igazából. Ugyanakkor nem értem, miért ilyen mérhetetlenül szomorú a másik angyal, és ahogy egyre inkább magamhoz térek, egyre nyilvánvalóbbá válik számomra ez az érzése. Sőt... a figyelmem olyasmit is felfed, amit más talán nem venne észre, de hát Shamsiel ereje, ha nagyrészt használatlanul is, de mégiscsak bennem maradt. Fogásom lazul a csuklója körül, ahol elkaptam, tekintetem is ellágyul. - Sajnálom a veszteségedet, Lora... egy barátod, ugye? Aggódsz, pedig nem is végleges az elválás? - találgatok gyakorlatilag, magam sem tudom, honnan jönnek a sugallatok, amolyan robotpilótában bámulom a kerubot, s buknak ki belőlem a szavak. S hogy vigasztalni szeretném, pedig nem is ismerem. - De tudod, mi a jó benne? Amíg egymás mellett vagyunk, addig szemléljük egymást aprólékosan, részletekben, de az elválás rákényszerít, hogy egészként lássunk. Mintha egy új, teljes ember létezhetne az emlékeidben élő szilánkok helyett - magyarázom kéretlenül, s remélem, hogy segítek vele. De hát valamiért csak ki kell mondania őket, nem? Bízik a megérzéseiben. Az csak egy flancosabb szó a felső vezetésre. Arról meg aztán végképp fogalmam sincs, hogy az általános megfogalmazás, a többes szám első személy használata mennyire találó az esetünkben... - És valami azt súgja, hamarosan ismét látjátok majd egymást az illetővel. Akárcsak mi ketten.- Ilyen invitálásnak, ilyen ajánlatnak ugyan ki tudna ellenállni? Ugyan a veszteségéhez nincs közöm, fogalmam sincs, kiről vagy miről van szó, de hogy én szeretnék válaszokat kapni, abban eléggé biztos lehetek. Felpillantok az égre én is, követem a tekintetét. Eső? Én szeretem. Ha nem egy nagyvárosban lennénk, egészen olyan lenne, mint valami rituális megtisztulás. Mindenesetre majd Charlotte eldönti, mit akar: maradni kint, vagy eltűnni fedél alatt, én nem fogom befolyásolni. - Minden jót, Loraline - búcsúzom a nőtől mosollyal. Tényleg remélem, hogy jobban lesz, s múlik valamennyit a szomorúsága. Nem olyan, mint a többi angyal... hanem még sokkal jobb. Meg fogom keresni, amint lehetőségem lesz rá...*
    zene
    note: Részemről zárhatunk, nagggyon köszönöm a játékot! wow Folytatás valamikor? tarol
    credit
    avatar
    Loraline Firestone

    Faj : Angyal
    Rang : Kerub - Uriel - A Teremtő az én Fényem
    Tartózkodási hely : Amerre küldenek
    Kor : 2002
    Foglalkozás : Béketeremtés

