Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Hamilton, Ohio
by Nathaniel Montgomery Today at 21:22

» Álmok palettája
by Jackson Montgomery Today at 21:03

» Riverside Drive
by Nathaniel Montgomery Today at 20:50

» Fort Washington Park
by Al O'Connor Today at 20:40

» The River Café
by Gabriel Skoglund Today at 20:19

» McCormack lakás - Manhattan
by Damien James McCormack Today at 20:01

» Clove Lakes Park
by Vitaly Rayt Today at 05:21

» Brian lakása - Hálaadás
by Brian Cox Yesterday at 23:20

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Yesterday at 23:19

» Raphael Hart
by Raphael Hart Yesterday at 22:17

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Le Bernardin

    Share

    Le Bernardin

    on Vas. Okt. 04 2015, 23:15

    First topic message reminder :



    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Kedd Aug. 02 2016, 00:08

    Sion

    Micsoda hatalom rejtőzik a szavakban, mámorító, mérgező telítettségérzet, majdnem mint az esőben ősszel, ami feltölti a talajt téli tartalékokkal, körülveszi a gyökereket hideg fagyköpennyel, hogy óvja a nagyobb, súlyosabb, zordabb abúzusoktól általa... a szavak nem ilyenek. Lehetnének, de nem azok, nem ünnepli a jelentésüket a lélek, felfogva szédületes mélységüket fájdalom fogan meg a nyomukban, és elvetélnek a boldog tavaszon lett magzatok, kihajtják az ősz zenélő hangjai azt a kevés jót is a világból, ami még megőrizte magát a nyárból a télbe tartó hosszú, hosszú úton. Megköveteli a változást, nem csak a szavai, de az egész lénye, hiszen szeptembertől decemberig más sem történik, mint változik az idő, változik az élet minősége, minden megváltozik. Nem változni maga a zörgő csontú, hideg halál, a rézhajú, ha így muzsikál hamis hangszerek nyelvén fúj állandó ritmust egy locsogó futamba, aminek kiszámíthatatlanságánál csak a haragja irgalmatlanabb.
    Nem közömbös a saját szavainak súlya iránt, megfigyeli a hatásukat, ahogy feltörik az érintetlen, tőle szűz lélekföldet, ami megannyi más szántástól olyan szikkadt és göröngyös, hogy számára már semmi nem maradt benne. Magot vetne, de elszárad, a gyökerei kirohadnak minden palánta-veteménynek, nem hajt egy olyan helyen terményt, termést az élet Ilenone-nak, mint amilyenre igénye és éhsége van, és amit Sionnak is szükséges volna kitermelnie, hogy ne ilyen ördögszekeres vízióként boruljon rájuk a nyomorult jelen. Fel kell égetni a beszántott, learatott tarlót, amit itthagytak neki, hogy kezdjen vele valamit. Nem mintha akarta volna, de az atyai akarat éppen úgy megköti a fiút, mint megköti a szolgát, eltagadhatatlan igazság.
    Meg kell tanulni dolgokat mellette. Fájdalmas leckék ezek, kétségtelen, le se tagadná, de meg kell tanulni őket. Nem biztos, hogy az a fontos, hogy mit mondott Sion, ha egyszer a herceg azt hallotta a szavai mögött, amit hallott. Vannak olyan helyzetek, amikor a kapott reflexiók határozzák meg, hogy mint mond az egyén, akár tetszik neki ez, akár nem.
    Hallgatással felel a bocsánatkérés botladozására, szenvtelenül figyeli, mint a macska a kölykét, ha az nem képes megállni a saját lábán, talán szomorú lesz, ha végül örökre fekve marad, hiszen mégiscsak az ő fajtája, de ha belehal a lábraállás erőfeszítéseibe, akkor az élet természetes rendjeként azt is elfogadja. Az őszi kölykök közül csak kevés éri meg a tavaszt, megszülni szinte felesleges őket, de olyan nehéz ellenállni a késztetésnek... lustán pislant, kékzöld szemein összekeverednek az árnyalatok, mintha elmosolyodna. Szemmel tartja a kínlódást, az ő csendje adomány, nem von magával fájdalmas büntetést, az őszinte beismerésnek adózik. Úgy látszik, hamar megtanulta a herceg maga is, hogy akkor a legjobb az "új szolgájához", ha nem beszél hozzá, mert méltatni őszinte szavakkal nem tudná, de hogy nem feddi meg, pedig nem fukarkodik a rosszalló szavakkal, ha arra okot kap megengedi a helyes tett feltételezését. Sovány vigasz, de jelen van, magabiztosan és vékonyan, mint a napfénycsík a felhőhatár legvégén.
    Vitatkozhatnának a szolga és az úr feladatairól egy szolga-úr kapcsolatban, de bölcsebb egy más alkalomra tartogatni ezeket az eszmefuttatásokat. El fog jönni az idejük.
    - Kell, hogy legyenek szavaid, amik megválaszolják a kérdéseimet, különben felesleges a kérdés, és elhatárolódsz az érdeklődésemtől. Ő sem lehet némasági kivétel - van valami a hangjában, ami halkan hozzáteszi mindehhez, hogy nem talál együttérzésre a tündérnél a megmagyaráza a félszavaknak valódi szavak, félelmek, árnyalatok, gondolatok helyett. Még az összefüggéstelen szavak is hasznosabbak, mint a rejtjelezett, félszavú hallgatás, mert mondanak valamit, amit nem mond el a test, hiába hordja magában sejtmélyen a valódi mondanivalót.
    A nyilvánvaló válasz a kérdésre helyes, ejtett fejjel bólint rá, és nem tesz olyasmit, amire nincs oka, leszámítva persze a sétát a galériára. Olyan oktalan, felesleges, még Sion szépség-lépte sem dobja fel, mert ahol mennek, ott vastagon beborítja őket az embermocsár ragacsa. Mintha belélegezné húsos létezésük izzadt verítékszagát, ott vannak mindenhol, pedig közülük egyet sem engedtek fel ide, amióta ez az egész elkezdődött. Mégis itt vannak, körülöttük vonaglanak, felszabadult érzés-tornádójuk középpontjában ez az elcsitult viharszem az, ahol összesűrűsödik minden keserűség és csalódottság, amiért nem adják meg azt, amire igazán vágyik, miközben ők maguk kérészlétük teljességét úgy élik meg, hogy esélyt kaptak a boldogságra. Mindre irigy. Amennyire megveti őket, annyira irigy is rájuk, pedig azt hihetné, hogy semmi nincs az undorkeltő teremtményeknél, ami fontos lehet neki.
    Félig már beleőrült. Értő és érző megállapítás a rézhajútól, hajlékony drótokkal körülállogatta a herceg lelkét, és már látja, hova nyomja el a szél azt, még ha közben meg is törnek a filigrán érc-vonalak. Látta, amit látott, tapasztalta, amit tapasztalt, és még mennyit fog, ha mindez így marad.
    - Nem? - megfordul a korlátnak támaszkodva, a könyöke a fémrúdon, ahogy háttal fordul a tömegnek, valami kielégíthetetlen élvezettel a szemében figyeli Siont. A fájdalma a diadala, még ha percéletű és haszontalan is, ha semmire se jut vele, nézete szerint ezt a megütöttséget a másik teljesen megérdemelte. Még ha nem is boldog attól, hogy az érdemei szerint bánik el vele, hiszen ha össze is gyűri Siont, attól még az ő gyűrtménye marad, ott zörög mögötte ércesen, zavarón. Mégis, milyen szép most, hogy végre valóban őszinte az arca, egészen kedvtelve méregeti emberből és tündérből lett vonásainak harmonikus férfiképét. Nyomot hagyott rajta az idő, ami a tündéreket megkíméli, de kegyes is volt vele ez az idő, felöltözteti a kora, a ráncai, az indulatai.
    - Ez az egyetlen elvárásom van feléd, és ezt ne tudnád megtenni, te, aki minden erőddel szolgálni akarsz? Nem fordítsd saját magad ellen a szavakat, amiket korábban szóltál, és a szavakat, amiket most szólsz - félrehajtott fejjel mustrálja a másikat, mintha megfényteledne, de mégis ragyogó marad, megszabott, jól megvágott réz, amit baszni kéne, nem eltemetni.
    - Ha megteszed, elveszíted minden hitelességed a szolgálatra, mert vakká teszlek arra, hogy láss és érzékelj engem így lehetetlenné válik minden, amivel atyám megbízott, ezt megígérhetem - önti végül a megszilárdult formába a gondolatot homályló tabuk ködszerűsége helyett nagyon is kézzelfogható szóval helyezve kilátásba a büntetést. Ritkán szegi meg az ígéreteit, hiszen azoknak, mint az őszinte szavaknak húsba vágó követeléseik vannak.
    Nem fordul vissza a tömeghez, Sionra szegezi a szemeit, az elsuhanú árnyék magányosan tekeredik mögé a korlátra, Kazimirnek nyoma sincs. Oly nagyon elégedett vele a herceg, hogy a társaságukban sem időzhet a kis vörös. Nem látszik rajta szórakozás, magában fontolja a szavakat lassan, értőn hallgat, személytelenül. A szemeiben nincs sajnálat, honnan is lehetne? Egy mondénnek lehet csak tragédia, ha tündérország tündérhercege megtiszteli őt azzal, hogy megemeli, ezt a herceg maga soha át nem érezheti. Körvonaltalan gondterheltségtől ereszkedik meg a válla, éppen csak, mintha a rajta levő zakó zsebébe ólomsúlyokat pakolnának és lassan a padló felé húzná minden mondat, amit hall. Az arca megfeszül, beesetté válik, pedig a vonásait nem húzza össze semmilyen mosoly vagy fintor, még csak a szemöldökét sem emeli meg, a harag mégis kitüremkedik tökéletlen arcából, felfeszül rá, törékeny és gacsos csontjaira.
    - Nem véletlen, hogy az Unseelie távol tartja magát attól, ami bemocskolja, a Sötét háború is megmutatta, mit tesz a Seelievel az, ha összeadja magát az emberekkel - úgy tetszik, még a meglebegtetett "igények" gondolatisága sem derítheti jobb kedvre, futó pillantást vet oldalra, a mulatók felé, de nem néz igazán rájuk, Sionra tekint, halott szemeit vizsgálja, a leeresztett fegyverek mögött felbukkanó igazságokat, és nem döf a lecsupaszított zsigerek közé. Talán azért, mert úgysem fájna most, hogy felkészült rá, bár ez elég rosszindulatú feltételezés, még róla is, sokkal inkább azért, mert nincs rá oka. Ezzel a válasszal a féltündér nem követett el semmit, és mégis dühössé tette, ám a haragja nem felé irányul, céltalan sötétség, második árnyék, amit nem dobhat le magáról, de nyughatatlanná teszi. Újra mozdul, egy intéssel engedélyt ad a követésre, a lépcsőn lesétál, a léptei alatt tompán dobognak a fokok, ahogy lazán lekocog, a tömegen úgy vág keresztül, hogy hozzájuk sem ér, azok elhúzódnak a közeléből, akaratlanul félrelépnek, a hatalma nem pajzs, hanem inkább ernyő, legördülnek róla az érdemtelen élet-szemek.
    - Ailill Seelienek született. A királynővel az ő történetük messzebbre nyúlik, mint kettőnk élete együtt. Vannak dolgok a viselkedésében, amiket soha nem érthetek meg, és ez éppen az egyik - kilép az ajtón, az utca közepére sétál a beton alig észrevehető domborulatán, az éjszakán keresztülcsorgó forgalom ritmusát követve nagy magabiztossággal ér át a túloldalra a kocsireflektorok keresztfényében. Karcsú szivart húz elő a belső zsebéből, a parázs nyújtó nélkül izzik fel a keze alatt, elgondolkodva szemléli magát egy üzletház fekete lakkborításának torztükörképén.
    - Mondd csak, nem-fiú, ha már Ailill prostituált idefent, meglátogatott téged? Élt a szolgálataiddal? Jelentett neki bármit ez a középszerű város? Hol keresnéd, ha itt lenne? - fordul körbe az égre fújva a füstöt.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Kedd Aug. 02 2016, 10:48

