Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Today at 20:53

» Törölt karakterek
by Admin Yesterday at 15:14

» Cox Gallery - Brooklyn
by Admin Yesterday at 15:02

» Inwood Hill Park
by Thomas Mackenzie Csüt. Okt. 19 2017, 21:34

» Broadway
by Vitaly Rayt Csüt. Okt. 19 2017, 05:40

» Battery Park
by Thomas Mackenzie Kedd Okt. 17 2017, 22:33

» Brooklyn Közkönyvtár
by Garrett Seabrooke Hétf. Okt. 16 2017, 16:59

» Daryl's Loft
by Allena Rhys Szomb. Okt. 14 2017, 19:34

» Játékostárs kereső
by Aires Emerson Szomb. Okt. 14 2017, 10:10

» Trade Fair
by Alan Bret Csüt. Okt. 12 2017, 22:00

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Central Park - North Woods

    Share

    Central Park - North Woods

    on Szomb. Okt. 03 2015, 23:34



    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Central Park - North Woods

    on Szomb. Nov. 14 2015, 00:19

    Sam to Lottie ©


    *Furcsa számomra ez a hely, vagy talán nem is a hely, hanem a test. Elszoktam tőle. Amíg védencemmel voltam, egészen megszoktam és megszerettem, hogy pusztán a testetlen hang vagyok vele, mellette, olyasvalaki, akit senki nem lát, s épp ezért gond nélkül követhetem minden egyes lépését. Fel nem foghatom, más őrangyalok miért őrzik meg testüket, ezt a semmire sem jó húsburkot... szemem elé emelem kezem, hogy aztán le is ejtsem magam mellé. A hosszú ujjak, az óvatlan mozdulatokra megroppanó ízületek, a sápadt bőrön végighúzódó, halvány árkok idegenek nekem. Hátralesek, és arcomat a puha, fehér tollakba simítom. Az egyetlen, amit magaménak érzek a testen, a szárnyam, ám tudom, hogy itt azért nem rohangálhatok énem valódi felének megmutatásával. Az egy dolog, hogy a halandó szemek előtti lebukás nem vetne rám jó fényt. A fontosabb indok pedig: nem akarom, hogy angyali létem ezen bizonyítékainak, megnyugvásom letéteményeseinek bármi baja essen, márpedig látható és érinthető formájukban ugyanúgy kárt lehet tenni bennük, mint a test bármely másik porcikájában. A gondolatra bizseregni kezd a lapockám, szinte érzem a szárnyaim tövében a tűzzel égető szorítást, s minden izmom megfeszül, ahogy várom a gyomorforgató reccsenést, a szakadó izmok és inak cuppanásának hangját... hogy aztán felpattanjon a szemem, amit önkéntelenül szorítottam össze, s visszazökkenjek a valóságba egy pillanat alatt. Nekitántorodom az egyik fának, s hevesen kapkodok levegő után, miközben a növény jótékony támasztékát segítségül hívva próbálom rendezni gondolataim. Muszáj lenne tisztán tartanom a fejem ezektől a démoni illúzióktól, de úgy tűnik, minden erőfeszítésem sem elég, hogy rám ne törjenek olykor. És Istenemre, annyira, annyira valóságosak! Hogy is lehetnék biztos benne, hogy...*
    *Megrázom a fejem, hevesen, aztán még egyszer. Nem kételkedhetek. Az nem lenne éppen... angyali. Kinyitom a szemem, hogy az égre nézzek, még ha el is takarják előlem a lombok, de elég, ha elképzelem a rám sugárzó áldást, amely melegebb, mint a nyári verőfény délen, simogatóbb, mint egy anya érintése gyermekén. Érzem, s hagyom, hogy áthasson, míg heves szívverésem a lassú folyók méltóságos hullámverésére nem csitul, s lelkem olyan rezdületlenné nem válik, mint tükörsima tófelszín szélcsendes napon. Akkor hálaszót suttogok, s ellököm magam a fától, hogy tovább sétáljak a magamnak kijelölt irányba. Sosem jártam még New Yorkban, amelynek egy távolabbi pontján materializálódtam, kissé elvétve a célt (bár ha a földfelszín egészét nézzük, egész jól sikerült belőni, de azért ezt még gyakorolnom kellene), hát eszemben sincs szárnyat bontva lerövidíteni az utazást. Tudom, hogy az Intézet felé tartok, már amikor átkeltem a folyón, éreztem, hogy közeledem hozzá - az ilyesmi valahogy benne van a levegőben. Hogy oda tartok-e, tényleg, vagy másfelé fordulok majd, azt nem tudom. Egyvalami azonban biztos: helyes az irány, s Charlotte-hoz vezet majd, hiszen a lelkünket összekötő ezüstfonál feszessége minden egyes lépéssel gyengült, már nem akarja kitépni a helyéről a mellkasom, de még mindig messze vagyok, túl messze ahhoz, hogy végezzem a feladatomat. Nem baj. Sétálok tovább rendületlenül, már eltűntek az égről az érkezésemkor ott ragyogó csillagok, most napfény árasztja el a bőröm a ritkuló lombok között. Egészen addig, amíg legnagyobb megdöbbenésemre a lábam össze nem csuklik alattam. Csodálkozva fordítom magamra a figyelmem, s végre észreveszem, testem mennyire megviselte menetelésem, váratlanul rohan le a sokféle sajgás és fájdalom, s halk kiáltásomat elnyelik a növények. Nem is tudom hirtelen, a talpamon szúrt és vágott sebek, a fejem hasogatása, vagy a gyomromat marcangoló rettenet a legrosszabb. Hunyorogva próbálok rájönni, mi a probléma, s akkor végre visszaemlékszem. Emberi test. Annak minden szükségletével. Ivás, evés, alvás... Fáradtan sóhajtok, törökülésbe tornászom magam - a kimerült szervezet legalábbis valóságos tornamutatványként éli meg -, térdemre helyezem a tenyerem, s szememet lehunyva ismét fohászkodásba fogok. Nincs nálam étel vagy ital, de biztosra veszem, hogy egy darabig alternatív energiaforrásokon is el tudok majd tengődni. Addig legalábbis, amíg meg nem találom Charlotte-ot, s utána foglalkozhatok magammal, bizonyára nem sok idő már, hiszen érzékelésem peremén szinte már ott remeg a jelenléte, csak egy kicsit kellett volna tovább bírnom... mindegy.*
    *Ha megölnének, sem tudnám megmondani, mennyi idő telik el, de nem tartanám soknak, hiszen a hasam még mindig korog, s a fejem is nehéz kissé, ám már nem akar leteríteni a fájdalom, csupán általános rosszulléttel küszködöm, amikor kizökkent az, hogy teljesen eltűnik a húzás, mi egészen eddig birizgált. Felpillantok, nem is készültem fel rá teljesen, s ott van. A szívem vágtatni kezd, hiszen ismerem, de még mennyire jól ismerem! Arcomon kisfiús mosoly ragyog fel, s ebben a gesztusban átfénylik valamennyi angyali melegségemből. Felállok, lassan és megfontoltan, nem szeretnék több kárt tenni testemben, főleg nem előtte, de nem veszem le róla a szemem, s őrző energiám is kinyúlik felé, hogy bársonypuhán bebugyolálja a hatalmamba, s egyben felmérhessem állapotát.*
    - Charlotte *szólítom meg, halk a hangom, de tiszta, akár a tengerszem; közepesen mély és megnyugtató. Fel kell ismernie. Remélem, hogy felismeri... remélem, hogy emlékszik rám. Hisz annyit hallhatott! Vagy elfeledtettek vele? Nem tudom, mi történt, miután eltűntem mellőle. Ha velem ezt művelte az az átkozott démon, mire lehetett képes vele? Cikázik bennem a feszültség, szinte kisülök tőle.* - Kiscsillag *teszem hozzá a becézetet, amin rajtam kívül senki nem szólította, s ami tőlem is inkább szólt angyali felének, mint az emberinek. Kissé bizonytalanul fürkészem, várom, hogy ő lépjen valamit. Ha kiderül számomra, mi a helyzet vele, akkor tudok alkalmazkodni. Most fordul meg először a fejemben, vajon ő mit láthat, miután én végignéztem, ahogy kislányból felnőtt nővé cseperedik... ennyi együtt töltött idő után nem első benyomás lesz ez, de mégis az első alkalom, hogy testet öltve lát. Végigpillantok magamon, mezíttalpas gyaloglásomnak hála kisebesedett a lábam, s az egyszerű fehér pamutnadrágom elpiszkolódott, fűfoltos anyagába bogáncs és levelek tapadtak. A hasonló alapszínű pólóm viszonylag épebben úszta meg, de azért azon is látszik, hogy nem frissen rántottak elő a skatulyából, a félhosszú, göndör, pihés hajam kócáról nem is beszélve. Elfojtok egy grimaszt. Végtére Charlotte nem olyan felszínes, hogy ez bármit jelentsen. Legalábbis... nem volt olyan felszínes. Mennyi idő telhetett el? Mióta van itt? Mióta nem láttam? Az idő még mindig megfoghatatlan számomra. Megköszörülöm a torkom, ha ő habozna megszólalni.* - Kerestelek *jegyzem meg, de nem lépek felé. Még nem.*


