Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Today at 20:53

» Törölt karakterek
by Admin Yesterday at 15:14

» Cox Gallery - Brooklyn
by Admin Yesterday at 15:02

» Inwood Hill Park
by Thomas Mackenzie Csüt. Okt. 19 2017, 21:34

» Broadway
by Vitaly Rayt Csüt. Okt. 19 2017, 05:40

» Battery Park
by Thomas Mackenzie Kedd Okt. 17 2017, 22:33

» Brooklyn Közkönyvtár
by Garrett Seabrooke Hétf. Okt. 16 2017, 16:59

» Daryl's Loft
by Allena Rhys Szomb. Okt. 14 2017, 19:34

» Játékostárs kereső
by Aires Emerson Szomb. Okt. 14 2017, 10:10

» Trade Fair
by Alan Bret Csüt. Okt. 12 2017, 22:00

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Le Bernardin

    Share

    Le Bernardin

    on Vas. Okt. 04 2015, 23:15



    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: Le Bernardin

    on Szer. Feb. 17 2016, 23:35

    Anabell és Crawford


    *Imádom Manhattant, ugyanakkor gyűlölöm is. A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, mindkét érzés remekül megfér a másikkal, hiszen semmi sincsen előnyök és hátrányok nélkül. Nem cserélném el a pezsgését, a központi mivoltot, az ilyesmi nekem kajám-piám-mozgatórugóm, vidéken konkrétan kinyiffannék az unalomtól. Illetve nem, mert keresnék én magamnak szórakozást, de akkor is... jobb így, hogy házhoz jön, és nem nekem kell tepernem érte. Másrészt viszont ugyanennek az éremnek a másik oldala, hogy ezernyi valvilágival kell osztozkodni a városon, a legirritálóbb vadászocskákról nem is beszélve, és ezektől néha fel tudnék robbanni. Mint az utóbbi időben szinte permanensen teszem. Mert hiába halad nőm előrefelé az emlékei visszaszerzésének rögös ösvényén, én egyszeráűen megrekedtem, és égen-földön nem tudom előkeríteni azt a nyomorultat, aki ama bizonyos lövést leadta rá. Napról napra bosszant, semmit sem utálok jobban a sikertelenségnél, mégis akármerre fordulok - akár démont idézek meg, hogy feleljen kérdéseimre, akár a drágalátos mocsokhegy Intézetükbe dörömböltem be válaszokért -, mindenhol zsákutcának bizonyult a menet. Lassan már ott tartok, hogy kész lennék random mundane-ekből is kiverni a szart, ha felmerülne a gyanú, hogy a leghalványabban közük lehet az eseményekhez... nem lenne éppen bölcs lépés. Mindeme forrongást azonban gondosan titkolom bárki elől, akit érdekelhetne, nőm nehogy megneszelje, és persze az alvilágiakra aztán kurvára nem tartozik. Még a végén azt a tévképzetet keltené, hogy van nekem lelkem. Hát nincs, irányukban nincs, le lehet szállni rólam...
    Csendes füstölgésemet a füstbe ment üzleti találka is tüzeli, amit lemondott a partner - még egy típus, akit rühellek, azok akik képtelenek normálisan menedzselni az idejüket -, így amikor észlelem, hogy egy vadász közeledik felém, nem kell sokat agyalnom a döntésen. Némi gyengéd firtatózás nem árthat, nem igaz? Legfeljebb ez a szerencsétlen se tud semmit, akkor meg szélnek eresztem, mint az előzőt... de legalább a feszültség egy részét lerázom magamról. És ha már egyszer működött a dolog, nem fogok a bevált formulán változtatni. Arrafelé indulok hát, amerről a beavatott kisugárzását érzem, zsebre vágott kézzel, a mocskos aszfaltot fixírozva. Na, fütyörészni azért nem fogok hozzá, de bőrdzsekimben és farmeromban bőven beleolvadok a környezetembe, akármelyik átlagos suttyó manhattani polgár lehetnék. Ám közben befelé már a szükséges mágiát készítem elő, elrejtem saját aurám és felkészülök a rejtőzés kiterjesztésére is, no meg készenlétbe állítok pár egyéb meglepetést is, ellenállás esetére. Aztán ahogy egy vonalba érek a vadászocskával, egy szó kell csupán, szinte kirobban belőlem a mágia, először a rejtőzés terül körénk, és töredékmásodpercnyi késéssel a mágikus hatalmam is, jéghideggé hűtve a levegőt és megbénítva a démonvadászt. Akkor előkapom a kezemet is, hogy megragadjam a grabancát, és a falhoz taszítsam.
    - Azonosítsd magad, nephilim! - reccsenek rá, mintha ugyan lenne erre is jogköröm, de kit érdekel, hogy nincs? Engem ugyan nem. Különben is, magabiztossággal egy csomó stiklit meg lehet úszni. Aztán meglátom, ismerős-e a neve bárhonnan, és annak fényében eldöntöm, mi lesz a következő kérdésem. Ötleteim akadnak... a mozdulatainak szabadságát gyakorlatilag három másodperc alatt visszanyeri a lány, nem vagyok hülye, hogy ennél hosszabban megpróbáljam lebénítani, leginkább azért, mert baromira erőigényes a művelet, és nem óhajtok pazarolni. Csak arra kellett, hogy ne léphessen le előlem, na meg, hogy éreztessem, én vagyok nyeregben, felesleges pattognia.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Le Bernardin

    on Csüt. Feb. 18 2016, 02:26


    Anabell & Crawford




    Manhattanben van a világ legfinomabb csokoládés üzlete, micsoda csoda, hogy éppen azon a környéken lakom, nem kell a fél várost beutaznom ezért a csodás édességét.  Igazi örömforrás a mindennapokban ez, főleg mikor olyan forgalom van az utcákon, hogy beáll a kocsisor, olyankor vagyok hálás, hogy pár utcasarokra van gyalog is könnyen megközelíthetem.  Ha csokira vágyom, akkor csokit kell szereznem. Mégpedig epres csokit, amiben tényleg eper darabok vannak és nem mű pótlékok. Igazán agyament dolog mikor ilyen apróságokkal foglalkozom, és képes vagyok eltolni a mai körülszaglászást a Centrál Parkban azért mert erre fáj a fogam.  Kicsit korholom is magam emiatt, de nem lehet egyszemélyes felderítő osztag, vannak mások is rajtam kívül és biztos vagyok benne, nem csak nekem merült fel, a tegnapi gyilkosságot látva a hírekben, hogy az nem szimpla gyilkosság volt. Akkor nem mutatják a képeket, ha szétszabdalják az áldozatot. És tessék, már megint a bűntudat mardos pedig csak egy csokiról van szó.
    Egy ideje az aszfaltot tapposa a csizmám és már látom a Le Bernadint is , onnan nem messze van ahova tartok. Az emberek kerülgetnek szembe jövet, némelyik kifejezetten szeretne fellökni. Mégis mi a fenének nem tudnak kikerülni ?! Hatalmas a járda és mégis nekem kell dörgölőzniük, mint a macskák a gazdájuk lábához. Néha komolyan herótom van ebből, de persze az hogy én kerülgessem már őket nem játszik.  Én megyek, jó oldalt fogadják el, tanulják meg a szabályokat és kész. Egy pillanat alatt felhúzom magam a semmire és észre sem veszem a velem szembe kerülő veszélyt. Hogyan is tehetném, ha rejtőzködik, elrejti magát és csak akkor szembesülök, vele mikor kirobban az ereje. Mintha kipréselnék a levegőt belőlem és úgy lépnék be a  -20 fokos hűtő kamrába csap meg a hideg. Az agyam  leblokkol  a testemmel együtt és pont elegendő időt adok a támadómnak ezzel, -kiszolgáltatva magam- ,amennyire szüksége van, hogy a falnak tántorítson . Megerőltetem magam és kiszabadulok a mentális blokkoltságból, lehull a tüdőmről a ránehezedő súly  és újra levegőt is kapok.
    A felszólításra nem felelek egyből. Érzem a riadtság uralni akar engem, de nem hagyhatom, így hát én uralom azt. Pillantásom a támadómra emelem és játszi könnyed hangsúllyal méltatom válaszra.
    - Hát illik egy hölggyel így bánni? És még a férfiak nyafognak, nem tartom lovagiasnak őket.
    Senki nem vett minket észre a járókelők között, nem bámulnak, minket tehát rejtve vagyunk. Ennyit biztosra tudok. Ez magától érthetővé teszi mivel is álok szemben, csak tudnám, mit akar tőlem. Ideje feltenni a nagy kérdést - Rosszul kezded az ismerkedést. Mit akarsz?
    Magam előtt összefonom a kezem és eközben egyik kezem a kabátom belseje felé siklik. Rámarkolok a benne rejtőző korbács nyelére. Nem most fogok berezelni az is biztos.  


    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: Le Bernardin

    on Csüt. Feb. 18 2016, 23:16

    Anabell és Crawford


    *Eszemben sincs megölni a kölyköt, vagy úgy általában maradandó károkat okozni benne, végtére abból oltári patáliát csapna mindenki, én meg nem rajongok a bonyodalmakért. Csak némi nyamvadt információt akarok, na, azt meg megszerzem a magam módján, ha már a fennhéjázó intézetiek nem voltak hajlandóak akár csak elgondolkodni a mondandómon, akkor kénytelen is vagyok saját szakállamra dolgozni. Nem mintha ez zavarna, évszázados előnyöm van velük szemben, ezek a vinnyogó barmok meg a nyafogáson és az egójuk fényezésén, na jó, esetleg némi démonhentelésen kívül úgysem értenek máshoz. Bármennyire szeretném e téren degradálni őket, tény, hogy a melójukat rendesen elvégzik, ha végre veszik a fáradtságot és felemelik a seggüket, máskülönben gondolom az alvilágiak már pár évszázaddal ezelőtt visszazavarták volna őket az idrisi vackukba. De addig kénytelenek vagyunk elviselni őket. Na nem mintha a többség ellenkező esetben is úgy tolongana az egyéb opcióknak utat nyitni, emlékszem amikor az a Valentine kölyök hepciáskodott világszerte az ovisokból összetákolt Körével, az alvilágiak akkor is csak a vadászokhoz rohantak, hogy csináljanak már valamit, nem mentek rájuk levadászni őket. Persze, ha megtették volna, akkor a többi nephilim vágta volna át a torkukat, de akkor is: gyáva népség. Kár, hogy akkoriban én a Tündérbirodalomban időztem a nővel, pedig ha tudom, hogy itt épp megy a csihipuhi... hát ki nem hagytam volna. Na mindegy. Lényeg a lényeg, az úgynevezett rendfenntartóinkkal szemben nekem speciel elég komoly fenntartásaim vannak, tisztelet nuku. Egy-egy tagjuk kivívhatja, de összeségében túlságosan puhapöcsnek tartom őket. Az elmúlt évtizedekben ráadásul elég gyakran a nőikkel végeztetik el a piszkos munkát, ami meg pláne felháborító, de hát ki vagyok én, hogy beleszóljak... én is pont egy nőneműt kaptam ki a batyuból. Remek... nincs időm szemforgatós sóhajtozásra, a csaj még mindig nem fogja fel a helyzetét. Fogást váltok, jobb kezemmel a nyakánál ragadom meg, a ballal meg, ha sikerül, szeretném megállítani a kabátjában kotorászást és a csuklóját is a falhoz lökni. Ezek még a seggük lyukából is képesek fegyvert előkapni, én meg nem óhajtom kicakkoztatni a bőröm. Nem érdekel, hogy mit lát rajtam a kicsike - mivel a rejtőzésen belül van, azonnal szemet szúrhat neki például a hegyes fülem, de ahogy megszólalok, akár a kipattant méregfogaimat és nyelvem villásságát is kiszúrhatja. Már ha figyel arra, amit mondok, a kérdéséből ítélve nem így van.
    - Azt montam, azonosítsd magad, nem azt, hogy szájalj! - mordulok rá, amikor hadoválni kezd. Tök fölöslegesen. Én warlock vagyok, ő meg nephilim, ennek semmi köze nemekhez, főleg meg lovagiassághoz. Igazából a személyünkhöz sem. Nem azért kaptam el, mert ő valaki, sem azért, mert nincs Y-kromoszómája, szimplán benne is van a drágalátos angyalocskájuk véréből, és nekem most épp egy efféle szerzet kellett, bármelyikük lehetett volna. Csak ne lenne ilyen nehéz felfogása...
    - Már mondtam, nephilim. Kezdetnek a neved. Aztán válaszolsz néhány kérdésre, és ha ügyes vagy, utána mindketten sértetlenül elsétálunk és elfelejtkezünk egymásról - összegzem a helyzetet, kezem a torkán eddig sem volt olyan szoros, hogy különösebb kellemetlenségeket vagy fulladást okozzon, csak biztosítottam, hogy ott maradjon ahol, ám most tovább lazítok a fogáson, némi mozgásteret engedve. Hát nem nagylelkűség részemről? Ha arra használja, hogy nekem essen, akkor még mindig vannak trükkök a tarsolyomban, és nem bízom benne, hogy nem próbálkozik meg. Az összes vadász degenerált és el van szállva magától, pont ez lenne kivétel? De ha megtámad, akkor nekem is jogom lesz védekezni, ugyebár, azt nem tiltja semmiféle drágalátos törvény.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Le Bernardin

    on Kedd Feb. 23 2016, 15:20


    Anabell & Crawford  




    Szemtől szemben találva magam a veszedelem egy erős példányával, agyamat elöntik a menekülés fortélyai, amit ebben a helyzetben alkalmazhatnék. Mégsem inalok el, erősen tart ott a kíváncsiság mi a fenét akar tőlem ez a warlock. Hagyom, had érezze magát fölényben, noha ezt nehezen is viselem, utálom, ha sarokba akarnak szorítani. Elengedem korbácsom nyelét és pont idejében teszem ezt, mert kirántja kezem a kabátomból és falnak présel, mint kéjenc gyilkos az áldozatát, csak hogy az zokszó nélkül gyilkol,  nem utasítgat. Szemeimben csepp meghunyászkodás sincsen, dacosan álom a sarat,de belemegyek a játékba. Már ejteném ki parancsára személyem nevét, de nyakamra fonódó kéz bennem tartja a szuszt és ezzel a nevem betűit lesöprik nyelvemről.  Mintha víz alá akarnék bukni, próbálok nagyobb levegő után kapni. Aprót sikerül vennem és szabad kezem ujjaival közre fogom vaskos csuklóját. Újra nekem esik sürgető, információra vágyó szóköpedékével , már azzal az undorító éles nyelvével sziszeg, mint valami hüllő. Fujj ,de utálom a kígyókat!  Hogyne fogtam volna fel , minden szavát nem vagyok figyelmetlen, ebből látszik mennyire lenéz engem és a fajtámat.
    Enged a szorítás nyakamon , így enged a csuklót szorító kezem is , talán rájött míg falhoz bilincselve tart egy árva kukkot sem fog belőlem kihúzni.
    - Lehetnél egy kicsit kedvesebb is .
    Pirítom orra alá, nyakamat dörzsölgetve , noha nem volt vészes a szorítás, mégis csak kellemetlen volt.
    - A nevem Anabell Whitelaw.  
    Nem hiszem sokat mondana neki , ha csak nem ismerte apámat, de kétlem. Sokan azt se tudták van egy lánya.
    - Állj elő a többi kérdéseddel, azokat az agyarakat pedig ne villogtasd a szádban közben, még kidobom a taccsot, és kár lenne a szép cipődért.
    Akármennyire is szeretném nyelvem visszafogni, nem tudom. Egyszerűen némelyik mágikus lénytől okádni tudnék. És mit ad Raziel , pont olyat sodort elém mitől a gyomrom bukfenceket vet.
    Nem mozdulok túlságosan, a széllel harcolok, hogy hajam ne fújja arcomba, fülem mögé seprem szemmel tartva vallatómat. Maga is láthatja, nem tanúsítók ellenállást kérdéseire. Nyilván a percekkel ezelőtti testi erőszakra inkább , de arra ki nem ugrik.

