Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Today at 20:53

» Törölt karakterek
by Admin Yesterday at 15:14

» Cox Gallery - Brooklyn
by Admin Yesterday at 15:02

» Inwood Hill Park
by Thomas Mackenzie Csüt. Okt. 19 2017, 21:34

» Broadway
by Vitaly Rayt Csüt. Okt. 19 2017, 05:40

» Battery Park
by Thomas Mackenzie Kedd Okt. 17 2017, 22:33

» Brooklyn Közkönyvtár
by Garrett Seabrooke Hétf. Okt. 16 2017, 16:59

» Daryl's Loft
by Allena Rhys Szomb. Okt. 14 2017, 19:34

» Játékostárs kereső
by Aires Emerson Szomb. Okt. 14 2017, 10:10

» Trade Fair
by Alan Bret Csüt. Okt. 12 2017, 22:00

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Battery Park

    Share

    Battery Park

    on Vas. Okt. 04 2015, 22:16

    First topic message reminder :


    avatar
    Thomas Mackenzie

    Faj : Nephilim
    Kor : 19
    Foglalkozás : "Nem vagyok fiú. Nephilim vagyok."

    Re: Battery Park

    on Vas. Okt. 01 2017, 01:15

    Lehet, hogy nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy kitörjön belőlem a frusztráció, de sajnos nem tudok megálljt parancsolnineki. Úgy érzem, leteremt azért, mert másféle mágiát használok, mint ő.
    - Azt használom, ami nekem működik és amit mindig is tanultam! Ha bármit akartam, magamra rajzoltam, és működött, szóval nincs okod kritizálni, amit csinálok!
    Becsukom a szám, és nem tartom fairnek, hogy szó szerint kihátrál a vitából. Miért nem kezdünk el ordítozni egymással inkább, vagy miért nem képel fel?! Jobb lenne egyszer és mindenkorra tiszta vizet önteni a pohárba. Ehelyett csak bocsánatot kér, és ettől kissé megszeppenek. Félrenézek, és minden mást lenyelek, amit még mondani akartam.
    Nem egészen értem ezt a magyarázatot a titkos erejéről. Hogyan láthatná a döntéseimet, mielőtt meghozom őket? De nekem annyi is elég, hogy nem olvas a gondolataimban, és nem látja a jövőmet.
    - Nem zavar - mondom végül hangyányi mérlegelés után, kicsivel szelídebben, mint az imént. Használja csak. Talán még hasznunkra lesz ez valahogyan. Például sikeresebben oltja ki lobbanékonságomat.
    Érzem, hogy egészen fagyossá vált a légkör, de nem tudok mint kezdeni ezzel azon kívül, hogy hagyom elterelni a témát a születésére, a korára, a világra a világunkon kívül, és arra, hogy ez számomra mennyire kiakasztó.
    - Oh nem. Kicsit se vagyunk egyformák. Ez mostanra egyértelmű kell hogy legyen neked is - jegyzem meg. Semmit sem tudok. Semmit az égvilágon, és ez baromira bosszant. Mégis miféle esélyem volt így valaha is az életben maradásra? És a rohadék nagybátyám elvárta volna, hogy olan természetfelettieket támadjak meg, vagy kézbesítsek nekik üzeneteket, akik többezer évesek? Két lábon sétáló csali voltam neki mindig is?
    Tényleg Gabriel az egyetlen esélyem.
    Valahogy kezdem érezni az őszinteségét, amint beismeri, hogy fogalma sincs, hogy nem kattant meg ennyi idő alatt. Ami azt illeti, nekem se lenne erre a kérdésre válaszom, vagy a válaszom az lenne, hogy már réges-rég megtötént, csak épp magasan funkcionálok. Éppenséggel... megkérdezném, hogy mind ilyen sokáig élünk-e, de teljesen felesleges lenne. Valamiért úgy érzem, én ezt a kort sohasem fogom megérni.
    Lenézek a kezére, és egy pillanatig csak meredek rá.
    - Sajnálom - nyögöm ki végül. - Hidd el, nem akarok sggfej lenni, csak az vagyok.
    Ez... volt... életem legnyomasztóbb bocsánatkérése, de nem baj. Megfogom a kezét, és közelebb lépek egy kicsivel.
    - Talán, ha kicsivel többet magyaráznál, én is megérteném, miről beszélsz. Nem lesz könnyű, mert tesiből vagyok a legjobb a suliban, de igyekszem. Minden, amit mondasz,
    nekem kínai és ez krva idegesítő. Szóval semmi személyes.
    avatar
    Gabriel Skoglund

    Faj : Nephilim
    Foglalkozás : Kalligráfus

    Re: Battery Park

    on Vas. Okt. 01 2017, 21:36

    Megkövülten állok az újabb kifakadására, egy ideig még levegőt venni is elfelejtek. Nem értem, miért rohant megint így nekem, csak azt érzékelem, hogy a dühe elsodor.
    Várok.
    Némán, és még továbbra is döbbent, fájdalmas, meglepett arccal, mire eszembe jut, hogy levegőt is kéne vennem. S gondolkodni kezdek, a helyett, hogy a fájdalmamnak adnék utat. Megérteni és megértetni akarom a helyzetet, a dolgokat. Thomast.
    - Sajnálom, ha szavaim degradáló kritikaként értelmezted, nem ez volt az üzenete. Kíváncsi lettem volna rá, miként működik nálad, s nem tiltani, vagy leszólni – halk, s határozott hangon beszélek hozzá, nyugodtan. Pedig legszívesebben megkönnyezném a fájdalmát, ennek nem is tudok gátat vetni, s szemem sarkánál újfent csillanni kezd egy könnycsepp. Min mehetett keresztül, hogy a kíváncsi és őszinte közeledésemre, szeretetemre így támad? – Jót szeretnék neked, a fájdalom helyett.
    Hogy nem zavarja, bólintok egyet, nem fogok rákérdezni, hogy biztos? Bízom az őszinteségében, s abban, hogy ha zavarja, jelzi. Addig is, visszafogom a képességem, lecsukom harmadik szemem felé.
    - Most még így látod – nézek rá komolyan. Ahová én akartam tartozni, tőlük tényleg különbözök. Sem angyal, sem ember nem vagyok. Megtanultam, s elfogadtam, hogy sosem leszek egyik sem. Ekkor kezdtem el felfedezni a saját fajtám képességeit, határait.
    - Akkor ne legyél. És akkor nem kell folytonosan bocsánatot kérned. Légy türelmes és megértő magadhoz. Az eszed és szíved a helyén van, más nem is kell hozzá – mosolyodom el ismét, lágyan, némileg kimerülten. A negatív érzelmek általában így hatnak rám, ezért menekített el atyám is, mikor kitagadtak, s mikor felébredt teljesen képességem. S ezért örülök, hogy most már nem vagyok tolmács. Visszatekintve arra a munkára, sok erőt szívott ki belőlem, egészen gyenge lettem.
    Thomas mostani bocsánatkérése is mutatja, hogy jó lelke van és figyelmes, s ha levedli a környezet által ráaggatott ruhát, egy kedves nephilim lesz alatta. – Hiszek neked.
    Kezem továbbra is tartom felé, miközben figyelek a szavaira, s végiggondolom válaszát.
    - Értem – bólintok végül, s leengedem a kezem. – Magyarázni ezt nehéz lesz, s megteszem. Ez olyan képességünk, mint a járás, a beszéd, a levegővétel. Bennünk van, természetesen létezik bennünk. Nem pedig olyan, mint az írás vagy tantárgyak tanulása. Tudnál nekem segíteni abban, hogy miben vagy miként magyarázzak számodra? Szeretnék minél megfelelőbb válaszokat és segítséget adni a számodra. Nagy segítség lenne nekem – nem szeretnék még egyszer belefutni a kirohanásába, s nem csak magam miatt. Szeretném, ha végre nyugodtabb lehetne, ha élvezné azt, aki, és ahová tartozik.
    avatar
    Thomas Mackenzie

    Faj : Nephilim
    Kor : 19
    Foglalkozás : "Nem vagyok fiú. Nephilim vagyok."

