Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Today at 20:53

» Törölt karakterek
by Admin Yesterday at 15:14

» Cox Gallery - Brooklyn
by Admin Yesterday at 15:02

» Inwood Hill Park
by Thomas Mackenzie Csüt. Okt. 19 2017, 21:34

» Broadway
by Vitaly Rayt Csüt. Okt. 19 2017, 05:40

» Battery Park
by Thomas Mackenzie Kedd Okt. 17 2017, 22:33

» Brooklyn Közkönyvtár
by Garrett Seabrooke Hétf. Okt. 16 2017, 16:59

» Daryl's Loft
by Allena Rhys Szomb. Okt. 14 2017, 19:34

» Játékostárs kereső
by Aires Emerson Szomb. Okt. 14 2017, 10:10

» Trade Fair
by Alan Bret Csüt. Okt. 12 2017, 22:00

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Sherman Avenue

    Share

    Sherman Avenue

    on Szomb. Okt. 03 2015, 22:13



    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Sherman Avenue

    on Hétf. Júl. 18 2016, 23:05




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"

    *Muszáj megállnom. Nem a térdem gyengült el, egyszerűen megpillantom a tükörképem a kirakatban, s ez megtorpanásra késztet akkor is, ha legszívesebben üvöltve rohannék el tőle. Pedig fél életet eltöltöttem azzal, hogy tükrökbe bámultam: szökellve, sétálva, vagy épp csak ücsörögve... Milyen rég is volt, amikor kölcsönvettem egy anatómiakönyvet, és a táncóra után bezárkóztam a fürdőszobába, meztelenül ácsorogva végignyomoztam a bőröm alatt úszkáló izmokat, kerestem a helyet, ahol csontokba horgonyzott, kemény ínszalagokká vékonyodnak... Most a lánynak, aki velem szemben áll, orchideák nőnek ki a hasából és a fejéből, mérgező, húsevő trópusi virágok. A formája, mintha egy virsi állna seprűnyéllábakon, karjai göcsörtös gallyak a fán, az arcát elmaszatolták radírral. Tudom, hogy én vagyok, mégsem igazán. Nem emlékszem, hogy kell kinézni. Szürke arc szorítja ki a vörös leveleket, a kísértete meg akar kóstolni, apró keze előkígyózik, ujjai szétnyílnak... továbblódulok, hogy ne érjenek utol az árnyékok. Ahogy elmegyek az utcai lámpa alatt, az égő pukkanva kiallszik, és érzem a fertőtlenítőszer és a karamella illatát. Őt. Futnom kell.*
    *Nem érdekel, hogy megbotlom, csak el onnan, el a szagától, el Tőle. Tudtam, hogy nem úszhatom meg, mégis szinte meglepetésként ért, milyen kitartóan üldöz az utóbbi időben. És azt is tudom, hogy nincs ott, valójában nincs ott, ahogyan virágok sem nőnek ki belőlem, és az árnyékok nem fenik rám a fogukat, de mégis... mégis ott vannak. Kettősség. Mint mindig. Húz lefelé az aszfalt csípőig érő vizébe, keresztül a betonon. Azt akarja, hogy lesüllyedjek a pincéknél is mélyebbre, a hemzsegő, meleg földbe, ahol már vár egy szoba, összegömbölyödni pajorrá, úgy várni ki a tavaszt. Ujjaim görcsösen kaparnak a zsebemben a telefon után, az kell nekem, s mintha csak felelne a hívásomra, előmászik rejtekhelyéről, és engedelmesen simul remegő ujjaim alá, hogy ellátogassak az országba, ahová időről időre visszatérek, mert tilos, mert úgyis elvesztettem már az eszemet, mert kell. Azoknak a lányoknak a suttogótitkoshelyére, akik olyanok, mint én, és mégsem olyanok. Hülyék. Megjátsszák. Nincs rá okuk. Nekem van. De még ez is jobb, mint a semmi. Az internet csodálatos: száz és száz és száz kisebb-nagyobb lány sikolt a száját befogva. Végiggörgetem vallomásainkat, hantázásainkat, imáinkat. Lassú, véres falatonként esz meg bennünket a kétségbeesés. Hát én nem fogom hagyni.*
    *Már épp sikerülne megerősítenem magam, amikor valaki vállal meglök siettében. A telefon röppályára áll, csak a fejemet fordítom utána, lélegzetvisszafojtva várom, hogy szárnyalni fog-e, vagy aláhull a poklok legmélyebb bugyraiba. Mintha csak magamat látnám. Én is repülni akartam; nekem sincs szárnyam. A becsapódás elkerülhetetlen, lassan térdelek le, hogy összeszedegessem a darabokat. Apró, fekete alkatrészek, akkumlátor, fedlap, ki tudja mi még. Az én alkatrészeim pirosak lesznek majd. Többnyire legalábbis. Sárga epe, fekete máj: minden mocskot összegyűjtött már, nem képes többé kiszűrni a mérget. Valahányszor árnyék vetül rám, óvatosan sandítok fel, egyik részem - az a lány, amelyiket már felfalták a húsevő virágok - reméli, hogy letérdel mellém valaki, és pogány imát mond a semmihez, a másik, jozanabbik lány viszont nem akarja, hogy bárki észrevegye. Kezemben a ronccsal megdörzsölöm a szemem. Lassan el kell múlnia mindennek, amit láttam. Általában nem tart sokáig...*



