Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Wall Street
by Jackson Montgomery Yesterday at 23:59

» Brian lakása - Hálaadás
by Thomas Mackenzie Yesterday at 22:12

» The River Café
by Allena Rhys Yesterday at 21:59

» Broadway
by Damien James McCormack Yesterday at 13:24

» Hudson Heights
by Admin Yesterday at 00:05

» Brooklyn Army Terminal
by Leo Veikko Szer. Nov. 22 2017, 23:03

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Szer. Nov. 22 2017, 21:16

» Hotel Plaza Athénée
by Camilla Wander Szer. Nov. 22 2017, 17:51

» Gabriel Háza
by Gabriel Skoglund Szer. Nov. 22 2017, 13:20

» Clove Lakes Park
by Mikhal Zharkov Szomb. Nov. 18 2017, 20:13

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Cedar Grove Cemetery

    Share

    Cedar Grove Cemetery

    on Hétf. Okt. 05 2015, 00:33


    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Hétf. Aug. 01 2016, 10:53

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    Útközben nem sokat beszélgetnek, nem azért, mert ne lenne mit mondani, hanem egyszerűen azért, mert nehéz. Délelőtt van. Ilyenkor a város nem olyan, mint azt Declan megszokhatta az estében, mocskosul sok ember lakik itt, és mind mozog, menni akar valahova, egymásra tapadnak a metróban, káromkodnak, lökdösődnek, ha csak valaki kinyitja a száját már jönnek is a "mivan?mivan?mivan?" pofonosztó és pofonváró nedves kérdések, és mire észbekapna a boszorkánymester már lehet, hogy kevéssé varázslatos problémái lennének.
    Astor sztoikus nyugalommal tűri az utat, szinte alvajárónak tűnik, ahogyan kapaszkodik az összefirkált fémcsőbe, ha neki is megy néha valaki, máson csattan a szemrehányás, mivel őt nem látják, de esetenként érzékelik. Úgy néz ki, tévedés volt az a megállapítás róla, hogy örökké éber és feszült, mert ez most egyáltalán nem áll rá. Ellazult és kényelmes, mintha nappal semmi rossz nem történhetne, csak a homlokán gyöngyöző veríték zavarja, a nyár egyszerűen nem kompatibilis az esővel és a bőrdzsekivel.
    - Mit tudsz a boszorkánymesterekről? Általánosságban semmit, azon túl. Vannak érzékeid, gondolom láttál ezt-azt ebben a városban, csak időben leléptél, úgy mindig - már az utcán kérdezi, tempósan sétál, a pillantása lusta őrként kóborol előttük. Aranyos házak között haladnak, dobozba zárt amerikai életek rejtőznek a kerítések között, nagyon messze vannak New York esszenciájától, a felhőkarcolók és megnyugtatóan nyomasztó bérházak sikátor-labirintusától, itt minden kis építményhez, ami jobbára egy családot vagy egy embert szolgál ki, ha falatnyi is, de kert tartozik, a kertbe pedig medence dukál, ahol sikítoznak a gyerekek túlvilági szellemhangon, vagy csak a békák lógatják a lábukat. Egy zsákutcába fordul, térkép sem kell, az út végén hanyagul összerakott kerítés "takarja" a régi temető földbe süppedt sírkősorait. Ősiségről suttógó szél motoz a temetőben álló fák lombjai között, más városi temetőkben alig vannak ilyen fák, és a szél lévén beszélni tetszenek a kertesházakban álldogáló csenevész lombosokkal ezek. Mintha előttük járna a hírük, és bizony, a zsákutca végéig mennek egy nyitott, lebetonozott udvarra nyíló fémkapuhoz. Nem egy erődítmény, hacsak a placcon és a parkoló kocsikon időző nagyjából három tucatnyi macskát nem számolja az ember testőrségnek. Elég boldognak látszanak, némelyek egymással verekszenek, mások lustálkodnak, megint mások finnyásan a burájukat tömik az árnyékba kihelyezett száraztápos etetőkből, undorral kitologatva a finom falatokat a földre, mert hát nyilvánvalóan, ha már a földön volt, akkor nem kell megenni, úgy soha többet és jöhet a szaftos, finom, puha tivornya a másik tálkákba, amik természetesen már üresek, de még nincsenek elmosva. A bomlás puha szagát hozza onnan a szél, a háttérben egy garázs látszik, és persze egy nagy ház, olyan átlagos forma.
    A legérdekesebb mégis a két kapuszárny között heverő macska. Átlagos termetű kandúr, biztos, hogy kandúr, mert éppen a fényes golyóit ápolja nagy odaadással, a lábát az ég felé meresztve, a hasát az érkezők felé fordítva. Elképesztő színe van, sárgásaranyban játszik, mintha szőke volna, ragyogó napszítta és aranysötét. Foltos macska, de nem egyszerűen csak foltos, rögtön szemcsés, mintha minden szőrszála más árnyalatú sárga lenne, vagy a bundájára fagyott volna egy homokvihar kimerevített képe. A talpai dúsan szőrösek, a mancshúsai rózsaszínek, bakaneko hosszúságúra nőtt farka viszont jócskán meghaladja a testhosszát. Astor tisztes távolságban leguggol előtte.
    - Alistairhoz jöttünk.
    A macskaféle lassan felnéz, úgy emeli fel a fejét a saját alhasáról, mint a modellezők, hogyha elveszíti a kontaktust vele, talán összeomlik az egész eddigi munkája, de nem, nem történik semmi tragikus, amikor végül felemeli hegyes pofácskáját. A szemei elütnek intelligens macskaarcából, ragyogó bundájából, feketék, mintha Declan két pikkelyét letépték volna, és a macskaarcba nyomták volna. Se pupilla, se írisz, nem látszik semmi a túlvilági tekintetben. Rózsaszín nyelvvel megnyalja a száját, a lábát még mindig nem engedi le a feje fölül, amikor megszólal a hangja. Tudni lehet, hogy az övé, száraz surrogás kíséri, de mégis, hegyes fogakkal tömött pofácskája nem moccan a szavak ütemére.
    - Régen volt, de ez már megtörtént egyszer. Akkor is egy helyes fiút hoztál.
    - Kezdődik -.-"

    kééépvagymi
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Hétf. Aug. 01 2016, 11:47

    Astor von Mainz
    16+

    Declan meglehetősen irritált, éles tűz és víz ellentétet képezve Astor jelenlétének. Nem csak a nappal nem az ő időszaka, de a rengeteg ember, a hangzavar, a tülekedés és nyomakodás, az általános ingerültség, türelmetlenség mind-mind olyan negatív életvonzatok, melyek egész egyszerűen csak kicsinálják az idegrendszerét. Nem akar itt lenni. Viszonylag keveset tömegközlekedik és azt is az éjszakai órákban, a csúcson kívül, most egészen úgy érzi, mintha megfojtaná a végtelen számúnak tetsző emberi jelenlét.
    A mundanek ignoránsak és végtelenül tapilények egyszerre. Azt sem vennék észre, ha a Pokol ura személyesen ácsorogna a metrószerelvényben, neki is épp ugyanígy nyomakodnának és ahhoz is elég elvetemültek, hogy újra és újra hozzádörgölőzzenek, mintha muszáj lenne. Kifejezetten irritáló érzés, hogy állandóan hátulról nyomódnak neki. Idegen csípők súrolják, néha megtámaszkodnak a hátán, farkára jószerivel rá kell kényszerítenie, hogy ne rángatózzon ingerülten minden alkalommal, amikor valaki a tövéhez nyomódik mit sem tudva annak létezéséről. Pillantása üresen, de valahogy mégis sötéten izzik, a metró ablakában visszatükröződő reflekciójára és figyelemelterelés címszóval azon gondolkodik, hogy vajon a rejtőmágia a tükörképet is eltünteti-e. Nagyon különös, hogy ő látja Astort és látszólag senki más…
    Fellélegez, amikor végre kiszabadulnak, megnyújtóztatja elmacskásodott tagjait, arcát szemlehunyva az alig napfény felé fordítja, csak hogy másodpercek múlva kerek, retro borvörös lencséjű, visszatükröző napszemüveg kerüljön a szemei elé. Elmereng a kérdésre egy pillanatra. Időben lelépett. Mindig. Most is ezt kellene tennie, a gondolat szinte rángatózik a bőre alatt.
    - Általában érzékelem, ha démonivadékokkal találkozom. Tudom, hogy különböző erőszintekkel rendelkeznek és hogy van, amelyik feketemágiában jártas, mások inkább a fehér felé fordulnak és van, aki a kettő között lavíroz, egyiknek sem elkötelezve magát. Sosem látom mundanenek őket, mindegy mit csinálnak. A hatalmuk kavarog körülöttük akkor is, ha nem akarják. Azt hiszem érzékelem, milyen távolságból képesek kiszúrni engem, mert minél inkább a középpont felé tartok, annál erőteljesebb az inger, hogy meneküljek. – Elhallgat egy pillanatra, tekintete a fák sutyorgó lombjai felé fordul, megvonaglik a szája, mintha vissza kellene nyelnie a parancsnak is beillő morgást, amivel elhallgattatja őket.
    - Az érzékelésem azóta lázong, hogy leszálltunk a metróról. – Csak hogy a hím tisztában legyen azzal, ő maga mennyire tartja problémásnak az aktuális helyzetet. Nem mintha számítana, nem igaz? Kénytelenek oda menni, bármennyire is nem akarja valami varázsos humbug, amit nemzője unalmas perceiben a testére firkált.
    Megtorpan egy pillanatra, ahogy a zsákutcába lépnek. Mintha falba ütközne, egészen olyannak hat, mély levegőt kell vennie, hogy továbblépjen. A teste elégedetlen vele. Mintha ráripakodna időnként, hogy mégis mi a halál faszát csinál, aztán visszahúzódik a mélybe sértett, elárult, pórázra kötött kisfenevadként. Az Astorral történt keresés miatt felismeri, hogy ez nem testi, nem tetoválásokból eredő érzet, egyszerűen csak saját, passzív erejének figyelmeztető megnyilvánulása. Beleborzong a gondolatba.
    - Azta. Milyen sok van. – Lepődik meg a macskarengetegnyi látványon, feszültségéről elvonja kicsit figyelmét a végtelen számú bársonytalpú mozgása, a falatozási metódus pofátlan arroganciája és valahogy önkéntelenül is mosoly rándul a száján.
    Letolja orrára a napszemüveget, hogy jobban is megvizsgálja azt az egyet. Egészen lélegzetelállító látvány. Egyértelműen a legszebb és legkülönlegesebb mind közül, valami olyan, amit a saját szemével kell tapasztalnia és mégsem képes befogadni azt teljes valójában igazán. A bundája valami egészen egyedi. Kedve lenne feltúrni és megmeríteni benne az ujjait, hogy érezze, valóban olyan puha-e, mint amilyennek gondolja, vagy inkább a homokszemcsés, drótszerű érzetet közvetíti a meztelen bőrre, ahogy a színe engedné sejtetni…
    Összevonja sötét, ívtelen szemöldökeit, ahogy Astor megszólal, értetlenül pillant oldalra a hímre. Igen, tudja. Már mondta… óh. Hogy nem hozzá beszél? Zavartan pillant körbe, mintha keresne valakit, akinek a hím valójában címzi a szavait. Még soha nem fordult elő vele, hogy valakinek ne látott volna keresztül az álcáján, de könnyen előfordulhat, hogy egyszerűen csak nem tud róla, elvégre… ez az álcázás lényege.
    Aztán pillantása lehull megint a macskára. Astorra. Megint a macskára és hirtelen megérti, mi történik. Megdermed, minden rövidre nyírt hajszál az égnek mered a tarkóján, a meleg ellenére szinte lúdbőrözik karja a hosszúujjú alatt. Eltátja a száját.
    - Whoa! Beszél! Astor, ez a macska beszél Mintha az nem tudná?! A félvér hirtelen eltűnik a hím mellől, leguggol, hogy egy szintbe kerüljön a homokszőrűvel, zabálnivaló mosollyal integet neki.
    - Heló!
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Hétf. Aug. 01 2016, 12:16

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    Igazából mulat rajta. Már Declanon, bár alig látszik rajta valami, szórakoztatja a tömeghiszti-vergődése, nem gyakran szembesül ilyesmivel, a mundéneket ő már annyira megszokta, van valami ellentmondásos abban, hogy Declan, aki önként, részben önként, saját józan belátással felismerve a döntés szükségességét-módon száműzte magát közéjük mennyire képtelen az alapvető mondénségüket elviselni magán. Pedig ez teszi ezt a fajta állatot, a metroban sűrűsödik össze a legigazibb valóságuk, kikristályosodik az, amik igazából ők maguk, büdös, meleg kis senkiháziak, akik vakok arra, hogy közöttük járnak a szörnyek. A metrózás allegória, ami emlékezteti az árnyvadászokat arra, hogy hogyan is csinálják azt, amit csinálnak, bár egyáltalán nem magyarázza meg a "miért is" kérdést. Az emberek nagy tömegű tálalásában nincs semmi vonzó, semmi kecses, semmi megélnivaló, még ha egyes egyedeik arra is csábítják az alvilágiakat, hogy szaporodjanak velük.
    Nem győzi halkan felhívni a figyelmét arra Declannak, hogy éppen egy életvédő jó szokását töri meg. Még nem késő visszafordulni, várakozni, amíg ő ezt elintézi.
    - Erre még mi sem vagyunk képesek, pedig ez egy kibaszott-hasznos képesség lehetne - bámul rá a félvérűre, eddig nem is gondolkodott azon, hogy miként tudta elkerülni a bajt egyszerűen csak azon kívül, hogy nem csinált semmit, de... így azért egy kicsit egyszerűbb. És lenyűgözőbb. - Nagyon jól megvédhetnénk magunkat a mesterkedéseiktől, hogyha rendelkeznénk a képességeiddel. Biztos, hogy a bőröd írása démoni eredetű? - bár a hangjában ott egy szemernyi kétely, talán azt se bánná. Végül is, angyaljelekkel égetik magukat, egy-két hasznos démonrúna mit árthat azon kívül, hogy teljesen a feje tetejére fordítaná a dolgok elvi működését.
    - Alistairnak nagy ereje van, csak szétszóródik, szemtől szembe nem biztos, hogy legyőzne egy főwarlockot, ezért nem hívja ki őket, de az ereje területfoglaló jellegű, valószínűleg ezt érzed - végigsimít Declan hátán, hirtelen, meggondolatlan mozdulat, nincs előzménye és nincs következménye, egyszerűen csak a semmiből jön és oda is távozik, mert jó érzés volt megérinteni, még ha nem is nyugtathatja meg. Ő nem érez semmi mást, mint a saját zsigereinek löködését a szíve alsó csücskén, de annak semmi köze nincs a mágiához, nem attól tapad fullasztó emlék-fátyol a szemére, szájára és az orrára. Furcsa ez a utca világosban. Ritkán járt erre nappal és abból semmi jó nem sült ki.
    A macskák hellyel-közzel felpillantanak az új jövevényekre, de leginkább nem törődnek velük, sokaságuk harmonikus, nem borítja a bejárót vastagon a cicakaki, valahol biztos fenntartanak nekik egy homokozót, vagy inkább, fél sivatagot, hogy legyen hol elkaparniuk a táplálkozás végproduktumát.
    Ellenben a homokvihar macska teljes figyelmét elnyerik, mi több, abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy valóra válik előttük minden gyerek fantáziaálma, és szavakra is méltatja őket a hegyesfülű bestia.
    - túl sokat beszél, ha engem kérdezel...
    - Woah! Beszél! Astor, ez a fiú beszél! Hát mi van itt? - rándulnak meg a hegyes fülek, a fekete szemek rosszallón villannak a férfire. - Igazán megtehetted volna, hogy szólsz neki rólam, ez így bunkóság.
    - Nem gondoltam, hogy te még élsz, a macskafélék szavatossági ideje valami tizenévnél lejár.
    - HATVAN ELMÚLTAM MIRE A VILÁGRAJÖTTÉL TE PERNAHAJDER - a macska szépségéhez méltatlanul kiköp csúf vernyákolással, aztán fekete szemeit a megguggolt Declanra mereszti.
    - Hát hello szépségem. Miért lógsz ezzel az alakkal? -.-"
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Hétf. Aug. 01 2016, 13:23

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz

    Egészen más éjszaka együttélni velük, mint nappal, a tömeghiszti kellős közepén. Estére a dolgozó tömeg már betesped a fotelbe a tévé, vagy a számítógép elé, elfoglalja magát és odakint csak az élettel teli, fiatalabb, vagy rosszabb arcú népek maradnak, egyik sem az a kategória, ami ellen ne tudna mit kezdeni. Az éjszaka a fiatalság és a szörnyek játszótere. A sötétben minden szebbnek tűnik, titokzatosabbnak és érdekesebbnek, a bűnök megbocsáthatóbbnak, a gyarlóságok elfogadhatóbbnak, mert az árnyékok mindent jótékony homályba burkolnak, többszintűvé árnyalnak és a maguk szájíze szerint részleteznek. Most olyan, mintha szétszóródó reflektorfényben állna és a világ mocskával érintkezne. Hiába fürdött frissen reggeli előtt, mintha egészen rámásznának az emberek a bőrére, a jelenlétük összetapogatja és az egésztől valahogy végtelenül koszosnak érzi magát. Kedve lenne most azonnal beállni a zuhany alá újra és addig súrolni a bőrét, amíg lekopik róla ez a fojtó érzet. Szerencsére azt nem veszi észre, hogy a vadász mulat rajta. Ő nem talál semmi szórakoztatót a saját senyvedésében.
    Késő visszafordulni. Nem azért, mert nincsenek még elég távol ahhoz, hogy megtegye, hanem mert már megismerte Astort és ha hangosan neki is tette, saját magának gondolatban rótt ígéretet arra, hogy nem hagyja egyedül végezni a piszkosmunkát, amiről még mindig kizárólag csak. ő. tehet.
    - Nem? – Oldalra pillant, bár a szemüveg nem árul el semmit a pillantásáról, a szemei nem látszanak a borvörös lencsék mögött. – Azt hittem ez normális. Hogyan szúrjátok ki akkor a démonokat? Honnan tudtad, hogy warlock vagyok, amikor találkoztunk? – Mások nem érzik, ha rossz nekik valami? Ha valamit nem kellene csinálniuk? A mundanek egy dolog, ők végtelenül eltompult lények, ráadásul tudatosan is nullifikálják saját érzékeiket. De hogy az árnyékvilágban sem prezentálja magát ilyen szintű érzékelés, az furcsa gondolat.
    - Hát… egy kisgyereknek minden félelmetes dolog szörnyetegnek tűnik, de a vér, amivel varrt ilyen undorító, savas, olajos mocsokzöd, megszáradva feketés árnyalattal. Szerintem az biztosan nem angyali… - Valahogy szent meggyőződése, hogy a „fickó” démon volt, bár nem tudná igazán megfogalmazni, hogy miért. Túl sok az üres folt a régi időkből, inkább csak „benyomásai” maradtak meg arról az időszakról. és a tetoválásai természetesen.
    - Területfoglaló, mi? Birtokló hajlamú. – Körbepillant, mintha ugyan láthatná ténylegesen azt a bizonyos erőt, de persze ez soha nem ennyire egyszerű. Éppen elég, hogy érzi nekifeszülni… a hátára futó simítás váratlan és mégis természetes. Sokat elárul róla, hogy nem rezdül össze tőle függetlenül attól, mennyire kiélezett jelenlegi feszült állapotában minden apróságra. Rámosolyog a hímre. Vannak dolgok, amik végtelenül egyszerűen és hatékonyan működnek.
    A macskáknál már nem mosolyog, de a feszültsége sem üt meg olyan szintet, ami akadályozó tényező lehetne. Nem gondolkodik a sivatagon, aminek el kéne nyelnie ennyi macska szarakodását, inkább az öreghölgy jut eszébe a szomszédból. Nem idegen számára a látvány, de még az asszony sem rendelkezett ennyi négylábúval egyidőben, bár az… nem is volt kifejezetten macskamenhely. És legfőképpen nem egy nagyhatalmú boszorkánymester kúriája.
    - Zseniális. – Vigyorodik cseppet sem sértve a replikától, sokkal inkább nyűgözi le, hogy nem csak beszél a kis homokdög, de még intelligenciával és érzelmi szélsőségekkel is teszi azt. Egészen leveszi a lábáról a tapasztalás, eléggé ahhoz, hogy a magassága mélységgé változzon a guggolásban.
    - Remekül tartod magad így száz körül. – Bár az elegancia kétségtelenül hiányzik őcicaságából a köpködést figyelembe véve, de elnézi neki, mert _BESZÉLŐ_ macska és a beszélő macskáknak nagyon sok mindent elnéz az ember, főként ha épp precedensteremtő első találkozás van terítéken.
    Hogy szép cica szemmel, valószínűleg annyira nem meglepő. A mozgása macskaszerű, az alakja ruganyos, a ruháin egy nősténymacska birtokló szagmintája és valahol van egy rejtett farkincája, aminek szokása hasonszőrűen önálló életet élni.
    - Óh hát… - Oldalra biccenti az állát, felpillant a vadászra, félmosoly rándul a száján. – A lehengerlő modoráért? – Visszanéz a macskára, kitámasztja könyökét a térdén, a fejét a kezében. A sminkfixáló tesz róla, hogy minden tökéletesen a helyén maradjon. – És te miért lógsz a többi macskával? Milyen méltatlan! Egy ekkora házban biztos van előkelőbb helyed. – Hízelgő kis rohadék, ráadásul az esőtől lógó lábú időben kifejezetten a terület legmelegebb, legotthonosabb élőlénye. Gyakorlatilag sugárzik belőle a vonzó, puha forróság, mintha minimum a macskák dedikált incubusa lenne.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Hétf. Aug. 01 2016, 19:26

