Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Hamilton, Ohio
by Nathaniel Montgomery Today at 21:22

» Álmok palettája
by Jackson Montgomery Today at 21:03

» Riverside Drive
by Nathaniel Montgomery Today at 20:50

» Fort Washington Park
by Al O'Connor Today at 20:40

» The River Café
by Gabriel Skoglund Today at 20:19

» McCormack lakás - Manhattan
by Damien James McCormack Today at 20:01

» Clove Lakes Park
by Vitaly Rayt Today at 05:21

» Brian lakása - Hálaadás
by Brian Cox Yesterday at 23:20

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Yesterday at 23:19

» Raphael Hart
by Raphael Hart Yesterday at 22:17

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Chop't

    Share

    Chop't

    on Vas. Okt. 04 2015, 23:09

    First topic message reminder :


    avatar
    Lucius Evans

    Faj : Cambion
    Kor : 15
    Foglalkozás : tanuló

    Re: Chop't

    on Vas. Júl. 24 2016, 20:25

    Dylan - Lucius

    -Aha, inkább az, hogy azonnal lemondott rólam.
    Csak vigyorgok, mert hát na, ez történt. Aztán hogy keveredtem a nevelő szüleimhez azt nem tudom, de nem is érdekes. Ezek szerint szerencsém volt, és a dokik sem akartak össze meg vissza nyirbálni. Legalábbis a fülemet nem, csak a farkincámat kurtították meg, de nem nyertek. A természet nyert, azóta meg mélyen hallgattam róla előttük.
    -Szuper, akkor ha eljutok idáig és esetleg még itt vagy, vagy én itt vagyok, és nem találsz, akkor ezért lesz.
    Most már tutifix, hogy ezt ki fogom próbálni, ezt ki nem hagyom, hát muszáj, és el akarom érni ezt a szintet, hogy képes legyek ilyesmire.
    -Annyira hülye nem vagyok, hogy most álljak neki... talán majd úgy 200 év múlva, vagy később, elválik. Már ha addig élek.
    Lehet, balféknek tűnök, de én se úgy gondoltam, hogy nagy lelkesen elrohanok, hogy kipróbáljam ezt az egészet, pláne, hogy nagy valószínűséggel én vagyok a legfiatalabb.
    Nem tudom, mikor érdemes megcsinálni, de majd ez kiderül, ahogy sok más is.
    -Jó, de mondtad. Ha szépen megkérlek, mutatsz néhányat? Olyan mindenfélét?
    Érdekelnek a hullái, tényleg. Kész vagyok egy temető túrára, mert gondolom, hogy oda kell menni értük, nem éppen a hullaházba. Ott is lehet, mindegyik más és más, de egy közös bennük, mégpedig az, hogy frissek.
    Máris megfordul a fejemben, hogy vajon mit lehet kezdeni mondjuk egy több ezer éves holttesttel, mint a múmiáké? Érdekes kérdés, de egyelőre nem akasztom ki Dylant ezzel, így is hülyét kap tőlem.
    -Igen? Oké, akkor nekem is lesznek hulláim, de jóóó.
    előre örülök, az nem nagyon foglalkoztat, hogy esetleg azért, mert eltolok valamit, sokkal többet jelent, hogy lesznek saját bejáratú, külön csakis az enyém típusú hulláim. Magnus biztos nem fog megdicsérni értük, de remélem, nem akarja majd mindegyiket eltüntetni.
    -Aha, de ha most megsüketülök, akkor sokat érek vele, tényleg.
    Az egyik szerint türelem, a másik szerint haladjak is, annyira csodálatos, hogy így egyet tudnak érteni anélkül, hogy beszéltek volna egymással. Megdörgölöm a füleimet, felfogtam, várok, és majd elválik, legyen úgy.
    -Logikusan a vizet kéne mondanom, de én a levegőt szeretném. Azzal erősíteni tudnám a tüzemet. Úgy képzelem el, mint egy hidat, amit magam között és az elem között "építek" ki. Mint egy láthatatlan fonál, amivel irányítom. Asszem.
    Valaki szerint a harmónia a fontos, szerintem meg nem, azaz nem így. Miért ne sajtoljam ki azt a tüzemből amit tudok? Utána majd ráérek foglalkozni a többivel is, így is elég dolgot gyújtottam már fel, kis ideig még kibírják.
    Van egy elképzelésem arról, hogyan uralhatok egy elemet, persze ez nem biztos, hogy találkozik a valósággal. A lángomat viszont sikerült így, szóval lehet benne valami.
    -Szerintem is. Nem tudom elképzelni azt, hogy én építsek, alkossak, már úgy.
    Valahogy az mindig távol állt tőlem, de a jelek szerint ezért, mert eleve képtelen lettem volna rá, azaz belém van kódolva.
    Nem tudom, milyen a másik oldal, és tuti hasznos meg minden, csak sosem tudna lekötni, nem tudna elfoglalni, kíváncsivá tenni. Csak építeni az olyan unalmas lehet, de ha rombolok és abból alkotok, na az már döfi. Persze nézőpont kérdése, kinek tetszik majd.
    -Oké, akkor erre is ráfekszem.
    Mindenhez idő kell, ezt már megszoktam, szóval ez a része nem újdonság. Csinálni fogom, mindig lesznek szabad perceim, olyan nincs, hogy nem, aztán rájövök, hogyan tudom gyorsítani a procedúrát. Persze még nem úgy, ahogy Dylan csinálta.
    -Röpke 200? Az jó.
    Úgy tűnik, hogy warlockoknál az élet 200 felett kezdődik. No, addig aztán van időm bőven és a legfontosabb, hogy életben maradjak. Mert az olyan egyszerű, hogyneee. Azért megpróbálom, mert ha már kiderült, hogy van ilyen képességem, akkor nehogy már veszni hagyjam.
    Belemerülök a munkába, konkrétan olyan mocskos az összes szálacskám, hogy szívem szerint egyszerűen kihypóznám az egészet, de ha most megcsinálom, akkor majd egyre kevesebb lesz rajta.
    Nem figyelek semmire egészen addig, amíg egy asztal darab fejbe nem vág. Erről nem volt szó, és első blikkre biztosra veszem, én szúrtam el valamit. Aztán kiderül, hogy nem, csak Dylan ideges. Most mé? Nem csináltam semmit, meg sem mozdultam... azért kérdezek.
    -Jaaaa... a nők öntörvényűek.
    Mert tudom ám, persze. A csajok azok, az biztos, de hogy jön ez asztal robbanásához? Mit érezhetett Dylan ami ennyire kihozta a sodrából? Jó kérdés, egyelőre semmit nem értek az egészből, míg választ nem ad.
    -Még sosem.
    Felelem lazán, aztán folytatódik valami, pontosabban a lakás leamortizálása. Először a komód, aztán a mosogatógép, aztán a tükör, végül csend. Én meg a plafont bámulom, mert ahogy azon kilapult az a gép, az sem volt egyszerű. A tükör a legkevesebb, de a többi... ez itt minden napos? Dylanre pillantok aki közben visszaül úgy, mintha még mindig lenne asztal.
    -Nem, nem találkoztam. Gondolom... biztosítva van minden.
    Fogalmam sincs, mi történt, de ha jól tippelek, akkor a férfi barátnője is érintett a kérdésben, aki valószínűleg tündér lesz. Na de mi volt ez az egész?
    A kárt elnézve kizártnak tartom, hogy ne kötöttek volna minden cm-re valami szerződést, mert ha ez így minden nap előfordul, akkor az kész anyagi csőd. Sajnálom a mosogatógépet, egész pofás darab volt, most meg maximum pajzsot lehetne belőle faragni.