    496 szó | Funhouse | Öltözék | @




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Harcos
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 517
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Sherman Avenue

    on Szomb. Júl. 23 2016, 12:07


    New Beginning




    A kocsiból kiszállva, sietösen indulnék, aztán inkább lassítok. Minek rohanni, örökké élek. Míg meg nem halok.
    Sok minden nem érdekel már. Nem az vagyok, mint a Mennyei Tüz érintése elött volt. Eltünt belölem a „gonosz”, ami igazán tündérré tesz egy tündért. Az eskümet a Vadászoknál feloldották, nem volt kellemes folyamat, a megszégyenülés, kiröhögés és kirekesztettség, düh keveréke. Elvégre senki sem léphet ki a Vadászok kötelékéböl. Mivel nem azért tettek ki, mert megszegtem az esküm, így nincs vérdíj a fejemen, csupán örök kirekesztettség. Sosem lehetek többé Vadász. Márpedig a tündéreknél a soha, az úgy konkrétan az örökkévalóságot jelenti.
    Teljesen független lettem és szabad, újra a nyakamban a tavasz királynöjével, akit már nem tarthat vissza bosszújától a Vadász esküm.
    Az emberek világába léptem át, tudva, hogy sokáig leszek itt. A Tüz által okozott sérülést varázslattal fedem, legalább ez az illúzióm maradjon meg. Legszívesebben felkerekednék Tündérhon mezeinek levegöjébe és addig repkednék, míg a kimerültségtöl nem kezd erösen vonzani egyikük. De még nem lépek át. Még most is a fülemben cseng a társaim gúnyos nevetése és lenézö pillantásuk. Régebben nem foglalkoztam ezekkel, most azonban kísért.
    Az edzötermet bezártam, lágyszívü nem lettem, pusztán nincs kedvem foglalkozni másokkal és keménykedni velük. Egy könyvesbolt mögé bújtattam el magam, az idióta vevökkel mundének foglalkoznak, rájuk még mindig teszek magasról.
    Csak akkor eszmélek fel, hogy ismerös közeget érzek, amikor megérintem a vállam. Valaminek nekimentem. Megállok és mire megfordulok, már tudom, hogy kinek is mentem neki. Egy ideig figyelem a szerencsétlenkedését a mobillal, a külseje érdekel. Át fog változni.
    - Szép virágszál vagy, mondhatom  – nem megy nekem a rosszakarat most már. Legyintek, majd leguggolva mellé, a tenyerem kitárva, a mobil, még földön heverö részei a nélkül kerülnek oda, hogy hozzájuk érnék.
    - Beszéltél valakivel?  – s mire kettöt pisloghatna Sophie, máris egy ép készülék van a tenyeremben, fénylö kijelzövel. Az ö mobilja, újra épen. Most már nem játszadozom vele tovább, nem lehet tovább halogatni. Szavaimból minden él, minden közömbös arrogancia eltünt, helyette egy kellemes, mély hang visszhangzik a hallgatóságom fülébe. Mint ahogy akár a káprázat is eltűnhet rejtett sebemről is, ha eléggé figyelmesen tekint rám.

    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Sherman Avenue

    on Vas. Júl. 24 2016, 22:44




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"