    “Minden egyes ember, akivel találkozom, feljebbvaló nálam valamiben. Így hát tanulok tőle.” (Emerson)

    Louder than words

    Words: 990

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Central Park - North Woods

    on Csüt. Nov. 19 2015, 22:04

    To: Samuel, alias Hang


    Magány a társam, már napok óta de nem bánom, mert magam választottam ezt az életformát jelenleg. Az intézet falai között pedig folytonosságról még senki nem hallott, jönnek mennek a vadászok, eltöltenek egy pár napot, hetet, hónapot, aztán mennek tovább mintha mi sem történt volna. Nem bánom, mert legalább cserélődik a társaság is, és nem lesz unalmas az élet a falak között, ám nekem most nem erre van szükségem. Kifelé indulok, a szabadba, hiszen szép időnk van, és járni akarok, kiszellőztetni a fejem, és kideríteni hogy mégis hová lett az az átkozott Hang a fejemből. Nem olyan értelemben, hiszen szeretem valamennyire, és a tanácsait, de eltűnt és most átkozom hogy nincs aki tanácsot adna és velem lenne ha éppen valami önfejűségbe keverném magam. Szinte várom hogy olykor megszólaljon, és mivel nem teszi, még szilajabb ellenfele vagyok bárkinek aki elég ostoba hozzá, hogy belém kössön. Fekete nadrág, kényelmes csizma, és egy fehér atléta, meg egy könnyű dzseki, ez a mai napi szerelésem, amiben a természetjárást terveztem, az edzés után. Mert azt nem hagyom ki, az a legfontosabb, minden perc lehet az utolsó, készen kell állnom, az izmaim nem ernyedhetnek el, és nem lustálkodhatok.

    Elhagyom az intézetet és alapos séta után érek el a central park egyik részébe, ahol reményeim szerint senki nem fog zavarni. Élvezem a levegő viszonylagos tisztaságát, és azt hogy embernek néznek, elmennek mellettem, és meg sem állnak, nem néznek furcsán. Az árnyas fák lombai alatt menedéket találok a tűző nap elől is, és amikor az egyik apróbb ösvény felé indulnék megtorpanok. Valami... valamit érzek, de mi lehet ez? Olyan mintha húzna, mintha valami... valaki. Megszólít és felé nézek, ki lehet? A fa mellett koszosan, rongyosan, a nevemen szólít. A hangja... a Hangja. Ő lenne? De hát lehetséges ez egyáltalán? Megdöbbenve állok, ahogy a becenevem mondja, ezt senki nem ismerheti, fennhangon soha nem neveztek így, még a szüleim sem.
    - Te vagy az! - jelentem ki halkan, talán nem is hallani, de szürkés szemeim elkerekednek és a megdöbbenés egész lényemen látszik, ahogy pár tétova lépést teszek felé, és alaposabban megnézem. Embernek túlságosan... tökéletes lenne. Az arca túl sima, hogy egyszerű húszéves mundane legyen, de mégis ez az alak, miért van most alakja ha eddig nem volt? Közel érek, és megállok nem sokkal előtte. Hitetlenkedve nyújtom ki a kezem, azt gondolván hogy egy káprázat csupán, egy démon valami aljas csapdája amibe éppen belesétálni készülök, de a kezem szilárd anyagot tapint. Húst és bőrt.
    - Édes istenem.... - hűlök el ahogy realizálom, hogy ez itt az igazság, és ő valódi. Valódi! Mit sem törődve az állapotával átkarolom és magamhoz szorítom, amit sokszor megtettem volna már, ha nem lett volna egy testetlen hang a fejemben mindvégig.
    - Megtaláltál! - válaszolom ahogy elengedem, és ellépek tőle.
    - Ugye tudod, hogy tartozol egy alapos magyarázattal? - húzom össze a szemeim.
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Central Park - North Woods