    Magamnak: #C5EC2A
    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: Chop't

    on Kedd Júl. 26 2016, 22:09

    *Már megint vitatkozik, eszem megáll. Kíváncsi lennék, akikkel eddig együtt élt, azok hogy nem csapták még agyon. Nekem már eléggé viszket a tenyerem pár nevelő célzatú nyakleves után. Akár ténylegesen, akár mágiával helyettesítve... - Nyafi-nyafi - forgatom a szemem maró gúnnyal. - Nem nyírt ki, szóval ne hisztizz! - Talán lehetnék kedvesebb... megértőbb... empatikusabb... a vakbelem meg kifordul röhögtében. Babusgassa, akinek két anyja van!
    - Mit gondolsz, ha eljutsz odáig, ki lesz, aki megmutatja neked, mit csinálj? - Jóízű a nevetésem, vaskos, ahogyan a mai városi népek már nem tudnak mulatni. Veheti ígéretnek, figyelmeztetésnek... sok minden van benne. Nem célszerű viszont ilyesmiről mással beszélnie, mert senki sem szereti az olyan kutyát etetni, amelyikről tudható, hogy gyilkos szándékot forral magában az etető személye iránt. Én vagyok elég öntelt ahhoz, hogy egyetlen pillanatig se érezzem magam fenyegetve, és biztos legyek benne, hogy évszázadok múltán épp úgy kimagasló fölényben leszek a kölyökkel szemben, mint most. Valamennyit behozhat belőle, de hogy teljesen felzárkózzon? Ugyan. Plusz másoknak a gyomra is kényesebb, mint nekem.
    - Úgy nézek ki, mint egy cirkuszi bohóc? Vagy egy utcai szatír, hogy mutogassak? - Morgolódom de ez már nem az a tényleges fejleharapós, inkább amolyan barátságos zsémbelés. Megfontolom a dolgot, három másodperc alatt döntök, lehunyom a szemem. További huszonöt másodpercbe telik, mire csöngetnek az ajtón, s intek a kölyöknek, menjen, nyissa ki. A felbukkanó alak első pillantásra nem mutat semmi különöset. Harmincas férfi, olcsó zakóban, kócos és szöszös, rövid göndörödő barna hajjal, kifejezéstelenül üres arccal, minden porcikájában átlagosnak tűnve, egyetlen valamit kivéve. A tekintete tömény, vegytiszta rettegést és gyűlöletet tükröz, ám átsiklik Luciuson, talán nem is látja, s rajtam állapodik meg. Nem kell intenem, hogy belépjen, a mozgása is csaknem emberi, nincs klasszikus zombi-csoszogás, lassúság. A korára is leginkább csak a ruhája kopottsága alapján lehet tippelgetni. - Tessék. A nekromancia megasiskolájának ékes példája. Kitalálod, miért? - Kíváncsivá tett, mennyi benne az ösztönös és veleszületett tehetség az én területem irányában, kitalálja-e, mi az a plusz ebben a járkáló hullában, amitől olyan különleges lesz.
    Aztán már csak csóválom a fejem a lelkesedésén. Nem úgy értettem, hogy fel is fogja kelteni őket, de hát... hadd örüljön a gyerek, aztán majd meglátja, hogy is megy ez a gyakorlatban. Már ha lesz, aki elmagyarázza és megmutatja neki a procedúrát. Persze, ha érdekli, én nem állok a jövendő nekromanta generáció fejlődésének útjába... Ha sikerül, jó, ha nem, akkor tanul belőle. Remélhetőleg... Aztán csak sóhajtok az újabb nyavajgásra. Még hogy megsüketül, ugyan... de ha mégis megtenné, hahó, a mágia világában élünk! Némi találékonyság kellene hozzá, hogy hogyan, de csak rávenne egy gyógyítót, hogy pofozza helyre. Úgy hírlik, Loss akár ingyen is dolgozik, ha elég meghatóan pislog rá a páciens. A kutyafülecskés tejfelesszájúnak, gondolom, nem lenne nehéz dolga azzal, hogy előadja magát elég nyomorúságosnak ehhez. A haladás és a türelem nem egymást kizáró összetevők, hanem egymást erősítik. A türelmetlen warlock önmaga legnagyobb ellensége.
    Hallgatom a válaszát, nem szólok közbe, ráérek utólag korrigálni, és nem is vagyok rest megtenni. Bennem ne szoruljon a mondandóm, ugyebár! - Frászt lenne logikus. Ha a tűz az erősséged, akkor az ellentéte, a víz a gyengeséged. Öngól lenne azt választanod az első tudatos kapcsolatodnak, a levegő jobb gondolat - vezetem le higgadtan. Majd rájön, hogy tenni sokkal nehezebb, mint mondani. Mondjuk én a helyében inkább a földet választottam volna, hogy egy kis stabilitást nyerjen belőle, de nem baj. - Ne felejtsd el a tapasztalatodat az ösztönös kapcsolattal. Talán a tüzedet valami külső dolognak éled meg? Kívülről jövőnek érzed? A többinél többet kell izmozni, de elég sok hasonlóságot fogsz tapasztalni. A magjuk ugyanúgy benned van, mint a téged felépítő atomok és molekulák. Nem önmagadat kell kapcsolatba hoznod a külső megnyilvánulásokkal, hanem azt a benned rejtőző darabot; az képes kapcsolatot teremteni a külvilágbéli másával, nem te. Ha pedig megvan a kapcsolat, akkor jön csak az irányítás része, ami meg olyan, mint ha egy szeszélyes nővel táncolnál. Sok alkalmazkodást, odafigyelést, rugalmasságot igényel, és ahogy két egyforma nőt nem találsz, úgy az elemek is mind mások lesznek - magyarázom lassan. Ez már olyasmi, ami messze nem az alapvető képzés része, ezért nem mondtam el senkinek... mióta is? Jah, egyszer sem. Sosem vettem a fáradtságot, hogy bárkit rendesen kitanítsak, és rég volt az az idő, amikor én sajátítottam el ilyesmit. A szavak... kikopnak az emlékezetből a tapasztalat utólagos fényében, szóval nem mondhatnám, hogy pontosan vissza tudnám köpni, amit anno olvastam vagy hallottam. Inkább fogalmazok saját szavaimmal, még ha így nem is olyan akkurátus a lecke.
    - Jah, hát, ha elfog az építési vágy, a legót javaslom - vonok vállat, kétlem, hogy a mágikus ágazatokkal túl sok sikerrel járna. Egyelőre legalábbis semmiképpen. - Az objektivitás jegyében persze hozzátehetném, hogy már ötvennél elég tisztességes eredményt össze lehet hozni, de ha azt a hatékonyságot célzod be, amit most bemutattam, akkor az több évszázados tétel sajna. Nekünk főleg - teszem hozzá, végtére a sötét irányzat nem a takarosságáról híres. Nekünk néha még jól is jön egy kis szennyeződés, akadnak varázslatok, amiket egyszerűen nem lehet tisztára suvickolva elvégezni.
    Van bennem annyi, hogy a rombolásom után elővegyek egy zsebkendőt (nem papír, hanem textil, régi korok gyereke vagyok) és odanyújtsam a kölyöknek. Nem mintha zavarna az összevérezett lakás, épp ellenkezőleg. A nekromancia után a vérmágia a kedvencem, végtére, de ha már én robbantottam szét az asztalt, ami kupán vágta és vérét vette, akkor ennyit megtehetek érte. Nyugalmam látszólagosságát elárulja, hogy bosszúsan dobolok a felkaromon, a lefojtott indulatok feszítenek belülről. Követem a pillantását a palacsintává lapított mosogatógépre, és vállat vonok.
    - Nem érdekel - jelentem ki. Biztosítás, cöhh. Ki a franc törődik vele? Pénzügyileg nincsenek gondjaim, és hát... a lakás Nora ízlését tükrözi, nem az enyémet. Ha lelépett, akkor már nem izgatja, mi zajlik itt, nemde?! Messze nem mindennapos ez a tempóm, igaz, a helyzet sem az. Nem bírok nyugton megülni a seggemen, felpattanok, felkapok egy dzsekit és a kölyökhöz vágom. (Mondjuk kétszer beleférne, de annyi baj legyen.) Sötétedés után hűvös tud lenni, különösen egyes területeken, és engem ugyan nem zavar a hőmérséklet, de őt lehet, hogy igen. Bár, franc tudja. Majd gyújtogat, abban úgyis jó. - Szerencsés napod van, kölyök, megskubizhatsz egy ösvényt a Tündérbirodalomba - közlöm leereszkedően, nem kérdezem, akar-e jönni vagy sem, alapnak veszem, hogy igen. Végtére eddig csak pattogott, hogy mennyire tanulni akar, meg mennyire haladni akar, nosza. Gondolok egyet, a korábban előugrasztott hulla is a nyomunkba szegődik. Bármikor jól jöhet... Bő negyven perces séta vár ránk a Central Park egy eldugott, bokros területére, közben a kölyöknek bőven lehet lehetősége megostromolni a kérdéseivel, persze kérdéses, milyen sikerrel.*
    avatar
    Lucius Evans