    *Nem próbáltam visszamenni az edzőterembe, minek is tettem volna. Így nem tudok semmit annak bezárásáról, sem az egykori tulajról. Őrá pláne nem voltam kíváncsi elég sokáig, amikor még volt energiám ahhoz, hogy dühös legyek. Aztán abbahagytam, amikor már nem volt. A világ néha eszementül túlbonyolódik, néha viszont végtelenül leegyszerűsödik. Vagy legtöbbször: mindkettőt teszi egyszerre.
    Nem nézek az engem meglökő után, igazándiból nem érdekel, ki az s miért tette. Vagyis nincs rá szükségem, hogy megnézzem, hiszen az agyam mindig kreál magának magyarázatot, s minek utánajárni a valóságnak? Felesleges. Aki felrúgott, mint egy ellenség, talán csak azért rohant, mert kergették. Vagy másért. Nem az én dolgom. Csak az a fránya telefon... nem kellett volna elejtenem. De legalább Őt nem érzem már magam körül. Lassan mozgok, álomszerűen, végtére lehet, hogy tényleg csak annyi az egész. Minden lehetséges, mondhatni, de ezt még nem fogadtam el és be teljesen, ezért is merevedek meg kissé hitetlenül, amikor megszólítanak. Nem ismerem fel a hangot (sem). A szemem sarkából nézném meg magamnak a merészet, de már mellettem is térdel, szóval a nyakam csavarásával mégis teljes, odaadó figyelmemben részesül. Kattognak a fogaskerekek az agyamban. - Ismerjük egymást? - adok végül hangot is a kételynek, ami motoszkál bennem, bár finomítok a megfogalmazáson. Mert biztosan tudom, hogy a válasz igen, de hogy honnan... mióta... valahogy nem jut eszembe. Nem akadok fenn viszont a varázslaton, egyetlen pillanatig sem, hiszen elég nyilvánvaló, hogy az agyam kihagyott néhány képkockát. Nem baj, időnként teszek kisebb-nagyobb kirándulásokat zombiországba, mostanában egyre gyakrabban. Mindenkivel előfordul, nem igaz? Átveszem a telefont, ha nyújtja, és bámulom őt, erőltetem magam, kutatom az emlékeim.
    - Potter - ugrik be végre, egy apró szelete az egykori ugratásnak, s mintha kötélhúzó versenyt rendeznék a saját elmémmel, lassan vonom magam felé a ködben, hogy előbukkanjon a másik vége, s legalább bizonytalan körvonalai azoknak, akik ellentartanak. - James - javítom ki magam és a sorrendet. Nem kérek elnézést a korábbi kihagyásért, vagy bármiért. Fel kellene állnom, de túl nehéz vagyok hozzá, mintha odacsavarozták volna térdemet az aszfalthoz. Aztán már nem is érdekel, mert átsejlik a valóság a másik arcán, s homlokomat ráncolva nyúlok oda szabad bal kezemmel, önkéntelenül. Érezni is akarom, nem csak látni, mintha az meggyőzhetne az észlelet valóságosságáról. - Ó. Ez nem volt itt, ugye? - Még mindig küzdök, hogy összeállítsam kész tablóvá azt, amit tudok róla, de közben irigyévé válok az arcát rejtő illúzióra is. Vajon mi van még rajta, ami hamis? Nem tudok nem gondolni rá, milyen jó lenne, ha kicipzározhatnám a bőrömet, és kiléphetnék ebből a testből, akkor láthatnám végre, ki is vagyok valójában. Persze előbb vagy utóbb eljutok a kérdésig, hogy milyen is lenne az? Nem tudom. Mindenekelőtt kisebb. Néha még ennyivel is kiegyeznék. Sőt, pillanatnyilag ennél is kisebbek az igényeim. Egy hajmosás, hogy kimossam a tolakodó szellemet és az értetlen világot és a szörnyű szagokat magamból. Lassan leesik mellesleg, hogy kérdezett tőlem. - Az emberek szokása, hogy beszélgetnek valakikkel - vonok vállat, nyilván nem létezik, hogy bárki végigcsináljon ki tudja mennyi időt bármiféle interakció nélkül. Nem értem azt, amit megérdeklődni kíván.*



    498 szó | Funhouse | Öltözék | @




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Harcos
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 517
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Sherman Avenue

    on Hétf. Aug. 01 2016, 00:13


    New Beginning





    Megállok a mozdulatban. Nem ismer. Volt már ilyennel dolgom, a tündérpor képes agyalágyulttá tenni embereket. Ezt nem képzelem Sophieról.
    - Futólag biztosan. – hazudni most meg aztán pláne nem megy. – Igen és van egy fiam, Harry. Haláli! – nevetek fel, mélyen, akármilyen rosszul is esik a börömnek a mozdulat. Az égésnyom a börömön fáj a mozdulatokra, nehezen viseli a ruházatot is. Ez van.
    - A nevem Damien és igen, a második nevem James. És a tiéd? – a név lényegtelen, emberi.
    Visszafogom a lélegzetem, ahogy kinyúl a kezével az arcom felé, de nem rántom el a fejem, hagyom, hogy hozzáérjen, ha akar. Egy ökölcsapással ér fel az érintése, mégis állom, rezzenéstelen tekintettel.
    - Így van. Jól látod és érzed.
    Be kell vezetnem a tündérek világába, de nem akarok jó ideig tündérbirodalom földjét taposó senki lenni.
    - Mit látsz, ha a tükörbe nézel? – látom rajta, amit látok és szeretném tudni, hogy mennyit lát belöle.
    - És te ember vagy?
    Felállok, felsegítem öt is, feloldva a lábgyökerezését.