    Ilenone

    Hitetlenkedve pillant fel, alig hiszi, hogy végre nem adott megrovásra okot, persze, a szidás hiánya még nem az elégedettség bizonyítéka, de ez több, mint amennyit eddig el tudott érni… Ilenone tekintete fagy utáni enyhe idő, és hálásnak kell lennie érte, a hála pedig pont ugyanúgy éget a forróságával, mint a fagy a hidegével. Hangszer a tündér kezében, amelyen fordítva kötötték be a húrokat, nem a herceg kezéhez mérve, de egy herceg nem húroz át, a hangszer így is ugyanazt a dallamot kell játssza. Némán veszi tudomásul, hogy az első hang hosszú percek nyikorgása után végre megvan. Lehetetlenül nehéz volt.
    Még néhány perc napfény után is összeborzong újra. Nem várt együttérzést, de a hála és a könyörület alattomos, lassan ható méreggel bekent fegyverek, észrevétlenül nyitják tágabbra a sebeket, összezavarják az igazság irgalmatlan algoritmusait, irreális vágyakat és érzelmeket támasztanak. Tudna nélkülük élni. Eddig tudott.
    - Igyekezni fogok – bólint, de minthogy Ilenone már korábban azt mondta, egyszer kérdezte meg, és elszalasztotta a lehetőségét, nem most próbálja meg, hogy Ailillhoz szavakat találjon.
    Annyira harsány és erőteljes ez a látvány, ahogy az unalmát valami sötét elégtétel veszi át, hogy égeti a nyomorultul tágra nyílt szemeit. Eltéveszthetetlenül látszik, abban leli kedvét, hogy őt kínozza, benne gyönyörködik, és ettől az egész nem csupán megsemmisítő találat, hanem egyúttal megalázóan obszcénné is válik. Mégsem pillant el róla, nem engedelmeskedik a kényszernek, szembogarába gyűjti a hercegen kicsorbuló fénypászmákat, önkínzó elszántsággal figyeli, ahogy mondén kóbormacska-szépsége egy bekokózott rocksztárrá magasztosul: a lábai előtt hever az egész világ, mégis a vesztébe rohan.
    De ha a parancs, a korábbi elhatározás nem is lett volna elég ahhoz, hogy feltétel nélkül behódoljon a parancsának, a hála már a húsába petézett, már ki is keltek az éhes lárvái. Csak egy pillanatra süti le a szemét, aztán újra Ilenone-ra néz. Nem lenne magyarázat, hogy hamarabb cselekedne, mint hogy a tiltás parancsa felvillanna az agyában, nem lenne magyarázat, hogy nem uralkodhat a tudattalanján, ahogy a lélegzetein és szívdobbanásain sem uralkodhat teljesen. Tudja, hogy nem. Ilenone épp azt akarja, hogy uralkodjon rajtuk, és ő diktálhassa a ritmusukat.
    - Megértettem – mondja legyőzötten, és lehunyja a szemét néhány másodpercre. Talán vissza sem kellene fagyasztania a vonásait, hiszen Ilenone nyilvánvalóan kedvét lelte a fájdalmában. De minthogy erre nem kapott parancsot, ezt a belső kényszert nem próbálja meg felülírni.
    A herceg nem él a nyilvánvaló lehetőséggel, haragja érdesen nyalogatja körbe, de érezhető, hogy nem ő dühítette fel. Megkérdezhetné, mire gondol. De nem teszi. Inkább csak követi engedelmesen, azonnal mozdul az intésére, külön szervként kitágult éberséggel hallgatja a szavait, figyeli a mozdulatait, és mikor a felszínre érnek, szenvtelenül foglalja el a helyét Ilenone közelében. Szinte döbbenetes a kinti éjszaka, még mindig a mondének között vannak, még vannak egyáltalán mondének. Az Ilenone-nak való megfelelés izzasztó küzdelme minden mást kitörölt a föld színéről a számára.
    Ugyanazzal a kiégett tekintettel figyeli a herceget, amint rágyújt, mennyire egyértelműen nem emberi embernek öltözve, emberi szokásokba burkolva is, de így is csodálatot parancsol a szemekre, és ő kénytelen csodálni. Az arca megrándul a kérdésre. Nem mintha évszázadok alatt ne válhatna bármilyen feladat természetessé, egyszerűen csak a szóválasztás, nem gondolta, hogy a herceg egyáltalán ismeri ezt a szót, tündérek között miféle jelentéssel bírhat ugyan, és ha ismeri is, meglepő, hogy így látja, de még meglepőbb, hogy különleges jelentőséget tulajdonít ennek a szolgálatnak, amely alapvetően nem különbözik a többitől, amit említett. Ailill neve viszont most is, mint a sebekbe szórt tündérpor, megteszi hatását, és már tudja, hogy a herceg nem is fogalmazhatott volna pontosabban. A dzsinnek köztudomásúlag szabadságfetisiszták, a tündérúr megtalálta számára a legmegfelelőbb pozíciót. Megérdemelte. Makacs volt.
    - Feleségem volt, egy ember, ő volt az ízlése, nem én – mondja egyszerűen, hidegen, kíméletlenül nyíltan. – Felajánlottam magam helyette, így elvett engem és elvette őt is: nem volt szüksége arra, hogy alkudozzon. Azután soha nem élt velem. Ha szándékában áll, bizonyára megtart maga mellett, nem másoknak ad. Büntetés volt. – Vállat von. Ha Ailill mégis érdeklődött volna iránta, érdekesebb lenne Ilenone szemében is? Megpróbálná felfedezni rajta az ujjlenyomatát? – Néhányszor láttam, mikor feljött a felszínre. Eljött, megnézett, néha megmutatta az új mondénjeit. De kétlem, hogy akár a legkevesebbet jelentene számára New York, vagy bármelyik másik város.
    Elhallgat. Körülnéz, végigleltározza az árnyakat körülöttük az utcán, ha nem is lehet a testőre, a megszokást akkor is nehéz levetkőzni. Pillantása megállapodik Ilenone-on. Nem fogod megtalálni, ameddig ő nem akarja, hogy megtaláld. A tanácsait viszont megtartja magának, a válaszra szorítkozik, bár eltart egy ideig, mire megtalálja a megfelelőt:
    - Itt keresném, a közeledben. Terve van, látni akarja, hogyan halad.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Kedd Aug. 02 2016, 20:12

    Sion

    A megrovásra ok mindig van, de már megrótta azok miatt az okok miatt, amiért Sion megróható volt, egy időre kimerítették a rováskészletet, amíg új okot nem ad rá. Nem keresi a lehetőséget arra, hogy felrójja neki a létezést, a tündérherceg számára is szerfelett kellemetlen, hogy ezt kellett tennie. Természeténél fogva előrefelé törekszik, míg az ilyen eszmefuttatások és az elégedetlensége csak visszaépít, neki is teher. Nem is gondolná a vörös tündér, hogy mennyire kellemetlen, hiszen a saját kínjai jobban fájnak, leszaggatott és fordítva visszavarrt tüskés vadgesztenye bőre alá aligha fér be egy olyan empátia a herceg felé, amit ő maga sem vált ki, noha elvár az alattvalóitól. Igaz, hogy a szidalom hiánya nem elégedettség, de elégedettséget majd a tettek válthatnak ki a megszidott szavak után. Egyszer. Talán. Tündérhonban egyszerre közeli és távoli térbeli és időbeli távlatokban, míg itt szükséges idő és helyszerűséggel előbb vagy utóbb.
    Ailillre gondol, megfutamodó, szélillatú gondolatokkal, a tekintetében ennek a foga látszik, a kegyetlenségre való hajlam úgy tetszik, öröklődik, vagy nevelődik, hiszen oly sok elhagyott tündérgyermekkel szemben Ilenone mindig is élvezhette az apai figyelem semmihez sem fogható melegét. Sok bennük a közös, noha sok bennük a különbözőség is, példának okáért Ilenonet ugyan elgyönyörködteti a szenvedés látványa, szomorúvá is teszi, hogy valaminek az elégtelenségére vetett büntetése okoz fájdalmat. Szereti kiválasztani azt, hogy mivel gyötörje a szolgáit a puszta kín kedvéért, a meghasonlott fájdalom, a gondolatnyi megomlás, a kiégett lélek nyöszörének kedvéért, de abban nincs semmi jó, ha ez a büntetés azért történik, mert a szolgálattal elégedetlennek kell lennie. Sokkal büszkébb lenne, ha minden szenvedés amellett létezne, hogy teljesen elégedett Sionnal, és mégis, gyötörné azért, hogy gyötörve legyen. Igen. Határozott körvonalú, tompa sóvárgásként ásít a lelkében a hiány és a honvágy. Ailill megértette ezt. Valaha mintha még érdekelte is volna ez, közös játékaikat úgy választotta meg, hogy teret kapjanak ezek a hajlamok, ám úgy látszik, a bőség esztendei után mindig a szűk esztendők következnek még egy herceg életében is, és akármilyen bőkezűnek ismerte meg az őszt, eljött a nap, amikor neki is felkopik az álla.
    Nincs maradása. Gyakran érez késztetést arra, hogy hátrahagyja a gondolatait, a mundéneket, ezt a világot, és bár tündérhon közel, mégis elérhetetlen távol. Nem tér át a saját világában, de otthagyja a galériát és a szórakozóhelyet, ahol megundorodik a földi élettől újra és újra. Gyorsan jár, a bűbája elfedi, elfordítja róla az emberszemeket, mintha erőszakos kézzel ragadná meg őket a fejtetőjükön és akarattal fordítaná el a fejüket, nincs semmi kecses ebben, varázslatos és hercegi. Durva és kecstelen, megtorpantában már szinte hiú, ahogy önkényes tükörképét szemléli, aki nem követi a rágyújtás üres rituáléjában. Rítusok! Mintha tudnák az emberek, hogy mi az!
    Sionra néz a szavaival, a rándulásán kissé csodálkozik, nagyobbra nyitja tág szemeit, akárha azza jobban befogadhatná és megérthetné a számára érthetetlent.
    - A feleséged mundén volt? - lebiggyeszti a száját, arrogáns undor az arcán. - Miről lehetett felismerni? Nem szerettem - milyen finom kifejezés arra, amit valóban érzett- a nőket az ágyában, de egyet sem felejtettem el - kifújja a füstöt és az, bódultan a tündértüdő nedves közegétől fehér fátyolként oldalra libben, körültekeredik a vörös tündér feje felett, tisztán érezve az irányt, ahova a tündér gondolatai és szándékai felkapaszkodnak, lecsordulnak a vállaira, beissza a szivarillatot a szolga nyakába vetett zöld sál puha semmije, tiszta folyondárja. Nem úgy néz a herceg, mint aki kevesebbre tartja így, és nem látszik rajta vágy arra, hogy Ailill keze nyomát jobban tudja Sion bőre alatt, mint amennyire amúgy is érzi a jelenlétét.
    - Viszont ez esetben meg kell, hogy kérdezzem, mivel és hogyan volt rád olyan hatással, hogy azt érezni vélem. Mintha félnéd a hatalmát, pedig az meg sem mutatkozott előtted igazán, hiszen ő maga sem mutatkozott előtted igazán - e szavaknak lemoshatatlan bánat-ízük van, belepi a jelentés a kimondásukat, megtapadnak a faó ajkakon.
    - Én is kétlem - követi a pillantása az utca hosszún az őzvörös férfiét, a szemöldökét félig felemeli, amikor újra találkozik a pillantásuk, amolyan első figyelmeztetésként. Ne őrizze. Nem azért vannak itt, lélegzik be az utca mocskát.
    - És hogyan halad? - indul meg lassan a járdán, a léptei alatt alig hangon sóhajt a beton. Nehézkesnek hat a mozgása, mintha kényelmetlen lenne elhaladnia a sűrűn álló kocsik fémfolyamában, az elektromoskábelek tündérerő hasogató árnyékában, az építmények acélszerkezetének láthatatlan kalodájában. Kicsinek tetszik, kisebbnek, mint korábban a zárt térben, a nagytükör előtt, dühöngő hatalmának tengerszemében fulladozva. - Mondd csak, nem-fiú, te mit tennél vele, ha megtalálnád? A válasz pontosságának kedvéért feltételezzük, hogy a helyembe képzelheted magad.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Kedd Aug. 02 2016, 21:49

