Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Wall Street
by Jackson Montgomery Yesterday at 23:59

» Brian lakása - Hálaadás
by Thomas Mackenzie Yesterday at 22:12

» The River Café
by Allena Rhys Yesterday at 21:59

» Broadway
by Damien James McCormack Yesterday at 13:24

» Hudson Heights
by Admin Yesterday at 00:05

» Brooklyn Army Terminal
by Leo Veikko Szer. Nov. 22 2017, 23:03

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Szer. Nov. 22 2017, 21:16

» Hotel Plaza Athénée
by Camilla Wander Szer. Nov. 22 2017, 17:51

» Gabriel Háza
by Gabriel Skoglund Szer. Nov. 22 2017, 13:20

» Clove Lakes Park
by Mikhal Zharkov Szomb. Nov. 18 2017, 20:13

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Atlantic Terminal

    Share

    Atlantic Terminal

    on Szomb. Okt. 03 2015, 19:56





    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Szomb. Júl. 23 2016, 22:45

    Astor von Mainz

    Fogalma sincs, hogy keveredett ide.
    Az utóbbi időben… hmm, nem. Úgy fest az egész életét tekintve rengeteg olyan dolog akad, amiről egyszerűen csak fogalma sincsen és ez őszintén szólva kezdhetné is zavarni, ha végeredményben a jelen események ilyetén alakulásáról nem lenne mégiscsak egy halvány kis gőze.
    Nyavalyás pokemonok. Tehet arról, hogy ide teremnek? Azt a nyomorult Onixot idáig követte, bár nem tudja elképzelni, milyen elmeháborodás alapján terem pont az állomáson, de végtére is… ki ő, hogy emiatt panaszkodjon? Declan. Declan Caine. Az utóbbi időben mindenért panaszkodik. Elvesztette a társait, tehát joga van hozzá.
    Nem-nem, rossz gondolatmenet.
    Körbepillant a csarnokban, még mindig nagy a tömeg, de legalább már a tűrhető kategóriát képviseli. Egy órája lehetett az esti csúcs vége, ami azt jelenti, hogy pokoli késő van a játszadozáshoz, de őszintén? Éjszakai állat… bizonyára az ereiben csörgedező démonmocsok teszi, de amolyan „B” kategóriás vámpíri életérzése van a mostani napfényes tömörgyönyör hőmérsékleti viszonyoktól. Itt legalább jó a klíma és… merül az aksi. Miért, óh miért nem hozott magával power banket? Mindegy. Azt az Onixot már tuti elkapja.
    A kijelzőre tapadva kerülgeti az embereket, ahogy előrefelé halad. Út közben sikerül összeütköznie egy másik függővel, összenevetnek, persze, majd kiabál ha megtalálta a kőkígyót. Jaja, ő is a kezdés óta játszik. Természetesen team Valor. Ja, hogy te sárga? Óh, hát…
    Nem öltözött túl. A sérója belőve, fekete rövidujjúja polgárpukkasztó mértékben engedi láttatni tetovált karjait, nyakát és arcát, alul sötét, szűk farmer, magas szárú converse, a derekán vastag, pikkelyhatású bőröv. Elég, ha ő tudja, mit álcáz valójában.
    - Óhogyazarohadtpidzsi – Szisszen egy levegővel kifejezetten elégedetlen arckifejezéssel a telefonra pillantva, de azért csak megemeli. Az AR módon halálcuki fejjel megjelenik az ötmilliomodik pidgey, ő pedig lecövekel az állomás közepén labdákat dobálni. Nagyjából a harmadik labda után tűnik fel neki, hogy valami nagyon nincs rendben. A madárka mellett valaki mintha… őt bámulná?
    Egy pillanatig csak képzeli, hogy hallja a morgást, de valóban ott van. Dorombol a háta mögött, mint egy vészharang, végigborsódzik tőle a háta, az íriszek kékjét vékony gyűrűvé zabálja a kitáguló pupillák sötét kútja. A nem messze álló nő ölében tartott kiskutya ugatni kezd.
    A félelem. A félelmet soha nem lehet elfelejteni.
    Nem veszteget időt azzal, hogy zsebre vágja a telefont, sarkon fordul és az embertömegen át sietősen megindul az ellenkező irányba. Mindegy merre, csak el onnan.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Szomb. Júl. 23 2016, 23:14

    Declan Caine

    Van valami baljós ebben a hússzagú éjszakában, még ha látszólag minden a legnagyobb rendben is ment. Feltette a buszra a vidéki tündért, aztán lecsorgott a metróba, hogy keresztülvágva a városon valahol eltöltse a hajnalig hátralevő órákat. Az utóbbi időben így mentek a napok, jelentéktelen megbizatások követték egymást, az alvilágiak között hecc lett védetni, kísértetni magukat az "árnyvadásszal". Néhányan komolyan megbecsülték ezt a szolgálatot, de a legtöbben inkább szórakoztatónak találták, főleg a városi vámpírkölykök, amikor elengedték magukat. Valamiből mégiscsak meg kell élni New York közepén, és bár lakhatna az Intézetben mindenkinek jobb, ha ezt inkább nem teszi.
    Nem gondolkodik komor dolgokon, beáll a sorba, a rejtőzés rúnájának hála nem is látják amíg keresztülsiklik a kapukon, amikor megrezzen a kezében tartott szeráfpenge. Felemeli a fejét, keresztülvág a csarnokon, miközben körülfürkész, csendesnek tűnik az este, a mondének sietnek, mindig csak sietnek, néhányan közülük álcát viselnek és nem is annyira mondének, mint amennyire annak látszanak, de semmiképpen sem gondolta volna, hogy éppen itt, és éppen ma használnia kell a kardot. Kellemetlen volna. Idegenszerű. Tiltakozik ellene gondolatban, mert eltér a hagyománytól, amit éppen csak megszokott, és kívül van a szokott területén, de... a démon az bizony csak démon marad.
    Egy villanásnyi megingás és kiugrik oldalra, ha meg is kísértette a gondolat, hogy felszáll a metróra éppen úgy múlik el, ahogy a szemében felizzik a szeráfpenge tükörképe, mélyen, nagyon mélyen tükrőzve odabent. Az emberek között tempósan indul meg visszafele, a szemei előtt kitágul és egyszerre összeszűkül a belsőépítészei látóhatár, a fókuszába ugrik a szörnyeteg, mielőtt egyáltalán a környezet felfoghatná a kutyaugatás visszhangját a tágat teremben. Az oldala mellett tartott kard hegye hátrafele mutat, amíg siet, így senkit sem vág meg, még ha meg is taszítja őket, értetlenséget és bosszúságot hagyva maga mögött, jóval többet, mint amennyit a démon okoz rejtezve, de talán kevésbé kártékonyat. Szinte fellöki a telefonját elpakolva meglendülő sötét srácot, akinek már talán megy a metrója úgy siet, miközben a halál a sarkában liheg...
    Kétszer villan meg a kardja, mielőtt a morgás elhallgat, majd többszólamúra bomlik. A második és a harmadik démon emberi arcát ledobva ugrik el a közeléből, az egyik a mennyezeten lendül a célpontjuk után, a másik félretaszigálva az utazóközönséget, láthatatlan ereje meglepett kiáltásokat csal elő, miközben ügyet sem vetnek az elképedt vadászra, mert ezek a démonok vadásznak, és nem a saját ellenségüket hajtják, hanem valaki mást. A földön haladó nyomába veti magát.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Szomb. Júl. 23 2016, 23:47

    Astor von Mainz

    Ez nem az ő napja. Az elmúlt egy hónapban mondhatni nem volt még olyan nap, amit igazán a sajátjának tudhatott volna, vagy legalább nyomokban tartalmazott volna valamit, amiből azt érezhetné, hogy valaki megveregeti a vállát kicsit. „Hé Declan, nincs semmi gond, nem a te hibád.” Sajnos már mindenki meghalt miatta, aki ezt megtehette volna. Ilyenkor nagyon tudnak hiányozni, minden cseppnyi önzőségében kívánja ugyanis ezt a feloldozást.
    Egészen másfélével néz farkasszemet.
    A sors fintora, hogy néha a leginfantilisebb dolgok közepette találkozik a legnagyobb borzalmakkal. Olyan ez, mint egy örökké ismétlődő sorozat, egy minta, beakadt bakelitlemez, mely újra és újra visszaugrik és elölről kezdi idegtépő kis dallamát. Bölcsőből démonkezekbe. Békés, langymeleg autókázásból az út hideg, csonttörte aszfaltjára. Árvaház és üvöltő szülők, fogadott testvércsalád és pusztulás, Pokémon GO és démonsereg. Persze, nem minden van egy szinten, mégis mintha újra és újra ugyanaz történne körülötte. Nem csak hogy a warlockok korcs, erőtlen kis mocska, de szégyenszemre még fiatalon is hal meg. Örök élet? Ugyan már.
    A gondolatsor pillanatnyi, nem veszteget rá időt igazán, épp csak annyit, hogy nekiütközzön a belé száguldónak. Nem lépett el időben, de jók a reflexei, eléggé ahhoz, hogy csak a válla sajogjon, ahogy fut tovább. Már amennyire tud. Koponyájára karcol valami különös érzés, furcsa kis bosszantó beidegződés – elraktározza későbbre. Vannak pillanatok, amikor priorizálni kell és a mostani pontosan ilyen. Nem realizálja, mit tesz mögötte a harcos, ahogy nincs ideje gondolkodni a pengén sem, melynek azonban csak a fényét látta villanásnyi időre. Egyetlen önző gondolata a saját túlélése és ezért a világ végére is elfutna, ha kell.
    Mögötte a kiskutya is fut. Kis szőrpamacs. Pomeráni. Egy macskával nem tudna elbánni, de most habzó szájjal csaholja a szörnyet, szűkölve ugrik hátra, ahogy gazdája megrántja a pórázát.
    Érzékei a démonokra éleződnek. Nem sokkal jobbak egy emberénél, de valamelyest mégiscsak: ő tudja mit keressen. Pillantása riadtan rándul a mennyezetre, majd rögtön a következő szívdobbanással fedezéket keres. Olyan helyre van szüksége, ahol legalább felülről védve lehet. Valami, ami eltorlaszolható… bármi?
    Mondjuk a klotyó? Nem, idelent nincsenek ablakok, csak bezárná magát. Talán a metró. Ha beugrana az utolsó pillanatban… csak nem tudják felfeszíteni a fémet, nem?
    Óh, igen. Ez egy zseniális ötlet. Nyilván.
    A szerelvény felé veszi az irányt. Átugrik az ellenőrzőkapun, de akkora a csődület, hogy alig kiáltanak utána. Odalent egészen kezd kiürülni a terep, tehát… másodpercek múlva zárulnak az ajtók. Mindenki felszállt… mindenki, kivéve.
    - Hé, ne! NE! – Ökle nagyot dobban a metró üvegén, a fém lehorzsolja a bőrét, ahogy a jármű megindul immár zárt ajtókkal. Odabentről jellegtelen pillantások néznek vissza rá. Zihálva néz farkasszemet az elszáguldó ablakokban saját tükörképével és a mögötte megmozduló árnyékkal.
    Óvatosan fordul meg. Kerüli a hirtelen mozdulatokat, farka szinte észrevétlenül csavarodik le a derekáról, macskás mozgással rándul meg mögötte, mielőtt bekúszna a vezetékek közé odalentre. Abszolút kizárt dolog, hogy harc nélkül dögöljön meg.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 00:04

    Declan Caine

    Utálja ezt. Amikor a démonok ezt csinálják. Főleg EZT utálja bennük. Egy démon legyen démon. Feljön, megtámadja az embereket, szétrúgják a seggét, visszamegy a helyére. Ez a démonok rendje. De ezek a démonok szarnak az emberekre. Nem érdekli őket a bosszú. Úgy kúsznak keresztül a kapukon, mintha folyékonnyá lettek volna, torz lihegésük a vadász fülébe dobol, a koponyájának belső falára ír figyelmeztető rúnákat és az üzenet egyértelmű. A démonok keresnek valakit. Akarnak valakit. Egyetlen valakit. Ez pedig azt jelenti, hogy ezeket a démonokat valaki küldte.
    Általában az ilyen szavak után van fejezetváltás a könyvben, egy hétnyi műsorszünet a sorozatokban, hogy az izgalmak aztán máshol folytatódjanak legközelebb. Mire ezt Astor kivárná valaki meghalna, vagy inkább valakik, köztük a szűkölő kis korcs is, akit elsodor, majdnem le is tipor, miközben láthatatlanul lendületet gyűjt az a szerencsétlen nyomorult meg éppen akkor reppen hátra a póráz kellemetlenebbik végén. Valahol együtt tud érezni vele. Valahol, de azért nem nagyon.
    A srác dobja magát a levegőbe, követi a pályáját keresztül a kapukon, most már eltéveszthetetlen, hogy ki a célpont, csak az indok nem világos és a körülmény. Egyértelmű, hogy a kis telefonhuszár észleli a démonokat, a menekülése enyhén szólva is fejvesztett, a csalódott koppanása a metró oldalán drámai és fájdalmas, csak azt nem érti, hogy miért nem küzd? Fegyverrel, mágiával, vagy valamivel. Egy ifrit? Itt? Akkor miért nem piros? Azok mind azok voltak, amikor tanították, de ki tudja, a gondolatok elúsznak, gyorsít, a démon viszont előtte jár, a metró elszalad. Még túl messze van, de ahogy a bakancsa nekirugaszkodik a kövezetnek még lehet elég közel, tisztán hallani, ahogy szétválik a csápos száj, kiszisszen a démoni nyelv, a fogak, a csontvégek ropogása sorozatlövésnek hallatszik neki, a látványát ismeri. Nyál és torok, emésztő űrgödör ami a srácra ásít, a mohóság maga. A kardot oldalra engedi, a testével csapódik bele a démon hátába egy kicsit oldalról, hogy elsodorja a fiú elől, kobravékony farka mellett esnek a sínekre, nem merte keresztüldöfni a szörnyet, ahhoz túl közel volt, a pikkelyes végtagot észre sem veszi, alatta igencsak háborog a démon.
    - Futás! - kiált lentről, a teste alá szorult démonnal viaskodik, szétnyílt arcát a sínre szorítja, miközben feltérdel rajta, hogy leszúrja.
    A harmadik démon úgy tetszik, hisz abban, hogy a fiú a karjaiba fog rohanni, elrugaszkodva a mennyezetről repül felé, három, hat, nyolc acélkarmú végtagot bontva szét rikoltozva. A hangjától a frissen érkező emberek megzavarodnak, a visszhangot nem fedi el semmilyen bűbáj.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 00:31