    Re: Battery Park

    on Hétf. Okt. 02 2017, 00:13

    Még ezzel is legszívesebben vitába szállnék, hogy amit az imént mondott, az nem degradáló kritika volt, hanem kőkemény oltás - mifelénk így mondják, a negyed rosszabbik oldalán -, de észre kell vennem a békülékeny szándékot és azt is, hogy kezdem átlépni a határt, ami aközött van, hogy jogosan kiakad az ember valamin, vagy simán csak bunkózik, mert megteheti, és mert tudja, hogy nem lesz megtorlás. Ismét megcsillannak a könnyek a szemeiben, én pedig legszívesebben ráordítanék, hogy hagyd abba, ne csináld ezt miattam, mert nem érdemlem meg. Közben meg lehet, hogy nem engem, hanem magát siratja, meg ezt az egész projektet, hogy engem majd a szárnyai alá vesz, esetleg az egész végtelen életét, amelyben biztos hogy legalább kétszer annyi fájdalom volt, mint öröm, mert a dolgok már csak így szoktak lenni.
    Lecsillapodom, vagy lecsillapít, nem tudnám megmondani, de végül csak bólintok. Legyek türelmes és megértő... Micsoda butaság. Ha az lennék, sose fejlődnék.
    - Köszönöm - mormolom halkan, ahogy tudatja velem, hogy a bocsánatkérést elfogadja. Hálás vagyok azért is, hogy nem ragozza tovább a témát, nem olvassa a fejemre, hogy hol és mit rontottam el. Különös... az imént ugyanez még dühített. Mostanra kiszellőztette a fejem a düh hulláma, melyek összecsaptak a fejem felett, de nem sodortak el, csak jó nedvesen hagytak mindent.
    - Szóval ezért mondtad, hogy a rejtőzést eddig is használtam valószínűleg, csak öntudatlanul? Mert elvileg képes rá minden nephilim? - Kicsit megcsóválom a fejem elgondolkodva. - Tudod, nekem még a szárnyaim kiengedése is erőfeszítésbe kerül. Valószínűleg azért, mert olyasvalaki próbált tanítani, aki nem ismeri a nephilim mágiát, olyan módszerekkel, amelyekkel vadász mágusokat képeznek ki. Egészen... elképzelhetetlen, hogy az erőmet másként is használhatom. Mindent el kell felejtenem, és újratanulnom? - kérdezem, nem mintha bánnám. Valószínűleg azért nem jutottam sokra az erőmmel, mert eddig egy kockát próbáltak velem belepréseltetni egy kör alakú lyukba. De kezdek rájönni, hogy vannak négyszög alakú lyukak is, és remélem, Gabriel meg is mutatja majd nekem az összeset.
    - Tekints újszülött nephilim fiókának, egy üres lapnak, és akkor azt hiszem, minden rendben lesz. Én pedig ígérem, hogy türelmes és elfogadó diák leszek - fűzöm hozzá ezt is, mert ez eddig nem egészen volt rólam elmondható.
    Felemelem a kezem, és megfogom az övét lesütött szemmel. Az ujjaim általában melegek, de most hűvösnek tűnnek az övéihez képest. Forgatok magamban egy vallomásos mondatot, majd végül kibököm:
    - Szeretném, ha te tanítanál meg mindenre, amit tudnom kell magamról.
    Egy pillanatra az ajkamba harapok, mert ez kicsit félreérthetően hangzott, de most már nem kezdek magyarázkodásba. Inkább felnézek rá, és felteszek egy kérdést, hogy túlessünk az érzelmes részen:
    - Szóval, mit is kellett volna látnom a homlokodon? Van valami kínos tetoválásod, amit kilézereztettél?
    avatar
    Gabriel Skoglund

    Faj : Nephilim
    Foglalkozás : Kalligráfus

    Re: Battery Park

    on Szomb. Okt. 07 2017, 18:53

    Halvány mosollyal biccentek egyet. Nem erőltethetek senkire semmit, hiszen saját bőrömön tapasztaltam, milyen az, amikor a saját létezésem és szabadságom, életem felett nincs döntésem. Önkéntelenül a nyakam hátsó részére siklik kezem, aztán el is veszem onnan. A rosszban szerencse, hogy Alex tette rám a kezét. Sokkal rosszabbul is járhattam volna.
    - Igen. Minden természetfelettiben megvan ez a képesség. Akár tud róla, akár nem. Talán... – gondolkodom el. – A mágusok azok, akik felébredésük után tudják csak használni, de ebben nem vagyok biztos – találkoztam már olyannal, aki nem tudott róla, ki is ő, s alkalmazta a rejtőzést, mikor megijedt, vagy nagyon maga alatt volt. De nem figyelem a mágusokat, így nem is ismerem őket igazán. Főleg, hogy mire képesek ők is a fajtám tagjaival, ha rossz csillagzat alatt születtek.
    - Nem éppen ezért. Hanem mert sérültek, s te pedig lélekben. Az erőnk a lelkünkben is lakozik, nem csak a testünkben – felelem komolyan. Milyen sokáig nem hittem ezt el atyámnak! – Azt mondod... mágus tanít? – értem meg végre szavainak végét. Így már értem a rúnákat is, sejthettem volna!
    - Kell? Felejteni? Vagyis azért akarod elfelejteni, hogy újratanuld? – Aztán kis szünet után a mosolyom jelzi az ugratást. Végül szavaim komolyan formálódnak. – Amit megtanultál, az a tiéd. Ezzel vagy több és erősebb. Tedd előnnyé, el ne dobd, ha hasznodra van. Ha nincs, vizsgáld meg annak okát, s még mindig foglalkozhatsz vele, ha mégis úgy véled, meg akarod tartani.
    Válasza alapján úgy látom, érti és megérti a helyzetet, ahogy alakult, s hogy megérett arra, hogy befogadja mindazt, amit mutatok. Ha nem, akkor sincs veszve semmi. Szélesen elmosolyodom és a vállára téve a kezem, barátian, ámde erősen megszorongatom a vállát örömömben.
    - Ez a beszéd!
    Elfogadja a felé nyújtott kezem, ami még jobban eltölt örömmel, s szavaira már a szemeibe is tekintek, hosszasan. Fontos lehetett számára mindez, hiszen voltaképpen én sem tudtam olyan sok mindent magamról, hiába okított atyám. Magamat fel, csak én fedezhetem. Mint ahogy magam építem fel vagy a korlátaim, vagy szabadságom.
    - Te ismerheted a legjobban önmagad. Senki más. Én legfeljebb a hozzád vezető lehetőségeket mutathatom meg. Köszönettel fogadom felkérésedet, s lehetőségeimhez mérten, a lehető legjobb okítód lenni – komollyá válik a tekintetem és a szavaim is. Felelősség mindez, s egyben öröm is.
    Finom az érintése. Szeretném megvédeni, megóvni minden rossztól, de tudom, hogy még magamat is alig tudnám. Így azt tehetem, hogy erősebbé teszem, hogy megálljon a lábán a világ viharában, vagy kihasználva az áramlatokat, haladni annak sodrásával.
    - Ha majd meglátod, elmondod nekem – nevetek fel önfeledten. – Az ehhez vezető első lépés az úton az, hogy rájövünk, miként fogadsz be tanítást olyan területen, amiben a halandók csak reménykednek, hogy létezik. Gyere a víz szélére, kérlek – ha velem tart, továbbra sem engedem el a kezét.
    - Érezd az az energiát, amely körbevesz bennünket, ahogy kialakul, amint a rejtőzés erejét használni kezdem. Most nem rejtőzünk, így érezni fogod, milyen a kettő közötti különbség.
    Hagyom ráhangolódni.
    - Most pedig elindítom az erőt, készen állsz? – Csak akkor teszem meg, ha készen áll rá, akkor viszont, a szokásos módon és gyorsasággal teszem.
    - Most erősebb, mint szokott lenni, éppen azért, hogy lásd is a különbséget – mutatok a víztükör felé. – Hajolj a víztükör fölé. Mit látsz? – Az érzékeltetés kedvéért, kiterjesztem a víz felé eső szárnyamat. Sem önmagát, sem a szárnyaim, vagy esetleg a magasságom okán, testem többi részét sem látja a vízfelszínen visszatükröződni.
    avatar
    Thomas Mackenzie

    Faj : Nephilim
    Kor : 19
    Foglalkozás : "Nem vagyok fiú. Nephilim vagyok."