    //Bocsi a kései reag miatt // 



    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: Le Bernardin

    on Kedd Márc. 01 2016, 18:37

    Anabell és Crawford


    *Úgy tűnik, a csajjal egyelőre nincsen nehéz dolgom, amit betudok váratlan jószerencsének. Jó, persze dacoskodik, de hát mit várjon a warlock a fajtájától, amíg nem próbál nekem esni ténylegesen, addig ez meg sem kottyan. Utána meg amúgy is másként fogunk muzsikálni mindketten, ám a jelenleginél több erőszakot nem óhajtok és nem is tervezek alkalmazni, ha nem ad rá okot a nephilim. Ennyi meg belefér - neki is, és nekem is. Úgy tűnik, a kelleténél erősebben szorítottam, így engedek rajta, ez nem volt szándékos, de hát bocsánatot kérni nem fogok... legfeljebb elgondolkodom az eseten, és majd kielemzem, miért és hogyan fordulhatott elő, hogy nem jól mértem fel a saját erőmet. Lehet, véletlenül belevittem egy kis mágiát a szorításba anélkül, hogy észrevettem volna? Nos, mivel az energiám amúgy is körülfon minket, ez nem teljesen kizárható. Mindenesetre én engedek, így ő sem igyekszik már olyan vehemensen lekaparni a bőrt a csuklómról. Kompromisszumok mintapéldája, hát nem?
    - Egyelőre nincs rá okom - hűtöm le ekként, bár belül majdnem elröhögöm magam. Kedves? Én? Ritkán sem vádolnak ilyesmivel. De elköhögi a nevét, helyes, haladunk. Nem hinném, hogy hazudna, még nem.- Whitelaw? Régi, patinás vadásznév, remek. - Elégedetten bólogatok, a legutóbbi mundane származású volt, és szart se tudott, hátha az úgynevezett elithez tartozó lányka hasznosabb információkkal tud majd szolgálni nekem. Forgatom az új adatot, illesztem be a fejemben lévő kirakóba.
    - Bocs, szériatartozék nálam - derülök egy jót a megjegyzésén, s a kinyilvánított undorán. Ha azt hitte, hogy majd belegázol az érzéseimbe, kissé rosszfelé keresgélt. Én tudniillik tökéletesen rendben vagyok magammal, mindenki más pedig le van ejtve, tetszik ez neki vagy sem. Illetve én tetszem neki vagy sem, együtt kell élnie velem valamilyen szinten. Lehet, hogy a bolygó két különböző, egymástól igen távol eső pontján, de akkor is. És igen magas eséllyel én élem túl az illetőt, nem pedig ő engem... tehát pláne be lehet fogni, ha baja van, és arrébb vonszolnia a belét. Már amikor teheti, a kis missznek jelenleg erre nincs lehetősége, azért annyira nem engedtem el.
    - Tehát, Miss Whitelaw, térjünk is rögtön a tárgyra. Mondhatni, üzleti ajánlatom van. Megfelelő ellenértéket adnék egy bizonyos információért, amivel Ön remélhetőleg rendelkezik, vagy meg tudja szerezni számomra - kezdek bele, jóval cizelláltabban, mint ahogy Nickhez álltam hozzá annak idején. Fogalmam sincs, hogy Anabell jelenleg mit tud vagy nem tud, ám nincs kedvem és ingerenciám egyenként grabancon ragadni az összes nephilimet a városban, rohadtul pepecs munka lenne, főleg, ha van annál hatékonyabb megoldás is. Például, hogy valaki megteszi helyettem. Na nem pont a grabancon ragadást, de az információ könnyített terepen való begyűjtést mindenképpen. És hogy mit tudnék nyújtani cserébe? Nyitott vagyok ez irányban, de warlockként sok minden állhat hatalmamban, ami hasznos olyasvalakinek, aki fél életét azzal tölti, hogy igyekszik megdögleni valamilyen rusnya démon által. Ha adja bármi jelét, hogy érdekli a folytatás, akkor szólalok meg ismét.
    - Nos, a helyzet a következő. A közelmúltban a maga fajtájából valaki megkísérelt megölni egy megsebzett és legyengült tündért az emberek világában. Hogy volt-e rá oka, nem érdekel, jogalapja semmi. Azt kérem, ennek a nephilimnek a kilétét fedje fel nekem - vázolok röviden, szavaim érzelemmentesen, precíz pontossággal koppannak, egyik a másik után, sehol sem felgyorsulva vagy lassulva. És természetesen a furcsa nyelv és a méregfogak ellenére tökéletesen artikulálok mindent, naná. Semmi mágia nincs ebben, pusztán gyakorlat, az ember és egyéb megtanulja használni azt, ami adatott neki. Mindenesetre a nyitáshoz képest jócskán visszafogom magam, szerintem abszolúte udvarias vagyok, remélhetőleg ezzel megyek nála a legtöbbre. Csaj meg minden... nem akarom, hogy kitörjön belőle a hiszti, amíg a közelében vagyok, az aztán olyasmi, amit abszolúte nem bírok. Még jó, hogy a vadászocska ezt nem tudja, még a végén rögtön azzal kezdett volna, hogy elbőgi magát. Bizony isten abban az esetben azonnal elhúztam volna a csíkot és békében hagytam volna. Vagy megölöm. Mindkettő benne lett volna a pakliban, csak ne kelljen hallgatnom...*

    //Dehogy, én késtem és rövid is lett, bocsi  Rolling Eyes //
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Vas. Márc. 06 2016, 18:36


    Anabell & Crawford




    Ez még alakulhat jobban is, látom, rajta egész meglepődik, ahogyan szónak álok és talán alkuképesnek is, ha úgy adódnak a dolgok, csak hát… nem csíptem sosem az efféle felállást. Az erőviszonyok egyáltalán nincsenek egálban, noha arra alapozni sosem lehet, hogy véd minket a törvény így kiegyenlítem nyelvemmel azt mit lehet. Látszólag magasról tesz rá ez a fazon is ilyenkor már csak az ösztönökre és miegymás érzékeimre hagyatkozhatok, ami az óta éleződött ki mióta kiképzést kaptam.
    Felismeri a nevem, tehát többet tud a nephilimekről mint azt elsőre gondoltam volna. Tüzetes utánajárás kell a régi családok neveinek ismeretéhez és ez itt , -igen - vagy a könyvek valamelyikét bújta ,vagy túl rég van már a földön és találkozhatott elődeimmel, de ez jelenleg cseppet sem érdekes . Túlteszem magam az elősorjázó gondolatokon és kellemes mosolyra húzom számat.
    - Most hogy tudod, ki vagyok, neked sem ártana előállnod azzal Te ki vagy.
    Bosszantom kicsit tovább a férfit, bár sejtem nem álmódjában elődrukkolni saját nevével.  Mért is lenne?
    Szemeimet forgatom, hagyom, had érezze magát fölényben, nem zavartatom magam azzal, hogy neki mi tetszik mi nem. Ő olyan én ilyen. Ami jólesik, kimondom és kész.
    -Természetesen csupán üzleti okok gyanánt érdemes tudnom a nevedet.
    Lehet nagyfába vágom a fejszém, de korábbi társamnak mindig beváltak az ilyen jellegű megnyilvánulásai, ha üzletről volt szó. Márpedig alap, hogy tudjuk, kinek nyújtunk át információt, és ha már itt tartunk azt is illene leszögeznünk mi az ára annak. Keres valaki, én is keresek valakit. Talán az ellenérték megfelelő lehet. Végighallgatva a rövid felvázolást, vonásait böngészem, érzelmekre utaló nyomokat, mi köze lenne egy tündérhez neki, mi okból kajtathat válasz után mint valami egyszemélyes bosszúálló hadsereg .

    - Ez kényes téma mindkét népnek, nem vagyok szóvivője társadalmunknak, nem vagyok biztos benne választ tudnék erre adni, kit lehet felelőssé tenni.
    Már ha egyáltalán igaza a szava és valós rendü támadás ért valamely tündér.

    - Áruld el, honnan veszed nephilim a tettes, és ha állításod igaz is, mivel tudod bizonyítani?
    Érdeklődőm, -nem ellenségesen- cseppet sem áll szándékomban a torkának esi őrült módon, de képtelenségnek hangzik ez az állítás, hogy sérült tündért bántalmazzon netalán meg is kíséreljen ölni egy angyalvérű.
    Következő szavaimmal az intézethez irányítanám , mégis olyan sejtésem van hogy le kellene nyelnem ezt az intelmet. Így is teszek.




    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: Le Bernardin

    on Pént. Márc. 11 2016, 20:55

    Anabell és Crawford


    *Sötét warlock vagyok, egész lényem a pusztítás szolgálatában állt kezdettől fogva. Sosem voltam jó, sosem voltam építő, sosem voltam kedves. Illetve... kedves éppen voltam, de nem sokakkal, az biztos, s nem egyszerű nálam elérni azt a stációt. A többség nem is próbálkozik vele, ami így van jól, mert nem lenne türelmem hozzá, ha megtennék. De ez nem ok arra, hogy ok nélkül, logikátlanul ártsak bárkinek. Ha okom van, persze akkor simán, de mit nyernék vele, ha kárt tennék ebben a nephilimben? Semmit, csak a nyakamra hoznám a többit. Márpedig nekem nem kell az összes, csak az az egy, amelyik kárt tett - vagy megpróbált tenni - a tulajdonomban, abban az esetben viszont nuku kegyelem, és enyém a fickó. Vagy nő. Holt mindegy, mert az illető amúgy is halott, csak még nem tud róla, de majd hozzásegítem ezen állapothoz. Lassan. Aztán ha elérte a kívánatos hullamerevséget, akkor se hagyok neki békét, mert a nekromancia már csak olyan, hogy a halál nem akadálya a további mókának. De ha nem a csaj az én emberem, akkor szabadon és bántatlanul mehet kedvére, nem vagyok vadbarom, sem őrült.
    - Éppenséggel megtehetem, csak tök fölösleges, a nevem úgysem mond semmit. Akár John Smith, akár Stephen Barrowman, akár Dylan Crawford nevet mondok, pedig mind én vagyok - toldom meg még egy vállvonással is nyegle feleletemet, mert - furcsa módon - igaz minden szava. Valóban használtam, illetőleg használom ezeket a neveket, és valóban nem hinném, hogy mondanának neki bármit. Persze volt még több is - például amivel a Fényes Portán, vagy akár amelyikekkel a világháborúkban fémjelezték tetteimet -, de fárasztó és felesleges lenne elsorolni az összeset. - A Mr. Crawford mindenesetre megteszi, ha mindenáron meg akarsz szólítani - teszem hozzá magától értetődően. Nem titkolom én a nevem, miért tenném? Érzelmeket meg nem nagyon láthat az arcomon, legfeljebb a tekintetem mélyén csípheti el árnyékukat, ha elég figyelmes. Persze nephilim, persze hogy elég figyelmes. A fapofám tökéletes, pontosan tudom, hogy vonásaim hogyan rendeződnek semmitmondóvá, de olyasvalaki, mint én, aki nem érti az érzéseket, nem tudja őket teljesen kiölni a tekintetéből. Ám a mimika segítsége nélkül ezeket a jeleket nehéz értelmezni, főleg úgy, hogy amúgy semmit sem tud rólam a csaj. Azon kívül, hogy ez nyilvánvalóan személyes ügy számomra, de hogy miért? Kétlem, hogy erre választ találna, akármeddig kémlelne.
    - Úgy tűnik, félreértett, Miss Whitelaw. Nem szóvívőt keresek, semmi dolgom a társadalmukkal, és mélységesen hidegen hagy, melyik fekete báránykájukat áldoznák fel, ha valakit muszáj lenne. Nekem egyetlen konkrét nephilim neve kell, azé, aki elkövette a kérdéses cselekedetet, és aki túlságosan töketlen ahhoz, hogy magától vállalja a felelősséget érte *közlöm vele a tényeket ismét, ha elsőre nem értette volna meg. Mellesleg nem emlékszem, hogy megengedtem volna neki, hogy tegezzen, de legyen neki. Ha emiatt jobban érzi magát, most nem javítom ki. Ha így kompenzálja a kisebbségi érzéseit, kivételesen megteheti. Majd legközelebb rátérünk erre is. Mert lesz legközelebb, azt szinte biztosra veszem. A mágia csodálatos dolog, rengeteg lehetőség rejlik benne, én pedig lehetőséget nyújtanék arra, hogy ő is részesülhessen ezekből a csodákból egy icipici munka fejében. Hülye lenne visszautasítani, amikor bármit kérhet. Ha meg túlságosan elszállna vele a ló, akkor nemet mondok rá, és annyi. De előbb vagy utóbb úgyis kompromisszumra jutnánk majd. És a mágia csak egy a lehetőségek közül, amiket egy warlocktól lehet kérni...* - Nagyon egyszerű, az árnyvadász nem használt rejtőzést, így több mundane szemtanú is látta. A gyorsaságát is és az úgynevezett tetoválásait is. Amik jól körülírva tisztán, felismerhetően a ti rúnáitok voltak, amiket ugyebár csak a nephilimek bőre képes elviselni... - Az enyhe gúny kiérződik a szavaim végén. Nem sokra tartom azokat a drágalátos rúnákat, leginkább azért, mert egy vámpír gyorsaságával vagy egy vérfarkas erejével ellentétben csupán időleges a hatásuk, folyton meg kell újítani őket. Ami elég veszélyes. Ha épp a kritikus pillanatban merül ki az angyali erő egy ábrából... el lehet képzelni, nem igaz? Tutibiztos, hogy elég sok öntelt démonvadász halálát okozta már ilyen baklövés.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Szer. Júl. 27 2016, 18:07

    Ilenone


    A partira nem volt különösebben nehéz dolog bejutni, bár aligha állt bárkinek is a szándékában, hogy megakadályozza, épp ellenkezőleg: mintha épp az lenne a cél, hogy egész New Yorkot behúzzák az utcáról a herceg színe elé, vagy ha azt nem is teszi lehetővé a fizikai dimenzió, legalább a nagyváros eszenciája megjelenlen ezen a rendezvényen, gondosan válogatva és lepárolva, készen arra, hogy tölgyfahordóban érleljék néhány száz esztendeig, amíg fel nem éri a tündérízlés ínyenc tökéletességét. Így tűnik legalábbis. És Ilenone végtére is Ailill fia… anélkül is vannak elképzelései róla, hogy ismerné a valódi szándékait.
    A mondén sokaság, akik között most a tündérherceg nyomát keresi, ugyanazzal az enyhe érdeklődéssel veszi körül, mint általában, ha nem az a szándéka, hogy direkt a háttérben maradjon közöttük: az alkalomnak megfelelő elegáns, sötét öltözetében még így is teljesen közéjük simul, hogy néhány napja nem borotválkozott. Az izgalmuk, kíváncsiságuk és felhevültségük vibráló, meleg októberszínekre festi az íriszeit. Aligha tudják, hogy mi célból vannak itt, de ezért most nem tudja szánni őket. Sokkal bosszantóbb, hogy ő sem tudja, miért, és arra sem talált egyelőre magyarázatot, hogy mi okból juttatja magát Ilenone sorozatosan rendőrőrsökre azzal, hogy minden további nélkül elragadja őket az utcáról, ha ezt a gyűjtőszenvedélyt kielégíthetné sokkal feltűnésmentesebb módokon is. Például az ilyesfajta rendezvényeken. Sötét sikátorokban. Bárhol, bárhogyan. Bár a megoldás valószínűleg az lesz, hogy Ilenone-t a legkevésbé sem érdekli a rendőrök lelki világa. Vagy egyáltalán bárkié. De nem ismeri: látta néhányszor, amikor az udvarban járt, de ha a herceg volt is korábban a felszínen, az ő szolgálatait nem kívánta igénybe venni. Több előzetes információra lenne szüksége.
    Ennek ellenére biztos benne, hogy azonnal észrevenné, ha itt lenne; bármilyen alaposan is elfedte volna magát a mondének előtt, a herceg napkitörés a retinán, és több réteg glamour alatt is az lenne, az első dolog, amit megpillant, ahogy belépett. De nincs itt. Talán mégiscsak jól gondolta, és az összecsődített mondén tömeg más célt szolgál, nem azt, hogy Ilenone az ő körükben múlassa az időt. A másik tündért, a herceg szolgáját azonban hamarosan kiszúrja. Igen, ez így jó lesz, mégiscsak szabályszerűbb legalább bejelentenie magát, ha már volt olyan udvariatlan, hogy hívás nélkül idejött. Önkéntelenül is végigméri Kazimirt. Nincsenek egy súlycsoportban, semmilyen szempontból, de hogy alkalmasabb nála? Nyilvánvalóan – ehhez a megállapításhoz nem kell Ailill akarata, hogy szentesítse. Bőven elég az egyéni gőg.
    - Vigyél a herceghez – szólítja meg nyersebben, mint egyébként tenné. Egyébként még a herceg szolgájával szemben is alázatosabb hangnemet írna elő az illem, de egyébként nem jött volna hívás nélkül Ilenone felségterületére, sőt, egyébként eszébe sem jutott volna bármihez közelíteni, amit Ailill megérintett. De most az udvariasság szabályai kevésbé tűnnek pontosnak, parancsot kapott, és mielőbb neki akar kezdeni, hogy teljesítse. A parancs pedig mindent felülír. Ailill parancsa legalábbis. A vele szemben álló tündér pedig már nem sokáig élvezheti a pozíciójával járó tiszteletet. Már most sem. Alkalmatlannak bizonyult.
    Beszélnem kell vele.