    Astor von Mainz

    Démonok. Undorítóak.
    Igen, tisztában van azzal a kevéssé elhanyagolható aprósággal, hogy ő maga is valami ilyen borzadvány ivadéka, de valahogy az most nagyon messze van. Ő Declan Caine. Valami, aminek már neve van és akinek a pofája nem bont undorító beteges csontvirágot, hogy leharapja a félember arcát. Vajon tényleg leharapná? Még soha nem látta, hogy valakinek lecsócsálták volna, pedig… miért gondolkodik most ilyen marhaságokon?
    Ökölbe szorulnak az ujjai, ugrásra készen áll meg a peron szélén, pontosan ott, ahol a nyomorult metró hagyta.
    - Hogy te milyen rusnya vagy. – Nincs is jobb pillanat egy kellemes bájcsevejre, nem igaz? A csonttörő hang végigzongorázik a gerincén, szinte érzi, ahogy beleköt a vérfagyasztó hideg a csigolyái közé. Ha nem mozdul, még a végén lebénítja a saját tehetetlensége.
    Hirtelen vesz levegőt, ahogy egy szemvillanással korábban érzékeli a becsapódást, s mintha csak a lélegzet emelné arrébb, kitáncol oldalra a sodrás elől. A mozgása puha, ruganyos, a tartása mozgékony, az arca döbbent. Rámered a sínek közé került vadászra, farka kicsusszan a vezetékek közül. Nincs értelme többé, hogy megkísérelje a lehetetlent. Tudta, hogy valami furcsa volt korábban, agya veszélyes gyorsasággal társítja össze a csarnokban érzékelt villanást a kard fényével. Hogy neki mekkora átkozott mázlija van! Árnyvadász? Pont itt, pont most?
    Nem biccent, nem köszön és nem teljesít parancsokat sem. Nem azért, mert egy engedetlen kis köcsög, mint amilyen valójában, hanem mert jelen esetben az égből szálldosó démoneső egy olyan sarkalatos, problematikus pont, ami hogyismondják… ellehetetleníti?
    A súlypontját lejjebb helyezi, az egyik lábát hátrébb csúsztatja, hogy kitámassza magát, s ahogy a lény másfeles távolságba ér, a pikkelyes, démoni végtag hirtelen kikap utána. Úgy sziszeg a levegőben, akár a kígyó és úgy hasítja fel a teret, mint az ostor, gyönyörű torz horrorszimfóniát képezve a süvöltő hanghatással. Ha sikerül a művelet, úgy farka a lény bokájára csavarodik és kirántja oldalra még az ugrás közben, akkor pedig… nos, nem szégyen a futás, ha egyszer hasznos, hm?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 01:00

    Declan Caine

    Néha elgondolkodik azon, hogy beszélni nem azért kell-e, hogy az ember megnyugtassa önmagát. Általában a szavai visszahullanak rá az utóbbi évek gyakorlatai szerint, aztán végül kimondani is rossz volt őket, mégis, gyakran beszél magában akkor is, amikor nincs semmi értelme és amúgy sem kíváncsi rá senki sem. A fiú hangja így kúszik be a koponyájába, mint a szavak összessége, amik nem mondanak senkinek semmit, hiszen minek beszélni egy ennyire közönséges démonnal.
    Mert a démonoknak fajtái vannak: ez a kettő, amelyiken térdel, és amelyiket már hazazavart butadémonok voltak. Egyszerű feladatokat végeznek el és nem különösebben ravaszul. Amikor keresztülszúrja nem küzdenek, darabokra foszlik a teste, és az ő térde a sínen koppan, ahogy elrobban a szörnyeteg a semmibe. Hogy is van? Nem szabad egyszerre a két fémhez érni? Lehet, hogy kibírná az áramütést, amit kapna, de valószínűleg nagyon fájna.
    A másik démontípus a kicsit okosabb típus. Ez már trükközik, a mennyezeten mászik és képes arra, hogy meglepődjön, amikor az arcával frontálisan találkozik a peronnal, és a karjait széthányva baromira dühösen üvölteni kezd. Az a kevés ember, aki idelent van ijedten hátrál el, a szemük rémülten keresi a forrást, de csak egy srácot látnak futni, a farkáról azt akarják hinni, hogy álmodás. Az üvöltés mögüle jön, hát előle hátrálnak, és nem veszik észre a kapun keresztülcsörtető újabb förmedvényt.
    A negyedik démon, az ERŐSÍTÉS az okosdémonok közé tartozik. Emberformában tartja magát, de erő örvénylik körülötte, beszippantotta a pomeránit, egy kisgyereket és egy idős asszonyt, akiknek nem volt elég akaraterejük ahhoz, hogy kívül maradjanak az örvénylő varázslaton, és most elhajítja őket, ahogy Declan futni próbál. Nem fizikailag veti rá magát, de a lábai közé taszítja a kutyát, ami így a semmiből kerül elő kutyahangon vakkantva-sikoltozva, és bele is mar az első bokába, aminek a létezését fel tudja fogni. A csecsemőt dobja aztán, majd az öregasszonyt, ha nem hőköl meg a fiú akkor eltalálják ezek, mielőtt elérhetné a peron túloldalát, ahol az éji óra miatt nem siet a másik metró fehér lovon az összeverődött emberek megmentésére, bár már hallani a dübörgését valahol a közeli messzeségbe. Az okosdémon, magas, izmos férfi alakja, a szemei kéken izzanak, mintha a pokolban zafíron teremtnének ezek az istentelen teremtmények elég időt nyert a kicsit okosabbnak, aki eddigre feltápászkodott és izmos szökkenéssel felpattan a mennyezetre, és onnan a peron túlfelére zuhan, hogy bekerítse a fiút, ha még mindig menekülni akarna, bár az árnyvadász, aki eddigre visszatért a mélyből visszarántja, mielőtt a következő humán lövedék elsodorná mindkettőjüket.
    - Le a sínekre és futás - a karján ragadja meg a fiút és határozottan betaszítja maga mögé, futó pillantást vetve az arcára, összerázkódik, ahogy a combja súrolja a vékony, csapkodó farkat, izzó kardját vízszintesen maga előtt tartva hátrál. Az okosdémon tervet kovácsol, a kicsit okosabb pedig fizikailag folytatja azt, amit a társa elkezdett, sok karjával ragadja meg az embereket, kitör a pánik.
    - El kell tűnnünk az emberek közeléből, nyomás - förmed rá a fiúra, és ha nem elég gyors, be fogja lökni az alagútba, a sötét, fémszagú bélcsőbe.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 09:35

    Astor von Mainz

    A pszichológia már csak ilyen sportág. Többféle módja van annak, ahogy vészhelyzetben az elme és a test megnyilatkozhat és a mostani véleménye szerint még mindig jobb, mintha nemes egyszerűséggel „lefagyna”, mint teszik azt az avatatlan halandók, amikor hiába tudják, hogy futniuk kell… amíg hallja a saját hangját és még értelmes szavakat alkotni képes, addig bizonyos, hogy él és elég hajlandóság maradt benne, hogy tegyen. Ez megnyugtató gondolat. És egyébként is, kellemes hangja van, bűn lenne nem hallatni.
    Ez nem segít rajta különösebben, viszont a kis akciózása igen. Nem gondolkodik a következményeken, nem néz hátra és legfőképp nem érdekli most a visongó embertömeg… rohadt katasztrófaturisták? Miért nincs ezekben legalább egy minimális életösztön, vagy valami? Ő bezzeg elfutna…
    Észreveszi a szeme sarkából az új lényt. Miért van, hogy ezek már _ERŐSÍTÉST_ is kapnak? Mi a franc? Megrándul a szája, ahogy megérzi a lény kavargó, sötét auráját, tarkójára nyal a hideglelés és égnek mereszti a sötét hajszálakat, a halántékára hűvös veríték csiklandoz, démonfarka ingerülten, macskásan önálló életet él mögötte. El kellene rejtenie, de akkor sokkal nagyobb veszélyben érezné magát, már ha egyáltalán lehetséges ez.
    - Azistenit! – Vicsorogva szisszen, ahogy majdnem felbukik a lábalatti padlócirkálótól, a harapás már több a soknál, egy rúgással rázza le magáról a szerencsétlenül járt állatot. Meghőköl a záporozni kezdő emberlövedékektől. A csecsemő ívesen repülő testét zuhanás közben kapja el, a démoni végtag viszonylagos biztonsággal csavarodik rá, az öregasszonnyal azonban már nem törődik. Kikerülgeti inkább a támadásokat, a babát egy épp szabad mozdulattal becsúsztatja a széksor alá, halk puffanás jelzi, hogy a minicsomag megérkezett. Nos. Reméli nem fejjel a falnak. Apropó, mit érdekli ez? Biztos a félemberi ösztönök…
    Megrázkódik, ahogy huppan mellette a másik démon is, egyikről a másikra tekint és próbál úgy helyezkedni, hogy mindkettőjük legapróbb mozdulataira is reagálni tudjon…
    A vadászt nem kalkulálja bele a képletbe.
    Ahogy a férfi megragadja a karját, az ellenállása pillanatnyi, de nagyon is érzékelhető feszültség, megkeményedik a fogás alatt az izomzat, ellenfeszül a test, az akarat, a démoni végtag közelebb rándul… elég gyorsan kapcsol ahhoz, hogy ne lopja jelentősen az idejüket.
    - Nem éljük túl, Vadász. – Még csak nem is a démonokra gondol, sokkal inkább a szerelvényre, ami ha kilapítja őket, nincs az a varázslat, ami képes lenne visszahozni. Az előtt kezd el futni, hogy újra elkezdenének záporozni rá az embertömegek, ezúttal szó szerint. A férfinak nem kell taszigálnia, pont úgy fut, mintha az élete múlna rajta és jól is csinálja; érzéke van hozzá, hogyan találja meg a vezetékek között a járást, hogyan ne lépjen egyszerre a két sínre és hogyan ne bukjon fel a káoszban, ami odalent tekereg. Mint egy sötét bélrendszer, melynek minden kis tekervénye azért mocorog, hogy beleakadjon az arra járóba, a valóságban meg csak a közelgő szerelvényt jelzi.
    Milyen messze lehet a következő kijárat? Mennyi idő? Ezen a szakaszon egyszerűen nincs elég hely, hogy feltapadjon a falra, minimum egy bemélyedést kellene találnia, ráadásul van két problémás démona. Ugye.
    - Nem érünk át! – Figyelmeztet immár másodszorra, mert túl közel ér hozzájuk a lidércnyomás hangja. Hány másodperc, amíg meghallja a dudát? Meglátja a fényeket? Átkozott metró. Hülye Pokemon GO.
    Pillantása szervizalagút után keres, bár a fényviszonyok nem őt támogatják, azért egész jól boldogul a sötétben. Bárminek hajlandó elcsábulni, ami levezet erről a szakaszról és főleg, ha elég szűk ahhoz, hogy egyszerre csak egy lény haladhasson benne. Ha talál ilyet, hirtelen eltűnik a vadász szeme elől oldalra, bár nem sokáig… vékony kis ostorfarka csuklóra fonódik és berántja a ki tudja hova vezető járatba, mielőtt elcsaphatná a szerelvény.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 10:06

    Declan Caine

    Ez a lényeges különbség a kiképzett harcos és az egyszerű életet, emberi életet élők között. A kiképzett harcosnak nem kell önmagát megnyugtatnia ahhoz, hogy a legnagyobb hatékonysággal üzemeljen benne az életösztön, ha a nyakába zúdol egy mázsa szar, még önként nyúl is a következőért, csak hogy lássa, mennyivel kell dolgoznia pontosan. Nem szól, nem beszél, nem acsarog, nem nyugszik meg, minden energiát mozgási energiává fordít, és kifejezetten hálás azért, hogy a félvérű nem így tesz.
    Amíg hallja a hangját tudja, hogy merre jár, tehát merre vannak a démonok, ha oda sem néz háromdimenziós térben elhelyezkedik az egész. Ha hallja a beszédhangját fel fogja ismerni a sikolyát is, a sürgetőt, ami azt jelzi, hogy baj van, nagyobb baj, mint amennyi amúgy is van.
    Képkockákra hullik szét előtte a jelenet, a jövő közelebb ugrik, a gyerekről és az öregasszonyról már azelőtt lemond, hogy azok röppályára állhatnának, egyszerűen csak ha azokkal törődik elveszíti a helyzeti előnyét és a démonok egészen elszabadulnak. A pánikszag másodpercekkel korábban megül a levegőben, mintsem kitörne az igazi fejetlenség, a démoni dobálózás, és a fiú ügyessége úgy mászik a koponyájának belső falán végig, mint az okosabb démon a mennyezeten. Mély lélegzetet vesz, hallja a kisded sírását, bőrdzsekijén kétféle démon nedveivel választja végül a maga célpontjának a szörnyek célpontját. Csak az a lényeg, hogy ne kapják el.
    - Gyerünk - biztatószó ül meg a tiltakozáson, ami nem is ellenállás igazán, mint egy kis korona, mély, kátrányos hangján ez már-már fekete utasításnak hat, aligha lenne jobb, mint a démonok, ha kétszer kellene elmondania, hogy mit is vár a farkincástól. Mi ez? Warlock? Életében nem volt még ilyen haszontalan boszorkánymester a közelében (bár jól mozog, ez a kijelentés nem ül, a képességeket elvárná, mert túl nagyok az elvárásai), és bár édes gyűlölet gyűlik össze a gyomorszáján, és legszívesebben belevágná a kardját a hanyag, fekete pólóba bújt testbe, inkább utánafordul és a sínek közé ugrik, tudván tudva, hogy az árnyékában már ott vannak a szörnyek.
    Rossz helyen futnak, a meleg összesűrűsödik az alagútban, mert tolja maga előtt a szerelvény, hogy maga után rántsa a légkondícionált hűvöset, forró légkapszulák kergetik a hűvöseket, levegőtlen blokkok az égett fémszagúakat, a körfolyosó emésztőnedveitől csillognak a vezetékek, nem lehetne idelent nedvesség, de mégis mi akadályozná meg az öreg alagútrendszert, hogy lassan-gyorsan tönkremenjen, idő előtt, és beengedje a föld vizeit? Vérpermet hullik a kardjáról, aminek fénye rohanás közben a falakon táncoltatja nyurga árnyukat, a gyorsaság rúnája égő akarattal süpped a bőrébe, ahogy utoléri a fiút, de mögötte marad, hogy csodálkozzék a kecsességén és a biztosságán.
    - Muszáj - van valami hátborzogató vigyor, kínos feszültség a hangjában, mintha egyetértene, de nem adja át magát a hirtelen halál víziójának, ahogy a fiú eltűnik oldalra hiába minden precizitás, aligha tudna megállni időben, a karjához azonban ragaszkodik, az egész teste izmosan összehúzódik, bevágódik a kis járat falának, fullasztóan közel a démonfarkincáshoz lihegve. Hátracsapja a haját a szeméből, megpördül a kis helyen, a kardját keresztben a bejáratukra szorítja, bár a benyomuló légvonat az elhaladó metróval együtt igencsak hátrafelé löködi, az izzó, kékes fényben tisztán látszik, hogy valami sötét, embertelen, elfolyó testű harag vágtázik tova az ellenállhatatlan tempójú fémkígyón, aminek meleg belsejében emberek utaznak, mit sem sejtve a groteszk anomálóiáról, amit magukkal cipelnek.
    - Ez jó választás volt - dünnyögi, amikor a fülére tapadt csengő dübörgés elhallgat, és lélegzethez jut, mintha a metró minden oxigént elkergetett volna. Hunyorogva körülpillant, a kezével megtolja maga előtt a srácot, hogy haladjon mélyebbre. - Keress egy létrát felfelé. Nem akarok itt lenni, amikor visszajönnek, bár hangulatos, mint a heringek a dobozban, paradicsommártásban.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 10:47