    Re: Halsey Street

    on Csüt. Jan. 28 2016, 16:07

    Shamsiel & Uriel
    Good to see you


    Amint az őrangyal veszi át ismét az irányítást kicsit arrébb húzódom a padon, hiszen őt már nem ismerem, vele nincs évezredes múltam. Mindkét nevemre halványan mosolygok, mindkettő ugyanúgy takar engem és mégsem fáj hallani. Békének általában csak bátyám szokott hívni, Lorának viszont mindenki, aki az utóbbi időszakban megismert, és ez elég sok embert takar. Nem várom el, hogy az angyal nevemen hívjon, hiszen ha nem jött rá magától, mi az, akkor még nincs itt az ideje, hogy tudja és valószínűleg azt már tényleg tiszteletlenségnek érezné. Márpedig egy őrangyal nem lehet tiszteletlen. Hiába mosolygok, még mindig hullanak a könnyeim. Tudom mennyire furcsa lehet neki a helyzet, egyik pillanatban még a választásról papolok neki, most meg már zokogok, mint akit dobott a szeretője. Elkapott és még nem engedett el, várom, mit fog még mondani. Hát, nem segít vele megnyugodni, csak még jobban hüppögök, hiszen tökéletesen igaza van. Számat befogva próbálom magamat lecsendesíteni, és végig bólogatok, mert mindent pontosan eltalál. Még mindig látszik, hogy az ereje a régi, még ha nem is tudja használni, vagy nem tud a létezéséről. Viszont szavaival segít új perspektívába helyezni a dolgokat és idővel meg is tudom majd birkózni az új helyzettel.
    -Köszönöm Samuel… -hangom elcsuklik, de sikerül kinyögnöm végül. Sokat segített ezzel a kevéssel is. Felemelem a fejem és az eget nézem. Igen… Szükségem lesz erre. A vihar nem csak a pusztítást jelenti, hanem a romok eltakarítását és az azutáni újra kezdést is. Most romokban vagyok, de újra felépítem magam, és ismét mosolyogni tudok a világra. Alig hallhatóan már villámok is csattognak a távolban, becsapni viszont sehová sem fognak. Arra azért vigyázni fogok.
    -Minden jót. Vigyázz magatokra -fordítom vissza felé a pillantásom és még egyszer utoljára megszorítom a kezét mielőtt elengedném. Neki is dolga van, nekem is mennem kell. Kabátom zsebébe süllyesztem kezeim, lehajtott fejjel indulok vissza bátyámhoz a hotelszobába, közben csendesen elered az eső.
    Zene: Evil angel | @ |Ruházat:Ezt viselem ma


    //Kicsit rövidke Neutral Én is köszönöm, bármikor folytathatjuk wow
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Halsey Street

    on Vas. Júl. 31 2016, 12:43

    Carrie-Anne és James ©

    A reggeli kávémkor egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ma ez lesz. Kijöttem volna a gyakorlatból, vagy esetleg túl puhánnyá váltam volna? Bámulom a sötétben a magasan lébecoló ereszcsatornát, amit egyrészt a sötétségtöl nem látok, másrészt érzem, ahogy a duzzanat a szememen kezdi homályosítani, szűkíteni a látókört. Azzal sem foglalkozom, hogy a sikátor bűze mennyire facsarja az orrom, az utóbbi momentán éppen többfelé eltört. És amúgy sem érzékelnék semmit, a kábulat okozta mámor baromira messze van tőlem, és egyben szokatlan is. Dühöt sem érzek, jelen pillanatban minden idegszálam a túlélésért küzd.
    Sima ügynek indult, szokásos menetnek a mai nap, újsütetű, annyira nem is annak mondható küldetésemmel. A helyzet akkor kezdett baromira gyanússá válni, amikor arra kértek, hogy szálljak be Wabergerhez a kocsiba. Ahogy becsaptam az ajtót magam mellett, az első és a második, majd a következő szúrást is ki tudtam védeni, ám az az utánit nem, alattomosan lelassítva engem. A kép összefolyt előttem, és végül már csak azt éreztem, hogy a földön fekszek és kiváló bokszzsák alapanyaggá avanzsálódtam, combtól egészen a fejem búbjáig kellemesen végigsimogattak acélbetétes bakancsaikkal.
    A sikátor egyik kukája mellé oda tudtam kúszni, miután kidobtak a kocsiból, ám azóta, ami nem tudom, hogy egy órája, vagy csupán csak egy perce volt, felfelé bámulok, vagy magam elé, érzékelve, hogy annyira túl sok esélyem nem lesz bárhová is eljutni, a tudatom egyre inkább csúszik a mély kút felé. Miközben fogalmam sincs, hogy éppen abba a sikátorba dobtak ki, amelynek a sarkán ott parkol a kocsim, onnan szálltam át a "haverok" járgányába.
    Carrie-Annet nem hívhatom fel, ez éppen az az ügy volt, amibe nem akarom bevonni. Nem akarom, hogy bevonódjon, ki akarom hagyni belőle, nem akarom, hogy baja essen. Hallottam a fegyverem és a mobilom valahol koppanni, de ebben sem vagyok biztos, hogy itt van a közelemben, vagy máshol leledzik, nem is akarok ezzel foglalkozni. El kéne jutnom oda, ahol segítséget tudok kérni. Kinyújtom a lábam, nem foglalkozom vele, hogy kilóg a kuka mellől.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Halsey Street