    A hozzászólást Sion Teal Blue összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Júl. 27 2016, 22:07-kor.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Szer. Júl. 27 2016, 19:01

    Sion

    Tompa a zaj és félédes a fény, Ilenone megsötétített helyen tartózkodik, és a jelenléte, ha százszor is átütőbb, mint bármely halandóé a távollétében tüntet, noha az épületben időzik. Már végignézte mind az elé felvonuló zsúrkarnevált, megutálta a jelenlétüket, viszolyog a közelségüktől, ám az UnSeelie udvarban sem távozik a herceg a saját estélyéről, nem lát rá tündérmódot, hogyan is léphetne le valami kellemesebb elfoglaltságot űzni. Meghagyta Kazimirnek, hogy törődjön a vendégeivel, és ha valaki méltó a figyelmére úgy vezesse elé, ha meri, lehetőleg pórázon a nyakán, és szájkosárral a nyelvén, és ha már ott van a játékszerszobában, hozzá magával a korbácsot is magának, mert biztos abba, hogy méltatlanná válik tündérszemei előtt az, akiben a szolga felfedezni vélte a méltóság méltatlan szikráját. Így hát bebiztosítva magának a viszonylagos nyugalmat elzárkózott, és nem felelt meg egyetlen lélek hívásának sem, aki látni akarta őt, de képessége nem volt rá, hogy keresztülhatoljon a falak rejtekén és a bűbáj labirintusmélyén.
    Kazimir jó választás, jó belépő, bár éppen olyan ingerültté válik, ahogy a másik szolgát meglátja, mint amilyennek vörös üstökének temperamentum-koronája sugallja. Vörös a tündér, éppen olyan színnel ég hátrasimított haja, mint a szeptemberi ég, ami nagy szeleket jósol éjszakára, amik tisztára söprik a tájat a nyár szemét-rengetegétől, buja hulladékától, forró megnyilatkozásaitól. Vibráló a férfi, az álcája szép, amilyennek egy tündérnek lennie kell, mégsem sértő egy hercegre nézve.
    - Hogy mered...? - sziszegi, de nem fejezi be a kérdést, talán sose lesz arra egzisztenciális válasz, hogy Sion mit és hogyan mer, a düh végignyal rajta, mint a bűbáj, aztán visszahúzódik. A parázsbarna rókaszemek elkeskenyednek, a tündér orra körüli szeplők fintorognak.
    - Miről? Nem igazán van kedve találkozni másokkal - méri végig a férfit, mintha egy másik szót keresett volna a "mások" helyett, de egy lépést tesz a szolgálati folyosó felé, mutatva az utat a lengőajtón túli világba, ami hideg, szinte steril, a lakozottnak ható falakról lecsorognak a mulatság hangja, és a zene minden lépéssel távolabbivá válik, mint egy tündérálom az éjszakában.
    - Erre - meghajol, mert Kazimir jó szolga, ám nem pótolja az udvartartást és az atyai szigort a herceg felett, az ajtó, amire mutat egy öltözőbe vezet. Kipakolták erre a napra, csak egy szék maradt benne, és a fél falat beborító vonzón sötét tükörüveg. Az ablakon behulló lámpafény sárga, a fény tükörképe szétfolyik a tükrön túli valószínűtlen világban, és a herceg tükörképe felkapja a fejét. Micsoda mondén csúfság ez a test, ez a bőr, soványnak hat, mint egy beteg állat, a szemei alatt sötét karikák, nyoma sincs benne a tündérvilági szépségnek, bájnak és kecsnek, amitől Ilenone valaha a nemesség irigyelt ékköve volt akkor, amikor futólag láthatta a másik. Felismerés nem villan a sötétben feketének ható mégis világos tükörszemekben, összefűzi a karjait a mellkasán, merő szemrehányás a képmás, gőgösen igazolja Kazimir szavait: nem kíváncsi a vendégre.
    - Ez nem is a Föld, hanem a Pokol, és mert herceg vagyok, a parancsaim megtagadása a büntetés - lustán vonaglik a valóság hangja a valós szájból, a tükörkép tündérpárja a szoba közepére állított karosszékben hever. Rosévörös zakója felgyűrődik a hanyag tartásban, megsötétült öreg gesztenyéket idéz a nadrágjának színe, és a cipő, hanyagol lóbálja a lábait átvetve a karfán, míg a nyakába kötött megfakult zöldű sállal játszik lomhán. El sem fordítja a tekintetét a mennyezetről, bár a rosszul vezetett elektromos kábel nem hord annyi titkos üzenetet, mint amennyi az ajtónyitás hevében e semleges térbe dőlt Sion combjai mellett.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Szer. Júl. 27 2016, 20:20

    Ilenone

    Sem a felháborodás, sem a számonkérés nem hatja meg: hozzászokott.
    - Nem rád tartozik – adja meg a választ higgadtan, és felesleges is lenne letagadnia, hogy érez némi bűnös elégtételt, hogy ezt kimondhatja, és igaz.
    Mindazonáltal nem veszi le a szemét róla, nem is tudja, olvas egy mondatot, és tudni akarja a befejezést, de az nincs a szeme előtt. Nem tudja nem észrevenni a kettejük közötti hasonlatosságot, igen, ez valami olyan játék, ami a tündérúrra vall, hajuk, szemük Ősz-színeinek egybecsengése szinte megszünteti a helyzet személyes voltát: nem, nincs ebben semmi személyes, kettejük interakció legfeljebb a kések összekoccanása lehet a kihúzott ezüstös fiókban. A gazda most cseréli le egy estély után a szebbik kesztyűjét egy másik, azonos színű és hasonló szabású, de strapabíróbb darabra. A két szolgának viszont nincs dolga egymással.
    Szótlanul és némi rossz érzéssel követi a másikat, és amikor Kazimir meghajol, viszonozza, talán kissé mélyebben is, mint amennyire tette volna akkor, ha már kezdettől teljes tiszteletadás jegyében találkoznak. Bocsánatkérő inkább, amit mond:
    - Köszönöm.
    Arcizma sem rezdül, amikor a szobába lép, az ő arca nem olyan, hogy kiüljön rá az a megdöbbenés, ami szinte arcul csapja Ilenone láttán, a szeme sem a saját érzelmeinek tükre. Pedig volna rá oka, hogy leessen az álla. Arra a hercegre számított, aki olyan gyötrően, könyörtelenül gyönyörű, mint a szemekbe nyomott, izzó vas, akiről először azonnal elkapta a pillantását, mikor ránézett, mert attól félt, ő is beletébolyodik, mint egy véletlenül odatévedt mondén tette volna. Milyen sötét zsenialitás fordította le az embervilág számára felfoghatatlan tündérszépségét erre… hogy épp a sikátorok kóbormacskái, a könnyen kapható narkós utcakölykök, halálra koplalt szupermodellek danse macabre-vonzereje legyen az ünneplője. Milyen groteszk, milyen találó mégis, milyen mondén módon éjszaka-gyönyörű.
    Egy másodperc csak, amíg nézi Ilenone-t és a tükörképét, egy másodperc választja csak el attól, hogy azonnal hajoljon meg és ereszkedjen féltérdre előtte.
    - Bocsáss meg, herceg, hogy rád törtem.  – Merő formaság, amit mond, Ilenone előtt térdelve már sokkal súlyosabbnak látja az udvariatlanságát, amit ráadásul tetéz, ha Kazimir korábban azt az utasítást kapta, hogy senki ne zavarja Ilenone-t – most mindkét hiba az ő vállát nyomja, övé a megtorlás is. Néhány kósza, meddő másodpercig vár, de a másik nem mutat több érdeklődést iránta, ezt így is érzi, hogy nem néz fel rá, a gesztenyeszínű cipőket figyeli tisztelettudóan. Ősz. Milyen borzongatóan, fenyegetően, vér- és földízűen otthonos.
    Talán Ailill vele nem is tudatta a szándékait – jut eszébe, és igen, erre gondolnia kellett volna korábban, ez Ailillre vallana, hogy megkínozza mindkettejüket. Azok a pletykák viszont elérték, amelyek szerint Ilenone megvadult, talán meg is őrült, amióta Ailill eltűnt az Alvilágból fizikai valójában. Hercegek viselt dolgairól mindenki szívesen fecseg. Mély lélegzetet vesz.
    - A jelenlegi szolgád nem ad okot az elégedettségre, ezért azt a parancsot kaptam, hogy vegyem át a helyét – adja elő végül is a legkevésbé időrablóan és legszabatosabban a mondandóját. Talán ennyi is elég, hogy nyilvánvaló legyen, nem várhatott, nem gabalyodhatott bele az udvari etikett labirintusába. Megint tart egy kis szünetet, de aztán hozzáteszi: – Odakint fogok várni, ameddig alkalmasabb időpontot nem találsz a számomra. – Határozottan, nyugodtan, de teljes tisztelettel beszél, feltett szándéka ebben a pozícióban kivárni, hogy Ilenone elbocsássa, de ha a herceg erre sem méltatja, akkor néhány perc után felkel, hogy hangtalanul távozzon.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Szer. Júl. 27 2016, 23:06

    Sion

    - De igen - hangsúlyozza mind a két szót a vörös, összegyűlik a homlokán a harag, leárnyékolja sápadt arcát, megfeketíti a vörös szeplőket a képén. - El fogja mondani nekem - nagy gonddal válogatja meg a szavakat, mintha nem lenne biztos, de nagyon akarná, hogy ez így legyen, és ha kimondja, elég határozottan talán megidézi, mint a rossz szellemeket szokás a nevükkel háromszor az asztalra, szellemtáblára koppintani.
    A felháborodás befeszül vékony tagjaiba, lebiggyeszti a száját, de csak befelé tajtékzik éktelen-dühösen áthatottan valami aggodalommal. Vérbeli tündér, a megérzései kifogástalanok, pontosan tudja, hogy a számára semmi jót nem jelenthet Sion kétes jelenléte, hiába szolgálják egyazon udvartartást és mindkét herceget a lehető legodaadóbban, alázattal vérben és őszi gyalázatban, ha kell, mégsem egymás barátai, soha nem is lehetnek, különösen, ha ilyen ércesre fordul a helyzet, és a féltündér szavaiból felé süvítenek az első fagyok dermedten.
    Nem felel már, utat engem, a bocsánatkérésnek kettőjük között helye nincs, ahogyan az ellenkezésének sem. Majd Ilenone dönt felettük, és elhatározza, a két szolgának milyen dolga legyen egymással, ha ugyan lesz belőle valami. Sóvárbarna szemei bekísérik a férfit, és bízik a mestere sátáni hangulatában. Nincs veszélyesebb egy félőrült, gyászba feledkezett, sértett tündérhercegnél, ha a szolgája sérelmét is orvosolja, neki csak annál jobb... bárcsak egy kicsit jobban hazudhatna önmagának, de nem nyílik meg a szíve a nem valónak, szorongva őrzi az ajtót.
    Ez a herceg nem emlékeztet önmagára. Talán csak a jelenlétének bélyege az, ami megnevezi, de az ereje más tónusban zenél, és a külleme... leírhatatlan torztükörmás az, ami a foncsor belső peremének támaszkodva rávigyorog az érkezőre, éles pillantással végigméri az érdemtelent, aki nem átallik arra emlékezni, aki Ilenone volt, de ledobta magáról a tökéletességet, az irigyelt küllemet az olvadt drágakövek szirupesszenciájából lett belső kellemet, a zenélő hangot és a pillantást, ami ha csak átsiklott a szolganép feje felett többet adott, mint múló gyönyörűséget a sóvárgó lelkeknek. Az emlékezet veszteséget kiált, de ez a küllem szinte kérkedik a másságával, torzságával, felhívja a figyelmet arra, ami maradt a tündérből, de hát nem maradt semmi. Bebugyolálja a tökéletlen hús, magvát sem hagyja az esszenciális szépségnek, a húsos macskaszáj sarka felkanyarodik, ahogy a férfit térdelni látja. A tükörkép mozdul, a térdelő képmás mögé lép, a hátára nehezedik a fél térde, keveselli azt a féltérdet.
    - Fél térd, fél alázat -súgja a képmás fülébe a képmás, a hideg hang kicsordul a tükörből, végigmászik a padlón, megül a férfi fülében. Szinte illetlenül hangos, pedig a tündér légvételei olyan halkak, a mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, és bár a szeme nyitva, akár alhatna is az ébren levők álmával, de nem teszi. - Nincs bocsánat -egészíti ki ércesen a rímpárt, sötét gúnnyal, torz indulattal, de még mindig mosolyogva, hallani a hangon, amit nem is hall a fül igazán, hiszen a szavak nem ebben a világban születnek.
    Nyekken a szék, összerezzen, mintha hideg fuvallat simogatná meg a zakót, a haját a tarkón, mély lélegzetet vesz a tündér, az egyik lába a karfáról a földön koppan, míg a másik odaát a foncsoron túl felrikolt.
    - NINCS OLYAN, HOGY ODAKINT - zúgón ordít a bűbáj, a tükörfal felreped, széthasad a tükörkép alakja darabokra hullik, megszűnik a nyomás ettől Sion hátán, de eltűnnek a falak is, az ajtók, a narancssárga fény csak a tükörcserepeken ragyog, amik körbe-körbe vonulnak kettőjük körül kiszabva a térből egy kördoboznyi alakot, megtöltve azt velük, a szavakkal, amik megálltak a levegőben, és a herceggel, aki még hét percig hallgat. Hét perc nagyon hosszú, de aztán mozdul a korhadt hússal borítottan is nemes tartású fej, a zöldesszürke tekintet megmerül a másik szemébe. A hangulatának tükröződését jobb nem látni ott, felhasítja az íriszt, darabokra töri a szabályosságait, mint egy fájó szívet a kín, éppen úgy hasítja el, és színezi a szenvedés színeivel.
    - Látok egy szolgát, aki nem szolgált még az elégedettségemre, ám máris megsértett és megkritizálta a szolgám, és rajta keresztül engem. Megkérdezem magamtól, hogy mégis a saját nevében hogy meri ezt, de mielőtt felelhetnék rájövök, hogy még csak nem is a saját nevében beszél. Mondd hát meg nekem, névtelen szolga, aki a névvel bíró szolgám helyére ajánlkozol, mégis milyen pillanatot vélnél alkalmasabbnak arra, hogy egy hangot közvetíts az életembe, egy olyan hangot, ami nincs jelen? - a másik lábát is leveszi a karfáról, a térdére ejtett kezének mutatóujja int, hogy a féltündér jöjjön közelebb. A körbe-körbe száguldó narancsszín fény főleg árnyékokkal gyötri a szemet, nem segíti a felismerés kerekeit előre.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Csüt. Júl. 28 2016, 00:49

    Ilenone

    Önkéntelen undorral és megvetéssel rándul a szája erre a mondatra, csak egy rezdülés az arcán, szabad szemmel alig látható, de felveri a kifejezéstelen vonások merev víztükrét. Szolgák, akik azt gondolják, jelentenek bármit is uraik számára. De nem, a szeptemberi ég hajú, filigrán ölmacska sem gondolja, reméli, hinni vágyik csupán, és ez még szánalomra méltóbb. Ez a különbség kettejük között, mindketten szolgálnak, mindenükkel, amijük csak van, de az ő engedelmessége nem kötődés, a hűsége nem rajongás, csak a sejtjeibe írt mesterprogram. Hogy ott volt-e ez az algoritmus Ailill előtt is, és az apja tűznemű dzsinnvérével kapta, a tündérúr pedig csak letörte róla a zavaró mondén héjat, vagy ő maga ültette belé, már nem számít. De a hiú ábrándok is lepattogtak a felesleges zománccal.
    A tündér számára azonban biztosan mást jelent szolgálni. Generációk óta nemesített, önként is ölbe kívánkozó fajmacska és erővel kézhez szoktatott kóbor eb életútja nem lehet azonos. Néhány másodpercig elmélyülten figyeli a másik arcát, mintha ki akarná olvasni belőle a történetét, csillagképeket keres a tündér szeplői között. Lehet, hogy ő megbecsült, jól tartott, talán szeretett jószág. Lehet, hogy Kazimir ura másmilyen, mint azok, akiket ő szolgált néhány hétig, hónapig, évig. Lehet, hogy Ailill fia közelről egyáltalán nem olyan, mint maga Ailill. Lehet. De ő nem hiszi.
    Csak egyetlen másodpercig nézi, utána a földre szegezi a pillantását. Ilenone újszülöttkora óta abban nevelkedett, hogy olyan tökéletes és ragyogó, mint maga Tündérhon, és hiú ifjúvá nőtt fel, most bizonyára úgy érezheti magát, mint egy kihűlőben lévő, zsugorodó csillag, aligha örülhet egy újabb tekintetnek, amely láthatta őt teljes fényében. Ez a sötét líra nem égeti a retinát, nem ver sikoltó visszhangot az elmék mélyén, nem szorít vasmarokkal a torokra, nem rekeszti a tüdőbe a beszívott levegőt, de ugyanúgy megérinti a lelket. Ugyanúgy Tündérhon hús-vér allegóriája a mondén világban is, mint hazájában volt, valami páratlan, valami semmi máshoz nem fogható, valami egykori tündöklés, ami hanyatlani kezdett. Más nyelven beszél ez a szépség, de ugyanazt mondja. Ilenone azonban nem ismeri azt a nyelvet, és Sion aligha tudná mindezt elmagyarázni neki.
    Rajta kívül valószínűleg senki nincs, akinek lenne ennyire kétféle tekintete, hogy lássa ezt. Jobb most minden tekintetet a padlóra fordítani.
    Bőszen szökik ki összezárt száján a morranó lélegzet, ahogy a tükörképmás térdét érzi a hátának nyomódni, felpillant a hangra, mintha a fülébe mondaná egyenesen, de nem, ez a tükörkép, nem is a fülében hallja, hanem az elméjében, a herceg talán valóban elvesztette az eszét, töredékmásodpercnyi tétovázás, aztán újra lehajtja a fejét, és a másik térdét is a padlóra ejti, előregörnyed, összezárt ököllel támaszkodik a padlóra, hogy ne csak a térdelés legyen teljes, de a testhelyzet abszolút alázata is.
    Nincs bocsánat. Persze, hogy nincs. Azt kellett volna mondania helyette, hogy büntess meg érte kedved szerint, ennek a kérésnek legalább lett volna értelme, sokkal kevésbé lett volna üres udvariasság, de az udvariasság előre kitaposott ösvény, az őszinteség pedig a tündérek között éppen hogy nem az egyenes út. Ha a belépője büntetést érdemel, azt úgyis meg fogja kapni. A nyelvére kívánkozik, hogy tudom, herceg, mindig is tudtam, de nem mond semmit, marad térdre borulva, teljesen hangtalanul és tökéletesen mozdulatlanul, a lélegzése immár nyugodt és szinte neszt sem ver a helyiségben, minden zörejt a fiú ural.
    Nyekken a szék, láthatlan és nem is érezhető szellő suhan végig a helyiségen, üvölt a tükörkép és törik a tükör, szétfolyósodik körülöttük a dimenzió, de ő akkor is ugyanolyan rezzenéstelenül és némán vár, mintha a nyugalmát semmi sem rombolhatná szét. Csak a szőrszálak borzolódnak fel a testén, ez is inkább csak számára érzékelhető, a karján eltakarja őket az ing, a tarkóját felfedik a görnyedéstől előreboruló tincsek; a pillantása pedig nagyon is élénken ugrál ide-oda a narancsosan izzó tükörcserepeken, és keresi a kiutat automatikusan az eltűnt falak és ajtók helyére került körből, noha egyáltalán nem áll szándékában megpróbálni a kitörést. Számtalan tündér talált benne kivetnivalót, tengernyi szeszély csattant rajta, kibírt mindent; ha a határherceg nem is azért küldte ide, mert valóban alkalmasabb arra, hogy megvédje Ilenone-t, egyszerűen csak valami csillogó új (vagy kopott, de tartós) ajándékot akart adni neki, akkor sem tesz mást, mint hogy megpróbál megfelelni. Akárminek.
    Mintha megérezné, hogy mikor kíván a herceg a szemébe döfni a pillantásával, néhány másodperccel azelőtt pillant fel még mindig félig lehajtott fejjel, mielőtt Ilenone megszólítaná. Merev arccal, szenvtelenül néz vissza rá, hagyja felszabdalni a tekintetét, miközben hallgatja. Az intésére felkel, és lassan közelebb lép, három lépés távolságra áll meg tőle, le lehetne mérőszalaggal mérni, hogy pontosan megfelel az illemkódexben fogalmazottaknak.
    - Nem hiszel nekem – állapítja meg olyan hosszú hallgatás után, amit még megengedhetőnek vél, de a hangjában nincs sem kétségbeesés, sem félelem, szenvedésszínű szemei is üresek, végtelen és csöndes óceán szenvedésből, szinte békés látvány, mint a befagyott pokol. – Félvér vagyok, nem köt az igazmondás – fűzi hozzá, mintegy mattot adva saját magának, és most, hogy büntetlenül ránézhet, végigtérképezi fakó arcát, karikás szemeit, egész száradt vadvirágok-szépségét, miközben átgondolja, mit mondjon. Bemutatkozni mindenesetre aligha ez az alkalmas pillanat. – Névtelen szolgád hogyan beszélhetne a saját nevében? – rázza meg a fejét kissé, a szelíd hangsúly tompítja a visszakérdezés merészségét. Talán mindegy is, mit mond. Az még számíthat, mit tesz. Felveti a fejét, egyenesen Ilenone szemébe néz.
    - Ha nem is a magam nevében mondtam mindazt, amivel megsértettelek,  megsértettelek, és ez megbocsáthatatlan hiba. Nem próbálok meg kibújni alóla, elfogadok bármilyen büntetést, amit a bűnhöz méltónak találsz – közli a magától értetődőt a külső szemlélő számára vérlázítóan nyugodtan, bár a torka kissé kiszárad, Ailill, Ailillre gondol, több évszázadnyi távlatból is olyan megérinthetően közelinek tűnik, mintha itt lenne velük a szobában láthatatlan, némán mulató harmadikként. Meg kell nedvesítenie az ajkait, hogy folytatni tudja, ugyanolyan makacsul és halkan:
    - Nem tudom elhitetni veled, amit nem kívánsz elhinni, herceg, és azt sem mondhatom meg, hogy mit tegyél a szolgáiddal. De hacsak el nem űzöl magadtól, mostantól téged szolgállak. Ez a parancs, amit kaptam. – Fejet hajt.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Csüt. Júl. 28 2016, 13:02