    Astor von Mainz

    Hogy emberi életet? Meglehet, egyszerűt viszont annál kevésbé. Ha őt kérdezik legalábbis, bizonyára még orrba is nyomja az illetőt, aki „egyszerűnek” titulálja a maga kis személyes kálváriáját, bár más kérdés, hogy amúgy sem tudhatna annak részleteiről. Senkinek sem beszél róla. Soha. Még immár halott árvaházi testvéreinek sem, akikkel pedig majd két évtizedet töltött együtt. Egyszerűen csak vannak dolgok, amelyekről soha nem szabad beszélni, mert hangosan kimondva túl nagy veszélyt jelentenek. Mintha csak… megidézhetnék a problémát.
    Olyan ez, mint a sikoly. A vadász arra gondol, hát szinte elkerülhetetlennek tetszik, hogy egy óvatlan pillanatban végigmássza a haszontalan démonkorcs tetovált torkát, de nem most. Még nem. Elég, ha a viszonylagos biztonságba helyezett baba elsiratja őket a székek alatt.
    Ellenállás ide, vagy oda, a parancsszóra a feszültség ha nem is feloldódik benne, de átalakul és a futás szolgálatába állítja inkább, még mielőtt megtalálja benne kényelmes, vérnedves kis helyét az az átokpenge. Egyetértene egyébként az angyalfattyal, ő maga is végtelenül haszontalannak találja saját magát. Miféle warlock az olyan, aminek még képességei sincsenek? Méghogy boszorkánymester. Csak egy elbaszott korcs, méghozzá szó szerint. Persze, isten nyugosztalja azt, aki ezt hangosan is megjegyzi neki, őt csak saját maga szidhatja. Az élet igazságtalan.
    Végtelenül nyomasztó. A párás, lecsapódó, fojtó meleg eltompítja az érzékeket, a levegőtlenség beleég a szomjas izomzatba és fájdalmasabbá teszi a futást, a tüdő meg-megvonaglik a mellkas szorításában, ahogy a sínekről felszálló forróság végigmarja a torkot. Felfogja, hogy a másik beéri és őszintén irigykedik. Tudja magáról, hogy nem lassú, de azért igen messze van egy angyalvérű potenciáljától.
    Nyilvánvalóan nem fogja lefutni a szerelvényt.
    Nem válaszol a kötelezőségre, erős kételyei vannak annak teljesíthetőségéről, bár nincs igazán ideje meditálni ezen. A megoldáson gondolkodik, a túlélőösztöne erős, a ráérzései átlagon felüliek, bensőjében szárnyat bont egy pillanatnyi eufória, ahogy a szíve nagyot dobban az alagút látványától.
    Zihálva áll meg odabent, lélegzete fojtott, még mindig visszafogott, mintha továbbra is tartalékolnia kellene a következő borzalom erejéig. Megnyalja a száját, farka lecsusszan a csuklóról és ő maga összehúzódik a férfi testének takarásában, csak annyira les, hogy tudja, egyelőre biztonságban vannak. Nem tarthat sokáig.
    - Jah. Mázlim vo… hé! – Összeszűkült szemmel, lebiggyedt szájjal pillant hátra a válla felett. Nem kell lökdösni, tud ő menni magától is. Halk nyögése megkapaszkodik a magányos, mocskos falakon a következő szavakra. – Kösz, inkább kihagynám. Méghogy hangulatos… - Ruganyos, fürge alakja jól boldogul a szűk járatban, felgyorsít, hogy kikerüljön a másik taszigálós közeléből. Félreértés ne essék, ő szereti, ha tapizzák, de valahogy borsódzik a háta az olyan típusútól, ahol a másik kézben kifejezetten a magafajták, meg felmenői gyilkolására specializált eszköz van. Valahogy elveszi a helyzet romantikáját. Ugye.
    Érzéke van a földalatti mozgáshoz és tájékozódáshoz, de hát… mi ezen olyan meglepő? Az ilyen lények éppen oda valók. Hiába a már-már labirintusszerű elrendezés odalent, előbb, vagy utóbb megtalálja azt a bizonyos feljáratot.
    - Kösz a segítséget. – Szól már hangja a kissé elrozsdált fémlétráról, farka visszacsavarodik a derekára és mintha soha nem is létezett volna. Megtapogatja a csapóajtót, mielőtt megpróbálná résnyire felnyomni, hogy körülnézzen.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 11:07

    Declan Caine

    Mások életét könnyű egyszerűnek ítélni, pszichológiai képlettel leírni, semmivé tenni egy gondolattal, rálegyinteni, hogy mindent értünk belőle éppen akkor, amikor ez a legkevésbé sincs így. Különösen könnyű ezt úgy megtenni, hogy közben nem is lehet tudni semmit arról az életről, a kiterített darabok pedig hangosan árulkodnak a semmiről. Az emberek ítélkeznek. A nephilimek ítélkeznek. A démonokat ez a téma nem érdekli, a vámpírok, vérfarkasok, boszorkánymesterek pedig szintén ítélkeznek, hiszen egy részük mindig csak ember marad, ami olyan erkölcsi piedesztálról tekinti a lába elé terült szőnyeg-életeket, amit magának épített, megtartott és újra és újra megküzd érte. Egyikük sem méltatlanabb a kárhozatra, a vadász, aki öl éppen csak annyira bűntelen, mint a démon, amit hazazavar, még csak el sem pusztít, mert úgy tetszik, az életnek mégiscsak van valami betegesen igazságosztó humora.
    Nem gondol szépeket a srácról. Démoncsali és ezért kizárólag őt hibáztatja. Miatta kerültek veszélybe emberek. Idegi szinten helyteleníti ezt, még ha szavakká nem is formálódik benne a gondolat, az együttérzésnek a szikráját sem mutatja, ridegen parancsol neki, és elvárja, hogy a fürgelábú úgy szaladjon, mintha az élete múlna ezen, mert miatta mások élete múlik ezen. Nem áldozatként kezeli, hanem a probléma forrásának, mintha nem is volna kíváncsi rá, hogy miért történik mindez, milyen átok érte el a srácot, úgy tekinti, hogy a maga fejére hozta a bajt. Mintha valaha is ilyen egyszerű lett volna. A metrózúgás tisztára nyomja a fejében a beborult gondolatokat, ahogy a csontjai rezegnek eltereli a figyelmét, marad a futás, a józanító, okosító futás. Angyalvér és angyalírás, felruházott és felszentelt, mégis, aligha űznek valami szentséges elfoglaltságot idelent, az irigységre inkább neki volna oka.
    Jó helyzetfelismerő képesség. Nagyon jó. Ő talán végigrohant volna az alagúton, aztán a metró orrán lógva meditálta volna végig az élet kegyetlenségét, de jobb itt, a kis járatban, izzadtsággal és a nedves falak penészbűzén szikrázó ózonszagú elektromossággal.
    - Nincs olyan, hogy mázli. Mozgás, mozgás - búgja mély hangon, újra megböki az elhúzódót, a kékes fényben látszik, hogy elvigyorodik a sűrű borosta árnyékában valami kaján "csakazértis" mozdulattal úra a fiú hátába bök, ahogyan megindul nyögve.
    - A te démonjaid, a te hangulatod. Miért üldöznek? - kérdezi végre, megkönnyebbülten. Hiányzott ez a kérdés, a miért, a tudni vágyása a bajnak, a valódi forrás kutatása. Amikor már nem fogja érdekelni, akkor lesz egészen vége a létezésének. A válla surrog a szűkös falakon, ahogy a fiú után kúszik, vissza-visszanéz, de határozottan lépked előre, a pengét az alkarjához fogja, a markolat lóg ki a tenyeréből, ezzel noszogatja meg újra és újra a másikat, amikor utoléri a hernyómozgás közepette.
    - Rég nem használhatták ezt a járatot, légy óvatos, ne rántsd magadra a vakolatot - a fal kissé ingatag állású, már a külső része, az enyészet beleharapott, rozsda marja fel a vaslépcsőt is, ami fiú keze alá akad. Egy pillanat, és baj nélkül felkúszhat, mert a vadász megáll, mint akit megütöttek a szavak, csak bámul utána, ahelyett, hogy nyomasztaná felfelé, a nyikorgó csapóajtó felé, amit lelakatoltak ugyan valamikor, de a lakat alatt résnyire kinyílik. Raktárhelyiséget mutat a kép, lejárt szavatosságú pumpák, kerékolaj, szíjak, a múlt századból maradtak itt talán, vastag portornyok dőlnek a fiú fejére. A lakat öreg, nem sokáig tud ellenállni, ha erővel megfeszítik.
    - Teszem, amit tudok - dünnyögi végül a férfi, felszökken a létrafokokra, egészen felkúszik a másik mellé, ha még nem feszítette ki az ajtót, hogy segítsen kijutni az egérfogóból.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 11:57

    Astor von Mainz

    A népek azért ítélkeznek, mert szeretik csinálni. Mintha a gondolkodás védjegye lenne, az intelligencia mérőeszköze, valamely felsőbbrendűségi kényszer, melynek folytán az adott személy jogot szerez a bírálatra egy-egy sors felett. Az irigység teszi. A büszkeség. A hasonlítgatási vágy, a kinek rosszabb effektus. Mindenkinek a saját problémája a legrosszabb, az általunk cipelt kereszt a legnehezebb és nem vagyunk hajlandóak látni a többit úgy igazán.
    Nem is kell. Miért lenne szüksége mások egyetértésére? Megerősítésére? Együttérzésére? Mind olyan fegyver, amit puhán és figyelemmel csúsztatnak a baráti entitás testébe. Nem fáj, nem kellemetlen, mi több; euforikus érzést kölcsönöz, de amikor kirántják… amikor megfosztanak tőle és a penge távozik, hát a fogazott élek szétroncsolják a húst, a bőrt, az izmokat. A megértés előbb, vagy utóbb veszteséget szül. Mint az emberi kapcsolatok. Nem kell hát, hogy az árnyvadász szépeket gondoljon róla. Nyilvánvalóan neki is megvan a maga felsőbbrendű arroganciája, amitől a Declan-félék igazi söpredéknek tűnnek. Kérdezhetnénk, hogy ugyan ki tehet arról, minek születik, de ez aligha fontos. Sosem a miért számít, hanem az eredmény. A végszó. És kifejezetten örül, hogy jelenleg azt a bizonyos végítéletet nem vérrel festegetik a metró elejére, bár pillanatnyi vidámsága erősen kérészéletű, átadja helyét a bosszankodásnak.
    Felciccen a vigyorra, de mintha villanna valami pajkos fény a kék íriszekben, a következő bökés elől homorítja a hátát, pikkelyes farkincája ráver az engedetlen kézre. Senki ne mondja, hogy nem teljesít jól parancsot, mozog az igények szerint, méghozzá előre, elfele és fürgén.
    - Nem az enyémek. Nem tudom irányítani őket. – Véleménye szerint a tulajdonviszony feltételezné, hogy képes legyen ilyesmire. Egy másik életben, talán. Ahol mondjuk sorban állt hatalomosztásnál és kapott is valamit. – Fogalmam sincs miért, legalább két évtizede nem láttam démont testközelből. Nem szoktak foglalkozni velem. – Nem ad különösebben okot arra a noszogatásra, így maximum passzióból csinálhatja a másik. Meglesz ennek még a böjtje. Előbb, vagy utóbb… valószínűleg inkább utóbb.
    - Oké-oké. - Akár kígyóból is lehetne, úgy mászik felfelé, bár könnyen lehet, hogy csupán a démonkiegészítők adta tudás kelti ezt a képzelettársítást. Érzékeli a másik torpanását, értetlenül pillant odalentre, felvonja az egyik szemöldökét. Valahol ezen a ponton enged az ajtó a kezének és inkább kibámul a résen. Rögtön elfogja egy kisebb köhögőroham a tömérdek mennyiségű portól, teste megrázkódik, ahogy visszanyeli a lélegzetét.
    - Elég elhagyatott. Remélem nincs befalazva ez a szakasz. – Nem lenne annyira meglepő, bár azért talán nincs még ennyire régi ez a terület? Ki tudja. Nem sok hely marad mellé kúszni, mert a srác feljebb lép egy fokot és vállával megtámasztja a csapóajtót. Mire az angyalvérű felér, a lakat fémes pattanással elenged, az ajtó pedig panaszos csikorgással feltárul. Nem csapja ki, mint ahogy a filmekben szokás, óvatos mozdulattal emeli fel, ahogy kimászik odalentről. Nem akarja jobban felkavarni a töménytelen mennyiségű port a kelleténél.
    Előveszi a telefont a zsebéből, kinyomja a játékot és helyette megnyitja az offline térképet. Már rég letöltötte a pokemonozáshoz, most jó szolgálatot tesz neki, megpróbálja belőni, merre vannak egész pontosan.
    - Lehetne, hogy ne metrókijáratokon próbáljunk feljutni? Kicsit… paranoid vagyok most. – Fél kézzel feltúrja hátul sötét tincseit, véleménye szerint teljesen jogosan az. – Ha jól rémlik, azon a területen vagyunk, ahol a metróvonal összeköttetésben van a csatornarendszerrel. Kimehetnénk a föld alatt a veszélyzónából.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 12:26