    on Szer. Aug. 03 2016, 16:02




    Prime & Edwards



    Céltalanul cikázok a kihalt utcákon. Éjjel egészen más arcát mutatja a város, valami sokkal élhetőbbet; nincs tömeg, nincs dögmeleg, nincsenek szabályok, amiket mindenképp be kell tartani – vagy tartatni. Pláne, ha szabadnapos az ember.
    Éppen egy piros lámpánál veszteglek, bár széles-e vidéken semmi jele élő civilizációnak, egyedül feszítek az utakon, mint valami utolsókat rúgó duracell nyuszi. Cigire gyújtok, és együtt pöfékelek a járgánnyal. Nem tudok aludni.
    Persze, jogosan mondhatnám: az éjjeli műszak, de egyáltalán nem ez az, ami jelenleg zombilétbe taszít. Akkor szoktam robotpilótára kapcsolni, ha valami nagyon nincs rendben. Ez a valami pedig általában James.
    Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy egy kedvesen bájos belső hang szaporán igyekszik meggyőzni róla, hogy oltári hülye vagy, Carrie-Anne. A szomorú viszont az, hogy még csak vitatkozni sincs kedvem vele.
    Tényleg hülye vagyok. Azt se tudom, miért vagyok itt egyáltalán. Beáldozom a szabad napomat – és közben szándékosan figyelmen kívül hagyom, hogy voltaképp csak fetrengőztem egész nap –, mert felsejleti előttem, hogy éjnek évadján találkozni akar. Indok persze nuku. Csak hely és időpont, erre cseszik odatolni a seggét. Több mint fél órát váram. Részemről ennyi volt a randevú. Helyette inkább kiszellőztetem a fejem, jócskán van mit átgondolni. Egyre biztosabb, hogy titkol előlem valamit, és ha valaki nem tekint partnernek, akkor bármennyire is klappolunk együtt, köszönöm, én nem kérek belőle.
    Ilyesmiken jár az agyam, meg néhány másfélén, amikor is feltűnik valami az erősen kivilágított sötétben. Menten lehervad rólam a morcosság, és nagy szemű csodálkozássá origamizza magát, az a valami ugyanis felettébb ismerősnek hat. Nyomban érdekesebbé válik a terep, fékezek, kormányzok, megállok, kiszállok, és merően más szemmel kezdek nézelődni.
    Próbaképp felcsapom a megtalált járgány ajtaját, az első udvarlásomra megadja magát, de csalódásomra semmi sem árulkodik róla, merre lehet a gazdája. Sebes és most már alapos körbenéztemben semmi sem ragadja meg igazán a figyelmemet, kihalt városnegyed még kihaltabb sikátorai sorakoznak pontos elosztásban egymás mellett. Mivel az autó üres, célba veszem a legközelebbit, ugyanakkor befészkeli magát a gyomromba egy kellemetlen, lüktető érzés: valami nagyon nincs rendben.
    Pár lépés után aztán megtalálom, amit keresek. Reflexből előkapom a stukkert, hiába a fülledt nyári este, ujjaim versenyt hűsölnek a fémmel. A kukák közt lubickoló lábakat figyelem, és nem kell sokat találgatnom, hogy megfejtsem gazdájuk kilétét.
    Odasietek, és miután látom, hogy tiszta a terep, leguggolok hozzá, a stukkert az aszfaltra simítva, előásom kedvesemet a kukák rejtelmei közül.
    - James? Carrie vagyok. Hallasz engem? – kérdem az arcát érintve-pillantva, érzésem szerint momentán az enyém sem tükrözhetett sokkal több életet.  Végignéztem a ruháin, sérülések nyomait kutatva. Inge több helyen felhasadt, ujjbegyeim erőszakosan gyarapodni vágyó vérfoltokba futottak. Lőtt sebet kutattam rajta, de ilyennel egyelőre nem találkoztam. Hogy életben volt, arról egyelőre nem kellett meggyőződnöm.
    Farzsebemben strázsáló telefonomért nyúltam, rögvest mentőt hívtam, majd a figyelmemet visszafordítottam a sérült felé.
    - Mindjárt itt a mentő – éreztem elengedhetetlen szükségét, hogy ezt neki is értésére adjam. Sok minden szeretett volna kivánszorogni belőlem, de nem voltam képes mást mondani. Csendben figyeltem magatehetetlen kínlódását, és szótlanul a mentőért imádkoztam. Néhány váratlan könnycsepp is előbújócskázott a szememből, nem töröltem le, tudván (vagy még inkább remélvén), ha túléli, úgysem fog erre a pár percre emlékezni.
    A segítség meglepően hamar befutott.