    Faj : Cambion
    Kor : 15
    Foglalkozás : tanuló

    Re: Chop't

    on Szomb. Júl. 30 2016, 22:15

    Dylan - Luke

    -Há' nem. Gondolom be volt lőve, vagy mi. Azért egy zsepit kérhetek?
    Megvonom a vállam, végül is mázlim volt, szóval egy szavam nem lehet, bár a nevelő szüleim... ők a másik fele.
    A végére vigyorgok, akkor csak egy kicsit hadd bőgjek már, vagy valami, ha ez hisztinek tekintendő.
    -Senki, majd én magam. Azaz ez olyan egy dobásom van verzió, gondolom. Vagy beledöglök, vagy megcsinálom és felszívódok. Bár te túl vagy rajta...
    Azt sejtettem, hogy senki nem fogja mutogatni, ezt így kell csinálni, ennyire hülye nem vagyok. A kérdés az, az intuícióm működik-e majd, és tudni fogom, ha itt az ideje? Nyilván. Viszont azt vágom, hogy Dylan megtette, szóval nem hiszem, hogy akkora erőfeszítésébe kerülne, hogy megmutassa. Hát nem? Hát de.
    Ebből én nem csinálok lelkiismereti problémát, ha ez is kell ahhoz, hogy penge legyek, akkor meg fogom csinálni. Mert penge akarok lenni, azért is.
    -Most, hogy így kérdezted... különben meg minek említed, ha nem mutatod meg? Gondolhattad volna, hogy egy kezdő kölyök élni szeretne a lehetőséggel. Ez tök logikus.
    Pimaszul indul a válaszom, nyilván, de tényleg komolyan gondoltam. Mesélt róla, persze, hogy szeretnék látni párat, amikor nekem sosem volt benne részem. Neki meg vannak, akkor most olyan nagy kérés ez?
    És tessék, csöngetnek. Kinyitom az ajtót, az ott álló alakban valami furcsa, nagyon furcsa, és hirtelen nem is vágom, micsoda, aztán ránézek az arcára megint, és levágom. Ez egy hulla. Annyira kifejezéstelen, annyira nem emberi, vagy tudom is én. A szemei... az mondjuk érdekes amit látok. Nem engem néz, hanem Dylant.
    -Nem. Bár mivel egy halott sétált be az ajtón, az, hogy nem rohad sehol, és simán elvegyülhet az emberek között szag nélkül, na az döfi. Pedig se keringése, se lélegzése, és mégis simán embernek tűnik, de nem az. A szemeiben érzelmek vannak, az arca egyedül az, ami rezzenéstelen. Érdekes.
    Éreztem, hogy nem vesz levegőt, éreztem, hogy nem él, nem volt olyan energiája, és nem is dobban a szív, azt hallom a füleimmel is, de az, hogy simán így mozog, ez kurvaaaa jó. Tessék. Mikhalnak bábjai vannak, Dylannek hullái. Ami marha érdekes, hogy miért fél? Miért mutat érzelmeket a tekintetével? elméletben nem lehetne, és mégis. Hogyan csinálta?
    Érzékenyebb a hallásom, hát na, és nem akarom ideje korán elveszíteni, hiába lehet visszacsinálni. Jó az úgy, ahogy van, nekem.
    -Aha. Szóval szarjam le azt, hogy harmóniára törekedjek? Mert eddig azt kántálták, hogy ha az egyik elemed az erősség, akkor a másikkal tudod kordában tartani, azaz egyensúlyba hozni. De én olyat nem akarok. Ha erős a tüzem, akkor legyen még erősebb.
    Inkább majd szórok rá homokot, de előbb... és tessék, megint ráébredek arra, hogy pusztításról beszélek. Most komolyan ez van bennem? Eddig azt hittem, ez vicc, és nem, megint kiderül, hogy nem az. Valamiért a pusztítás áll hozzám közel, nem más. ez most jó vagy rossz?
    Bár olyan mindegy, ez van, akkor ebből tudok majd építkezni magam felé. Amit Dylan mond, ismét érdekes.
    -Nem, azt teljesen a sajátomnak. Olyan, mintha kivetülne abban a tűzben minden, az érzelmek, a hangulat és minden, szóval mintha én magam lennék a tűz. Igen? Vagyis akkor keressem meg magamban a magokat, és úgy. Érteeeem.
    Kb. olyan érzésem van, mintha az eltemetett, mélyen beágyazódott kis darabokat kellene felébreszteni. Végül is arról van szó, ha jól értelmeztem. Azokat kell kifelé engednem, megtalálni az utat, aztán jöhet csak a többi. Akkora pusztítást úgy sem fogok tudni csinálni, mint a fő elememmel, csak arra kell figyelnem, hogy ne ugyanazt keressem mindegyiknél. Szuper.
    -Olyanom eddig nem volt, egyszer sem. Építeni sosem akartam, valahogy nem. Tiszta sor, hogy nem akarok megállni ott, ami 50-nél jön.
    Ismét elvigyorodok, ha kaptam valamit egyben, azt tuti szétszedtem, de össze már nem raktam. Ahhoz nem volt türelmem és nem is érdekelt. Az, hogy mennyit kell fejlődnöm, az nem kérdés, rengeteget, és én sehol nem vagyok még, csak valahol nagyon hátul... egyelőre.
    Megköszönöm a zsebkendőt és a homlokra nyomom, mert érzem, hogy vérzik, de hát na, mégis mit vártam? Pofán csapott egy asztal darab és nem is kis erővel.
    A rombolást látva azért elgondolkodom. Lényegében a mosogatógép tetszik a legjobban, hatalmas frizbinek is elmenne, állati jól fest.
    -Ja, jó.
    Ha Dylant nem érdekli az egész, akkor engem sem, végül is nem az enyém ment tropára. De lehetne használni asztallapnak is, nem? Állati jól festene.
    A hozzám vágott dzsekit felveszem, és ismét rá kell jönnöm, hát van még mit erősödnöm, mert konkrétan lóg rajtam. Mintha egy óvodásra adtak volna egy nagy pólót. szuper.
    -Komoly? Klassz.
    Nem kell kétszer mondani, hogy menjek, kíváncsi vagyok, mit takar ez az egész. Sosem láttam tündért, így persze, hogy érdekel. Azt sejtem, hogy az a feszültség ami Dylanből árad, ennek köszönhető, pláne, hogy fel is hozta a témát. Szóval a nője tuti tündér, de mire rágott be ennyire?



    Magamnak: #C5EC2A
    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: Chop't