    Re: Battery Park

    on Vas. Okt. 08 2017, 23:52

    A tarkójához emeli a kezét, nem tudom, mit jelenthet ez a mozdulat, de most már kezdem úgy érezni, ideje nekem is kiderítenem róla pár dolgot. Ő már szinte mindent tud rólam, én róla viszont szinte semmit, az atyja nevén kívül, ami valljuk be, nem sokat mond nekem.
    Kicsit vidámabbak a kilátásaim a tudás megszerzésére vonatkozóan, hogyha a képességek egy része valójában készség, melyek velem születtek. Ekkor értem meg, hogy ugyanaz a helyzet, mint a nephilim vonzerővel. Azt se tanultam, se nem csiszolgattam tökéletessé. Csak van és kész.
    Sosem fogalmazta meg még ezt így senki. Igen, a szárnyaim sérültek. De én? Lélekben? Elképesztő hirtelenséggel bugyog fel valami a torkomban, amit csak úgy tudok elfojtani, hogy az ajkamba harapok, és sűrűn pislogok. Jézusom! Nem is az a baj, hogy ez így van. Hanem, az hogy valaki ezt egyáltalán...
    Észrevette.  
    Annak ellenére, milyen erőlködve próbálom ezt titkolni mindeki előtt, most valahogy felszabadító, hogy mégis van legalább egyvalaki, aki látja. Ökölbe szorítom a kezem, és ami azt illeti, sokat segít, hogy eltereli a figyelmemet. Elmosolyodom a cukkolásra reagálva, már csak azért is, mert ez nagyon jól jön abban, hogy visszarángasson az iménti érzelmi megingásból egyenesbe. Megdöbbenve tapasztalom azt is, hogy megragad, méghozzá elég nagy lendülettel és erővel, én mégsem rezzenek össze tőle, arra gondolva tudat alatt, hogy talán megütni akar.
    Végül is elfogadja a felkérést, és milyen édesen teszi! Szertartásos, mint mindig - ezt már most is kijelenthetem, hogy ez a fajta szakralitás része a természetének, ami legalább jelzi, hogy mennyire öreg is valójában. És valahogy, az ilyen megnyilvánulásai jelzik azt is, hogy mennyire bölccsé tette az öregsége.
    - Köszönöm - felelem, kevésbé cirkalmasan, de ugyanazzal a komolysággal nézek vissza a szemébe, amivel ő az enyémbe. Milyen különös, hogy nem esem zavarba ettől, inkább csak örülök neki, hogy érti és érzi a felelősségét annak, hogy ő az egyetlen, akivel nyílt és őszinte vagyok.
    Felsiklik a pillantásom a homlokára, és egy kicsit szúrósabban is megszemlélem, de akármit is kellene látnom, nem látom egyelőre. Ő meg nagyon élvezi, hogy vaksiskodom, de annyi baj legyen.
    - Ó, biztos lehetsz benne, hogy eldicsekszem majd a dologgal - mormogom olyan fejjel, mint amilyet azok szoktak vágni, akik nincsenek bevonva egy belsős poénba, ugyanis pont így érzem magam.
    Az, hogy fogja a kezem, sokat segít. Olyan, mintha már a puszta érintkezés is tanítana valamit arról, milyen egy nephilim közelében lenni és érezni az érintését. Gabriel kétség kívül földön túli jelenség, és azok közül, akiket ismerek, ő hasonlít leginkább angyalra. Egészen biztos idolizálni fogom, és ő lesz a szamárvezetőm minden kétes esetben hamarosan, és azt fogom egy ideig kérdezgetni magamtól, hogy mit tenne most Gabriel. De ezen ráérek még lamentálni, mikor egyedül vagyok. Most inkább mélyen beszívom a levegőt, mert érezni akarom, amit érez, vagyis azt, amire utal.
    Minden csendes, a levegő nyugodtan ül körülöttem, a tengeri szellő enyhe mozgásban tart mindent, és ez nem ütközik semmibe, mindent lágyan megérint és körbeölel. A föld alattunk reménytelenül, tompán vibrál, életet szimulál és masszívan, stabilan tűr. A víz mellettünk a parttal locsog, azon túl pedig végtelenül terül el, ugyanolyan szeszélyes energiával, amellyel én magam is rendelkezem idebenn, lobbanékony természetem minden szenvedélyes lángjával. Mikor mágiára gondolok, mindig négyfelé osztva vagyok csak képes érzékelni a világot. Az elemek beszédesek, minden tudással rendelkeznek, amit tudni akarok, és csak oda kell figyelnem rá, hogy melyik energia hogyan rezdül, mozdul, bolydul fel körülöttem, és milyenné hajlítja a valóságot a mágus, vagyis most a nephilim akarata, Gabrielé.
    Ebben a fizikailag sérülékeny, meditatív állapotban rögvest megérzem a környezetben beálló változást. Gabrielből indul ki, végigsuhan rajtam, mint egy növekvő buborék vékony hártyája, és aztán, nagyjából húsz méter átmérőben, megáll, mint egy bura felettünk, mellettünk, és még alattunk is.
    Közelebb lépek a vízhez, ahogy mondja, és lenézek a kiépített betoncsík szélére állva. Mivel túlságosan elmerültem az érzékelésben, a teret a maga valójában nem igazán vagyok képes érezni, ezért megszédülök, ahogy túl nagy lendülettel akarok belebámulni a tükörképünkbe, de megszorítom Gabriel kezét, jelezve, hogy ez így nem lesz egészen oké. Ha megtart, kitágult pupillákkal nézek farkasszemet saját magam helyett magam hűlt helyével. Tudom, hogy ott kellene lennem Gabriel karjaiban, de nem vagyok ott. Tudom, hogy ott kellene lennie a szárnyainak, de nincsenek ott. Nincs ott semmi.
    - Nincs tükörképünk - állapítom meg, hiszen nem olvashat a fejemben, nem tudhatja, hogy rájöttem, mit is akart mondani, hogy nem csak nézek kifelé a fejemből, hanem értem is, hogy mi történik. Tudom követni, és értem. - Láthatatlanná tettél minket. Már csak azt kell elárulnod, hogyan csinálhatom ezt én is tudatosan. Mert az érzés nagyon is ismerős.
    Megkeresem az egyensúlyomat és beljebb lépek a peremtől, majd felnézek rá. Bármennyire is látni akarom az igazságot, még most se látok semmit a homlokán - de ha a bűbáj lényege az igazság elkendőzése, akkor nem is fogok. Úgyhogy inkább úgy döntök, pontot teszek az ügy végére, és megérintem a homlokát a kinyújtott mutatóujjammal. Ha van ott egy unikornis szarv, akkor tuti ki tudom tapogatni!
    avatar
    Gabriel Skoglund

    Faj : Nephilim
    Foglalkozás : Kalligráfus

    Re: Battery Park

    on Hétf. Okt. 09 2017, 23:27

    Szeretnivaló, ahogy reagál a szavakra, amik eljutnak hozzá. Nem tehetek róla, hiába ígértem meg, hogy nem figyelek az életébe, amiket látok, ahhoz a harmadik szemem sem kell. Önmagam elárvult, fiatalabb mását látom.
    Mosolygok a köszönömre, kedvesen egyszerű, s mégis nagy súllyal bíró szó.
    Nem látja a szemem, látom, ahogy koncentrálva igyekszik meglátni. Még nincs itt az ideje.
    - Senki se hinne neked – nevetem el magam, nem bírva az örömömmel, hogy ennyire próbálkozik és ennyire akar. Én is türelmetlen voltam apámmal, rengeteg kíváncsiság szorult mellé belém.
    Hagyom ráhangolódni az erőre, vagyis éppen annak nélküliségére, s mikor látom, hogy készen áll rá, akkor elindítom a mágiát, amely körbeburkol bennünket.
    Kezem reflex-szerűen siklik derekához, átkarolva a hasánál, megakadályozva, hogy elcsússzon, vagy becsússzon, magamhoz vonom, de a varázslat marad, így látja, amit lát, vagyis éppen azt, hogy nem látni bennünket a víz tükörképében. Fölé hajolok, ahogy a lendületét megakadályozva ellensúlyozok, óvón, aztán csak tartom, míg vissza nem nyeri egyensúlyát. Ahogy megszorítja a kezem, mérhetetlen öröm tölt el. Bízik bennem.
    - Így van – lendítem magunk elé a szárnyaim, még inkább érzékeltetve mindezt. A víz felszíne meg sem rezdül ettől a mozdulattól, majd hátrébb lépek, mikor érzem, megvan az egyensúlya.
    - Ezt talán úgy tudod a legjobban megtanulni, ha előbb ráhangolódsz az én energiáimra, amikor varázsolok. Olyan ez, mint mikor elkapja az áramlatot a kismadár, amit a szülei mutatnak meg a számára, s azt, hogy miként tud siklani a levegőben – próbálok hasonlattal élni, hátha segít.
    Annyira elmerülök ebben, hogy nem érzékelem a felém közeledő mutatóujjat, csak mikor már megböki a szemem, a harmadikat.
    A világ felrobban körülöttem, nem attól a fájdalomtól, hogy belenyúlt, hanem attól a fájdalomtól, amit érintésével indított el: a visszatartott energia teljesen rányílik a valóság szövedékére, s fénysebességgel, szinte a végtelenségig pásztázni kezdi minden élő és élettelen valóságát. Szárnyaim szétfeszülnek, a rejtőzésem szertefoszlik, s ha valaki erre jár, akkor látja, hogy ki is vagyok valójában hacsak Thomas ereje nem segít be.
    Térdre rogyva tapasztom homlokomra mindkét tenyerem, pár percig zihálva elveszve ebben az egészben, míg atyám szavai nem kezdenek visszhangozni elmémben. A légzésemre és szívverésemre figyelve, ismét becsukom a harmadik szemem, majd tenyérrel megtámasztom magam a földnek. Érzem a hideg verítéket magamon, de még nincs erőm letörölni.
    - Ez jó lecke volt mindkettőnk számára, azt hiszem.
    A hátamra gördülök a fűben, az eget bámulva, végre nagyokat lélegezve a levegőből, s figyelve az eget.
    - A harmadik szemem kellene látnod, de csak akkor fogod tudni, ha erődben addig jutottál – folytatom halkan. – Ezáltal vagyok képes arra, amit még a beszélgetésünk elején mondtam. Nem olyan régóta van ez, emberi időben mérve. Nehezen kezelem, nem véletlenül angyali képesség.
    Az elmém és a lelkem még nem ér fel egy angyaléval, képtelen utolérni a fejlődését. Félek attól, hogy bele fogok őrülni.
    avatar
    Thomas Mackenzie

    Faj : Nephilim
    Kor : 19
    Foglalkozás : "Nem vagyok fiú. Nephilim vagyok."