    on Csüt. Nov. 19 2015, 22:57

    Sam to Lottie ©


    *Elnézem a lány alakját, és részben választ kapok egy korábbi kérdésre. Egészen más dolog emberi, halandó, testbe zárt szemmel nézni valakit, mint önvalómban, e szűrő nélkül. Egészen... megszédít az élmény. Vajon ha nem vetem le a burkot, mindig ilyen lett volna? Vagy ez csupán az újdonság varázsa? Tele vagyok kérdésekkel, miket nem tehetek fel senkinek, magamnak kell rájönnöm a válaszokra. Egyesek azt hiszik, az angyalok mindentudók. Hát, erre az elképzelésre én személy szerint csak röhögni tudnék. Bizonyára akadnak közöttünk, akiket több, vagy akár szinte minden tudással megáldottak, de én aligha tartozom közéjük. Még saját létezésem is titokként terül elém, nemhogy másoké... Figyelem a szemeit, miközben köré fonódik az erőm, óvón és védőn, meleg takaróként. Érzi, biztosra veszem, látom rajta... és nem lehet rossz érzés neki sem. Ahogy engem is lényem legmélyéig megnyugtat. Nincs ebben semmi meglepő, ez a feladatom. A védelme. A lelkéé... és a testéé is. Ez a tudat, ez a bizonyosság az, amit soha, semmikor nem kérdőjeleznék meg. A feladatom, a küldetésem mibenléte olyan fényes tudásként világított bennem mindig is, mint semmi más. Hiszen Charlotte a puszta létem értelme, akkor hívtak elő a nemlétből, amikor ő is megjelent a világok köreiben, s úgy sejtem, akkor fogok elenyészni is, amikor ő. Ha nem kapok újabb feladatot... de az már nem lenne ugyanilyen, nem lenne ugyanez. Nem tudom elképzelni, hogy valaha mást is védhetnék, mint őt. Az övével fonódott össze a sorsom és a lelkem, hogy lehetne ezt semmissé tenni? Hogy lehetne ezt elfelejteni? Ha ő elveszne, azzal az én lényegem zöme is a feledésbe hullana. Bárcsak tudnám, mit gondol! Ám a belőle áradó gondolathullámokat, melyeket testetlenül még csak-csak felfogtam valamelyest, a testi érzékelés csapdájába zárva teljesen elveszítettem. Képtelen vagyok rendesen belé látni, csupán azokra a jelzésekre támaszkodhatok, melyeket az ő fizikai valója közvetít felém. Szánalmasan szegényes egy magamfajtának... csak azért nem torzul keserű grimaszba az arcom, mert tartanék tőle, hogy nem értené okát s esetleg magára venné. Még ilyen aprósággal sem akarok neki kellemetlenséget okozni. Ellentétes lenne a feladatommal, én pedig a feladatom vagyok, tehát önmagamat tagadnám meg, ha bármi rosszat okoznék neki...
    A neve nem használ túl sokat, ám a becézet, a közös titkunk, az már nagyon is. Most először alaposabban is megnézem magamnak, nem csak a szemét, amire eddig koncentráltam. Nem látszik nagyon elveszettnek nélkülem - egyszerre mar belém az irracionális féltékenység és az olvadó megkönnyebbülés -, ugyanakkor kissé nyúzottnak tűnik, vagy inkább... űzöttnek? Azonnal ébred bennem a féltés, meg akarom tudni, mi okozza ezt benne, hogy elháríthassam. Akaratlanul, óvatlanul lépek közelebb hozzá, s nem a józan ész állít meg, hanem a talpamba nyilalló fájdalom, amitől ideges rángás fut végig a vonásaimon. Mihamarabb formába kell hoznom ezt a testet. Ha ezek a kellemetlen fizikai érzetek lassítanak le, akkor hogyan tudnám hatékonyan megvédeni Charlotte-ot? Bosszantó, hogy mostantól oda kell figyelnem erre is... nem akarok magammal foglalkozni, de muszáj lesz. A hatékonyságom érdekében.
    - Én - bólintok határozatlanul, s kissé rekedtesnek hallom hangom. Vajon mi okozza, szalad át a fejemen a kérdés, de nem érek rá ilyesmivel foglalkozni. Amikor felém lép, én is ezt teszem, aztán ahogy megtorpan, leutáznom azt is, nem akarom, nem merem túl hirtelen lerohanni. Nincs róla tudomásom, hisz annyi mindent nem tudok még én sem testemről, például hogy ahogy elhagytam a lombok árnyékát, változott a szemem színe. A korábbi zöldes helyett a kék ég alatt felvette annak kékjét: azt a fényt tükrözve, amit kapott. Hiszen az őrangyalokat leginkább a tükrökhöz lehetne hasonlítani... önmagunkban semmik vagyunk. Kell a fény, és kell a védettünk, hogy értelme legyen létünknek. Ő pedig összeszedi a bátorságát, bezárja a távolságot, ahogyan én nem mertem: le kell hunynom a szemem, amikor bőrömön érzem az ujjait. Sosem érintett senki korábban, hát szinte csillagszóróként szikrázik tudatomban az élmény, nem tudom elfojtani a mosolyt, amit okoz. Még egy érv a test mellett, jegyzem meg magamnak. Éteri formámban fel sem merült bennem, hogy bármit veszítenék azzal, hogy csak a lelkét érinthetem, testét nem. De ez... teljesen más. Másképpen jó. Kipattan a szemem, ahogy Urunkat emlegeti - reflex, hiszen az Ő nevét hiába szádra ne vedd, s már-már figyelmeztetném is erre, de aztán visszanyelem. Nem fogom elrontani ilyen kicsinyes feddéssel a találkozásunkat, nem én! Lesz rá időnk bőven... remélhetőleg. Az utolsó pillanatban tárom ki a karom, hogy méltóképpen fogadjam az ölelését, arcomat a vállába temetem, és legszívesebben megállítanám az időt. El sem tudtam képzelni... legszívesebben a szárnyammal is betakarnám, és még azt is kevésnek érezném, de az emberek világában vagyunk, nem tehetem meg. Ez így is több, mint amit valaha elképzelhetőnek tartottam...
    - Mindig megtalállak - nézek rá komolyan, ahogy ellép mellőlem, hagyom, nem marasztalom. Lehet, hogy én vagyok az angyal, de kettőnk kapcsolatát nem én diktálom, s jogában áll eldönteni, mennyit kér belőlem. Persze, nekem meg jogomban áll nem törődni a döntésével, de ezzel ráérek akkor, ha a biztonsága lesz a kérdés. - Magyarázattal? - hökkenek meg. Arcomon egy pillanatra átszalad a sebzett kétely, ahogy felidézem a találkozásunkhoz vezető legfőbb eseményt, az illúziót felkavaró démont, szemem tükre sötétedik egy kicsit, már nem az a fényes ég-árnyalat, inkább mint egy mélykék, halványan csillogó selyem színe. Aztán ugyanilyen gyorsan össze is kapom magam, s csupán az értetlenség marad az arcomon. Nem azért, mintha elrejteném a többit, nem, a színészet nem olyasmi, amire - egyelőre - képes vagyok. De az érzelmeimet rendszabályozni és mederbe terelni nem tartozik a nehéz feladatok közé. És persze tényleg nem értem, mit akar közölni... - Milyen magyarázatra gondolsz egészen pontosan? - kérdezek rá, s remélhetőleg ezt még sokat fogom tenni a közeli s távoli jövőben.*