    Sion

    Kazimir sápadt orcáján időtlen szépségébe temetkezve közös megtapasztalások sajgó nyomai húzódnak a szeplőkkel borított csinos pofi rejteke mögött. Nem olyan különbözőek ők ketten a megtapasztalások végtelen színterén, de a hozzáállásuk össze sem hasonlítható. No és persze, a vér ami muzsikál bennük, még nem is feltétlenül az embervér öröktől bűnös ártalmára kell gondolni, egyszerűen másféle tündérhúsból szabták ki őket mosolyogva a feledés homályába veszett mesterek, akik mind csak szolgák voltak szintén, és Ailillnek ajánlották munkájuk vörös gyümölcseit. Kazimirnak se jutott se jobb, se több a megbecsülésből, talán a tündérurak erendedően képtelenek arra, hogy a bútornak, eszköznek használt eleveneket körülvegyék a lényük figyelmességeivel.
    De mégis, semmi nem kerülheti el a tündérúr figyelmét. A herceg nagyon is jelen van, noha távoltartja a pillantását előbb a vöröstől, inkább az utóbbit várva ki az összenézéssel, mint a későbböt és a sohát, nem hagyja a társasága nélkül. Tükörmása romlott figyelemmel élvezi a rá irányuló sűrű figyelmet, Sion szemébe néz, és nem hagy kétséges afelől, hogy ha a külseje emberi is most, a lelke, az öntudata még mindig egy hatalmas hercegé. Talán nem beszélnek egy nyelvet a kérdésben, de bármilyen nyelven az utolsó szó nem lehet másé, mint a hercegé, aki uralkodásra született, és arra neveltek, hogy zsarnok legyen a Kellem és a Báj, a tündérjelentésű nagyszerűség nevében.
    - Jobb. Sokkal -neveti megelégedetten a testetlen hang, ám mielőtt elgyönyörködhetne a térde munkájában darabok szakad a kacagó száj, a kaján fényű szempár, a fakó arc tükörképe, mint a tükrök, visszaveri a világot, a távozó szándékot, a félszolgai akaratot, a látványt, az abszolút alázat ízét, alakját és formáját, a ki nem mondott szavak árnyékát. Felkavaró látvány, nincs kiút, nincs remény, szakadások vannak csak a tükörfoncsor peremén, amin keresztül a semmibe szökhetnek ki a szemek, de semmit jót nem ígér az ott tanyázó árnyék a testnek, ha ugyan követni akarná és merné bátor tekintetét. Sokféle bátorság létezik a világon, igen erős az, amelyik megtartja a féltündért maradásra. Rosszabb szembenézni az ismeretlen sötétséggel, mint az ismeretlen szeszélyű Ailill ivadékkal? Vagy a puszta számítás a józanság háta mögött azt suttogja, a határherceg nem szereti, ha a parancsát megtagadják, és nem tűri, még ha hivatalosan nem is látja, hogy mit tesznek avarország büszke fiai.
    - Valóban nem hiszem, hogy a szolgám, ahogy mondtad, elégedetlenségre adna okot, és nem egy féltündér hazugsága táplálja a kételyeimet, hanem az értékítélet helyessége, amit hozol magaddal. Bűzös ez az önhittség, rosszabb, mint a hazugság szaga - fénylik a zöldszürke szempár, inkább szürke, mint a hideg hajnal a boldogtalan novemberek idején, amikor az ősz napja már megszámoltattak, és a helyüket átadni készek a fogcsikorgó és kemény télnek. Szóra nyitja száraz ajkait, de végül csak hallgat, lebiggyed a szája széle és szikrát vet a szemében a gyorsan felhorgadó harag. A kérdésre nincs válasz, zörgő falevél a szél hátán, ami diadalmasan tovaszáll. Egy pont a vörösnek. Ahogy a mondének mondanák. Ez nincs a kedvére, ellenben a három lépésnyi tiszteletadás nagyon is, kihúzza magát a székben, és egy előreugró tükördarabra tekint. A nevető harmadik, tükörmása félig torzzá daraboltan az összehasogatott felületen, de ott van.
    - Mit szólsz ehhez? - kérdezi tőle, és nem a vöröstől, egyenesen rátekint, hosszan nézi magamagát, a nem is hasonlító önmagát, majd a főhajtott fejre tekint tiszta, unott pillantással.
    - A bűnhöz azt találom méltónak, hogy a valódi bűnöst büntetéssel, KAZIMIR! - kiált fel hirtelen, összecsapja a tenyereit. Mintha a hangtól riadna meg a padlón merev absztraktumként magasodó tükördarab lakója, úgy tűnik el, a helyén sötét folyosó képe tárul fel, vörös szerválszerű mókusfarkú teremtmény inal a fekete padlón fürgén, átszakítva a valószerűtlen tükörvíz felületet mezítelen tündérfényű alakként tör be a foszlott valóságú szobába. Alázatosan előrehajol, zilált tincsei a futástól a szemébe kócolódnak, egy pillantást sem vet Sionra, mintha tudná, hogy ott van, ahol lennie kell, egyenlő távolságban vele a hercegi alaktól.
    - Van olyan lehetőségem, hogy elűzzelek? Úgy jöttél, mint akinek a jelenléte kérlelhetetlen parancsot hordoz a számomra a megtartásodra. Ki ez? - pillant lustán az egyik vörösről a másikra.
    - Sion Teal Blue. Atyád udvartartásának része.
    - Különös, azt hittem ismerem mind apám kedvenc, figyelemre érdemes szolgálóit - érdes hangja úgy nyalintja körül a féltündért, mint a macskanyelv a csontot. - Beszélj nekem arról, ami érdekel - ha puha is, a parancs az parancs, Kazimir csillogó, fehér bőréről mézízű együttérzés párállik, ez a hangulat nem jelent jót egyetlen tündérnek és féltündérnek sem, kevés jó válasz létezik, és azok is változtatják a pozíciójukat.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Csüt. Júl. 28 2016, 13:59

    Ilenone

    Nem hiszi, hogy földön nyugvó térdei bármivel is jobb pozícióba hozták volna az eddiginél.
    Ostoba húzás, ostoba és meddő volna kíméletet kérni magának az önhittség miatt, amely ez egyszer nem az övé, nem ő kérte ezt a feladatot, nem az ő szemében találtatott könnyűnek a szolga. Mégis ő viseli a szavak súlyát, ez ellen lázadni hiábavaló volna. Így hát nem mond semmit, még a szemét sem süti le, belátta a hibát, vállalta érte a felelősséget, ezzel kapcsolatban nincs más mondanivalója.
    Csak akkor pillant le, amikor a szeme sarkából meglátja a tükörképmás nevetését száz darabra törve a cserepekben. De akkor is csak egy pillanatra.
    Hát mégsem az ő bűnét tetézi Kazimir szófogadatlansága, de ez nem kelt benne sem megkönnyebbülést, sem kárörömöt, szóra nyitja a száját, hogy ágáljon a döntés ellen, de aztán nem teszi, újra összepréseli ajkait, valami szánalommal teli gyöngédséggel figyeli a bestiálisságában is törékeny alak útját, rajta állapodik meg a tekintete, amíg Ilenone újra meg nem szólítja. Megkeményedik a szája vonala.
    - Az én jelenlétem nem hordozhat parancsot a számodra, Ilenone herceg – feleli kifejezéstelenül. – Herceg vagy, azt teszel, amit csak akarsz.
    A határherceg parancsa Ilenone számára is parancs, de mint oly sokszor már, a jelenléte nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy Ailill szája legyen. Ilenone engedetlensége azonban nem kisebbítené az övét, ha elűzné. De nem kéri, hogy ne tegye. A mentegetőzésnél csak a könyörgés lehet hasztalanabb, bár meglehet, csak belőle hiányzik valami eszenciális tulajdonság a megfelelő könyörgéshez. Rég próbálta.
    Milyen ízű a másik szolga ajkán a neve? Nem tudja megállapítani. Ilenone azonban savanyú lőrének nyalintja.
    Bele kellene ránduljon az arca ebbe a mondatba, de meg se rezdül, csak az örökké üres szemek mélyén parázslik fel valami, és az ajka vonala dermed még merevebbé; meg se moccan, mégis úgy tűnik, mintha felszegné az állát, és egyébként is szálegyenes gerincvonala büszkébb ívbe feszülne.
    - Ez alighanem így van, herceg – áll bele a szavak kíméletlen korbácsütéseibe olyan nyugodt beletörődéssel, ami már majdnem dac, majdnem gőg. – Én nem vagyok egyik sem. – A figyelemre érdemességét Ilenone már eldöntötte, gyakorlatilag azonnal, és tekintve, hogy az elmúlt évtizedekben milyen módon szolgálta az udvart, a legkevésbé sem mondhatja magát Ailill kedvencének. Ezt azonban nem tudja nem az életét övező kevés szerencsés fordulatok közé sorolni. A határherceg elvesztette iránta az érdeklődését, amint bábujai közé csiszolta, már ha egyáltalán volt benne bármilyen érdeklődés a magától értetődő birtoklás ősi tündérösztönén túl.
    Ugyanaz az undor feszít csak nagyítóüveg alatt látható árkot a szája sarkába, amely a tündérszolga reménykedésére támadt benne. Nincs szüksége senki együttérzésére. Jobban tenné, ha saját magát sajnálná, úgy tűnik, mégis van olyan értékes jószág Ilenone istállójában, mint hiszi magáról, érdemes arra, hogy behatóan foglalkozzanak az elkövetett hibáival.
    Nem válaszol azonnal, gondosan megforgatja a szavakat a szájában.
    - Nem hinném, hogy méltó vagyok arra, hogy eldöntsem, mi érdekel téged – kezdi óvatosan, de félelem nélkül. Dehogynem. Pontosan tudja: az apja érdekli, semmi más. Megnyalja a száját, a nyelve is száraznak érződik. Akármit mond Ailillről, Ilenone nem fogja megköszönni neki. Hazudhatna. A hazugság viszont épp olyan öngyilkos tőr most, mint az igazság. – Néhány órával ezelőtt Atyád madara jött el hozzám. Azt mondta, Ő nem elégedett a téged kísérő szolgával, és azt parancsolta, hogy szegődjek hozzád. A mondén világban elkövetett… felelőtlenségeid, herceg – a szemét lesüti, de szinte azonnal felvillantja, elhallgathatta volna, de ahogy korábban a lekicsinylés fogainak, most annak is közönyösen felkínálja a bőrét, hogy kemény atyai üzenet nem vágyott hordozója legyen, ugyanaz az önkínzó bátorság ez, mint ami maradásra kényszeríti – könnyen felkelthetik az árnyvadászok figyelmét, és ez nem kívánt fejlemény volna. Mást nem mondott, és én nem kérdeztem.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Csüt. Júl. 28 2016, 17:45

    Sion
    16+

    A pozíció a tündérszemek kettő sugarában jobb, sokkal jobb, tetszőbb, mert Sion túl nagy helyet foglalt el abból a térből, amit a magányosságának tartott fenn, és most sértetten húzódik hátra az egyedüllét, hát térdeljen a tündér teljesen, éppen elég kellemetlen, hogy a vére fél, már neki, mert a herceg közönyös a vértisztasági csonkaság felé. Ugyanígy méltatlankodna, ha egy telivér tündér is hozta volna a kisugárzásának borbarna árnyékköpönyegében a baljós hírt. Kellemetlen volna akkor is ez a beszélgetés.
    - Ne kérkedj a hazugság adományával, féltündér, hiszen ha azt tehetnék, amit csak akarok, nem beszélgetnénk itt, hiszen én ezt határozottan nem akartam. De a te parancsod, a te akaratod máris az enyém fölibe tört, vagy talán nem ennek neveznéd ezt a szerfelett kínos belépőt, hm? - vészterhesen játékos incselgés fonódik a hangjába, szerelmes szálakon futó folyondár, amit nem zavar meg az ősz hidege, öleli haldokló faszeretőjét még akkor is, amikor az már elhullajtotta büszke koronáját, elveszítette sudár tartását és a télre gombolkozik.
    Kazimir íztelenül formálta a szó, mert Ilenone nyers választ várt tőle, amit majd ő maga, és a másik vörös, a féldzsinn fognak megtölteni savanyú tartalommal, ha engedik, hogy a boldogtalanság erjedése elvegye a zamatát az új játékszernek, aminek már a gondolata is incselgő édesség. Elnézi a büszke tartást, és a szemei nevetik azt, ahogy Kazimir tükörképe mögött felbukkanó tükörmása széles vigyorral kikacagja átfogva a pucér tündért a foncsoron túli világban. A vörös tündér parázsbarna szemei meghomályosodnak, de más jelét nem adja annak, hogy érezné a mind illetlenebbé váló érintést a bőrén.
    - Áh, mondvacsinált szerénység, ami megóv a sértettségtől - kivigyorog a tükörből a léha képmás, és a szerénység szóra a keze Kazimir tükörképének igen szerény ölére borul, de Ilenone szóra se pillantásra sem méltatja. Meghallgatja a szavakat, azok megállnak a levegőben körülötte, mert nem felel rájuk. Diólevél zöldben játszó sálát letekeri a nyakáról, a baljára csavarja a finoman zörgő anyagot, a fejét kissé félrehajtja, zöldszürke szemeiben összezsúfolódnak a megnevezhetetlen gondolatok és indulatok.
    - Ostobaság! - köp a földre hirtelen, a szél megint nyekken, a tündérherceg felkel és Sion elé lép, sötét kifejezés a képén, ilyen közelről látszik, sűrű árnyékot borít az állára a borosta, orcái beesnek, ahogy megfeszíti a harag. - Nem vagy méltó arra, hogy megkérdőjelezd a kérdésemet hozzád. Hacsak valaki fel nem jogosított erre, és az a valaki úgy nem döntött, hogy a bosszantásomra rendel ide - sziszegi egészen a másik arcába, az igazság hallatán mégis fellágyulnak a vonásai. Noha Ailill jele nincs a férfin, Ailill üzenete áthatja a létét, semmihez sem fogható, finom érzés, ami a tündérherceghez törleszkedik.
    - Ailill úgy döntött, hogy Kazimir nem elég ügyes, és egy olyan szolgát küld a szolgáinak sorából a megregulázásomra, aki nem tartozik a legjobb, legkedveltebb szolgái közé. Vajon mit jelent ez, gesztenye fia Sion? - a sálat hirtelen mozdulattal a másik nyakába dobja, és az finoman a vállaira ereszkedik, mint az ökörnyál fonala. Felnevetve elfordul tőle, karcos kacagása bekuporodik a szék alá, míg a tündérherceg visszasétál, megsimítja a háttámlát, és az öblös karszék megreszket, mintha érző ember volna, ahogy a párnázott fejtámaszba nyomja az ujjait vér csordul az ujjai között.
    - Alig várom, hogy lássam, mit teszel a felelőtlenségeim ellen - szól végül, maga elé nézve, és a hangjától visszazökken a szoba a kereteibe, a tükör a falra ugrik, a tükörképe pedig kénytelen a szék nyomorult képe mellé pattanni csalódottan, magára hagyva a túlizgatott Kazimirt, hogy az kellő alázattal, ahogy Sionnak tanították a kért térdére hullva ziháljon előregörnyedve.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Csüt. Júl. 28 2016, 22:28