    Re: Battery Park

    on Kedd Okt. 10 2017, 22:32

    - Úgy értem, neked dicsekednék el vele - szúrom közbe, csak hogy egyértelművé tegyem, hogy eszem ágában sincs senkinek mesélni kettőnkről és arról, amit megtanít nekem. Talán Briannek, majd egyszer, ha már lesz mivel büszkélkednem.
    Nagyon örülök neki, hogy megfog, és mindezt olyan természetességgel teszi, mintha mindig is tinédzsereket rángatott volna vissza a peremről. Végül is, az is lehet, hogy tényleg ezt csinálta.
    Tudomásul veszem mindazt, amit mond, és remélem, mindjárt fel is szólíthatom, hogy mutassa meg még egyszer, és noha az imént is sikerült jól megfigyelnem, amit csinált, azért nem árt, ha még egyszer-kétszer megmutatja, és közben én is próbálkozom majd... A kíváncsiságom azonban utat tör magának, és... fogalmam sem volt, hogy ez fog következni.
    Mintha a homloka közepén lett volna a "NE NYOMD MEG" feliratú gomb, amit én megnyomtam, és emiatt most azonnal bekövetkezik a katasztrófa.
    - Bocsánat! - kiáltom rögtön, mintha ez a varázsszó majd semmissé tenné azt, ami történik vele. Persze rögtön visszahúzom a kezem, amúgy is valami puhát és érzékenyet tapintottam, amit, most már tudom, egyáltalán nem kellett volna.
    Hátborzongatóan félelmetes látvány, mintha valamiféle rohama lenne. A szeme előre szegeződik, a tagjai görcsösen rándulnak össze, a szárnyai viszont pont ellenkezőleg, megmerevednek, és egy pillanatig úgy áll, akár egy eleven villámhárító. Megfogom a vállait és vele együtt térdelek le, hogy ne essen arcra, és próbálom tartani, miközben szólongatom, a laikusok teljes naivitásával, mintha ettől majd megnyugodnának epilepszia-jellegű görcsei. Le kellene fektetnem, a fű úgyis puha alattunk, akkor nem eshet nagyobb baja.
    Torz fájdalmának egyetlen hangját sem hallom, csak arra leszek figyelmes, hogy valaki megszólal a hátunk mögött, és nem is olyan messziről, nagyjából kétszáz lábnyira tőlünk megindul felénk egy kislány, rózsaszín kabátban. Tuti, hogy nem egyedül van, és ha a szülei utolérik, és ők is meglátnak minket, bajban leszünk.
    - Sürgősen el kellene tüntetned a szárnyaidat! - próbálom menteni a menthetőt, de közben szinte biztos vagyok benne, hogy ilyen állapotban Gabriel képtelen lesz még erre is, nemhogy fenntartani az álcát. Nekem kell elrejtenem magunkat. A sürgető pánik nem sokat segít benne, hogy pontosan tudjam kivitelezni a dolgot, de végül azt hiszem, sikerül, mert a kislány megtorpan, és tanácstalanul néz arrafelé, amerre vagyunk. Vagyis számára csak voltunk.
    Persze az is lehet, hogy csak szerencsénk van, mert távolról hallom, amint az anyja szólongatja. A lényeg az, hogy nem jön ide, hanem elindul visszafelé, és biztonságban vagyunk egyelőre.
    Visszafordulok Gabrielhez, és hallom, hogy valamit motyog, de én csak azzal vagyok elfoglalva, hogy a hátizsákomat a feje alá tuszkoljam, mert van valami azzal, hogy a vér hogy áramlik... Áh, a fene se figyelt oda elsősegély órán!
    - Jól vagy? - kérdezem baromira aggódva, és legszívesebben kisimítanám nyirkos haját a homlokából, de még időben eszembe jut, mi történt, mikor legutóbb akartam megérinteni a homlokát (aha, rohamot kapott). Visszahúzom a kezem, és csak a mellkasára teszem le bizonytalanul a tenyerem, hogy legalább azt kitapintsam, hogy ver-e még a szíve normálisan. - Mi a fene volt ez? - kérdezem, de talán magától is elkezdené mondani.
    Még midig érzem, hogy hevesen dobog a szívem az ijedtségtől, és árgus szemekkel figyelem, nem rándulnak-e újra görcsbe a tagjai, de úgy tűnik, egyszeri dolog volt.
    - Szóval majdnem kinyomtam a harmadik szemed? Mondd, hogy csak majdnem, és nem tényleg... - kérlelem félig viccelve.
    Körbepillantok ismét, minden gyanúsan csendes körülöttünk. Még az a mókus se érdeklődik irántunk aki átrohan az egyik fáról a másikra. Talán tényleg buborékban vagyunk?
    - Nagyon sajnálom. Többé nem érek hozzád az engedélyed nélkül - mondom, és szörnyen szégyellem magam, mert tulajdonképp most is ezt teszem. Úgyhogy leveszem róla gyorsan a kezem és visszahúzódva figyelem, míg kipiheni magát.
    - Van nálam egy kis kóla, kérsz? Meg Reese's. A cukor jót fog tenni. - Benyúlok a hátizsákom oldalsó zsebébe és elhalmozom mindennel. Biztos megcsapja az orrát a fűszag is, ahogy kinyitom a cipzárt, de remélem, nem veszi észre, vagy nincs olyan állapotban, hogy azonosítsa.
    - Minden angyalnak van harmadik szeme? - kérdezem inkább, miközben én is kibontok egy mogyoróvajas csokit, hiszen azt hiszem, mára vége a tanulásnak, mivel szerencsésen kikészítettem a tanáromat. - És mindig ekkora szívás, mikor megnövekszik az ereje valakinek? Nagyon félelmetesen néztél ki. Azt hittem... Nem is tudom - halkul mormogássá a hangom, és félrenézek. Tényleg baromira megijedtem.
    Ha eddig nem kapott be egy csokit, akkor a szájához tartom azt, ami a kezemben van már kibontva. Ragacsos, és nem egyszerű kiszedni ezeket a kis korongokat a papírból anélkül, hogy maszatos lenne az ember, szóval rögtön a számba is veszem az ujjaimat, ha megette a csokit.
    Viszont azt hiszem, még mindig tart a rejtőző buborékom. Egészen menő érzés.
    avatar
    Gabriel Skoglund