    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Sherman Avenue

    on Vas. Aug. 14 2016, 00:08




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"

    *A szóviccen mosolyognom kell, anélkül, hogy érteném. Mostanában már elég gyakori, hogy az elmém átadja a stafétát valami rejtett, hatodik érzék-szerű robotpilótának bennem, ami hol meglepően pontosan navigál Szkülla és Kharübdisz között, hol pedig félrerántva a kormányt frontálisan száguld a falnak a nyílegyenes utcáról. Nem tudom, ez a mostani melyik, és igazság szerint nem is agyalok rajta. Vagyis nem ezen agyalok, hanem az emlékeim között kutatok, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel, de azért lépésről lépésre mintha sikerülne felgöngyölíteni az aranyfonalat. Talán Ariadnétól kaptam annak idején, hogy kijussak a labirintusból, bár eszerint idő előtt keresek kiutat, hiszen még nem győztem le semmiféle szörnyeteget odabent. Már éppen mondanám a harmadik eszembe jutó nevet is, de megelőz, s így felesleges szóra nyitnom ajkaim. Damien, igen, de nekem a James mégis jobban számra jön. Alighanem a múltban ahhoz kötődtem inkább, bár ezt már nem realizálom ilyen élesen magamban. Csak biccentek a kiegészítésére, s ha nem lennék ilyen fáradt, alighanem felháborodnék a kérdésen. Micsoda hülyeség! Mindenki tudja a saját nevét. Gondolom, ő is tudja az enyémet, ha már én az övét igen. De olyan heves érzelmet produkálni nyűgös és macerás feladat, hát csak egy kissé megcsóválom a fejem, hátha a mozdulattól kitisztul. Még mindig az aszfalton térdelek, felállni képtelenül, kettőnk között az előbb még romos, immár ép telefon. - Sophia. Tudod - megállapítás, nem kérdés. A kérdés az lenne, hogy miért kérdezi, de az arca látványa jobban leköt, még inkább az, ahogy egymáson dereng a két kép. Muszáj hozzáérnem, megbizonyosodnom, rájönnöm, melyik a valódi. A kezem jéghideg, s érzem a hegek érdes felületét ujjbegyeimen, amitől visszafojtom a lélegzetem önmagában is. Meg azért is, ami következik. Az érintésem mintha beleveszne a másikba, át a bőrön valami mélyebb rétegbe, ahol már sima és fényes felületet tapint. A külső szemlélő számára semmi sem történik, nem szakítom át a sebek érzékeny felületét, de a tündér bennem, az elzárt, csapdába esett, változó és helyzetünktől velem haldokló rész jelzi, hogy felismeri a másik tündért. Segíteni nem tud, nem is akar, csak ennyit adhat magából és belőlem, neki és bárkinek: jéghideg, télízű energia pöttynyi kiáradása, tűszúrásszerűen, majd elenyészve. Lehunyt pilláim mögött szemem változása nem látható, s mire ismét világra nyitom őket, visszatértek normális barna színükhöz. - Bárcsak segíthetnék neked - leheletnyi sóhaj, ahogy a tündér megmutatta, úgy az ember is kiadja a maga egy szeletét. Azt, amit még emberként is titkoltam mindig, de már túlságosan felemészt önmagam változása, semhogy a helyén maradjanak az álarcok.
    A kérdése elevenemre tapint, elkapom a tekintetem, űzötten nézek körül, mintha... megszakad a tulajdon gondolatmenetem. Most nincsenek körülöttünk fényes kirakatok, amikből szellemek másznának elő a szemem láttára, s az utca is néptelennek tűnik. Ha sokáig nézném, megelevendne, s feltöltenék a nemlétező alakok, lesütöm inkább a tekintetem. - Megszökött - vallom be szégyenlősen. Miért vagyok őszinte? Miért ne? Belefáradtam; ebben a pillanatban még a zárt osztály réme sem elég, hogy összeszedjem magam egy hazugsághoz. - A tükörképem. Mint Ilenone-é. De az enyém nem jött vissza már régóta - suttogom, a kezem automatára állt, zsebembe süllyeszti a telefont anélkül, hogy erre az agyam kiadná a parancsot. Aztán körmeim a tündérhercegtől hallott dallam ritmusát kezdik kopogni az aszfalton. Hogy is mondta? A dal elfedi a csínyeket? Olyan érzés igazat mondani, mintha bűn lenne, vagy legalábbis hiba. Csak akkor hagyom abba, amikor Damien karon ragad és talpra húz, megtántorodom, nehéz egyenesben maradni most, hogy a korábbi ijedelem adrenalinja és a futás okozta sokk kiszállt a tagjaimból. Pislogva, értetlenül bámulok a másikra, bár ha az arca sokáig folytatja bóklászást két állapot között, bele fogok szédülni, az biztos. - Mi más lennék? - visszakérdezek, mert... nem tudom, mire akar kilyukadni. Annyira persze nem is fontos, de a gondolat gondolatot követ, és egy egészen másféle válasz is kibukik belőlem. - Halott vagyok? - kijelentésnek indult, kérdéssé igazodott, mert a kijelentések önálló életet kezdenek a kimondásuktól fogva, és ez a két szó még nem érezte magát késznek erre. Maradnak inkább biztonságban, kikandikálva onnan, de mégiscsak a torkom melegében.*