    “this is my life
    its not what it was before
    all these feelings i've shared”

    Staind - So Far Away

    Words: 906

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Central Park - North Woods

    on Csüt. Dec. 03 2015, 23:50

    Ez annyira elképesztő. Nem vagyok benne biztos, hogy nem álmodok, és ez itt tényleg az a hang, aki eddig beszélt hozzám, de a hangja, ugyanaz, ezt a tónust ezer közül is felismerném, annyit hallotta már, képtelen lennék elvéteni. De mégis mit keres itt, és így. Mi ez az alak? Eddig is volt neki csak nem használta vagy mégis mi erre a magyarázat? Tudni akarom.
    Ahogy végigmérem, felmérem hogy fest, nem túl jól, mint valami hajléktalan, de egyáltalán ez hogy lehet? Össze is vonom a szemöldököm, de nincs bennem elutasítás, hiszen valami idevezetett hozzá, mintha valahol mélyen legbelül tudtam volna hogy ide kell jönnöm, és itt találkozom vele, aztán meg ki tudja? Nem vagyok benne biztos, mindenesetre ahogy felém lép, olyan furcsa kifejezés költözik az arcára, mintha nem lenne minden rendben, mintha a teste.... nem is az övé lenne, és még csak ismerkedne vele. Ez megmagyarázná hogy miért ilyen lerongyolódott, de... ez sem indokolja a jelenlétét. Mindenesetre engedek az első ösztönömnek és átölelem, ahogy hozzám simul a teste, olyan ismerős, jól eső érzés, mintha... mindig is ezt kellett volna tennem, átkarolnom, hozzábújni. A felismerésre elhúzódom, ezek nem az én gondolataim! Én sosem voltam ennyire gyenge, hogy másra kelljen támaszkodnom.
    - Miért? - kérdezem, de ez a kérdés sok mindenre lehet vonatkozó, bár leginkább az érdekelne hogy mi ez a test és miért nem említette soha hogy ő igazi? Hogyan tudott a fejemben lenni ha egyszer...
    - Igen magyarázattal. Meg kell magyaráznod ezt az egészet. Miért van tested? Hogyan beszélhettél a fejemben amikor itt állsz előttem? - kérdezem ahogy alaposan végigmérem még egyszer, mintha nem hinnék a szememnek, hogy mindez valóság. De olyan jó érzés volt átölelni, mintha... felmelegedtem volna, és jól esett, ami megijeszt engem. Ez az érzés... mi ez?
    - Ez... agyrém. Hogy lehetsz itt, ki vagy te? Mi vagy te? - akadok fent a következő problémán, nem hiszem hogy ember, de mi más lehetne? Bundás biztosan nem, a démon kizárva akkor már levágtam volna. Más vadász nem tud másik fejében évekig kirándulni és albérlő lenni. Hátrább lépek, és veszek két mély levegőt. Még mindig nem fogtam fel teljesen, és a szemeim is kicsit kerekebbek lehetnek mint szoktak.
    - Szóval, kezdd el - szedem össze magam és a hidegvérem, hogy végre meg tudjam mi a jóisten zajlik itt.
    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Central Park - North Woods