    on Vas. Júl. 31 2016, 14:58

    *Belőve. Milyen nevetséges szó, és mennyi megvetést ébreszt bennem. Idióta és gyenge mundane-ek még idiótább időtöltése, amikor még azt a lefüggönyözött, elfátyolozott, lebutított verzióját sem bírják a valóságnak, amit tapasztalnak belőle. A szánalmasság magasfoka, de komolyan. Alapból se bírom a beavatatlanok hülyeségeit, de ezektől pláne hányhatnékom van. Erős a kísértés, hogy zsepi helyett mondjuk egy serpenyőt vágjak a kölyök fejéhez, de moderálom magam, és egyáltalán nem mozdulok, sőt, az arcomon átsuhanó undort leszámítva úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna. Valószínűleg mindkettőnknek ez a legjobb.
    Egy pillanatig döbbenten meredek rá, aztán megint csak a szememet vagyok képes forgatni. Nem tudom eldönteni, hogy szivat, vagy tényleg ennyire nem olvas a soraim között. Éppenséggel felajánlottam neki, s ez bizony nem sokszor fordul elő senkivel, hogy amikor eljön az ideje, majd én átvezetem a rituálén és megmutatom, mit hogyan végezzen el, ehhez képest meg itt veri a mellkasát, mintha egyedül kellene kitalálnia a menetet. Persze, a bonyolultabb és főleg a rituális jellegű mágiánál ez nem ilyen egyszerű, ott bizony jelentősége van, milyen jelet hová rajzol, mit mikor kántál el, és a többi. De majd ő is rá fog erre jönni. - Ahogy gondolod, kölyök, én ugyan nem fogok erőszakoskodni - vigyorgok rá leereszkedően. Nem hinném, hogy el fog felejteni egyhamar, főleg ha a városban marad, mert itt azért megvan a magam rossz híre. Szóval ha akar, megtalál majd, hogy segítsek. Az persze más kérdés, hogy megteszem-e neki; puszta szívjóságból nyilván nem állok neki szeretetszolgálatot játszani, még egy eljövendő sötét warlock vagy nekromanta kedvéért sem. Mindennek ára van, és én bőségesen meg szoktam kérni a fizetséget a tetteimért. És persze nem cáfolom, hogy én is megtettem már, nyírtam ki boszorkánymestertársam a tudásáért. Démonivadék vagyok, komolyan meglepő, hogy nem alszom rosszul az árulásomtól? Na ugye, hogy nem. Kellett neki megbíznia bennem.
    - Nyakon váglak, kölyök - ígérem hóttkomolyan, hát, nem a humorérzékemről leszek híres, ez van. - Tudod, csak egy évszázaddal ezelőtt a kezdő kölyök örülhetett, hogy lyuk van a seggén és szelel, nem pattogott ennyit, mint te - mutatok rá fanyarul, nem tudom, hogy most tulajdonképpen röhejes, hogy a nyakamra szabadítottam ezt a kölyköt, vagy épp sírnivaló. Még valószínűbb, hogy mindkettő egyszerre. Azért csak láthat hullát, nesze neki! A befelé induló férfi mentében emeli a kezét, és amint Lucius hátat fordított neki, egy szinte barátságos taslit kioszt, már ha a kölyök el nem hajol vagy ki nem védi. Végtére ennyivel tartoztam. Ennél többre nem kapott utasítást a szolga, így hát sem visszatámadás ellen nem védekezik, sem egyéb módon nem mutat fenyegetést, bár ha elsőre nem sikerült kiviteleznie a nyaklevest, akkor próbálkozik vele újra és újra, ez a makacs ragaszkodás az utasításhoz már nagyon is egy zombit jellemző vonás. Addig teszik a dolgukat, míg nem teljesítik, vagy vissza nem vonják a parancsot.
    Hallgatom a feleletét, túlzás lenne azt mondani, hogy elégedett vagyok, hiszen a lényeget (a fától az erdőt) nem látja, de amit igen, az nem hibás, és kénytelen vagyok ezzel megelégedni. Persze az is lehet, hogy túl nehéz feladat elé állítottam a kérdéssel. Passz. Tényleg nem vagyok egy jóféle tanár-alapanyag. - Jah, érdekes - hagyom rá, a hulla megáll rézsút a hátam mögött, engem pedig a legkevésbé sem zavar a jelenléte. Átlagembert azért legalább egy kicsit nyomasztana a szemekből áradó gyűlölet, én inkább élvezkedem benne. - Egy rendesen összerakott zombi nem rohad. A felkeltője mágiája egyben tartja, vagy inkább helyrepofozza. Ha a sírban már csak a csontok vannak és elrohadt a többi, de végrehajtod rajta a megfelelő rituálét, akkor sem egy csontváz fog kimászni, az erő összeszedi azt, ami maradt belőle vagy volt belőle valaha, visszanyomja a helyére a húst, a bőrt, a ruhát... és amikor végeztél, nagyjából olyan formában áll majd előtted, mint ahogyan eltemették. Mondjuk halottkeltőtől és rituálétól is függ. Gyengébbek nem tudják teljesen eltüntetni a rothadást, vagy zöldes marad a bőr, netán a halálos sebek maradnak láthatóak, ami ciki teszem azt egy leszakadt fél arcnál. Te is, ha megpróbálkozol majd vele, kezdetben még a legfrisebb hulládat sem tudod majd eladni élőnek - magyarázom higgadt alapossággal, Luciust figyelem közben, a reakcióit, azt a végtelenül idegesítő lelkesedését, az esetleges berzenkedést, mindent. Nem mintha olyan penge lennék érzelmek tekintetében, de ő még rosszabb az elrejtésükben, ha próbálkozik vele egyáltalán. - Persze ez itt nem attól lesz különleges, hogy