    652 szó | Funhouse | Öltözék | @




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Harcos
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 517
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Sherman Avenue

    on Kedd Aug. 16 2016, 18:48


    New Beginning




    Egy ideig figyelem, majd vállat vonok.
    - Igen tudom. Abban nem voltam biztos, te tudod-e.  
    Nevek. Mundane nevek, mundane élettel és mundane gondolkodással. Aki elöttem térdepel és próbál nem bekattanni, már nem annyira mundane.
    Fókuszálok a lányra, és hogy ne akarjam elrántani a fejem. Alapból rühellem, ha valaki hozzám ér, ha nem akarom, most félig nem ez van. Ahogy megvizsgál, próbál beljebb megérinteni, mintha gránitba, vagy márványba ütközhetne. A tüz sok mindent levett belölem, teljesen csupasz lett a lelkem, és meg akartam védeni, hát emeltem köré olyan erös falat, amihez nehéz eljutni. Nincs kedvem rinyálós picsának tünni, söt, érzékeny hercegkisasszonynak sem.
    Nem tartozom már egyik udvarhoz sem, hiába vagyok tavaszudvar szülötte, ami történt velem, a semmibe taszított.
    Érdeklödéssel, ámde érzéketlenül figyelem a vizsgálódást, a saját koncentrációm lefoglal.
    - Inkább magadon segíts   – a sajnálkozásra kettös érzelem vegyül el bennem, erövel tolom el magamtól a sajnálatot és az általa keltett olyan érzést, amit már régen éreztem. Nem akarok puding lenni.
    - Ha megszökött, visszatér. Ketten vagytok egyek, egymás nélkül nem tudtok létezni. Az életösztön pedig durván erös   – ennyit a vigasztalásról. Nem lettem lágy, csupán üres.
    - Ilenone?  – húzom össze a szemeim. – Találkoztál vele? Mikor?  
    Harag kél bennem, hogy aztán elenyésszen. Most már semmi és senki vagyok a számára, eröm szinte semmi, hogy ha szembe kellene vele szállni, megtegyem. Úgyis megteszem, ismerem magam, pusztán már nem vagyok hozzá nagyképü és nagyszájú.
    Sophia-t megkörnyékezte Ilenone és magának akarja.
    Erösen tartom, nem fog elesni, még ha a régi fizikai erömnek is árnyéka vagyok jelenleg.
    A kérdésre felkacagok, meghökkenés nélkül. A régi, meleg, bársonyos-karamell nevetésem zeng fel, azt visszakaptam a tüztöl, amit a vadászlét okozta keserüség és ami elötte történt, elvett.
    - Halott? Miböl gondolod?  – majd megfogom a kezét és a szemeibe nézek. – Gyere, mutatok valamit.  
    Ha velem jön, pár utcasarokkal arrébb, egy boltív alatt áthaladva érkezünk egy belsö udvarba. Egy lélek sincs rajtunk kívül, pusztán egy fa és egy kis tó, amely úgy simul bele a belsö kertbe, mintha mindig is ott létezett volna.
    - Azt mondtad, hogy a tükörképed elszökött. Ha elszökött volna, akkor más képet vágnál. Nézz bele   – mutatok a víztükörre. – Nem inkább mást látsz benne?  




    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Sherman Avenue

    on Szer. Aug. 24 2016, 23:07




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"