    Ilenone

    Ha azt gondolná bárki, hogy Ilenone rangja és származása voltán nem szorul rá, hogy szavakból sodorjon éles huzalokat, és azokból vessen hurkot neki, hiszen magyarázat, indok nélkül is bármit megtehetne vele, alighanem a tündérek lényegi valóját nem értené. Nem szorul rá, mégis játszik vele, újabb és újabb remekmívű kelepcéket sző a számára agyafúrt mondatokból, valamelyikben el kell botlania. Legbölcsebb volna nem is válaszolni, de ezt épp úgy nem teheti meg, mint ahogy nem tagadhatja meg tőle a térdhajtást, szavakkal játszani tündérlélegzet, így is választ követel a nyelv fondorlata, hogy az ő mozgásterét a tiszteletadás szűkíti. De nem áll szándékában, hogy szoruljanak rajta a kivetett hurkok.
    Nem kérkednék olyasmivel, ami szégyen csupán, de nem erény.
    - Nem, herceg. Nem nevezném ennek – válaszol még ellenvetésében is szelíd, de makacs őszinteséggel, mintha hozzátenné: de aligha lényeges, én mit hogyan neveznék. Csak az számít, amit te látsz, akkor is, ha igazságtalan.
    Állhatatosan Ilenone szemébe néz, csak ott látja a zöldárnyalatos fények játékán, mi történik mellette, de a pillantása sem moccan, hogy oldalra tekintsen, egyébként sem látna semmit, a tükörképujjakat csak Kazimir érzi magán. Nincs kedvére a látvány – azaz de, valahol nagyon is kedvére van, valami mélyen búvó, vasakarattal uralt állatösztönben, bűnösen és megalázóan nagyon is a kedvére van –, de rezzenéstelenül nézi a tükörkönyörtelenséget a szemtükrökben. Alábecsülte a másik szolgát, de most szenvtelenül is csodálja a keménységét, ahogyan csodálja önnön novemberségétől idegen, törékeny, mezítelen szeptemberszépségét.
    Sosem volnék olyan ostoba, hogy azt gondoljam, bármi is megóvna a sértettségtől, de minden közt is az utolsó volna a szerénység – mondaná, de nem mondja. Ilenone mintha tudomásul sem venné a belőle a tükörvilágba hasadt szilánkot, így ő sem teszi, rá sem néz a cserepekre. Még nem látja át, hogy milyen módon vált le a legbestiálisabb része tükörképmássá, és azt sem, hogyan viszonyul ehhez valójában a herceg, vagy neki hogyan kellene viszonyulnia hozzá. Óvatos marad. Őrültnek kellene lennie, hogy ne legyen az: fájó a józanság.
    Nem hőköl meg a váratlan, fenyegetően szoros közelségétől, ellenfeszít a haragja viharának, mintha mindvégig erre készült volna azóta, hogy betette a lábát ebbe a nyomorúságos sötétségbe.
    - Nem vagyok rá méltó – ért egyet rövid főhajtással, és nem menti magát.
    Mit lát benne Ilenone, hogy mégis hiszi az igazat, amit mond?
    Hagyja nyakába zúdulni a sálat, áll alatta, mint afféle emberformájú ruhafogas, de nem nyúl érte, sem azért, hogy levegye onnan, sem azért, hogy megigazítsa magán, ha nem volt elég pontos a mozdulat, és lecsúszna a nyakából a sál, akkor kapja csak el, és tartja meg a kezében.
    - Nem tudom – válaszol engedelmesen, megállíthatatlan folyó az őszintesége, ha éles, karistoló sziklák között fut is, bár nem egyértelmű, hogy válaszolnia kell-e, a gondolat lezárása-e az, ahogy elfordul, Ilenone nem Ailill, nem egészen ő, szomjas földként szívja magába minden egyes morzsányi tudását annak, amire szüksége van a hercegről. Annyira kevés, olyan nagyon kevés minden, amit tud. Hazudott talán, akaratán, szándékán kívül hazudott, mert tudja, mit jelent: próbatételt; gyötrelmet és hiábavaló küzdelmet jelent. Ailill ismeri őt, úgy, ahogy csak azt ismeri tündér és ember, ami igazán az övé.
    - Jobban ismerem a mondéneket és világukat bármely tündérnél – pontosítja a választ, szabatosságra törekszik, ha célpontot nyújt is ez a pontosság. – És alkalmas testőröd lehetek, ha mégis kihívnád magad ellen a nephilimeket.
    Szárazon beszél, kifejezéstelenül, halkan; épp most nincs semmi gőg benne, amikor szerénytelenül az erényeit sorolja: pontosan tudja, hogy olyan erények ezek, amelyek szégyen méhében fogantak. Hazudik ismét, mert elhallgatja az igazán pontos választ, kihagyja a legpontosabbat. Szeptember mellé novembert jelent csupán, aligha többet.
    Újra lúdbőr fakad a tarkóján az irgalmatlan mondatra.
    Mit teszek? Megpróbálom puszta kézzel útját állni a lávafolyamnak. De bármilyen könyörtelen kinyilatkoztatás volt is, ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem űzi el, vagy legalábbis egyelőre nem. Meghajol, mélyen, szoborszerű mozdulatlanságának ellenpontja a lendület.
    - Köszönöm nagylelkűségedet.
    Hallja, de nem pillant le, hogy megnézze, hogyan rogy térdre a másik játékszer, pedig minden sejtjével érzi, hogy érdemes látvány lehet, több, mint gyönyörű. Suhogós, de fásodó mogyorógally a tündér a herceg kezében, izgalmas, mikor és meddig hajlik, hol törik majd, ha törik – erre nevelték.
    Tekintete másodpercek óta a karosszéken függ, üres, analitikus tekintet, végignyalja a csontosan szépséges kézről csorduló vért, mintha a puszta látványt megízlelhetné, hogy megtudja, miféle vér az. Hercegek és berendezési tárgyaik. Alig számít, hogy helyrezökken körülötte a normálisnak érzékelhető valóság, ettől nincs közelebb ahhoz a világhoz, amelyet az ajtón belépve maga mögött hagyott, ugyanolyan fényév távol marad tőle, amíg Ilenone előtt áll.
    - Mit követett el? – Ennyit kérdez mindössze, összeszedettségében alázat és makacsság vetekedik benne egymással, pillantása egyenesen a karosszékről emelkedik Ilenone-ra, hogy nyilvánvaló legyen, még véletlenül sem a tündérszolgáról beszél. Szolgálata elkezdődött.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Pént. Júl. 29 2016, 14:53

    Sion

    Nem válaszolni egy tündérhercegnek... nem bölcs. Az emberek talán hisznek a bölcs hallgatás létezhetetlen fogalmiságában, ám a tündérek világában a csend nem ad semmit, csak elveszejti a hallgatót, a létezését az unalom fertőjébe mártja. Hallgatni a bútorok is tudnak, nincs szükség ahhoz szájra, nincs szükség néma szolgára és néma szolgálatra, mert ha kedves a csend a hercegnek, akkor majd elorozza a nyelvet, felmenti a kötelezettségei alól. Addig hallgatni igen nagy balgaság volna, meghazudtolása a hercegi hatalomnak és elvárásoknak, amik kérdéseket fogalmaznak meg. Gőg a hallgatás, ami úgy véli, joga van nem felelni.
    - Akkor minek neveznéd? - bosszantja a herceget az állandó ellenvetés, ha ellene acsargó kutyát akarna a lábához szoktatni, venne egyet, szájkosárral felövezné, hogy meg ne haraphassa, és vinné magával mindenhova, amíg meg nem szelídül. Mi szüksége van ilyenre egy féltündér dzsinn személyében? Funkciótlan jelenlét, szelíd ellenkezésre vesztegetni az örökkévaló életet pazarlás, és nem tartogat semmit a tündérléleknek.
    Nem bocsátja előre, hogy másnak nevezni kínzó hazugság, nincs szüksége olyan szavakra, amik azt mondják, amiről úgy vélik, hogy hallani akarja őket, ez a sajátosság az emberek sajátossága, minden időben körülveszi, és egy félvérben túl könnyen feltámadhatnak az ősi ösztönök, jobb nem kockáztatni.
    Ilenone szemlátomást nem törődik. Nemtörődömsége könnyelműségnek hat, ám konzekvens, nem törődik a tükörképpel, nem törődik Kazimirrel, nem törődik a haragjával sem, ami kisöpörné innen a szemtelennek és könnyűnek találtatott féltündért. A mozdulatai egyszerűek, és biztosak, a sála megül a férfi vállain, avarillata rothadásszagú édességet hoz magával.
    - Milyen hazugságokat rejtesz a szavaim megismétlésének falai mögé, hm? - emeli meg a szemöldökét, aztán fordul csak el, gúnyos hangja körüljárja, megkerüli, mielőtt visszatérne a férfihez, lábnyomokat hagy a padlón, nedves talpkörvonalait az elégedetlenségnek.
    - Dehogynem tudod. Minek nevezzük azt, amikor az általam kiválasztott értéket egy más által értéktelennek jelzett vacakra cseréljük le? Tudni fogod, csak egy kicsit gondolkodnod kell, a viselkedésedből úgy vélem, elszoktál ettől, de hát... majd elmúlik - lágy szavainak hideg veríték érzése van, végigfolynak a gondolatokon, keresztülnedvesítik a hús köpönyegét, ami bár öltözteti, el nem takarja az igazi valót.
    - Ezt elhiszem neked Sion. Ismered a mondének világát, rendben van, és voltaképpen remek, ha minden ismeretet hasznosnak vélünk általánosságban. Egészen eddig nem gondoltam rá, hogy szükségem volna valakire, aki ismeri a mondének világát, mert nem ismertem ennek a szükségét sem, mi több, atyámmal ellentétben úgy gondoltam, hogy testőr nélkül is el tudok bánni a nephilimek gyermekeivel, végtére is, herceg volnék - bár a hangjából hallani, úgy érzi, ez már aligha jelent bármit is a férfi számára, aki szolgának ajánlotta magát, ám nem szolgál, hanem a létezése minden vonatkozásával kritizál. Sértett gőgjébe temetkezve helyet foglal, a fejét a kicsorduló vérnek veti, egy kézmozdulattal visszaparancsolja a tükörképét, aki maga is a karosszék képmásába veti magát, unottan a lábát feldobja a karfára és sóváran bámulja Kazimir félkészre görnyesztett tükörképét, ám úgy tetszik, a parancs most az, hogy senki sem nyúlhat a szolgálat rosszabbik végén maradt szolgálóhoz, akinek meg engedélye volna rá, ingere nincs arra, hogy figyelje a másik csendes szenvedését, intenzív figyelmét holmi bútorok nyerik el. Ilenone a homlokát ráncolva nézi ezt a pillantást, véres kezét eltartja magától, nem mutatna igazán a zakóján az életerőből lett nyirkos, nedves pecsét.
    - Nem gondolkodott, csak beszélt - veregeti meg tiszta kezével a karfát. - Illetve amikor kérdeztem már nem mondott semmit, mondván, hogy már mindent elmondott, és nem ismétli meg magát. Felháborítóan ismerős volna ez? - elmosolyodik, és ettől megviselt arca fiatalnak tetszik.
    - Sajnos nem így volt. Mindössze lopni akart tündérország anyagából, mesékből lett álmokat kergetve.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Pént. Júl. 29 2016, 17:27

    Ilenone

    Kudarcot nem ismerő elszántsággal kerülgeti az újabb és újabb csapdákat, pedig valójában kudarc minden perc, mert a cél nem elkerülni az elégedetlenségét, az még elégséges minősítéshez is kevés. Ha simaszájúnak tartotta is magát valamikor, megfeszített erővel kell összeraknia most a mondatokat, és ez is csak annyira elég, hogy nem azonnali a bukás, de már látszik, hogy mindössze újabb percekre odázza el, nem kerül elég távoli horizontra az árnyéka. A bukását táplálja, növeszti, becézi minden egyes halasztás.
    Mély levegőt vesz. Kockáztat. Ha nem való kedvére, hogy nem untatja a gondolataival, akkor megpróbálja szórakoztatni velük.
    - Azért jöttem, hogy egy újabb pár szemed legyek a tarkódon, felség, amely mást lát ugyan, de éppúgy a tiéd, mint a szemgödreidben hordott szemek – mondja végül. Ez a beszélgetés így is, úgy is abba az irányba tart, hogy egy újabb érző bútor kerüljön Ilenone gyűjteményébe, ravasz módon talán még azt is elkerülné ezáltal, hogy a szó szoros értelmében szembemenjen Ailill parancsával, már majdnem sarokba szorította, érzi a bokáját roppanni az első hurokban, ha nem lép ki onnan, egyébként is a vesztébe hátrál. Abbahagyja a hátrálást. – A kar feszítőizmai ellentétes irányba húznak, mint a karhajlítók, de mondhatja-e az izmok viselője, hogy az izomzat veleszületett erővonalai az ő akarata fölébe törnek? – Meg akarja nyalni a száját megint, egyetlen külsőleg is látható rossz szokás, leküzdi a kényszert, állja a herceg tekintetét. – A szolgád vagyok, herceg. Nincs akaratom – veszélyes szó, jobb megszabadulni tőle, mint egy méreggel átitatott ingtől –, amely föléd törhetne. Vágyam is mindössze az, hogy teljesíthessem az Ő parancsát, és mindazt, amit te parancsolsz.
    Tehát csak annyi, hogy legyen egyszerre, egy időben tél meg tavasz. Letérdel ismét (sokkal kevésbé ingerli Kazimir közelsége így, hogy mindketten térdelnek, csak még egy tényező, amely figyelmet szipolyoz, mikor minden figyelme is kevés lenne, hogy észrevegyen minden buktatót), most már szabályosan térdel, alázattal, amelyet nem szennyez nyilvánvaló rettegés vagy kétségbeesés. Pedig lehet, hogy időszerű lenne gyakorolnia, mert még szüksége lehet rá.
    Hamarabb, mint gondolná. Nem reszket, biztos benne, hogy nem reszket, annál jobban uralja minden egyes porcikáját, semmint hogy kimutassa, de érzi magán azt a hideg verítéket, bár ez nem félelem, inkább csak annak felismerése, hogy egyedül van a semmi közepén egy hóviharban, és menthetetlenül meg fog fagyni. A végtelen hódunnák pedig szinte hívogatónak látszanak. Iszonyú fáradtság lepi meg, mintha a herceg játszi könnyedséggel kiitta volna minden életerejét. Talán bútornak lenni nem is lehet olyan iszonyú dolog, szilárdan állni, hallgatni, tartani magát, ezek lélegzetkönnyűek a számára. Talán jobb lenne hagyni, hogy Ilenone megkeresse benne a számára hasznos tulajdonságot. Asztal, talán. Semmiképp sem párnázott karosszék.
    Se nem vörösödik, se nem sápad bele a megalázásba. Féltündér, nem is fiatal – egy idő után akad, amiben egy herceg sem tud újat mutatni. Meg se rezzenő arccal tűri a szóbeli pofonokat. Talán fájdalmat kéne mutatnia. Talán most jött el az a pont, ahol könyörögnie kellene, de ahhoz könyörületben kellene bízni. Legalább egy fél gondolatnyi reménység kellene hozzá. Próbaképpen kinyitja a száját, de ahelyett, hogy irgalmat kérne magának, rekedt engedelmesség jön elő a torkából:
    - Átejtés? Megfosztottság? Rablás? Kisemmizés? Tündéralku? Melyik szóra gondoltál, herceg? – kérdezi indulattalanul, de mégis arcátlanok a szavak, mert pimaszságot követel tőle az engedelmesség, legyen akkor ez az a verem, amibe végül beleesik, az engedelmességé. Vagy legyen az őszinteségé. – Te nem ismered a mondének világát, és nem ismered a nephilimeket sem, herceg – mondja egyenesen Ilenone szemébe nézve. – Ha ismernéd őket, nem járnál hercegként a világukban, mikor kevesebb vagy a szemükben, mint én a tiédben. A Tanács a Seelie-kkel kötött békét megalázó feltételekkel, de ne hidd, hogy megkülönböztetnének Seelie-t és UnSeelie-t, ha célpontot nyújtunk a gyűlöletüknek. Nem lesz tárgyalás, figyelmeztetniük sem kell, ha bárki kérdezi őket a meggyalázott holttestedről, elég annyit mondaniuk, hogy megszegted a feltételeiket. Meg sem kell szegned őket: tündér számára nincs többé igazság a föld színén, és nincsen tisztelet. Veszélyben vagy, hercegem, és lehunyod rá a szemeidet – csikordul a hangja, most először csordul túl üres hangjában a tehetetlen düh, először moccan valami izzó indulat a tekintetében, talán valami gőg, mindkettőben, noha a bal oldaliban Kazimir elgyötört vágyának bíborja uralkodik, a másik marad csak rideg földbarna Ilenone unott elégedetlenségétől. Az indulat miniatűr hullámának csúcspontján leszegi a fejét, és a földre szegezi a tekintetét.
    - Hatalmas vagy, de nem mindenható – mondja halkan. – Az udvarod már nem veszíthet el még egy herceget.
    Alig szemmel láthatóan rándul bele a szája a válaszba, de valami gúnnyal, mintha az egyik szenvedély elengedése lavinaként működne a szoborfelszín alatt, a másik tündér testének kipárolgása is gyötrőbb, Ilenone élcelődése is nehezebben viselhető az eddigi közönyösséggel.
    - Parancsolj nekem, hogy okot adhassak az elégedettségedre – rekedt a hangja, ha lágy is, pedig kér, most először kérlel azóta, amióta belépett ide –, vagy büntess meg olyan irgalmatlanul, ahogyan kívánod, hogy bizonyíthassam az elszántságomat. Velem azt teszel, amit csak akarsz. De ne becsüld alá ezt a világot, amelynek a könnyelmű vendége vagy.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Pént. Júl. 29 2016, 20:15