alaposan össze van szedve minden alkatérsze. Vagyis igen, csak nem fizikai értelemben. A plusz az, amit észre is vettél. Érzelmek... - Úgy ejtem ki a szót, mintha szitok volna, az eredendő bűn maga. - A zombi mindig csak egy engedelmes szolga lesz, önálló akarat nélkül, aki még csak nem is tud magáról és arról, hogy szolgál. Az animátor akarata hajtja, nem az élet. Ez a dolgok rendje. Claudius viszont... nos, ő megérdemli, hogy tudja, hogy az én pórázon vezetett kutyám lett és marad az idők végezetéig - válik pengeéles mosolyom kegyetlenné. Annyit nem adtam meg neki, hogy esélye legyen a leghaloványabb lázadásra is, de azt igen, hogy tisztában legyen a helyzettel: a legjobb büntetés, amit csak ki lehet eszelni, nemde? Én legalábbis elégedett vagyok vele. - Tippelj, hogyan lehet ezt elérni, mi az a plusz benne, ami ezt lehetővé teszi - noszogatom szinte már kedvesen. A szakmai büszkeség beszél belőlem - kevesen képesek arra, amire én, még a nagy öregek közül is.
    - Attól, hogy magadba préseled az ellentéteket és várod, hogy egyik lenyomja a másikat, még nem leszel harmonikus meg kiegyensúlyozott, csak egy csatatér - vonok vállat. - Az a bizonyos harmónia sokkal több befektetett melót igényel, ha egyáltalán arra törekszel. Az is csak egy út, nem az egyetlen - Persze, a teljesség jegyében azt is hozzá kell tenni, hogy valószínűleg a könnyebbik út, irányultságtól függetlenül. Mert akár erre, akár arra indul, mindenképpen az abszolútumokig és azokon túl kell hatolnia, és sokkal könnyebb abszolút kiegyensúlyozottnak lenni, mint abszolút káosznak. - Szóval döntsd el, mit akarsz, aztán törekedj arra maximálisan, és meglátjuk, mire jutsz - Osztom meg az én rendkívül "bölcs" tanácsom, ami megint csak visszakanyarodik oda, amit ma már elmondtam vagy százszor: az időhöz és a türelemhez, megfűszerezve a kemény munka verejtékével. Mert én már csak ilyen vidám és változatos személyiség vagyok.
    - Úgy tűnik, jól csinálod ösztönösen. Lehet, nem is fekete leszel, hanem szürke, ha az idézéshez ilyen természetes tehetséges mutatsz - cukkolom, végtére feketének lenni a legjobb, ugyebár, minden más alsóbbrendű ehhez képest. Nyilvánvalóan. - Igen, nevezzük magnak, keresd meg őket, és tanulj meg azokon keresztül megnyilvánulni, akkor rendben leszel az elemi mágia szintjén - bólogatok, elégedettséggel tölt el, hogy elsőre felfogta a mondandómat, nem azért, mert eszerint jól magyaráztam el (az alap!), hanem mert nem vesztegeti az időnket. Mindenki jól jár.
    Az udvariassága nem érdekel. Megkövetelném, hogy megadja, mert szerény véleményem szerint totálisan kijár nekem, de ennél tovább már nem izgat. A zsebkendő minden, amit tehetek érte, összefércelni akkor se tudnám, ha lenne rá bármi ingerenciám. Valószínűleg ha nekiállnék mágikus elsősegélyben részesíteni, csak annyit érnék el, hogy széthasítanám az egész fejét a felületes sérülés helyett, amije most van. Szóval mindenkinek az a jó, ha én nem állok neki efféle kontárkodásnak. A gondolatait meg szerencsére nem ismerem, az kéne csak még nekem, amúgy is elég ideges vagyok.
    Indulunk, én igencsak öles léptekkel, és a rosszkedvem úgy gyűrűzik körülöttem, hogy mintha a tér is meghajolna körülöttem és alám simulna, meggyorsítva haladásomat, nagyobbá növelve lépteim távolságát, mint alapból kellene lenniük. Nem éppen szerencsés körülmény, részben mert amint elpárolog majd a dühöm, le fog gyengíteni ez a kitörés, részben meg Luciusnak szó szerint futnia kell, hogy tarthassa velem a tempót. Nem kell messzire mennünk, hiszen a 5th Ave túloldala már a Central Park, mondhatni az abszolút burzsuj környéken vertem tanyát, bár ha Nora lelépett, akkor aligha maradok a továbbiakban. Haladok a kaviccsal, murvával felszórt mellékösvényeken, szeszélyesen kanyarogva a harsogóan, mesterségesen zöld pázsit foltjai között, várom és tesztelem, Lucius meddig bír csendben maradni. Részemről a többéves szótlanság is megvolt már, így a legkevésbé sem tartok attól, hogy elveszteném a hangom bármennyi szünettől. Végül egy látszólag random ponton letérek az ösvényről, bevetem magam a bokrok közé, amelyek először rendszertelenül állnak, majd látszólag véletlenül vonalzóegyenes sorrá helyezkednek, végül egy teljesen szabályos kör alakú tisztást fognak közre, amire a bejutást két lehajló mogyoróbokor ágainak boltíve alatt, szinte térdelve lehet megkísérelni. Mázlink van, senki és semmi nem állít meg minket, bár a növények láthatóan fázósan összehúzzák magukat a közelemben. A tisztáson végre lelassítok, valamelyest tán le is higgadok, és némileg megfontoltabban kezdek körbejárni. Fogadok, hogy a kölyöknek lesznek kérdései vagy megjegyzései. Tíz dolcsit rá.*
    avatar
    Lucius Evans