    Faj : Nephilim
    Foglalkozás : Kalligráfus

    Re: Battery Park

    on Csüt. Okt. 12 2017, 20:01

    - Ó, félreértettem, sajnálom – az örömöm még nagyobb, ezt szavakkal is kifejezem. – Nagyon örülnék neki – sokféle értelemben is. Azt jelentené, hogy az ereje gyarapodik.
    A hangja másképp jut el hozzám, sokkal inkább lénye az, amely keresztül tud vágódni a hirtelen belém és felém áramló érzetözönben. Sajnálata lényének mélyéről, a kedvességéből és a figyelmességből fakad, s nem is tudnék haragudni rá. Halk, nagyon rövid nyögéssel próbálok válaszolni, de figyelmem addigra már arra irányul, hogy ne adjak ki hangot, s próbálok nem elveszni az áramlásban, hanem siklani rajta, hogy ne akarjon szétfolyni a tudatom a mindenségben. Némán teszem, ha szenvedtem is, megtanultam, hogy némán tegyem, másokat nem zavarva, főleg emberek között, mert úgysem értenék, helyette sose szabadulhatnék az őrültek házából, mert berántana mindazon világ, ami ott körbevesz.
    Thomas önkéntelen tette, hogy hozzám ér, hirtelen ad támpontot, némán, homlokra tapasztott tenyerekkel, lelkemmel kapaszkodok jelenlétébe, főként, hogy hozzám ért. Nem tudok reagálni szavaira, befelé figyelek, s egyszerre mindenfelé. Hangja is kezd biztos ponttá válni, így lélegzetemmel és szívverésemmel együtt, mikre figyelek, igyekszem összeszedni magam.
    Az észrevétel sem jut el hozzám, a kislány jelenléte is elmosódik a többi jelenléttel, nem tudok rá fókuszálni. Szárnyaim maradnak, hűen tükrözve lelkiállapotom, feszülve, néha csapkodva, mintha menekülni akarna a helyzetből.
    Meglepődve pillantok rá, ami hálává alakul át, hagyom, hogy fejem alá kerüljön a hátizsákja, aztán magam mellé mutatok a fűbe. A valóság szövedékei még mozognak, szemem fizikailag ég, pislogok is vele, aztán inkább becsukom, hátha segít. Rá kell eszmélnem, hogy hiába csukom be, a valóság szövedékei átszüremlenek rajta. Nem örülök neki, de elfogadom, remélve, hogy ez idővel el fog tűnni.
    - Most már igen. Azt hiszem – ránézek ismét, látom aggódó arcát, aggódó rezgéshullámait.
    - Köszönöm, hogy jelen voltál mellettem – mellkasomra teszem tenyerem, az ő kezére, s megsimítom.
    Aztán a homlokomat a tenyeremmel, s egy jó nagyot szusszantok, megkönnyebbülve. Talán mégsem őrültem meg.
    Pihenek egy keveset, mielőtt válaszolnék, tudom, meg kéne nyugtatnom, de erőtlen hanggal vajmi sokra mennék.
    - Meg fogok maradni – mosolygok rá. Megmaradok, de ki tudja meddig. Az ezen való rágódáson viszont már túlestem, talán ezért sem temetett maga alá az előbbi jelenség.
    - Erősen megnyomtad, fogalmazzunk így. Érzékenyebb a másik kettőnél, ezért volt ennyire heves a rá adott reakcióm. Sajnálom, ha megijesztettelek, Thomas. Jobban vagyok, tényleg. Nem nyomtad ki a harmadik szemem.
    Nem vagyok olyan erős, mint szeretném, de sosem vágytam arra, hogy erősebbnek tetszelegjek, mint amilyen vagyok.
    Ahogy elhúzná a kezét, finoman, de határozottan rá fogok, s ott tartom, ahol előtte volt a keze.
    - Köszönöm. S nyugodtan érj hozzám, mikor akarsz. Kíváncsi voltál, ennyi mindössze, ami történt, s türelmetlen. Tanultál belőle, s számomra ennyi elég.
    Becsukom a másik két szemem is, nyugodtan kezdek el lélegezni, majd az eget kezdem el kémlelni.
    - Kedves tőled – az igyekezetét méltányolom, hiszen ez jelzi még, mennyire bánja, amit tett. – Nézd, az majdnem úgy néz ki, mint te – mutatok az égre, egy vékony rétegű, hófehér felhőre, s kettő, finom, szürkésfehér, ív alakban hajló felhő társult hozzá. Hirtelen meginog ismét a szövedék, be kell csuknom a szemem, hogy újfent a helyére kezdjen hullámozni a külvilág.
    Aztán valami másra is felfigyelek. Kutatón nézek Thomasra, figyelem a környéket is.
    - Figyeld csak? – hirtelen ráébredek, hogy amikor... – Látott bennünket valaki? – Nézek rá rémülten. Itt nincs köztéri és semmilyen kamera, s a fák is még jótékonyan árnyékolnak bennünket, most ott, ahol éppen fekszem, ott nem, megrémülök, és nem is. Mert érzékelem, hogy mi is történik most. Szélesen elmosolyodom.
    - Eláruljak egy titkot? – Nézek rá. – Nem én csinálom éppen – tekintek rá várakozó boldogsággal, hogy ráébredjen arra, mit is tesz éppen, s mi ez a nagy érdektelenség a külvilág felől, felénk.
    - Csak atyámnak. S tőle megörököltem ezt. Nem örülnek neki ott fenn, atyám azonban nagyon boldog – nem láttam aggódni sosem, miattam, de tettei, ahogy irányomba fordul, számomra mindig azt jelezte, hogy számítok neki.
    - Nem akartalak megrémiszteni, sajnálom. Nem vagyok olyan erős még, hogy az érzeteim tudjam irányítani. Megértem, ha mást kérsz meg majd, hogy tanítson – szomorú lennék, vagyis boldogtalan, de megérteném.
    - Akkor engedd el, ha nem tudod – felelek neki halvány mosollyal, majd értetlenül nézek a szám irányába, a kezem is megindul arra.
    - Ez mi? – De ahogy kinyitom a szám, már tömi is bele, így inkább nem beszélek.
    - Köszönöm – nézek rá hálásan.
    A felhőket nézem újfent. Annyi mindent szeretnék megtudni Thomasról. A törődése, az érzései, olyan tiszták, s belülről fakadóak, hogy szeretném ezt kincsként őrizni, hogy meglegyenek neki.
    - Nem tudom, hogy mennyire szívás, s kinek, ha megnövekszik az ereje – használom fel szavait. – Számomra nagyon nehéz volt, s még most is az. Nem hiszem, hogy hosszú távon képes leszek kezelni ekkora képességet. S félek attól is, hogy hatással lehetek a valóságra, ha nem figyelek oda eléggé – már nem aggódok, de még tartok attól, hogy ha nem megy tovább tudatosan odafigyelni a képességemre, bajt okozhatok. Az őrületem, ami a jutalma lenne, a legkisebb dolog, ami a kárt szenvedett listán lenne. Legalábbis így gondolom.
    avatar
    Thomas Mackenzie

    Faj : Nephilim
    Kor : 19
    Foglalkozás : "Nem vagyok fiú. Nephilim vagyok."

    Re: Battery Park

    on Csüt. Okt. 12 2017, 22:37

    Egy kicsit úgy érzem magam, mintha belém akasztanának egy kampót. A sziklamászók mindig egymáshoz kötözik magukat, meg a sziklához: hogyha az egyik leesne, a másik megtartsa. Nem tudom, pontosan mire használ most Gabriel, de azok után, amit az imént a szárnyaimmal tett, nincs az a segítség, amit megtagadnék tőle. A szárnyai csapkodnak, a tekintete ide-oda fókuszál, hol behunyja a szemeit, hol erőlködve próbál látni, én meg csak a végét várom. Még abban sem vagyok biztos, hogy hall egyáltalán. Fogalmam sincs, kihez forduljak, ha valami súlyos történik vele, ami után eszméletét veszti, vagy akármi. Nincsen sajnos a városban kórház természetfeletti lényeknek, bár szerintem nagyon hasznos lenne.
    Azt hiszem, kezd a roham csillapodni. Nem tudom, mire mutat a fűben, de közelebb húzódom hozzá, háta valamit mondani akar. Hát nem akar, csak megfogja a kezem, pedig én minden idegszálammal rá vagyok feszülve.
    - Ne kérj tőlem bocsánatot! - vitatkozom vele, ahogy a beteggel szokás, mikor vígasztalni akarja a körülötte levőket, miközben pedig éppenséggel ő az, aki vígaszra szorul, mert haldoklik. - Legközelebb óvatosabb leszek - ígérem meg, és kicsit meghat, hogy nem ereszti el a kezem.
    Nagyon furcsa ez a pillanat. Egyszerre dobog a szívünk, ugyanolyan szaporán.
    Felemelem a fejem és először nem értem, mire céloz, de aztán elmosolyodom. Látom azt az angyal formát.
    - Engem inkább emlékeztet egy gyrosra. Tudtad, hogy vannak mágusok, akik az időjárást befolyásolják? - kérdezem, csak úgy, ezzel is azt bizonyítva, hogy állandóan Brianen jár az eszem.
    Hagyom pihenni, szuszogni, lélegezni. Visszanézek rá kíváncsian, és próbálok rájönni, mit hallhat vagy érzékelhet most, amire fel akarja hívni a figyelmem. Aztán leesik, hogy a buborékról beszél. Kicsit gyenge és ingatag, de legalább ott van, és funkcionál.
    - Csak egy kislány látott meg téged, de... - Elhallgatok. Hihetetlen, hogy még egy ilyen jelenet után is képes vigyorogni! A mosolya ragadós, de szégyellősen oldalra nézek, mintha csak a buborékot akarnám ellenőrizni, ami a puszta szemnek természetesen láthatatlan. - Igen. Tudom... Én csinálom. Bár elég kicsi és béna, de legalább elrejt téged.
    Újra a homlokát pásztázom, de ugyanúgy semmi, mint böködés előtt. Semmit se látok ott egyelőre. Megpróbálom elképzelni, milyen lehet, hát, tuti nagyon bizarr.
    - Jól kijössz az apáddal? - kérdezem némi habozás után. - Gyakran... találkoztok?
    Ami azt illeti, nekem elképzelésem sincs, hogy működnek a szülő-gyerek kapcsolatok. Vajon elviszi néha a vidám parkba, vagy csónakázni? Együtt kávéznak, vagy ebédelnek? Mit csinálnak az apák a fiaikkal?
    Felvonom a szemöldököm, mind a kettőt jó magasra ennek a képtelenségnek a hallatán.
    - Már miért kérnék meg mást? Hagyjál a hülyeséggel! - mordulok fel, és fejezem ki a tőlem szokásos kedvességgel az egyet nem értésemet. A szájába is tömöm a csokit, hogy duguljon el. - Reese's. Mogyoróvajas tejcsoki, a legfinomabb kaja a világon.
    Elkezdem majszolgatni én is a saját korongomat, vagyis csak beleharapok, mert egy falatra nem lehet az egészet megenni, még szerencse. Látom, hogy tovább fürkészi az eget és a felhőket, úgyhogy kedvem támad mellé feküdni, de most azt hiszem, jobb, ha ülve maradok. Ettől olyan, mintha pszichológus lennék, ő meg a páciensem, aki épp az életéről és az érzéseiről mesél.
    - Szóval elfojtod a képességedet azért, mert nem tudod kezelni? Hogy fogod így megtanulni? - Tovább nyalogatom a tölteléket a Reese'semből, majd eszembe jut valamit. - Ez pont olyan, mint a könyvben, amit olvastam. A fickó folyton szemüvegben járt. Kék szemüvegben, mert ezt használta ahhoz, hogy tudjon varázsolni... És közben nem vette észre, hogy a világban más színek is vannak a kéken kívül. Mindegyikkel tudott volna varázsolni, de ő csak a kéket hazsnálta egész életében.
    Na jó, lehet, hogy kicsit távoli a hasonlat, de igazából csak arra akarok kilyukadni, hogy nem szabad félnie a képességeitől.
    - Mi történt az előbb? Hogy érted, hogy hatással lennél a valóságra? A harmadik szemmel csak látod a dolgokat, nem irányítod őket... vagy igen? - kérdezem.
    Szeretném megérteni, de attól tartok, ez olyan magas szintű mágia, aminek még a tömör gerincét sem érteném, de talán maga a koncepció megragadható lesz számomra is.
    Közben újabb csokival kínálom, van még egy pár a csomagban.
    avatar
    Gabriel Skoglund