    Sion

    Vadászidény van Sionra, bárhány csapdát megkerül, csak még újabbak ugranak elő, és mert ő maga is azt akarja, hogy a vadásza megfogja, akoljába beterelje, és trófeának elfogadja, hát minden botló őzlépte, szarvasrohanása, rókaszökkenése egy meddő erőfeszítés, önmaga és a vadász ellen. Legalábbis egy külső szemlélőnek így tetszhet, ez a szerelem nélküli üzekedés a szavakkal, amik nem teszik boldoggá a szolgát, és még kevésbé a herceget.
    Érdesen felnevet Ilenone, bár a kacagása boldogtalan és üres, mint a diózörgés, amiből már a férgek kiettek minden értékes, olajos tartalmat.
    - Ne hazudj nekem Sion, nem ezért jöttél. Azért jöttél, mert ide küldtek. Ebben a létezésben csak te és a küldőd szándéka van jelen, hogy én mi vagyok, nekem mi leszel egyáltalán nem képezi az alkutok részét. Vagy ha úgy tetszik, azért jöttél, hogy lyukat vágj a koponyámon annak a két pár szemnek, ami lenni akarsz. Nem az enyémeknek, hanem Ailillnek, aki azt várja tőled, hogy ez legyél. De ez még mindig nem válasz arra a kérdésre, amit feltettem neked, ám elég idő eltelt ahhoz, hogy helytelen legyen visszanyúlnom hozzá. Ügyes vagy? - kérdezi végül savanyún, a szavainak árján vitorlázó testetlen dühvel, úgy harapva el a szót, mintha szitok lenne.
    - A kar feszítőizmai természetes sarjadásúak, míg a te "szolgálatodban" nincs semmi természetes, hiszen amióta volt szerencsém megismerkedni veled, sűrű percek alatt mást sem tettél, mint ellenem ágáltál. Egyetlen izmom sem tesz ilyet, de még ha nem is törünk ilyen belsőséges húsbabérokra azzal, hogy meghatározzuk, mi vagy te, egyetlen szolgám sem merészelné ezt tenni. Hazudsz, tündér, ha a szolgám vagy, légy az. A szolgáimnak példának okáért van akarata. Gyakran teljesen más, mint az enyém. De az én szolgáimat az jellemzi, hogy az akaratuk ellenére tesznek dolgokat értem, mert ez is az akaratuk része. Belőled nem érzek semmi mást, mint verítékszagú erőlködést, hogy megfelelj Ailillnek, és kapj egy elbocsátó bólintást. Ez az akaratod kizárólag fölém tör, mást sem tesz - valahogy elveszíti a haragját, elálmosodik ez a hang, mint a nyarát veszített táj a szeptemberi verőfényben, amiről tudni lehet, hogy már sose lesz kalászérlelő június, de mégis, olyan dús a fény és édes a szőlőligetek illata, mintha újult erővel ünnepelné a természet az életet a halál árnyékában, miközben a csüggedés ködje megül a dombhajlatokban.
    Elnézi térdelve, és csak őt nézi, zöldkék figyelméből nem jut ki Kazimirnek. Hogy minek a jeleit keresi a férfin az megmondhatatlan, szunnyadó titok. Az is lehet, hogy csak arra gondol, milyen vésett mintát nemesíthetne a gesztenyefa oldalába Sion tincseinek rőt hullámaiból, ha ugyan valóban asztalt faragna belőle. Lazán előrehajolva ül, két nyitott térdén támaszkodik a két könyöke, a nyakában összegyűrődik a gallér, míg a tükörképe unottan játszadozik a mandzsettáival, neki a keze sem moccan.
    - Arra gondoltam, hogy neked kéne megmondani a szót, amire gondolok, erre vonatkozott a kérdésem, ha nem tévedek. Első parancsom neked, apám, Ailill nevében: ha kérdezek valamit, többé nem felelhetsz kérdéssel. Rendkívül bosszantó, fölényes, és emberi, annyira idegesítő, hogy egyesével tépném le a körmeid minden egyes pofátlan és nagypofájú, rátarti visszakérdezésedtől. Tanulj meg válaszolni, ember fia!-fejezi be helyette a mondatot a tükörkép, érces hangjától megrezdül a padló Sion térdei alatt.
    - Ezek közé a dolgok közé sorolod a tündéralkut is? Sion, komolyan úgy véled, hogy van bármi oka egyetlen tündérnek is megbíznia egy ilyen emberben? A tündéralku megvetésre méltó dolog a te értékrendedben? Ha megkérdeznénk a karom izmait - talál valami groteszkül szórakoztatót abban, hogy ezzel a hasonlattal mennyire közel lehetnének egymáshoz a tündérrel, ám... nincsenek - egészen biztos vagyok abban, hogy nem így éreznének - a kevés fényben sötétté lesz a pillantása, és valahogy közelebb kerül. Nem kel fel, és nem sétál a padlón, a terem lesz kisebb, vagy a széke csak úgy odamoccan a térben, egészen Sion elé, ha megemelné a kezét megérinthetné, de nem moccan meg. Hátrahagyott tükörképe bosszúsan felkel, míg a hátrahagyott szék tükörképe nélküle csusszan előre a székhez, amihez tartozik. Tömött támlájából a szivárgó vér nagyon is eleven szagú.
    - Holttestnek tartasz engem, Sion, aki a védelmed nélkül elesik? Hát ezt tartja felőlem Ailill? - a hangja száraz és élettelen, mint a kiürült fészek, a lekaszált mező. Rideg elégedetlensége visszatükrözi a tehetetlen dühöt, ha valakinek joga van mérgesnek lenni, az ő, ő, és Ő, elgyönyörködik haragjának rőzselobogó fényében a tündér fél szemében, ám ez a szépség éppen olyan kérészéletű, mint bármelyik másik.
    - Akkor talán megmondhatnád Ailillnek, hogy az udvara nem veszíthet herceget, hiszen ha ő ott van, nincs elveszítettség. Mivel veled beszél, és velem nem, talán meg kellene tanulnod okos dolgokat kérdezni akkor, amikor lehetőséged nyílik rá. Nyílott rá, hiszen mint tudjuk, egyszeri alkalom volt a parancsadás, ahol nem kérdeztél semmit - a szemrehányása elaggott féreg a föld alatt, ami elfelejtett kikelni a gyökerek közül, átaludta a tavaszt és a ragyogó nyarat, és az ősz meglepte.
    - Már nagyon sok mindent kértem tőled, és egy parancsot is kaptál, az előbbiek teljesítéséről rendre megfeledkeztél. Adj okot az elégedettségemre. Ez az egyetlen parancsom - hátradől a fotelban, életlen mosolyra húzódik a szája, közelebb inti két ujjal a tükörmását, és az leszegett fejjel közeledik, a tükörfoncsor belső oldalához tapadva, mint aki a helyét keresi arra, hogy áttörjön ebbe a világba, de csak sziszegő szavait küldi.
    - Büntess, büntess, büntess, mást sem hallok tőled, mint valami kéjenc perverztől a suttogást, gyere apuci ölébe, ne félj, a bácsi nem bánt, hozott nyalókát, cukorkát, beteljesületlen vágyakat. Hát persze, hogy azt teszek veled, amit akarok, de alig várod, mint egy jól csomagolt nyálcsorgató üvegszobor, látszólag semmi sem érdekel, de ugye a vágy, a vágy arra a büntetésre, amit megszolgáltál kéjesen, nagyon is érdekel...
    - Vidd őt - mutat a hús-vér herceg Kazimirre, és a tükörkép bosszús képpel ragadja meg a vörös tükörképét a csuklójánál fogva, és duzzogva vonja tükörország mélyére, egyre távolodva, egyre kisebbedve, mint a kis tündér nedves jelenléte lassan elhalványodik Sion mellől, és végül elenyészik egészen.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Szomb. Júl. 30 2016, 03:16

    Ilenone

    Úgy érzi, a halántékán pont a herceg nevetésének üresen zörgő ritmusára rángatózik egy verőér; néhány perccel ezelőtt még belesimult a bőrébe, most élesen rajzolódik ki. Úgy tetszik, valahányszor választ vár tőle, évszázadok telnek el a mondének világában, miközben ebben a kis lemetszett, két- vagy három (három és fél?) személyes tündéruniverzumban biztosan nem lehet több a gondolkodási idő néhány másodpercnél.
    - Bocsáss meg, de ez a kétféle azért nem zárja ki egymást. – Nem akar ellenvetéssel élni, de a hallgatása arcátlanság, puszta egyetértése hazugság, a legpontosabb válasza hazugság, a legnyersebb őszintesége, legmerészebb felelete is hazugság, bármit mond, az könnyűnek találtatik Ilenone mérlegén. – Az elhangzott parancs ok. Hasznodra lenni cél. Mindkettő válaszolhat a miértedre. – Halk elszántsága egyre értelmetlenebbé válik. Szinte érzi a másik haragjának viharát, de viharban állni könnyű, jó válaszokat adni talán sosem volt még ilyen lehetetlenül nehéz. Ilenone pedig nem azt akarja tőle, ami könnyű, amit tud, amire eszméletlenül is emlékeznek az idegpályái. Olyat akar, amit nem tud.
    Válaszokat adni. Újabb kérdések, újabb lehetetlen válaszok.
    - Elkerültem egy kérdést, amelyre nem tudok választ adni, de nem kerültem el, hogy elégedetlen legyél velem. – Megrázza a fejét, mintha lerázhatná magáról a feltételezést is. – Nem, nem tartom magam ügyesnek.
    Okosnak tartottam magam, de a legjobbnak tartott felelete is úgy mállik szét a herceg ujjai között, mint a száraz falevelek, tépnie sem, elég megérintenie. Hosszú időre a tüdejében reked a lélegzet, mintha elfelejtené végezni a dolgát a lombos szerv, talán túl sok por, piszok, kisszerűség tapadt belé az embervárosok levegőjéből. Akármennyire óvatos is, kevés. Megmoccan a szemöldöke, fanyar, félig nem is létező félmosoly – inkább csak egy új, aszimetrikus szöglet – fagy a szája sarkába, fanyar, gúnyos, de befelé harap a száj; az arcában az idegen szempár talán fel se tudja fedezni ezeket a nüanszokat. Talán csak a helyi idegdúcokban történnek, nem is jutnak el a perifériáig, lehet, hogy egyedül ő érzi őket.
    - Erőlködöm – bólint megadóan, bár nem megtörten –, de az utolsó dolog, amit kívánok, hogy elbocsáss. – Ailill nevét ízlelgeti a fia szájáról, valamit nem ért, valami létfontosságú fegyvertény marad homályos, pedig ott van a szeme előtt, mindig is ott volt, túl közel, fókusztávolságon belül. – Hogy megfeleljek a parancsának – ismeri el ismét –, de nem tudom, nem épp azért küldött ide, hogy – töredékmásodperc szünet – elbukjak. – Kimondta, de nem jelent sem megkönnyebbülést, sem kiszolgáltatottságot a kimondott szó, pillantása óvatosan kapaszkodik végig újra a tündérhercegen, méltatlannak érzett földi külsejében, még a hangjában is milyen eleven melankólia, milyen örök hatalmú az Ősz. Ugyanaz az Ősz uralkodik itt is, ha nem is kőrisek, hanem a bronxi sikátorok kontérei közt ül tort a Nyár felett. Torokszorító látvány a valódi ragyogásától megfosztva. Talán még torokszorítóbb így. Sápadt, karikás szemű, xanaxízű napkelte a széttaggelt tűzfalakon. Igazuk volt az aztékoknak. Ez nem lehet magától értetődő sosem.
    Ebben a helyzetben is túlzónak tűnik a rá fordított figyelem, nem mintha szégyenkeznie kellene emberrésze önkéntelen bálványimádása miatt, de valami mégis feszíti a tarkóját, mintha a tükörképmás térde kényszerítené lehajtani a fejét. Nem teszi, állja a tekintetét. Talán tényleg azon gondolkozik, milyen asztalt faragjon belőle.
    Megrándul, ahogy a csontjain végigszalad a tükörhangtól padlóba rengő bosszúság.
    - Nem fogok kérdéssel válaszolni – bólint, és az eszébe vési az utasítást, igen, ez legalább konkrét, megfogható. Ailill neve viszont még mindig korbács, ezerféle módon az, úgy tűnik ebből mindig van egy újabb, amely váratlanul érheti, és védtelen helyen téphet ki egy darab bőrt. Ilenone elfogadta tehát szolgául, de nem fogadta el mégsem, nem a  sajátjául. – Nem kell az ő nevében parancsolnod – mondja hamarabb, mint hogy meggondolhatná, érdemes-e. Ennél sűrűbb mocsárban gázol már legalább derékig.
    - A többi sem feltétel nélkül megvetendő.
    Emberben. Belesápad a megalázásba, a bronzpalota repedt márványáig fehéredik, még szeplői sincsenek, hogy takarhatnák a bevitt találatot, csak néhány kisebb, rózsaszínes heg rajzolódik rajta élesebben.
    - Nem vagyok ember – mondja automatikusan, és amint kimondta, tudja, hogy megint ágál, és ez, ha nem is hazugság, hát nem is az igazság, beazonosíthatatlanul szürke, mint annyi minden, amit mondani kényszerül. Átok a hazugság adománya, mert összekuszálja a választóvonalat igaz és hamis között. – Nem. Nincs okod bízni egy ilyen emberben – emeli meg a fejét, de a zaklatottság helyett inkább elmélyültség tükröződik (már amennyire bármi is tükröződni képes rajta) az összehúzott szemeiben. Egy pillanatra távolabb került, egy pillanatra élesebb lett a kép, a belső szervei közt hideg van. A tündér viszont valamikor észrevétlenül közelebb került, a tekintete megrebben, amikor felfogja, hosszú percekre kiszakadt a szoba valóságából, könnyen lehet, hogy egyáltalán nem is hallotta meg, amit Ilenone mondott. Néhány mondat biztosan kiesett.
    - Nem tartalak holttestnek. – Unalmas, szófogadó, azonnali válasz, a pillantása izzón tapintja végig a nagyon is eleven herceget, pedig nem övé az izzás, a vágy és a harag szenvedélye közeli árnyalatok, majdnem egyformává válik a két szem. – A védelmem, ahogy bárkié, pedig talán elodázhatja, de nem fogja megakadályozni, hogy eless, ha kihívod őket magad ellen. – Válaszolna, igen, a harmadik kérdésre is, válaszolni fog mindenre, ha a válaszai ostobák is, hálásan engedelmeskedik az egyetlen könnyen értelmezhető utasításnak. Válaszolna, de Ilenone gyorsabb.
    Ailill korbácsneve. A saját árvaságára már nem emlékszik, de sok más emberét és tündérét látta, és most olyan gyorsan süti le a szemét, mintha ugyanúgy égetne és fájna Ilenone látványa, mint Tündérhonban. Mert ha nézné, akkor most gyöngéden pillantana végig a gyönyörű elveszettségen; gyöngéden és valami olyan szánalommal, amivel egyébként inkább a mondéneket szokta illeti, amelyből most Kazimir is kapott kéretlenül, de van az a tekintet, úgy látszik, amely előtt szolga és herceg is egyenlő. És akkor természetes lenne most elmosolyodni rajta, ó, gyermek, kölyökherceg áll előtte. Sértett. Irgalmatlan és esendő. Nem az irgalmatlansága tartja vissza a mosolytól: az esendősége.
    Nem emeli fel hozzá a tekintetét. Nem bízik a szoborarcában, nem eléggé, most nem.
    - Megmondanám neki – mondja nagyon, nagyon szelíden, ahogy még sosem beszélt, amióta belépett ide –, ha ott lenne. De nincs ott, herceg, és ha nem is hittem, hogy meghalt… Egyetlen parancsot kaptam tőle mindössze, saeculumokkal ezelőtt. – Szelídsége visszakeményedik azzá a higgadt, érzelemmentes szilárdsággá, amellyel jött. Mondhatna többet, de a herceget Ailill érdekli csupán, nem az ő élettörténete. – Ha újból alkalmam nyílna rá, megtanulnék okos dolgokat kérdezni számodra. – Egyszerű, száraz szavak, ha csak egy csepp lágyság lenne bennük, arcpirítóan bizalmassá válnának, így viszont hamarabb süssék rá a rátartiság bűnét ismét, mint a bizalmasságét. Ez a szemrehányás nem fáj. Üvegcserepekre senki sem haragszik a sebekért, amiket metszenek magukkal.
    Az intésre oldalra pillant, szembenéz a tükörképmással. Mi történne, ha áttörné a börtönét? Elenyészne, egyesülne vagy a hús-vér Ilenone-hoz fogható mértékű hatalmat nyerne? Önálló entitás-e egyáltalán? Csak ez az újrakovácsolt nyugalom teszi, hogy már nem sápad el újra igazán, egy-két árnyalatnyit fakul az arca. Vágyik rá, igen, de nem úgy, ahogyan azt a tükörképmás látja. Büntetésekkel tudna mit kezdeni, kézzel fogható parancsokkal tud mit kezdeni. Gyorsan változó, de mindig csak azonnali, pillanatnyi szeszélyek, kívánságok, igények között elboldogul. Szolgálni tud, de sosem szolgált valakit, még Ailillt sem. Ilenone pedig megtagadja, hogy a sajátja lenne, mégis azt várja, hogy a sajátjaként viselkedjen.
    Igen, elviselni, az könnyű lenne. Könnyebb, mint ez.
    - Nem Atyád szolgája vagyok, herceg, csak az udvartartása része, ahogyan mondták - jegyzi még meg, pedig ez nem is válaszol semmilyen feltett kérdésre, de a határherceg mindkettejüket gyötri most, hát megpróbálja kihúzni a méregfogat. - Ha a magadénak nem fogadsz el, akkor az vagyok, aki eddig is: szolga, de senkié.
    Nem fordítja el a tekintetét a tükörképmásról, akkor sem képes, amikor az magával hurcolja a vörös tündért, az ajka elnyílik, mintha mondani akarna valamit, de aztán nem mond semmit, csak merev tekintettel nézi, ahogy megtörténik. Percek után is erővel fordítja el a pillantását onnan, ahol nemrég még Kazimir térdelt, és néz fel Ilenone-ra.
    Most már valóban csak ketten vannak.
    - Ellenedre van, ha a te kérdéseidtől függetlenül teszek fel kérdéseket? – kérdezi semlegesen, bár már feltett egyet, és választ kapott rá. A pillantása önkéntelenül is maga mellé, Kazimir hűlt helyére akar kanyarodni, de aztán nem azt a kérdést teszi fel. Nincs vele dolga. Nem is lehet. – Miért vagy a felszínen, Ilenone herceg?
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Szomb. Júl. 30 2016, 15:28