    Ilenone

    Az, hogy mi hercegi, merőben konvenciók kérdése, és az Unseelie nemesei sosem követtek konvenciókat, a tündérekben kényelmesen megfér az angyalok szépsége és a démonok kegyetlensége. Kétségtelenül Ilenone volt a leggyönyörűbb tündér, akit valaha látott, talán csak egy-két Seelie kelhetett volna versenyre a szépségével, de volt szerencséje a mondén szemek számára visszataszító közrendű tündérnépek tömegeihez is; a szépségnek nem egy arca van, és ő leginkább azt látja Ilenone mozdulataiból, mennyire idegen, mennyire elveszett itt, mennyire gyűlöli ezt a világot és minden nyomorult lakóját.
    Neki otthonos ez az utca, anélkül, hogy bűbájt húzna magára, az emberek olvasnak a kisugárzásában, és elhúzódnak előle. Otthonos a szivarfüst is, nem bánja, hogy Ilenone ráfújja; ellazultan szívja be a nyakába dobott sállal együtt ő is, elvégre mindketten a herceg gyűrött holmijai, bár a sál most úgy tűnik, jobb állapotban van.
    Az egyértelműen kérdő tekintet láttán eljátszik a gondolattal, hogy nem válaszol, hiszen nem hangzott el kérdés, ezzel nem vétene a parancs ellen – milyen mélyen gyökeredzik benne az ellenszegülés kényszere, az apróbetűst keresi minden parancsban, ilyenek a dzsinnek, ezt mondta neki egyszer Ailill legalábbis –, de még lüktet a nem rég kapott ütés helye, és annyira nem számít . Megválaszolja a ki nem mondott kérdést:
    - Meglepett, hogy prostituáltnak nevezel egy szolgát, aki elvégzi, amit rábíztak. – Szenvtelenül szemléli az undort a másik arcán, akit épp úgy egy elrabolt ember szült. Nem lenne bölcs dolog felhívni rá a figyelmét. – Az volt. Mondénként éltem, mondén feleségem volt. – Lehunyja a szemét egy pillanatra, a torkából olyan válaszok akarnak előmászni, hogy nem emlékszem, nem volt benne semmi különleges, hazudni valamit, hogy ne kelljen felidéznie, ne kelljen szavakat találnia rá. Fénytelenül néz vissza a tündérre. – Térdig érő, sima, eperszőke haj, tuberkulotikus fehér bőr néhány sötét pettyel az orra körül, fekete szemek, mint a pokol, éles kontúrú száj. Ilyen magas. – Önkéntelenül mutatja a negyedik bordája magasságánál a mellkasán. – Valami diák azt mondta rá, olyan, mint Botticelli Vénusza. De soványabb, sokkal, mint egy éhező kóbor macska, fiús szinte, csak a feneke kerek, a melle kicsiny, mint egy gyermeklányé. A bal lapockáján körömnyi anyajegy a külső szögletben. – Pontos leírást ad, még a rendőrség is tudna vele mit kezdeni, épp csak az ölét nem írja le mértani pontossággal, a mellbimbója árnyalatára nem keres szót, de üvölt róla, hogy megteszi, ha Ilenone-t esetleg érdeklik a legbensőbb részletek. Ailill azzal legalább nem végzett félmunkát, hogy belevésse, a nő többé nem az ő tulajdona. Megkérhetné Ilenone-t, hogy ha emlékszik is rá, ne mondjon róla semmit, de ez egy másik jól belevájt lecke, hogy nem kér kíméletet. Áll a ráfújt füstben mozdulatlanul, nem gyönyörködteti a herceget az arcára kiülő fájdalommal, nem látszik rajta semmi.
    Ez sem volt igazi kérdés. A herceg nyilvánvaló bánata most nincs rá semmilyen hatással, ugyanolyan erővel kikényszerítetten pontos, de jéghideg a válasza, összecsikordulnak a szájában a fogak, mint a jégcsapok:
    - Szabad ember voltam. Atyád elrabolta tőlem az asszonyt, aki az enyém volt, engem pedig szolgává tett, miközben nem volt szüksége egyikünkre sem. Fent egy évszázad is eltelt. Végig kellett néznem. Neki nem volt kedve hozzám, de odaadott bárkinek, akinek volt. – Az asszonyáról és egykori önmagáról is úgy beszél, mint valami régi, már csak emlékekben létező gyermekbútorról, amelyet sajnos az évek során el kellett adni, és már fénykép sincs róluk, és minél többet emlegetik, annál inkább gyanús, hogy lehet, hogy soha nem is létezett. Így is tekint rájuk. – Mondénül elmondhatatlan dolgokat tett velem, és mikor megtörtem és képes lettem volna szolgálni őt, visszaküldött a saját világomba, hogy az udvara legutolsója legyek, aztán a Tanácsnak szánt véráldozatok közé dobott. Ha úgy gondolod, herceg, hogy nem ismerem őt, akkor csak neked lehet igazad – hajol meg kissé, mindvégig tökéletesen érzelemmentesen, könyörtelen tárgyilagossággal beszélt, most villan csak a száján először valami nagyon vértelen, nagyon halovány indulat.
    Elkapja a figyelmeztető pillantást, és beletörődik, hogy kísértse meg az utca, inkább lehunyja a szemét, nem néz sehová sem, csak akkor nyitja ki újra, amikor hallja a mozgást, és önkéntelenül a nyomába szegődik, most lehajtja a fejét, minden izmát megfeszítve igyekszik másmilyen lenni, mint ami a lényege.
    - Nem ismerem a kapcsolatotokat elég behatóan ahhoz, hogy válaszolni tudjak – mondja azonnal, de már tudja, hogy ez úgysem elég, így hozzáteszi: - Megköszönném, hogy hagyta, hogy megtaláljam. Megkérném, hogy avasson be a terveibe, és ne hagyjon magamra újra.
    Harmadik Ilenone hasad le az ő tekintetében, de ez a tükörképmás elveszett, törékeny, sebzett és gyámoltalan.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Szer. Aug. 03 2016, 00:47

    Sion

    Az előkelőség árnyalatai, a szépség viszontagságai, jelentések és magyarázataik, minden jelenség legalább tucatnyi mércéhez hasonlítható, így nevezhető egy tündér angyalinak és démoninak is, de egyik sem lesz igazán, hogyha a saját szemszögéből nézik a tetteit. Ilyen lehet Ilenone szépsége is, Seelie párját ritkító, tündér és mundénszemnek egyaránt kedves, egy világban sem élt talán olyan teremtmény, ami ne találta volna legalább étvágygerjesztőnek, de a gyász elmosta ezt a szépséget, mert már neki, önmagának nem volt elég tetsző, hiszen az apai, akinek kizárólag megfelelni akart, elhagyta. Nem a bőre tette széppé, hanem a hite és öntudata annak, hogy tetszik, és Ailill büszke fia.
    Volt. Egykor. Most már nincs otthona és nincs barátja, széles udvartartása kimerül Kazimirben, aki gyorsan változó igényeinek a felét, ha ki tudja elégíteni, és kapott mellé, kritikának egy dzsinnt, Siont, akit még csak nem is az ő igényeihez szabtak. Így múlik el a hercegek dicsősége, a keserűség palást a vállán, felsöpri vele a szennyes utcát.
    - Amennyire én tudom, a prostituált olyan szolga, aki elvégzi, amit rábíztak, leginkább valamilyen "igénykielégítési téren". A mondének persze nem nevezik szolgának a szolgát, de ez a lényegen aligha változtat - talán nem járt volna büntetés a gondolatok megtartásáért, hiszen valóban nem volt kézzelfogható a kérdés, de Sion is beláthatja, hogy aligha segít a helyzetén az, ha nem beszél a herceggel. Ha a némaság köpönyeikbe gombolkoznak csak azért, mert nem kapott parancsba kérdést, az nem ad érdemli kommunikációt és semmiféle előrelépést. Ha nem akarja, hogy Ilenone mindent kierőszakoljon belőle, hogy aztán panaszolhassa, hogy fáj, amit a tündér tesz, akkor bölcsebb előremenni a gondolatokkal, és úgy tenni, mintha társalognának, pedig hát, ki akarna társalogni a gyászba hervadt herceggel?
    - Mi értelme mondénekkel megkóstoltatni a tündérlét kenyerét? Emlékszem egy olyan asszonyra, akitől ezt a fajta szépséget irigyelhették azok, akiknek nem adatott meg - benne nincs irigység, gondosan megválogatott szavai mögött pedig nem sejlik a folytatás. A feleségének szépségébe feledkezett tündért vizsgálja épen olyan tárgyilagosan, amilyen pontos a leírás, és arra gondol, hogy tudja-e Sion, hogy mi lett a feleségével később, amikor már Ailill más utakra küldte őt. Elgondolkodik rajta, aztán elereszti a gondolatot, mint lényegtelent és emberit. Kérés nélkül sem mond semmit, a feleség nem válik fontossá az elbeszélés alapján Sion dimenzióinakfeltérképezésében, noha a nő komoly problémaforrás a férfi értékítéletében, ezt néhány szó alapján megállapíthatja.
    - Sokat éltél, de még mindig nagy balgaságokat mondasz, nem-fiú. Atyám nem tesz semmi olyat, amire ne lenne szüksége. Tündérúr, akinek szolgákra van szüksége, hát szolgákat szerez magának. Szabad ember - elmosolyodik. Tiszta, őszinte mosollyal, mintha a "szabad ember" egyfajta vicc lenne, belsős poén, amin már mindenki nevet évszázadok óta. Mert Sion személyteleníti magát a problémától, a tündérúr sem veszi úgy, mintha ez egy érzelmi probléma lenne a számára, innentől kezdve pedig bármilyen neheztelés Ailill irányában okszerűtlennek hat Siontól, hiszen szemlátomást nem okoz neki gondot tárgyiasítani saját magát. Aki az igazságra vágyik, annak több szenvedéllyel kell szólnia.
    - Csak annyira ismerted meg őt, amennyire téged meg lehet ismerni a passzív gúnyolódásodból, az alamuszi, erőszakos szolgálatkészségedből, aminek révén határozottan elképzeled, mit várhat el tőled az úr, azt teljesíted, onnantól kezdve fel is út, le is út a másféle elképzeléseknek. Sokat tapasztaltál, ami viszont nem egyenlő a tudással és megismeréssel - nincs mit felnyalni ezen az indulaton, kiforratlan és kevés még ahhoz is, hogy megízlelje. A szivarkát füstölögve sétál, a füst egyre keserűbb a szájában, a pernye mind égettebb, az összeboruló épületek magas fémernyője fojtó kupola.
    - Nem válasz a nemfiútól, nem is vártam mást - gúnyolódik a tükörképe melléjük szegődve kirakatüvegen, motorháztetőn, visszapillantótükörben sodródva a léptekhez kötött szabálytalan ritmusban. Arcul is a tükörkép üti, hirtelen visszafordulva Siont, olyan erővel csattan a pofon a tükörkép arcán a tükörmástól, hogy a kocsiablak összetörik, ami ennek dimenziójául szolgált, a vijjogó riasztó süvítő sikolyai követik a herceget, aki rezdületlenül lépked tovább előre, a zakója megfeszül a vállán, az indulat az ő indulata is, a harag, ami a dzsinn orcáján hagyott vörös nyomot az ő haragja is, sértett megalázkodástól éles a hangja, amikor végre megszólal.
    - Érdekes, én arra gondoltam, hogy megölném-sziszegi a tükörképe Sion fülébe a szeméből, indulattükröző szivárványhártyájának tükörkupolájára felfeszülve, már ott van, már benne van, már nem szabadulhat meg tőle.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Szer. Aug. 03 2016, 02:23