    Faj : Nephilim
    Foglalkozás : Kalligráfus

    Re: Battery Park

    on Pént. Okt. 13 2017, 23:08

    A visszavágására rámosolygok. Annyira figyelmes másokkal!
    - Tudom – látom rajta az ijedtséget, s hiszem, csak a puszta kíváncsisága miatt tette, amit tett.
    - Gyros? – Meghökkenek ugyan, de egyúttal figyelni kezdem a felhőformát. – Bevallom, mindennek látom, a gyros valahogy kiesik ebből a körből – kis idő után adom ezt a választ, hiába erőltetem a fantáziám, a szemem most. Furcsa kettősség, s talán jelenlegi állapotom is befolyásolja.
    Ha nem mondaná ki a de szócskát, akkor is mosolyra húzódna a szám. Érzem, hogy ő tesz minket láthatatlanná, nem én.
    - Amit nagyon köszönök és hálás vagyok érte. Nagy bajba kerültem volna, még ha az emberek nem is hinnének abban, amit látnak – elegendő ok lenne arra, hogy akik rám akarják tenni a kezüket, joggal tehessék. Vágyom arra, jó ideje, hogy újfent úgy járhassak, élhessek az emberek világában, ahogy egykoron, teljes önvalómban. Régebben az emberek is többek voltak. Talán már elkezdődött ez a változás, s így a türelmem is kezd fogyni.
    - Igen – lágyság költözik a hangomba. Szeretem, s tudom, ő is szeret. – Az utóbbi időben egyre sűrűbben, mióta ez – mutatok a homlokomra. – megvan.
    Megmentett attól, hogy azonnal felmondja elmém a működést, ahogy megkaptam a szemem.
    - Neked milyen édesapáddal a kapcsolatod? – Tekintek rá érdeklődéssel. Van egy olyan sejtésem, hogy annyira nagyon nem működik. Nem kell ehhez még a harmadik szemem sem.
    Válaszolnék, nagy hálával, hogy továbbra is velem lesz, a számba tömött csokitól azonban nem megy, a kezem odakapom, ösztönösen, megfulladni azonban nem kezdek, csak széles mosoly jelenik meg arcomon válaszul.
    - Kóstoltad az összeset? – ki nem hagynám a riposztot, ahogy lenyelem a csokit. – Valóban finom. Köszönöm.
    Néha rásandítok, ahogy pihenve nézegetem a felhőket. Olyan ártatlan. És kedves.
    Megrázom a fejem a kérdésére, aztán inkább abbahagyom, mert ismét szédülni kezdek.
    - Nem fojtom el, a helyén igyekszem kezelni. Atyám sokat segít ebben. Nehéz irányítani, ettől még nem szeretném elfojtani. Megismerni szeretném, de úgy, hogy ne okozzak ezzel bajt, s azt is érzem, hogy sok nekem, s látom atyámon is, hogy ő is aggódik ezért, akármennyire büszke is rám – elgondolkodom a kék hasonlaton. – Mert lehet, hogy azzal viszont teljesen tökéletesre fejlesztette a varázslási tudományát. Persze, ezt csak akkor tudná meg, ha mindegyikkel kipróbálná...
    Megnyugtat a figyelmessége, hogy velem gondolkodik, s segíteni igyekszik.
    - Sokat tudsz a világról, s bölcsebb vagy, mint hinnéd – jegyzem meg, mert úgy érzem, ki szeretném mondani ezt az észrevételemet.
    A kérdésén elgondolkodom.
    - Megfigyelték, hogy a kísérletek során az eredmények változtak. Sőt, abba az irányba, amit feltételeztek végeredménynek. Hosszas megfigyelések vezettek odáig, hogy rájöjjenek, ha valamit megfigyelünk, az már a puszta megfigyeléstől is megváltozik. Egyik sem tudatos, de megtörténik. Mint például amikor úgy érzed, mintha figyelnének, és körbenézel, vagy önkéntelenül kihúzod magad, vagy veszel egy mély levegőt ettől.
    Remélem, érthetően mondtam el. Nem vagyok tudós alkat, a megérzések az én területem.
    Megpróbálok felülni, még szédülök, de már elviselhetőbb. A csokit elfogadom, elmajszolom, s a csokit is lenyalom az ujjamról.
    avatar
    Thomas Mackenzie

    Faj : Nephilim
    Kor : 19
    Foglalkozás : "Nem vagyok fiú. Nephilim vagyok."

    Re: Battery Park

    on Szomb. Okt. 14 2017, 12:21

    Hümmögve nézem a gyros alakú felhőt, majd vállat vonok.
    - Talán csak éhes vagyok. Te nem vagy éhes? - kérdezem, noha épp csokival tömöm őt is, meg magamat is, de az azért mégsem rendes vacsora.
    Rámosolygok a hálálkodás miatt. Igazából érdekelne, hogy volt-e már, aki meglátta őt a halandók közül, és mit reagált. De ennél sokkal jobban érdekel, hogy mit mesél az apjáról. Olyan lágyan szólal meg, és olyan elábrándozó az arckifejezése, amit még... soha nem láttam szerintem felnőtt férfi arcán. Nem az a kifejezés ez, amikor egy szép nőről beszél az ember, vagy egy aranyos kiskutyáról. Valahogy egészen más, és én megilletődve figyelem, próbálva rájönni, mi a titok emögött. Nyelek egyet, próbálom elképzelni, milyen lehet, de nem megy.
    - Nem ismerem az apámat - zárom le a témát a lehető leggyorsabban. - A nevelőmre pedig nem tudok apaként tekinteni - fűzöm hozzá hidegen és leplezni igyekezett gyűlölettel. - Mit csináltok együtt? - kérdezek inkább vissza, mert ez érdekesebb téma, mint az én lelki nyomorultságom az inkompetens idióta miatt, aki mellett nevelkedtem.
    - Nem kóstoltam még mindet, de amiket igen, azok közül ez a legjobb. Nem szereted az édességet? - kérdezek vissza kicsit csodálkozva, hiszen ha kétezer éve itt él, akkor igazán lett volna ideje végigkóstolni az összes csokit a világon, és súlyos mulasztás lenne, ha nem tette volna. De ha nem szereti, az más.
    Elhallgatva figyelem. Minden egyes mondata át van szőve az atyja jelenlétével és gondoskodásával. Ettől furcsán rosszkedvű leszek, és inkább elfordítom a fejem. Megpróbálok ráfókuszálni a buborékunkra, nehogy véletlenül eltűnjön, miközben bájosan csevegünk, bár így, hogy a fűben fekszik a hátán, nem olyan látványosak a szárnyai.
    Felkapom a fejem ismét, amint azt állítja, bölcs vagyok, és furcsán kuncogok egyet, mert ezt mégis hogy érti? Bár, ha úgy érti, hogy láttam már sok szart az életemben, akkor igen, ez tény és való.
    Nagyon érdekes, amit mond a megfigyelési paradoxonról, bár kicsit félrebillentett fejjel hallgatom, mert nem annyira érthető, hogy mire is gondol.
    - De ha te az igazságot látod, az nem változik. Az mindig egyforma, nem? Ha látsz egy gyilkossági helyszínt, ahol ki kell deríteni, hogy mi történt, akkor csak egyféleképpen történhetett, nem? Van egy elkövető és van egy áldozat, az egyik halott, a másikat megbüntetik és kész. Úgy értem... - Állok meg, mielőtt belezavarodnék, és átgondolom kicsit. - ...Viszont, ha az embereket figyeled, akkor nincsenek elvárásaid. Vagy az egy elvárás, hogy helyesen cselekedjenek? A te szemszögedből helyesen... Az nem biztos, hogy nekik is helyes... Hmmm. - Lehunyom a szemem, és becsukom a szám, hogy kicsit rendezzem kóbor gondolataimat. - Hátborzongató belegondolni, hogy mi mindent láthatsz ilyenkor - összegzem végül, és bekapom az utolsó falat csokit, inkább. Mikor úgy érzem, kezdem megérteni a problémakört, mindig valahogy kisiklik a kezeim közül. Nem mennek nekem a filozofikus magasságok.
    Árgus szemekkel figyelem, ahogy felül, hogy visszaszédül-e, és ha igen, elkaphassam. De úgy tűnik, nincs szükség rá, hát újra óriási szárnyaira siklik a tekintetem.
    - Amikor az előbb megsimogattam a tollaidat, úgy tűnt, mintha felizgatott volna. - Gyors témaváltás. De ez nem minden, mert van még egy kérdésem. - Hetero vagy?
    Én csak érdeklődöm. Ez is része annak, hogy mindent tudni akarok róla. És már amúgy is gondolkoztam ezen, hát miért ne tegyem fel a kérdéseimet, ha már egyszer vannak?
    avatar
    Gabriel Skoglund