    Faj : Cambion
    Kor : 15
    Foglalkozás : tanuló

    Re: Chop't

    on Vas. Aug. 21 2016, 19:08

    Dylan - Lucius

    Most miért kell így nézni rám? Ez történt, nem haltam bele és nem is érdekel, ennyi. Azért meg ne tőlem undorodjon, mert az anyám drogos volt, arról aztán tényleg nem tehetek. A zsebkendőnek örültem volna, de ha nem, hát nem, nekem így is jó.
    A felajánlást értem, és ezzel tuti élni fogok, persze nekem muszáj előadnom, hogy majd penge leszek, hogyne. Dylan tekintetén is látom, hogy megrökönyödött a válaszomtól, de most olyan jó gyerek vagyok, hogy még a vigyoromat is elnyomom rögtön.
    -Úgy is hozzád fogok jönni, hogy segítséget kérjek, úgy hogy köszi.
    Miért hozzá, amikor nem is ismerem? Passz, de végül is megígérte, akkor meg miért ne? Oké, az nem most lesz, de azt mindenképpen ki akarom próbálni, majd ha elérek arra a szintre... egyszer. Az, hogy annak milyen ára lesz, nem érdekel, addig gyűjtök, vagy tudom is én mit kér cserébe.
    -Nem te leszel az első. Az lehet, hogy anno nem pattogott senki sem, de gondolom egy fokkal jobban foglalkoztak veletek, mint velünk. Most rohanó világ van, így soha senki nem ér rá semmire.
    Vágtak már nyakon, túléltem azt is, bár azért most így elgondolkodom az erején, mert lehet, hogy az sokkal nagyobb lenne mint az eddigiek.
    Én nem éltem régen, így nem tudom mi volt akkor, de az tuti, hogy nem az ami ma. Azt is megértem, hogy minden új teher meg nyűg, de banyek, csak könyvekből nem tudok mindent megtanulni. Gyakorolni meg ha gyakorlok egyedül, akkor az a baj, mert tutira lebuktatom a fajtánkat. Akkor mégis mi a fészkes fenét csináljak? Kérdezek.
    A hullának meg úgy örülök mint majom a farkának, mert egészen másképp fest, mint Mikhal bábjai. Rajta nincsenek varratok, és tényleg tök élőnek tűnik. Nagy lelkesedésemben elfordulok, erre az meg nyakon vág. Ilyenre még nem volt példa, persze, mert hullát se láttam. Fújtatok egyet, de nem törődök vele, inkább azt próbálom megállapítani, mi benne a fura. Úgy minden, naná, mert hulla és jár, de az arca.
    Mikhal bábjainak nincsenek érzelmeik, ő is mondta, a báb nem rendelkezik azzal, akkor ez a hulla hogyan? Ezen is gondolkodom, miközben Dylan magyarázni kezd.
    -Nekem az. Ez komoly, tetszik. Ott egy csontváz, és lesz belőle embernek tűnő valami. Á, nem kezdenék bele úgy, hogy el is akarjam adni. Majd ha ilyen lesz, mármint tökéletes, csak akkor.
    Kíváncsian szemlélem a hullát, annyira fura volt, hogy egyszerre gyűlöli Dylant és fél is tőle. A jó ég tudja, ezt hogyan csinálta, de ez annyira feltűnő volt, hogy csak na.
    -Ó, az ciki. Nem tudom. Lövésem sincs. Logikailag lehetetlen lenne, az meg szerintem hülyeség, hogy eleve úgy hal meg, hogy még érez. Mármint úúúúúgy, és ezt megtartja a mágia. Deeeee... ha őt az animátor irányítja, akkor ez lehetséges, hogy valahogy emlékeket, akár hamisakat idéz elő, amik ezt lehetővé teszik, mármint kiváltják mégis az érzelmeket? Vagy ez így nem?
    Tényleg elképzelésem sincs arról, hogy ezt hogyan lehet kivitelezni, tippelek csupán, és esélyesen mellé. Mikhal bábjai üzletet kötöttek, ők nem tudják, hogy szolgálnak, tökéletes katonák, de ez a hulla más, egészen más.
    -Oké, én szívem szerint az erősségemet táplálnám. A tüzet.
    Mégis minek bajlódjak olyannal, amibe ha belefeszülök sem fogom tökéletesíteni? Akkor elpazaroltam egy csomó energiát a semmire, nem? Hát de.
    -Ne máááár, az olyan mint a kimosott, kikopott fekete. Azt nem.
    Az nekem olyan átmeneti dolognak tűnik, az sokkal jobban érdekel, hogyan lehet szétbarmolni, más meg majd megoldja, ha akarja és van hozzá türelme. Az nem én vagyok. Különben is szeretem, ha elég például, tök szép, kár, hogy csak szerintem.
    -Oké, akkor elmegyek földművesnek is.
    Bólintok, marad a magkeresés, bár nem lelkesít fel, de ha kell, akkor kell. Zsebkendő elég lesz a fejemre, a többi nem érdekes, maximum ha kell még, akkor kérek. Mivel a tükör tropára ment, meg sem nézem a sérülésemet, igaz, időm sincs rá. Indulunk.
    Konkrétan futunk, azaz én futok, de az nem zavar, szeretek, és egyébként is az vagyok, szóval nem fogok belehalni, de azt azért nem értem, hogy Dylan hogyan halad ilyen sebességgel.
    Meg nem kérdezem, látom rajta, hogy hót ideg, még fejbe vág egy ággal is, azt meg nem kérem.
    A környéket ismerem, de hogy hová megyünk, na az rejtély, egészen addig, amíg Dylan nem vesz egy hirtelen balost egy bokorba. Kedvem lenne megkérdezni, hogy akkor eddig miért nem légvonalban haladtunk, de mire eljutnék idáig, kijutunk egy tisztásra. Erről nem is tudtam, hogy itt van, de jó.
    A két ág felé pillantok ahogy Dylan is, de ahelyett, hogy tovább mennénk, kőrözni kezd. Kérdőn nézek rá, mégis mit keres, de végül nem szólalok meg, csak elmondja, ha eljut odáig.