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    Nappal boldog és boldogtalan mind az utcán van, éjjel többnyire azok vannak kint, akiket valami dolog vagy szándék a placcra köt és nem tudnak nem ott lenni, vagy saját hajlamaik okán, vagy a rajtuk erőszakot tevő másik hatalom miatt, amitől még csak nem is kell csúnyaságra gondolni, ott van a túlóra és a másodállás egyáltalán nem élvezetes utcán kóboroltató kémhatása, amitől az éji utcán járó ember mind céltudatosabb, mint a nappal vonuló tömegek disszonáns ezerarcú olvadt szörnyetege. A vadásznak azért csak mulattató, mert ennél remekebb alkalom, helyzet és élettér nem kínálkozott és nem kínálkozhat Declannak a rejtezésre, mégis az ingerült viszolygása megejtően őszinte és embertelen. A mai fiatalok, a mondénkölykök, már az értelmesebbje éppen így tekint arra a hömpölygő áradta, ami magukkal ragadja a szüleiket és testvéreiket, egyedül érzi magukat a személyek személytelen sokaságában, de ők éppen az ellenkező irányba törekednek, mint Declan, kiemelkedni vágynának, míg a boszorkánymesternek önbiztonsági okokból elsüllyednie kell. Lám és lám, sehol nem jó soha senkinek az, ahol éppen van.
    - Nem - egy kicsit zavarja csak a szemébe tekintő tükörablak, hogy magát látja, és nem Declant, de az ingerültség nem feszíti meg belülről, csak ott van, jelen van, léha kellemetlenség. - Sajnos nem normális. Látjuk azt, ami a szemünk előtt van, és megfelelő eszközökkel képesek vagyunk bizonyos területen belül többet is érzékelni a démoni aktivitásból, mint ami szemmel befogható, ám a te képességed radarszerű, nagy hatótávolságú, és az eddigi tapasztalataid alapján, amit elmondtál, halálbiztos. Egy jól felkészült boszorkánymester megtéveszthette volna a rúnát, aminek hála láttam az igaz valód - felel a gondolat bonyolultsága ellenére viszonylag egyszerűen.
    - Ha ilyen jól érzékelnénk, már rég megöltük volna egymást, és perjel vagy nem maradhattál volna ilyen sokáig rejtve, mert akkor egy nálad öregebb, értelemszerűen nagyobb hatósugárral bíró varázsló már leleplezett volna. Ez valami másféle démoni mágia, mint ami általában a felszínre kerül - teszi hozzá kissé baljós kicsengéssel végül.
    - Nem birtoklónak mondanám, inkább csak... szereti felügyelni a dolgokat. Szabad folyást enged mindennek, de látni, hallani, érzékelni, élményt lopni, kilesni azt baromira szeret - dünnyögi mélyen, szinte rekedten. A hangjában összekeveredik a rosszallás az emlékezés borzongó nosztalgiaízével, sokat mesélhetne a tapasztalatairól, de nem fog. Helyette olyan olyan macskamenhelyet mutat Declannak, amitől a füle kettéáll, és hármójuk közül legalább ketten nagyon idegesek lesznek, és ebből az egyik bundás.
    - Az azért túlzás - mormog az orra alatt, nem tetszik neki ezt a tetszés, tartózkodón karba fonja a kezeit, de úgy látszik, hogy a macska nem oszt neki lapot, ezért csak figyel a "kúria" felé, ami semmiben sem rí ki az utcaenteriőrből.
    - Köszönöm. Hé Astor, a kiscicád tudja, hogy milyen vén vagy - macskapajtás megemeli a mancsát, mintha a szája elé tenné, aztán végre leakasztja a lábát a feje mögül és a mancsaira emelkedik. A fejét felszegve büszkén előrelépked, fekete szemeiben visszatükröződik Declan.
    - Kétlem, a leglehengerlőbb modora az ágyban van és... óh... - rózsaszín orrocskája értőn szimatol, lehetetlenül hosszú farka fellegyint Declan homlokára, miközben átkúszik guggoló térde alatt, szerelmesmódon körülkeríti a csuklóját. A bundája éppen olyan selymes, mint amilyennek az ember az oroszlán sörényét képzeli és látja, de nincs olyan hosszú.
    - Nem lógok velük. Én őrzöm a kaput, és megmondom az ilyen jöttmenteknek, hogy Alistairnek most vendége van, nincs szüksége újabbakra, jöjjetek vissza éjszaka - hever el Declan előtt udvariasan felajánlva keskeny mellkasát egy kis simogatásra, még mindig a macskacsalogatóan meleg kesztyűbőrön tekergetve a farkát.
    - Vendége? Fényes nappal? Ez elég furcsa.
    - Szerintem is, de mit van mit tenni... - sóhajtja primadonnás pátosszal.
    - Nem jövünk vissza később, bemegyünk hozzá.
    - Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Sejtettem, hogy ezt fogja mondani - veti aztán szenvedő szemeit Declanra - ugye te vagy az ész a csapatban, és ez nem is sürgős ügy?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Hétf. Aug. 01 2016, 20:14

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz
    16+

    Nincs itt arról szó, hogy soha nem jó neki, ahol éppen van, otthon az ágyban, a vadász karjaiban például neki elég jó volt. Több, mint jó és kifejezetten sokkal szívesebben lenne most ott, minthogy a mundane tömegben kelljen heringeset játszania egy olyan dolog kedvéért, ami szinte teljesen biztos, hogy nagyon NAGYON nem lesz jó. Az egyetlen ok, amiért a szükséges kategóriát képviseli, hogy ezek a súlyos dolgok azért kellenek, hogy negáljanak egy másik, még súlyosabbat… talán túl negatívan gondolkodik. Végül is, kettejük közül Astor ismeri a boszorkánymestert, ő rendelkezik közös múlttal és tapasztalással vele, továbbá elég okos, előrelátó és taktikus ahhoz, hogy meghatározza, mennyire jöhetnek ki pozitívan ebből... Nyilván nem mennének oda, ha nem látna erre esélyt, nemde? Szeretne ebben hinni, de valahogy nehéz a szíve tőle, eléggé ahhoz, hogy olyan érzés legyen, mintha a torkában dobolna inkább.
    Tudja, hogy zavaró, ha nem látják a szemét. Milliószor elmondták már neki megboldogult társai, de neki meg az a rendkívül zavaró, ha a fény próbálja szétrepeszteni a pupilláit, mintha muszáj lenne. Képes elnapozni a háztetőn, de az azért már mégiscsak túlzás lenne, hogy kifolyjon a szeme egy kis lightos barnaság miatt. Egyszerűen csak érzékenyebb a nyílt napfényre, mint mások. Az árnyékának sokkal jobb, az mindig sötétben maradhat; minél élesebb a fény, annál inkább.
    - Akkor azért messze nem tökéletes. – Néz a kezére, mintha ugyan keresztüllátna a ruhán és nem kell ahhoz a pillantás lencséktől fedett látványa, hogy a vadász tudja; a félvér valószínűleg elégedetlen. Neheztel az átokverte nemzőjére, amiért az képtelen volt legalább teljes értékűvé változtatni a védelmét, ha már egyszer elkezdte. Nem mintha nem tudta volna, hogy magától képtelen lesz rá.
    - Most nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. – Néz fel a hímre, de végül nem csinálja egyiket sem. Ha lenne hatalma, magától is képes lenne elrejteni magát, de talán ha lenne, a szükség maga jogfosztott volna rá. Még mindig ott tart, hogy egyetlen védelmi mechanikája az érzékelés és elkerülés, amit most kifejezetten nem csinál. Szinte meztelennek érzi magát tőle, mintha direkt vetkőzne neki minden egyes lépéssel a boszorkánymesterrel való találkozásnak. Nem életbiztosítás. Egyáltalán nem.
    - Élményt lopni? – Értetlenül ráncolódik a homloka, a többit azért képes összerakni, de ez valahogy ismeretlen fogalomkörnek tűnik. Hogy lehet ellopni élményeket?
    Nos. Szent meggyőződése, hogy ezt az élményt egészen biztosan nem lophatja el tőle senki. Legyen bár gyerekes pillanatnyi lelkesedése, ő nem találkozik minden nap beszélő macskákkal és ez neki nagy dolog. Csak félig ember. Képes viszonylag teljesértékű életet élni a mundane világban, de ez nem jelenti, hogy ne vágyna kielégíteni a másik felét is szüntelen és az ilyen… „apróságok” önkéntelenül is közelebb vonzzák ahhoz a világhoz, amitől bármikor máskor menekülnie kell. A beszélő macska akár normális is lehetne neki. Átlagos. Talán ő maga is kreálhatott volna egyet, bárhogyan is kell ezt csinálni… de nem tud és ezért – ha a Pokol szájában ácsorog is épp, ha nem -, a tapasztalás megmelengeti egy kicsit mágiára kiéheztetett lelkét.
    Méghogy vén? A férfiaknak úgy általában tökéletesen jól áll ez a kor. A nőkkel ellentétben az idő a férfiakat egy bizonyos pontig inkább csiszolja. Érettebbé teszi. Ehhez az igazsághoz pedig még csak rá sem kell sütni az apakomplexus komplikált pszichológiai fogalmát. Az a cicanevetés kurvanagy.
    Mosolyra rándul a szája a feltételezésre, jó politikus, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja a dolgot, bár… ennyire átlátszó lenne? Nem zavartatja magát a legyintéstől, hozzászokott már otthon a saját macskája ciculásához, ez náluk valószínűleg a… kedveskedés?
    A rengeteg harci edzésnek hála kiváló a testkontrollja, megmarad guggolásban kényelmesen és nem rezdül, ahogy a nem épp kis lény átkúszik alatta. Selyembundás szörnyeteg. Tetszik neki a macsek, ha totál idióta lenne, másodszor sem átallna lopni a boszorkánymestertől.
    - Óh? Milyen sajnálatos. – Nem látszik az arcán, hogy valóban sajnálkozna a prioritást élvező vendégség felett, bár valószínűleg ez inkább csak annak köszönhető, hogy a cicus előkelő kurvulásba kezd előtte. Természetesen nem hagyja a beszédes lényt cirógatás nélkül, puhán érinti a felkínált mellkast, egy éven át edződött, értő simogatással. Kénytelen volt megtanulni a megfelelően herceg(nő)i bánásmódot odahaza, ha továbbra is békét akart a saját lakásában.
    Pillantása felrebben a vadászra. Biztos, hogy jó ötlet ez? Őszintén szólva ő kifejezetten nem tartja annak ilyen előzményekkel a lehető legrosszabbkor zaklatni a boszorkányurat, de… igen, max elzavarná és itt maradna nélküle. Halkan sóhajt, ahogy visszanéz a macskára.
    - Bárcsak. A világért sem zavarnék alkalmatlan pillanatban, de félek az ügy nem várhat. – Ellenben nem siet. Ha Astor, vagy a macska, esetleg mindkettő megindul, akkor természetesen felzárkózik, de felőle aztán itt kint is szobrozhatnak viszonylagos biztonságban. Biztonság. Milyen idealista, sose létezett fogalom.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Hétf. Aug. 01 2016, 20:56

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    Astor határozottan biztos abban, hogy nekik itt kell lenniük. Már tegnap tudta, hogy ma ide fognak jönni, ez elég nagy magabiztosságot sejtet a dolgok végkimenetelébe vetett hitével kapcsolatban, nem tűnik annak a fajta embernek, aki egyszerűen besétál a halál torkába, még felfegyverkezve sem, ha egyszer nem remélhet ott semmi már találni, mint tényleges és végleges fizikai pusztulást.
    Pedig, voltaképpen, minden megérett már benne az öngyilkosságra, de Declan a saját bőrén tudja, hogy mennyi életszenvedély van még megkorosodott, de a vénüléstől még nagyon messze álló testében.
    - Filozófiailag semmi sem tökéletes. Nevess - kivillantja a fogait egy gyorsan múló vigyorra, újra csak biztatást csomagolva Declan felé, ezúttal érintés nélkül adva meg neki azt, amit szavakkal és együttérzéssel, jól kifejezve önmagát nem tud, de érez késztetést arra, hogy valamiképpen bátorítsa.
    - Nehéz elmagyarázni. Ha átélsz valamit a közelében, mintha csak fél-élmény lenne. Hiányérzet marad utána, és ez egyre erősebb elragadtatásra, erőfeszítésre sarkall, így egyre intenzívebben tesznek az emberek "dolgokat" a területein, amiből és sok mindent nyer, de a pontos metafizikáját ennek a dolognak ne is kérdezd, mert én sem tudom és nem is értem - mert ő aztán még kanyarban sem boszorkánymester, mint a kis befejezetten tökéletlen, akinek napfény vetette árnyékában tort ül az elégedetlenség, a harag a nemzője iránt, és végül annak tetteinek egyenes következményeként a kirótt magány. Hiszen nem az apa bűne, Declan fogékonysága a mágikus vonzásra tette árvává megint, ezúttal önként választott családjától fosztva meg a rablánc túlvégén tanyázó egykori bűnsötét "szeretet" helyett?
    Ha gondol is ezekre a dolgokra Astor, nem önti szavakba, érző szavakba a gondolatait. A pillantása lehull Declanra, és lopja a macskaélmény lelkesedését. Számára soha nem hatott ilyen újszerűen a szőrös szörnyeteg, nem volt felette hatalma a tetsző döbbenetnek, egyszerűen csak regisztrálta, mint az összes többi boszorkánymester varázslatot, amit valaha volt alkalma megismerni. Nem adta meg a macska különlegességének azt a figyelmet, ami kijárna. Ha mundén volna. Ki akar mundén lenni? Miért kellene ahhoz mundénnek lenni, hogy értékelje ezt a fajta szépséget?
    - Hrhrhrhrhrhhrhrhrhr - felel érdektelenül a sajnálatosságra, a fejét kitekerve a mellső mancsai közé fogja a kesztyűs kezet, kéjes dagasztással megvillantja forró aranyszínű körmeit a bársonymancsban, hosszú farka élvezőn tekergőzik, fekete csíkká lett szemei csak árnyalatnyi kajánsággal hunyorítanak Astorra. Neki _ennyire_ jó, míg a férfinek semmi se jut a simogatásból, egészen döglik érte.
    A szőke herceg viszonozza Declan pillantását, ahogy megérzi magán, aprót hunyorít, az arca szavak nélkül felel. Ők. Be. Fognak.Menni. Oda. Mert. Dolguk. Van. És nem mellesleg, nehogymár egy kurva macska feltartsa őket, és egyáltalán, de még vár, ha mára firkáltbőrű lett kijelölve a csapatvezetőnek, hadd feleljen.
    - Azt mondjátok, hogy nem vagytok emberek de mindig úúúúúgy siettek - nyávog kelletlenül a macska, a hasára fordul, a fejét megrázza, hogy a koponyájának hátsó szőrébe tapadt portól megszabaduljon, nem reménytelen a küzdelem, ellenben kelletlen keccsel talpra szökken.
    - Gyertek utána, Astorpajtás, tudod a szabályt - azzal elindult az udvaron keresztül a ház iránt. Valahogy... rettenetesen lassú, ahogy lépked, a lábait mintha végtelen sokáig tartana az egyik helyről a másikra tennie, vékony nyomvonal.
    - Ugorj fel a hátamra - érinti meg Astor Declan kezét mielőtt felemelkedne. - Biztonsági protokoll, ha lelépsz a lábnyomából, akkor széttép a többi - fűz hozzá némi magyarázatot rendkívül megnyugtatónak szánt mély, közömbös hangon.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Kedd Aug. 02 2016, 08:10