    Ilenone

    Elgondolkozik azon, hogy érdemes-e tájékoztatnia Ilenone-t, hogy ma már a New Yorkhoz hasonló nagyvárosok húskereskedelmének egy jelentős részét fiatal középosztálybeliek működtetik, afféle egyéni vállalkozók, akik a legtöbb alkalmazottnál szabadabb életmódot mondhatnak magukénak. Persze, a jó bejárónők és komornyikok is kimondottan vonzó életpályamodellel bírnak a gazdag régiókban, a szerényebbekben pedig tíz körömmel kapkodnak egy jó és megfizethető takarítóért. Ilenone azonban nem a mondén történelemhez viszonyít, hanem az otthonához, és ő maga sem biztos benne, hogy a sajátjáénál szürkébb esetekben mi teszi a szolgát, az alantas vagy annak tartott feladat, vagy a körülmények.
    - A lényegen aligha változtat – bólint végül egyetértően, és meghagyja a herceget abban a tudatban, hogy alaposan elvégezte a házi feladatát. Mert valóban. Vajon a gépészet, informatika, esetleg meteorológia terén is ilyen gondos kutatómunkát végzett, vagy az érdeklődése kimondottan a kurvákra szorítkozik?
    Érzi magán a kutató pillantást, visszanéz rá, és élettelen mozdulatlansága egyre inkább pajzsnak érződik, semmire sem jó, átlátszó pajzsnak, az elmúlt évszázadokban leginkább nem gondolt erre, nem volt, aki kényszerítse, hogy valóban feldolgozza, ne csak eltemesse a veszteséget, és most épp a kiásott koporsó felett állva kellene rájönnie, hogy vajon mi van benne, elporladt már a múlt egészen, vagy emlékeztet még az emberségére. Inkább visszahányja rá a földet.
    - Mindenki tudja, mi értelme. Az ő gyönyöre és a tündérfaj fennmaradása – válaszol színtelenül, és nem teszi szóvá ennél nyíltabban a kétszínű gondolatot. Ahogy viszont Ilenone elhallgat, szoborarcán nagyon is nyilvánvalóvá válik, hogy nem tudja, pedig elpillant, mintha épp a szeme árulhatná el, amely pont a legkevésbé kifejező rajta.
    Tétován megmoccan az alsó ajka, mintha mondani akarna valamit – igen, mondani akar, fel akar csattani, hogy mondja el most, amit el akar, legyenek túl ezen, most, amíg fel van rá készülve, amíg nem csúszhat igazán mélyre az a szúrás –, aztán nem mond semmit, visszafordítja a pillantását Ilenone-ra. Ha felhasználja később, hát felhasználja, ő meg kibírja. Örökkévalóságokkal ezelőtt volt. Nem számít már.
    Száz és ezer szolgája van, bármikor szerezhet magának újakat, tehát nincs rájuk szüksége, egyikre sem név szerint, a csordájukra van csak szüksége. Rá pláne nem volt szüksége, túl mondén volt, túl rideg, teljesen haszontalan. Minden csak azért történt, mert így volt a rendje, nem azért, mert szükség volt rá. Az univerzumot működtető iszonyú erők közt tehetetlenül hánykolódni elfogadható, további magyarázatot nem igénylő törvény a számára, mint a tél eljövetele vagy a gravitáció. Az, hogy emögött logikát találjon, az viszont téboly lenne. A szavak mást jelentenek kettejük számára, és a két verzió közül csak Ilenone-é lehet az érvényes, így bólint, és beismeri a bűnét.
    - Ostobaságot mondtam. – Gyűlöletes ez a mosoly, de mennyire igaza van, a szabadság elméleti definíciója a gyakorlatban az emberi világban is legfeljebb csak illúzió volt, bár olyan halandóval még nem találkozott, aki a gondolatait, önkéntelen mozdulatait is így gúzsba kötné, mint Ilenone. Talán mégis van a szabad szónak viszonyított értelme. – Soha nem voltam az, de akkor legalábbis ezt gondoltam – vonja meg a vállát. – Dzsinnek születtem, az övének, nem vehetett el tőlem olyat, ami eleve nem volt az enyém.
    Lehajtott fejjel követi, így hallgatja végig a szidást, amelyet alapvetően megszolgált, ő is érzi, de nem biztos benne, hogy a hallgatása megfelel-e most megadásként, mire pedig valami elfogadhatóan hangzó választ össze tudna állítani, már messze komolyabb problémái vannak.
    Készületlenül éri a pofon, hiába szerzett már féltérden tapasztalatot, a tükörmás pszeudovalósága még mindig idegen terep. Az ütés erejétől félrenyekken a feje, és kiharap egy kis darabot az ajka belső felének finom borításából, de mégsem tudja igazán készületlenül érni semmilyen fizikai megtorlás. Fel se szisszen, és minthogy Ilenone nyugodtan sétál tovább, csak egy másodpercre torpan meg, amíg az egyensúlyvesztéstől megtámaszkodik a kitört ablakú kocsiajtóban, és ha már eddig nem tette, most gyorsan a vállára veti a bűbájt, amely eltakarja a mondének elől, aztán utánairamodik. Érzi, hogy a herceg ujjai egyenként kirajzolódnak az arcán melegen, pirosan, nem-fiúnak való ütés volt, könnyű leküzdeni a kényszert, hogy hozzáérjen, megdörzsölje a helyét. Úgy tesz, mintha mi sem történt volna, ahogy Ilenone is. Amíg teheti.
    Erőből hunyja le a szemét, vakon nekitántorodik egy másik kocsinak, még egy riasztó, könnyű róla elképzelni, hogy sok megpróbáltatást hang nélkül visel, de most kiszökik összeszorított száján valami halk nyikkanás, szűkölés, pedig csak egy kínlódó lélegzetvételnek indult. Ökölbe szorítja a kezét, az első ösztöne az volt, hogy most kikaparja a saját szemét, hogy megszabaduljon tőle, mint a halandók a koponyájukba szórt tündérport, kikaparná, ki akarja kaparni, és ha most enged a késztetésnek, hogy megdörzsölje, akkor biztos, hogy meg is teszi, mielőtt még a tükörképmás haragja szétpattintaná a szaruhártyáját úgy, mint a tükröket korábban. Ilenone aligha lenne elégedett, ha elvenné tőle a hazug szemtükrei összetörésének jogát. Szorosan összepréseli az ajkát, mert nagyon közel van ahhoz, hogy üvölteni, vinnyogni kezdjen, hogy könyörögjön, hogy vegye ki, vegye vissza, küldje el a foncsor mögé, bárhova, csak belőle vegye ki. Vérző félholdakat mar a saját tenyerébe a körmeivel, mire úrrá tud lenni zaklatott lélegzésén.
    Üvegszilánk a szemeiben, talán csak a tudat karistolja a szemtükrét, nem maga az élősködő (hiszen csak egy tükörkép – csak egy tükörkép, aki a valósággal is bármit megtehet), bő sávban csordul alá összetapadt szempilláin a sós víz megállíthatatlanul, mikor végre – tizenöt másodperc lehetett, mondjuk, talán huszonöt – kinyitja a szemét, és küszködve Ilenone után lép a szúró érzéstől és a saját könnyeitől homályos látótérben. Nem rabolja az úr idejét, ha csak teheti, arra úgysem volna mentség a szeme világa.
    - Megpróbálhatod – mondja rekedten, alázattal, de ostobán őszintén.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Szer. Aug. 03 2016, 21:44

    Sion

    Az ilyen válaszok nem hitben hagyják a herceget, hanem tudatják vele, hogy Sion megint nem őszinte vele, és Ilenone pillantása, amit a férfire vet olyan arányban keveri a dühöt a megvetéssel, hogy afelől nem hagyja tévhitben Siont, hogy ezt Ilenone nagyon jól tudja. Ráhagyta, az engedés lázadásával aratva fölényes győzelmet az ősz felett, pöffeszkedve egy több és jobb tudás hitében, miközben elnézőn szemléli a szolga az urat. Milyen utálatos is ez a világ.
    - És hogy szolgálja ezt az értelmet? Olyan gyermekeket kapunk, akik a tündéralkut az átejtéssel egy sorba gondolják - őszintén aggódna a fajukért, ha valaha is gyökeret vert volna benne feleslegesen létező érzelem, ám az őszi tündér nem ilyen. Nem siratja azokat a gallyakat, amikbe hiába pumpálja az életerőt még a tündérek megvénült élet-fája, és csak szégyen hoznak őszülő koronájára, a kérdései élesek, mindenkinek szólnak és senkinek, mint a jégverés kopogása egy rosszul megépített tetőn, leveri a cserepet, ha senki nem visel rájuk gondot, összetöri a rejtőző értékeket, és majd a romokon hajt új életet, mint a borostyán. Bárhányszor vágják is tőig, a tündérfaj mindig itt lesz, bármennyire is mást kíván egyesek egész, gyomorforgató testbeszéde, még ha csak halkan suttog is felé a tartózkodás hazug nyelvén nagybetűs "semmiket". Sion lehető legkevésbé kifejeződése a lehető legrosszabb feltételezéseket vona maga után.
    - Rövid ideje vagyok vendége a mondén világnak, ám a "szabadság" szót éppen úgy lobogtatják, ahogyan te. Az aranyhoz, gyémánthoz, selyemhez, kasmírhoz hasonló drágán mérik az árát, olyan váltó, ami még az emberéletnél is többet ér, meghalnak a szabadságért, és felkiáltanak holtuk után a lelkükkel, "szabad vagyok! Szabadon tettem!" aztán csak semmi. Semmi sincs a szabadság mögött és után. Mi benne a tartalom? Mi a szónak a jelentése ebben a világban, Sion? - mintha csak a rím kedvéért használná a nevét, és a hangja el is veszik az üvegcsörömpölésben, mert ott van a válasz a pofonban. A szabadság nem más, mint a természetes szolga-állapot megerőszakolása, vegytiszta erőszak, hiszen mindannyian valaminek a rabszolgái, vágyaknak, leginkább, éhségnek, szomjúságnak, kéjvágynak, életvágynak, mégis, ha valaki a póráz másik végére születik, a szabadság fonalai az erőszak láncaivá válnak.
    - Megadtam neked a szó szabadságát, a válasz szabadságát, a gondolkodás szabadságát, és te arra használtad, hogy nyafogó bolonddá alázz, kutyapózba pincselgő senkivé tegyél. Nem azt szóltad, amit a helyemben tettél volna, hanem azt, amit a saját helyedben, te szánnivaló, te haszontalan...
    - Elég - a tündér hangja távolodón szól, a léptei elviszik a tündértől, hátra sem tekint rá, ám ezzel nem is vet igazán gátat a szembe szorult tükörképnek. A forró rosszakarat körülsimítja a szembogár érzékeny sötétségét, bejárja az íriszek elbeszélő tükrét, a nyoma ottmarad a változékony szemekben, ám nincs senki, aki gyönyörködhetne Sion ökle alatt a feltáruló belsőségvörösségben, az őrület tüzében, a lobogás víziójának, a folyondárgyász feketéjében, a cirkalmas bánatkék mintázatokban, amik beszövik a szem peremét, és a harag izzó sárgaságában, ami a pupilla köré rendeződik, míg a szív köré az erek, amik viszik a vért és az életét. Ilyen a harag, pumpáló, lüktető sárgaság a lezárt szemben, szemekben, kikaparásra váró szép golyóbisok, talán kegyelemért sírnának, ha tudnának. Érezni a szemhéj mozgásán a tükörképet, és itt a válasz a kis öltöző nagy kérdésre, a dimenziók közötti fal nem mindig elég erős ahhoz, hogy fizikumában távol tartsa azt, ami a hercegből igazán sötét, igazán fájdalmas. Ott könyököl akkor is, amikor felnyílnak a kivörösödött szemek, Ilenone már rég az utca végén jár, szétterült vérfolt a tarkóján ami vörössé festi meg a haját szolgál jelzőfényül, iránymutatóul.
    - Csak próbálhatja? Ó igen, alig várod, hogy elbukjon, keselyű vagy, aki koncra vár, hercegi vérre- sziszegi a hang élesen, lecsordul a szemből a szájsarok mellé a hang, mint a könny, elveszik a gesztenyeszín borostában.
    - Mutasd meg. Mutass rá. Találd meg nekem, csak ezért tűrlek el, és hidd el, nem lesz hálátlan az úr, akit szolgálsz. Buktass el, öless meg vele, a gyűlölet fiát, add a kezembe a hollétének a kulcsát. Ismerni véled, vezess hát olyan utakon hozzá, amikor ismersz -susog a hang a szemben, nedves tapadás a retinán, vibrálás a szemsarokban, akaratos követelés az üvegtestben, topogás a szemfenéken, szökdécsel a türelmetlen, dühös hercegi képmás a szemek csarnokvizében, megmosakszik, de meg nem tisztul.
    - Nem vagy... éhes? - áll a herceg a sarkon végül, bevárva Siont, tűnődő pillantást vet az arcára, ám segíteni nem tud, vagy nem akar, szúró még a látványa is, mintha megfeszülne rajta a bőr, és a tündérlény alóla kiragyogna.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Vas. Aug. 07 2016, 16:45

    Ilenone

    Ott a nyelve hegyén valami nagyon kevéssé bölcs válasz, több is, de lenyeli őket. Úgy tűnik, Ilenone szándéka, hogy először is a gondolataiból tépje ki a gyomokat, amelyekre mindezidáig láthatóan senki nem fordított elegendő gondot, felhecceli benne azt az utolsó ellenálláscsonkot, amiről már nem is gondolta, hogy létezik.
    - Ha megengeded, a hitványságom nem a nemzőim vagy a szokás hibája, hanem az enyém.
    Nem mintha az apja megérdemelné, hogy a védelmébe vegye, nemigen tett érte semmit azonkívül, hogy elültetett egy magot. Egyébként is kisszerű volt, megbízhatatlan, mint a legtöbb dzsinn, a ritkán hallott vélemények egybecsengésének tanúsága szerint még ő is csak alig semmirekellőbb nála. Ilenone elégedetlenségéért viszont aligha vállalhatja más a felelősséget, mint ő, aki itt áll előtte.
    - Igazad van, herceg – mondja egyszerűen, hiszen ez tényleg olyan természetes és épp úgy nem lehet máshogyan, mint a levelek hullása felülről lefelé, és pont olyan egykedvűen. – Itt „szabadok” azok, akik a világnak azon feléhez tartoznak, ahol a béklyóik láthatatlanok és kimondatlanok, „szabadok” azok, akik választhatnak két póráz közül.
    A szavakkal való játék puszta kedvéért szólítja a nevén, ki gondolta volna, hogy ez még így is vakargatás a füle tövén, még ha pofon követi is. Vörös kéznyom az arcán, merev arccal hallgatja a szidalmakat, más folytatásra számít, de a tündér egyszerűen csak leinti saját szilánkját, és tovább sétál, megkönnyebbülhetne. De nem könnyebbülhet meg.
    Maga a testet öltött szenvedés, az indulat sötét hercege vájkál a szemében, és a saját ziháló, minden ízében megfeszült küszködése most még csak nem is gyönyörködtet senkit, Ilenone nyilvánvalóan nem is kíváncsi rá, mit tesz vele komplementer önnönmaga, ezt még így is érzékeli. Minden, amit válaszolhatna a tükörképnek, nem és nem lenne, azt pedig nem válaszolhatja, csak megrázza a fejét kínlódva, nem ez is, ami csak újabb elégedetlenséget hozhat.
    Nedves, kivörösödött szemeinek élesebben rajzolódik ki a sarkon várakozó herceg, talán csak ezért az érzés. Összezavaró, amit mond, hosszú másodpercekig néz rá értetlenül, mérlegelve, hogy hogyan rakja össze a szavakat, mit jelent ez, nem látszik az arcán ugyanaz az élvezet, de nem is kegyelmez meg neki, a kérdés pedig végképp összekuszál minden szálat, gyanús a gondoskodás, amit nem érdemelt ki, ami soha nem járt csak úgy, vagy még nem csak úgy sem. De ha gondoskodás mégis, miért nem könyörül, ennyire nem tud uralkodni a sötét szilánkon? Vagy nem akar?
    Nehéz még átgondolni is, hogy éhes, annyira valószínűtlen állapot most ez, valószínűtlenül hétköznapi és súlytalan, de túl az adrenalintúllövésen alighanem éhesnek kell lennie, a sok energiát követelő test örökké vak a tudat szenvedéseire.
    - Ehetek bármikor, amikor te jónak látod – bólint, elfogadja a gyanús és semmi jót nem ígérő törődést, és amennyire csak kitelik tőle, hálás érte, rideg bálványimádással adózik az emberarc alól kisejlő tündérszépnek – köszönöm –, annak ellenére hogy mindeközben nem kap kegyelmet. Lehunyja a szemét, mély és kínlódó lélegzetet vesz, és kontrollt szerez a szemhéja alatti szövetek felett, lefojtja az önkéntelen ellenállást, elállítja a könnyei útját, az iszonyú motoszkálást átkeretezi elviselhetővé, amit el kell viselnie. Önfegyelmet gyakorol, és szúró-fájdalmas, vörös kötőhártyával, de száraz szemmel befogadja az üvegszilánkot.
    - Van saját neve? – kérdezi.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Vas. Aug. 07 2016, 19:37