    Declan Caine

    Minden rossz forrása az elme, a lélek, a gondolat, az öntudat, annak az érzése, hogy valaki az, aminek hinni akarja magát, és ezt mindenki másnak is lenyomja a torkán, aki van olyan óvatlan, hogy a közelébe kerül. Az emberi öntudat mágnesforma fekete lyuk, szakadék, aminek nyomása van, deformálja azt, amit magához vonz, és azt is, ami távoltartja magát tőle, akármilyen szándékkal is közelítsen. Mi értelme élni, ha minden gesztus ilyen hazug, kétszínű sehonnai sötétségből fakadó rémtett? Mi értelme ennek a kérdésnek, ha az emberi alapvetően elveti magától önnön romlottságának biztos tudatát, és úgyis csak az élteti, amiért neki élnie érdemes, és ezzel teszi teljessé a sötét kört, rombolja le maga körül mások önérzetét, és tér vissza a kezdőkockára, ahonnan minden filozófikus gondolat elindult, és mégsem ért célba.
    Jó ez így. Különben mindannyian felkötnék magukat.
    - Na - elpofozza a sötétben megvillanó farkincát a kezétől, megdörzsöli a csuklóját, ahol érzi az égető kis nyomát a pikkelyes húsnak, ezt határozottan csak neki lehet, a kisördögnek nem. Már passzióból böködni a másikat, a sürgetéssel nyugtatja meg saját magát. Ennél gyorsabban fizikai képtelenség volna mozogniuk, de a gondolat jó, hogy megtették, ami megtehető volt.
    - Ha irányítanád őket, nem az ujjamat bökném a hátadba - hanem a célszerszámot, amit a kezében tart. - Úgy értve a tied, hogy te csalizod őket, a te problémád. Ne hazudj nekem, félvérű - mély hangja fenyegetéssel telik meg, a következő noszogatása egy kicsit durvább, egészen mélyen bök, a farokcsont felett a gerinc hajlatába, tisztán érzékelhető fájdalmas ponton. - A magadfajta imádja a démonok társaságát, a kelleténél sokkal jobban és sokkal betegesebben, nekem ne magyarázd, hogy nem láttál egyet sem ebben a városban. Addig oké, hogy ezeket nem te hoztad, hanem ráduszították. Gondolkozz. Kinek léptél a tyúkszemére? Ki akar tőled és micsodát? Csak mert... ezek nem szoktak leállni és elfelejteni, hogy mi történt - teszi még hozzá, mielőtt megütnék szavakkal, a sötétségbe süppedve nem sokat árul el az arca a visszatekintőnek. Árnyék borul rá, elnyeli a mocskos kabátot, hosszú nadrágot, fekete bakancsokat, beborítja az arcát, beszövi szőkésbarna haját, ami egyedül felel a szeráfpenge fényének némi életteliséggel idelent. A köhögésre életre kel, odakúszik mellé szorosan, takarékosan. Kis helyen is elfér, és nem jön zavarba attól, hogy rátapad a másikra, kinéz ő is, mintha a szemei többet látnának, aztán éppen csak annyira visszahúzódik, hogy a másik kimászhasson.
    - Jól hangzik, a lefalazás a legkisebb gondunk lenne - ígéri megnyugtató hangon, miközben felkúszik ő is, a pengét a kezében tartva végig egészen virtuóz, senkit sem vág össze vele, feltérdel az üreg mellett, amit maguk mögött hagytak, hogy visszahajtsa a fedelét, amikor megdermed.
    - Hallod? - odalent mintha suttogna valaki, sápadt, nedves hang, elveszik a távoli szerelvény csattogása közepette, mégis, csilingelő, igéző kis dallam sejtet ártatlan, mézízű szájat odalent. A hang a semmiből jön, test csusszanása, léptek nehézsége nem tartozik hozzá, mégis közeledik, és a lelket kérleli, hogy engedjék ki, várják meg, csak egy percet még, és máris ott lesz... mint a filmekben, úgy csapja a helyére az ajtót, az irónt kihúzza a zsebéből, a felkavarodott porban izzik a fémre rajzolt rúna, visszatartja a lélegzetét.
    - Egy darabig kitart - felegyenesedik, odasorol a másik mellé, és megbámulja a telefont. A kijelzőn visszatükröződő arc vonásainak láttán arra gondol, hogy még nem is nézett igazán a férfi szemébe, a farkát és a fenekét látta a legtöbbször, aztán a pillantása végigjárja a mutatott útvonalat és bólint. Óvatosan megérinti a lépet.
    - Ha a csatornában egészen eddig elmennénk egy hulladékudvarban jönnénk fel. Ide csak két kilométer, viszont nincs ott kutya. A közelében van egy disco, megőrültek az állatok a zajtól, ezért elvitték őket - túl gyakran kempel ezeken a külvárosi területeken.
    - Nem sérültél meg? - teszi hozzá, még mielőtt a lezárt ajtóhoz menne.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 13:20

    Astor von Mainz

    A kérdés nem az, hogy miért érdemes élni, ha ilyen az emberi öntudat, sokkal inkább… miért védi azt mindenki olyan lelkesedéssel és odaadással, mintha a világ kincse lenne, holott az valójában rosszindulatú, gyarló, rút és mocskos marad örökre? Itt ez az árnyvadász is. Angyalvérű, lehetne nemesebb hát mindegyiküknél, de emberi fele úgy fertőzi, mint valami vírus. Vele is ezt teszi. Se nem gonosz, se nem jó, valami furcsa, erőtlen, elfuserált tákolmány középen.
    Megforgatja a szemét, ahogy elpofozzák a farkát, fel is tekeri inkább a derekára védelembe, mielőtt valami kárt tesz benne. Sokkal érzékenyebb az a végtag annál, semmint hogy engedje csak úgy piszkálni feleslegesen.
    - Mindjárt gondoltam. – Mormog még a célszerszámi témára, aztán valahogy elcsendesedik a szavakra. Hangtalanul rándul össze az ezúttal kifejezetten durvább bökéstől, keze a sajgó pontra simít, bár nem nyikkan. Nem tud ennél gyorsabban menni, a folyosó elrendezése, szűkössége és rendetlensége nem teszi ezt lehetővé. Eddig nem volt baja az árnyvadász társaságával, de a fenyegető hangnem megvető mondanivalóval keveredve olyasmi, ami nagyon nincs a kedvére. Nincs új a nap alatt, ahogy nincs értelme tagadnia sem az előítéletben kovácsolt vádakat, még ha nemes, avagy nemtelen egyszerűséggel nem is igazak.
    - Nem tudok olyanról, aki ekkora hatalommal bírna. Egy hónapja volt egy komolyabb ügyem, de már annak is vége. Ráadásul egy az egyben mundane vonatkozású volt az egész. – Már amennyire ő tudja. Futólag a férfira pillant, kedvetlenül tudatosítja magában, hogy nem lesz ennyivel vége a történetnek. – Igyekeztem távol tartani magam ettől a világtól. Nem tudok mit kezdeni benne. – A hangja elhal, ahogy a hímre tekint és mintha egy árnyékot látna benne. Hátborzongató. Miért is van vele? Ja igen, mintha az megmentette volna az életét? Hm.
    Hagyja, hogy a másik mellé kússzon, kicsit kimozdul oldalra, de elég szűk a hely ahhoz, hogy ne tudjon eleget adni neki. Amíg a másik kifele fókuszál, pillantása a hím profiljára rebben. Merengve vonja össze sötét szemöldökeit.
    - Találkoztunk már? – Utánanéz még a férfinek, ahogy lejjebb mászik, de a kérdés ellenére sem cövekel le egyhelyben, felkúszik a porfészekbe. Biccent a szavakra és ki tudja milyen bajtársi reflexből (mégiscsak 20 évet töltött társakkal) kezet nyújt a hímnek, hogy segítsen kimászni. Egészen lenyűgöző, hogy lehet nyílt pengével ilyen szűk helyeken lavírozni? Lenne miért aggódnia.
    - Hm? – Ráncolódik a homloka, leguggol kényszerű társa mellett és lehetetlen nesztelenségbe olvadva figyel odalentre. Tisztán látszik, hogy a féldémon elsápad a hangra, ennél egyértelműbb aligha lehetne a közös tapasztalás. Ahogy az ajtó visszacsapódik ő seggre ül és hátrébb kúszik.
    - Miafranc az? - Már nem a rúna, a hang. Nyilvánvaló. Könnyed mozdulattal tornázza fel magát, de az egész izommunkában van valami mélyről jövő feszültség, beleinjektált félsz, valami amitől nyugtalan lesz az egész látvány, ha kecsességében szép is. Egy olyan lény mozdulata, ami már megtanulta, hogy ebben a világban nincs biztonság. Soha nem is volt.
    - Jó lesz. – Biccent, bár egyáltalán nem biztos benne. A magyarázatra azért kissé elkomorul. – Kevés dolog van, amihez az állatok nem tudnak hozzászokni. A zene nem tartozik ezek közé . – Ez olyan, mint a babáknál, ha állandóan hangos zenét hallgatnak mellette, akkor nyugodtan alszik, mert nem kel fel a legapróbb neszekre is. Már legalábbis szerinte, de őszintén szólva nem ért az ilyesmihez. Macskát tart. A macska le se szarja, milyen hangosan bömbölteti a zenét.
    - Semmi bajom. – Elmosolyodik, ahogy felpillant és ettől hirtelen sokkal fiatalabbnak tűnik. Hálás, amiért a másik megkérdezte, még ha ez pusztán technikai jellegű érdekeltség is. – És te? – Végtére is a vadászon kötött ki az összes gyakorlatilag, hozzá nem nagyon értek.
    - Declan vagyok egyébként. – Csak úgy mellesleg, ha esetleg érdekelne valakit. Megáll az ajtó egyik oldalán, hagyja hogy a férfi nyissa a másikról, pillantása pedig rögtön a belátható szakaszt analizálja. Mi van, mi nincs, merre mehetnek tovább. Igyekszik arra irányítani magukat, amerre a csatornakapcsolatot sejti.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 13:54

    Declan Caine

    Még csak nem is ez a kérdés, bár látszólag jó kérdés, de a felelősséget mindig továbbhárítani ez adja meg az emberi esszenciát valóban. De az ember romlottsága felett ott az angyali akarat, ami a vérét adta az embernek, hogy nephilimeket teremtsen a leggonoszabb faj védelmezésére, mégis mi végre? Milyen érdekeltsége kötődik az angyaloknak a mundénekhez, mit szeretnek ezen a megbecsülni képtelen kusza, botor, kicsinyes, önző, elvadult és ön-, valamint tömegpusztításra egyaránt hajlamos fajon? Mit árul el az angyalokról az, hogy értük adták a vérüket, értük teremtették a dogmatikus vérebeket, a nephilimeket magukat, akik aztán éppen úgy a köztes világban ragadtak, mint a többi félvérű.
    Elmosolyodik a takarásban, rossz ízű, nem tetsző mosollyal, ahogy a farkincás engedelmességre fogja a lépteit és a viselkedését is. Falatnyi diadal, az ember része örül, a vádolt korcs úgy viselkedik, ahogy egy bűnösnek viselkednie kell, még ha a szavai alapján a vádak nem is igazak, egy árnyvadász sem feltételezheti a boszorkánymesterfajzatok bűntelenségét. Az ártatlanság vélelme az ártatlanokra lett kitalálva, de eredendően még az ember sem ártatlan, így a fiú egyik felének sem jár ki az eszem, ami elrejthetné.
    - Mindjárt más. Szóval egy hónapja. Ezt az ügyet majd ha kimegyünk innen hallani akarom. Ha már te benne vagy nem tisztán mundén vonatkozású - és akár elszámoltatás is lehet belőle, ezt ígéri a fojtóvá forduló szó, de a hangulata olyan gyorsan változik, mint a szél tavasszal. A szemében nem tükröződik együttérzés, de a torkára lép az egyszerű kis vallomás, összehúzza a szemöldökeit. Valahogy... nem kételkedik, még ha minden egyes porcikája azt is sugallja, hogy nevetséges a boszorkánymester emozása. Méghogy ne tudna mit kezdeni benne!
    És mégis hisz neki. Hallgatással hisz. Ahogy nem felel és nem gúnyolódik többet árul el, mint amennyit szeretett volna, bosszú kifejezés költözik az arcára. Ő mentette meg az életét. A férfi rászorult, hogy megmentse, kevert vére ellenére. Minden körülmény igazolja. Milyen fájdalmas is az igazság, ami eltemeti a vágyait arra, hogy rajta töltse ki a mérgét, és őt vádolja valami el sem követettel, éppen olyan kártékonynak róva fel, mint amilyennek a démonokat tartják. Megsajnálni a boszorkánymestert egyszerűen csak rossz érzés. Fájó, mintha áruló lenne, de mégis, mocskosabbnak érezné magát, ha kitartana a gőgje mellett.
    - Nem hinném - a felpillant, de ő csak keveset lát a másikból, hosszan viszonozza a pillantását, már éppen türelmetlenkedne, hogy másszon már, amikor végre a másik kikúszik. Elfogadja a kezét, nem értelmezi félre a "keménység" és "ügyesség" fogalmát, nem attól lesz valaki a legjobb, hogy nem fogadja el azt, ami önként felkínálja a segítségét, hanem attól, hogyha ezt tudja használni. Még a kötelék tanította meg erre, oly régen, de mégis feledhetetlenül. Rendkívül gyakorlott a pengével. - De mindig a városban éltem és vadásztam, ha valakinek a sleppjében voltál, vagy szórakozóhelyen, vagy gyűlésen, akkor láthattál. Nehéz elfelejteni engem - fanyar hiúságra tesz kínzó pontot a lenti hang, megfeszülnek a vállai a dzseki alatt. Előredől, a háta felpúposodik, amíg hallja, mintha nehéz volna legyűrnie az érzést, hogy valami egészen mást tegyen, mint amit végül tesz. Fellélegzik, amikor lezárja a nyílást, a megsápadt féldémon macskaszerű felborzolódásával szinkronban mozdul, elhátrál a rúnajeltől.
    - Nem tudom - egyszerűen megvallja, nincs ebben szégyen, más árnyvadász ilyenkor visszatér az intézetbe, beszámol a tapasztalatairól és kiderítik, hogy mi az, ami... ám Astor inkább továbblép. Jobb, ha elhúznak innen, gyorsan.
    - Igazad van, de azon a környéken engem viszonylag ritkán támadtak meg eddig. Talán van a zenében valami, ami a sötétség teremtményeit is kordában tartja, de a kutyákat megvadítja - emeli meg a vállát, bízik a saját tapasztalataiban a felvetés ellenére is. Megnézi magának Declan arcát, ahogy elmosolyodik, időt szentel ennek, túl sokat, majdnem húsz másodperc is eltelik, miközben végigkutatja a pillantásával sajátos koponyarajzolatát, sötét haját, kék szemeit, egyenes szemöldökének ívtelenségét, a fülére akaszkodott tetoválást, málnaszáját. Túl hosszú fej, túl magas járomcsont, túl furcsa áll. Nem csak a farkincán hagyta ott a jelét a démon, valahogy a fiú képe sem olyan, mint amilyennek egy emberi arcnak lennie kell. Alighanem, őt is nehéz elfeledni. Fiatal vonásain feszes elevenség, kölyök ez még, és ettől valahogy súlyosabbnak érzi a korábbi gondolatait.
    - Engem nem érhettek el - jegyzi meg némi rátartisággal. - Nekem egyébként nem vagy ismerős, ami határozottan jó. Nem kerestetnek, nem mutatták nekem soha a képed, nem volták bebörtönözve. Szép volt Declan, a fajtádtól nem ezt várnám - még talán tapsolna is, a gúnyos megjegyzés a semmiből jön, és sehova sem tart, mintha csak jólesne vagdalkoznia egy kicsit.
    - A nevem Astor - és reméli, hogy a fiú eléggé távol tartotta magát ahhoz az árnyvilágtól, hogy ez a név ne mondjon neki semmit. Milyen kétszínű, abban reménykedik, amit korábban elvetett magától, mint gondolat, prédáló tekintettel méri végig a folyosót.
    - Maradj mögöttem -de elfogadja Declan útmutatását, úgy látszik, a büszkesége is kétszínű, megválogatja, hogy mikor felvágóskodik, és mikor marad nyugton, a térkép olyan előny, amire szükségük van. Nesztelenül oson, mint egy egér, a sötét folyosókon takarékfények sem égnek, bár egy helyen beszüremlik egy nagy, kétszárnyú fémajtó mögül a frissen őrölt kávé illata és a metróvezetők beszélgetésének hangja. Egy pihenőből nyílik a lezárt terület, a por beszél a szavak helyett, az első pár méteres szakaszra be szoktak dobálni dobozokat, de a többivel senki sem foglalkozik. A csatornát előre jelzi a bűze, habzás nélkül felpattintja az átjárót egy rúnával. Mögöttük csendes a folyosó, bár mintha valaki Declan vállára támaszkodva lesné, hogy mit csinálnak ők idelent, halvány mézillatú jelenlét, semmi több, valószínűtlen, elmosódott, talán csak a riadalom hallucinációja.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 15:20