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz

    Tényleg nem tűnik olyannak. De szenvedélyes. Nagyon is az, tele érzelmekkel, keserűséggel, bánattal, haragban edzett gúnnyal, égett szélű és szagú cinizmussal. Ezek a dolgok nem egy érzéketlen szív sajátosságai és mert érez és arra erősen képes, ez a helyzet, a jelen pillanat, a tény, hogy kihez mennek egyszerűen csak nem lehet befolyásoltság nélküli szituáció, Astor nem objektív, nem lehet az. Ettől függetlenül jön el vele, mert megbízik benne és a képességeiben és ennek a bizalomnak hajlandó valódi, kézzelfogható, torokszorító kockázatot vállalni akkor is, ha belül retteg.
    Bemutat egy műmosolyt a felszólításra, ahogy rápillant, aztán ténylegesen, egy lényegesen őszintébb változatot is, mert a mosoly már csak ilyen. Astoré kifejezetten társat akar magának és ő szívesen adja meg neki… mi a franc van vele?
    - Óh. – A lámpa kigyúl a fejében a magyarázatra, önkéntelenül is elképzeli azokat a bizonyos „dolgokat”. Ha egy kicsit is gátlásosabb lenne, már rég pirulna, hogy egyáltalán témában került, mert igen. Ő pontosan arra gondol. – Olyan, mintha incubus lenne. Nem tudom, hogy a ténylegesen is olyanok-e, de néhány mundane legenda szerint az incubus a fúriák leszármazottja. Képes szexuális energiából táplálkozni. Ez egészen annak hangzik. Vagy ha éppen mindenféle élményre kiterjed, akkor inkább fúria. Azok képesek a negatív érzelmeken is élősködni. – Őszintén szólva ő sem boszorkánymester, vagy legalábbis nem úgy, hogy valódi tudás hordozója is lehessen, de nyilvánvalóan megvan a hajlandóság saját környezetének és világának megértésére, különben sosem merült volna bele igazán az internet és egyéb történelmi feljegyzések, források végtelen, irányíthatatlan útvesztőjébe.
    Elmosolyodik a macska élvezkedésére, ez a gesztus pedig olyasmi, amit ritkán látni manapság: őszinte és vidám. Lenyűgöző, milyen könnyedén tudja elnyomni egy emberben, vagy épp féldémonban a jól megalapozott félelmet a lelkesedés. Értékeli a macska szépségét éppúgy, ahogy értékeli Astor lényét is. Számára mindkettő különleges, csak éppen egészen más módon.
    Ha épségben kijutnak innen, a vadásznak rengeteg jut még a simogatásból. Meg bármi másból, amit megkíván és ehhez még az sem kell, hogy hálás legyen, amiért megszolgálta a bizalmát. Egyszerűen csak reggel nem kapott csókot a tökéletes reggeliért és őszintén szólva nagyon alapos hiányérzete van tőle. Declan átkozottul gyorsan fejleszt ki magában korábban hírből sem ismert igényeket és akarásokat.
    Ahogy felnéz, a pillantása látszik a szemüveg lencséi felett, a borszínben fürdetett kék íriszek valami egészen különleges, ékkőszerű árnyalatot kapnak. Mintha megtanultak volna időközben telepatikusan kommunikálni, aprót biccent a hunyorgásra.
    - Nem mindenkinek lehet kilenc élete, hm? – Megcsiklandozza még mutatóujjal a homokszín selyembundát, aztán visszahúzza a kezét, ahogy a lényecske feltápászkodik. Félrebiccentett fejjel figyeli a lassított felvételre vett mozgást. Van annyi intelligenciája, hogy kitalálja; ez nem valami úri kedvből elkövetett lelassító merénylet, sokkal inkább..
    Felpillant újra, nem kérdezi rögtön védekezőleg a miérteket, lassan áll fel az érintés alatt, valahogy ösztönösen nem moccanva saját eredeti nyomából. – Óh…? – Elnéz a többi macska irányába. Miért érzi úgy, mintha a veséjébe látnának és már most elkezdték volna puszta pillantással szétcincálni a bensőségeit? Fel kéne hagynia a betörőbiznisszel. – Milyen… kézenfekvő megoldás. – Már a macskák. A széttépés. Nem feltétlenül ezt a szót akarta használni, de valószínűleg ez a legdiplomatikusabb az eszköztárából.
    Megérinti a hím vállát, ha az egy kicsit stabilabb pózba ereszti magát, akkor felugrik a hátára és nem próbálja elképzelni, ez mégis hogyan nézhet ki kívülről egy mundanenek.
    Lábszárait keresztezi a hím derekán, karjait a vállán és mellkasán, forró lélegzete megbirizgálja a tarkón játszó szőke tincseket, amíg elrendezi magát megfelelő súlyelosztásba a maga 75 kilójával. Az ölelése funkcionális, ám – talán a félvértest forrósága teszi -, hamar szerető bizalmassággá válik. Kinéz Astor válla felett az előttük haladó macskaseggre, arca súrolja a férfi arcát. A feszültség, akár vissza is térhetne a gyomrába, de pillanatnyilag… elég jó neki. Ez biztos olyan szőke herceges dolog. A szőke hercegek nem cipelnek be a sárkány tornyába, inkább… kimentenek onnan.
    Ugye?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Kedd Aug. 02 2016, 09:25

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    Ezen a világon az egyetlen objektív dolog az, amikor ha személyes érintettség van az ügyben, akkor azt rávarrja az ember valaki másnak a nyakába, ami erkölcsileg ugyan igencsak megkérdőjelezhető tett, sőt, szétkap érte a humánügyi ítélőszék, azaz legtöbb emberi esetben a család maga. Declan se objektív, mert nem hagyta, hogy egyedül vigye a gyűrűt, mondván, hogy az ő felelőssége az ügy. Senki sem lehet objektív, aki nem született belülről halottnak, ám ha a legtöbben így születtek volna, nem lennének ügyek, amiket meg kéne oldani. Jobbára a szenvedély sodor bajba, de örökké nem eshet, a bajoknak időnként fel kell tisztulniuk akkor is, hogyha nem hideg tárgyilagosság botjával böködik el őket távolabb maguktól az érzők.
    A műmosolyra is jut az igaziból, bár a bemutatást érzi mögötte, nem veszi zokon, ez nem az a délelőtt.
    - Még véletlenül sem mertem megkérdezni, hogy milyen műfajú démon volt a szülője, de figyelemreméltó a tájékozottságod a dologban - és tényleg, kiül az arcára az a figyelem, amire méltó lett Declan a kis eszmefuttatással, szinte már elismerővé válik a tekintete. Ha vannak is hiányosságai a reggeli csókok terén, a dicsérettel még mindig nem fukarkodik, ha megteheti, hogy dicsérjen valamiképpen. - A jellem annyira nem fúriás, nem specifikus sem a negatív, se a pozitív élményekre, általában élmények. Sok a házastársi vita is a környéken, egyes ingatlanosok már heccből úgy árulják a házakat, hogy ezzel próbára tehetik a kapcsolatukat a párok... - egy kicsit talán elítéli ezt, bár annak idején roppant szórakoztatónak találta, főleg, hogy a mundének nagyon okosan a temető közelségére kenték az egészet és holtak szellemeivel magyarázták a jelenséget. A holtak szellemeivel mindent annyira jól meg tudnak magyarázni maguknak, ami az érzékelési tartományaikon túli árnyvilágban történik, hogy az szinte feleslegessé teszi a rejtőzködést.
    Ha épségben kijutnak innen. Mr. Kátrányszemű őkandúrsága egészen biztosan megtartaná ezt a meleg kezet, ami értőn járja a bundáját, de ez nem a tökéletes, végtelenített pillanatok délelőttje, még ha örökérvényű szépséget is ötvöz a napszemüveg Declan szemeire. Ragyogó. Egészen az.
    - Hidd el nekem, ha azt az egy életet eléggé megbecsülnétek, nem kellene kilenc - gömbölyödik a macska egészen a csiklandozó ujj köré, mielőtt haptákba vágná magát amolyan bársonytalpú módon. Hátra sem pillant, Astor pedig mereven figyeli a lába nyomát, talán a boszorkánymesternek nem, de a vadásznak egyértelmű, hogy hova léphet és hova nem, ruganyosan lesüllyeszti magát.
    - Sose bízz egy macskában, ha beszél hazudik, ha nem beszél, akkor is. Sose voltak háziállatok - dünnyögi halkan, mintha meghallhatnák. Declan combja alá nyúl, egészen szűziesen, bár erősen kapaszkodik, és úgy tűnik, nem szorul rá a támogatásra, mégis mit fogjon, ha nem azt a forrón izmos lábat a nadrág alatt? A nyaka megborzong, a pihék megemelkednek a tarkóján, a hátát beborítja a forróság, rögtön túl meleg lesz a kabátjában és a nadrágjában is egyként, de inkább elégedettnek tűnik a sóhaja, mint kelletlennek. Hetykén megrázogatja a puttyonyát, mielőtt elindulna a macskanyomokon, jó látószöget biztosítva Declannak az egyik oldalra. Simán és egyenletesen lépked, a közelségének dohányillata van, és megmelegedő bőr szaga a nyakán, az álláról felszökken a tegnapi fürdés szappanillatának kóbor emléke a közös alvás édes-melegével összetekeredve. Sima, egyenletes léptekkel megy, mégis olyan, mintha nem haladna előre, egyenlő távolságot tart a homokfenevaddal, miközben az rendíthetetlen lassan közelít a ház felé. Egyre több macska figyel fel az ottlétükre, megállnak a mancsot nyalogató rózsás nyelvek, a fülek élesen oldalra fordulna, a száraztápot finnyálló orrok kiszimatolják a friss hús ígéretét. Mintha kifutón sétálnának, kisebb tömeg verődik köréjük, a foltos, csíkos, kendermagos, teknőcmintás, vadas, fekete és vörös, fehér és egyszerűen csak ronda macskák garmadája lassan mind körülüli a haladási irányt, mint egy bicikliverseny drukkolói. Hasított pupillájukban macskákhoz méltatlan érdeklődés, Sirnyű valahogy így tekinthet a kedvenc jutifalatos alutasakjára, ami a nagybevásárláskor valahogy kihullik és felnyithatatlan csomagként tengődik a padlón a macskamancs alatt, amíg Declan, VÉGRE! nem kezd valamit azzal a kínos üggyel.
    - Jól érezné magát itt a kis feketéd. Ne ijedj meg - Astor megszorítja Declan combját, és a következő lépéssel hirtelen a garázsajtóban vannak. Nem egyszerűen mellette, közvetlenül előtte, Astor orra szinte érinti a kicsit koszos, pókhálós műanyagot. Lejárták a távot, ám a közelítés látványa valahogy kimaradt.
    - Üdv itt. Nem megyek veletek, tudod a járást, ami marad belőletek, azt úgyis megkapjuk. Ja... és cukifiú, mondd meg Alistairnek, hogy téged élve akarlak <3 - néz fel a bokamagas rosszakarat, kecsesen emeli a mancsát, mintha kérne, és a szezám tárul, a garázsajtó felemelkedik közepesen nehézkesen nyikorogva, fémes sirámokkal. Bent még egy kocsi parkol, letakarva, ám a garázspadló java része egy mélybe vesző alagút kicsit sem hátborzongató, kopott téglákkal kirakott lejárata.
    - Finally - Astor finoman megereszkedik, hogy lerakja Declant, felvesz egyet az oldalfalra függesztett nagy teljesítményű zseblámpák közül, mert ahogy a garázsajtó visszafele ereszkedik kurvasötét lesz hirtelen.
    - Fogod a lámpát, vagy a kezem? - megrezgeti a fényt sejtelmesen Declan arcába.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Kedd Aug. 02 2016, 15:28

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz

    A puszta létezés erkölcsileg megkérdőjelezhető attól a pillanattól kezdve, hogy az első nőstény leszaggatta az almát arról a bizonyos fáról és ráörökítette utódaira a bűnös tudást és élvezetet. Őszintén? Nem hibáztatja érte. Sokkal jobban szeret viszonylag értelmes, érzelmes lény lenni, mint valamiféle állati öntudatban létezni, bár… ha ez utóbbi lenne igaz, valószínűleg abszolút nem érdekelnék ilyen filozófiai kérdések. Egyetlen pillanatig sem lenne kérdés, hogy örül-e annak, ami. Vagy hogy helyes szülői magatartás-e egy démon esetében mindaz, amit ő kapott annakidején. Még mindig nincs meggyőződve arról, hogy ezek a szörnyetegek nem csak így képesek… törődni. Nem naiv, egyszerűen csak… jobb így belegondolni, mint az ellenkezőjébe.
    Enyhén megvonja a vállát, bár egészen helyes és sokkalta őszintébb mosoly mászik képére a dicsérettől.
    - Gyerekkorunkban rengeteg rémtörténetet meséltünk egymásnak a srácokkal. Mikor végre elég idősek lettünk, hogy kiszökdössünk az árvaházból, a közeli internet kávézóban lógtunk és ehhez hasonló anyagokat gyűjtögettünk. – Felsimítja hátul rövid, tüsi tincseit, könnyű félmosoly a száján, alig árnyékoló sötét háttértartalommal. – Azt hiszem ez az érdeklődési kör főként nekem köszönhető. – Halkan nevet, a hangján komor, frisshalott szelleme a nosztalgiának.
    - Érdekes képesség. És furcsa, hogy a saját területén belül használja. – Elgondolkodva pillant körbe, mintha esélye lenne meglátni a kósza energiacsápokat, melyek valami polipszerű szörnyként tapogatják körbe a környezetet. – Én a saját területemet igyekezném biztonságban tartani. Hogy az embereknek jó legyen ott élni, élvezzék a nyugalmat és ritkán változzanak, mert az állandó változás, a pletyka, a szóbeszéd, a félelem és izgalom esetleg olyanokat vonz oda, akiket nem kellene. Persze… ki olyan őrült, hogy megtámadja a varázslót a saját tornyában? – Nem minden mundane komplett idióta és nem mindegyik megy el a furcsaságok mellett. Bár a többségük ignoráns és a belénevelt gátlásosság messzire viszi, a természetfeletti, a szellemvilág gyakorlatilag ősemberkora óta izgatja az emberiséget. Van, aki fogékony rá. Nem is érti… titkosszolgálat? Speciális nyomozati osztályok? Nemzetbiztonság? A mai technológiával, hogyan nem tűnik fel senkinek, hogy az árnyékvilág itt feszül a mundane mellett?
    Nem. Valahol egészen biztos benne, hogy tudnak róla.
    Declannak eléggé szüksége van a kezeire. Sok mindent csinál velük, amiért nem szívesen hagyná őket hátra és hát… nem tervez azért olyan hosszú ideig vendégeskedni a boszorkánymesternél, hogy esetleg a macsek végleg megkösse a mancsait… ő, meg a nagy tervei. Ugye.
    Halkan, mosolyogva hümmög a megjegyzésre és őszintén? Hihet neki, vagy sem, ez egy örök igazság. Mi más lenne a dolguk, mint becsülni a saját életüket. Azt az egyet. Eddig azt hitte, ő becsüli a sajátját, mégis… sosem csinált még annyira életellenes dolgot, mint amit a jelen események fényében a gyűrű eltulajdonítása jelent. Fogalma sincs, mi ütött belé.
    - Ezért nem szereted őket? – A hangja alig gondolatnyi súgás a férfi fülében, valahogy sokkal puhábbra és bizalmasabbra sikerül, mint amit jelen helyzetük indokolna, ám a közeli póz önmagában sok mindenre okot ad. Szája mintegy véletlen súrolja a fülkagyló külső, puha ívét, amint a másik a combjára fog. Véletlen. Teljességgel. Elmosolyodik azt a sóhajt hallva. Ha máshol lennének, most valószínűleg beleharapna a nyakába a rázogatásért, de így csak némi komolytalan méltatlankodással izeg-mozog kicsit, mielőtt elindulnának.
    Akár ki is élvezhetné a másik közelségét, amíg tart. Elnyugodhatna az illatában, a kettejük között felforrósodó ruhák biztonságos érzetében, a hím mozgásától egészen más gondolatokat ölbe csábító vidám lehetőségekben, de…
    - 24 órán belül másodszorra érzem úgy, hogy én leszek a vacsora… - Van egy némi halványan körvonalazódó sejtése arról, hogyan érzi magát odahaza a magára hagyott alutasakos nasi, amivel most valószínűleg a kis fekete macsek szemez. SOHA nem akarta tudni, milyen érzés. Elég… kényelmetlen. Valahogy késztetést érez rá, hogy elbújjon a hím nyakában, de sajnos neki soha nem adatott meg az a gyerekes gondolat, hogy a szörnyek nem látnak, ha te sem látod őket. Épp ellenkezőleg: akkor figyelnek leginkább, mikor gyengeséget mutatsz.
    - Nem biztos, ő nagyon öntelt. Nem szeret… - A mondat légvételnyi szünetet kap, ahogy hirtelen lerövidül a világ és bennszakad a levegő a tüdejében. – Osztozkodni… meg kell mutatnod ezt hogy csinálod, rohadtmenő. – Amilyen szerencséje van, biztos valami rúna. És ha rá próbálnák tenni, bizonyára szörnyet halna tőle, vagy valami hasonló igazságtalanság. Mert hogy mocskos kis démon, tudja, igen, persze. Hmpf.
    Lepillant a macskára és igyekszik nagyon NAGYON figyelmen kívül hagyni azt, amit hall.
    - Köszi a segítséget… uhm. Hogy is hívnak? – Valahogy a bemutatkozási kör kimaradt és macska, vagy sem, neve neki is bizonyára van. Mindenkinek van.
    Ahogy a férfi beljebb lép és közreműködő mozdulatot tesz, lecsúszik a hátáról. A simítás egészen biztosan nem szükséges a mozdulathoz, de valahogy természetesen adja magát. A sötétben hirtelen mintha több fokot hűlne a levegő. Fellélegez, leveszi az orráról a szemüveget és beakasztja a póló… óh. Rájön, hogy garbót hord és technikailag elég kivitelezhetetlen a művelet, úgyhogy végül az övtáskában rejti el a lencséket.
    Felvonja a szemöldökét a kérdésre, aztán magától értetődő mozdulattal a lámpáért nyúl. A következő tettével sötétségbe borítja ismét a körülölelő világot. Bőrkesztyűbe rejtett ujjai óvatosan érintik a hím mellkasát, a nyakát, arcát, aztán a száját. Ez utóbbira csókol rá szótlanul és kérdés nélkül, nem röviden, de nem is hosszan, alig ízlelve kicsit a hím ajkait, de mégis forró nyomot hagyva rajtuk. Olyan hirtelen és előzmények nélkül történik, hogy szinte megdöbbentő. Nem ad magára magyarázatot, elszakadva tőle egyszerűen csak felkapcsolja a lámpát újra, mintha mi sem történt volna.
    - Van még valamilyen… biztonsági protokoll, amiről tudnom kellene? – Annyira nem akaródzik lemenni a kevéssé bizalomgerjesztő, horrorfilmkompatibilis alagútba, de nem akadékoskodik. Ha oda kell, akkor oda megy. Nem érzi úgy, hogy túl sok választása lenne immár a kérdésben.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Kedd Aug. 02 2016, 19:08