    Sion

    - Nem bocsátok meg - kissé félrehajtja a fejét, a figyelme vibrálni tetszik, de a szavaiban nincs semmi bizonytalanság. - Határozottan az a benyomásom támad téged hallgatva Sion, hogy semmi más nem érdekel, mint a saját igazadnak bizonygatása. Nem érdekel az én miértem, nem érdekel az én hasznom. Úgy véled, hogy ezek a válaszaid bármilyen hasznomra vannak? - az unalom ásító poklot nyit meg a lábai előtt, de nem nyeli el őket a végtelen ismétlés gondolata.
    - Természetesen nem fogod elkerülni az elégedetlenségemet, ha nem adsz választ, mert az csak egy merő lustaság, emberi hivatkozás, hogy "nem tudok választ adni". Mégis hány éves vagy? Tizenhárom? Talán egy kölyöknyi kamasz az, aki képtelen arra valóban, hogy válaszokat adjon, miközben a maga igazságát úgy fújja, mint te, trillázó rigó módra állandóan újra meg újra hogy elnyomd vele az én szavaim, aztán csodálkozva nézhess magad elé, hogy hát nem is hallottad, mit parancsoltam és mit kértem. Sok ilyen szolgám volt már, mint te, minden második emberfia tündér arra kívánkozik, hogy egy tündérherceg szolgálatával fényezzel önmagát. Persze, most azt fogod mondani, hogy ennek semmi köze nincs önmagad fényezéséhez, megint csak meghazudtolva engem, ellentmondva, diadalittas mártírigazságoddal takarózva. Ismerem a hozzád hasonlókat. Már nagyon rég meguntam őket. Tudsz egyáltalán olyan mondatot szólni hozzám, amiben nincs benne az, hogy "nem"? - tűnődik el, megbámulja a másik arcát, de nem felel a vonásainak rébuszaiban megszülető és meghaló gondolatoknak, talán nem is látja őket, azok láthatatlan szándékai szerint.
    - Ailill talán azért küldött ide, hogy elbukj, jellemző lenne rá, de ő maga nincs itt, hogy elbuktasson, a bukásod csakis a saját képességeid által történhet - nincs öröme abban, hogy megnevezze az apját, felismerje a keze nyomát, üvegszerű gondolattá fagyott benne az "apa", akit elgyászolt, a nemző, a teremtő, a társ, a mindenség hercegpárja, aki nélkül csonka az élet és levélhullás nélküli az ősz. Ilyen ő, megfagytak rajta a haldokló levelek, néha-néha gondolatnyi vihar lever belőlük, de a természetes lágy pergés elmarad az ágak hajlatán.
    - De. Kell. - felel kurtán az újabb "nem" hallatán, olyan sűrűn áll előtte a tiltakozó szavak fala, hogy az már nem is fal csupán, hanem zegzugos erdő.
    - Átejtés. Tündéralku. Megvetendő. Sor. - minden szóból mondat lesz, leejti a hangsúlyt. A sápadtság felett lebeg a figyelme, kitárt szárnyú vadászmadár árnya, de nem mélyeszti a karmait a szép arcba.
    - Mi. Vagy? - saját magát nem szórakoztatja el a torzított szavakkal, de görbe tükörré csavarodik így a beszélgetés, ami sose volt a sajátja, mert lám a szolga diktál az úrnak, konzekvens elutasítással, beleburkolózva a nem-ek rengetegébe. Ahol csak nem-terem a herceg számára, ott nem-szolgálat ered, nem-bizalom folytatódik, nem-tündér és nem-ember alakzatok keverednek, és a nem-figyelem fonákján beszél a herceg. Zokon kéne vennie az elkalandozást, de úgy tetszik, megszokta, hogy Siontól erre számíthat, és nem a rangját és létét megillető figyelemre.
    - Nem tartasz holttesten, és nem gondolod, hogy a védelmed nélkül elodázhatatlan a pusztulásom. Akkor most döntsd el. melyik az igaz. Nem vagyok holttest, vagy nem élek túl magamtól? A kettő együtt nem megy nem-fiú -hátrahajtja a fejét, szőke hajának szálai közé mélyre issza magát a vér, nézi, ahogy a pillantás, a figyelem megtagadtatik tőle. Megint csak nem. Az egész gesztusnyelv egy nem. Az ősz fia értetlenül áll a jelenség előtt. Értetlenül ül a jelenség előtt.
    - Érdekes, hogy nem hitted, hogy meghalt, pedig mindenki más úgy tudta, hogy meghalt. Ez az első "nem"-ed, amit volt értelme kimondanod, mert jelent valamit, nem csak dacoskodás, tiltakozás és elhatárolódás, amit egy szolga nyilvánvalóan nem tenne meg - mintha nem létezne a hang a tükörben, figyelmen kívül hagyja, már nagy gyakorlata van benne. Lényének elszabadul fele számtalan olyan készséget ragadott magába belőle, ami hiányzik, de ezt a hiányosságot a két alak távozásával sem engedi kiülni magára. Magányos a tükörképe nélkül, elszemlélve Sion tükörképét egyre magányosabb. Lám a gesztenyevörös férfi ott van saját magának, hűséges egységként, megingathatatlan ridegséggel.
    - Senki szolgája. Ez sok mindent megmagyaráz, csak azt nem, hogy akkor honnan veszed a bátorságot ahhoz, hogy azt állítsd, szolgálsz engem. Még sose sértettek meg ilyen kérkedő hazugságokkal, de lám, apám halálával és új parancsainak értelmében már neked, mint az udvartartásának része nem kell, hogy tisztelj. És Ailill nevében parancsolom, hogy ne mondd, hogy tisztelsz. Ha nem tudod, hogy mi a tisztelet, akkor mostantól kezdve tudod, hogy ez nem az - felel amikor már az alakok eltűntek a tükör mélyén, és üressé válik a foncsor, Sion és a karosszék vérző mása mozdulatlan a létezés túlsó oldalán.
    - Nincs ellenemre - felel aztán egyszerűen, a hangjának elfáradt éle olyan, mint egy tompára vágott olló kínlódása a szöveten. Felkel a karszékből és int, hogy Sion álljon fel és kövesse, a mozdulat egyszerű parancsa a szavak nélkül érthetőség tökéletes, emberélet előtti tartományából való, csupasz ágak intik így közelebb a telet, hogy az beburkolja őket fagyosságával, kinyitja az ajtót, ahol bejött, tarkóján a szék vére dús folt fakó hajában. Mint egy tarkólövés, szakadozott szegélyű bordó halál.
    - Azért vagyok itt, mert Ailill azt akarja, hogy itt legyek. Nyomokat hagy nekem - a kihalt folyosón rezonál a buli zenéje, egy oldalajtót nyit ki, kurta lépcsők során vezet az emeletre, és kisvártatva egy galériára érnek a semmit ünneplő mondéntömeg feje felett. A korlátnak támaszkodva letekint, az arcélére kiül a nedves viszolygás. - Embereken, félvéreken, tündéreken, alvilági söpredéken, nephilimeken, gyerekeken, kutyákon és macskákon, tárgyakon látom a jeleit. Ha követem őket, talán rátalálok.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Vas. Júl. 31 2016, 17:24

    Ilenone

    Megfeszül az állkapcsa, és elmélyülnek a lélegzetvételei, ahogy növekvő frusztráltsággal hallgatja Ilenone-t. Nem feltételezte, hogy bárkit is érdekel az ő igaza, vagy akár a véleménye, de Ilenone kérdései kényszerítik, hogy mondjon valamit újra és újra. Eddigi urai és úrnői leginkább azt értékelték, ha nem untatta őket felesleges beszéddel.
    - Nincsenek a hasznodra – rázza meg a fejét, szinte erőtlenül hangzik. Tiltakozni akar, annyira igaztalan és provokáló a tündér monológja, nem is tudja eltitkolni, hogy kikívánkozik az ellenkezés. Ilyen benyomást kelt az, ha erején felül igyekszik, hogy elégedetté tegye? Ilyen alantas, bosszantó semmirekellő tehát a szemében? De aztán elengedi azt a ki tudja, mikor keletkezett, most sírnivalóan megalázónak érződő szolgavágyat, hogy végre elégedetten megveregessék a vállát. Kissé tágabbra nyíló szemréssel néz vissza a hercegre, nyakon ragadja a saját büszkeségét, és elfogadja önmaga lealacsonyított tükörképét a zöldes szempárban. Talán igaz. Nem hallott meg mindent, amit mondott. És bármennyire is nem akarta ezt a parancsot, igen, büszke lett volna rá, hogy őt szolgálja. Csupa sápadt, vértelen megadás a tükörképe. Idegennek látszik.
    - Háromszázvalamennyi. – Szárazon válaszol, pedig lehet, hogy ez nem is volt igazán kérdés, csak gúny. Már nagyon rég meguntam őket. Lehet, hogy valóban ilyen. Úgysem elég elfogadnia a tündér igazságát, biztos, hogy ennyi nem elég, addig biztosan nem elég, amíg minden sejtjével nem üvölti. De talán az sem. A második kérdésre már csak bólint, igen, tud, igyekszik.
    - Megvannak hozzá a képességeim – vonja meg a vállát majdnem hanyagul, és a hangja kellemetlenül csikordul, pedig nincs benne keserűség, nincs benne semmi –, hiszen éppen az ellenkezője vagyok annak, amit a szolgáidban kedvelsz.
    Az elhangzott szavakból nyilvánvaló, hogy Ilenone még csak nem is arra játszik valójában, hogy elgáncsolja, mégsem tud megfelelni neki, és hozzá sem ért, mégis eltörte a gerincét a puszta beszédével. Mintha minden egyes levitt hangsúly ütés volna, az arca nem, csak a tekintete rezzen. Legyőzött tekintet. Tudomásul veszi, hogy megengedhetetlenül óvatlanul bánt a szavakkal.
    - Ember vagyok – hajt fejet még mindig sápadtan, mint a dér. – De tündér is.
    Nem-fiú. Fiú? Egy örökkévalósággal ezelőtt volt fiú, ha volt is valaha. Ez nem a te világod, herceg, nem kellene itt lenned, mert nem élsz túl magadtól, de máshogyan sem – mondaná, de nem teszi, az ajka belső fele alatti puha húsba mar a fogaival. Eldöntendő kérdés. Egyik vagy másik kell legyen a válasz. Nem kérdés, hogy melyik. Mikor újra fel meri emelni az arcát, ámuló iszonyattal nézi, ahogyan vérből fest magának glóriát a szőke fej.
    - Fiatal vagy és erős, nagyon is eleven. A hatalmad rettegéssel tölti el az ellenségeidet – mondja végül már annak a legkisebb reménye nélkül, hogy a legjobb válasza elég lesz nem rossznak. – A többi csak egy szolga hagymázas aggodalma.
    Felkapja a fejét, váratlanul éri a megjegyzés, megvillan a szeme.
    - Én… - Hogyan mondja el, hogy sosem volt semmi olyan vérfagyasztó hatással rá, mint Ailill puszta jelenléte, hogy a neve még mindig vér – és vasízű, fojtogató, éles zabla a szájában, hogy kimondani sem képes ezt a nevet? Hogy attól, hogy beszélnek róla, kénytelenül tudatosul benne ismét, hogy még mindig képes rettegni, még mindig ugyanolyan sebezhető, mint tudatlanul, mondénként gondolkodva, igazságban bízva volt. – Tudtam, hogy meghalt, de nem tudtam elhinni. – Hatalmasabbnak és iszonyúbbnak látta, mint a Tél Királyát, mint a tündérkirályt és –királynőt együttvéve. Azt gondolta, az egész tündérbirodalom szíve az általa diktált ritmusra dobog. És valahol mélyen még mindig így gondolja. – Nem mertem elhinni, hogy meghalt. – Az majdnem szabadság lett volna, elfelejteni. Az megölte volna.
    Ailillt nem látta senki, de valahogy mégis itt van velük, és ettől újra darabjaira akar esni, a sejtjei már a gondolatra is engedelmesen eltávolodnának egymástól, hogy a bábmester keze, mint a fagyos testű szél, keresztülsüvíthessen közöttük. De Ilenone nem egészen olyan, mint Ailill. Még nem. Látja a magányát, látja az elveszettségét. Tudja, hogy ilyen magányra nem lehet gyógyír Kazimir rajongó hűsége, egy szolgáé sem, de pontosan tudja azt is, hogy mit tesz vele Ilenone magánya. Tisztább és könyörtelenebb parancsokat ad, mint maga a tündér.
    Aki nem hagy fel azzal, hogy igaztalan szemrehányásokkal szidalmazza. Már nyitná a száját, hogy ellenkezzen, de másodjára is becsukja. Ailill nevében. Mintha valami kém volna, akivel a nagyherceg egyetlen célja, hogy tovább gyötörje a szenvedő fiút. De még mindig kötőfék, szájkosár, korbács rajta a név, megnyúlik tőle az arca, a szeme űzött vadé, és elmélyülnek a szeme körül és a homlokán (a szája körül nem) a még alig látható, de már jó előre nagyszabású komorsággal felskiccelt, sötét árkok, félvérsége és értelmetlenül hosszú életének bizonyítékai.
    Nem ellenkezik, nem tagad, annyit mond csak makacsul:
    - Megtanulom. Szolgálni akarlak. – Égeti a száját, hogy mennyire igaz, amit mond, nem akarja, hogy így legyen igaz, de mindig volt egy gyengéje a törött dolgok iránt. Elrabolt mondének, beteg kutyák, komisz tükörképeknek adott ágyasok… boldogtalan, átejtett tündérhercegek. Ailill parancsa egyenesen a bal szívkamra szívós falába vetett horgot, és a hús már körül is nőtte kínjában.
    Az első igazán természetes mozdulata az, ahogy felkel, hirtelen megtelik ruganyossággal, ahogy Ilenone árnyékába simul akként a gyakorlott testőrként, akinek tartotta magát. Valahogy több, őszintébb, igazibb alázat van ebben, mint a térdelésében. Mikor megérkeznek, akkor is az árnyékban marad, önkéntelenül néz körül a galérián, honnan kellene itt támadásra számítani, a mondéneken csak keresztülsiklik a tekintete, Ilenone arckifejezésén viszont nem.
    - Azokat a mondéneket rabolod el, akiket megjelölt – állapítja meg halkan. Ailillre vall ez is, ahogy az, hogy ide küldi elbukni. Az ő akaratából van itt, persze, minden Ailill akaratából történik az Ősz fennhatósága alatt, vagy talán mindenhol. Talán rátalálok. Legjobb szándéka ellenére sem tud visszatartani egy fanyar szájrándulást. – Nem kedveled őket. – Újabb megállapítás. – Atyád sem. Nem kedveli őket, és néhány kivételes példányt leszámítva nem is szórakoztatják, nem gyönyörködtetik. – Évszázadok óta nem gondolt rá, de most ott lebeg a tudatalattijában lévő felkavart szarban a gondolat, kivételes példány, leszorítja, hagyja, hogy Ilenone kitöltse a teljes tudatát. – Miért küldene Atyád a mondének közé, akiket semmire sem tart?
    Rá vall, hogy engem elbukni küldjön. Talán téged is elbukni küldött, hercegem.
    És már a nyakát tenné rá, hogy tudja, miért épp ő, amikor azt gondolta, Ailill a létezésére sem emlékszik, annyira jelentéktelen a számára. És nem azért, mert ő az a tündér, aki a legjobban ismeri a mondéneket.
    - Ki kellene mosni a vért a hajadból – szólal meg valamennyi hallgatás után szelíden, majdnem lágyan. – Nincs olyan halandó vagy halhatatlan, aki méltó lenne rá, hogy beszennyezzen téged.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Hétf. Aug. 01 2016, 11:42