    Astor von Mainz

    Ki tudja? Talán az angyalokat zavarta egyszerűen csupán, hogy azon a bizonyos világi sakktáblán nem rendelkeznek saját figurával, nemhogy futóval, de még egy egyszerű paraszttal sem. Declan szerint mindannyian ugyanolyan kis fabábuk, éppen az a sors vár az angyalvérűre, mint a démonira. A kérdés csupán annyi, hogy mikor.
    Csendben marad inkább, esze ágában sincs vitatkozni a rasszista angyalkorcsával, még ha önmagában meg is érti, honnan ered a jól megalapozott faji ellenségeskedés. Ez nem olyan egyszerű, mint az embereknél; más bőrszín, más vallás és társai. Nem mondja, hogy megbocsát és nem csak mert nem kérik a bocsánatát. Ami szarul esik, az szarul esik, de legalább érti, hogy miből fakad.
    Ha nem is ismerheti annyira az árnyvadászt, hogy mélyen szántó következtetéseket vonjon le belőle, mégiscsak felüdülés, hogy éppen nem gúnyolódik rajta, vagy hazudtolja meg. A csend a barátja annak ellenére, hogy önmagában egy „várakozó” státusz. Egy köztes lépcsőfok, purgatórium, ami előtt történt valami és ami után történnie kell valaminek. A csendet mindig hangok törik meg, tehát a némaság maga várakozás. Nem egy türelmes típus.
    Halkan hümmög az elutasító hitvallásra, nem érzi magát különösebben meggyőzve, de végül megvonja a vállát és kimászik inkább. Akár meg is lepődhetne, hogy a másik elfogadja a kezét, de a jelenet valahogy annyira természetesnek hat, eszébe sem jut megkérdőjelezni.
    Enyhén megcsóválja a fejét, már nyitná a száját a válaszra, amiben kifejti, hogy nem jár ilyen helyekre és nem tartozik senkihez, mert továbbra is az emberek hétköznapi kis világát éli, de nem marad ideje rá. Furcsa dolog ez. A mézesmázos, akarat és vágymódosító hangok mindig sokkalta… félelmetesebbnek hatnak számára, mint a vérfagyasztó sikoltás példának okáért. Az előbbi valahogy sokkal mélyebben érinti meg.
    - Akkor siessünk. – Kifejezetten nem tartja jó jelnek, ha az Árnyvadásznak fogalma sincs mivel van dolguk és őszintén szólva még kevésbé akar találkozni annak forrásával. Egyszerűen csak nem. Természetes félsz ide, vagy oda, nem türelmetlenkedik, figyelmesen hallgatja végig a zenei lehetőségeket, enyhén biccent.
    - Ez esetben ez lehet pillanatnyilag a legjobb opciónk. Talán lenyugtatja az üldözőinket is. – Mármint az övéit. Az ő üldözőit. De mivel együtt vannak ebben a szarságban, automatikusan csapatként kezd gondolkodni. Mosoly ide, vagy oda, a gesztus valahogy elhalványodik a túl hosszúra nyúló bámulás reflektorfényében, a gúnyos megjegyzéstől meg aztán végleg lefagy az arcáról. A férfi magát is megtapsolhatja, lassan nyilvánvalóan sikerül célt érnie; az íriszek rebbenése, az apró testbeszédi változások alapján ezúttal a szimpla kis rosszindulatú élcelődés beletaposott a boszorkánymester lényébe. Nem. Ő sem ezt várná a saját fajtájától.
    - Örvendek. – Nem, egyáltalán nem örvend, a hangja legalábbis elég színtelelen, ízetlen és semmilyen, amiből egyúttal az is kiderül, hogy nem, fogalma sincs Astor reputációjáról. Csak egy név a többi közül.
    Biccent az utasításra és hátulról irányít, különösebben nem ragaszkodik ahhoz, hogy elöl haladhasson és elsőként fusson bele a problémába, bár így hátulról érzi védtelennek magát. Az út közepén már erősen úgy érzi, hogy ez utóbbi a rosszabb lehetőség. Ahogy a kávé illata belibben kettejük közé, lehunyja egy pillanatra a szemét, beleszimatol a levegőbe. Szereti a kávét. Nagyon. Még sok kávét szeretne inni a jövőben, tejjel, mézzel, tejszínhabbal és... várjunk csak.
    Mézzel?
    Megérinti a hím vállát, mielőtt az belépne az átjáróba, csendre inti, ahogy ő maga is fülel. Hangtalanul szaglássza a levegőt a mézillat után, a nyakszirtjén végigborzong a libabőr.
    - Te nem érzed úgy, hogy valaki figyel minket? – Suttogóra fogja a hangját, errefelé már visszhangos a terep. Megrázza a fejét. – Biztos csak képzelődöm. Menjünk. – Biccent állával a járat felé, de azért továbbra is hátrapislog a válla felett. Mi a francot sikerült a nyakába rántania már megint?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 16:11

    Declan Caine

    Angyali sakkmesterek, vajon mi különbözteti meg őket akkor a démonvérű játékosoktól, ha maguk is bábukká alázzák az embert, a nephilimet, a vadászt és az áldozatot. Mégis igaz lehet a gondolat, játszanak ezen a Földön és minden világokban, játszanak egymással, nem csak a felsőbb hatalmak, de a játékszerek is egymással, a bábu a bábuval, amíg végül elhalványodik az eredeti ok, az ürügy, a konfliktus tárgya, a menny felmagasztalódik és a pokol a mélyre száll, megfeketedik egészen, bűzös forrásává válik mindennek, ami a szimbolikus rossz, pedig aligha rosszabb bárminél, mint amit felülről tettek velük, vagy ők tettek egymással. Áldozatok mind. Áldozók és áldozatok, és sose fogynak el a megtorolatlan sérelmek, amiket megorvosolnak kínnal, fájdalommal, vérrel, verítékkel.
    Vannak olyan csendek, amik után nem azok a szavak bukkannak elő, amiknek jó helyük volna ott. Astor egyszerűen csak elhallgatja a hitét és szimpátiáját, mert úgy gondolja, hogy csak ártana vele magának azzal, ha kimondaná, testet, valóságot adva nekik, és ezzel védtelen, támadási felületet nyitva ezen az igazságon. Érzések. Ki kéne metszeni őket, de nincs rúna ellenük, mert az angyalok bár kegyesek voltak az adományaikkal, szörnyű kegyetlenek is egyszerre.
    Bólint, hamar összekovácsolódott kis páros csapatuknak egyik legerősebb mozgatója a sietség. Hamar tovább kell állniuk, nem biztonságos a várakozás, mintha a fémfalak és betonöntvények mögött máris démonhordák lihegnének a testvér-vérért. A beléjük ivódó rohanás meddig fogja meghatározni ezt a furcsa kis együttműködést?
    - Remélem, hogy a látnok szólt belőled - ő nem gondolkodott a lehetőségen, csak vázolta amit tudott, de határozottan tetszik neki a gondolat. Igen, ott a démonok valamit biztos éreznének, és ennek az érzésnek a szélárnyékában ők leléphetnek. Egészen addig biztonságban lennének, amíg újra a nyomukra nem bukkannak, vagy a kölyöknek eszébe jutna, hogy mi is a probléma forrása...
    Nem is annyira kölyök. Ahogy elsötétedik az arca (az ő hibája, tudja nagyon jól), úgy nő fel a szemei előtt gyorsan, mintha felvételről nézné egy csírában felrobbanó élet fejlődését, és előrepörgetné a lényegig. Sokat öregít rajta az, ahogyan megüti a gúnyolódás. Ejnye Astor.
    Nem örvend viszont, a dolgára koncentrál, a kávéillat éhséget harap a gyomrába, az orra megfeszül, mély lélegzettel próbálja kitisztítani magából ezt a fekete lepedéket. Nem is gondolta volna, hogy már fáradt, pedig későre jár, és nyugtalan volt az álma, bármilyen könnyednek is hatott a démonölés, erőt, energiát vett ki belőle.
    Nem rezzen össze, a fiú felé fordítja a fejét, de a csatorna sötétjét kémleli, mozdulatlanná és csendessé dermed. Természetes, hogy a mögötte jövő megérinti, és a figyelmét meg is osztja fele, előrenéz de hátra fülel, sajnos több érzékszervet nem tud a szolgálatukba állítani, ezért járnak az árnyvadászok csapatban. A csapatmunka mindig hatékonyabb.
    - Most nem érzek semmit - kelletlen a hangja, ahogyan bevallja, nem tetsző a gondolat, hogy az érzékei esetleg elmaradnak a fiúétól, leveszi a szemét a sötétről, felpillant. - Érthető, ha megijedtél - van valami atyai, valami elnéző ebben a hangban, atyai, ilyen közelről látszanak a szeme sarkában a kor lábnyomai (bár miért pont szarka?), bólint, becsúszik a járatba, a csatorna nedvesen köréjük gömbölyödik. Még a lélegzet is visszhangos idelent, ám a rúnák elfogják a vadász élet-hangjait, mintha ott sem volna, csak a nyakába súrlódó bőrkabát kicsípett verítékszaga árulkodik a jelenlétéről, no meg a démoni maradványok bűze. Csatornapatkányok szaladnak el előle, miután lezárta rúnával ezt a bejáratot is Declan mögött, szemlátomást ügyel arra, hogy ne hagyja védtelenül a hátukat, a szeráfpenge dermedt fényében űrhajósnak tűnnek ebben a mocskos közegben.
    - Ez friss - fintorog, ahogy a kanális oldalán a karbantartó-platformra kúszik fel, meg kell görnyednie ahhoz, hogy haladni tudjon, a mennyezet túl alacsonyan gömbölyödik, de négykézlábra ereszkedni túlzás volna. A bűz csak azért nem elviselhetetlen, mert sokkal többet elvisel a szaglóhám, mint az hinni meri az ember, de valahogy a mézillat megmarad. Mintha könnyű test kapaszkodna a démonvérű hátán, érezni egy apró tenyér lenyomatát a lapockái között.
    - Közben gondolkodj az okon - suttog a férfi hangja, nem szeretné, hogyha a csőhálózaton keresztül előre és visszaszaladó szavak árulkodnának róluk, úgy félúton kér egy útmutatást, hogy merre haladjanak, egészen jól megjegyezte a térképet, nehézség nélkül találja meg a kijáratot, és a felszínről ledübörög a közeltávoli discozene mérgező rezonanciája. Megszólítja a fiúban a démont, az ember-oldal mélyére űzi, de mert csak keverék, különösebb baja nem lesz, a nephilim pedig úgy mászik fel a felszínre, mintha semmit sem érezne. A hulladékudvar éji sötétben fürdik, de az eget a közelben reflektorok nyalják kéjes vörösen és sárgán.
    - Tiszta a terep.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 17:19

    Astor von Mainz

    Semmi. Abszolúte semmi különbséget nem lát a „jó” és a „gonosz” oldal között, egyszerűen csak rég nem éles már a határvonal, úgy fest mindenki ugyanazt akarja, csak éppen más módszerekkel. Na de… ki ő, hogy ilyesmibe beleszóljon? Vagy véleményt alkosson róla egyáltalán? Emberi gyarlóságból és démoni rosszakaratból született, a teste a legsötétebb nyelv káromló szavainak öntudatlan Bibliája és alig múlt el 28. Neki, éppen neki nincs joga véleményt formálni az ilyesfajta kérdésekben.
    Vannak dolgok, amiket ki kell mondani és sosem hallja őket senki mégsem és vannak, amiket nem szabadna, de valahogy mégiscsak napvilágra kerülnek. Fordítottan működik ez a világ, az emberi éppúgy, mint az árnyas, sosem funkcionál úgy, hogy a benne szereplőknek egyaránt jó legyen. Nincs mit hozzátennie mindehhez. Az ördög tökéletes bűnbak, hát a démon is az kell legyen, a fattyú meg aztán még inkább. Mert az kézzelfogható. Megérinthető. Gyarlóbb még az embernél is és megbocsátóbb egy angyalnál. Legalábbis hajlandó félretenni a nézeteltérést ahelyett, hogy paripaként lovagolna rajta, mert tisztában van azzal, mire kell koncentrálnia valójában.
    Ő még nem fárad. Neki gyakorlatilag kora délelőtt van, késő délután kelt, oktatott az edzőteremben, majd ide jött. Még nagyon messze van a KO küszöbtől, bár a túlzott adrenalinvihar már kezd kissé valóban lestrapáló lenni. Hullámokban jön. Mindig, amikor történik valami, mint például…
    - Nem? – A hangja elbizonytalanodik, mintha megkérdőjelezné saját épelméjűségét. Üldözési mániája van, nyilván. Meghallotta valaminek a hangját, ami belemászott a koponyájába és most nem tud szabadulni az illúzió-érzéstől, mert nem tudja, mivel van dolga. Könnyen meglehet.
    - Mh… - Valami fél egyetértést mormog, valahogy nem érzi magáénak az ijedtségből eredő gondolatot, de a hím pillantása annyira meggyőző. Talán éppen az arcára írt idő teszi. Tudja, hogy erősebb, tapasztaltabb, jobb és hozzáértőbb, miért is ne fogadná el, amit mond? Jól áll neki az idő. Ez az első dolog, ami független gondolatként eszébe jut, aztán csak az értetlenség marad. Nem mintha ismerte volna fiatalabban, hogy tudja a különbséget, nem?
    - Aha és a patkányokból ítélve, mi vagyunk az első erre járók. – Ő nem fintorog a bűz miatt, bár nyilvánvalóan éppannyira gyilkolja az érzékeit. Sokkal jobban zavarja, hogy ennek a szagnak el kellene tudnia nyomni a méz illatát. Kirázza a hideg. A teste forró, a környezet pedig hűvösnek hat körülötte, az érintés a hátán rendkívül zavaró, minduntalan hátrapillant.
    Biccent és őszintén szólva…
    Felsóhajt, ahogy a lüktetés beszivárog a testébe, lehunyja a szemeit, a szíve pedig ráhangolódik a zene ütemére. Megérinti a száját, féloldalas mosoly rándul a képén.
    - Igazad volt. – Kimászik ő is, ahogy a férfi tisztának nyilvánítja a terepet, kiegyenesedve néz végig a vörös-sárgás világon. – A zene elnyomja a démoni energiákat. – Ki tudja miért, de ez a gondolat mosolyt csal a fiú arcára és valahogy nem is tűnik el onnan, mintha… megkönnyebbült volna. Csak ő tudhatja, milyen súlyos kárhozat valójában két világ terheit cipelni.
    - Elloptam valamit egy hónappal ezelőtt. Egy gyűrűt. – Zsebre dugott kézzel figyeli az égen festegető fényeket, nem néz az angyalvérűre. – Nem hagytam más elvarratlan szálat, egyedül az ékszer maradt hátra… „emlékeztetőként”. Talán ez az ok. A Casus Belli. – Megcsóválja a fejét, ellép a férfi mellett, ahogy a telefon kijelzőjére pillant, majd rögtön utána körbe. Vajon más is kiszédeleg idáig? Van még mitől tartaniuk?
    - Szerinted mennyi idő, amíg mehetünk? Ölni tudnék már egy kávé... azistenit! – Sziszeg valamit, ami egészen biztosan nem az emberi nyelv része, farka hirtelen kiold a derékszorításból, bekúszik a pólója alá és végigtapogatja a hátát. - Olyan, mintha valami a hátamon csimpaszkodna. Nézd már meg kérlek? -
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 17:51