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    Az állati öntudattal rendelkezők nem is tudják, hogy a létezésük bármiben is hiányt szenvedne, mert még a figyelmüket sem lehet felhívni erre, mert nincs olyan összetett világképük, amiben volna értelme bármilyen hasonlóan önsorsrontó gondolatnak, nőknek almával és a többi úri huncutság.
    - Internetkávézóból szerezni tudást az árnyékvilágról. Úgy teszek, mintha ezt nem is hallottam volna - pillant fel a fényes délelőtti égre, hátha ott van valami írás arra, hogy mit kezdjen az ilyen szörnyűségekkel, botrányos dolgokkal, de az égiek nem törődnek az egyszeri árnyvadászokat sokoló járulékos boszorkánymester képzettségi módszereivel. Mindenki ott tanul, ahol tud, ha felmerül benne a hajlandóság, az Üvegváros biztonsága, kényelme, az Intézet maga nem állhat mindenkinek a rendelkezésére.
    - Nagyon máshogy közelíted meg ezt a problémát, mint úgy tenné bárki. Természetes, hogy a saját területén használja ezt a képességet, hiszen ez teremti meg a terület-érzését. Ne feledd el, neki nem kell rejtőzködnie, a mundének pedig ilyen hatások miatt soha nem fogják felfedezni. Szeretné, hogy olyanokat vonzzon oda az ereje, akiket szerinted "nem kellene", mert ezek a vonzott alakok adják a barátait, társait, a hasonszőrűeket - kicsit értetlennek tűnik a fiút aggasztó kérdésben, de nem marad adósa a válasszal, ha már feltette a kérdést.
    Egyes macskának is szükségük lehet Declan kezeire, és hát az igények előrevalósága... bár természetesen Declan nélkül mit sem érnek a kezek, szinte nem is aggódnia a macskapajtás miatt.
    - Ez csak egy nagyon kis részét képezi az okok tömör sorozatának, hogy miért kellene mindenkinek utálnia őket.
    - Hallom ám - veti hátra a vála felett a macskapajtás, de Astor nem törődik vele, ő nem halkít a hangján, hiába érzi szinte megbúgva a húsát és érzékeit Declan közelségének hála, a véletlenek sorozataként kissé erőteljesebben szorít a combján az izgalmas méltatlankodás éreztén. A bőrdzseki nem páncél, mindent érez.
    - Nézd a dolgok jó oldalát, a macskáknak sokkal kisebb szájuk van, mint a démonoknak, sokkal tovább tart, amíg megkajálnak, szóval van időd elmenekülni, fel a fejjel - vigyorog komiszul, még a hangja is rosszindulatú. - Ez szerintem minden macskáról elmondható, de nem jobb, ha egymás között rendezik le az osztozkodás hiányát? Ugyan, erre csak azok képesek, akik nem adják el a lelküket a macskáknak - neveti a garázsajtónak, aztán előrelép.
    - Igazán szívesen - csavarintja fel a farkát a macska a saját fejére, olyan pillantást vet Declanra, mint aki nem csalódott a jellemében, kifejezetten cicaszájnak tűnik a szája. - A nevem Harmadik Kátrány Tutankhamon. Még találkozunk - int a puha farokvéggel végtelenül selymesen, ahogyan a napfény érinti meg a leveleket.
    - Szereztünk neked egy rajongót, ne felejtsd el átadni Alistairnak majd az üzenetét, ez életfontosságú lehet - szól a hangja a sötétben, aztán felvillantja a lámpát, és mire a szeme látni kezdene már sötét is van, méltatlankodó lélegzet feszíti meg a mellkasát a férfi keze alatt, sima pólója alatt melegen lüktetnek az izmok, bár a kesztyű anyagától annyira nem érvényesül ez a meleg inger, mint amennyire elvárható lenne. Gyorsan kapcsol a sötétbe, szabadon maradt keze átfogja a sötétben rejtőző derekat, közel hajol hozzá, a szája megnyílik neki, gyors csókjának villámélménye nyomot hagy az ajkán, a lényén, pozitív ingerszünet a jellemző faszságtengerben, megszédíti.
    - Ne nézz a szemébe, ne fogadj el tőle semmit, ne hagyd, hogy megcsókoljon, ne igyál a pohárkájából és soha, semmilyen körülmények között se mondd azt, hogy szépek a macskái - a hangja komolytalan, az elemgenerálta fényben a fejrázása az igazi válasz, előreindul az alagútban, mert nincs más, érdemesültebb járat, bár a házba vezető ajtó nagyon csalogató, de túlságosan egyszerű lenne gyömbéres keksz és sör mellett egy világos konyhában rendezni egy boszorkánymesterrel a kérdéses ügyeket.
    A járat gyorsan mélyül, nem túl széles, nem túl magas, de nem kell görnyedni benne, és kettőjük mellett még egy harmadik embernek volna hely széltében, ha ugyan volna igény arra, hogy még egy személyt maguk közé vegyenek. A levegő kissé füstös a mágiától, mintha a téglák sóhajtanának, a padló kövei alatt pedig valami égne, füsttel, lángok és hő nélkül. Astor szemlátomást érzéketlenül a dologra vadgesztenyéket és a semmiből elészálló őszibe pörkölődött vörös és sárga leveleket rugdal, időként diók hullanak a vállára, máskor must romlott illatát érezni, mintha nem is egy hideg pincében járnának. Declan érzékei nem egyszerűen megvadulnak, mintha világok ugrottak volna közelebb azért, hogy köszöntsék a sötétség világába, amibe beleszületett, de ahova sose nem tartozott.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Kedd Aug. 02 2016, 20:18

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz
    16+

    Szemforgat a megjegyzésre, mintha ugyan lett volna más módszere egyáltalán?
    - Biztosíthatlak, minden mundane kölyök ezt csinálja, teljesen normális. Mit gondolsz, honnan vannak a Twilight, Vámpírnaplók, Teen Wolf, Grimm és hasonló sorozatok? Filmek? – Összevonja a szemöldökét, a villanó lencsékből ítélve épp alaposan végigmustrálja a férfit. Szoktál sorozatokat nézni, ugye? – Nem feltétlen ragaszkodik épp a felsoroltakhoz, de azért valami alapvető filmtörténeti műveltséget igényelne a témában. Vagy az árnyékvilág lakói annyira napi szinten kalandoznak, hogy már nincs is igényük ilyesmire? A végén még ő lesz az egyetlen elbaszott kiscserkész a laptop előtt (ha már tévéje nincs).
    Elhallgat a magyarázatra. Kissé mintha magába is szállna a kérdésben, hogy sikerült megint olyat találnia, amiben tökéletesen és gyökeresen másképp gondolkodik, mint az „normális” lenne. Véleménye szerint nincs baj a mássággal, csak éppen… egy olyan boszorkánymester menedékébe készül, akinek a gondolkodásmódjával aligha tud azonosulni. Hogyan álljon helyt valakivel szemben, aki okosabb, idősebb, tapasztaltabb nála, sokkal otthonosabban mozog az árnyékvilágban és történetesen a saját területén látogatja? Nos… semmi olyan, amit ne sejthetett volna betonbiztosan is idáig, de a tényleges, kézzelfogható tudás aggasztó palást a vállain.
    - Jó lehet. Nem rejtőzni. Nem tartani attól, hogy valaki akinek „nem kellene” betoppan az ajtón. – Zsebre dugja a kezeit, a hangja nem vágyakozó és most a komorság sem ül meg rajta, inkább amolyan… üres. Nagy valószínűséggel sosem fogja megtudni milyen ez, kár lenne vágyni rá egyáltalán. Az elérhetetlen dolgok megmérgezik az életet, lefölözik az élvezhetőséget.
    Mosoly rándul a száján a macskautálatra, de részéről tartózkodik attól, hogy a bakaneko társaságában feszegessék a kérdést, leginkább mert Astor játszadozásával van elfoglalva. Részéről alig hiszi, hogy képes lenne alapbeállításban megutálni a négylábúakat, bár ha megcsócsálnák kicsit az arcát, lehet egészen másként vélekedne a kérdésről.
    - Hát ez kurvára megnyugtató. – Szól sötéten, megkocogtatja a hím mellkasát. Első gondolatra csikizni akarta, de nem tudja a másik mennyire érzékeny és nem akar véletlen ezüsttálcán kikötni a dögöknek odalent. – Ne reménykedj, nem passzolom le a macskát. Majd ti lerendezitek azt az osztozkodást. – Vigyorint végül már a finishben, elégedetlen ciccegése felkenődik a garázs ajtaján.
    Ha van valami, amiért tényleg érdemes macskát tartani, akkor az a cicaszáj. Egyszerűen csak tízpontos.
    - Declan. – Mutatkozik be ő is, bár nem kérdezték, illendőség is van a világon. – Egy élmény volt. – Int még a távozó cicafaroknak, mielőtt eltűnnének a sötétben.
    - Merem remélni, hogy az életbenmaradásom nem ettől fog függeni… - Még mindig reménykedik benne, hogy Astor csak viccel, de valamiért van egy olyan balsejtelme, hogy… nem? Sok oka van annak, amiért nem állhat be zsigeri nopenopenope üzemmódba és ezek közül csak egy, hogy lezárult mögöttük a kijárat.
    Elmosolyodik a méltatlankodáson és éppen azzal a lendülettel veszi is semmibe. Belesimul az ölelésbe, a teste úgy illeszkedik a másik szemrevaló formájához, mintha örökre megtanulta volna az éji esetből, hogyan kell. Ujjai nem csúsznak le a férfi álláról, megtartja köztük a csókban, majd megsimítja az ajkakat újra, mintha csak pecsétet akarna tenni rájuk. A mágiája talán szunnyadó fajta, de titkokat még ő is tud teremteni a sötétben.
    - Kurvanehéz ám valakivel úgy beszélni, hogy nem nézel a szemébe. – Mondhatni teljesíthetetlen, mert tökéletes tiszteletlenség, ami nem biztos, hogy nem rosszabb, mintha fennakad a farkasszemezésben, bár… Astor még mindig jobban tudja. A komolytalan hang viszont nem segít. – Miért nem mondhatom? – Már hogy szépek a macskái. Lehet megtette volna, ha nem figyelmeztetik rá, viszont az összes közül talán ez az egyetlen, ami hogyismondják… indokolatlannak tűnik?
    Neki kifejezetten jobban tetszene a főbejárat, a süti és a sör triumvirátusa. Talán nem otthonos közege a fény, de valahogy megnyugtató lenne a tudat, hogy a másik warlocknak sem. Nos… nyilván pontosan ezért nem találkoznak odafent. Meg mert stílusosabb. És horrorszagúbb. És az egész leereszkedés olyan, mintha egy másik világba érkezne, ez pedig minden kétséget kizárólag végtelenül hatásos…
    Rá biztosan. Nem tudja elhatárolni magát a környezettől, mint Astor teszi. Szinte érzi a bőrére lélegezni a köveket, a mágia füstös íze megtapad a nyelvén, mély lélegzetre csábítja a tüdejét, beszivárog a pórusain keresztül és elkeveredik a vérében. Egészen mámoros érzés. Nem annyira, mint a valódi drog, mely lehengerli a tudatát és elveszi a józan ítélőképességet, de a hasonlósága egy jó adag jogos félelemmel vegyülve egészen megkapó. Az érzékei megnyílnak, mindent érez maga körül és mindent válogatás nélkül be is fogad. Fogalma sincsen, hogyan kellene védeni magát tőle és mert tapasztalatlan, nem is hiszi, hogy szüksége lenne rá. Hiába ordít minden idegszálán a veszélyérzet, ha kénytelen a középpontban maradni, hiába nyal végig a gerincén újra és újra a hideglelés, ha a padlóból áradó hő ellensúlyozza. Érzi maga mellett Astor alakját. Addig nem lehet baj, amíg ott van, nem igaz?
    Félelmetes ez a világ. Félelmetes és gyönyörű és annyira nehéz nem érezni, hogy hozzá tartozik, amikor minden porcikája olyan veszettül vágyik rá… talán jobb volt, amíg nem tapasztalta ezt. Amiről nem tud, az nem is hiányozhat. Ennyire legalábbis biztosan nem.
    - Hogyhogy rád semmi hatása nincs? – A hangja nyögésszerű, lámpájának fénye nem az utat követi maga előtt, sokkal inkább azt, ami aktuálisan felhívja magára a figyelmét. – Annyira sok az inger. Megveszek tőle. Egészen elmélyül torkában az utolsó két szó, mintha le kéne nyelnie saját szavait, de azok csak újjászületnek benne, mélyen a mellkasában, rekedten, fájdalmasan. Talán ilyen hangon szólítaná magához saját varázserejét, ha képes lenne rá. Méltó szólama a sötétségnek.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Kedd Aug. 02 2016, 21:55

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    - Hmm, mit? - a lencsékben visszatükröződik fekete gomolyfelhő alakja, ahogy a kérdés hallatán egy kicsit megnyílik felette az ég, na nem azért, hogy beárnyékolja őt, hanem hogy valami erkölcségi magasságokról érezze Declan, hogy letekintenek rá e világ pusztító és építő angyalai, és nem értik a kérdést. - Nem szoktam, de az összes Grimm történetet eredetiben olvastam gyerekkoromban - és nem érzi magát feszélyezve ettől, vagy lemaradva, vagy valami, ami sugallik a félvérű hangjából, igaz ami igaz, ha unatkozik este, kirándul a metróba és megmenti a helyes pikkelyes seggét egyeseknek a valódi démonoktól. Kedve lenne megkérdezni kihívóan, hogy ilyet csinálnak-e a mesékben, de jelenleg vannak ennél komolyabb gondjaik is, mézeskalácsházzal, elvarázsolt macskákkal, és valahol egy vasorrú bábával, akiben mondjuk nem az orra a legkeményebb.
    - Gondolj arra, hogy ez ugyanolyan természetes neki, mint a mundéneknek a saját erkélyükön szexelni. Megtehetik, bár ha túl sokan látják közszeméremsértésnek hívják, és bűn, de attól még a lehetőség adott rá, hatalmuk van a saját létezésük felett, és nem kell elrejteniük azt, amilyük van. Kb. ilyen lehet - ő se tudja. Sose volt olyan, hogy nem rejtőzött, ám az ő fajtáját nem a félelem kényszeríti a felszín alá, az elhatárolódásuk tudatos megkönnyítése a saját dolgaiknak. Ez az ő szabadságuk, és hovatovább, ők azok, akik betoppannak másokhoz a "nem kellene" zászló véres lobogója alatt.
    - Jobb lenne neki itt, mintha velem rendezkedik - hallani a hangján a válaszvigyort, és biztos olyasmire gondol, amit a sárgaszemű háziszörny egyáltalán nem hagyna jóvá semmilyen szinten sem.
    - Örvendtem, Declan - Tutankhamon megjegyzi a fontos nevet, amikor majd kis bilétát rendel az új házikedvencének jól fog jönni.
    - Pedig inkább ettől függjön mint valami...- mástól, ami fontosabb, ami véresebb, ami erőszakosabban tör be az életükbe, de kinek van ideje és ereje fejezni ilyen lényegtelen gondolatokat, amikor körülveszi a félvérű figyelmessége, az ölelése, és a fényfosztotta sötétben, mintha felöltözve, sminkelten is mezítelen volna, rátapad a létezése, felforralja sokkal jobban, mint amikor a hátán hozta, pedig már annak is megvolt a maga élmény-íze, de a csók... utánasóhajt, és nem akarja magával vinni a kifejezetten sötét és gonosz pincébe.
    - Annyi hely van, ahova nézhetsz, ne aggódj. Nem volt gyerekszobád, senki sem fog megsértődni rajta. Azért nem mondhatod, mert akkor ömlengeni kezd róluk, és holnap ilyenkor is itt leszünk - a hangja teljesen komoly, de nehéz eldönteni, hogy mennyire lehet ezt készpénznek semmi, a félsötétben nem kanyarodik fel a szája széle.
    - Hm? - felnéz. Egyenletes, sima léptekkel menetel lefelé, a lámpájának csóváját Declanra irányítja, ahogyan újra szólni hallja. - Sápadt vagy, mit érzel? - torpan meg, és úgy tetszik, egyáltalán nem érzékeli a lábai körül tekeredő megsárgult fű selymes hullámzását, amit aztán el is visz a pincehuzat, vagy éppen a hajára tapadó ökörnyál ragacsérintését, kispók-utasainak motoszkálását az arcélén. Kékes szemeiben csak némi aggodalom látszik, éppen olyan varázslatos ez a kifejezés az arcán, mint amilyennek a falakon csorgó bűbáj tetszik az egyik pillanatban, aztán a következőben... nincs ott semmi. Mintha egy láthatatlan, gondos kéz kicserélte volna körülöttük a folyosót, a kő az kő, a tégla az tégla, a sötétség az egyszerűen csak sötét, Astor pedig tiszta.
    - Talán a rúnáim védenek meg, miránk nem hat úgy a boszorkánymesterek ereje, mint az emberekre vagy más alvilágiakra, nem hagyjuk magunkat, különben nem tudnánk küzdeni ellene - indul meg újra, előreirányítva a lámpáját, de még mindig Declanon tartja a szemét, nem tetszett neki az a rángatott fény, aminek a fókuszában ő nem látott semmit, csak üres sarkokat. - Hamarosan egyébként ott vagyunk... hopp, már itt is. Közelebb van, mint hittem - tőle jobbra bukkant fel a falban a beugró, aminek a mélyén sötét, nehéz vasalású pinceajtó feszült a keretébe. Astor lámpafényében kirajzolódott a szárnyas nagykilincs, Declan szeme láttára futotta be aztán a borostyán és néhány szál őszirózsa is kihajtott felette, pompásan bókolva a vendégek felé, míg az ajtófa gallyat hajtott, levelet nemzett, majd őszi avart pergetve elszáradt onnan pillanatok alatt, valótlan, megfoghatatlan gyorsasággal.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Kedd Aug. 02 2016, 23:26

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz

    - Tudod, sorozatok. Mozi. Filmvilág… Öhm… - Nagyon kicsi és gyarló ő ahhoz, hogy megnyíljon az égbolt és hirtelen kevéssé megértő angyalok lesújtó pillantásának kereszttüzében találja magát. Elhúzza a száját, azért ez már mégiscsak kissé túlzás, hogy árnyékvilágék nem haladnak a korral. Még a végén lemaradnak valahol az ősidőkben, aztán majd csodálkoznak, ha nem értik, hogyan szúrják ki őket a hülye kütyüikkel az emberek. – Ah, nos. Remélem azért valaki szokott nálatok és kifejezte aggodalmát a vészesen növekvő vámpírfanatizmus miatt. Komolyan, már nagyon unalmas. – Nem, a sorozatok nem szokták megmenteni a seggét unalmas perceikben, bár tény, ami tény, ha épp a képernyőn függ, legalább nem éjszaka kószál metrókban és hasonló egyébként nem túl kétes helyeken. Valamiért mondjuk kétli, hogy azok a bizonyos démonok ne találták volna meg előbb, vagy utóbb akár… bevásárlás közben is? Így is veszélyesen közel voltak az otthonához.
    - Hmh. – Arra gondol, mert a vadász ezt kérte. Ki ő, hogy ellenkezzen? – Sosem szexeltem még erkélyen. – Legfőképp, mert nincs sajátja és ez jelenleg elég súlyos hiányosságnak tűnik. Bűn, mi? Vajon a vadász erre a bűnre is nemet mondana?
    Az egyiknek az otthonos bűn, a másiknak a rejtezés a maga szabadsága. Mindkét fél erős marad a maga területén, de… vajon milyen szabadság az övé?
    - Lehet. De azt nem élvezném annyira végignézni. – Önző dög, csak a saját élvezetével törődik és még nevet is rajta! Hallatlan.