    Magamnak: #C5EC2A
    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: Chop't

    on Hétf. Szept. 26 2016, 19:44

    *Bunkó vagyok továbbra is, ha akar tőlem valamit, akkor ezzel sajnos együtt kell élnie, mivel jár mellém a csomagban. A félreértést viszont tisztázzuk, biccentek elfogadóan.
    - Néha megkérdőjelezem az eszedet, kölyök, de talán mégsem olyan vészes a helyzet - dörmögöm. Ha ismerne, akkor tudná, hogy ez felér azzal, mintha nekiállnék áradozni, legalábbis amennyire szűkmarkúan mérek bármiféle dicséretet, de (szerencsére!) nem ismer.
    - Gondolod? Bane-t például nem boszorkánymester kezdte el kiképezni, hanem a Néma Testvérek, már ha igazak a híresztelések. Én is voltam vagy negyven, mire találkoztam egy magamfajtával, addig meg saját erőből boldogultam. Lehet, hogy most rohan a világ, de be is szűkült. Könnyű felfigyelni egy újoncra, csak a netet kell figyelni... - magyarátok (már megint!) vállvonogatva. Annyira sok warlock nincs és nem volt, hogy régen pusztán "véletlenségből" ránk akadjanak a nagyok, keresni meg már akkor se nagyon sokan kerestek minket. Legalábbis baráti szándékokkal nem, most hagyjuk az inkvizíciót, az árnyvadászokat, meg hasonló nyalánkságokat. Talán ez az eddig végig sem gondolt gondolatmenet késztet rá, hogy magamhoz képest türelmesen okítsam ezt a kis nyikhajt. Kompenzálom a saját szar kölyökkorom, de hát mindenki úgy vezeti le a komplexusait, ahogy tudja és akarja.
    - Claudius egy fokkal több a tökéletesnél, de erre már rájöttél. Nem is csinálok hozzá hasonlót egy jó darabig, bevadulna a mágia, ha túl sokszor alkalmaznék az övéhez hasonló... drasztikus eszközöket. - Plusz felesleges is lenne, de ezt már nem teszem hozzá. Példát statuálni egyetlen ellenséggel is lehet, nem kell belőle futószalagot gyártani, és nem minden ellenség érdemli az ilyen szinten kegyetlen büntetést sem. - Logikailag csak akkor lehetetlen, ha a hullát annak vesszük, ami: az ittmaradt porhüvelynek, amiben már csak és kizárólag a mágia dolgozik. A nekromancia nem ad öntudatot, vagy emlékeket, ennélfogva érzelmeket sem: annak tehát szükségszerűen máshonnan kell jönnie Claudius esetében. Na és hol gyökereznek az emberek érzelmei? - Visszanézek a mögöttem álló szolgára, és kedvtelve viszonzom gyűlöletteli pillantását. - Ha épp arra tippeltél, hogy elfogtam és visszakényszerítettem a lelkét a feltámasztott testbe, akkor jól gondoltad - jelentem ki, nem titkolván a szakmai büszkeséget, ami feszít. Kevesen tudnak és/vagy mernek a lélekkel szórakozni, általában ezt a démonok és angyalok játszóterének szokás tartani. De hát nem is én lennék, ha nem kalandoztam volna időnként tiltott területre. - Persze nem uralhatja a testét, csak tétlen megfigyelő, kiszolgáltatva a mágiának - teszem hozzá, hogy egyértelmű legyen a helyzet. Ez persze máris önmagában magyarázat a gyűlölködő pillantásra, hiszen ki örülne neki, ha időtlen időkre megfosztanák a szabad akaratától, és végig kellene néznie, ahogy mindent megtesz, amire magától nemet mondana? Kíváncsi vagyok, ez már kiveri-e a biztosítékot Luciusnál, vagy még ezt is beveszi a gyomra.
    - Ahogy gondolod. Tényleg csak ennyit jegyezz: akármelyik utat választod, törekedj az abszolútumra, és kötelezd el magad mellette. Nincs visszafordulás, tévelygés, lazsálás. Csináld maximumon - szólítom fel szigorúan, megadva az utolsó lehetőséget, hogy visszatáncoljon, aztán ha továbbra is úgy gondolja, hogy éljen a tűz, akkor bólintok. - Remek. Szóval, mire van szüksége a tűznek ahhoz, hogy lobogjon? És hogy tudod azt megadni neki? - folytatom tovább a rávezető kérdésekkel.
    Felröhögök a szürkét ért inzultusra, és hátbaveregetem elismerésemben. Ezt a szellemet szeretem! A szarkazmusát fel sem veszem, illetve igen, de mivel magam is szívesen élek ezzel az eszközzel, nem akadok fenn különösebben a dolgon.
    Aztán már megyünk is. Ha tényleg fogadtam volna, most bánná egy tizesem, mert Lucius dicséretesen némán igyekszik tartani velem a tempót. Hamarosan a tündérkörben vagyunk, én némán keresgélek, elszántan arra, hogy utánamegyek a nőnek, és hazarángatom, hogy legalább beszélhessek a fejével, amikor a világ úgy három triplaszaltót vet velem. A hirtelen szédüléstől meg kell kapaszkodnom a legközelebbi bokorban, ami tüskéket növesztve azonnal véremet veszi az arcátlanságért, de még hálás is lehetnék, hiszen a vér elemi esszencia számomra, és kicsit magamhoz térek a hullásától. Azért így is elbújhatna mellettem a meszelt fal fehérség tekintetében, és minden önuralmam annyira elég, hogy megálljak a lábamon. Érzem a Norához fűződő kötés feszességét, s a következő pillanatban láthatóvá is válik: aranyszín fonal, ami a szívem tájékától indul, s tűnik el valahol a földben, hiszen semmilyen szilárd anyag útját nem állhatja. Ellentétben a mágiával... Megvetem a lábam, hogy ellentartsak a húzásnak, szinte azt érzem, mintha bármelyik pillanatban belehalhatnék a kapcsolatba, vagy inkább csak belezuhannék, aztán egy pendülés, és vége. A fonal, az elvileg eltéphetetlen, megszakad, az eddig ránehezett feszültség miatt visszacsap, ostorként a képembe, újabb adag vért fakasztva, egyszersmind hanyattlökve. Még annyi mázlim van, hogy nem a bokorra zuhanok, hanem csak a földre, s ott kapkodok levegő után vagy egy percig, fél kézzel a mellkasomat szorongatva. Bámulok fel az égre, és próbálom eldönteni, hogy eldobjam-e a tudatom, vagy ragaszkodjak hozzá foggal-körömmel, és persze az utóbbi győz, nem is én lennék, ha szimplán kiszállnék egy ilyen menetből... túl egyszerű, túl gyáva, és persze tökéletesen logikátlan a maradék védelmet is feladni egy rizikós szituban. Márpedig egy tündérkörön belül mindig rizikós a szitu, főleg egy nekromantának.
    Hát még kettőnek. Nyögve az oldalamra hengeredek, és vért köhögök a földre. - Erre ki kéne írni, hogy ne próbáld ki otthon - dünnyögöm, a testemben és a fejemben is kerengő tompa fájdalomnak, talán. - Csessze meg... Cseszd meg, Nora - motyogok haragosan, ahogy talpra vergődöm, és kifelé indulok. Nem mondom, hogy hazafelé, de legalábbis a lakásba. Ez a kiruccanás nem egészen úgy sült el, ahogy szerettem volna. Luciusról, ha meg nem szólal, szinte meg is feledkezem - na jó, ez így nem igaz, inkább csak nem veszek róla tudomást, amíg nem szükséges.*