    Declan Caine

    Mindenkinek aki elítélhető joga van ítélni. Declan éppen annyira, ahogyan az angyalvérű, erről szól a szövetség. Elméletileg mindenkinek lehet hangja benne, amíg hajlandó ugyanazon tézis köré rendezni a mondanivalóját: nem bántják a mondéneket. Vagy valami ilyesmi. Már nagyon elhalványodtak Astor fejében ezek a tanítások, a gondolatai megülepedtek, szenny és vér tapad a boszorkányfényben égő elméletre, aminek igazsága könnyeket csal a szemlélő szemébe olyképpen, ahogyan az ember a hagymát vágja és elsiratja azt, egyszerű kémia, érzelem nélküli zokogás feszül mindenkinek a lelkébe, aki a jó és gonosz működésébe akar belegondolni, kisimítani az összekuszálódott szálakat, és meghatározni az elkülönülés pontos okát.
    Astor kevés ehhez. Nagyon kevés. Katona, egy háború rabszolgája, és nem gondolkodik a lázadáson, összeforrt a fegyverrel, annak a fényével vág rendet abban a sötétségben, amiben vakon tapogatózik előre, és szinte biztos, hogy nem a jó irányba halad.
    Megrázza a fejét megerősítésképpen, de aztán megáll még egy pillanatra, hogy halljon, szagoljon és érezzen. Nem hagyja egyedül a boszorkányfattyút a bajban, még akkor sem, hogyha az ő megtapasztalása olyan valóságban mozog, ami túlmutat a vadászén, de nem hiszi hogy tényleg történik valami. Hiba így tennie, ám a pillantása megértő, és ez a megértés érték. Nem olyan érték, mint a tudása lehetne a kérdésben, de azért mégiscsak valami szokatlan adomány az alviláginak, amit talán meg sem érdemelt. Azonban kétségtelen tény, hogy derekasan helytállt ma. Nem csinált hülyeséget. Azonnal reagált. Nem akadályozta meg a vadászt a munkájában, sőt, hozzásegítette, hogy tényleg megmenthesse. Utat talált neki. Aktív éveiben mindig ilyen áldozatokra vágyott, akik túlhaladnak a torkukra forrt sikolyok kakafón paravánfalaink. Akkor még, amikor a társa élt, és tudta, hogy mit csinál ebben a fekete szerelésben és miért küzd úgy igazán. Ezért Declan megérdemli az árnyvadász védelmét, lett légyen akármennyire is a sötétség gyermeke. Helyrebillen a lelki egyensúlya, elmosolyodik.
    - Ne vedd olyan biztosra, némely esetben a részeg vámpírok is hajlamosak patkányt kódorogni idelent - de ezek a kis kopaszfarkúak nem úgy festenek, mint a bőrükön kívül tartózkodó piócák.
    - Hm? - poros placcon térdel odafent, ahogy a fiú visszatolja a helyére a rácsot, felnéz rá térdeltéből, amikor beszél, oda sem nézve rajzolja a rúnát, a kardot a derekánál rejti el a kabát alá. Egy dolog fegyverrel mászkálni a csatornában és egy másik az utcán, ahol jogosan tartózkodhatnak más fajtabéliek, és esetleg kihívásnak tekintik az izzó pengét. Megsimítja a gondolatait ez a megkönnyebbülés. Rossz lehet félvérnek születni. Ahogy eltávolodik a démon, úgy látja a nephilim egészen másnak a férfi egész lényét, ahogyan itt áll előtte, és nem csak egy vacak, haszontalan mondén lesz belőle, amíg átmossa ez a zene, ami neki egyáltalán nem jelent semmit. Hogy mi lesz belőle, azt nem tudja megnevezni, de a megkönnyebbültsége, felszabadultsága őt igazolja. Jól tette, hogy megvédte a démonoktól. Kár lett volna a kis tolvajt veszni hagyni.
    - Ch... ne lopj-pragmatikus a hangján a tízparancsolat, és dühösnek érződik, mintha arcul ütötték volna egy bensőséges pillanatban, felkel. - Kell egy nyugodt hely, elvégzem a gyűrűn a keresést, és visszaszolgáltatjuk a tulajdonosának. Ez talán megoldja ezt az incidenst - úgy mondja, hogy Declan érezze, szégyellenie kell magát, ha ugyan van benne szégyenérzet. Ő maga is körülnéz, majd a hátsó kapukijárat felé indul meg, halálra rémisztve egy foltos macskát, aki még a patkányt is kiejti a szájából úgy veti át magát a láttukra a kerítésen.
    - Nem tudom, de kétlem, hogy olyan gyorsan megtalálnának... mi a baj? - megdermed, és a másik felé fordul, a sötétben támadót keres, de csak rossz érzéseken siklik keresztül a tekintete. Az irónját a csuklója belső felére nyomja, égett illat társul a mézhez.
    - Húzd fel a pólód - lép a kevertvérű mögé, a hátán alulról felfelé futtatja végig megrúnázott kezét, éppen csak érintve a tenyértövével a gerincét. Előbb az egyik oldalon, aztán a másikon, kínosan vigyáz, hogy az ujjai végig kifelé fordulva álljanak, így két mozdulat is kell, mire lefedi az egész tetovált bőrt. - Semmit nem érzek, csak a tetoválásaid. Amik amúgy elég kemények - némi elismeréssel adózik, félrehessenti a démoni farkincát egy tetsző rajzolatról, ám az érzés nem tudja elhessenteni, ott marad, mint az ő szinte hűvös érintése a forró bőrön.
    - Biztos nem értek el? Lázasnak tűnsz - lerázza magáról a rúna hatását, a mágikus érzékeléstől szivárványszínűnek látni a világot túlságosan összezavaró, egy csepp vér elszivárog a tenyerén, aztán heggé süpped az elhasznált rajzolat, és a bőre sajogva várja a következő alkalmazását.- Szóval hol a gyűrű?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 18:50

    Astor von Mainz

    Az egyik fejben elhalványodtak a tanítások, a másik meg sosem részesült bennük igazán. Annyit tesz és nem tesz, amennyit normál józan paraszti ész és emberi értékrendből fakadóan a saját igényei szerint helyesnek lát. Nem különösebben gonosz jellem, de nem nevezhető jónak sem, nem tartozik igazán az alvilágba, ahogy a felszínre sem. Mindenben olyan… közepes. Középen áll, mint egy határvonal, arany középút, melyet mégiscsak vérrel mocskolnak be és a valóságban nem rendelkezik több potenciállal, mint bármelyik másik halandó. Hogy van néhány kiegészítője valami más fajból? Megesik az ilyesmi. apróság. Csak az árnyékvilág csinál nagy ügyet belőle.
    A megértés olyan valami, ami jól esik. Kifejezetten, pedig korábban makacsul fogadkozott, hogy nincs szüksége mások megértésére, elismerésére, mert… miért is? Szociális kapcsolatok? Kötöttségek? Ugyan már… nem mintha tartania kellene attól, hogy az angyalvérűvel való kapcsolatuk kérészéletűnél tovább nyúlna. Egyszerűen csak vannak dolgok, amik eredendően nem működnek akkor sem, ha a félember próbálkozik. Nincs miért aggódjon hát, akár ki is élvezheti a másik figyelmességét, amit tart. Amilyen szélsőséges hangulatingadozásai vannak, egészen biztosan nem tünteti ki vele sokáig.
    - Vámpír, huh? Kicsit túlzás lenne már, nem? – Warlock, démonok, árnyvadász és végül vámpír is? Lassan a teljes faji gárda felvonultatja magát. Azért leguggol futólag, hogy megnézzen magának egy pofátlanul közelebb araszoló kis dögöt. Elgondolkodik egy pillanatra. – Még sosem jutott eszembe, hogy képesek lerészegedni. – Nos, elég hétköznapi életet él ahhoz, hogy ne kelljen foglalkoznia ilyesfajta kérdésekkel, de most láthatóan megkísértette a fantáziáját a téma.
    Odafent már a megkönnyebbültség kellemes, hűvös életérzését szívja magába, az élvezet könnyebben omlik a testére, mint a verítéktől bőrre tapadt póló sötétje. A hűvösebb levegő az odalent hősége után viszonylag gyorsan megszárítja, kirázza tőle a hideg. Vagy inkább a férfi hangjától, a szeme oldalra villan.
    - A tulajdonosa halott. – Most jön a ne ölj ráripakodás? Nyilván. – Már amikor megtettem, tudtam, hogy hibát követtem el. Nem szabadott volna elvennem, fogalmam sincs, miért csináltam. Megpróbáltam visszaadni, de… - Megcsóválja a fejét, elhúzza a száját. A pillantása valahogy kelletlen fényt ölt, nyilvánvalóan sokkal több van a sztoriban, mint amennyit elmond. – Gondolod, hogy a sírból képes irányítani őket? Történt már ilyen valaha is? – Declan nem szégyelli magát. Egészen pontosan pedig nem a szégyen az, ami belőle árad, sokkal inkább a bűntudat. Nagyon súlyos, mély, megvallatlan bűntudat.
    Széttörik a pillanat, ahogy megint érzi hátán a bosszantó kiegészítést, amint a férfi mögé lép, engedelmesen felgyűri a pólót, és mert a lapockái között van a probléma, áthúzza a feje tetején is. Így az egész háta szabaddá válik, csupán a saját karjait csapdázta be. A fiú testén a tetoválások többrétegűek. Első ránézésre egyszerű tetoválómunkának hatnak, de így közelebbi vizsgálatra valahogy az egész rendkívül komplex, megfejthetetlen képet fest. Mint amikor egy információ ott van már az ember nyelvén, de az istenért nem képes kimondani azt, pedig tudja, hogy ott van valahol… na ilyenek a bőrére varrt motívumok. Tényleg gyönyörű. A fiú teste művészi alkotás és ilyen távolságról már észrevehetőek az apró, fényes fekete pikkelyek is, melyek mintha részévé váltak volna a tintázott képecskéknek.
    Mélyen, ráerőszakolt nyugalommal lélegez, amíg a férfi végigszkenneli a gerince mentén. Olyan hűvösnek tűnik az érintése, hogy szemmel láthatóan végigfut a tarkóján a libabőr tőle.
    - Kösz. Sokáig készültek. – „És pokolian sokat szenvedtem értük.” tehetné hozzá, de minek. Abszolút senkit nem érdekelnek a szegény kis démonkölyök siralmai. Már rég elmúlt az az időszak. Hátrapillant a válla felett, ahogy elhessentik a farkát, eljátszik a gondolattal, hogy valami másra használja, de… még mindig az angyalvérűnél van a fegyver és nem kész meghalni.
    - Nem, ez normális. – Ahogy a másik visszavonja tőle az érintését, úgy öltözik ő is vissza. Hátranyúl azért, megtapogatja újra a hátát. Le kell fürdenie. Talán attól jobb lesz. – Az átlag testhőmérsékletem 38-39 fok. – Pillantása elidőzik a vércseppen, aztán a kérdésre felnéz. Pár szívdobbanásig farkasszemez a férfival, mielőtt végre lehúzná az ujjáról, a tenyerére fekteti a kérdéses ékszert.
    Különös, hogy eddig nem tűnt fel. Szépen megmunkált, fehérarany karika, vérvörös árnyalatú ékkővel, kissé erőszakos vonalvezetésű, mégis elegáns foglalattal. Lehetetlen, hogy elkerülje az ember figyelmét.
    - 1.5 km-re lakok innen a térkép alapján. Az elég nyugodt hely. Ott elvégezheted a keresést, ha még mindig akarod. – Ha Astor el akarja venni a gyűrűt, hát hagyja neki, ellenkező esetben visszarejti a kezével együtt a zsebébe. Ha nincs ellenvetés, célirányosan megindul a távolabbi lakónegyedek felé.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 19:25