    Nem kellene oda vinnie. Ezer és egy éjszakába nyúló sokkal élvezetesebb dolgot csinálhatnának, mint a leereszkedés a csak számára ismeretlenbe, de mindkettejük számára nyilvánvalóan veszélyesbe és bár a kockázatnak megvan a maga élvezeti értéke, ez egyszerűen csak túl nagy. Persze, ha nem lopkodna gyűrűket, nem lenne ilyen problémájuk, de… ha nem ez a helyzet, aligha találkoznak, vagy ha teszik is… miért foglalkozott volna az árnyvadász egy gyengécske démonkorccsal valamiféle cseszegető random igazoltatáson kívül egy rosszabb, talán sokkal kevésbé elnéző napján? Nem törődik ilyesmivel. Nem törődik semmivel sem a csókján kívül addig a néhány felpergő szívdobbanásig, amit megengednek maguknak. Mert hiányzott az a kimaradt reggeli és csak… nem szeretne lemenni oda nélküle? Talán az ő szabadsága éppen ebben van. Néhány árnyvilágból kilopott, forró másodpercben.
    - Hnh. Értem, oké, semmi macskázás. – Abszolút egyáltalán nem akar itt lenni még holnap reggel is. Ez nagyon bebetonozott szent meggyőződése addig a pillanatig, amíg lejjebb nem ereszkednek és valahogy… össze nem keverednek a prioritások.
    Nem hunyorít, ahogy a lámpa éles fénye az arcára vetül, a pupillái mintha elfelejtettek volna védekezni, egészen hatalmasak maradnak, alig hajszálnyi körgyűrűjét tartva meg a kék íriszeknek. Beharapja az alsóajkát, ahogy koncentrálni próbál… hogyan fogalmazzon meg egyszerre ennyi mindent? Egészen elcsábul a férfi látványának, a szemei megtelnek valami megfoghatatlan, hűvös szellővel kevert, avarillatú érzéssel, melyben a dzseki hirtelen nagyon is otthonos, odaillő érzést kölcsönöz, a hosszú ruhák átmeneti funkciójukkal kérkednek és ahol az égkéknek született pillantások által övezett pupilla a sárga, a barna árnyalatába és naplementeszínbe öltözik.
    - Az Őszt. Személyesen. Ugyanaz a mély, karcos hang. Valamikor két kaotikus, búcsúbájban ragadt gondolat között megpróbált kinyúlni a férfi arcáért, hogy elsimítsa onnan a szemtelen nyálkán utazó pókocskákat, ám hirtelen mozdulatlanná dermed. Pupillái minden átmenet nélkül beszűkülnek az erős fényben, zaklatott, mély lélegzetétől megemelkednek a vállai, a mellkasa. Nem indul egyből Astor után, a saját arcához nyúl, mintha még mindig érezné ott az ökörnyál csiklandós érintését. Nincs mit letörölnie magáról. A folyosó szinte sivárul élettelennek hat.
    - Mh. Lehet. Már elmúlt. – Tájékoztat végül halkan, kissé bizonytalanul, ám immár a megszokott hangján, bár az előbbihez képest mintha színtelennek hatna. Felzárkózik a vadász mellé, szabad kezével megdörgöli a homlokát. Nem fáj a feje, inkább csak… mintha túl könnyű lenne.
    Megtorpan, ahogy a férfi megáll és valahogy tőle szokatlan módon csendben is marad. Nyilván a stressz teszi, most hogy nem foglalja le milliónyi apró inger a figyelmét, nagyon is van ideje aggódni magukért. Fájdalmasan dobban a szíve a hirtelen kisarjadzó látványra. Már nyitja a száját, hogy szóljon róla, figyelmeztessen, hogy Astor ne nyúljon hozzá, mert tönkreteszi a növényzetet… egészen összezavarodik, ahogy az egész hirtelen újra semmivé válik előtte. Milyen megfoghatatlan az elmúlás…
    - ...most, vagy soha. – Óh, nem. Egészen biztosan nem ezt akarta mondani. Az eredeti közelebb volt a „húzzunk innen kurvagyorsan” felszólításhoz, de valahol ő is érzi, hogy nagyon, nagyon messze vannak már a visszafordulás lehetőségétől.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Szer. Aug. 03 2016, 00:15

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    - Tudom, hogy mik ezek, nem most jöttem ki a barlangból, de nem tudom elképzelni, hogy okos, egészséges fiatal mundénszerű életvitelt élő egyes boszorkánymesterek, és mundének miért töltenék ezzel az idejüket, hacsak nem unatkozó háziasszonyok, vagy öregek - nyilván nekik lett kitalálva az egész műfaj, nem? Nem? Nm.
    - A vámpírok agyonromantizálása már a romantika kora óta az ő malmukra hajtja a vizet. Hidd el, amit tehetünk ellenük megtesszük, de az mégsem tilthatjuk be, hogy reklámozzák azt, amitől a mundéneknek természetüknél fogva undorodniuk kéne, de valahogy a nyáluk verik arra, hogy valaki a vérükre tapadjon. Amióta hanyatlik az emberiség életösztöne, a vámpír-kampány jó biznisz - csak a politikai korrektség kedvéért.
    - Kifogytam a kompatibilis hasonlatokból - mosolyog a bajszába, és kénytelen arra gondolni, hogyan nem szexelt még Declan erkélyen. Mondjuk a tűzlétrán. Az is van olyan jó, mint egy erkély.

    A kellene-nem kellene kérdés soha nem fog kifogyni a munícióból. Ha nem követ el bűnt, ha nem ölik meg, ha nincs ott, ha nem teszi ezt, ha nem teszi azt, ha nem ilyen nyitott, ha nem érti meg a problémáját, ha nem lop, ha nem öl, ha nem létezik, akkor az egész világ más lenne. Kétségtelenül. Ám mindazok a dolgok, amik megtörténtek és már megváltoztathatatlan bolthajtását képezik Declan életfolyosójának egyértelműen és nyomasztóan visznek le a föld alá a mákonysötétben, ahol a dohszagú pinceszélben különös jelenségek teremnek, de az árnyvadász alakja egy pillanatra sem halványodik el mellőle. Megnyugtató közelség, ott van, ott marad, az állandóság szobra, Declan mellé kötötte a csók, ami pótolta a reggeli hiányosságokat, amikről ő maga nem is tudta, hogy hiányosságok.
    Aggódva figyeli a férfit, ahogy a száját harapja és a szemei összezavarodnak, melléfordítja a lámpát, neki fáj a kitágult pupilla szembogarában visszatükrödőző túl sok, túl éles fény, ám Declan bele se rezdül. Lesz egy-két szava a boszorkánymesterhez, vagy a tetovált boszorkánymester drogfutárához?
    - Hogy mit? - hökken meg egészen, nem a mély hang üti mellkason, a sötét rezgés kellemesen hatja át a csontjait, ám a szavaknak valahogy... nincs értelmük. Disszonáns a tapasztalás a jelen helyzetükhöz, vizsgálja a másikat, de nem látja rajta a hamisságot, és ahogy kicsit eltávolodik tőle még mindig visszanéz a válla felett rá. Szinte vakon közlekedik amúgy is az akadálymentesített pokoljáratban, nincs szüksége a szemekre, amik Declanon maradnak.
    - Talán valami felszíni bűbáj, ami megtéveszti az elmét és elriasztja a felkészületleneket. Próbálj meg ellenállni neki és nem elmerülni az... hm.. őszben. Szimbólum is lehet, vagy... - valami szöget üt a fejében, látszik, ahogy megáll, az ujjai megszorulnak a kilincsen fehéren mielőtt az utolsó levél is elperegne, dióillatot érezni a keze alatt, de aztán elviszi azt is a szél, ami a hátuk mögül jön és a folyosó folytatásán távozik, mert az ajtó oldalra nyílik és befelé. - ... talán egy tündér.
    Odabent a látvány egyáltalán nem tündéri. Tágas, boltíves pincehelyiség idézi a borospincék jellegét, ám nincsenek benne se hordók, se sorok az üvegeknek, dúsan rakott polcok és palackok. A mennyezetről kovácsoltvas lámpa lóg le, a padlón székek és kerevetek állnak, meg egy alacsony asztalra, rajta fondü, sajt illatát érezni, és a gyümölcsök édese mellett még sonkát, pirított szalonnát, szemnek, szájnak és orrnak kellemes az egész látvány. A padló és a falak vörösek a tégla természetes színe diktálta módon, míg a kovácsolt fémek feketék, matracaikat azonban a legártatlanabb, csíkos vajszínű anyaggal vannak behúzva, és a sarkaiknál aranyszínű hímzéssel cicomázva.
    Élők is vannak idebent a tompa, sárga fény alatt, mindjárt a fondüasztal mellett tányérral a kezében középmagas, sovány férfi, kockás rövidnadrágban, csontos vállain sötétrózsaszín póló feszül, a mellkasán "AUTUMN FOREVER <3 " giccsmatricázással. Beesett arcán meglepettséggel néz fel rájuk, középbarna haja merő nedves hátrasimítottság, a cipője oldalt szárad, szétszórt ruhadarabok árulkodnak arról, hogy ő maga is vendég itt, méghozzá ázott-fajta, akinek csak kölcsönruhát adott valami rosszakarat, ami azonban nincs sehol, noha füllesztő jelenléte Declan érzékeire telepedne, mintha a metróból idáig követett erő-érzet középpontjában lenne.
    - Holtbiztos, hogy egy tündér.
    A zöldkék szemű férfi a szájába veszi a villáján reszkető falatot, átható bizalmatlansággal bámulja őket, szótlan szemrehányása fénybe vonja a vadászt és a boszorkánymestert.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Szer. Aug. 03 2016, 10:44

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz

    - Olyan ez, mint a démonoknál. Van a nagyon buta fajta, amelyik gyakorlatilag ráhúzza magát arra a fényes kardodra annyira igyekszik lehengerlő lenni. De vannak az intelligensek, akik gondolkodnak, taktikáznak, kihívást jelentenek. – Visszagondol egy pillanatra a metróban történtekre és eszébe jut, vajon a csecsemő, meg az öregasszony túlélte-e. Ez utóbbi valószínűleg és maximum comb-nyaktöréssel, ami végeredményben majdnem egy halálos ítélet. Megcsóválja a fejét. – A sorozatok sem mind szappanopera butaságú förtelmek. Vannak intelligens, értelmes történetek, ahol a karakterek érdekesek, a jellemfejlődés pszichológiailag megalapozott, a történések izgalmasak, eléggé ahhoz, hogy egy időre kiszakítson a mindennapi problémák közül és adjon valami pluszt, valami elgondolkodtatót. Izgalmat. A lehetőséget, hogy elképzeld magad a különböző szituációkban és a szabadságot, hogy átgondold, te mit tennél. – Elmosolyodik, kilép oldalra, a válla nekikoccan a vadászénak, szinkronlép vele pár szívdobbanásig, amíg felé fordulva súg. – Persze, aki a valóságban amúgy is sorozatfőszereplő, érthető hogy nem igényli az ilyesmit. – Az emberek többsége ugyanis azért néz szüntelen, hogy kikapcsolódjon, kicsit elfeledkezzen a munkahelyi stresszről, feloldódjon benne a mindennapi, szürke görcs. Astornak aligha jelentene bármit.
    Halkan nevet.
    - Nem arra verik, hogy a vérüket szívják. Arra, hogy különlegesek legyenek, pont ők, eléggé ahhoz, hogy kiválasszák őket, hogy első pillantásra szerelembe ejtsenek egy természetfeletti lényt, amitől az aztán bármire hajlandó értük. Miért undorodnának tőle? Ez a legnagyobb ideáljuk, a vámpírok a köztudatban saját éhségük rabjai, hogy minden filmben típusosan torokra mennek ősi ragadozó-préda ingerküszöbökön játszik, a vér és a fájdalom túlmisztifikált szenvedéllyel párosul és végeredményben kívánt lesz annyira, hogy a vámpír már ne a fő antagonista legyen, sokkal inkább valamiféle vágy-tárgy. Ez nem az életösztön hanyatlása, a különlegességre szomjazó vágy kinyilatkozása inkább, mert a saját történetében mindenki, kivétel nélkül főszereplő akar lenni nagy szerelemmel, nagy kalanddal és főhősbuffal. – Megvonja a vállát, az arcát a felhők közül előbukkanó Nap felé fordítja, hagyja hogy megmelengesse bőrét a hirtelen párásnak érződő forróság. Mosoly rándul a száján, puha nevetése előreszökik a bársonytalpúak közé.
    - Azt hiszem, értem a lényeget.

    A „mi lett volna, ha” ősi játék. Mindenki csinálja, mindenki utánagondol és leforgatja a lehetséges szcenáriókat a koponya csontburkolatú rendezőtermében. Mint a patkányok, akik a nappali lustulás közben újraálmodják az éjszaka eseményeit és pici agyuk előbb vagy utóbb rátalál arra, mit kellett volna máshogy, hatékonyabban csinálniuk. Declannak nincs baja mindaddig, amíg az életfolyosója valóban az, ami és nem a temetőben, saját előre megásott sírjában lyukad ki a végén önkéntesen.
    Nem tudja ennél jobban megfogalmazni. Elkezdhetné leírni részletekben, pontról-pontra, de valahogy lehetetlennek tűnik, mintha minden tapasztalás az előtt kicsordulna az ujjai közül, az emlékezés szitáján, hogy egyáltalán megfogalmazhatná, mi is az. A teljes benyomás gyűjtőnevén kívül aligha tud pontosabb meghatározást adni, legyen bármennyire is értelmetlen. Fájóan üresnek érzi maga körül a világot, ahogy végül megszűnik körülötte a gyönyörködtető igézet.
    Biccent. Rendben. Megpróbál ellenállni. Hát persze. Mert az annyira egyszerű, hogyan is nem gondolt rá korábban! Rendben, tényleg nem gondolt. Eszébe jutott ugyan, hogy kellene, de elméje túlságosan is befeküdt a szív izgatott dobbanásainak, eléggé ahhoz, hogy ne foglalkozzon a módszerrel igazán. Beleszimatol a levegőbe, de nem érezheti már a dió illatát, hunyorít, ahogy védi magát a feltámadó huzattól.
    Sosem találkozott még tündérrel. Nem emlékszik, hogy valaha is elképzelte volna egyáltalán az első találkozást, de abban egészen biztos, hogy nem ekként gondolt volna rá, ha mégis. Nem mintha ne lenne kellemes a látvány. Az ételek gyönyörűek, az illatuk mesés, a pincehelyiség gazdagabban fest, mint az ő egész lakása egybevéve és mégsem… mesei.
    Sokkal rövidebb időt szentel a környezet látványának, mint amennyit az megérdemelne. Becsületére szóljon, hogy ez teljesen természetes állatvilági reflex; ha élőlényt érzékel egy adott területen, önkéntelenül is rá fókuszálódik a figyelme, mert az a bizonyos lény az egyetlen, aki veszélyforrásként szolgálhat. Az ősi ösztönök nem mennek messzire akkor sem, ha modern köntösbe öltöztetik őket.
    Fogalma sincs, hogyan állapítja meg Astor a férfiról a tündérséget. Nem tudja, mitől olyan holtbiztos benne, mert ő egészen biztosan nem így képzelne el egyet sem. Sokat ront az összképen a disszonáns, feliratozott póló, a kockás rövidnadrág, a soványság, a beesett arc, úgy általában az ázott-kutya effektus. Pillantása önkéntelenül is oldalra rebben, mielőtt elérhetné a zöldeskék szemeket, figyelme egy szívdobbanásig azt a másikat keresi, amelyik még mindig úgy telepszik az érzékeire, mintha minimum a háta mögött állna. Meghajtja a fejét végül az önmagát természetesen kívánó tiszteletkör erejéig a szemrehányó pillantásnak, bocsánatot kér, mielőtt egyáltalán szavakban tenné.
    - Kérem nézze el, amiért ilyen alkalmatlan pillanatban törünk Önre. – Emelkedettebb hangja kifejezetten a tündérnek szól, bár kétséges, hogy áthatol a bizalmatlanság falán. – A nevem Declan Caine. Ha megengedi, elrabolnám a vendéglátója figyelmét pár percre. – Percek! Mindenki jól jár, ha csak keveset pazarol az idejükből, nem igaz? Olyan ez, mint a tündérmesék: léteznek, de nem úgy, ahogy az ember elvárná őket. – Tudja esetleg merre találom?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Szer. Aug. 03 2016, 12:02

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    - Hogymi? - üvegesedik meg a szeme azon a ponton, ahol a démonok és a sorozatok egy elbírálási rendszerbe kerülve élik meg a mindennapokat, és Declan meggyőződéssel magyarázza ezt. Nem valódi kérdés, amit feltesz, inkább a "miafasz" udvariasabb ikertestvére.
    - Sorozatot nézni idő. Ez idő alatt sem a test, sem az elme nem moccan meg, bármilyen fondorlatos is a mese a képernyőn, olyan, mint a fagylalt. Élvezeti fogyasztási cikk, és általában kerülendő a hétköznapokon - szigorúnak tűnik, de még mindig nem olyan szigorú, mint lehetne. - Az emberek bebeszélik maguknak, hogy mennyi problémájuk van a hétköznapokban, inkább elverni kéne a legtöbbet, nem sorozatokkal kikapcsolni őket - kifejlett, dús és lombos empátiája bágyadtan lengeti az ágait a szélben, ahogy Declan nekikoccan felé fordul, felhördül.
    - Most nem vagyok biztos abban, hogy ez bók! - de a felháborodása nem valós.
    - Miért, vámpírnak lenni olyan különleges? - forgatja meg a szemeit, az arcára kiül a tartózkodó ellenkezés. A neveltetése nem teszi lehetővé azt, hogy megértse ezt az eszmefuttatást, bár nagyon figyel, és kész arra, hogy véleményt nyilvánítson, de abban nem volna semmi köszönet. Újra megforgatja a szemét, lebiggyeszti a száját, minden lehetséges metakommunikációs eszközzel kifejezi azt, hogy mennyire megvetendőnek tartja az emberi gondolkodás közeledését a vámpírokhoz. - Ha ez a legnagyobb ideáljuk nem is értem, miért halnak meg jó vadászok azért, hogy távoltartsák őket a vámpírok éhségétől. Vesszen a barma, ami önként sétál fel a vágóhídra, és lássák meg, hogy a természetfeletti szerelme jót még nem adott. Csak emberi lények válnak nyálgéppé a szerelemtől, a természetfeletti szerelme természetfeletti. Szerelemfeletti szerelem. Természetfeletti természet. Emberfeletti elvárások, viselkedések és viszontagságok - egy mundén számára olyan lehet, mint szerelmesnek lenni a Napba, ami megcirógatja Declan arcát, mert a Nap viszont tudja, kit érdemes kitüntetni a figyelmével.