    *Először annyira leköt a saját kötélhúzásom, hogy alig veszem észre az érzeteket, amiket Damien kelt bennem, a jelenlétével leginkább, de ez már főleg nem olyasmi, amin gondolkodnék, hogy honnan érkeznek érzések. Legalábbis most nem, hiszen a merengésnek is megvan a maga ideje, elnyúlva egy ágyon, belesüppedve, mint egy vattába, félve és remélve, hogy többet nem fog elereszteni és egészen a pokol legmélyebb bugyraiig szállok alá anélkül, hogy megmozdulnék. Most is húz a mély, de most fenntartom magam. És a másik jelenléte segít. Újra érzem, a jégkristályburát, ami finom, pehelykönnyű, gyönyörűen csipkézett mintáival kápráztatja el az alatta Csipkerózsika-álomba menekülőt, kívülről meg áthatolhatatlannak tűnő, fagyos jégpáncél, aminek minduntalan nekiütközöl, ami ellen hiába veted be pislákoló meleged fényét.
    - Az felesleges - bukik ki belőlem az őszinteség. Magamon segíteni. Minek? Komolyan nem értem.
    - Nem tudom. Szerintem nem számít. Összetörtek a tükrök, amikor hozzájuk értem - hárítok, néha még sikerül, többnyire nem. Hallom a szavait, befonnak, elborítanak magukkal. Magamra húzom a hangokban rejtőző álmok rongyát, és nézem, nézem a másikat. Most robbannak az agyamban az emlékek, látom, amit tesz, nem értem, kételkedem, érteni vélem, kísérem, otthagyom. És a saját narrálásom hozzá, hol kemény, hol lágyabb gondolataim, festik a világot, amelyről senki nem beszél, olyannyira mélyen hallgatva, hogy még én magam is elfelejtettem nagyrészt. Elsodor, magával ránt néhány pillanatra, hiába fog meg Damien, hiába húzna magával, nem tudok menni vele, nem tudok mozdulni, a korábbi köd helyett most természetellenes élénkséggel zajlik előttem minden. A szavak elvisznek, kalitkába zárnak, nem eresztenek. Számokká változott világ, egyetlen nagy bűntudat, morzsányi kísértések, gyorsuló lélegzetvétel. Zihálva szakítom ki magam közülük, újabb pillantás magam köré - tessék, tényleg megelevenedett az utca kísértetverziója körülöttem - most én ragadom meg Jamest, és húzom be, nem is nézem hová, csak el. - El, el, el innen - dúdolom, mormolom, bűvölöm félhangosan, de már nem vagyok rémült, csak eltökélt, villanás a régi önmagamból, annak elszántságából. - Nem tudom. Nemrég - felelk közben, összemosódtak a napok, különösen amióta nincs főiskola sem, és nem kell minimális rendszert sem tartanom. Nestor sem keresett mostanában, így tényleg semmi mást nem tettem, mint elmerültem az őrületben, és vártam, mikor válok magam is kísértetté. Persze lehet, hogy már megtörtént, csak nem vettem észre.
    A nevetése olvasztja a jeget. Pendül bennem, összeomlással fenyeget. Vannak részek, amiket a jég tart össze bennem. - Asszem, a halottak miatt. Főleg E--- Őmiatta - pislogok elgondolkodva. A szemem fakóbb, mint amilyennek Damien valaha láthatta eddig. Nem megy, nem tudom kimondani a nevét máig. Én mentem volna hozzá? Vagy Matt küldte értem? Netán nem is létezik? Fogalmam sincsen már. Követem Jamest, örülök, hogy fogja a karom, bizserget a tenyere, talpon tart. És becsukhatom a szemem. Nem akarom látni, ki és mi köröz körülöttünk, rábízom magam a másikra, olyan bizalommal, ami inkább szól tündértől tündérnek, mint tőlem neki. Talán. Vagy fordítva.
    A levegő változását érzem meg, vagy az energiát, netán csak az árnyékokat, lényegtelen apróság. Tetszik a belső kert, ámulok. A víztükörtől viszont visszariadok. Ha tehetem, hátrébb botladozok. - Miért? Én... - kirakatüveg recseg-robog, szilánkjai zuhognak rám. Csak emlék. Élénkebb, mint ahogy egy ember képes emlékezni. Hiába nem vágtak meg a cserepek Ilenone karjának védelmében, az elmémbe belemarta magát az eset. A kis tó pedig olyan elemi erővel vonz, hogy ha nem hátrálnék el tőle, akkor nem egyszerűen fölé hajolnék, hanem belebuknék, és talán soha nem bukkannék felsznre újra. Azért olyan csontfagylaló a rémületem, mert erős és egyre erősebb bennem az érzés, hogy nem is akarok semmi de semmi mást, csak ezt, átadni magam, bele a vízbe... a tekintetem már vitathatatlanul jégkék, éles ellentétben a korábbi sötétségével. Pupillám tűpontnyi. Damienbe kapaszkodom.*



    652 szó | Funhouse | Öltözék | @




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Harcos
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 517
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Sherman Avenue

    on Szer. Szept. 21 2016, 19:51


    New Beginning





    Átjár a hideg, ahogy hozzám ér, a szemeibe tekintek. Figyelem az átváltozás jeleit, ami még mindig nem teljes. Tündér lesz és nem is olyan sokára. Nem hat meg a jelenség, az elmúlt évszázadok alatt sok embert tettem tündérré és sok nem embert, vadászként szinte kötelességem is. Mégsem tudom ugyanazt a teljes szenvtelenséget vagy éppen kárörvendést érezni, mint amit szoktam, de nem is drámázok és nem süppedek bele. Sophiát is szivatásból akartam tündérré tenni, de az még a régi énemmel történt, most már nem tenném meg.
    - Ostoba  – az az egy szó, még ha nyugodtan is hangzik el, akár ostorcsapás is lehetne. De ha így jó Sophiának, ám legyen. Vállat vonok. – Felölem... – nyitva hagyva, hogy mit is.
    - Te értél a tükrökhöz, vagy a tükrök értek hozzád?  – ami nyilvánvaló, nem feltétlenül mindig az is.
    Hagyom kábulni, a tervem viszont már születöben van. A rejtözéshez fordulok és a feledéshez, hogy bárki, aki láthatna, ne tudja megtenni. Nem látnak, nem hallanak, s úgy sétálnak keresztül rajtunk, mintha csupán ködfoszlányok lennénk.
    - S hová szeretnél menni?
    Értetlenül pislogok. Nemrég?
    - És hol? Mit mondott neked?  – mintha számítana is. Ami elhangzott töle, elhangzott, azt visszapörgetni nem lehet.
    Nem aggódom, a nevetésem aranyszíne körbeleng bennünket, a jókedv már régen környékezett meg. Már nincs miért aggódnom. Vagyis van, elvégre nem mindenki után rohangászik egy királynö, de amíg nem talál rám, addig nyugtom lesz.
    - Jah, a szellemek  – legyintek. – Ök mindennaposak. És léteznek  – vonok vállat.
    Ahogy elhúzódna a víztöl, megfogom a másik kezemmel is és a víz mellé kormányzom.
    - Nem-nem-nem-nem. Érdemes belenézned. Megtartalak  – ujjaim között tündérpor kezd szikrázni, s ahogy Sophia eltekint rólam, az arca felé fújom ujjaim közül a port. A végsö löket megtörtént.
    - Hiszel a mesékben?  – azzal ajkaim némán formálják a szavakat és felkapva Sophiet, beleugrok a medencébe.
    Az érkezés hideg és kemény, mégsem törjük össze magunkat. A táj fémesen ragyogó, acélszürke, a tó ezüstös felszíne sötétebb acélos színü, tühegyes lombokat tükröznek vissza.
    - Üdvözöllek Tüdombságban  – mosolyodom el, és ültömben hátratámaszkodom, kíváncsian várva Sophia reagálását. Már régen voltam kíváncsi és most sem vet szét, de jó pár évszázada nem is birtokoltam ezt az érzést. Alakom vékonyabb, tekintetem feketesége szinte vonzza a pillantásokat, szemeim vonása még inkább kihangsúlyozza ezt, ruházatom cserzett, fekete bör, még eszemben sem volt megválni vadászöltözékemtöl. Börömön a hegek kíméletlenül fájnak és már nem takarja semmilyen bübáj. Kezem a kapucni felé nyúl, hogy az arcomba húzzam, elrejtve a sebeket.