    Declan Caine

    Nem kell ahhoz gonosznak lenni, hogy a lélek elnyelődjön a feketeségben, és nem lehet elég jónak lenni ahhoz, hogy felemelkedjen. A középre törekvés, ha ne is akaratlagos a legjobb választás, még ha emberi szörnyéletével a warlock aligha éli ezt meg különösebb adománynak és valami nagyobb jónak. A vadász szemében sötét teremtmény, legalábbis eladdig az volt, amíg meg nem látta benne az esendőt, a kiszolgáltatottat, a védelmezésre méltót. Összezavaró tapasztalan, ami kínzó teher, okosabb gyorsan ledobni, és hiszi, hogy a férfi okot is fog adni rá. Milyen rossz erre alapozni egy interakciót, igazságtalan a kommunikáció összes résztvevőjével szemben.
    - Ebben a városban vérivóba nem botlani az inkább furcsa. Nem sok vámpírt láthattál, heh? - nevet csendesen, kurtán. - Kibaszott hedonista egy népség, nem vetnek meg semmit és nem éreznek semmiféle késztetést sem a mértékletességre - a megvetés a hangjában izzik, igazán olyan, amilyennek egy árnyvadásznak lennie kell, de aztán kikeményedik a hangja.
    - Ne ölj - pillant a férfire neheztelve, rosszallón, leigazolva az elvárásait. Megingatja a fejét, persze tudja, hogy ölni gyakran kell, szokás és létszükséglet, ám az ügy nem körvonalazódik eléggé ahhoz, hogy tisztán lásson. - Talán átok ül rajta. Vannak olyan varázstárgyak, amik arra kényszerítik a csapdájukba kerülteket, hogy azok feladva a józan észt csak birtokolják őket, elvegyék az előző gazdától és így tovább, így gyűjtve erőt annak, aki megigézte őket. Nem biztos, hogy a halotté volt, és az sem biztos, hogy halott, akit halottnak vélsz - általában csak a saját gyilkosságaiban bízik meg, de ezekben a szavakban nincs semmi kérkedés, csak száraz tárgyilagosság. Le nem veszi a szemét a férfiról, kék tekintete égni kezd, ahogyan őszintétlenséget érez, ő tisztán beszél, elvárja ezt a másiktól is. Nem érti a bűntudat és a szégyen disszonanciáját. Nem azért bűntudatos, mert szégyelli, hogy lopott és ölt. Miért nem? Ő ezért volna az. Vagyis... ki tudja ő miként érezne, ha így alakulna a sorsa, de a bűntudatot felismeri. Benne is ott muzsikál, minden reggel a szemébe köp a tükörből, és este is ott van, hogy újra köpjön fürdés után, amikor már lemosta magáról az egész nap szennyét, ezt nincs joga lekaparni magáról. Rászáradt a bőrére, már fel sem tűnik, de Declané még friss, nedves, ha belenyúlna összemaszatolná az ujját. Bele fog nyúlni, de most a hátával van dolga, a parázsforró, összerajzolt bőr alatt mozgó izmok játéka, hullámzó lapockái egészen illetlen irányba tereli el a gondolatait, a tekintete elidőzik rajta, pedig a szemével csak azért néz, hogy fájni kezdjen a feje, a rúna az, ami a varázslat nyomát kutatja, de nem találja. A szeme most csak a lélek tükre, visszatükröződik rajta a beszédes rajzolat, kitágult pupillával kényszeríti az elméjét, hogy felfogja az üzenetet, de csekély ő ehhez, még ha a saját rúnázott bőre küzd is azért, hogy ez ne így legyen. Elhomályosult látással elpihen a keze a pikkelyeken, aztán visszahúzza a mancsát.
    - Azért így is fájhatott - tudni vél ezt-azt a tetoválásokról, noha elképzelni sem tudja, milyen érzés lehet az, amikor az ember bőre katedrálisok freskóihoz válik hasonlatossá. Fájdalmasnak képzeli, de önkéntesnek.- Nem sok boszorkánymester engedett eddig a háta mögé - dünnyögi halkan, szinte szórakozottan, majdnem csak magának, de valahogy kihallatszik a gondolat. - Még nem éreztem egynél sem ilyen hőfokot - más ez a démonfélvér, más mint a többi, de mitől más? Kinyúl a gyűrűért anélkül, hogy megválaszolná a kérdést, a szemöldökét emeli csak észlelt rejtőzésére, nyílegyenesen rátekint, hogy el ne szökhessen újra a fókuszából. Tisztelettel emeli fel és egy utcalámpa fénye felé tartva áttekint rajta, mielőtt körülfogná az ujjaival. Olyan erősen szorítja meg, hogy a fém meggörbüljön, ha egyszerű ékszer, a fehérarany nem acél, az ellenállása csekély, de a varázslatok sokat keményíthetnek rajta, a tenyerének húsába mélyed a fémes ív.
    - El akarom végezni, jól hangzik, mehetünk - bólint. - Ott ihatunk egy kávét is, ha pedig nem találja meg a keresésem, akit keresünk, akkor ott maradok reggelig, hogy a démonok ne abajgassanak, aztán segítséget kérek az Intézettől - tényként közli, pedig kérdés ez, a boszorkánymesternek van joga eldönteni, hogy kér-e ebből a segítségből, ám a feltételes mód sose volt a férfi erőssége. Megindul mellette, kisé mögötte, egyértelműen követi, még ha olyan közel is marad hozzá, hogy szükség esetén pillanatok alatt előtte teremhessen.
    - Miért ölted meg a tulajdonosát? - emeli meg a kezét, még mindig ott rejti a gyűrűt. Oldalra figyelve lépked, csak a füle és az érzékei szolgálják a biztonságukat, a szemeit a vállon burjánzó rajzolattal gyötri, többet akar látni benne, mint ami ott van, egészen a megszállottja ennek az érzésnek.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 20:41

    Astor von Mainz

    Valószínűleg sokkal egyszerűbb lenne, ha csak szimplán fekete lenne, vagy fehér. Neki is könnyebb lenne, meg az árnyvadásznak is. Az élet azonban senki bőrére nem úgy rója a sorait, hogy az egyszerű legyen, sem ha látható, sem ha láthatatlan.
    - Nem, lelépek onnan, ahol átlagon felüli történést, vagy lényt érzékelek. – Nem csoda, ha nincs fix munkahelye és nem találja a saját helyét a világban. Valószínűleg sokkal egyszerűbb lenne neki, ha valahol vidéken élne, de… őszintén szólva ezen a ponton már nem teljesen biztos benne, mi gátolja meg ebben. Eddig is csak a többiek miatt maradt.
    Elgondolkodva pillant fel a másik arcára. Milyen rengeteg a harag benne, időnként szinte érezni, ahogy a levegőbe harap az érzés belőle, mint valami acsargó farkaskutya, angyalvérű szörnyeteg. Kétli, hogy minden árnyvadász ilyen. Persze, az ítélkezés, az alapvető hozzáállás egy dolog. A negatív érzelmek minőségi erőteljessége pedig egy másik.
    Halkan szusszan, kissé zárkózottá válik a pillantása, ahogy elnéz a fények forrása felé. Hagyja, hogy csapdába ejtse a figyelmét, mint molyoknál szokás, csak az átok szóra rebben vissza tekintete a másikra. Egy szívdobbanás erejéig reményszerű villanás a kékekben a halál bizonytalanságára, aztán a következőben kialszik a fény. Nem. Eltemette őket. A testvérei egészen biztosan halottak, csupán az ellenségeiről nem eldöntetett, hogy élnek-e még.
    - Az biztos, hogy mióta megszereztem, csak rossz dolgok történnek. – És ez rendkívül zavarja, leginkább azért, mert képtelen megválni tőle. Többször gondolt már rá, hogy eladja, elhajítja, vagy csak egyszerűen eltemeti a többiek mellé, de valahogy… nem ment. Hiába izzik az árnyvadász tekintete, a fiatal férfi nem hazudik, pusztán nem fejtette még ki a teljes történetet éppúgy, ahogy nem teszik a hátára rajzolt szimbólumok sem, pedig… pedig! Illegnek a tudással, amit nem hajlandóak megosztani magukból, egy mundane talán észre sem venné különlegességüket, de az angyalvérű ujjainak aládorombolják a titkaikat… milyen kár, hogy tőle oly idegen nyelven, esélye sincs néhány érintés nyomán tudást szerezni belőle, pedig valahogy egészen fontosnak tetszik.
    Tetszik a keze rajta. Az érintése már majdnem képes negálni azt a másik, idegen, meghatározhatatlan törleszkedést a hátán, amitől képtelen szabadulni és ez kifejezetten előrelépés. Szinte kellemetlen űrt hagy a távozó érintés hiánya. Bizsereg tőle a bőre.
    - Fájt. – Ért egyet meglehetősen szűkszavúan a témakörben. Nem ilyenkor szokta ecsetelni minden tetkós, hogy nem is fáj, ki lehet bírni, hánymillió órát ültek egyhelyben? Önkéntelenül is kerüli a témát, mintha nem lenne mit mondania róla. Mosoly rándul a száján, enyhén megvonja a vállát, bőrén a mozdulattól mintha életre kelnének a festett képek.
    - Megmentetted az életem. Elég hálátlan dolog lenne, ha feszélyezne, hogy a hátam mögött vagy. – Szerinte legalábbis nem szokás bizalmatlankodni valakivel, aki épp most tette kockára a sajátját. Egy metrószerelvény előtt rohanva. Persze mindez pusztán tapasztalatlanságból fakad, nyilvánvalóan. Declan nem kapta meg a szükséges tanításokat és nevelést, aminek hála súlyosabb előítéletekkel rendelkezhetne a férfi felé, ami viszont eredményezi azt, hogy képes… normálisan hozzáállni? Bizonyára zavarbaejtő…
    - Miért, sokat szoktál tapogatni? – Nem gúnyos, kíváncsi. A téma felkelti az érdeklődését, nem csak mert néha nem árt hallani, mi az átlagos boszorkánymesteréknél, hanem mert amúgy is. – Biztos belsőégésű a mágiám. Nem tudom használni, mert inkább fűtőüzemmódban van. -  Megforgatja a szemét, ez itt a vicc helye, egyetlen pillanatig legalábbis, amíg nem engedi elvenni a gyűrűt. Valahogy lelassul a másodperc a számára. Megnyalja a száját, figyelme nyílegyenesen a kinyúló kézre rebben, a pulzusa felpereg, az ujjai megrándulnak. Egy szívdobbanásig szinte egészen biztos, hogy össze fogja csukni az ujjait, de mert a lénye egy része aludni tért a lüktető zenének hála, valahogy az ellenállása is magasabb a kísértés ellen.
    Megdörgöli a kezét, ahogy végre elkerül róla az ékszer. Furcsa, de mintha egy kissé… könnyebbnek érezné magát? Még nem teljesen biztos benne, hogy nem drogozták be, mert úgy fest ezen az estén folyamatosan hallucinál.
    - Oké, kösz! – Egy pillanatig sem esik le neki, hogy ez esetleg kérdés lenne, de furcsa módon küzdeni sem kezd el ellene. Néha nagyon könnyű szót érteni a lockkal. Sőt, eddig még egyáltalán nem problémázott. Furcsa. Nagybetűsen.
    Fogalma sincs, miért segít neki a másik, bár… nyomokban eszébe jut, hogy mintha valami igazságszolgáltatást akarna tartani, mert mundanet ölt. Ha megölik a démonok, akkor az viszonylag elég nehéz…
    Felpillant, ahogy a másik megszólal, kiszakad a gondolatmenetből.
    - Önvédelemből. – Felel nagyon egyszerűen, bár érzékelhetően ott lóg a téma a fejük felett. Elpillant inkább, a környezetet fürkészi, hagyja a másiknak prédálni azt, amit prédálni akar. – Ne érts félre, valószínűleg megöltem volna magamtól is. Hat fivéremet kínozta meg és lőtte agyon, mielőtt hozzám jutott volna. Még csak nem is a gyűrű miatt, nem akarta visszavenni, egyszerűen csak… „sértette” az önérzetét. – Megrándul a szája, fejével egy lépcsőlejárat felé biccent már távolabb.
    - Menjünk az aluljárón – Ilyen messzire már nem hallatszik el a zene hangja, viszont a könyék kezd ismerős lenni. Halk kattanás, mély légvétel és a következő pillanatban kellemkedő, elégedett nyögéssel sűrű, mérgező cigifüst tölti meg a teret. Oldalra sandít az angyalvérűre, a következő mozdulattal pedig megkínálja cigivel. Hátha.
    - Miért segítettél? – Ha vett a dohányból, akkor ezen a ponton gyújtja neki a lángot nagy valószínűséggel, aligha szalaszthatja el az arcán felbukkanó árulkodó rezdüléseket. – Tisztább lett volna, ha a démonok kicsinálnak. Kevesebb probléma.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 21:18