    Sion

    A feszültség légvételei szapora, szívdobbanásoktól görcsösen nedves áthallású agressziót préselnek a levegőbe. Az ilyen frusztrált feszültség megtámadja a tündér érzékeny auráját, noha feltételezi, hogy maga Sion soha nem támadna rá, na de ő és a feltételezései? Már nem igazán bízhat meg bennük, kiüresedett a jelentésük, elsilányult a bennük megfogalmazott megannyi elvárás, és végül nem maradt semmi. Levetkőzött dió az avarban, maga körül siratva elhagyott, zöld magköpönyegének rohadó vigaszait, míg ő maga csak arra vár, az eleven, barna, olajos termés, hogy rátaláljon valami vakszerencse, ami értelmet ad a létének.
    Nincs értelme biccentenie. Nincs a hasznára. Odaadta a szavakat Sion szájába és kimondta őket, ám hallja tisztán a hangjának ezernyelven beszélő zöngéjében, hogy csak kimondja, de nem az övék ezek a szavak. Így a kimondás sincs a hasznára, önmagát építi a haszontalanság-vár, az első benyomás sötét szakadékba hullik, ahol csak nem-ek teremnek és az ellenkezés. Bár biztos nem először látja ezt a tündért, bár fel tudná idézni, hogy milyen volt előszörre, de ez a jelen visszataszító benyomása felülír minden más korábbi tapasztalást, ami valószínűleg semleges volt. A tündérherceg nem hálátlan, nem feledi el a kellemes benyomásokat, hogyha vannak.
    - Letagadhatod a korod - ami a mondének világában dicsert, a görbe tükör hercegétől egyszerűen csak nem lehet az. Sima hangja üres az érzelmektől, amikkel korábban elárasztotta Siont, semleges, mintha érdektelen témákról beszélnének. Mintha a vörös meglopta volna, érdemtelenül magához ragadta Ilenone dühét és szenvedélyét, de nem szolgálta meg ezeket az érzelmeket.
    - Tehát az én hibám? - emeli a szemöldökét meglepetten a vállvonásra. - Ailill nevében mondom, hogy nem felelheted azt, hogy "nem ezt mondtam". - ezredéves mondénmódszer a felelősség hárítására, megelőzi, mielőtt kibontakozna igazán. A herceg szélsőséges érzelmű lény, amilyen könnyű bosszantani, olyan könnyű a kedvére tenni, csak akarat kell rá, ám az akarat az, amiben hiányt szenved ez a világ. Már nem várja el Siontól, hogy a kedvére tegyen. Miért is tenne? Az apja küldte, aki elhagyta. Nyilván nem jótéteményből és adnivágyásból, vigaszul és szeretettel, hiszen akkor magát adta volna, mert a legbiztosabban tündérnyelven ezzel mondhatta volna el, hogy hiányzik neki az örököse. Unottság ül meg zöldkék szemében.
    - Ma is tanultam valamit, az emberek "de"-vel is mondani tudják a "nem"-et - nem törődik semmivel, és mert a vörös is levagdossa magáról a figyelmének gyeplőit, már szinte vele sem, a szavakat hallja, de a pillantását elfordítja, a tükörben hiányzó tükörképe után hagyott üres hiányra pillant. Nélküle csonka a herceg, lustább minden gondolata, minden mozdulata, és nincs benne erő arra, hogy Sionnal bármit is kezdjen. Felel neki, de a feleletei éppen annyira üresek, amennyire az elhangzók sértőek, vagy éppen csak alamuszin csomagoltan bántóak.
    - Az a szolga, amelyik az uráért aggódik, önmagáért aggódik, mert nem kapja meg azt a védelmet, amiért cserébe szolgál. Nincs értelme a mesédnek - a megakadás felélénkíti annyira, hogy újra Sionra nézzen, hallgatással veszi körül a vörös fejét, a csendje közel sem néma, gondolatok suttogásával teli. Várja a szavakat, amik megfogalmazódnak odabent,a kérdéseket, amik közelebb hoznák hozzá Sion álláspontját, de nem kapja meg őket, és ezt tisztán látja a fásultságát tükröző hazug szemekben.
    - Csak egyszer kérdeztem meg nem-fiú, elszalasztottad az őszinte válasz lehetőségét. Megint - a tükörképe most azon gúnyolódna, hogy az egyetlen módja annak, hogy szavakat és gondolatokat, értelmes, összetett szavakat és gondolatokat kapjon tőle az az, hogyha kivágja a fejéből, ellopja a nyelvéről, kifordítja a bőre alól, de elküldte Őt, a valóságon túli valóságba, és elment, hallgatott rá kivételesen, éppen akkor, amikor szüksége lenne rá.
    - Mondd meg nekem, nem-fiú, hogy miért hinném el én ezt neked? - a kérdése hideg, mint az utolsó gally, amit még nem törtek le a tél először feltámadó szelei, de már elhalt benne az élet, csak lóg a fán, a nem kívánt végtag, a pusztulásra ítélt lázas bizonyítéka a tavasz és a nyár szerelemittas hajtásának, de már nincs szükség rá, a télre gombolkozott élet halálos ítéletet mondott ki rá.
    A tündérek sétája szép, de nemigen akad szem, aki élvezhetné a látványát, a herceg fél szemét rajta tartja a mozgó árnyékára, mielőtt megtámaszkodna a korláton. A zenétől rezgő levegőben sajátságos hullámhosszot választ a hangja, keresztülhatolnak a vörös tündérnek címzett szavai mindenen, ám a megállapításra a válasza csak egy bólintás. Tényleg azokat... hát rabolja el. Végtére is, Kazimir is ennek nevezte, hiába tiltakozott ellene.
    - Nincs a mondénekben semmi, ami ígéretessé, széppé, kívánatossá tenné a társaságukat. Nem tekintem őket értelmes lényeknek, hiszen nem azok. Atyámat szórakoztatta talán némelyik ideig-óráig, de ezért nem hibáztathatom, hiszen az unseelie udvarban rosszabb szörnyektől is fogannak tündérgyerekek, a játszadozás velük elszórakoztatta, mint a vadászat, de ezen a szórakozásán nem osztoztam - mélyen előrehajol, a könyökein megtámaszkodik, a pillantása körbejár, de nem talál semmit, ami megragadhatná. A keze éppen csak mozdul, bűbáj palástolja a viszolygást, amivel visszaint azoknak, akik felfedezik a házigazda jelenlétét.
    - Ha legközelebb parancsot kapsz tőle, talán kérdezd meg a nevemben - felel szárazon és ingerülten a miért-kérdésre, aminek ikerpárjai mélyre rakódtak benne, felrétegeződtek, megtöltötték az elméjének üres kamráit, és a bőrére borulva elfedték tündérszépségét. Nem méltó arra, amíg meg nem feleli ezt a kérdést. Nem lehet tündér, amíg nem tudja, hogy az atyja miért akarja embernek látni. És miért mutogatja udvartartásának kevéssé nagyrabecsült tagjai előtt ilyen állapotában.
    Felnéz könyököltéből Sionra, ahogyan újra megszólal, baljós szemeiben nincs semmi ártatlan, megtört, árva, vagy elnéző. Kiegyenesedik, a tenyered a hideg fémen simít.
    - Azt hiszem, félreértettél valamit nem-fiú. Megtűröm a jelenléted mellettem, mert Ailill azt akarja, hogy itt legyél, és az akaratával nehéz, bár nem lehetetlen vitatkozni. De nem kellenek a tanácsaid, sem a szolga-szavak, amiket betanultál és begyakoroltál, de nincs mögöttük valódi alázat. Amíg úgy hangzik, mintha leköpnél ne használd a "méltó" szót a közelemben, és határozottan megtiltom, hogy megpróbálj megvédeni. Egy percig sem maradhatsz tovább, ha ezt a tabut megszeged, amíg fel nem oldom, mert úgy találom, hogy hihetek neked, és bízhatom benned. Gondolom, nemkívánatos, rühellt nem-szolgaságod mellett ez nem fog gondot okozni neked nem-fiú? -Sion előtt elsuhan a korlát alig-tükrében a visszatérő tükörkép kaján árnya.
    - Mivel is foglalkoztál eddig Ailill szolgálatában? Háromszáz év alatt.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Hétf. Aug. 01 2016, 17:11

    Ilenone

    Pontosan érti, hogy mennyire nem dicsérő szavak letagadható évei. Talán részben, valahol belül kesernyés gőggel gondolt arra, hogy ilyen sokáig túlélt, hogy patinás és nem megkímélt, de Ilenone könnyen ráébreszti, hogy puszta szerencse volt. Vagy ami még valószínűbb, Ailill akarta így, azért van még egy darabban, mert csak úgy veszhet, ahogy a tündérúr kívánja. Lehet, hogy meg tudott felelni a maga merev tölgyfamódján eddig bármilyen próbatételnek, de íme a bizonyíték egy sebzett szívű kölyökherceg képében: nem tud mindennek megfelelni. Elbukhatott volna bármikor. Eleinte is nehezen hajlott, azóta félvérként már rég meg kellett volna öregednie és elpusztulnia, és most várják tőle, hogy változzon, hajoljon, Ilenone rétegenként nyúzza le róla a büszkeségét, az évek súlyától elfásodott gerince ridegen recseg-ropog a herceg kezében.
    - Nn… - mondaná azonnal, a tehetlenség, frusztráltság időtlen idők óta nem érzett és nehezen kontrollálható haraggá akarnak elegyedni egymással, kellemetlen mordulásként indul a soha ki nem ordított üvöltés, hogy NEM EZT MONDTAM!, de az érdektelen hang vagy Ailill neve hatásosan belefojtja a szót, az állkapcsán megfeszülő izmok kirajzolódnak sápadt arcában, a fogai összecsikordulnak. Lehajtja a fejét, mélyeket lélegzik, megrogy az egész testtartása, kinőtt rongyokként lóg saját magán. Megfeszített erővel próbálja belecsonkolni magát abba az üvegcipőbe, amit Ilenone akar látni rajta, pedig már hisz a saját kudarcra ítéltségében, de mégsem képes feladni, hogy küzdjön. – Sajnálom – leheli kimerülten, vagy egyszerű csak minden hang erőtlennek érződik a saját túlcsorduló feszültségétől vibráló csend után. – Tiszteletlenül, sértően fogalmaztam. Nem fordul elő többé. – Amikor kimondja, Ailill még abroncs a nyakán, elképzelhetetlen még máshogy lélegezni is, de aztán egy pillanattal később rájön, hogy amit mondott, hazugság, hibázni fog, ha valaha is képes lesz egyáltalán arra, hogy a kedvére legyen, akkor is hibázni fog. – Elő fog fordulni – erőlteti ki magából a pontosítást halkan, de jól hallhatóan. De nem mondja újra, hogy bánja. A megbánás, ha őszinte is, ebben az esetben üres, hiszen nem tudja megfogadni, hogy többé nem követi el ugyanazt a hibát. Nem a szándékon múlik: Ilenone beszéde külön nyelv, elvárásai külön kódexet képeznek, a számára tűrhető szolga talán külön fajba sorolandó, ahhoz képest legalábbis, amit ő eddig ismert. Lehet, hogy egy élet is kevés lenne, hogy megtanulja, hogyan szóljon a jelenlétében. Az ő hátralévő élete pláne kimondottan kevésnek tűnik ehhez a vállalkozáshoz. Ő maga tűnik kevésnek. Ő, akit lépten-nyomon gőgösnek, rátartinak, arrogáns féregnek neveznek. Kevés. Nem is letört, tőből kicsavart szarvai helyén vérző seb.
    Mégis miféle védelmet? – kérdezhetné. – Ki szolgál bármiért is cserébe, és nem önmagában azért, mert szolgálni született? Lehetne annyiféle válasza, de már nincsen, Ilenone úgyis csak kifacsarná és visszájukra fordítaná őket. A ki sem mondott gondolatok sem fogalmazódnak meg igazán, bólint, rendben, így van, önmagáért aggódik. Hajszálra van attól, hogy ordítani kezdjen, igen, minden úgy van, ahogy mondod, csak hagyd már abba, de tudja, hogy ez soha nem történhet meg. Ha kiüríthetné az elméjét teljesen, hogy újratölthesse az Ilenone számára hasznos tudással, biztosan habozás nélkül megtenné. Azt, ami ezidáig valóban hasznosnak bizonyult benne, az izmaiban tudja, nem a fejében.
    Nem kér elnézést, amiért újra vétett a parancs ellen, de az, amit mond, nem is a felelősség elhárítása, nem mentegetőzés, úgy mondja, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy semmin nem változtat, amit mond.
    - Nincsenek Rá szavaim – mondja egyszerűen, nyíltan. Tényleg nincsenek. Ailillről legfeljebb idegrendszeri kisülésekben lehetne beszélni, vagy lehet, hogy tátongó sebszájak meg tudnának szólalni a gyötrelem anyanyelvén, és törött csontvégek összesúrlódásának zenéjére Ailillt magasztalnák. Ha nem untatná ilyen mérhetetlenül az önszándékán kívüli engedetlenségével, talán ő maga kérné, hogy vegye el a válaszát tőle, mert képtelen szavakkal megadni neki.
    Annyira hideg a kérdése, hogy a haja alatt is megfeszül és összeborzong a bőr, megemelkednek a fázós hajtövek, felborzolódik a szőr a tarkóján is. De szófogadóan kimondja a nyilvánvaló választ:
    - Nincs rá okod, hogy higgy nekem.
    Kudarcra ítélve is gyönyörűséget talál ebben, tenni valamit, amit képes, amiben , még a mozdulatai is megváltoznak, a görcsös behódolás megrogyottsága helyére erő, lendület, higanyosság költözik, és az ajka vonala is meglágyul, miközben kíséri, és megfontolva a stratégiailag legjobb pozíciót, elfoglalja a helyét a galéria árnyékaiban. Ez az egyetlen, amit valóban természetes kutyahűséggel tud tenni, amit nem tesz merevvé és mesterkéltté a begyakoroltság. Talán mert már a mondének közt is ezt tette. Vagy talán azért – és ez azonnal elvenné még ezt a kétes becsességet is belőle –, mert tudja, hogy jó testőr. Büszke rá, és az ismerős éberség, az otthonos harckészültség, az árnyékok jóleső simítása megnyalogatja a sebeket, amelyeket Ilenone-tól kapott az önérzete. De csak néhány csöndes percig. Aztán újult erővel lángolnak fel.
    Megszokta ezeket a gondolatokat a mondénekről. Nem ágál ellenük, figyelmesen hallgatja a herceg megállapításait, meg se rezzenő tekintettel, ahogy a viszolygó mozdulatot is figyeli, és újra elfogja a szánalom. Ailillnek minden bizonnyal megvan a maga nagyszabású szándéka ezzel az egésszel, de mégis túl keménynek tűnik a lecke. Félig már beleőrült, félig már elszikkadt, kihűlt. És most, hogy Ailill még egy gyalogot állított a táblára – még közelében sem lehet a végjáték. Bólint, sőt meghajol, tudomásul vette a parancsát, még ha nem is hiszi, hogy valaha alkalma lesz kérdéseket feltenni Ailillnek, még ha meg is fagy az ereiben a vér a puszta lehetőségtől, hogy esetleg mégis. Hiába nem látszik már a törékenység a hercegen, az már a látómezejébe égett, nem lehet kitörölni.
    Hallott már néhány erős gúnynevet, de a nem-fiú így is előkelő helyet tudott elérni az összesítő listán. Még mindig vannak olyan pofonok Ilenone tarsolyában, amikre egyszerűen nem tud felkészülni. Az árnyékok eltakarják ugyan a mezítelen döbbenetet az arcán, kisimítják a sötétlő ráncok és a fehérre alázott arc kontrasztját, de így is csak egy perc után képes megszólalni, halkan, rekedten, zaklatott, töredezett lélegzetekkel:
    - Nem is… nem is remélem, hogy megbocsátod a… tökéletlenségem, herceg, de ha… ha olyan helyzet adódik, amelyben megvédhetlek, félek, hogy nem leszek képes nem megtenni – hajtja le a fejét –, akkor sem, ha megértettem a következményeket. A többi parancsod nem okoz gondot.
    Hazudnia kellett volna. De képtelen lett volna erről még hazudni is. Nem kellenek a szavai? Rendben. Ezt tulajdonképpen meg kellene köszönnie. De hogy az egyetlen hasznos tulajdonságát nem kéri, ami olyan számára, mint a lélegzet, hogy azt kéri, hogy megerőszakolja a természetes ösztöneit, hogy ne szolgálja még azon az egy módon sem, ahogy talán megfelelően tudná,  hogy a herceg szemében még arra sem méltó, hogy a vérét adja érte…
    De bármennyire is elevenébe talált, megpróbál engedelmeskedni a könyörtelen utasításnak. Nem játssza a testőrt, ha Ilenone nem engedi, hogy az legyen, még a testtartásáról is lefoszlik valamennyi ugráskész ruganyosság, éberség. Visszalép a fénybe, az arca besüppedt árkaival öregebbnek látszik, még kevésbé fiúszerűnek, mint előtte, ettől úgyis csak helyénvalóbbnak tűnik a név, amelyet Ilenone választott számára. Nem uralkodik magán eléggé: észreveszi az elsuhanó árnyat, de a szolgát keresi mellette, utánanéz, ha csak egy másodpercre is. Pedig felesleges az aggodalma. Kazimirrel elégedett a herceg, ő pedig jóformán már lemondott erről a kitüntetésről, csak a szívós makacssága köti az ebet a karóhoz. A kérdésre először pengevonallá préselődik az ajka, de aztán bólint, hogy jelezze, adekvát választ akar adni, csak a szavakat keresi hozzá. Ez a kérdés már nem számít semmit.
    - Mondének között nőttem fel. Mikor Atyád – szórakoztatná a történet? annyira kevéssé szórakoztatják a mondének, aligha –, felfedezett, nem bizonyultam érdemesnek arra, hogy olyanná csiszoljon, akivel elégedett lehetnél, herceg. – Ilenone-nak alapvetően igaza van, Ailill csak szétszedte, de nem rakta össze újra, hagyta, hogy magától összeépüljön egy megadott formájú, de bizonytalan összetételű eszközzé. Végül is egy herceg, aki egész halhatatlan életében csak a legjobbat kapja, mért ne venné észre a rézötvözetet az ezüstbevonat alatt? – Az idő nagy részében menedékházakban szolgáltam a felszínen. Az Ősz és a Tél udvara soha nem kötött megállapodást a Tanáccsal, és ahogyan te is, herceg, ritkán időznek a mondének között. A hozzám hasonló idegenvezetők feladata, hogy odafigyeljenek a feltűnés elkerülésére, gondoskodjanak az igényeikről és védelmet nyújtsanak, ha szükséges. – Ha nem egy tündérherceggel beszélne, nyersebben és egyértelműbben fogalmazna, de feltételezi, így is érthető, mit akart mondani. Elvégre tündérek.Amikor a Tavasz Királynője aláírta az Akkordokat, én azok között voltam, akiket felderítőknek és harcosoknak küldtek a Tanács küzdelmeibe, és utána is, valahányszor szükség volt a feyek együttműködésére. Nem tudom, miként, hogyan egyezett meg Atyád a Királynővel, én csak parancsokat követtem – teszi hozzá, hátha ezzel elkerülheti a további kérdéseket, amelyekre nem tud pontos választ. Mondének, Seeliek, árnyvadászok – csupa olyasmi, ami okot adhat Ilenone-nak, hogy megbízzon benne. Alantas életút. Nem szégyenkezik miatta – fényevesztett, halott szemmel, de kemény arccal nézi a herceget, azt gondolja, a most soron következő döfésre nagyon is fel van készülve.
    Amikor ide jött, azt gondolta, nincs semmije, amit elvehetnének tőle, de Ilenone az egyetlent is megtalálta és elvette. Most már tényleg nem tud félni tőle, és semmi nem tűnik olyan fontosnak, hogy a herceg utasítása nélkül kérdezni vagy beszélni akarjon, az is teljesen mindegynek tűnik, mit tervez vele tehát, ha megtartja maga mellett, de nem tart igényt arra, amit tud. Elfogyott belőle az ellenállás, megadja magát.

      Pontos idő: Szomb. Okt. 21 2017, 21:20