    avatar
    Sophia Manezzi

    Faj : Tündér
    Udvar (Királyság) : Téludvar/Tél Királyság
    Tartózkodási hely : New York (néha Lakewood)
    Kor : 23
    Foglalkozás : diák, blogger, megszállott hülye

    Re: Sherman Avenue

    on Kedd Szept. 27 2016, 12:51




    James & Sophia



    "Ha álmodok, miközben ébren vagyok, az az őrület jele, ugye?"

    *Bárcsak eltűnhetnék a világból, el a tébolyító kísértetek elől, el a még őrjítőbb gondolataim közeléből. A pára megfagy, ahogy az arcomhoz ér, vagy csak én hiszem azt, hogy finom dérréteg csipkézi bőrömet, mert olyan hidegnek érzem magam belülről. Nem tudhatom. Nem láthatom.
    Nem is lenne szép látvány.
    Akárhogy is, Damiennek abban igaza volt, hogy belőlem téltündér lenne lesz. Kár, hogy sosem beszéltünk ilyesmiről, így erről sem tudhatok. Pedig ez még érdekelne is...
    - Mindig is annak gondoltál - értek egyet bólintva, nem először mondja. Csak épp téved. Nem ostoba vagyok, hanem elszakadtam a valóságtól, és az azért nem ugyanaz. Persze kívülről szemlélve nehéz lehetne megmondani a különbséget. És még valamit nem látnak: hogy mennyire fáradt vagyok, elveszett, és reszket minden gondolatom a hidegtől. Ez nem Disney-hercegnős történet, hanem Andersen-tragédia, mesei köntösbe csomagolva, hogy ne sokkolja azokat, akik szemlélik.
    - Én csak... - nyikkanok, nem vagyok képes... nem tudom, mire nem vagyok képes. - Csak beszélni akartam. És rátenyereltem - bandzsítok fel Jamesre, pislogva igyekszem az arcára fókuszálni, hogy ne rántsanak magukkal a záporozó üvegszilánkok a fejemben, amik már elnyelték azt a másikat a túloldalon, és ha nem figyelek, engem is beszippantanak. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy igazán áthasson az emiatti pánik, csak szurkálja csontjaimat, nem eszi beléjük magát. Elmegyünk innen, az fontos, az lényeges, ne érjenek utol az árnyékaim, hagyom, hogy vezessen, jólesik botladozni mellette, ismerős. Még mindig beszél, folynak a szájából a szavak, kávéba áztatott kenyérmorzsák vesszőivel tagoltan. - Nem számít - ingatom egy kissé a fejem, mocskos szürke idegen szürke ijesztő szürke minden, az egész város, összefolyik előttem, körülöttem, bennem. - Itt van. Én nem akarok ott lenni, ahol Ő - magyarázom, valamivel tán összefüggőbben, még mindig érthetetlenül. A fejemben jobban hangzik minden, mint kimondva, gyűlölöm, hogy képtelen vagyok azt átadni.
    - A plázában... nem is tudom. Csak beszélgettünk. Azt mondta, elvarázsolt és senki-semmi vagyok. És szégyen. És feladó. És más - próbálom felidézni a részleteket, de mint minden, ez is összefolyik a fejemben, mint vízbe cseppent festékpöttyök, amik felmarják maguknak a lap felszínét. Ilenone is butának titulált, biztos jól kijönnének Jamesszel, ha ennyire egyetértenek. Nem dacoskodom, nem kérem ki magamnak, nem ellenkezem: hagyom, hogy átmosson a véleményük, még üresebbé téve, mint amilyen amúgy is vagyok. Nem igaz, de nem is hazugság. A nevetése viszont jólesik: pillanatnyi melegséget lop tagjaimba, hogy aztán annál kínzóbban térhessen vissza a fagy.