    Sion

    - Nem engedem meg, nem-fiú. Mintha valami mámoros elégedettséget okozna neked az, hogy megcáfolj mindent, amit elmondok. Megkérdezném, hogy miért teszed ezt, de azt fogod felelni, hogy nem teszed ezt, én pedig dühös leszek, mert ezt tapasztalom, mintha egy másik világban járnál. Elfáradtam - és valóban, a hangjában megcsavarodott kérgek őszi bánata roppan csendesen, ahogy megdől a tél vitatatlan, állandó szelének. Nem látja őszinek már a gesztenyahajút, vörössége egy alkony, ami szelet ígér, nagy szelet, pokoli hideget, fázást a gyászoló léleknek, és nem eloszlatja a feketeséget, hanem még mélyebbé teszi azt. Téli feketeséggé, melegtelen örökfaggyá, ahol nincs állomás tavaszig, nincs reménység, nincs kegyelemfalat, ami ősszel még kiszolgálja az éhező lelket, azt mind csak betemeti a fagy.
    - Nagy kár, eltékozolni a szabadságot - könnyű szóval zárja a gondolatot, ott lebeg a szakadék felett, ami elválasztja őket, és a herceg csak továbbsétál. Közönyös erre a szenvedésre, de az örömének nincs mély és érthetetlen rejtélye, csak néhány szóval megmagyarázná, ha felmerülne kétségként, mi végre is sújtja az érdektelensége a hátrahagyottat: nincs miben gyönyörködnie. Ennek a szenvedésnek, ennek a fájdalomnak a tündérherceg nem ura és nem mestere. Nem ő kérte, nem ő okozta, még ha belőle is fakad valahol, örömét nem leli benne, a módszere nem kedves neki, Sion küzdelme valódi küzdelem, amihez viszont nem adhat segítséget, hiszen mégiscsak, valahol, éppen ellene küzd. Tótágast álló mérgezett világ ez, ám nem kényszerítheti saját magát arra, hogy kedvét lelje valamiben, amiben nem leli, és mintha a közönye volna az, ami végül a szembe bukfencezett sötét akaratot is elkedvetlenítené. Ellene feszül Sionnak, a könnycsatorna mélyére kapar, ám sziszegő szólamai elveszítik az artikulációjukat, a tükörkép mozgása elcsillapul, belefeszül a szemkarimák peremére, kerékbe törik a szivárványhártya rácsain, ám véresre szakadt erek a szemfehérjén táplálják letört, de nem megtört testetlen testét. A lehetőséget várja, mint egy kuporgó nagyvad, ott marad a homályban a szemsarokban, mintha láthatná a szembogár, hogy mi tapadt meg benne, visszatükröződne a védelmező kupolán. Az uralom a tündérherceg tükörképe felett kétes diadalérzetet ad, olyan status quot, ami bármelyik percben kész arra, hogy térdre kényszerítse a férfit, akármilyen erősen is küzd ellene.
    - Hhhhh - néha megpróbál kedves lenne a szolgálókkal, mert valaha Ailill azt mondta, hogy időnként érdemes kipróbálni, de még soha nem látta semmi hasznát. A szivart eloltja, kivárná a valódi választ a kérdésre, egy testes, markáns, férfias igent, ám a szolgaivá csomagolt jóváhagyás felett huny végül pisla szemet, és mikor kinyitja, fel is fedezi a teljesen hétköznapinak ható kínait az utca túloldalán. Gesztenyelevelek hullanak végig a járdán, ahol járnak, megsimítják Sion vállait, égett, fogazott szélükbe az ősz harapott bele egy másik világban, nagyon-nagyon messze innen. Szemében a tündérherceggel a világ más képet fest, a tiszta égbolton felhők sokasodnak, a betonon avart hord a csípősre forduló szél, a miniszoknyás lányok gesztenyéket rugdalnak odébb, és az épületek falából félkocsinyi törzsek oszlopai türemkednek elő. Hogy nem tör ki pánik csak annak köszönhető, hogy a halandók, az embervérűek nem látják mindazt, amit a világukba a herceg hozott.
    A férfire pillant megáll egy pillanatra, ahogy kérdez.
    - Én vagyok - mondja olyan hangon, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna, hogyan is lehetne más neve a testetlennek, mint az övé, a lelkéből kiszakadt félnek, a sötétségbe bolondult lélekrésznek. Amikor magára öltötte az embergúnyát sok minden leszakadt róla, de nem távolodott el messzire, és nem vált az előnyére a változás.
    - A teraszon leszek - keresztülsétál az emberek és asztalok között az épület túlfelén a kultúrahasadt japánkertbe nyúló kínai teraszára lép ki, ahol várja egy szabad asztal. Minden mozdulatából, sárga levelektől kísért kényelmes sétájából egyértelmű, hogy az evéssel kapcsolatos összes többi választást Sionra bízza. Az udvartartás ezt teszi, kiszolgálja a herceget.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Kedd Aug. 09 2016, 00:29

    Ilenone

    - Attól tartok, nem értek mindent egészen, amit mondasz, herceg. – Látja a rezignáltságát, visszatükröződik az ő szemébe is, reménytelenül és kopáran ásítanak a sötét íriszek, de míg Ilenone lemondhat arról, hogy ő valaha is képes legyen a kedvére tenni, ő nem teheti meg, amíg lélegzik. – Sajnálom – erőlteti ki magából a rekedt, halk szavakat. – Előtted nem követeltek tőlem gondolatokat, csak szavakat és tetteket. Te csak gondolatokat kértél, és megtiltottad a tetteket, egyre csak kérdeztél, és a kérdéseidre nincsenek szavaim. Én… még meg kell tanulnom ezeket. – Ha nem sétálnának éppen, letérdelne ismét, de így is lehajtja a fejét önkéntelenül, mert az, ahogy Ilenone lemondott róla, fáj úgy, mint bármi kézzel fogható büntetés, talán nem is a Seeliet megszégyenítő szépsége volt az, ami összefacsarta a szíveket, hanem az egész valója. Vihar ez a bánat, ami megtépi a fákat, fagy, ami ébredés közben fojtja meg a rügyeket. Bánja, hogy kiölt az arcából és a hangjából minden érzelmet, ami megmutathatná a gyengepontjait, mert Ilenone így is észrevette és végigtapintotta őket, máskülönben viszont szavak nélkül teljesen néma, a szavai pedig idegen nyelven szólnak a herceg fülében, valami bántó dallamú, mondén nyelven.
    Kizsigerelő a meghasonlottság, mennyire nem értik egymást, miközben Ilenone sötét oldala még azt is kristálytisztán látja, hogy a megadása valójában éppen hogy lázadás. De választania kell közülük, ha a tükörkép akaratának hódol be, és megadja magát a szemtükrében vájkáló szenvedésnek, akkor a valódi hercegnek kell ellenszegülnie azzal, hogy nem képes figyelni rá. Választ. A tükörképmás elcsitul a birtokába vett sejtsorok hódolatán, ő pedig óvatosan húzza végig a gyűrűs- és mutatóujját a két szemzugban, mintha ki akarná tapintani azt az üvegszilánkot, ott van-e még. De ott van. Nem is kell fizikai érzet ahhoz, hogy tudja; sose gondolná, hogy kényszerű ellenszegülése uralom volna a másik felett.
    Le kell sütnie a szemét szégyenében a sóhajra. Megint nem sikerült, de most azért nem sikerült, mert nem akarta, nem lehet egyszerre elnyújtózni egy gazda keze alatt, és egyúttal megfeszített izmokkal védekezni az ellen, hogy jólessen a simítás, és ő nem, nem akarja. Nem akarja eléggé, nem akarja igazán; nem akarta egyértelműen kifejezni, hogy hálás a törődéséért, mert nem akar hálás lenni érte, nem akarja a törődést sem. De ezt nem lehet úgy, hogy felöltözzön is, meg nem is, jöjjön is, meg nem is. Ilenone csak a dió belét akarja, de úgy látszik, túl finom a keze ahhoz, hogy puszta erőből kis darabokra roppantsa szét a markában, és nem elég tapasztalt még ahhoz, hogy lássa, ahogy Ailill látta, hogy hová kell helyezni az ujjait, hogy mindennél könyörtelenebb gyöngédséggel felfeszegesse a héjat. Ilenone-t nem érdekli a csonthéj.
    - Hálátlan voltam. – Simít végig a saját vállán, az ujjai közé vesz egy levelet, amit odasodort a túlvilági szélroham, mintha élő ember lenne, vagy annak legalábbis része, pedig számára sosem volt otthon, ahonnan ezek a levelek jönnek, a mondén nagyvárosok pedig megfosztják az igazi arcától az Őszt is, ahogyan annak hercegével tették. Óvatosan a szájához érinti a levelet, aztán hagyja lehullani. – Általábanmindigmagam gondoskodom a szükségleteimről. Ha gondolod, neked nem kell odafigyelned rájuk. – Valahol jó is, hogy Ilenone nem néz már rá. Csak egyet roppantott a saját burkán, de máris úgy érzi, hogy lehasadt róla a bőre is, a húsa is, csontig.
    Tudomásul veszi a választ, bólint, és egy kicsit habozik, hogy untassa-e, de aztán mégis inkább megszólal, Ilenone nem olyan, mint bárki más, akit eddig szolgált, miért ne viselkedne ebben is teljesen máshogyan, mint a többi Unseelie méltóság. Mindazonáltal tömören fogalmaz.
    - Valaki mesélt nekem egy történetet egy tündérről, aki szánt szándékkal kiemelte magából a legveszélyesebb vonásait, hogy elzárhassa azokat. Ezeknek a vonásoknak… ennek az entitásnak saját neve volt.
    Ismét csak egy bólintással veszi tudomásul, halványan elmosolyodik, hogy végre valami feladatot is kapott, ez majdnem megkönnyebbülés, tulajdonképpen öröm. Nem kritizálja a helyválasztást, a teraszig kíséri a szemével Ilenone-t, aztán a pulthoz lép, hogy kitalálja, mégis miféle ételekből tudna itt szerény, mondénpiszkolt lakomát rendelni egy herceg számára. Abban legalább van gyakorlata, hogy be tudja lőni, mely ízek tökéletesen idegenek, melyek visszataszítóak, melyek tűnnek a tündérhoniak őrjítően halovány másolatainak, milyen aromákban lappang az Ősz és a Tél, hogyan keverhető ki az otthonosság illúziója. De Ilenone-t magát nem ismeri, és ha benne bosszantja a megtévesztő, felszínes engedelmesség, meglehet, a mondén tündéreledelpótlók is csak felhergelnék. Elég soványnak tűnik.
    Így aztán nem megy messzire, beéri azzal, ha talál valami ehető falatot azon a két brutálisan megrakott tálcán, amit elé tesz le a teraszbeli asztalon. A sajátján egy adag étel van, lassú szénhidrát főleg zöldekből és testtömegarányos fehérje; érzi már, hogy a test fiatalsága és ereje nem örök ajándék, csak kölcsönkapott, mint sofőrnek a limuzin, amit vezet. Herceg elé azonban mégsem tehet pusztán észszerű mennyiségű ételt. A kínai pultos és pénztáros számára valószínűleg egyébként is mindent megmagyaráznak a kivörösödött szemei.
    - Köszönöm az ételt – mondja ismét, de megvárja, hogy Ilenone nyúljon az evőeszközökhöz hamarabb, ha már egyértelműnek vette, hogy a korábbi éhségre vonatkozó kérdés invitálás az úr asztalához. Itt ugyan nem olyan élesek a fények, mint a benti részben, de így is most először van alkalma közelről és nem félhomályban nézni, és ez olyan intenzíven hat, mintha reflektorok világítanák meg, szinte látni véli a bőre alatt az igazi tündérarcát, amire ezt a sötét, mondén maszkot feszítették rá. Még így is túl sok, inkább a tányérjára szegezi a pillantását, és fokozatosan szoktatja magát a közelségéhez.
    - Ha megengeded – köszörüli meg a torkát –, kérlek, pontosítsd a korábbi parancsodat. Nem védhetlek meg, vagyis feltételezem, nem viselhetek fegyvert és saját magamat sem használhatom a pajzsodként. Nem is figyelmeztethetlek a veszélyre? Nem is vehetem észre? Azt akarod, hogy vak és süket legyek a külső fenyegetésre, amikor a társaságodban vagyok? – Már nem mutatja ki, hogy szenved a tiltástól, kifejezéstelenek a kérdései, őszinték, nincs mögöttük több, mint a számára megsemmisítő parancsnak való megfelelés vágya. Újra felemeli a pillantását, a pupillája összeszűkül ismét, szemrése keskenyebbre rándul, mintha valódi ragyogás lenne Ilenone látványa a szemeinek. – Adj valami más feladatot helyette. Kérlek. Hadd legyek a hasznodra.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Kedd Aug. 09 2016, 10:45