    Mindannyian patkányok. Astor ezt a gondolatot aláírná, bár ő már ébereden keresi a megfelelő utakat, a helyesebb ösvényeket, a jobb gondolatokat. Nem tudja pótolni a rúnáin keresztül azt az érzékelést, ami a boszorkánymesternek a sajátja, ez egyszerre teszi ingerültté és aggódóvá, de ha innen visszafordulnának csak azért, mert túl sok gyanús dolog történt két négyzetméteren belül, azzal egészen biztosan kurvára valószínű, hogy nem segítenének magukon, rajtuk pedig senki nem segít, csak úgy, kívülről jött boldog benyomással.
    A legtöbb embernek nem jut eszébe ellenállni, amikor valami feltölti az érzékeit. Ki állna ellen a rózsa illatának? A szellő simításának? Az ágak érintésének a karján, a szemébe szökkenő látvány szépségének? Declan sok szempontból olyan Astor szemében, mint egy ember, aki megvezethető az érzékein keresztül, mert azt tapasztalja, amit lát, abban hisz, amit lát, azt tudja, amit érez. A saját érzékeire hagyatkozik a kígyófarkú fiú, mert mindig ez húzta ki a bajból, és senki nem tanította meg rá, hogy időnként éppen a becsapott érzékek azok, amik a legmélyebb csalitosba viszik a lidércláng nyomán. Főleg a tündérek közelében. Ellenállni az érzékeknek nagyon nehéz, hiszen egy vak, süket és fekete világban mi más állna az egyén rendelkezésére? Astornak talán ott van az angyali eredetű mágia, de az ilyen luxuscikkek nem állnak csak úgy a legtöbbek rendelkezésére.
    Ismerősként köszönti a szeme a pincelátványt, engedi maguk mögött becsukódni az ajtót, amikor Declan belép, olyan magabiztosan, mint aki pontosan tudja, hogy a nyitott ajtó illúziója még nem teremt valódi lehetőséget a gyorsabb menekülésre.
    - Átalakították a helyet - állapítja meg csendesen, lágyan megérinti Declan hátát, egy kicsit előrelép mellette, onnan fürkészi végig a férfit, aki kétirányú figyelmük fókuszában szemlátomást kényelmetlenül érzi magát, mégis megengedi magának azt a luxust, hogy csak a boszorkánymesterre bámulva rágja lassan el azt a falatot, amit éppen csak megkezdett az érkezésükkor. Széles, húsos ajkainak macskaíve van, az orrkagylói laposak, íves szemöldöke összekócolódottnak hat, mezítelen lábszárán halványbarna szőrszálak lapulnak a bőréhez. Emberkülsőt visel talán, hiszen mi értelme volna tündérnek lenni, ha a tündérszép kifejezés mögött ilyen gyászos megjelenés lakozik.
    Astor dühösen sziszeg a főhajtás láttán, az idegen lesújtó pillantással reagál rá.
    - Elfogadom a bocsánatkérésedet, ifjú boszorkánymester - szól aztán, mély hangja lágy, a tányérját leengedi, és ahogy az asztalra koppan a porcelán, mintha fának tetszene az ujjai között, használattól zsíros, ősöreg, mégis megbecsült fatányérnak, míg a lábai alatt mohásnak tűnik a kő, olyan puhának és zöldnek, mintha csak frissen öntözte volna meg az eső az életsóvárgó párnácskákat. - Az én nevem Ilenone, Ailill határherceg örököse, a Görbe Tükör kastélyának ura. Kérlek, nephilimek gyermeke tartózkodj a bemutatkozástól - valahogy érzékeli, hogy Astor szóra nyitja a száját, pedig nem néz rá. - Nincs dolgom a tanáccsal, így jobbnak látom, hogyha a lehető legkevesebbet tudom rólatok, a neved megismerni csak félreérthető lehetőségeket teremtenek. Alistair itt van Declan.
    - Itt vagyok - szól egy karcos hang a férfi háta mögött, ott, ahol eddig is érezte a létezését a másiknak. A szóval együtt lehull a sötétség, milyen drámai, szárnyak suhognak a párás sötétségben, és egy kéz nehezedik Declan vállára, az elszökkenés előtti pillanatban, de az érintésnyoma még azután is ott marad, súlyos hatalommal telt mandulaszagú fogás.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Szer. Aug. 03 2016, 13:54

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz

    A párhuzam nem teszi egyazon szintűvé a két kérdéskört, de képes érzékeltetni a különbségi árnyalatokat akkor is, ha azokkal Astor nem tud egyetérteni.
    - Nem úgy tűntél, mint aki szereti kerülni a hétköznapokban az élvezeti cikkeket. - Kénytelen elmosolyodni az árnyvadászi szigoron, ami önmagában szörnyet hal a tegnap este fényében, de… érti a militarista kiképzésben edzett gondolkodásmódot.
    - Mindenkinek a maga problémája a legnagyobb. Ha nekik is démonokkal kellene küzdeniük, nyilván hamar átértékelődne bennük a „probléma” fogalma is. – Már szerinte. Valószínűleg erről is látott egy jó kis sorozatot, de ezt inkább már mégsem teszik hozzá. Halkan nevet.
    - Pedig az. Te vagy a kedvenc főhősöm. – Vigyorint átölelve futólag a férfi derekát, mielőtt lehullana a karja maga mellé újra. Nem szabad elfelejtenie, hogy épp látszólagos egyedüllétben sétálgat, nem pedig szerelmesen andalog valami vendégséggel összekötött randihelyre.
    Megvonja a vállát, nem volt dolga különösebben vámpírokkal és önmagában a filmművelődés során nem is érzett ingert rá. Nem mert önmagában ne vonzaná a világ, amiben élnek, hanem mert tisztában van önnön képtelenségével az egyidejű túlélésre is. Tisztában van azzal, hogy vámpírok után kajtatni nem életbiztosítás, márpedig ő a maga létezését kifejezetten nagyra értékeli.
    Hallgatja a vadász beszámolóját és az tartalmaz minden választ anélkül, hogy ő maga egyáltalán kinyitná a száját. Szerelemfeletti szerelem. Megérti a mundaneket, amikor a szürke kis életükben szüntelenül ilyen különlegességekre vágynak és valahol… sajnálja őket, mert ami igazán különleges, az megveti őket ezért. Elérhetetlen álmok, hagymázas vágyképek. Illúziók. Minden, ami után nem szabad nyújtózkodni, mert soha nem érhető el, a hiányával mégis megfertőzheti az életet. Így lesz az álmodozó kölyökből kiábrándult, kiégett felnőtt, akinek hiába 21 gramm még a rendelkezésre bocsátott lélek, már megpörkölődött, hamuszürke és jellegtelen. Hogy is mondják? A legtöbb ember 25 éves korára meghal, de csak 75 évesen temetik el…
    - Azért véditek őket és azért haltok meg értük végül, mert a fajtátok ebből a vágyból, ebből a törekvésből született. Ha nem létezne többé az igény, talán éppúgy… emberek lennétek. – Nem kritikának, vagy gúnyolódásnak szánja, egyszerűen csak… gondolkodóba ejti. Könnyen merül el az ilyen világösszefüggésű kérdésekben, ha alkalma nyílik rá, pusztán… ritkán van olyan, aki osztozhatna rajta vele.

    Declan nem ember. Ő szükségszerűen kellene rendelkezzen azzal a természetes, avagy épp természetellenes védelemmel, ami nem anyaszült meztelenül állítja ki az elhulló falevelek gesztenyeillatú záporába, ami nem engedi, hogy bőre alá férkőzzön a hűvös, borzongató fuvallat. Nem tud ellenállni neki mégsem, mert nem arra teremtették, hogy ellenálljon a mágiának, hanem hogy felerősítse azt. Jobb lenne, ha a boszorkánymester nem csak félig lenne ember. Ha teljességében lenne az, hát nem válna fókuszpontjává mindannak, amit Astor egyelőre még nem érez a saját bőrén, de ez messze nem jelenti, hogy nem is fogja.
    Nincs bezártságérzete attól, hogy csukódik mögöttük az ajtó, hiányzik belőle az igazi mundane rezzenés, ami az ilyen effektusok velejárója. Tudatosítja magában a változást, de nem törődik vele igazán, mert a valódi kijárat már sokkal korábban bezárult mögötte.
    Kellemetlenül heves szívverése valahogy megnyugszik a lágy érintés alatt. Biccent, mintha egyetértene, holott egyszerűen csak tudatosítja magában az információt, ami neki arról árulkodik, hogy a vadász sincs sokkal előnyösebb helyzetben nála, hiszen a hely más, mint amire ő emlékszik. A közlésnek számára taktikai jellege van, a változás önmagában még nem meglepő.
    Ezen a helyen valahogy minden macskaszerű. Menhely cicomával annyira nem is meglepő, de ez az összhatás biztosítja, hogy ázott kutya helyett a tündér személyében is befogadott macskalényre asszociáljon.
    Nem érdekli a vadász sziszegése. Nem mert Astor elégedettsége önmagában ne élvezne nála top prioritást, hanem mert kibaszott udvarias tud lenni, ha fogalma sincs, kivel van dolga és nem mellesleg a saját életbenmaradásáról van szó. Márpedig ott, ahol egy macska igényeit kell lobogtatnia ehhez és a normális úriemberi kézfogáshoz testközelbe kellene lépnie, még mindig ez a legmegfelelőbb. Az alapvető tisztelet még nem ölt meg senkit, e hiányának viszont rossz szokása.
    Nem lélegzik fel megkönnyebbülten az engedékenységtől, csillagászati távolságra van attól, hogy nyugodtnak érezze magát. Pillantását elvonzzák az apró változások, a porcelán idomulása a természeti igényekhez, a padló puha zöld bundába öltözése… automatikusan elhiszi, amit a másik mond, pedig nem tud arról, hogy a tündérek képtelenek hazudni. Herceg? Komolyan? HERCEG? egy kastély… ura… a sötét pillák megrebbennek a szavakra, valahogy szeretne félrenézni Astorra, de… vannak helyzetek, amikben a félember egyszerűen csak nem néz félre. Nem mert lehetetlen, hanem mert veszélyesnek érzékelt.
    „Itt”. Elnyílik a szája, hogy szóljon, de a mögötte felcsendülő hangra hirtelen végignyal gerincén a borzongás, égnek meresztve a rövid, sötét hajszálakat. A teste előbb reagál, mint hogy ő maga tudatosíthatná igazán, mi történik, farka szisszenve hasít elő az öv rejtekéből, hosszú, pikkelyes sötétsége szorosan csuklóra fonódik. Alig egy szívdobbanással véti el a megfelelő pillanatot, ha ugyanis nem a drámai, hollószárnyú összhatásra figyelmez, ha egy szekundummal korábban reagál, az a kéz megáll a levegőben és még csak véletlenül sem éri el önvédelemből automatikusan leereszkedő vállát.
    Hogyan lehet érezni valaki hatalmát egyetlen érintésből? A kérdés fel sem merül benne. Túl élesen élnek még benne az éjszaka élményei ahhoz, hogy ne tudja mekkora jelentősége lehet egyetlen kósza simításnak. Saját ereje úgy törleszkedik az idegen kéz alá forrón és dorombolva, mintha muszáj lenne…
    A férfi hatalma olyan, mintha súlyt helyezett volna a vállára. Az érzés nem ül meg ott, félfolyékonnyá válik és lassan lecsurog a felsőtestén, mint valami nehéz, ragacsos, édes illatú, mégis szurokszerű anyag.
    Megtartja a fogásban a boszorkánymester csuklóját, amíg ellép a közvetlen közeléből és szembefordul vele. Ne nézzen a szemébe, hm? Hogy lehet ilyen távolságról nem belenézni valaki szemeibe?
    - Elnézést. - A démoni végtag fellazul a biztos fogásban, leoldódik a másik kezéről és kérdés nélkül visszatekeredik derékra az öv rejtekébe. Bámulatos, mennyire megszűnik alatta a létezése, mintha soha nem is lett volna. – Néha önálló életet él. – Nem, kurvára nem szokott ennyire önálló életet élni, de általában nem is szokása ilyen feszültnek lenni.
    Önkéntelenül is végigméri az előtte állót. Ez Az a warlock? Őt lopta meg? Hogyan lehetett ennyire átkozottul idióta? Megnyalja a száját.
    - Azért jöttem, hogy visszaadjak valamit, amiről úgy hiszem Önt illeti meg. Tud ránk szánni egy kis időt, hogy rendezzük az ügyet?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Szer. Aug. 03 2016, 18:21

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    - Élvezeti cikke válogatja - nem tagadja el a nyilvánvalót, hiszen a tegnap a dőzsölésről szólt, bár messze nem a habzsolásról a fagylaltozásféle pejoratív, megsötétedett értelemben.
    - Néha azt gondolom, hogy nekik is kéne, elvégre az ő húsuk a legzsengébb csemege - mert félrecsapott árnyvadászként megengedhet magának ilyen szentségtelen gondolatot. - Persze-persze, el se kezd, ezerszer is átrághatnánk, hogy akkor hány száz féle módon akadályoznák meg rafináltan azt, hogy érdemben segíthessünk rajtuk aztán, amikor már bennük is tudatosodott, hogy segítségre szorulnak - intelligens, csak nem látszik rajta, meleg, barátságos hangon szusszan az ölelésre és nem felel, de látszik rajta, hogy most már azért érzi a bókot a levegőben, ami körülveszi és megmelegíti az amúgy sem hideg délelőttben, pedig annyira nem is érdemli meg. Példának okáért rajta nincs főhősbuff, és egyáltalán nem biztos, hogy megmenti a főhőspáros életét akár önfeláldozással, akár nem, vagy mi szokott a filmes klisékben úgy általában előfordulni.
    - Nem Declan. Ha nem lenne erre törekvés mi nem léteznénk, de sose lennénk emberek, mert nem vagyunk emberek. Nemlétezők volnánk. És talán már az emberek is nemlétezők volnának - rosszabb ízű szavak ezek, a mosolynál és az ölelésnél kell abbahagyni az eszmefuttatást, különben csak vér, vér, halál és pusztulás következhet.

    A meztelen levelek előtt talán minden alvilági mezítelenül áll, és csak Astor rúnái azok, amik angyali segítséggel vakká teszik erre az ijesztő csodavilágra. Éppen ilyen elképzelhető az is, hogy az áramló mágia éppen Declan körül a legerősebb, hiszen vele kontaktusba lépve minden megváltozik, minden megerősödik, táplálja a környezetét, ahogy táplálja a vadász erejét is. Ebben az árnyvilágban a férfinek semmin nem szabad csodálkoznia, hiszen nem egyszerűen valami új közegbe kerül, ami körülveszi az idegenségével, hanem ő egy új közegbe kerülő hiperérzékeny reagens, ami körül megváltozik a valóság, új dolgok támadnak fel, új hatalmak jönnek létre, a mágia mágiát teremt rajta, benne, általa és körülötte.
    A herceg, úgy tetszik elégedett a boszorkánymester debütálásával, zöldkék szemei hunyorogni tetszenek, míg a vadászból dől a meleg szagú elégedetlenség, a tündér körül a nyugalom szigetének tetszik minden varázslat, a padlón motozó semmi mohaszőnyeg, a tovagördülő percek kései érésű barackillata, amitől egyszerűen csak elveszi a semmi az érzékeket. A megfosztottság érzése öleli körül a boszorkánymestereket feketén, a farok mozgása láthatatlan ostorcsapás a semmiben, de érezhető a pikkelyes bőr alatt az eleven bőr, egy széles, férfias csukló, rajta egy óra szíja, ami belenyomódik mindkettőjük húsába a szoros fogásban, a kézel közelsége hatalom. A farok fogása is hatalom. A boszorkánymestereknél így megy ez, egy érintésből megmutatják a fegyverzetük egy részét, mint a kivont kardokat, hogy azzal kábítsák el a szemek látását mindazokra, amiket nem akarnak még megmutatni.
    Az idegen nem nyomul közelebb, a kezét a levegőben tartja, a sötétség mintha oszladozna mögötte, a feketeség szürkévé válik, aztán fátyolzölddé, mintha üvegen keresztül szemlélné Declan a pincét, zöld üvegen keresztül. Benne van, de el is határolva tőle, itt a fondü, az édes illat, a kerevetek és fotelek, sőt, a herceg és Astor is, bár nincsenek egészen jelen, látni, hogy a vadász dühös szavakra nyitja a száját, a homlokán kidagad egy ér kéken, alig-alig ordít a herceggel, ám hang nem hallatszik át, és érezni se lehet a mozgásának szelét, ahogy ellendül Declan mellől.
    - Semmi baj - feleli lágyan a férfi szembe a tetoválttal. Magasabb nála, és mivel jóval vékonyabb Astornál, jelentősen magasabbnak tetszik nála is, bár talán nem nőtt 190 centi fölé. Arányos alkatú, izmos férfi, az a tökéletesen áttetsző aranyszínű ing, amit visel mindent megmutat, a bordáinak ívét, a hasán a vékony szőrcsíkot, a mellbimbóinak összeszabdalt udvarát, a nadrágövét helyettesítő eleven kígyót, aminek a feje lustán leng ki oldalra a bal csípője felett. Kulcscsontjai között vérkőmedál csüng, mintha csak ikertestvére volna annak, amelyik Astor zsebében vendégeskedni.
    - A legtöbb macskám is erre panaszkodik, a farokviselés átka, de azért elég szórakoztató lehet, hogy van - a férfi szája forró vonalú, dús, a színe halványpiros magától, az alsóajka közepén bíbor festés képez négyzetforma mintát. Az arca hosszúkás, jobb arcfelén a bőrén csúnyán meggyűrődött, mintha viaszlapot hajtogattak volna össze a fehér bőr alatt, járomcsontja szépen ívelt, a homloka magas. Tág, csodálkozó metszésű szemei előtt átlátszó, smaragdzöld hártya húzódik, amikor pislant, az külön életet élve lustán mozog a szemhéján, egy pillanatra látni engedi, hogy a szivárványhártyája valójában kékesszürke. Szempillái, szemöldöke, dús, vállig érőre vágott, hullámot tincsei cirmosak, sötétbarnaságuk érett csokoládévíziót kell, a karneolbarna szálak benne megolvadt karamellre emlékeztetnek.
    - Ritkaság, hogy valaki vissza akarna hozni valamit, ezért nem lehetek süket az ajánlatodra. Gyere - a kezét nyújtja, megrázogatva megszabadult csuklóját, hosszú körmein sötétbarna lakkot visel. - Foglalj helyet, légy a vendégem, amíg ezt a kínos ügyet megbeszéljük - megremeg a zöld létezés, kis égett szag szivárog keresztül a valóságválasztó falon, Astor kezében izzik az irón hegye.
    - Árnyvadászok és az ő játékszereik. Ülj le, mielőtt túlerőlteti magát, visszatérünk hozzá, bár ha engem kérdezel, a kísérőd nem gondolta át ezt igazán. Aztán elmondhatod, hogy miért vagytok itt. Vagy elmondhatja ő, ha úgy akarod, felteszem, nem véletlen, egy vadász és egy magamfajta közös... hm, betoppanása.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Szer. Aug. 03 2016, 19:47

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz

    Mosoly rándul a száján, ő is pontosan így gondolta, bár a zsenge husikra azért felhorkant. Mormog valamit az orra alatt, ami kis képzelőerővel a „Jól van, Dr. Lecter” szókombinációra hajaz.
    - Nehezen tudom elképzelni, hogy a fő biztonsági szervek ne tudnának a létezésünkről. A Tanács nagyon jól pozicionálja az embereit, hogy az akadályozóhadjárat még mindig nem következett be. – Őszintén, eddig sem voltak kétségei a vadász intelligenciájáról. Szerinte kifejezetten látszik az acélszín szemekben, de nem biztos benne, hogy nem lett elfogult valahol este tíz és hajnali kettő között. Remek tempóval tud alkalmazkodni a favorizálás kérdésköréhez. Példának okáért könnyedén el tudja dönteni, mit érdemel meg tőle a másik és mit nem, az ölelés pedig pont az előbbi kategóriájába tartozik.
    Elhúzza a száját az ellenkezésre. Nem mert ne látná a logikát benne, hanem mert nem akarná látni megtörténni a valóságban.
    - A létezésért önmagában mindig lesz értelme védeni őket. – Mi más válasz is várható a félvértől, aki 22 éve menekül önnön létezésének biztosításáért.