    on Pént. Dec. 04 2015, 16:00

    Sam to Lottie ©


    *Figyelem most az arckifejezését, bosszankodom, amiért nem értem az okokat mögötte, s úgy áraszt el a segíteni vágyás érzése, mint homokos tengerpartot a felcsapó, áradásszerű hullám, ami elől nincs menekvés, fel kell feküdni rá, vagy belefulladni. Megint emeli a kezem önkéntelenül is az érzés, hogy aztán tehetetlenül, alkalmatlanságom teljes tudatában hullajtsa vissza az oldalam mellé. Ismét úgy érzem, el fogok bukni, mert nem tudom kitalálni, mit is kellene tennem pontosan. Ki mondta, hogy egy angyal nem fél? De ez nem az a pillanat, amikor utat engedhetnék ennek az érzésnek.
    - Mert az a dolgom, hogy megtaláljalak - viszonzom a tekintetét békésen. A nyers modor mást talán elrémisztene, de számomra még nehezen értelmezhetőek az emberi hangulat-kinyilvánítások, így nincs is tudomásom róla, de ha lenne, akkor se izgatna fel túlzottan, hiszen mégiscsak ismerem Lottie-t, testestül-lelkestül, és tisztában vagyok vele, mennyivel több ő, mint az a kemény felszín, mit láttatni enged önmagából. Ha nem így lenne, nem én lennék a védelmezője. A kérdést pedig nem komplikáltam túl, válaszoltam arra, amire kimondva vonatkozott, mintha nem is érteném a mögöttes tartalmakat, további kíváncsiságot. Ami jogos ugyan, de nem vagyok benne biztos, mennyit ildomos megosztanom egyelőre... szívem szerint mindent. Talán az lesz a legjobb. Vagy a legrosszabb. De nem derül ki, amíg ki nem próbálom, nem igaz?
    Ingatom a fejem. - Azt kell hinnem, hogy a test a normális állapot, és a testetlenség volt a különleges... Akkor miért is emiatt kellene magyarázkodnom? - csipkelődöm bujkáló mosollyal. Javítja is a kérdését rögtön. - Asztrális kivetítéssel. Amennyire tudom, ez a fajtámnak mindennapos gyakorlat - vonok vállat. Jó, hát statisztikám nincs, de ha én képes vagyok rá, akkor nyilván mindenki más is. Az őrangyalok ereje nem sok mindenben különbözik egymástól, végtére miért kapnánk más adottságokat ugyanahhoz a feladathoz? Hiszen a hatékonyság a cél, ahhoz pedig kikristályosodhatott már az idők kezdetén a legcélszerűbb arzenál. - Aztán visszatértem a testembe, és így már nem tudok beszélni a fejedben. Egyszerű, nem? - bámulok rá vidáman, aztán ölelem magamhoz szorosan. De csak amíg maradni akar. Ami nem hosszú idő, nyilvánvalóan. Meg is lepődtem volna, ha ilyen egyszerű a dolgom...
    - Ugyan, Kiscsillag! Árnyvadász vagy, aki napi rutinnal pusztít démonokat és reguláz meg rosszalkodó tündéreket. Miért pont ez lenne az agyrém? - kuncogok fel, kissé hitetlenül. Egy mundane-től törvényszerű lenne, hogy kissé szkeptikusan fogadja a jelenlétem, de ő, aki e világ millió csodáját és borzalmát fogadja be egész életében? Ez azért meglepő. És hogy nem jött rá eddig is... ha tudtam volna, hogy ilyen kétségei vannak kilétemet illetően, hamarabb is felvilágosíthattam volna, de most már későn jön a gondolat. Persze jobb későn, mint soha... körülpillantok. Alig vannak körülöttünk, bár a Central Park sohasem néptelen, de nem is a sűrűjében tanyázunk. - Nálad van az irónod? - Költői kérdés, tudom, hogy egy lépést sem tesz nélküle. - Rejtsd el magad a halandó tekintetek elől, kérlek! - Egyszerűbb a dolgom, ha csak saját jelenlétem kell elkendőznöm. Ha megteszi, amire kértem, én is felhúzom a saját rejtőzésemet, aztán lépek egyet hátra és lehunyom a szemem, de csak egy pillanatra. Olyan simán és magától értetődően váltok alakot, ahogy más a kezét vagy a lábát mozdítja meg. Mire ismét ránézek, már kibontottam szárnyaim (van vagy másfél méter fesztávolságuk), bőröm pedig a Mennyei Tűztől fénylik, már ahol látni engedi a páncél. - Ez vagyok, Charlotte - tekintek rá, pillantásom is arany tűzben ég, s a mosolyomra ránézni is békés érzés. - Az vagyok, aki veled született és veled hal, akire léted őrzését bízták, aki a föléd nyújtott kéz és az eléd állított vért, az vagyok, aki mindig is voltam és mindig is leszek - adok (szerintem) teljes körű választ, már ha hagy rá lehetőséget. Teszek felé egy lépést - sehol a korábbi bizonytalanság vagy fájdalom, s felé rebbentem szárnyaim, hogy melegüket érezze, ha hagyja, kezem is nyújtom, de neki kell megfognia, elfogadnia. Én csak a lehetőség vagyok, csupa mosoly és szeretet és elfogadás, nincs is más vágyam, mint őt békéssé és boldoggá tenni, biztonságban tartani. Hiszen ez a létezésem egyetlen értelme és célja.*


    “this is my life
    its not what it was before
    all these feelings i've shared”

    Staind - So Far Away

    Words: 663

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Central Park - North Woods

    on Pént. Dec. 25 2015, 20:48

    Samuel & Lotte@
    “Can you stay with me? ”