    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Halsey Street

    on Pént. Aug. 05 2016, 09:55

    Carrie-Anne és James ©



    A motor zúgása lehet ismerős, mégis fojtottan érkezik el hozzám a hang, valahonnan a távolból. El is siklik a tudatom felette, amúgy is szép szürkésbe játszik minden, időnként fájón kitisztulva, máskor olyan hangosan és mélyen dübörögve a fülemben, mintha csak egy díszszázad felvonulásán lennék.
    A lépések hangjára a stukkerem helyére kúszik a kezem, vagyis, csak akarna, mert megmozdítani ugyan nehéz, akadálya nem lenne ez, ám olyan lassúak a reflexeim, hogy egy jól lakott éticsiga is fénysebességűnek tűnne most mellettem.
    Hangosan morgok, amikor megmozdít egy ismerős kéz, nagyon is ismerős hanggal. Eléggé vonzó hely tud lenni jelen pillanatban a kukák közti mélység, minden mozdulat pokoli tankhadként vonul végig rajtam.
    A legrosszabb az egészben, hogy még ilyen pocsékul sosem éreztem magam, ha összevertek, érzem, hogy valami más is munkálkodik bennem. Kedvesem érintései baltaként vágódnak, élesen a testembe, de csak morogni tudok, majd mikor abbahagyja, kisebb idő után csak bólintok és lehunyom szemem, még ha nem is látni annyira, lévén kezd feldagadni.
    Újból csak morgok egyet, mikoron elhangzik a mentő szó. Túl akarom élni, de még a fogamat sem tudom dacosan összeszorítani. A távolról hallatszódó szirénák hangja belezúdul az üres semmibe, versenyt futva az életéért hadakozó szívem lüktetésével.
    A hordágyra már magatehetetlenül kerülök, egyáltalán nem jut el a tudatomig a mentős mondata, miszerint mázlim lesz, ha eljutnak velem a kórházig (is).
    Nem érzem a kocsiban körülöttem szorgoskodó kezeket, hogy elállítsák a vérzést, és hogy valóban és szó szerint az életemért küzdjenek.

    // Életmentő volt érkezésed, folyt. köv. a kórházban? wow //
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Halsey Street

    on Pént. Aug. 05 2016, 12:59




    Blake & Prime



    Az utolsó pár lépésnél már tudom, a gyomrom nem hiába jelzett, pontosan az fekszik a köveken, akire számítottam, és akit változatlanul nagyon szeretnék kórházba küldeni, csupán a beutalót én magam szerettem volna abszolválni neki. De amit látok, arra nem voltam felkészülve.
    Jeges ujjakkal keresem a rajta ejtett sebeket, majd gépiesen intézkedek, amilyen gyorsan csak lehet, míg a mentőre várok, magam is tanyát ütök a kukatelepen. A jelenet egyszerre éteri idegen és húsba markolón valóságos. Nem tudok mit kezdeni vele. Csak ülök és bámészkodok, figyelem kínlódó, akaratos, ám halva született próbálkozásait a mozgásra, beszédre, latolgatom olykor-olykor artikulálatlanul felhangzó morranásait. Ha túléli a ma estét, esküszöm, beutalom egy logopédushoz, fejlessze fel ezzel-azzal ezt az őskori szakszókincset. És ha ezen túl lesz, ingyen és bérmentve kap tőlem egy időpontot a plasztikászaton is, pillantok végig újra meg újra, babonázottan, öklök és bakancsok által átformált arcvonásain.
    Ha túléli... visszhangozza egy sokkalta vékonyabb és törékenyebb hang a fejemben. Észre sem veszem, hogy elmorzsolok néhány könnycseppet.
    Mikor a mentősök megérkeznek, gondjaikra bízom a kedvest. Elmondom, amit tudok, és útjukra bocsátom őket. Nekem még akad némi dolgom a környéken.

    /ezer örömmel wow ettől rövidebb játékunk sose legyen XD˛te kezdesz Razz /




    Re: Halsey Street

    on Vas. Jan. 15 2017, 19:45


    Sponsored content

    Re: Halsey Street


      Pontos idő: Pént. Nov. 24 2017, 04:33