    Talán kellene gondolkodnia a miérteken, de mert a lehetőségek szűkítésére és azok végérvényes megértésére most vajmi kevés esélye van, egyszerűen csak megéli azt, amit meg lehet, ha fenntartásokkal is, de teljes mértékben. Az érzés teljességgel újszerű. Még soha nem fordult elő korábban, hogy belesétált volna abba, amiről minden érzéke ordította, hogy menekülnie kell tőle, így nem is tapasztalhatta milyen, ha a jól begyakorolt védelmi mechanizmus feladja a feleslegessé vált küzdelmet és engedi, hogy a boszorkánymester részese legyen annak a közegnek, melyre annyira vágyik, hogy már a saját ösztöneire sem hallgat. Valójában teljesen logikus, nem igaz? Hogyan is érzékelhetné mi az, amitől menekülnie kell, ha nem felfokozottan, felerősítve teszi azt? Astor már megmondta odafent, hogy ez a… „radar” nem alapvetés az árnyvilág körében.
    Az öröm soha nem lehet teljes. Az egyik elégedettsége a másik elégedetlenségét hozza magával és mindenkinek soha nem lehet megfelelni egyszerre. Nem bánja, ha most az előbbi a tündérherceg és az utóbbi Astor, mert míg a vadászt kérdés nélkül hajlandó kárpótolni, egy sértett főnemest aligha áll hatalmában.
    Fogalma sincsen, hogyan kell történjen az első találkozás boszorkánymesterek között. Nem tudja mire számított és számított-e bármi konkrétumra egyáltalán, de az teljességgel biztos, hogy Alistair nem okoz csalódást. Háromszoros fekete pikkelyhurok. Mesei számokból szőtt csavaros, sötét történet a hím csuklóján, ami képes vezetőként szolgálni hatalmának egyenesen az ifjabbik testébe. Talán ezért engedi el szinte rögtön, de legalább elegánsan csinálja; nem látszik rajta, hogy hirtelen túl sok lenne az a nyomasztó mértékű energia, ami átrezonál rá a férfi érintéséből. Hogyan nem tűnik el az eresztéssel? Egészen különös érzés, forró bőrén hideg libabőrré válik az energia, bár aligha látszik a sötét ruhák alatt. Alakja egészen megnyúlni tetszik, ahogy megemeli az állát, kéklő pillantása végigpásztázza a zöld árnyalatba burkolt környezetet. Smaragdváros… homloka gondterhelten ráncolódik, ahogy a vadászra pillant, tesz felé egy bizonytalan lépést.
    - Hé… Astor? – Mielőtt érintene (képes lenne rá vajon egyáltalán?), a hím eltűnik mellőle, ő pedig rájön, hogy valószínűleg éppúgy nem hallják odaát, mint ahogy ő sem lehet fültanúja a smaragdhatáson kívüli eseményeknek.
    A hangra visszapillant, reflexből belenéz a különleges szemekbe, a levegő elszisszen a mellkasából. Semmi baj? Ebben egyáltalán nem olyan biztos ebben.
    Futó mustrát tervezett, de valahogy elkalandozik a pillantása. A lockon tagadhatatlanul van mit nézni, ő pedig alig marad valamiféle értékelhető illendőségi határokon belül, bár… illendőség? Elég kétséges, hogy az előbbi kezdővarázslat kimeríti az illendőség fogalmát bármilyen szinten is. Figyelme fennakad a vérkőmedálon. Akár eszébe is juthatna, hogy neki itt bizony dolga van és nem bámészkodni jött, de a panasz említésére meglepetten pillant fel.
    - Óh, a többiek is tudnak beszélni? Őket nem is hallottam… - Valamiért kételkedik, sokkal valószínűbbnek tartja, hogy a boszorkánymester egyszerűen csak… érti őket. Mi a jó francot keres ő itt?!
    Nem tudja eldönteni, hogy a smaragdzöld hártyának a szétválasztott környezethez van-e köze, vagy a démoni vérnek inkább. Egyébként meggyőződése, hogy a felmenők között volt valahol incubus vér. A férfi külleme alapján kérlelhetetlenül adja magát a gondolat, még az olvadt viaszú arccal együtt is.
    - Köszönöm. – A lehetőséget köszöni önmagában, nem pedig azt, hogy a szavai meghallgattatásra is találnak. Nem hülye. Előrébb lép, ahogy a hím a kezét nyújtja, nem áll ellen az invitálásnak, még ha aggodalom is villan a tekintetében, ahogy futólag Astorra néz. Teljesen felesleges volt az az átok fal. A boszorkánymester nyilvánvalóan megspórolta magának a felesleges köröket, ez pedig sem a vadász hidegvérére, sem az ő, szinte már nem is létező biztonságérzetére nincs jó hatással.
    - Valóban nem véletlen. Nélküle nem tudtam volna, kit kell keressek, de a saját tetteimért jobb szeretek én megfelelni. Ő nem követett el semmit. – Követi a hímet, ahova az kívánja és helyet is foglal a felkínált helyre.
    - Egy gyűrűről van szó. Kísértetiesen hasonlít az amulettre, amit a nyakában hord. – Biccent jelzésértékűen a hím mellkasa felé, pillantása futólag érinti a medált. – Fogadja őszinte bocsánatkérésemet a történtekért. Biztosíthatom, sejtelmem sem volt róla, kinek az érdekeit sértem, amikor elloptam. – Minek kerteljen? Pontosan ez történt és a boszorkánymester nyilvánvalóan tud róla. - A férfi, aki birtokolta, egyszerű mundanenek tűnt. A gyűrű azóta hat társam életébe került és majdnem a sajátomba is annak ellenére, hogy többször is megpróbáltam visszajuttatni akkori tulajdonosának. Az ő halála is teljességgel szükségtelen volt. – A kékek meglehetősen üresnek hatnak, mintha csak… megpróbálná elzárni magát a fejében kénszagú mocsárként bugyborékoló emlékektől. – Eltelt egy hónap. Teljesen biztos voltam benne, hogy zárt ügyről beszélünk, a tegnap esti látogatók viszont biztosítottak arról, hogy koránt sincs vége a történetnek. Miután megtudtuk, hogy az ékszer magához tartozik, ide jöttünk, hogy visszaszolgáltassuk. - És pokolian reméli, hogy a szerencsétlen mundane is ellopta és nem pedig valami... szerelmi zálog volt? - Kifejezetten… hálás lennék, ha további vérontás elkerülve pontot tehetnénk eme igencsak kínos ügy végére. - Csendesen beszél, határozottan és nyugodtan. És tudja, hogy nem lesz ennyire egyszerű. Az életben soha, semmi nem az.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Szer. Aug. 03 2016, 20:38

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    - A Tanács nagyon jól pozícionálja az embereit - feleli rejtelmes kurtasággal, se többet se kevesebbet nem mondva erről, meg nem erősítve és cáfolva az elhangzókat, ezzel bizonytalan körvonalú, sejtelmes igazolásra emelve őket. Nem biztos, hogy a vadásznak egyáltalán joga van erről beszélni a férfivel, de kettőjük között valahogy nincs helye éles körvonalú tiltószavaknak sem, amikkel éket vágnak a szavak közti bársonyos szünetekbe.

    22 évet várt az árnyvilág arra, hogy visszakapja azt, akit neki írtak meg, csoda-e hát, hogy minden jelenség tébolyultan ünnepel? Persze, nagy hiba lenne a hétköznapok mágiáját ilyen jelentéssel felmagasztalni, eltávolodna akkor az érzékelés a valóságtól igazán, és semmivé lenne minden önnevelés és elhalványodna a férfi, akit Declan Caineként ismertek azok, akik már meghaltak, és meg nem ismerhetnék az élők, ha a téveszmék áldozatává válna. Üdvözlet árnyékvilágban, ahol a fekete még feketébb is lehet, mint amilyenre először festette meg egy értő kéz, talán éppen Alaricé.
    A boszorkánymester keze erős, az ujjai hosszúak, a kézfején kéken kidagadnak az erek, ahogy a farok rászorít, de van annyi önuralma, hogy ne feszegesse a démoni tagot. Különleges szemei megsimítják azt, miközben Declan Astor után moccan, de amikor felé fordul újra a férfi, már Alistair teljes figyelmét élvezheti. Úgy bámulja tömérdek dús hajának árnyékából mint a macskák, szinte rezzenéstelen odaadással, amiből a macskákat csak felületesen ismerők is azonnal tudják, hogy éppen olyan könnyen lehet a következő mozdulat egy cicapofon, ahogyan dorombolás kézhezhajolás, dagasztás és teljeskörű cukiskodás, amire csak egy macska képes, ha úgy érzi, nem elég mély az a fészek, amiben helyet biztosított neki az ember a szívében.
    - Nem hall és nem érzékel minket - erősíti meg szóban az észleleteket, amíg elkíséri magán a férfi tekintetét, mély levegőt véve megfeszíti a mellkasát, hetyke mozdulattal oldalra tolja a csípőjét, a zöld kígyó feje egy ponthoz ragaszkodva megmarad, ám a teste lágyan lengeni kezd, hogy korrigálja a távolságot a volt és a jelen pozíciók között.
    - Minden macska beszél, csak nem mindenki ismeri a nyelvüket. Tutankhamon volt oly jó, és megtanított rá. Időnként magam is adok nyelvleckéket, ha érdekel - ahogy elmosolyodik látszik, hogy a szemfogai duplák, bár keskenyebbek, mint az emberi szemfogak, ívesen hátrahajlanak, akárha mérget rejtett volna beléjük valami démoni rosszakarat.
    - Tessék csak - ereszkedik le egy kerevetre, közel az asztalhoz, a puha párnán mellette van hely Declannak, a kényelem magasiskolája terem meg az oroszlánkörmös széklábakon. A férfi kényelmesen hátradől, a szeméről visszahúzódik a hártya egészen, majd újra a helyére kattan, hallhatóan kattan, mint egy mechanikus gépezet, és a terek összeolvadnak, a zöldből lámpafény lesz, Astor pedig összerezzen, és rábámul a helyváltoztatott kettősre. Neki olybá tűnik teleportáltak.
    - Ez teljesen...
    - Felesleges volt. Tudom mit akarsz mondani, ne vágj a társad szavába éppen ilyen feleslegesen és udvariatlanul. Ilenone, kérlek... - a világban csak az nincs a helyén, hogy a pince alját vastagon borítja az enyhén dérlepte őszi falevél, surrog a lábaik körül, szinte ülésig belepi a támlákat. A tündér eközben visszaereszkedett a fotelbe, méltóságos közönnyel vállat von, és megmerít a sajtban egy kenyérdarabot. A levelek úgy tetszik, maradnak még egy darabig, de a boszorkánymester engedélye Declané a szóra, miközben Astor karba fonva a kezeit közelebb lép, mögé áll, hogy a biztonság kedvéért közel legyen. Az indulatai odasurrannak Declan vállára, de csak megérintik, uralkodik magán.
    - Ó nem is tudod, hogy mennyire nem az a típus, aki nem követett el semmit - pillant fel Alistair, és félelmetes fogaival megint mosolyog, ahogy felnéz Declan feje felett Astorra. Különös kifejezés játszik az arcán, aminek jobb megismerni a jelentését, mert csak úgy volna jellemezhető, hogy a "kegyetlenséggel határos tetszés", ám aztán a pillantása hirtelen Declanra fordul. Lassan olvad el zöldhályogos szeméből ez az érzés, a figyelme a bal orcáján tükröződik szépen, a szája szélén ott marad egy derűs mosoly árnyéka.
    - Declan, igaz? Ha jól hallottam. Én Alistair vagyok, talán már tudod, először is engedd meg, és én is megengedem neked, hogy elhagyd a formaságokat. Másodszor is, hiszek neked. Szörnyű, hogy egyes ékszerek, a becsvágy és a hajlamok hova vihetik az életünket. Láthatnám a gyűrűt? - nyújtja ki a kezét.
    - Nálam van.
    - Valahogy sejtettem - ám a kezén nem mozdít, és Astor Declannak kénytelen adni a gyűrűt. A tündér figyelmétől huzat kerekedik, a fekete garbóra aszott galagonyalevelek peregnek, ám az ölébe érve már el is tűnnek.
    - Nem tudom, hogy milyen látogatók sarkalltak erre a tettre, de ha félelemből is fakadt a bátorságod, a lényeg végül is az, hogy itt vagy...
    - Nem te küldted a démonokat?
    - Ha mondom?! - háborodik fel Alistair felpillantva az okvetlenkedőre. - Jelen van egy tündérherceg, egykor benned is volt annyi tisztelet, hogy nem hazudsz előttük, hiszen tudod, hogy ők nem tehetik. Bennem még megvan az udvariasság - elveszi a gyűrűt, hosszan nézi. - Szegény kedvesen, biztos derekasan küzdött. Mundane volt, ám a látás átkával született, ezért erőt kért tőlem, és erőt kapott, meg persze, a szívem egy darabkáját. Az ügyet itt lezárhatjuk - visszanyújtja a gyűrűt. - Javasolhatok egy démonfogó varázslatot, bár drágán mérem az ilyesmi, általában megéri, ha te magad még nem vagy elég öreg a kivetéséhez.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Szer. Aug. 03 2016, 22:38

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz

    Nem feszegeti azt, amihez semmi köze nincsen. Egy dolog elmélkedni egyes világképeken és egy másik szabályszegésre sarkallni valakit, akit kifejezetten nem akarna nehéz helyzetbe hozni. Az ilyen pillanatok mégis fontosak valahol. Nem felejti el neki a kategorikus, durva elutasítás hiányát.

    Akár lehetne is rajta valahol egy „Tőlem Neked” tetoválás, de valahogy egészen biztos benne, hogy nemzője idáig nem jutott a kérdésben. Erős a gyanúja legalábbis, hogy az Árnyékvilág sokkal hamarabb felkutatta volna magának, ha ennyire nyilvánvaló jelzését adja valaki az ajándékozásnak. Szó sincs arról, hogy ne szeretné ezt a világot. Minden ízében ennek ellenkezője igaz, de időnként – vagy esetében állandóan – el kell engednünk azt, amit szeretünk, különben a nagy lelkesedésben végérvényesen elemészt.
    Mostanában minden macska úgy néz rá, mintha jutalomfalat lenne. A sajátja egy dolog, mert immár egy év távlatából erősen tett azért, hogy a nőstényke felállítsa azt a bizonyos egyenlőségjelet, de a kintiek, meg a lock azért már egy kicsit mégiscsak túlzás kellene legyen. Elnézi ezt a hímet és abszolút nem érti, hogyan tudta Astor összeegyeztetni szenvedélyes macskagyűlöletét ezzel a fickóval. Már ha nem a bizonyos eset után sikerült elérnie az állapotot, amikor végérvényesen úgy döntött, hogy a négylábúak nem méltóak nem csak a saját, de úgy globálisan senki szeretetére. Nehéz megmondani, mit szeretne jobban. A pofont, vagy a puha cukiköntösbe öltöztetett módját annak, hogy bemásszon a bordái közé valami macskás úri kedvtől vezérelve.
    - Lenyűgöző hatalommal bírsz. – Ismer be csendesen, pillantását a kígyó figyelemrabló látványán pihentetve egy szívdobbanásig. Nem csak a falra gondol, a színi előadásra, arra az érzetre is, ami alig néhány szívdobbanással ezelőtt egyetlen érintés nyomán nehezedett rá. Valahol szomorú, hogy képtelen viszonozni ezt és pár évig talán még eljátszhat azzal, hogy egyszerűen csak túl fiatal hozzá, de… mégis meddig? Sokkal, sokkal távolabb kell magát tartania ennél. Kezdve mondjuk azzal, hogy felhagy a becstelen eszközökkel, mert azok túl nagy kockázatnak teszik ki. Csak éppen… hosszú az örökkévalóság aktatologatóként. Sosem gondolt még bele ebbe igazán.
    Akaratlanul is elmosolyodik, bámulatosan őszinte reakciókat tud produkálni a megfelelő ingerekre a legkevésbé megfelelő helyzetekben is. Már a nyelvén van, hogy visszaválaszoljon mennyire levette a lábáról a homokszőrű, de viszonylag hamar torkán akad a gondolat, amint eszébe jut Astor figyelmeztetése.
    - Nagy a kísértés, ámbátor félek már így is túl jól értem a sajátomét. Vagy jutalomfalatért lázadozik, vagy kreatív ötletbörzét tart arról, hogyan kényszerítsen rá a következő adagra. Még a végén elvesztené a meglepetés erejét. Apropó… - Felsimítja rövid tincseit a tarkóján, kissé zavart kifejezés költözik az arcára. – Tutankhamon megkért, hogy adjam át, mi szerint élve akar. – El sem hiszi, hogy ezt kimondta. Nem mintha pillanatnyilag valóban úgy érezné, hogy szüksége van a beszélő cicmák életbentartási módszerére, de ha már a homokszőrű volt olyan jó, hogy keresztülvezette őket a prédakifutón, akár át is adhatja azt az üzenetet.
    Miért van ennek a hímnek ilyen fogazata? Pillantása fennakad a kettős szemfogon, a gyomra valami hideg súlytól süllyed lejjebb. Egészen biztos benne, hogy azok méregfogak. Kígyó derékon? Méregfogak a szájban? Smaragd a szemeken? Nem biztos, hogy nem valami kifordított, pokolgyanús Édenkertben van és készül épp nagyot harapni a mérgezett tudásalmából.
    Leereszkedik a párnára, belső dermedtsége ellenére a mozgása puha és ruganyos marad, szinte alig csap zajt, mintha a létezése ilyen kis területen is titkolni óhajtaná magát. Nem dől hátra, kihúzza magát, ahogy figyelme a környezet változásait fürkészi és láthatóan felderül a pillantása, ahogy Astor végre keresztüljut az akadályon. A világ egy fokkal jobb hely lett.
    Tényleg a tündértől eredhettek korábban az őszi képek. Ha az „Autumn Forever” felirat nem lett volna elég egyértelmű a mellkasán, hát mostanra biztosan tudja. Egészen szédítő ilyen lények közelében lenni. Szédítő és mérhetetlenül veszélyes.
    Hálás Astor közelségéért. Olyan valaki, akiben megbízik olyanokkal szemben, akiktől minden joga megvan félni. Pillanatnyilag még akkor is nagyobb biztonságban lenne, ha egyszerű mundaneként ülne itt… talán. Még ha érzi is a férfi indulatát, legalább érzi őt és ez biztonságérzetet teremt. Tudja, hogy hamisat, de ez pillanatnyilag cseppet sem számít.
    - A jelenleg szóban forgó ügyben nem követett el semmit. – Pontosítja magát készséggel, a pillantása elég intenzív ahhoz, hogy ne lehessen sokáig figyelmen kívül hagyni. Kifejezetten nem tetszik neki az a tekintet, amivel a boszorkánymester Astorra néz. Legalább olyan érzés látni, mint a macskáknak, ha visszafele simogatják a szőrét. Lekaparná valaki arcát érte. Mindannyiuk nagy szerencséjére a saját képe – ha ő maga meglepően őszinte lény is -, nem nyitott könyv. Könyv…….
    Képes jól kordában tartani az érzelmeit, éppolyan könnyű pórázra kötni őket, mint ahogy pórázra kötötték annak idején a hatalmát is.
    - Köszönöm. – Még a formaságokra gondol, biccentve a névre. Óh, igen. Tudja kicsoda. Azt viszont nem tudja, miért is hisz neki a másik egészen pontosan, a meglepettsége alig pillanatnyi fény a szemében.
    Felpillant Astorra a gyűrű kérdésére, megrebben a pillantása, ahogy megérzi a huzatot. Önkéntelenül is megérinti saját mellkasát, amint lefelé peregnek rajta a levelek, mintha ugyan érinthetné őket valóban. Milyen elképesztő hangulatteremtésre képes egyetlen tündér…
    Mintha árnyékok kúsznának a pillantására. Hiába nem érintkezik a gyűrűvel, az valahogy ismét túl közel került hozzá és most nincs discozene, ami visszaparancsolná rosszabbik felét a neki rendelt sötétségbe. Az egyetlen ok, amiért erőt vesz magán és ismét túlad az ékszeren a tény, hogy végre lecseng benne a két férfi beszélgetésének jelentősége.
    - Ha nem te voltál… - Nem a warlockot kérdőjelezi meg, valahogy teljesen egyértelmű a hangszínből, az arckifejezésből. Újra Astorra néz, a kékeken nagyon kristálytisztán rajzolódik ki valami súlyos, mély balsejtelem, ami olyan régre gyökeredzik vissza, hogy a tegnapi rémület, ami Alistair miatt fogta el, köszönőviszonyban sem lehet vele. – Nem követtem el semmi mást, ami indokolná. – Vagy legalábbis nem mostanában.
    El kell költöznie. Kurvagyorsan és nagyon-nagyon messzire. Mondjuk Izland jó lesz, az elég messzinek hangzik, bár… nem biztos, hogy kibírná a hideget. Hirtelen millióegy lázas menekülési terv pereg végig az elméjén és bukik, izomzata feszülten rajzolódik ki a testhez tapadó garbó vékony anyaga alatt, a belőle áradó, maga generálta forróság területfoglalja közvetlen környezetét, ahogy érzékei újult erővel reagálnak a félvér mehetnékjére.
    Mély levegőt vesz, lenyeli az ingert, bár ezúttal sokkal nehezebb visszakényszeríteni a mélybe, mint korábban volt.
    - Nem volt oka szégyenkezni – Ért egyet végül kissé rekedten a derekas küzdelemmel. A fiúk haláláért nem a Látónak van oka szégyenkezni. Az a hatszoros bűn az ő lelkét terheli, s bár a hetediknél önvédelemből ölt, azt a vért ugyanúgy képtelen lemosni a lelkéről. Néha úgy érzi… túl sok neki. Nem segít, hogy a hallottak fényében automatikusan társítja hozzá immár a gondolatot, hogy a férfi szerelemből ölt. Ellopta tőle a szeretője szívét. Ő is őrjöngött volna.
    Megdermed, szemei elkerekednek, ahogy rápillant az ékszerre. Mi… Miért…
    - Miért adod vissza nekem? - Abszolút fogalma sincs, miért nyújtja vissza neki. Értetlenül ráncolja a homlokát. - Nincs már szükséged rá? – Lehetetlen, hogy valakinek nincs szüksége a saját szívére. Ez a kérdés pillanatnyilag lényegesen fontosabbnak tűnik, mint a felajánláshoz tartozó démonprobléma, mégis enyhén megcsóválja a fejét.
    - Köszönöm, de muszáj tájékozódnom a miértekben, mielőtt esetleg valami... elhamarkodott dolgot teszek.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Csüt. Aug. 04 2016, 12:10