    Sion

    - Én is ettől tartok - közönyös derű billeg a hangjában, mint egy ágra lebbent madár, kettőt lép oldalra, félszökkenés, egy gondolat, és máris valami sokkal szörnyűbb helyen volna, egy árnyékban rejtőző bagoly sötét gyomrában, kegyetlen csőrében, széttépett kis élet. A derű múlandó, ám hiába mondják, a szavak nem szállnak csak úgy el a levegőben, kis szünettel a tündér alaposan meghányja-veti magában azt a gondolatot, amiről Sion szól. Lemondott róla, de semmi nem örökké tartó, még a halhatatlan élet sem az, és főleg az őszben, minden változásban van és ott is marad, nincsenek rögzített állapotok, csak amiket a makacsság kikötöz egy karóhoz, ám Ilenone széltermészetű lény, vihar, míg Ailill maga volt az orkán, a mindent elsöprő sötét erő, addig a herceg robajló, örvénylő égiháború, aki visszafordul a dombok karéjáról, előreküldi a gyorslábú esőszagú első szelet, maga mögött vonja a hideg, éles, metsző tisztaságú vándorló legeket, de mind e mögött ott van a változékonyság melege, az enyhülést jelző játékossák, a huzat, ami falevelekkel zörög, szórakozottan kéményekbe huhog, szimfóniát hajlít a lengő ágakból, betömi a szabadban időzők fülét, és messzire viszi az ökörnyál apró utasait, puszta szívességből, minden ütközéssel megváltozik az iránya, és körülnyalogatja a vörös tündérhez hasonlóakat, akik szilárdan állnak még akkor is, amikor semmi nem indokolja a szilárdságukat.
    - Távol álljon tőlem, hogy megkritizáljam apám módszereit, így nem mondom, hogy ez rossz, viszont nagyon szomorú. Nem vagy néma, a szavaidat éppen úgy uralnod kell, mint a tetteidet, nem azért, hogy úr legyél felettük, hanem hogy egész általuk. Tényleg meg kell tanulnod - bólint rá végül kecsesen, elismerőn. Bár a legrosszabb tanítómester mellé osztotta be az élet, a gyászába feledkezett tündérherceg nem a türelméről és elfogadóképességéről híres. Sajátságos utat jár, távol a komfortzónájától, elhagyva hercegi palástját és udvarát, a méltóságának foszlányaiba burkolózva nem csak a világ idegen számára, de Sion és a szándék, ami a gesztenyetündért hozzá hozta. Nem uralja őt, csak Sion rákényszeredett, hogy engedelmeskedjen neki, ez pedig zaklatottá teszi a herceget, még ha nem éppen a zaklatottság is a legkézenfekvőbb kifejezés, amivel a viselkedését jellemezni lehetne. Nem érti, nem tudja, nem látja át, nem tudja, mire számíthat tőle, és az nem tetszik neki, amire igen, ő maga is nem-tündérré vált Ailill kéznyoma alatt, hiszen megkapta ő is a maga pofonját, ám az nem a bőrét pirosítja, mint Sioné, hanem az önérzetét.
    Nem lehet megnyugtatni a herceget ropogó csonthéjba burkolózva, ami mögött Ailill szolgájának puha húsa van. Ez a látvány bántja a szemét és a lelkét, a hűtlen apa kéznyoma a héjon nem csalogatja az ő ujjait.
    Megrezzen a levél érintésétől, hátrasandít, bár óvakodik attól, hogy alaposabban szemügyre vegye, kénytelen megállapítani, hogy Sion, mert látja a leveleket tündérebb, mint amilynenek nevezte. Megfogni az Őszt nem könnyű, egy ember számára lehetlen, bűbájnak kell áthatnia hozzá a testet, hogy ne sodródjon tova az ujjak között a víziónyi száraz levél. Őszintén kívánja, hogy az elismerésének hangot adhasson, ám ez nem az az idő.
    - Már értem, hogy Kazimir miért olyan dühös rád. Semmilyen szinten nem veszel részt, és főleg nem örömmel egymáshoz kapcsolódott természetes folyamatokban. Nem gondosodsz és nem fogadsz gondoskodást, ezért nem érted azt, hogy mit ad az úr a szolgának a parancson kívül - a hangja álmatag, bókoló virágok, későn nyílók, és mégis szépek az út mentén, sárga fű közé hajlott fejű álmos kis semmik, az utolsó bogarakat elcsapdázó küllemmel és kellemmel. A remény virágai, a felismerés virágai, ámbátor a probléma megnevezése még nem jelenti természetesen a megoldását is.
    - Mintha én is hallottam volna ezt a történetet, de olyan régen volt, hogy egészen elfelejtettem - összeráncolja a homlokát. - Engem nem az a bűbáj ért, ami a szemedben tükröződik belőlem, az nem a legveszélyesebb, és elzárva sincs, bár megkívánná magára a nevelő célzatú pórázt - jó lenne csak elhatárolódni a kiszakadt résztől, ám valamiért nem tehetik meg, mint az a tündér, a távoli emlékezés ködfalának illékony délibábja.
    Rajta tartja a szemét a feladat teljesítésén, legyen akármilyen egyszerű is az. Hamar helyet foglal, befelé fordulva a szeme éppen csak érinti a többi vendéget, az ajtón be és kilépőket, ám mert Ailill jele nem tűnik fel, megállapodik a tekintete Sionon. A zöld sál, amit a nyakába vetett mintha a jelenlétét hordozná magában, akárha ott állna mellette, a kiterjedése, a varázshatalma, a testmelege egyszerűen nem érhet a terasztól a pultig, mégis a víziója körülveszi, minden mondénparaván mögötti jelenléttel. Van valami szigor a tekintetében, amitől a halandók együttérzéssel viseltetnek a figyelmével kitüntett Sion felé, ám ő a maga bőrén érezheti, hogy ebben a megfigyelésben nincs semmi más, mint érdeklődés és mérlegelés, meginduló gondolatok, amik aztán elpihennek, nem rontanak neki fejjel a falaknak, még előtte leülnek néhány szívdobbanásnyira. Hasonló pillantással nézi végig a tálcát, a mimikája szinte rezzenetlen. Természetesnek teszi a bőséget, egyetlen szóval sem tiltakozik ellene, soha nem lehet felesleges a választási lehetőségek garmadájával kínálni egy herceget.
    - Jó étvágyat - felel a köszönetre egyszerűen és felveszi az evőpálcikákat. Ő talán nem is éhes, vagy legalábbis, nem sürgetőbben éhes, mint máskor, amikor figyelmen kívül hagyja a test szükségleteit, ám ha már az udvari etikettet megtanították Sionnak, nem ő lesz az, aki szárában letiporja ezt, hiszen fontosnak tartja. Mindig az úr eszik először, és ha már büntetik a szolgákat, ha nem türelmesek, úgy magukat az urakat is köti a szabály, hogyha egy asztalhoz ülnek a szolgáikkal, akkor engedjék őket enni azzal, hogy megteszik a megfelelő mozdulatokat. Kötelezettségek mindkét fél részére. A pillantását leveszi a másikról, ügyesen bánva a pálcikákkal (ennél cifrább evőeszközök is teremnek a koboldok és pixiek honában) néhány falatot kiemel a tálca kínálatából. Még egy verebet sem telítene meg, de végtelen sokáig rágja, az étel élvezetének legkisebb jele nélkül, bár küllemre, gusztusra és illatra minden kifogástalan. Valahogy mégis kelletlennek tetszik, ám ez belső forrású komor feszesség a bőre alatt, egy rákényszerített állapot fullasztó sötétje. Feltekint a torokköszörüésre.
    - Csak rajta - hátradől, a szószban járt pálcikhegyeket egy tányér felett tartva figyeli Siont, és egy kissé elmosolyodik.
    - Mindenképpen viselhetsz fegyvert, ez az emberek lakta világ, ahol a boszorkánymester, a vámpír, a vérfarkas, a démon és a nephilim egyként megterem a mondének között, és nem tenne boldoggá, ha a parancsom értelmében elpusztulnál, ha ezek valamelyike megtámadna - van valami viszolygás a hangjában, mint ha a puszta gondolatot undorítónak találná, hogy ezek a lények veszik a bátorságot és megtámadnak egy tündérszolgát.
    - Természeteen nem lehetsz a pajzsom. A parancsom arra vonatkozott, hogy nem védhetsz meg, se testtel, se fegyverrel, se figyelmeztetéssel. Észreveheted a veszélyt... hm, hogy mit tegyél, ha én viszont nem veszem észre... nem tudom - emeli meg a vállát hirtelen, könnyedén, szinte jókedvűen. - A figyelmeztetések lehetősége attól függ, hogy milyen hangulatban vagyok, és mennyire tudod jól megfogalmazni a veszély természetét. Ha nem sértesz meg vele, figyelmeztethetsz - néz Sionra, apró kegyetlenség, nem különösebben durva, de azért mégiscsak kegyetlenség. - Ha vaknak és süketnek kívánnálak, vakká és süketté tennélek fizikailag, nem kell megcsonkítanod magad a társaságomban - úgy mondja, mintha engedély lenne, de valahogy szórakoztatónak is találja ezt a beszélgetést a morbiditása ellenére. Előretámaszkodik, nagyobb sóhajjal, valami zöldséget pálcikáz a fogai közé, némi rizsgolyócskát, aztán a tétlen pálcikavéggel bonyolult tündérírás-mintát mázol szószból egy fehér tányér szélére, oda sem nézve, mert a figyelme a vörös tündéré.
    - Légy türelemmel Sion, nincs körülöttem sok feladat, bár nyilván erről Kazimir másként vélekedne, ha aggaszt a tétlenség, segít neki, nincs ellenemre, viszont a haszon fogalma jelenleg számomra egyedül abban jelenik meg, hogy megtaláljam az apámat. Ha ebben nem tudsz a segítségemre lenni, akkor nem adhatsz nekem olyat, amire szükségem van, kéretlen felajánlásaidon keresztül Ailill megsértett engem - rózsaszín nyelve lenyalogatja a tintának használt szószt, elgondolkodik az ízén, végigtekint a tálcán.
    - Van itt bármi, ami alkohol?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Kedd Aug. 09 2016, 12:44