    Faj : Nephilim
    Foglalkozás : Kalligráfus

    Re: Battery Park

    on Vas. Okt. 15 2017, 11:21

    Felnevetek, sejthettem volna, hogy éhes.
    - Így már értem. Inkább pihenni vágyom. De ha éhes vagy, ismerek a közelben itt egy pizzázót. Vagy hamburgerre vágysz inkább? – Pár perc, és jobban leszek, annyit remélem, még kibír.
    Szinte fejbevágnak a szavai. Sejthettem volna, hogy miért kérdez rá, de ez a rövid, éles tömörség mindennél beszédesebb.
    - Sajnálom, nem akartam olyanba kérdezni, ami fájdalmas számodra – nem nézek rá, meghagyom neki, hogy elrejthesse érzéseit.
    - Létezünk. Mint apa és fia – komoly a hangom. Kevesen fogják fel, mennyire is fontos ez a szülő-gyerek kapcsolatban, így kifejezni. Atyám szeretete feltétel nélküli és korlátlan, mint ahogy az engedelmességem is irányába, ugyanaz. S nem mondok többet, mert éreztem az előbb, hogy fájdalmas a számára. S talán a mi kapcsolatunk túl idillinek tűnik, úgy mindenki számára. Pedig sok fájdalmon estünk túl, éltünk át.
    - Hmm... – veszem tudomásul, hogy ez most a kedvence. – Mértékkel eszek mindent. Keveset, de a legjobb minőségűt – ami ma már luxusnak számít, de ha egy évben egyszer megelégszem egy kocka, kiváló minőségű csokoládéval, nekem bőven elég. Ami azt illeti, az már több, mint egy éve volt.
    Csak belecsúszok megint az apa-témába, ám valahol úgy vagyok vele, hogy senkit sem szeretek akadályozni, s az, hogy milyen atyámmal a kapcsolatom, sosem rejtettem véka alá.
    - A megfigyelő vagyok. Nem vagyok se isten, sem magasabb létező. Tekintetem nekem is elhomályosítja a saját önző énem, az egom. Ezáltal a tökéletes, tiszta igazság meglátásától még messze vagyok. Olyat nem tudok, azt más képességgel nézem meg, s arra te is képes vagy. Próbáltad már? – Nézek rá kíváncsian, aztán tovább gondolkodok a többi okfejtésén. Rácsodálkozok arra, hogy amit kimond, az mennyire igaz rám.
    - Igazad van... elvárásaim sosem voltak velük szemben – vágyam is csak annyi, hogy önmagamként lehessek közöttük. – A te szemszögedből. Ez egy nagyon pontos kifejezés. Elvégre csak egy nephilim vagyok, a saját alsóbbrendűségével együtt. Vagy egojával, ha így még jobb.
    Nagyot sóhajtok. – Nem tudom teljesen felfogni mindazt, amit látok ilyenkor – azért sem, mert még nem tudom teljesen irányítani a képességem, úgy vélem.
    Értetlenül tekintek rá a szárnyammal kapcsolatban. Éppen eltűntetni akartam, hogy ne kelljen túlerőltetnie magát a rejtőzés fenntartásával, most ha megteszem, elzárkózásnak is venné. Így hagyom még egy kicsit.
    - Nem szexuális értelemben izgat fel. A szárnyaink jelképezik mindazt, akik vagyunk, lélekben. A testünk lehet emberi, de a lelkünk sokkal inkább tartoznak a magasabb szférákba, mint ide. A szárny egyfajta kifejezése ennek. A testi érintésben a lélek is benne van, s mikor hozzáértél, minden érzést, amit kiváltottak a szárnyaim benned, átéreztem. S csodálatos volt – őszinteségem tud néha bántani, s remélem, hogy ezzel nem fogom most megtenni.
    - Feltűnt már, hogy sokat kérdezel? – Nevetem el magam, s eltűntetem a szárnyaim, hogy tudjon Thomas pihenni.
    - Mit jelent az, hogy hetero? Mit jelent az, hogy homo? Vagy biszex? Nincsenek ilyen irányultságaim. Semmilyen. Az emberek ezt aszexnek nevezik, azt hiszem. De a dobozok sosem voltak az erősségeim. Te... hetero vagy? – Kérdezek vissza.
    Felállok, még gyenge vagyok ugyan, ami inkább abban nyilvánul meg, hogy szédülök és néha-néha egy-egy foszlány még benyúlik a látómezőbe.
    - Azt mondtad az imént, hogy éhes vagy. Szóval, amit szeretnél, oda megyünk. Ezúttal gyalog – önkéntelenül a vámpírklán épülete felé pillantok, amely messze van innen, nem látni, de tudom, merre van. Szeretném lerázni magamról ezt a kapcsot, s egyben szeretnék Alexszel is találkozni.
    avatar
    Thomas Mackenzie

    Faj : Nephilim
    Kor : 19
    Foglalkozás : "Nem vagyok fiú. Nephilim vagyok."

    Re: Battery Park

    on Vas. Okt. 15 2017, 22:42

    Egy kicsit valóban éhes vagyok, de Gabriel könnyedén eltereli a gondolataimat. Ezek a kérdések érdekesek és izgalmasak, és... Szerintem ez az elmúlt 2-3 évem leghosszabb és legkedvesebb beszélgetése. Leszámítva az iskolapszichológust. És talán Briant.
    Nem tudok mit reagálni a bocsánatkérésére, csak elhúzom a számat. Ha nem akarok beszélni az apámról, minek teszek fel kérdéseket mások apjáról? Evidens, hogy vissza fognak kérdezni. Ezt jobb lesz a hülye fejembe vésni.
    Úgy kezd el beszélni a harmadik szeméről, mintha ezen már nagyon is sokat meditált volna korábban. De aztán visszakérdez, hogy... láttam-e már az igazságot, én pedig bután megrázom a fejem.
    - Néha megérzem, ha hazudnak nekem de ennyi. Hogy kell? Kifürkészni az igazságot, mármint - pontosítok és érdeklődve hajolok közelebb.
    Ha elárulja, akkor ez lesz ma már a második dolog, amit megtanít nekem. A végén még egész okosnak és tehetségesnek fogom érezni magam, ami pedig rohadt ritka. Sőt... Többnyire épp az ellenkezője igaz.
    Mindent, amit mond, csak befogadok. Olyan szép a hangja, ahogy beszél, és baromi érdekes dolgokról magyaráz. És egészen elképesztő, hogy szinte a szeme se rebben a kínosnak szánt kérdések hallatán sem. Őt kéne beküldeni szexuális felvilágosítást tartani... Olyan, mintha teljesen természetes lenne neki minden.
    Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen magyarázata lesz erre a szárny-témára.
    - Hát, most már nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy milyen érzés lehet. Örülök, ha neked tetszett.
    Ennek következtében csak újra meg akarom simogatni, csak hogy biztos legyek benne, hogy úgy is van, ahogy mondja. De ha megint azt az élveteg mosolyt látom majd az arcán, tudni fogom, hogy kamuzik. Szóval újra megtapizom és megcirgatom a tollait, elvégre azt mondta, hogy akkor érek hozzá, amikor csak akarok.
    - Szóval az én szárnyaim azt fejezik ki, hogy foltos a lelkem és szürke, a tieid meg azt, hogy tiszta és hófehér? - kérdezem meg, majd leeresztem a kezem, és elvigyorodom.
    - Gondolod? Szólj, ha zavar a sok kérdés. - Nem mintha attól majd kevesebbet kérdeznék. Maximum néhány percig csendben maradok. - Mindent tudni akarok rólad.
    Amint eltünteti angyali mivoltának két szépséges bizonyítékát, én is leeresztem a buborékot. Mintha sokáig tartottam volna vissza a lélegzetemet, és msot sóhajthatnék végre, pont olyan érzés.
    Már nyitnám is a számat, hogy elmagyarázzam, mi a homo és hetero közt a különbség, mikor még idejében rájövök, hogy csupán költői kérdés volt, és igazából nagyon is tisztában van a dolog elméleti hátterével. Csak épp...
    - Hogy micsoda? - Hát ezen ledöbbenek. Nagyon is. Mégis mi az, hogy valaki aszexuális? - De... de soha nem is voltak? Vagy csak kétezer év alatt elmúlt? Rám is ez vár? - kérdezem rémülten, majd megrázom a fejem. - Nem, én... nem vagyok hetero. A sokkal idősebb pasik jönnek be.
    Vajon ebből arra következtet majd, hogy ő is bejön? Vagy eszébe sem jut ilyesmi? Nagyon különös. De közben én is felkelek vele a földről, és közben figyelek, hogy kell-e neki támogatás. Követem a tekintetét, de én semmi különöset nem látok.
    - Keressünk gyrost - sóhajtom, és megnyalom a szám. Összeszedelődzködöm, felöltözöm, mindent elpakolok és menetkész is vagyok. - Jól vagy? Nem szédülsz? Kapaszkodj belém, ha igen. Vagy üldögélhetünk még. A sétálóutca arrafelé biztos tele lesz kajáldákkal - bökök arrafelé az állammal, és el is indulok.
    avatar
    Gabriel Skoglund