    Nem tudom miért döbbenek meg ennyire, hiszen árnyvadász énemmel tudom, hogy létezik az ilyesmi, de mégis, talán az hogy ez pont velem történik meg, nem tudom, annyira irreális az egész és meg is zavar. Bele sem gondoltam eddig, hogy a Hang, akár testben is eljöhet hozzám, és nem csak testetlen entitásként fog kísérni utamon. Most pedig, itt áll előttem, és az arcomon szerintem érzelmek egész skálája sorakozik fel, de vajon mennyit ismer fel ebből egy angyal, aki eddig csak belülről látott engem? Jobban ismeri a belsőmet, mint bárki más, vagy jobban mint én magam.
    - Az a dolgod? Őrangyal vagy - kérdezem, aztán ki is következtetem a választ az alapján amit mond. Miért nekem lett rendelve, miért voltam én olyan különleges vagy más, hogy mellém került az őrangyal? Érdekes mindenesetre, el sem mertem volna képzelni hogy ez lehet a magyarázata annak hogy miért csak a fejemben volt a hang eddig.
    - Szóval csak asztrális kivetítésként becuccoltál a fejemben, és csesztél közölni hogy igazából ki is vagy és mit akarsz. Végül is még a nevedet sem árultad el amíg bennem laktál... - morgolódok kicsit, de nem rosszindulatúan, inkább olyan hitetlenkedő módon, de végül is a mosolyom visszatér, hiszen valljuk be, azaz valljam be, hiányzott végső soron.
    - Miért most? Tudod milyen űrt hagytál? Nem értettem, miért nem beszélsz hozzám többé, és nem figyelmeztetsz az ostobaságaimra... - sóhajtok fel, mert ha ez a természetes állapota akkor érthető de ettől még nem érzem magam jobban jelenleg.
    - Én... nem tudom. Egyszerűen csak sosem hittem volna hogy érek annyit hogy őrangyalom legyen, aki Hangnak álcázza magát a fejemben és... hirtelen ért az infó, ennyi az egész - magyarázom, de hogy neki vagy magamnak az megint más kérdés. Nem tudom, és már megzavarodtam teljesen. A kérdésére úgy nézek rá mintha most jöttem volna le a falvédőről, még szép hogy nálam, mosdóba sem egyek ki nélküle.
    - Még szép, sehová nem megyek nélküle - húzom elő, és a rejtőzés rúnáját, rajzolom a karomra, ez eltűnik majd egy idő után, és mindig újra kell rajzolnom, de mit bánom én? Nem ezen fog múlni semmi, így elrejtőzöm a halandó szemek elől, és várakozva pillantok az angyalra. Nem tudom mire gondolhat vagy mit akar tenni, de ami ezután következik, arra talán még én sem készültem fel, sosem láttam még angyalt, nemhogy... nem hogy...így. Elképedve figyelem, ahogy kiterjeszti a szárnyait, amik közt lazán megvan a másfél méter és egyszerűen minden kételyem eltűnik, mintha kisimulna a világ, és valahogy olyan békés érzetem támad.
    - Egek.... - pislogok meredten hiszen a mennyei tűzről már sokat hallottam, de aligha tudhattam hogy ez ilyen... gyönyörű és csodálatos. Nagy a késztetés hogy közelebb menjek és megérintsem, de nem tudom mennyi biztonságos, így inkább megtorpanok a két mozdulat között.
    - Szabad? - utalok a szárnyaira.


    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Central Park - North Woods

    on Vas. Jan. 03 2016, 21:49

    Sam to Lottie ©


    *Sok mindent kell még (újra?) megtanulnom. Bár eredetileg testemmel együtt küldtek az őrizésére, így feltételezem, hogy hajdan tudtam kezelni ezt és mindazt, ami jár vele, szinte rögtön ledobtam a fizikai formát, így már nem is igazán emlékszem, milyen volt annak idején hordani. Ez volt az, vagy egy másik? Nem is érdekel túlzottan, bármelyik is az igazság, nekem mindenképpen terhemre van, de eddig szeghettem szabályt, már nincs más választásom, mint hordani a testburkot, ha a Földre lépek. Márpedig az elképzelhetetlen, hogy ne tegyem, hiszen itt van a védencem, és inkább a megsemmisülés, mint az ő elhagyása!
    - Természetesen - mosolygok, magától értetődő, mi más lennék? Persze ha belegondolnék, akkor nyilvánvaló lenne, hogy számára miért nem olyan egyszerűen megemészthető információ ez, de nem gondolok bele.
    - De hát elárultam! - tiltakozom döbbenten, aztán homlokráncolva belegondolok. - Vagy csak akartam? - Ha az ember pusztán gondolat maga is, elég nehéz elválasztania azt, amit magában gondol attól, amit a másik számára is hallhatóan gondol. Lehet, hogy tényleg nem tudattam vele a nevemet? Hoppá! - Legalábbis... azt biztosan mondtam, hogy vigyázok rád! - váltok át védekezőbe, már csak azért is, mert tudom, hogy Lottie-mnak könnyen eljár a keze. Nem mintha nem imádnám a heves természetét, de azért nem lenne ildomos, ha némi felindulásból az én bőrömnek szegezné a késeit. Szó se róla, az angyalok gyorsabban gyógyulnak az átlagnál, de épp csak visszatértem a testembe, én igazán próbálkozom nem rögtön leamortizálni... Azért a visszatérő mosolya hamar megnyugtat, hogy ettől nem kell tartanom, így bizonytalanul bár, de viszonzom gesztusát.
    - Jöttem ahogy tudtam, elhiheted - sóhajtok egy nagyot én is. - Csak éppen... kicsit bonyolult vissza-, vagy inkább megszokni ezt- emelem fel a kezemet, s mozgatom meg az ujjaimat, mert ez valóban problémás egyelőre, de bízom benne, hogy idővel azért enyhülnek rossz érzéseim ezzel kapcsolatban. Nem tehetek róla, de a fizikai érzékek... olyan, mintha börtönben lennék. Egy igen szűk és kényelmetlen börtönben. Az embereknek természetes a test, nekem... már nem annyira. De hát direktben csak nem mondhatom ki, hogy sokkal jobb szerettem Hang lenni, mint ez. És még nem is láttam magam, szóval egyelőre nem kellett szembesülnöm azzal, hogy konkrétan hogy is nézek ki... az is érdekes lesz majd. És bizarr.
    - Hogy érsz-e annyit? - vetem hátra a fejem, s kacagok az égre. Év vicce, komolyan! Aztán visszanézek rá, gyengéd szeretettel. - Te vagy a leglenyűgözőbb ember és árnyvadász, akivel valaha találkoztam - jelentem ki teljes komolysággal. Jó, hát én nyilván elfogult vagyok, de akkor is. Azt már inkább nem fejtem ki, hogy mindenkinek van ám őrangyala, csak mondjuk minden őrangyal módszere más, s ráadásképpen embereknek meg sem mutathatjuk magunkat, legfeljebb nephilimeknek, de még az sem igazán szokás... én persze nem bírtam ki. De ez nem baj. S különben sem fog mindig látni, pedig mindig vele leszek.
    A kérésemet teljesíti azonnal, ami tovább növeli nyugalmam, hiszen az, hogy hallgat rám, mindenképpen örvendetes számomra és megkönnyíti a feladatomat a jövőben. A csodálata pedig úgy simogatja a lelkem, ahogy kéz sosem tudná, elégedett mosolyom is tanúsítja ezt. Bólintok. - Persze, gyere - tárom ki a karomat is, hogy ha hagyja, egy ölelésbe zárjam, egyszerre karolva át úgy, ahogy egy ember tenné, s takarva be óvón a szárnyaimmal, amik puhán érnek hozzá, a tollpihék csiklandozzák az arcát, s egy pillanat úgy átmelegítik, mintha valóban egy kályhához simulna, nem is bírhatja ki sokáig ezt a szoros közelséget, hamarosan el kell lépnie, bár egy pillanatig még tartom, mielőtt engedném, s ha megtapogatja magát, érzi is, hogy valóban fizikailag is felmelegedett tőlem, jobban mondva a tüzemtől. Érzelmileg és lelkileg pedig pláne, mégiscsak angyal vagyok, hatással vagyok a halandókra. Remélhetően jó hatással. Persze az is elképzelhető, hogy megijeszti az intenzív élmény... nem tudom, még sosem mutattam meg angyali alakom senkinek, s ráadásképpen nem is csak egyszerű őrangyali energiákkal cirógattam meg, hanem annál sokkal többel. - És most? Megengeded, hogy tovább vigyázzak rád, Kiscsillag? - érdeklődöm kissé rekedten, tartok a választól, mert ha nemet mond... na, abba bele sem akarok gondolni.*