    Ilenone

    - Köszönöm – hajt főt újszülött hálával, mert amilyen türelmetlen és elkényeztetett úr Ilenone, annyira becses a kapott tanulóidő, még ha a terep nem is a legalkalmasabb hozzá. – Nem szándékom visszaélni a türelmeddel. – Az embervilágba űzött hercegnek van elég baja anélkül is, hogy kiöregedett lovakat próbáljon újra betörni. De hogy ez a hibás kivitelezés Ailill eredménye volna? A tündérúr szolgává tette, mert az apja is őt szolgálta, de nem csiszolta ki, nem formálta, és ő sem szolgálhatta Ailillt. Minden, amit Ilenone gyűlöl benne, idegen kezek nyoma.
    Ailill fel tudta pattintani a csonthéjat, de az túl rideg volt, ezért az első ellenszegülésére inkább darabokra törte a markában, és félredobta a szilánkokat a barna béllel együtt. Egy évszázadba is beletelt, mire újra kérget növesztett magán. Ilenone pedig ahhoz szokott, hogy az apja feltöri neki a kásás, fehér húsú nyáridiókat is, keserű lenne neki az ő belseje.
    - Azt hittem, értem. – Igen, azt hitte, hogy bőven elég látnia, mit tesz másokkal a csonthéj hiánya, olyanokkal, mint Kazimir, akik elhiszik, hogy többek hasznos eszközöknél. Ilenone vele is ezt fogja tenni. Valószínűleg ezt teszi mindenkivel, aki a keze alá kerül, igába vonja őket a törékenysége, gyönyörű bánatvégtelenje mögé rejtett lebírhatatlan erőkkel. Aztán kifacsarja a saját sugarain érlelt gyümölcsöt, és végül ugyanazon a szemétdombon fog kikötni, ahová Ailill hajította. És mégsem tehet mást, mint hogy önként leveti neki a csonthéjat, kínlódva, darabonként, bárhogy, ahogy csak képes rá. Talán akkor sem tudna mást tenni, ha nem kötné ide a madár parancsa. – Bocsáss meg, herceg. Nem volt részem ezekben. Nem tudom, hogyan fogadjam a gondoskodásod, amit nem érdemlek meg. – Rekedt a hangja, mintha túllépte volna a megszokott napi beszédmennyiséget, amelyet még olajozás nélkül kivitelezni tud, vagy mintha nem illenének a szájába az új szavak. Nem is illenek. És túllépte valóban, talán egy hónapra való mondatot pazarolt el már arra, hogy értelmetlenül felbosszantsa velük Ilenone-t.
    Aki tényleg nem olyan. A tapintatlan kérdés nem dühíti el, választ kap rá. Szerette azt a történetet, borzongató volt, de szép. Most viszont egy másik borzongató szépség érdekli, róla próbál meg minél többet megtudni, és rajta kívül semmi mást nem hagy hosszabb időre a tudatába tolakodni.
    - Akkor hogyan...? - Nemcsak válaszolni, de kérdezni sem tud rendesen, keresgéli a szavakat. - Miként, mi vált ki belőled tükörképpé?
    Még a magasan végződő nyakú, második bőrként a testére simuló felsőben is túl soknak érződik, hogy a herceg figyelme, egész valója épp a lazán a nyakába vetett sálból sugárzik ki köré, és most már érzi a kényszert, ami eddig jelentéktelen kis szurkálás volt, hogy megigazítsa vagy pláne levegye. Nem teszi meg. A mondénekből könnyen facsar ki érzelmeket, embersége és dzsinn vére valahogy épp megfelelő arányban elegyedik ahhoz, hogy maguk közül valónak, de maguk felett állónak is érezzék. Most viszont nem neki szól ez az együttérzés, hanem Ilenone-nak, aki beburkolja a sötét fényével, mint egy kicsiny, karcsú világvége.
    - Jó étvágyat, herceg – viszonozza, újabb köszönöm valójában ez is, mert látja, hogy Ilenone az ételhez nyúl, és ezzel engedélyt ad neki, hogy egyen a társaságában, de épp csak unalomból turkál bele, így az egész valóban gondoskodás. Gondoskodás, amit nem akart, de amit most kénytelen elfogadni, hálát érezni miatta, pattanásig feszülten beleállni a szolga számára könnyen jövő kötődés követelőző centrifugális erővonalaiba. Majdnem leküzdhetetlen a kényszer, hogy egyen gyorsan, falja fel két harapásból az ételt, amit kapott, hátha azzal csökken a méreg hatása. Majdnem leküzdhetetlen. De leküzdi. Olyan lassan és gépiesen eszik, hogy szinte látszik, minden egyes izomrostot tudatosan kell működtetnie hozzá.
    Halvány mosoly próbál kiülni az arcára Ilenone viszolygása hallatán, de végül nem jut át a szűrőn, csak a szája vonala lágyul meg. Már felitták a pórusai azt a kegyetlenséget, hogy épp azt tagadja meg tőle, amivel szavak nélkül is kifejezhetné a hűségét, így már csak arra pislant egy hosszút, ahogy a herceg hangjából kicsendül, hogy mulat rajta, vagy a beszélgetésükön (mindkettőn?).
    - Megértettem.
    Majdnem hátrahőköl, amikor Ilenone előretámaszkodik, annyira túl sok világosban és ennyire közel belőle minden, annyira tudatában kell lennie, hogy megéghet, ha túl közel kerül; aztán: már rég közelebb van, mint valaha is akart volna, és törvényszerű, hogy meg kell égnie. Elborult szemmel igazítja meg magán a sálat végre, szorosabbra húzza a nyakán, azután néz csak a hercegre.
    - Ezt viselnem kell? – Elvégre csak egy kósza mozdulat akasztotta rá, nem is viselte úgy, mint egy ruhadarabot, és most ez is túl sok, ahogy önkéntelenül megigazította. Előrenyúl, hogy megmutassa a tálcán az alkoholt kis néhány decis üvegekben. – Licsibor. Szilva. – Bár millió dolog van, amire figyelhetne, megjegyez minden egyes falatot, amely Ilenone szájába kerül, még akkor is, ha nagy valószínűséggel a herceg jóllakatásáról továbbra is Kazimir fog gondoskodni. – Akkor bizonyára van olyan jelentéktelen, tudását nem igénylő munka is, amitől örömmel megválik. Köszönöm. – Pillantása önkéntelen bálványimádásával végigsimítja azt a retinagyilkos arcot, hálás, leplezetlenül, talán eddig a leginkább ezért tud őszintén hálásnak lenni. A tétlenség azok közé a megpróbáltatások közé tartozik, amelyeket kimondottan rosszul visel.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Kedd Aug. 09 2016, 15:04

    Sion

    - Ezt megértem, még senkinek sem tett jót, ha visszaélt a türelmemmel - és abban, ahogy mondja, nincs semmi fenyegető, noha ez egy fenyegetés, inkább ilyen kombinációban csak egy szomorú figyelemfelhívás. Tudja magáról, hogy Ailill erejéhez képest semmit nem demonstrál, a szomorúság megül rajta, könnyű figyelem kívül hagyni, ha nem tesz durva és hangos dolgokat, a létezése megcsendesedett, amióta gyászol. De nem akarja meglepni Siont azzal a pokoli dühvel, amit a nyakába szabadíthat, ha nem közelíti meg kellő óvatossággal és tisztelettel a türelem kérdését. Van a számára türelme. Még talán kockacukor is akad az öreg lónak, de csak akkor, ha nem makacskodik túlságosan. A herceg mindig is a kényelmes kihívások híve volt megtehette, Ailill őt így nevelte a saját fiának, a saját szolgájának.
    Bólint. Jól látja a férfin azt, amit hitt, hinni vélt, ám a szemei és biztos tudása megcsalatták, megtörtént éppen ez a tündérherceggel is, ám az ő tévedése csak neki fáj, nem vonzza magára senkinek sem a haragját, mint egy szolga tévedése, aki eltévedvén az urának is csalódást okoz. Nem volt Ilenone mindig ilyen. A gyász előtt senkire nem lehetett volna hatással a bánata, hiszen nem volt bánata, a gyászának fekete huzalai nem keretezték volna a gondolatait, kettétépett haragjának félvicsorú fenevada nem is élt még, nemhogy a lelkéből kitépve acsarogjon Sionra. Ilenone új, majdnem olyan újszülött, mint Sion hálája, és legalább annyira a helyét keresi a megváltozott erővonalú világban. Kazimirt sem ő tette ilyenné, a szeptembervörös tündér magától készségesebb, kiszolgálóbb, ami a különbség közte és Sion között az, hogy ő szereti a tündérherceget, szerette akkor, amikor önmaga volt, és szereti most, összetörten és kifordulva önmagából, emberbőrbe csomagolva, mert ez számára egy természetes késztetés, noha Ilenone gyászdühe kikezdte már a szeretetét, kimart az oldalából nagy falatokat, de még az első munkájával sem készült el Ilenone, máris új anyagot kapott a keze alá, az apjától, aki megrontotta szépre hajló szenvedélyeit. Sion kivételes, bizonyos szempontból az első, aki Ilenone keze alá került, és a törékenységével, bánatharagjának végtelensége által formálódik, vagy sem.
    - Pedig ez tényleg nagyon egyszerű - az ő hangja selymes, mint egy elcsillapodott este egy hosszú, esős délután után, amikor a rózsavörös alkony érinti az égi könnyek üvegcseppjeit a leveleken és szárakon, köveken és terméseken. - Érdemeld meg, kizárólag ezért létezik a gondoskodás, a kegy, a szolgálati elvárás, ezért van herceg, és ezért van szolga - kissé csodálkozva formálja a szavakat, amikről nem gondolta volna, hogy valaha ki kell mondania, ám az ízük nem vet kellemetlen visszhangot a szájában, felnyomva a nyelvével a szájpadlására sem érez mást, mint némi csodálkozást.
    - Erről inkább az asztalnál beszéljünk majd - habozik egy pillanatra, ám a tündért nem a tapintatlan kérdések azok, amik általában feldühítik, vagy zavarba hozzák, mi több, szívesen válaszol rájuk, szinte szívesebben, mint bármi mást csinál, beleértve az evést is, aminek hamarosan nekilátnak. Nem siet rögtön a téma elé, mintha keresné rá a megfelelő időt, addig elszemléli a falatozást, annak feszültsége megül a levegőben, megszimatolja, megkóstolja, mintha Sion nem csak a falatokat gyűrné le, hanem valami mást is, és a tündérherceg nem értheti, hogy mit csinált rosszul. Az ereje túl hatalmas ahhoz, hogy ne érezze belenyomódni az elégedetlenséget, Sion bosszúságát, a győzelmét önmaga felett, ami nem hoz diadalt, kellemetlen kérdőjelekké válnak a firkált szószminták a tányér szélén, önkéntelenül is firtatja a levegőt, a porcelánt és a tündér pillantását arról, hogy mi történik körülötte. Vannak dolgok, amiket Sion nem ért, és vannak, amik előtt a herceg áll makulátlan, fehér értetlenséggel, üres lapokkal. A megfeszített izmok lassú munkája gépezetszerű, ahogy előrehajol, ezt is megbámulja, majd a sálra néz, mintha csak most venné észre, hogy egyáltalán ott van a halványzöld kiegészítő.
    - Ha akarod, leveheted, de a saját érdekedben soha ne említsd senkinek, hogy megengedtem, hogy visszautasíts valamit tőlem. Oda lenne a tekintélyem, és az udvariak még a végén boszorkányüldözést tartanának és máglyára vetnének téged azért, mert kényelmetlen neked valami tőlem, ami kitüntet a figyelmemmel és hozzám köt - leteszi a pálcákat és felveszi az egyik üveget, érdeklődve belenéz, megszimatolja, macskavonalú szája felhúzódik, mintha tényleg macskás érzékei volnának. Kis pohárba tölti a szeszt. Egy mozdulattal megnyújtja, apró lobogás, de arra éppen elegendő, hogy egy másik tányérról felvett barackdarabot pálcára szúrva lassan megbarnítson felette.
    - Ne légy Kazimirrel túl engedékeny, és ne fogadj el tőle túl jelentéktelen munkát. Végső soron még mindig atyám szolgája vagy, rangban előrébb állsz, mint az én szolgáim, amíg a Görbe Tükör felett csak régensherceg vagyok, és nem a valódi uralkodó, márpedig hogyan is lehetné valódi, amikor apám él. Persze a dolgok némiképpen megváltoztak, de ahogy mondtad, érkezések második percének közepén, a szolgám nem ad okot az elégedettségre, így nincs oka kihasználni azt amilyen helyzetben te vagy.
    A megbarnult barackszeletet belemártja egy barna szószba, majd újra az alkohol tüze fölé emeli, amíg rá nem szárad a kéreg.
    - Ez vagyok én - jelenti ki teljes magabiztossággal, hirtelen visszatérve a tükörkép kérdésére. - A szesz Ailill halála. Amikor hírét vettem, elgyászoltam őt, feketébe öltöztem tündérként. Ám a felszínre hívott az életének jeleivel, nyomaival, ezért emberbőrt húztam arra a hazug tündérre, ami voltam. Ailill semmivé tette a gyászom, értéktelenné a bánatot, hazugsággá az elmúlt éveket, amíg csak rá gondoltam otthon. A bánat a barack barna cukorkérge és rajta ez a réteg húsból és valószínűleg valamiből, amit az emberek csak E-számnak neveztek a mondénkülső, ami most én vagyok. Elhatárolódom a hazugsággá lett gyásztól, a napfény érlelte gyümölcstől, ami én voltam, mielőtt apám meghalt volna, de hiába a látszat - forgatja meg a pálcán a gyümölcsöt - a valóság mélységei mögött, a láthatón és tapasztalhatón túl is létezem. Tündérlétem, tündérgyászom, az életem, az indulataim léteznek anélkül is, hogy magamhoz fogadnám őket. Eltemettem a valódi természetem, mert Ailill is eltemetett engem, de valahogy utat talált magának a tükörképeken keresztül, és most ott időzik a szemedben. Bármire képes, de én sem tudom, mire hajlandó igazán. Ugyanazt akarja, amit én, igazságot, elégtételt, Ailillt, de ha engem civilizálatlannak és esetlennek tartasz az emberi világban, akkor ő a barbár, erőszakos vágy minden világban, a nyers, kifordított rózsaszínű húsakarat, ami meggonoszodik, megfeketedik a csalódottságtól, amit én is érzek - őszinte szavak, és nem csak azért, mert hazudni képtelen. Őszintén elmondja azt, ami a gyengesége, a múltja és a silány ígéretű jövője. Sion gondja is ez, bármennyire is nem akarta egyikük sem, körülveszi ez a jelenség, benne van, átitatja, megszennyezi és ahogy látszik, meg is támadja, ha úgy adódik. A herceg úgy véli, joga van tudni azt, kinek, minek a szolgálatában áll, még ha úgy is beszél vele, mint egy kutyával, többre tartja egy oktalan állatnál, akinek csak futnia kell parancsszavak után. Sion sose volt még senki bizalmasa, ám az új munkakörének még munka nélkül is velejárója egynéhány bizalmas gondolat a hercegi készletből.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Le Bernardin