    Faj : Nephilim
    Foglalkozás : Kalligráfus

    Re: Battery Park

    on Hétf. Okt. 16 2017, 17:48

    - Semmit sem kell – mosolyodom el. – Az jó. A hazugság nem a legjobb dolog – elgondolkodom. – Születésem óta van érzetem erre, így nem tudom, miként lehet fejleszteni. Mostanában inkább éppen az ellenkezőjén dolgozom. De biztosan van, aki tud neked segíteni ebben, amiben viszont tudok segíteni – nézek rá bíztatóan. – Persze, csak ha szeretnél ezzel foglalkozni.
    Teljesen lefagyva nézek rá.
    - Ezek szerint te nem tudod, milyen az, ha megsimítják a szárnyad? – Hiszen van neki egy ép szárnya, ami nem fáj! – Szabad? – Nyúlok kezemmel a szárnya felé, hogy megsimítsam, s közben ér el a simítása. Minden figyelmem és idegszálam Thomas felé áramlik, az érintéséhez, a lelkéhez. A szemeibe tekintek, majd, ha elérem a szárnyát, s engedi is, megsimítom. Lágyan, finoman és gyengéden, minden figyelmet, érzést, amit tőle kapok, mozdulata által, visszaadva neki.
    - Milyen? – Mosolygok a végére szélesen és nagyon kíváncsian.
    - Miért kéne azt kifejezniük? – Csodálkozom el. – Feltételezhetően angyali felmenőd szárnya színéből kaptál egy árnyalatot. Van, akinek aranyszínű szárnya van, de találkoztam olyannal is, akinek teljesen áttetsző volt, mintha kristályból lennének. Meg volt Aphané... – idézem fel a szárnya színét. – Neki olyan volt mint egy héja szárnya.
    Mosollyal vonom fel szemöldököm.
    - Nem zavar, inkább az érdekel, hogy miként nézel virágot? Nézted már, ahogy kibontja szirmait? Vagy belenyomtad a tenyered, hogy meglásd a közepét, belsejét, nem várva meg, míg teljesen kinyílik? Mi történt a virággal azután? – Utalok arra, hogy mindent a maga idejében, mert megvan a maga szépsége.
    - Magam részéről feléd csak annyit, amennyit el szeretnél mondani magadról. Azt szeretném, hogy tudd, biztonságban érzed magad velem, s nem kényszerítelek olyanra, amit nem szeretnél.
    - Sokáig sikerült fenntartanod és önmagadtól engedted le a fátylat. Ez nagyon nagy haladás, Thomas – a szemeim örömben csillognak, hiszen egy alkalom után, ilyen sokáig fenntartani és magától oszlatja. Csodálatos!
    - Születésem óta az vagyok – felelem türelemmel a kifakadására. Sejthettem volna, hogy így veszi magára, pedig nem kéne. – Soha nem is voltak és nem is érdekeltek ilyen dolgok. Nem vár rád, ha nem vagy az. És nem vagy az, ha jól sejtem – meg is kapom a megerősítő választ. – Ezt most úgy mondtad... van valakid – mosolyodom el szélesen. Szeretem tudni, ha valakit szerethet az, aki fontos a számomra. S Thomas az lett. – Nem muszáj beszélned róla, ha nem szeretnél, s nem is faggatlak. Az a magánéleted, a tiéd és az övé.
    - Gyros. Nem, még szédülök, de percről-percre jobb. Megpróbálom előbb egyedül, ha nem megy, még mindig elkaphatsz – villantok rá ismét széles mosolyt. A saját nyomoromat mindig kinevetem, hiszen másoknak sokkal nagyobb gondjaik vannak.
    - Melyik volt a legfinomabb gyros, amit valaha ettél? Voltál valakivel? Mit csináltál akkor? – most rá terelem a beszélgetést, de úgy, hogy az kellemes legyen. Az első lépések még a szélrózsa minden irányába mennek, el is nevetem magam, aztán megtalálom az egyensúlyom.
    - Pedig nem is ittam semmit, csak vizet – húzom ki magam, az segít az egyensúly megtalálásában, s lám, sikerül is.
    avatar
    Thomas Mackenzie

    Faj : Nephilim
    Kor : 19
    Foglalkozás : "Nem vagyok fiú. Nephilim vagyok."

    Re: Battery Park

    on Kedd Okt. 17 2017, 22:33

    - Persze, ki ne szeretné tudni, ha a szemébe hazudnak? - kérdezek vissza lelkesen, bár az kissé elszomorító, hogy erre nincsen semmiféle különösebb trükk vagy biztos módszer.
    - Uh-huh - csóválom meg a fejem nemet nyögve a szárnyam simogatását illetően. Félrebillentett fejjel nézek rá, nem értem, mit szeretne, de aztán rájövök és hátrahúzódom.
    - Ne...
    Képtelen vagyok magyarázatot adni, de aztán arra gondolok, nem is kell. Tudom, hogy meg fogom ezzel bántani, de mégis mit mondhatnék? Hogy nem akarom, hogy... úgy lásson. Zavarba jövök, és azt hiszem, megöltem a pillanatot, de... talán ideje is volt, nem? Egészen biztos, hogy igazából nem akart megsimogatni. Csak... megsajnált. Abból pedig inkább nem kérek.
    - Szóval Esther szárnyai is ilyenek? - kérdezek inkább, és bár nem sikerül azonnal elterelnem a témát a szárnyakról, legalább szavakkal kommunikálunk, nem érintések utáni vágyódó tekintetekkel. Azt persze nem tudhatom, hogy Esther szárnyainak köze sincs a varjakhoz. Hatalmas fekete-fehér gólyaszárnyai vannak, ami illik is a születés angyalához.
    Az a baj, hogy fogalmam sincs, mire céloz a virágos hasonlattal. De ez nem meglepő. Nyelek egyet és lesütöm a szemem. Én... nem tudom, hogy biztonságban érzem-e magam vele. Nem tudom, érzem-e egyáltalán bárkivel magam biztonságban. De Gabriel szerintem jót akar nekem, bár ismeretlen okból, szóval... Óvatos vagyok. Muszáj minimálisra csökkentenem az érzelmi kötődést. Akkor nem lehet semmi baj.
    - Jó a tanárom - felelem kicsit elmosolyodva a dicsérete miatt. Elpirulok kicsit, de ez még csak a kezdet, mert azután csak még jobban zavarba jövök, hiszen arról kérdez, van-e valakim.
    - Ööö... Nincs, félreérted - tiltakozom. - Mikor a vonzerőről kérdeztem, az csak azért volt, mert... - Áh, teljesen felesleges bármit is tagadnom. Pont úgy vigyorog, mint aki az egész történetet tudja, töviről hegyire, én pedig a tenyerembe temetem az arcom. - Nem vagyok együtt senkivel - mormogom végül, és csak ennyit, hogy tisztázzuk a tényeket. Bár nagyon szeretnék, Brian... egyelőre teljesen elérhetetlen számomra, és talán az is marad örökre.
    Nagyon figyelem, hogy sikerül-e egyenesen mennie, mintha csak egy alkohol-tesztet végeztetnék vele, amikor végig kell menni a vonalon. Nem megy neki, szóval rögtön elkapom és megtartom, ami kicsit nehéz, mert sokkal nagyobb és izmosabb nálam, de azért igyekszem.
    - Hogy mi? Nem tudom... minegyik egyformán finom. Imádok enni. A múltkor, mikor felzabátam a reggelidet, már rájöhettél. De most én hívlak meg.
    Amint elérjük a kikövezett utat, mintha kilépnénk a tisztás üvegburája alól vissza a halandók világába. Egészen furcsa most látni, hogy a lemenő napban emberek sétálgatnak, lufit vesznek a gyerekeiknek, kutyát sétáltatnak, vagy épp a teraszos vendéglő elöl hagyott menüjét böngészik.
    - Mennyi ember... - dörmögöm az orrom alatt sötéten, és rögtön lelohad a mosoly az arcomról. Gyanakvó leszek és összehúzom magam kicsire, hogy a lehető legkevesebben vegyenek észre és ne akadjak senkinek az útjába. Gyorsítok is a lépteimen, majd végül behúzom Gabrielt a könyökénél fogva egy görög kék-fehér abroszos helyre. - Kérjük elvitelre és együk meg a parton - javaslom, mert még azt se akarom, hogy körbeugráljanak a pincérek.
    Hirtelen minden olyan ellenségesnek és idegennek tűnik.

      Pontos idő: Szomb. Okt. 21 2017, 21:17