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195

    egy amerikai álom-ház medencével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva

    A macskák pontosan tudják, hogy mi a jó nekik, és nem követik azt az eszmei irányzatot, amiben elengedik azokat a dolgokat, amiket szeretnek. A bársonytalpú gyilkosok a maguk mini-fegyverzetével mindenféle kétség nélkül bárhol és bármikor képesek szembemenni azzal, ami a kis uradalmukat fenyegeti, és nagyon szomorú, holt állat fotók lesznek belőlük a neten. Nem kell félni a macskanézésűektől, az élet Declant igazolta megtartással.
    - Lenyűgöző, hogy észrevetted, hogy hatalommal bírok. Ez egy nem mindennapi adottság - bókol vissza rögtön, és nem érződik hamisság a szájában. Talán kígyót melenget a derekán, de az ő nyelve egyáltalán nem villás és nem álnok. Fürkésző pillantásába belekeveredik egy gondolat, talán tartania kellene ettől az adottságtól, és védekeznie ellene, ám Declan kisugárzásában van valami rendkívül megnyugtató a boszorkánymester számára. Nem egy megnevezhetetlen bűbáj, hanem egy nagyon is valóságos tapasztalás: az agresszió teljes hiánya. A szavait nem követi passzívagresszív haragköntös, nem öltözteti gúnyolódás és nem koronázza fölényesség. Tiszta, ártatlan, szomorú, szorongó, kiszámíthatóan igaz érzelmeket mutat magából. Érzelmeket mutat magából. Igen, ez is lehet a kulcsszó. A vendégei jobbára azért eléggé másfélék, egy sem mosolygott még így a macskanyelvleckék hallatán.
    - Van saját macskád? - közelebb moccan, mintha tekeredne a levegőben, odahajol Declan füléhez, meleg lehelete végigcirógat a cimpán, az elsminkelt tetoválások felett. - Köztünk legyen mondva, macskát tartani kész őrültség, érzelmi és anyagi csőd. Hovatovább, ha a jutalomfalat volna a fő eleségük, akkor talán megmutatnák, hogy mi az, ami még azon kívül érdekli őket. Tutankhamon bölcs, mint Egyiptom fáraói általában - kicsit eltávolodik, rejtélyes mosollyal elfordítja a fejét. - Én is élve akarlak. Azt hiszem, ha te sem akarsz mást, nagy lesz köztünk az egyetértés - megnyalintja oldalról a méregfogát, aztán eltünteti őket, ahogy érzi, hogy Declan figyeli, ártatlanul felveti a pillantását a mennyezetre, mintha nem is történt volna semmi, amíg mindenki elhelyezkedik újra, bár a szeme odavillan, amikor Astor lehajol kissé, mintha mondani akarna valamit a korbácsfarkúnak, de ennek láttán meggondolja magát, csak a közelsége érinti meg, nem túl bizalmasan, és mégis, minden másnál közvetlenebbül. Úgy tűnik, ő még mindig nem látja a leveleket, mert a tündérre tekint a megszólításra, de nem találva rajta semmi különöset elfordul róla a figyelme.
    - A jelenlegi ügyben azt követte el, hogy itt van, és még csak nem is érzi úgy, hogy mondania kellene nekem valamit, valami szépet, valami kedveset...
    - Koncentrálj Alistair, hivatalos minősítésben vagyok itt - Astor hangjába gúnyos mélység lopakodik, már várta, hogy megfelelő alkalom adódjon arra, hogy ezt kimondhassa, a smaragdfüggönyös szemekben felvillan valami, az arc kegyetlen vonásai felerősödnek, a szép száj megfeszül, aztán a boszorkánymester koncentrálni kezd, a nyitott könyv soraiba mélyed, elszakítja a pillantását a vadászról, és Declanra néz. Fél kézzel megsimogatja a kígyó megemelkedő fejét, ami ezúttal az asztal felé leng ki, pedig babapatkányok nem teremnek a tálcákon, hogy ízlésesen sajtba mártva kielégítsék az úri csúszómászó igényeit.
    - Igazán nincs mit, legalább mi legyünk kedvesek egymással - mosolyog megint, mintha meg sem történt volna a megjegyzés, az önérintésre a tündérre néz, de az nem veszi le zöldkék lélektükreit Declanról, erre összeráncolódik a cirmos szemöldök, de nem szól róla. - Biztos lehetsz benne, hogy nem én voltam, bár előbb-utóbb magam is a gyűrű után néztem volna, a módszerem más. Talán az a gyönyörű feketéd lett volna a segítségemre, hidd el, nagyon hatásos tudok lenni velük - emel fel egy macskaszőrt a fekete garbó anyagáról, éjszínt az éjszínről. - Lehet, hogy valaki megérezte, hogy nálad van, az ilyen holmi kelendő - forgatja meg az ujjai között a gyűrűt. - Fogd meg a démont, és kifaggatjuk. A vadász úr bizonyára nagy segítségedre lesz.
    Astor fel sem veszi ezt, Declanra néz, és van valami ötlete, ám határozottan nemet int kék szemeinek mélyével minden ötletelésre, ami esetleg felmerülhetne benne. Nincs itt az ideje szerinte, akármilyen biztatón is néz a vérbeli boszorkánymester a zöldre festett szemeivel.
    A kígyó elfordítja a fejét az asztaltól, a meleg forrása felé kileng, aztán le is siklik Alistair derekáról, Declan combjára engedve a hasának kétujjnyi darabkáját megdermed, felszegve lándzsa alakú fejét a nyelvét öltögetve szimatolja ki a férfi szándékait. Mintha engedélyt kérne valami néma kígyónyelven, hogy rákússzon. Astor egy kicsit közelebb húzódik. Annak a típusnak látszik, aki megfogja a marásra készülő kígyó lecsapó fejét.
    - Ne nézz ilyen ijedten, még a végén a jelen levő hivatalos szerv félreérti - a gyűrűt kecsesen a két ujja között foga, a vérszín kő barátságosan Declanra hunyorít. - Ez egy buta kérdés, mindenkinek szüksége van a szívére, ám ahogy látod, az én szívem egy darabja itt van ebben a foglalatban. Mire mennék azzal, hogyha nálam lenne? Azért lett ékszer, hogy adni lehessen valakinek, és amíg a szívdarab párja nálam van, összeköttetésben vannak. Megszerezted, a tied. Ragaszkodik hozzád, egy szív döntéseit pedig hidd el nekem, nemigen lehet és szabad megcáfolni - mosolyodik el, ezúttal tisztán, a fogait nem látni, csak a szája és a szeme derül.
    - A miértek kutatása helyes dolog, a Labirintusban biztos találsz választ mindenre, no de ... - unszolón mozdítja a kezét, a piros kövön megtáncol a fény.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Cedar Grove Cemetery

    on Csüt. Aug. 04 2016, 19:12

    135-08 63rd Road
    Flushing, NY 11367, Egyesült Államok
    40.740127, -73.831195
    egy amerikai álom-ház mede
    ncével a Cedar Grove temető kerítéséhez tapadva
    Astor von Mainz

    - Köszönöm. – Akár zavarba is jöhetne a bóktól, hiszem a tegnapi éjszaka előtt semmi jelét nem adta annak, hogy lenne miért méltatni mágikus képességeit, lévén… teljesen biztos volt benne, hogy azok egyszerűen csak nem léteznek. Mégis… ő maga is lenyűgözőnek tartja. Nem is a tényt, hogy affinitással bír, hanem azt a tengernyi érzést inkább, melyet így válogatás nélkül magába fogad. Nyilvánvalóan megvan a hátulütője ennek, de egyelőre a súlyosabb következmények úgy fest váratnak magukra. Nem bánná, ha kihúzná a – démoninvázió mellett igencsak rövidnek ígérkező – öröklétet anélkül, hogy tapasztalná őket, de valamiért kételkedik, hogy ekkora szerencséje lenne.
    A boszorkánymesternek nincs miért tartania tőle. Declant arra tervezték egykor, hogy értő kéz és hatalom alá simuljon erőteljes fókuszként, s még ha ezt önmagában nem is teszi, a kisugárzásán akkor is meghagyja a maga kéznyomát. Bizalmat ébreszt, mert az erőátadáshoz bizalmi alap kell és nagyon nehéz dolga lenne, ha ennek ellenkezőjét generálná. Talán nem is olyan véletlen, hogy a félvér nem lett… démoni.
    - Óh, igen. Egy nőstény. – Becsületére legyen mondva, nem rebben, ahogy a férfi közelebb kígyózik hozzá, bár a lélegzete elakad a torkában. Nyakszirtjén végigfut a borzongás a fülére csiklandozó szavaktól, bizsergő érzés marad tőlük a nyakán a tetoválások méltatlanul elfedett, levegőért kívánkozó felületén. Túl közel van a démonvérű. A bőre úgy reagál tőle, mintha le akarna mászni róla.
    - Kétlem, hogy törődött az érzelmi világommal, vagy az anyagi helyzetemmel, mikor megjelent az ajtómban. – Enyhén oldalra mozdítja az állát, többárnyalatú kék pillantása a szeme sarkából súrolja a férfi állát, mély hangjának rekedt, érces zöngét ad az elhasznált levegő. – Rendkívül akaratos teremtmény. – Hány szabályt is szegett meg eddig? Szembe nézett. Macskákról beszél. Astor nagyon, nagyon nem lesz elégedett vele, ha így folytatja ezt a diskurzust.
    - Mh. Szeretem az egyetértést. – És szeret élni is nyilvánvaló okokból kifolyólag, valahogy… bármilyen rossz dolog is történik vele, az öngyilkosság gondolata még soha, semmilyen körülmények között nem érintette meg. Aligha fog ágálni az ő kis… egyetértésük ellen.
    Hmm… illendőbb lett volna egyszerűen csak úgy csinálni, mint aki nem vette észre a méregfogakat? Felesleges hazugság lenne, főleg miután ő maga is prezentálta egy jelentősebb démoni jegyét…
    Tudni akarja, mit mondott volna Astor. Annyira nem, hogy kivívják vele a boszorkánymester elégedetlenségét, de annyira igen, hogy megpróbálja kiolvasni az acélos íriszekből. Milyen kár, hogy még nem tartanak ilyen szinten egymás megismerésében.
    Lehetetlen, hogy Astor nem látja ezt. Annyira sok van belőle, olyan mértékben veszik körbe, teljességgel szürreálisnak hat, hogy a vadász nem érzékeli a párhuzamos őszi hangulatot…
    Társa nem bír az angyalvérével. Nyilvánvaló Alistair reakcióit tekintve, amitől kifejezetten nagyon vágyik rá, hogy vele foglalkozzon inkább az árnyvadász helyett. Nem mert neki ne lenne félnivalója, hanem mert attól a pokoltól sokkal jobban tart, amit ezek ketten elszabadíthatnak, ha nekiállnak felidézni a közös sérelmeiket.
    Miért bámulja így a tündérherceg? Csak egy nyomorult, zöldfülű kis boszorkánymester, sokkal érdekesebb kellene legyen nála Astor és Alistair egyaránt. Még a kígyó is érdekesebb. Nagyon is érzékeli az Ősz figyelmét még akkor is, ha nem néz rá, pedig a boszorkánymester reakciójától kedve lenne. Meglepett kifejezés villan a kék íriszekben, aztán a felismerésé. Hiába nem mondta, hogy fekete kisdögje van otthon, ha az uralkodói hajlamaitól vezérelve mindenhol otthagyja felségnyomát.
    - Ebben egy percig se kételkedtem. – Látta, amit látott odakint. A macskákat, akik képesek lették volna lerágni a húst a csontjairól, ha rossz helyre lép. A homokszőrűt, amelyik emberi nyelven beszélt és már tudja azt is, hogy a férfi érti sokkal embertelenebb nyelvüket. Egyáltalán nem biztos benne, hogy jó ötlet a boszorkányúr kezében hagyni azt a sötét kis szálakat, de aligha van a továbbiakban választása.
    - Meglehet. Erős kisugárzása van. – Már a gyűrűnek. Láthatóan ez a lehetőség valamiféle felfénylő, szívdobbanásnyi reményt csempész az íriszekbe, ami önmagában is bizonyítja, mennyivel volt rosszabb a másik lehetőség, ami eszébe jutott. Ha csak a gyűrű miatt jönnek, azzal még tud kezdeni valamit. Ha viszont mégsem…
    Enged a nemleges pillantásnak, bár kétséges, hogy jelenleg bárki másénak hajlandó lett volna. Az azonban, amit a kékekben lát azt jelenti, hogy a vadásznak ötlete van, talán terve, nyilván hasznosabb gondolatai a témában, mint neki és legfőképpen… nem rettent meg tőle. Ez neki személy szerint nagyon sokat számít, mert valamiképpen levesz egy nagy adag aggodalmat a válláról.
    Pillantását magával rabolja a kígyó mozgása. Az túlságosan is determinált felé, s ahogy a lény a combját érinti, éppúgy mozdulatlanná dermed, ahogy a pikkelyes. A jó kígyóbűvölő nem tesz hirtelen mozdulatokat, hát ő maga is óvakodik attól, hogy így tegyen. Farkasszemet néz a hasonszőrűvel, a forrósága otthonos közeg, a bőrén valahol fekete testvérpikkelyek lapulnak, ostorszerű farkának most rejtett kígyózása egyneművé teszi vele és mégis…
    - Kérlek, ne hozz zavarba ilyen előkelő közönség előtt. Félek túl érzékeny vagyok ehhez. – Még csak nem is hazudik és ezen a ponton valahogy nyilvánvalóvá válik számára, hogy nem is tudna. Túl sok minden rejtőzik a ruhák alatt, a lesminkelt bőrön, hogy engedje szabadon kalandozni magán a pikkelyest és ez a fő ok, amiért nem engedi. A másik pedig valóban az a tény, hogy egy kígyózó, tekergő, veszélyes lény az ember testén olyan inger, amit nehezen tudna méltósággal viselni.
    Harmadik szabály: ne fogadjon el tőle semmit.
    Hosszú pillantása elpihen a gyűrűn. Hogy felkínálják, egyszerűen csak túl nagy kísértést jelent, bár elég jól kontrollálja saját vágyait: nem kap ész nélkül az ékszer után. Elnyílik a szája a magyarázatra, levegőt vesz, hogy mondjon valamit, de valahogy nem jönnek nyelvére a szavak. Zavarba jön, kifejezetten. Túl tapasztalatlan ő még ahhoz, hogy valaki rábízza a szívét, túl bizalmas, hogy ezt ilyen rövid idő után tegye és túlságosan is gyenge ő maga, hogy megvédeni is képes legyen… nem néz fel Astorra, mielőtt kinyúlna a gyűrűért. Nem akar szemrehányást látni a szemeiben, de mégis… hogy a francba utasíthatná vissza anélkül, hogy vérig sértené a boszorkánymestert? Még ha most derül is az a pillantás, nem jelenti, hogy nem válik a derű haraggá egyetlen szemvillanás alatt.
    - Nem tudom, valóban méltó vagyok-e ilyen ragaszkodáshoz, de vigyázni fogok rá. – Visszaveszi a gyűrűt a boszorkánymestertől. Neki adta a szíve egy darabját. Ez annyira nagyon… túlságosan is… egészen biztos abban, hogy sokkal intimebb dolognak kellene lennie, semmint hogy az ember, félvér, vagy akármicsoda népes, díszes társaságban csinálja ezt. Nem mintha kettesben nem lenne még zavarbaejtőbb.
    A gyűrű eltűnik a fekete bőrkesztyű árnyékában és ő kifejezetten nem érzi úgy, hogy ezzel a történetet lezárták volna. Erős kételyei vannak arról, hogy ne lennének az esetnek… következményei.

    Sponsored content

    Re: Cedar Grove Cemetery


      Pontos idő: Pént. Nov. 24 2017, 04:36