    Declan Caine

    Az árnyvadásznak mindenképpen könnyebb, hiszen ami fekete, azt elpusztítja, ami a fehér felé tendál azt élni hagyja. Annyira könnyű lehetne, ha egyesek nem bosszantanák azzal őket és magukat, hogy szürkék és középtónusúak, mint a fényekkel megfakított ég feketéje, ami már rég nem fekete.
    - Ezt nem mondod komolyan. Mégis... miért? - nem tudja leplezni a hangjában a hitetlenséget és a meglepettséget. Még a megvetés is ott inal a torkában, hiszen aki hazudik, annak kijár, márpedig Declan nem mondhat igazat. Egy boszorkánymester, aki menekül a rejtett világ elől? Lehet, hogy megbotlott munka közben és Alice nyúlüregébe hullva egy kifordított valóságba keveredett, ahol a farkasok báránybőrben járnak, és a nyúl viszi a puskát? Rámered, a nyugodt és jóképű felszín alatt hamar darabokra törik a megfigyelés tárgya, a lénye, a szavai, az indulatai egyszerűen nem adnak elég támpontot ahhoz, hogy holmi félüres személyiségvázlatnál többnek látszódjon, alig használt sztereotípiáktól nedves rongynak, amivel túl sokat törölgették e világ szennyesebb oldalát.
    Megpislogja a csalfa, vak reményt, ami gyorsan továbbindul a másik profiljáról, pedig vonzóvá tette, mint egy jól választott öltözék, vagy a lélek tisztaságának kisugárzása másokat.
    - Ez sok mindent megmagyarázhat és fel is menthet téged - nem kéne, hogy örüljön ennek, szárazon megfeszül a torka, érdesen mozdul benne a gondolat, lehorzsolja magát a saját szavaival, mert kétség kívül és hamisítatlanul örül annak, hogyha így van. Ha Declan lopott, mert lopnia kellett, ölt, mert ölnie kellett, akkor ő maga is csak egy térdre kényszerített áldozat, és nem bűnös. A mágia ocsmány póráz, akinek a nyakán egyszer megszorul annak kevés választása van, hacsak le nem csonkolják a bábjátékos kezét nem szabadul. Declant úgy látszik, nem védi meg a kevert vére, és ez azt jelenti, hogy rászorul a szövetség adta védelemre, és ettől a vadász jól érzi magát. Jókor volt jó helyen. Segíthetett. Régen kényeztette az élet azzal, hogy fontosnak érezhette a jelenlétét, még ha ilyen kétes körítéssel is tálalta újra az érzést, bolond volna nem elfogadni a véres ezüsttálcáról, ha nyújtják.
    Bárcsak az írott bőr titkait is így nyújtaná, a tapintás ott marad a tenyerén, a vágyakozás a szemében, érteni, tudni, hajszolni valami szörnyhangon mormogó tudás, ez mennyire emberi és esendő, ha megértené, akkor látná csak, hogy jobb neki nélküle. Hazudna, ha azt mondaná, hogy csak a rajzokat őrzi meg a szemében, és a test arányait nem, a mély gerinc kígyózását, a derék karcsúságát, az öv alatti szűkös farmer fenékvonalát.
    - A hála nem a megmentettek erős oldala, de... igazad van - egészen zavarba jön ettől az egyszerű felelettől, megsimítja a borostát az állán, félrepillant, aztán újra a férfire, felháborodottan, keményen rámered, majd hirtelen kialszik a fény a szemében. Hiszen ebben a kérdésben nincs is semmi botrányos.
    - Megesik, hogy kézközelbe kerülünk - a munka miatt... akarja folytatni, de valahogy elhal a száján a szó. Fintorra biggyeszti a száját. - Nem mintha nagy élmény lenne, a legtöbb boszorkánymester hihetetlenül el van telve a mágiájától, és perjel vagy undorító mértékben kiütközik rajtuk. Azt kell mondjam, hogy szerencséd van a külsőddel - miért gondolt a tapogatásról rögtön szexre? Már nem tud visszamenni és módosítani a gondolaton, de lehetett volna egyszerű motozás is, vagy kártyajáték, tárgyalás és kézfogás, esetleg közös sport... mennyi elhibázott hivatkozási lehetőség, nagyot sóhajt, bőrkabátban kissé meleg van, nyirkos hajtincseit hátrasimogatja a szeméből, halkan nevet a belsőégésen, de még ez a kacaj sem állítja meg a levegőben a feszültséget, ami a gyűrűt keríti körbe. Nem kerüli el a figyelmét az, ahogyan reagál a megszerzésére, közelről bámul rá, és elmond egy fohászt az Angyalnak, bár már rég nem beszéltek, hogy ne álljon ellen. Ne adjon rá okot, hogy erőszakos nyomot hagyjon az elvevéssel kettőjük kényes, alig összeszőtt szövetségében.
    - Majd akkor köszönd, ha túlleszünk rajta, és megmentettük a bőrödet attól, hogy további démonok csipkézzék ki - felszabadul ő is, érdekes módon, ő attól, hogy a nyomasztó kegytárgy a kezébe kerül, és mintha a simi-érzés is eltávolodna kissé Declan hátáról. Kissé, de nem egészen, és a nephilim úgy tetszik, nem kapta meg helyette az áldást, mert kissé még melegíti a gyűrűt, aztán becsúsztatja a belső zsebébe, vagy legalábbis valahova a dzsekiszárny árnyékában.
    - Nem értem félre, megszoktam, hogy a pusztítási vágy benne van a természetetekben - a hangja annyira hideggé válik, hogy meg lehet érezni a hűvös estében is, mély levegőt vesz, mintha ki kéne mosnia magából a hallott szavakat. - Csak egy ember volt? - kérdezi kételkedve. - Nem mintha mondének nem követnének el borzalmas dolgokat egymás ellen, nem bántanák azokat, akiket bántani tudnak - megnyalja a száját, a megvetés keserű szirupnyomokat hagy ott, minden szava mögött ott áll egy halk "de". A mondének képesek szörnyű dolgokra, de a legszörnyűbbekre még mindig úgy véli, hogy a boszorkánymesterek képesek. Na nem az ilyen kicsik és könnyűléptűek, akiktől cigit fogad el, és a tüzükre hajol, éleslátását veszítve pillantva a láng mélyéről fel, a szemek sötétjébe, legyenek akármilyen kékek is azok, képtelenül arra, hogy színeket lásson. Mélyen a tüdejére szívja a füstöt, úgy látszik, mintha most lélegezne először igazán, eddig füst nélkül talán csak fuldoklott, vagy edzette magát.
    - Kösz - a semlegesség maszkját próbálja magára húzni, de a szélei felpöndörödnek és lepattan a képéről a gumiszerű anyag, el kell gondolkodnia a kérdésen, a saját érzéseivel elszámolni képtelen, de mégis olyan gyorsan ad választ, mintha tartalékolt volna erre a kérdésre szavakat.
    - Szükséged volt a segítségre. Nem hiszem, hogy jobb lenne ez a világ attól, hogyha a démonok csak úgy elkaphatnák, akit el akarnak kapni, az áldozatnak is vannak jogai, akármilyen is legyen a faja, vagy akármilyen egyéb bűnei is legyenek. Senki nem szolgálta meg azt, hogy ezek a szörnyek öljék meg, hurcolják el, kínozzák. Nem lenne értelme annak, hogy vagyunk, ha hagynám, hogy ezt tegyék amikor meg is akadályozhatom - elbizonytalanodik a hangja.
    - Ne kérdezz hülyeségeket. Mit kerestél a Terminalnál? - förmed rá, majd kérdez barátságosabban, a cigi felett körülpillant, de nyugodtnak tetszik a betondzsungelbe vágott aluljáró környéke, és a felszakadt betont kivert gazok lustán bólogatnak csak a távolodó zene ütemére.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Júl. 24 2016, 23:04

    Astor von Mainz

    Rásandít a hímre, mintha nem lenne teljesen biztos abban, hogy komoly-e a kérdés. Ő azt hitte… logikus.
    - Nincsenek mágikus képességeim, de képes vagyok Látni. Minden, ami történhet és amit nem szabadna látnom, minden kapcsolódó lény, akivel találkozok erősebb nálam. Mégis mit gondolsz, mi történik velem, ha a kíváncsiskodás miatt kiszúrnak? – Megcsóválja a fejét. Nem arról van szó, hogy nem érdekli. Pokolian érdekli, de képes felismerni, hogy ennek a történetnek nem ő a főhőse. Egyszerűen semmi keresnivalója az ilyesfajta lények és események társaságában, bármennyire… vonzóak is. – Ha belekeveredem valamibe, nem tudom megvédeni magam. Lásd a hozott példa. – Int a háta mögé, nyilván a metrót, vagy épp az egész incidenst értve egyetlen mozdulat alatt. – Azért, ami vagyok, elvárnák hogy hatalmam legyen, amivel számolni kell, ez az elvárás pedig a halálos ítéletem. Továbbá megvetés tárgya vagyok, mert apám megerőszakolta anyámat, tehát tényleges erő nélkül a világodban viszonylag rövid ideig véd meg valamiféle színlelése a hatalomnak, utána kivégez a közutálat. Szóval de. Teljesen komolyan mondom. – Alaposan kifejti a kérdést. Nem biztos benne, hogy a másik valóban kíváncsi is volt rá ilyen mértékben, de… annyira régen nem beszélt már ilyesmiről senkivel, hogy… nem igazán emlékszik, hogy beszélt egyáltalán valaha is? Furcsa érzés.
    - Mi történik, ha elítélnek? - Összevonja a szemöldökét, fiatal homloka gondterhelten ráncolódik, az íriszekre mintha kiszabadult volna néhány árnyék a pupillák fogságából, a komorsága sokkal ősibbnek festi azt a pillantást, mint amilyen valójában lehet. Mit csinálnak? Megölik? Börtönbe zárják? Mennyire… igazságtalan. Már látja is lelki szemei előtt a történéseket, mert valljuk be őszintén, teljesen mindegy, hogy mágikus befolyásoltság alatt tette-e. Declan bűnöző. Másoktól is lopott már, a bandával a betörésekből finanszírozták magukat, soha nem élt tiszta életet, bár nem is vette el másokét. Egészen egy hónappal ezelőttig. A hatszoros veszteség, a tapasztalás sötét, súlyos, láthatatlan köpönyeg alakján.
    Jobb nem tudni. Teljesen egyértelmű, minden vonásnyi tinta, minden meggörbülő forma, még a bőr forrósága is erről suttog: ha megérti, megégeti magát vele. Talán ilyen a féldémon maga is, nem szabad megérteni a helyzetét, az észjárását, a személyiségét, egyszerűen csak jobb hinni a sztereotípiákban. Úgy mindig könnyebb elvégezni, amit muszáj.
    Széles mosollyal pillant hátra, a zavart nem veszi észre rajta, a pillanatnyi felháborodást ellenben igen. Ártatlan az arca, a hangja, csak éppen… lehetetlen, hogy a magafajta bármilyen szempontból is ártatlan legyen, nem igaz? Botrányhősök mind és mégis…
    - Undorító mértékben? Hogyan? – Féloldalasan fordul a hím felé, pluszvégtagja időközben leoldódott a derekáról, jelzésértékűen megmozgatja kicsit a látótérben. – Nem zavar a farkam? – Akár zavarhatná is, nem? Elvégre ez olyan… furcsa, pikkelyes, démoni dolog. Egyeseknek éppúgy az undorító mértéket kell képviselje, hisz egészen biztosan nem illik egy többé-kevésbé emberi testre.
    - Whoa! Tudsz nevetni! – Szélesen elvigyorodik, egészen elégedett magával, amiért ilyen terápiás eredményeket sikerült elérnie a hímmel kapcsolatban, de viszonylag hamar kivérezteti a pillanatot a gyűrű incidense. Nem a férfire figyel már, hanem az ékszerre, kék íriszein mintha ikervisszfény lenne a vérszín ékkő. Hogy nem áll ellen végül, egyáltalán nem biztos, hogy nem kizárólag a discoból kiszűrődő démonnyugi zenének köszönhető annak ellenére, hogy annak hatása továbbra sem tudományosan bizonyított tény.
    - Értékelem a szándékot is. – Egészen cicaszerűvé válik a mosolya, az este valahogy vidámabbnak tetszik most, hogy kissé lemászott a hátáról a probléma. Persze a problémák nem szűnnek meg létezni, de jó érzés egy kicsit szabadon lélegezni. Sajnos egyetlen rózsaszín leányálom sem tart örökké, mert késve bár, de leesik neki a szóhasználat. Ledermed és egy pillanatig szent meggyőződése, hogy a férfi olyat tud, amit nem szabadna, aztán… nem. Ez csak egy szófordulat. Nemde? Csak ennyi.
    Megrázkódik a hirtelen váltásra. Astor pofonszerű hangulatingadozásai félelmetesek, a félember öt percig nem érezheti magát biztonságban. Hidegség ide, vagy oda, konok hallgatásba mélyed, mint minden alkalommal, ha faji általánosításokat vágnak a fejéhez. Értelmetlen vitatkozni.
    - Én annak láttam. – Felel végül pontosítva az állítást, lévén saját látása sem lehet betonbiztos, mint ahogy semmi sem az ebben a világban. Embernek látta. Sosem lopja meg, ha másnak tűnik, mindazonáltal elég elvakult volt épp az ellopnivaló tárgy miatt…
    Kiérzi a „de”-t a szavakból, a mondatokból, az elharapott összefüggésekből. Az angyalvérű nyilvánvalóan megveti a magafajtát. Talán a gyűlölet szintjéig egyenesen, de valahogy nem következetesen, avagy inkább csak… nem minden pillanatban. Furcsa ez, nem tudja megfogni egészen, de folyton ott kaparászik a nyakszirtjén. Jó neki így. Ma este saját különbejáratú félnegyedkitudjahányadőrangyala van és nem kell azért aggódnia, hogy kicsipkézik. Újra. Ezért nem túl nagy ár csendben maradni és nyelni, amikor gúnyolódnak és élcelődnek rajta, nem? Hát persze hogy nem. A túlélésnél nem ér többet a büszkesége.
    Farkasszemet néz a férfivel, egészen másként fest így a narancsos láng forró fényében, mint a sápadt holdfény, vagy a penge angyaltüzének megvilágításában. Jobban tetszik így. Élettelivé változtatja.
    Csendesen hallgatja a kifejtést, csak a cigi sercegése képez halk aláfestőzenét Astor szavainak. Igazából logikusnak tűnik az, amit hall, az elbizonytalanodást nem érzi ki egyből, avagy inkább csak még benne van az előző szavak bűvkörében, a ráförmedés teljesen váratlanul éri.
    - Öh… játszottam. – Jelen helyzetben annyira nevetségesnek tűnik a válasz, hogy önkéntelenül is zavarba jön, eltakarja a cigivel a száját, beleszív a dohányba amolyan technikai időhúzás gyanánt remélve, hogy a másikat ennél részletesebben nem érdekli a dolog. De, nyilván érdekli.
    - Van egy telefonos applikáció az embereknél. Nagy divat most, sétálsz a városban, állatszörnyeket fogsz be, harcolsz a többiekkel, szocializálódsz, ilyenek. Sokat vagyok a szabadban, szóval feltolom az accountokat és eladom őket. Gazdagék rakás pénzt fizetnek érte. Megérkeztünk. – Torpan meg végül egy piszkosvörös árnyalatú ház előtt és nem, egészen biztosan nem fizethetnek annyira sokat gazdagék, ha a srác ilyen környéken lakik bár… élni drága mulatság. A low-profile életmód meg főleg.
    - Fura. Hónapok óta nem jöttem a főbejáraton. – Vigyorodik el, általában az épület tetején, vagy oldalán közlekedik, de semmiképpen sem az ajtón. Az olyan. Snassz? És mindenki, mindig onnan támad. Bárhogy is, ezúttal kivételesen jól viselkedik, megtudja a faliújságról, hogy emelkedik a közös költség és hogy új lakó érkezik a lakásba. Nyomatékosan megkérnek mindenkit, hogy ne dugítsák el a szeméttel a kukákat. Valaki aláfirkantotta pirossal, hogy akkor netalántán jó lenne ha néha ürítenék. Kénytelen egyetérteni.
    Lift nincsen, de a harmadik emelethez nincs is igazán szükség rá, Declan sebesen szeli át a lépcsőfokokat, egyszerre kettőt-hármat ugrik át. Vagy nem szerelmese a lépcsőzésnek, vagy hozzá van szokva a minél hatékonyabb közlekedéshez. Az utolsó szint egyik ajtajánál áll meg, vele szemben egy másik garzon ásít némán, ott nemrég halt meg a macskás néni. Tőle kapta a sajátját is, vagy hát egész pontosan… átszökött. A lépcsőház tetejéről, pont a két ajtó között a csapóajtó nyílik a tetőre, így első ránézésre rengeteget használják.
    - Nos, érezd maga otthon. – Kulccsal nyitja ki az ajtót és beengedi maga előtt a hímet. A lakás pici, de a cuccok hiánya okán nem épp túlzsúfolt, egyedül a konyha foglal el indokolatlan nagy területet. Egy fekete, rövidszőrű házimacska felemeli a fejét az érkezésükre. A kis dög előbb ér a konyhába pultonnyávogni jutalomfalatért, minthogy egyáltalán csukódna mögöttük az ajtó.

    //Folytatás itt: Declan Bérlakása //

    Re: Atlantic Terminal

    on Vas. Jan. 15 2017, 19:35


    Sponsored content

    Re: Atlantic Terminal


      Pontos idő: Pént. Nov. 24 2017, 04:28