    “this is my life
    its not what it was before
    all these feelings i've shared”

    Staind - So Far Away

    Words: 657

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Central Park - North Woods

    on Hétf. Feb. 01 2016, 00:12

    Samuel & Lotte@
    “Can you stay with me? ”







    Annyira furcsa ez a helyzet, de szerencsére már senki nem láthat meg minket, hiszen elrejtettem magam a mondik szeme elől, és nem hiszem hogy bárki is erőltetné a szemét hogy olyasmit akarjon látni ami amúgy nincs ott. Én viszont olyasmit látok, amit eddig nem láttam, és most még nem vagyok benne biztos hogy mennyire valóságos ez. Tudom hogy az érzem, de ettől még elhinnem kicsit nehezebb.
    - Szóval őrangyal... - kicsit még mindig hitetlenkedek ezen, aztán döbbent képére nézek. Elsőre nem is tudom még mire gondol, hiszen a hangját az impulzusait ismerem, a mimikáját még nem, de csak felvonom a szemöldököm. Nem, biztosan nem, akkor nem Hang-nak neveztem volna. Ezt vele is megosztom.
    - Nos nem. Ha tudtam volna a neved, akkor nyilván nem Hang-nak kezdelek el nevezni, szóval itt a remek alkalom, ki vele. Mi a neved, angyalom - a stílusom, és jellemem mit sem változott, most is akaratos vagyok, és makacs, és ma innen nem megyünk sehová, amíg ki nem nyögi nekem ezt az információt.
    - Azt igen, elmondtad sokszor hogy vigyázol rám, és nem hittem neked egy ideig. Aztán igen, de ezt te is tudod, vagyis már mindegy - legyintek ahogy a magyarázatát hallgatom, még hogy megszokni. Bár mondjuk, lehet benne valami, hiszen elvileg neki ennek kéne normálisnak lenni, és annak nem hogy a fejemben dekkolt, de már megzavarodom.
    - Oké. szóval most a normális ha tested van és mellettem vagy, de te eddig rendetlen voltál és kirándultál a koponyámba - foglalom össze ahogy, végignézek rajta.
    - Azt hiszem, bele kell jönnöd hogyan legyél ember, rémesen festessz... - vigyorodok el kissé pimaszan, mert mindig is ellentmondtam neki és feleseltem, és van ami nem változik meg akkor sem ha megöregedtem. ez mondjuk egy pont olyan dolog, de majd azért ha hazavittem Samuelt, szerzek neki ruhát meg cipőt hogy normálisan nézzen ki. Mert így mégsem járhat, mint Tarzan a nagyvárosban. Elmosolyodom a nevetésére, olyan őszinte, természetes és van benne valami amit nem tudok megfogalmazni, mégis olyan jó érzés hallgatni hogy nevet. Az embernek kedve lenne vele nevetni, egy zöld mező közepén, és a virágok közt körbe körbe forogni.
    - Azért ne túlozz, biztos van nálam lenyűgözőbb vadász is. Mondjuk az a Herondale fiú, elég kalandos az élete - és valamiért mindig úgy gondoltam hogy jobb nálam, annak ellenére hogy fiatalabb is mint én vagyok. Mindenesetre elvetem ezt a gondolatot, nem akarok most rajta gondolkodni, amikor elég fejtörést okozhat az előttem álló angyal is nekem. Közelebb lépek hozzá, és int hogy megérinthetem, és meg is teszem, ahogy magához húz, és ölelésébe zár, a szárnyai körbevesznek. Elkerekedett szemekkel, csodálva és gyönyörködve nézem ahogy körbefonnak és puhán érnek hozzám. Annyira... csodálatos. Nagyszerű érzés, és meleget érzek, mintha egy fagyos éjjel után átmelegednék, szétárad az egész testemben és egy pillanatra nem is kapok levegőt. El kell húzódnom, és elenged. Egészen felmelegedtem, ahogy megérintem az arcom. Hihetetlen, még mindig az élmény hatása alatt vagyok, ahogy újra megszólal, és kérdez. Mondjuk elég lehetetlen dolgot.
    - Eddig sem kérted az engedélyem hogy vigyázz rám, most miért tennéd? - kérdezem, de a végére elmosolyodom, érezheti hogy nem félek tőle, és nem akarom eltaszítani sem.
    - Ha neked úgy jó, akkor vigyázz - mondom ki, a végén még félreértené.


    avatar
    Samuel White

    Faj : Angyal
    Rang : Uralom - Shamsiel - A Teremtő Napja
    Tartózkodási hely : Ahol lennem kell.
    Kor : 31
    Foglalkozás : őrzés-védés