    - Általában nem zavarnak. Csak az az egy... csak Ő - suttogom, akárha bizalmas titkot osztanék meg, s így is van. Eve-ről nem beszéltem soha senkinek, még Nestornak sem, pedig vele elég sok őszinteséget megengedtem magamnak. Talán ezt elégelte meg, és ezért nem keres egy ideje. Kicsit tartok tőle, hogy már ennyivel is megidézem, de nem, ebbe az udvarba nem követnek minket a szellemek-árnyak-egyebek, amik vagy léteznek, vagy nem, de ez lényegtelen is, amíg a fejemben ott vannak, s így kijuthatnak a világba is. Csak a tó... az a delejesen vonzó, mozdulatlan feszülő víztükör ne lenne itt, az ellenállhatatlan erejével, amibe olyan szívesen belevetném magam. Azért próbálnék hátrálni, ám Damien megfog, és sem fizikai, sem lelki erőm nincsen ahhoz, hogy ellenálljak. Nekidőlök, tartson meg, akármerre indulnék meg... félek. Elmenni lehetetlen, haladni kínt és élvezetet ígér. És az élvezet, még ha csak homályos jövőbeli rejtelem is, rémisztő. - Ez is fel fog robbanni...? - sóhajtom a szélbe a kérdést, de szót fogadok. Előrehajolok, sőt, teljes testsúlyommal elengedem magam, hadd hulljak a hívogató hidegbe. Egyidőben az arcomba csillámló tündérporral, egyidőben Damien költői, választ sem igénylő kérdésével. Fulladozni kezdek, azt hinném, hogy a portól, tüdőm valahogy nem akarja befogadni többé a levegőt. S már zuhanunk is le, fel, keresztül, nem tudom pontosan, nem is érdekel: tágra nyílt szemmel figyelek, eltátott szájjal, s fel sem tűnik, hogy a felszín alatt lélegzem ismét, nem fullasztó víz zúdul le a torkomon, hanem valami simogató bizonyosság, ragacsos és édes, akár a langyos méz, és pont az, amire szükségem van. Tompítja a sejtszinten szétszaggató kínt, amit az átalakulás okoz, ami eltörli létem és megsemmisíti tudatom, hogy aztán felépítsen újból, miközben megtépázott, halálra szánt emberi testem átadja a helyét valami hasonló-de-mégis-másnak. A vidék, ahol kikötünk, ismeretlen számomra, de sem meglepettség, sem ijedtség nem tükröződik arcomon vagy érzéseimben: lebegek hanyatt, és bámulom az eget. Elvileg ez is szürke, akár a város, mégis más, teljesen más, minden más... sóhajtok, tüdőm ismét képes oxigént felvenni, s nem csak a víz alatt. Nem nézek magamra, pedig érdemes lenne: legalább az acélkék, kidomborodó jel-vonalakkal ékes bőrömre, vagy a jégfehér hajamra szánhatnék egy misét, ha már minden csontomat plasztikusan megmutató, csontsovány alakom nem is hatna az újdonság erejével. A ruhám még a régi, ugyanaz, mint amit az emberek világában is viseltem, ám az utazás milyenségét figyelembe véve furcsa, hogy az is száraz, miként minden porcikám. Halkan, ábrándosan felsóhajtok az üdvözletre. - Gyönyörű - állapítom meg, szinte ábrándosan, és máris élénkebben, mint amilyen csak percekkel ezelőtt voltam. Megfordulok, felkönyökölök, és Damien kerül a látóterembe, ami újabb elragadtatott sóhajt csal elő mellkasomból. - Te is gyönyörű vagy - bukik ki belőlem az igazság, és feltérdelek, hogy közelebb húzódjam hozzá. Ha el akarná takarni magát, akkor odanyúlok, hogy megállítsam a mozdulatot: kár lenne érte, üzeni a tekintetem. A sebek, hegek azok, amik igazán lenyűgözővé teszik a szememben, holott elméletileg taszítania, undorítania, ijesztenie kellene, de ezek egyikét sem érzem. Így teljes a látvány, mintha megtestesülne az a kettősség, ami mindenkiben benne van... Nem tudnám értelmesen megfogalmazni, a gondolataim még mindig kuszán, egymásnak koccanva keresik helyüket a koponyámban, s az önmagamra eszmélés is várat, annyira leköt, hogy Jamest tanulmányozzam, aprólékos gonddal, elfogadó figyelemmel.*



    911 szó | Funhouse | Öltözék | @




    I'm not just
    a pretty face.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Harcos
    Udvar (Királyság) : Kitaszított
    Kor : 517
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Sherman Avenue

    on Szomb. Okt. 01 2016, 22:28




    Re: Sherman Avenue

    on Vas. Jan. 15 2017, 22:28


      Pontos idő: Szomb. Okt. 21 2017, 21:14