    on Kedd Aug. 09 2016, 16:55

    Ilenone

    - Ebben nem kételkedtem – ad csendes választ a csendes figyelmeztetésre. Bármilyen szelíd pataknak látszik is Ilenone ahhoz a megáradt folyóhoz képest, amelynek Ailillt ismerte, már tudja, hogy a látszat csalóka. Ilenone talán nem piszkolja be a kezét puszta szórakozásból, de el tudja képzelni, hogy ha egyszer igazán feldühíti, a könnycsatornájában vájkáló tükörképmás csak gyöngéd cirógatás lesz ahhoz képest, amit még mutatni tudhat a fiatal herceg. Pedig nem tűnik őrültnek, akármit is mondtak róla a rossz nyelvek.
    Szó szerint beleborzong a hangjába, úgy siklik végig azon a kevés fedetlenül hagyott bőrfelületen, mint egy darab selyem, tényleg, lecsordul a tarkóján a gerincárkába. Egy pillanatra lehunyja a szemét, annyira jóleső az esőverte tájra hulló nyugalom, hogy le akar kuporodni elé, meg akarja adni magát teljesen és tökéletesen; jobban esik a hangja, amellyel csak úgy menet közben veti oda neki a szavakat, mint a türelme és mint az étel, jobban, mint az, amikor végre a saját nevén szólította, a hangja beszivárog a csonthéj alá, hogy elporlassza azt. Annyi mindent tehetne vele, amit szemrebbenés nélkül tűrne, annyi komiszságot tudnak kieszelni a tündérek, amelyekhez hozzászoktatta magát, de a kedvesség… arra nincs felkészülve, az előtt nem tud nem megrogyni a térde.
    - Azon leszek – küszködik azzal, hogy kimondja, szinte csak egy mordulás ez a két szó, annyira rekedt.
    Nem nehéz észrevennie, hogy a feszültsége megül közöttük, és meg is próbál azonnal úrrá lenni rajta, hogy ne bosszantsa vele Ilenone-t, elvégre a gondoskodására így reagálni valóban több már, mint hálátlanság. Inkább feladja, hogy uralkodjon magán, nehéz ellenfeszíteni a saját ösztöneinek Ilenone árgus szeme előtt, túl nehéz, mintha először csinálná. A tányérján lévő étel utolsó harmadát úgy eszi meg, mint egy kiéhezett kóborkutya, mintha maga a táplálkozás volna az a kiszolgáltatott helyzet, ami ellen önkéntelenül is, minden önkontroll ellenére védekezni akar. Mélyeket szusszan, eltolja magától a kiürült tányért, mint egy marni készülő mérgeskígyót, pedig az megmarta már, és rég belelövellte a mérgét a szúrcsatornába.
    Tekintete csupa értetlenség, csupa szégyenkezés, amikor a válasz hallatán újra a tündérre emeli a pillantását. Magyarázatot kellene adnia az előbbiekre is. De erre megint nincsenek szavai. Amelyek vannak, azokat ha kimondaná, ő is kivágatná a saját nyelvét a herceg helyében. Mégis kierőlteti magából:
    - Igazad van, herceg. Nem vagyok jó szolga. Gondoskodni akarok, és nem akarom, hogy gondoskodjanak rólam. – Egyenesen Ilenone szemébe néz, pupillái feketéjéből a saját őszinte szégyenkezése sugárzik keresztül a szoborarcon. – A nagylelkűséget nem tudom máshogyan értelmezni, mint előkészítést, blansírozást. Csak pazarlod rám a kedvességedet. Bocsáss meg érte.
    Úgy veszi az ujjai közé a zöld sál anyagát, mint korábban a falevelet, de ez a mozdulat még bizonytalanabb, még céltalanabb, csak valami automatikus birtokféltés mosódik bele.
    - Nem tudtam, mi vele a szándékod, eszemben sincs visszautasítani – rázza meg a fejét még mindig szégyenkezve. Kitünteti a figyelmével. Hozzáköti. Újra leveszi a nyakából a sálat, és ismét kisimítja, majd újra maga köré tekeri, most már alaposabban igazítja el. Hiába minden próbálkozás, folyamatosan borzong az érintése alatt, mintha tüdőgyulladást kapott volna azon a hosszú, esős délutánon, amely most úgy tetszik, véget ért.
    Kutatóan fürkészi végig a herceg arcát, miközben az a vörös tündérről beszél, meglepi az instrukció, nem erre számított. Önmagától sem esett volna nehezére a megbecsült, régi szolga keze alá dolgozni, elvégre sokat volt utolsók közt utolsó – és végtére is ki mástól tudná jobban elsajátítani, mit vár el a szolgálóitól Ilenone? –, de a korábbi engedélyből úgy hitte, Ilenone szándéka is az, hogy ezzel adjon még egy pofont a büszkeségének. Ehelyett Kazimir fölé rendeli. Még kínosabb felállás kettejüknek. Ailill kéznyoma Ilenone szeméből visszatükrözve olyan, mint a pestis, a lépfene az arcán, a leprások kereplője a kezében.
    - Azt hittem, nagyon is elégedett vagy vele – húzza össze a szemét értetlenül, őszintén, de bólint, hogy tudomásul vette az akaratát, nem áll szándékában vitára kelni vele. – Úgy lesz, ahogy kívánod.
    Előretámaszkodik ő is az asztalon, úgy figyeli feszült éberséggel a bemutatóval kísért magyarázatot. Nem minden világos, a finom kézmozdulatok viszont fogva tartják a tekintetét, leigázó az őszintesége, amelyet most kénytelen szótári bizalmasságnak értékelni. Máshogyan, mint azokat a titkokat, amelyeket azok a tündérek fecsegtek el neki, akik ideig-óráig éltek a szolgálatával. Újabb roppanás a csonthéjon.
    - Ő vagy igazából – szisszen végül összegzően, és széttárt ujjaival újra végigsimít a szemzugaiban, ahová befúrta magát az eltemetett, száműzött őrület. Ilyen hát a herceg. Ilyen volt azelőtt, hogy a felszínre jött volna. Igazat beszéltek mégis. Az, akivel beszél éppen, az az illúzió, a tagadás keltette látszat. – Mi történne, ha újra magadba emelnéd a valós természeted, herceg? Mi történne veled? Mi történik majd, ha megtalálod őt? – Nem biztató gondolatok, megrázza a fejét, mintha csak az aggodalmakat akarná lesöpörni magáról, mint az aszott faleveleket.
    avatar
    Ilenone Morgan

    Faj : Tündér
    Alfaj : Elf
    Rang : Nemes
    Udvar (Királyság) : UnSeelie (Ősz)
    Kor : 2016

    Re: Le Bernardin

    on Csüt. Aug. 11 2016, 17:26

    Sion

    Máshol húzódik ennek a hercegnek az ítélete, hogy mikor érdemes bepiszkítania a kezét. Akármennyire is az apja fia, voltaképpen mégiscsak elkényeztették, sokkal kevesebb mocskot lát szívesen a környezetében, mert nem akarja tisztára mosni más szennyesét, az ő kezei nem erre vannak. Vérrel újraszentelni a már megrontottakat, megvan ennek a hangulata, mint az új szántásnak a földben, de a gőgös kis herceg többre tartja a kényelmet és a kiszolgálást a munkánál. Ha dolgozni akart volna valakinek a jellemén, a testén, az elhivatottságán, akkor kinyúlt volna érte, de így csak olyan, mint a művész, akinek a kezei közé erőszakoltak egy félkész szobrot és ráparancsoltak, hogy dolgozza készre, mert nincs más, nem tehet mást, nem szabad az akarata, ki sem hajíthatja, a duzzogásra nem megy semmire. A szobor, a kemény agyag, aki ebben az esetben Sion maga keményen ellenáll. Mert ilyen a természete.
    Kedves akar lenni, még ha a vörös el is veti magától ezt a kedvességet, és idegenül szemléli a görcsösséget, amit kivált ezzel. Úgy figyeli, mint egy madár, mint az első madár, aki embert látott cselekedni, csodálkozva és értetlenül. Hogy lett az étkezésből erőszaktevés? A pompás lakomából pellengér? A nemes evésből rohanó kapkodás? Hökkenten figyeli a megürült tányért, és nem érzi úgy, hogy egy fajba tartoznának a tündérrel. Meg kellene tanulnia azokat a szavakat, amiket nem mond ki, mert így, noha a tündérherceg nem kérdez, megmarad köztük az elutasítottság. Ez nem volt közös vacsora. Ez egy ijedt habzsolás volt, amihez a herceg közepesen szép díszletet szolgáltatott, hiszen még a levélhullás is abbamaradt.
    - Ezek a szavaid némiképpen ellentmondanak a tapasztalataimnak, hiszen gondoskodni sem akarsz. Megszabadulni akarsz. Nem bocsátom meg. Neked kell megtanulnod, hogy ne pazarold a kedvességemet - a pillantása a sálra ereszkedik, ahogy újra elfoglalja a helyét a másik nyakában. Jobb így, kétség kívül, mint hanyagul odavetve, mint egy levetett, halványzöld kígyóbőr, így a tekeredése már öltöztet és talán nem fojtogat.
    - Anélkül feszengtél ellen, hogy tudtad volna, mi vele a szándékom? Mintha megtámadott volna a sál - nem hiszi, hogy akár az emberek között van ennek a viselkedésnek bármi létjogosultsága, ám nem éri az emberek működését, soha nem is értette, így ebben a kérdésben bármit nyilatkoznia úri túlzás lenne.
    - Az az érzésem van, nem-fiú, hogy nem szolgaként vagy bukott, kizárólag a közelemben viselkedsz természetellenesen, különben nem éltél volna ilyen sokat meg - a hangjában nincs bírálat, a hangja kéregmeleg, langyos és nedves, forró napsütét utáni esőverést idéző, kellemes. Felüdülés a számára, hogy talált egy magyarázatot. Ailill ráébresztette, hogy nem olyan pótolhatatlan, nem olyan kiváló, nem olyan nagyszerű teremtmény, mint amilyennek kényeztette, Ailill szolgája pedig Ailill arcát, kézjegyét hordozza a neveltetésében. Így már nem csodálkozik a képtelenségén, ahogy a földi göröngyök sem csodálkoznak a jégverés keménységén. Más világból származnak.
    - Az elégedettség ebben a világban egyáltalán nem jellemző rám - felel a hitre nem többet és nem kevesebbet, mint amennyit felelni lehet, ha Sion nem fogalmaz meg a számára valódi kérdést ezzel kapcsolatban. Ám a korábbi kérdését a szavához híven azonnal megfeleli, amint lehetőséget ad rá magának.
    - Nem, Sion, nincs olyan, hogy ki vagyok igazából. Én vagyok mindkettő. Az enyém az akarat is, amivel elvetem magamtól azt a részt, ami szintén az enyém volt valaha, ám már nincs szükségem rá - nagy sértés lenne úgy vélni, hogy a herceg leegyszerűsíthető a bestiára, ami beköltözött a másik tekintetébe, ott kéjeleg, látja, ha csak ránéz. Látja Sionban azt, amit Ailill tett vele. Milyen tökéletes ajándék, hogy a szeme tükre csatornát nyit a mementónak, amitől legszívesebben szabadulna. - Ezekre a kérdéseidre keresem a választ én magam is, mert ezek az én kérdéseim. Úgy gondolom, hogy nem tud többé a kétféle természetem egymásba emelkedni, de ez nem bizonyosság addig, amíg Ailillt meg nem találom, és el nem döntöm, hogy mit teszek vele, ha ez megtörténik. Vagy amíg ő maga el nem dönti, hogy mit tesz velem akkor - teszi hozzá, és ez a mondat baljós, mint egy látóhatáron felemelkedő felhő. Esőt ígér, éltetőt, de a végítéletet hozza.- Hol lehet ő? A válaszod ne legyen lírai természetű, mint az imént, amikor a tükörképemnek feleltél.

    Re: Le Bernardin

    on Vas. Jan. 15 2017, 21:01


    Sponsored content

    Re: Le Bernardin


      Pontos idő: Csüt. Dec. 14 2017, 21:53