    Re: Central Park - North Woods

    on Pént. Feb. 05 2016, 17:40

    Sam to Lottie ©


    *Van abban némi igazság, amit a másik mond. Az idő nagy részében olyan természetesnek vettem mindent, elfogadtam, ami jött, s nem nagyon kérdőjeleztem meg semmit. Ha Lottie Hangnak óhajtott nevezni, nem érdekelt az oka, egyszerűen örültem, hogy egyáltalán beszélünk, és ennél mélyebben nem is mentem bele a helyzet elemzésébe. Hogy az idő előrehaladásával lettem kevésbé elfogadó - hogy ne mondjam kevésbé birkaszellemű -, vagy a test hozza magával a kíváncsiságot és az okok kutatásának késztetését, az rejtély marad. Mindkettő reális lehetőség volna.
    - Hm, ez tulajdonképpen jogos - ismerem el hangosan is. De igaza van, ez az új találkozásunk remek újrakezdési lehetőség. Kicsit kiszélesedik mosolyom, lépek egyet hátra, hogy legyen elég helyem, egy pillanat alatt magamra gondolom vértemet, és - ehhez kellett a távolság - tisztelgek a kezemben anyagiasuló karddal. Aztán egy rézsútos suhintás lefelé, és térdem hajlítva, derekam megdöntve úgy köszöntöm Charlotte-ot, mintha úrnőm lenne. Tulajdonképpen az is, csak nem az angyali hierarchiában. - Samuel, az őrangyalod, szolgálatodra, Charlotte Carrington - deklarálom ünnepélyes hangon. A felvett emberi vezetéknevet nem mondom ki, az nem tartozik olyan szervesen hozzám, s nem is érzem különösebb szükségét, ha árnyvilágival állok szemben. Kiegyenesedem, a szemem nevet. Nem mondom, hogy felszabadult lennék, még nem, de mindenképpen euforikus boldogsággal tölt el, hogy vele lehetek, s ilyen módon is "megismerkedhetünk".
    - Egy ideig? Micsoda finom  megfogalmazás! Ha jól emlékszem, három évembe telt, mire meggyőztelek... - röhögök fel, muszáj, ezt nem lehet bírni. Hiába, már kisgyereknek is igencsak akaratos volt, és ha ő egyszer valamit a fejébe vett... de jobb is, hogy bír a makacsság jellemvonásával: az ilyesmi életmentő lehet a nephilimeknél, és elsődlegesen mégiscsak azt nézem, hogy minél hosszabb és boldogabb élete legyen. S ez a jellemhiba nem éppen olyasmi, ami az üdvözülése útjában állna, ezért még csak szóvá tennem sem szükséges. Ami azt illeti, a mennyek tele vannak kőfejűen makacs és borzasztóan csőlátású emberekkel. Azzal sincsen baj, adott esetben... - Öhm, igen. Így lehet röviden összefoglalni. Azzal a kitétellel, hogy nem szó szerint a fejedben voltam, hanem nagyon is léteztem azon kívül, pusztán képes voltam a gondolati energiákon keresztül... ehh, hagyjuk, ez csak szakmai blabla - szakítom félbe magam legyintve, kétlem, hogy érdekelnék a technikai részletek. De akkor sem csak holm i képzeletbeli barát vagy efféle voltam, akármit is mondtak a felnőttek. Legalább az árnyvadászoknak lehetett volna több eszük ennél...
    - Hogy mi? Rémesen? Miért? - hüledezek, és forgolódva próbálom elöl-hátul megszemlélni magam. Nincs felesleges plusz végtagom, testi deformálódásom - arra azért még én is figyelhetek! -, és biztos vagyok benne, hogy nem is nézek ki olyan öregnek, mint az angyalok átlagéletkora.
    - Nem azt mondtam, hogy a legkalandosabb életű, hanem azt, hogy a leglenyűgözőbb. És hidd el, megvannak a forrásaim - próbálnék titokzatos képet vágni, inkább röhejesre sikerül, hiába, az erőlködés nem tesz jót az ilyesminek. Mellesleg nem hazudok - nem is szokásom -, az angyaloknak tényleg megvannak a maguk csatornái, amiket nem osztanak meg senkivel. A teremtés felső polcain ücsörgésnek megvannak a maga előnyei és hátrányai is. Az ölelés jólesik, de nem tarthat sokáig, végtére sosem ártanék neki. Szándékosan sohasem... a mulasztásomat pedig még nem merem felhozni. - Hát, eddig azért kicsit más volt a helyzet. Például szükségem van, izé... szállásra, meg ilyesmire, amire a normális embereknek... - tárom szét a karom kissé tehetetlenül, frusztráltan, miközben ismét eltüntetem szem elől a szárnyaimat. Ha nincs rájuk szükség, nem rajongok a mutogatásukért - végtére az angyaloknak az a gyenge pontja. Bár a testem is elég törékeny, de a szárnyaim elvesztése messze érzékenyebben érintene, mint mondjuk a karomé vagy a lábamé. Ami pedig a megszólalásomat illeti, abból is hallatszik, hogy mennyire kívülálló vagyok én ebből a világból, hiába szemléltem évtizedeken keresztül, egészen más most át is élni mindent, ami vele jár. Az engedélyére azonban előbb csak elmosolyodom, óvatosan, aztán egyre szélesebben, végül elnevetem magam, és a nevetésem úgy hullámzik körülöttünk, akár a víz, betölti az egész sétányt majd a parkot is, és vagy száz méteres sugarú körben jókedvre derít mindenkit, pedig rajtunk kívül nem is hallja senki. Óvatlanul még egy újabb ölelést is megengedek magamnak, ezúttal szárnyak nélkül, de az emberinél magasabb testhőmérsékletem így is felmelegítheti. - Köszönöm! - suttogom a hajába, ahová egy pillanatra temetem az arcom, aztán elengedem, hátralépek, ismét ideje fegyelmeznem magam. De a vigyort nem sikerül letörölnöm a képemről. - Akkor mehetünk? - vetem fel, s nyújtom felé a kezem. Nekem mindegy, hová: Idrisbe, az Intézetbe, démonvadászatra, mindegy, amíg vele lehetek.*


    “this is my life
    its not what it was before
    all these feelings i've shared”

    Staind - So Far Away

    Words: 729

    Re: Central Park - North Woods

    on Vas. Jan. 15 2017, 20:04


      Pontos idő: Szomb. Okt. 21 2017, 21:19