    //Bocsánat a rengeteg késésért, remélem megbocsátod hide //
    avatar
    Lucius Evans

    Faj : Cambion
    Kor : 15
    Foglalkozás : tanuló

    Re: Chop't

    on Szer. Szept. 28 2016, 16:16

    Dylan - Lucius

    -Ne aggódj, én is.
    Azért öniróniám is akad, csak nem szoktam mutogatni, azaz nem mindenkinek. Van eszem, de néha úgy elrejtem, hogy azt egy felfedező osztag sem találja meg.
    -Aha. És akkor tökre nem így van? Hát ez jó. De akkor azért nagyobb teretek volt, nem? Vagyis akkor nem figyeltek annyira, és ha elbaltázott dolog volt, könnyebb volt lelépni is? Kik azok a Néma Testvérek? Szó szerint azok vagy ez ilyen felvett fantázia név?
    Lehet, sokkal kifizetődőbb volt régen, amikor nem akarták megmondani, hogy mit csinálj és magadnak kellett rájönni? Ezt is el tudom képzelni, még ha macerásabb is volt.
    Elképzelem, ahogy a szó szerinti némák Magnust tanítják. Akkor vagy jó activityben, vagy tele van jegyzetekkel.
    -Azt látom, mert ilyet én még nem láttam... bár az semmit nem jelent. Miért vadulna be? Azt értem, hogy ez ilyen csúcs és prototípus, de azt nem, hogy miért nem készítesz akkor egy teljes sereget? Bár ahogy őt elnézem... olyan gyűlölet árad belőle, hogy itt bosszút sejtek.
    ezt nem vágom. Bevaduló mágia... azt se tudom, hogy kell elképzelni, a halottra nézve meg... hát ő mindennek mondható, csak üresnek nem.
    -Áááá. Az érzelmek a szívből jönnek, de azt meg táplálja a lélek, önmagában a szív lótúrót sem ér. Szóvaaaal vagy a szívét is megszerezted, vaaaagy csak simán a lelkét ejtetted rabul. Olyat már hallottam, hogy lelket szerez valaki, szóval ha ez létezik... állati. Csórikám, gyenge volt. Tényleg, a kettő nem tudja mágiával erősíteni egymást valahogy?
    Végiggondolva végül is kilogikázom az egészet és máris azon filózok, hogy mi van akkor, ha fel akarom turbózni?
    -Ez király. Nem tudom, mit tett, de akkor is zsír.
    Máris találtam valamit amit én is ki akarok fejleszteni magamban, azaz azt a tudást elérni, hogy ilyet tudjak alkotni. Mekkora már... ezt ki kell próbálnom, azaz ezt is. Már most borítékolom, hogy engem nagyon fognak utálni warlock körökben.
    -Jó. Csak találjam meg véglegesen majd, ha eljutok odáig. Szóval első a tűz, mivel ez az elemem, ezért ezt erősítem. Gyufa... már nem a fizikai gyufa, annyira hülye nem vagyok. De mivel energiát tolok bele, gondolom az energiám kell hozzá, egy olyanadrenalinlöket.
    Vagy nem ez kell, nem tudom, egyelőre azt sikerült megfigyelnem, hogy amikor az adrenalin elönt, akkor bizony gyújtok, és ha az adrenalin megsokszorozódik, akkor az energiám is sokkal erőteljesebben gyülemlik fel amit beletolok. Tovább nem érek rá gondolkodni mert máris útnak indulunk az isten tudja hová, de végül kikötünk a tisztáson, és én csak nézem Dylant, aki körbejár, keres. Komolyan, mint egy kutya amelyik mindjárt megjelöli a területét.
    Aztán történik valami, a férfi megtántorodik, vérzik, meg kijön belőle valami nyaláb aminek a vége valahol ásatás során kerülne elő... végül úgy, de úgy pofán csapja, hogy röhögni is elfelejtek.
    Pláne, hogy elterül, és vért kezd felköhögni. Ha most itt murdel meg nekem, hát velem kint van a vízből, csak a Vészhelyzetben láttam, mit kell csinálni, szóval jobb, ha nem kell kipróbálnom élesben.
    Amikor megszólal, elvigyorodok, megúsztam a mentőakciót, de egy zsebkendőt átnyújtok neki.
    -Te mazochista vagy. Sérülésért minek ennyit sétálni?
    Azt meg sem merem kérdezni, hogy ki az a Nora, azaz tudom, a nője, de akkor most ők szakítottak vagy mi? Szerelmi bánat ápolásában sem vagyok túl jó, így elindulok Dylan után csendben, hogy a bőrkabátjának a suhogása hallatszik részemről.
    Egyszer belenövök, ígérem.





    Magamnak: #C5EC2A

    Re: Chop't

    on Vas. Jan. 15 2017, 20:06


    Sponsored content

    Re: Chop't


      Pontos idő: Csüt. Dec. 14 2017, 21:36