Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Long Island villa
by Emanuel de Medici Yesterday at 23:03

» Játékostárs kereső
by Paola Seton Yesterday at 22:00

» Paola Seton
by Admin Yesterday at 21:15

» Folyosók
by Connor Shayeh Vas. Dec. 16 2018, 23:10

» Fangtasia
by Jazz Quinn Vas. Dec. 16 2018, 22:14

» Elkészültem!
by Paola Seton Vas. Dec. 16 2018, 21:28

» Theo szobája
by Theodore Miles Montgomery Vas. Dec. 16 2018, 21:10

» Barclays Center
by Theodore Miles Montgomery Vas. Dec. 16 2018, 20:56

» Cox professzor irodája
by Brian Cox Vas. Dec. 16 2018, 20:38

» Jazz lakása
by Jazz Quinn Vas. Dec. 16 2018, 19:00

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Kórház

    Share

    Kórház

    on Szer. Jan. 14 2015, 19:24

    Leírás később
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Jan. 14 2015, 19:59



    Lucy
    Dave



    Csak beszaladtam valamiért, ma nem vagyok ügyeletes és be sem voltam osztva. Persze ennek ellenére azonnal sikerült befogjanak egy esethez, szóval a délelőttöm nagy részét a műtőben töltöttem. Nincs ezzel semmi baj, erre tettem fel az életemet és szeretem is csinálni, így mosollyal az arcomon léptem ki a műtőből, tagjaimban azzal a kellemes zsibogással, ami a hosszú koncentrálás utáni gőzkieresztéskor szokott elönteni.
    - Jössz szombaton, Lucy? - hallok kérdést a hátam mögül, amikor már az előtérben vagyok, átöltözve utcai ruházatba. Mosollyal fordulok a hang irányába.
    - Ki nem hagynám! - kacsintok kolléganőmre, majd intek neki, s hagyom, hogy menjen a dolgára. Nekik még nem járt le a munkaideje.
    Valahogy általános tendencia, hogyha egyszer bejövök ide, akkor nem szabadulok egykönnyen, most is leállok beszélgetni a főorvossal, így észre sem veszem, ahogy elszaladnak órák a fejünk fölött. Fontos konzultáció volt, kötetlen stílusban, kedvelem az ilyesmit, azért is szeretek itt dolgozni. Szigor van, de nem veszélyes, s bár nem kedvelek mindenkit, ahogy engem sem kedvelnek mindannyian - nem is ismerjük mind egymást, hisz nagy intézmény vagyunk - de ettől még jó a légkör.
    - Viszontlátásra! - köszönök el, s kelek fel a váróban a székről, ahol eleddig tanyáztam. A lendületem olyan sebes, hogy fel sem tűnik, hogy a táskám eddig ölemben volt és elfelejtettem felkelés előtt a vállamra kanyarítani. Sőt, mi több, a zipzárt sem húztam be, így mindenem szertehullik, ahogy a táska földet ér.
    - Merde! - szalad a számra a francia szitok, ezt nem tudom kinőni, s hogy őszinte legyek nem is akarom. Szeretem az anyanyelvemet. Jó, nem káromkodni szeretek rajta, de ez is belefér néhanap. Kocsisokat nem szégyenítek meg, szóval semmi gond.
    Leguggolok, s nekilátok összeszedni szétgurult tollamat, a telefont, noteszt, fülhallgatót, kulcsokat.. őszintén, egy női táskában mi nincs? Engem is meglep például, hogy mit keres nálam csavarhúzó, de ha már így kiesett, szép lassan aztg is visszarakosgatom.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Lucy és Sophia

    on Pént. Jan. 16 2015, 21:13



    Sophia & Lucy



    *A neon az első, ami eljut a tudatáig. Hiába van csukva a szeme, hunyorognia kell az erős fénytől, ami pedig tovább növeli a fejfájását. Nem mintha ezen meglepődne. Lassan egy éve élt együtt azzal, hogy valamije mindig fájt, egy percnyi nyugtot sem hagyva, de most a szokásosnál is lestrapáltabbnak érzi magát. A gyomra is háborog, ráadásul émelyítően édes ízt érez a szájában, amitől automatikusan rátör a bűntudat. Nagy nehezen nyel egyet, és meg kell állapítania, hogy nem hallucinál, tényleg cukorízt érez. Ez teljesen összezavarja, ráadásul öklendezik is párszor, de nem hányhat, nem igazán volna mit kiadnia magából. Szerencsére. De mi történhetett? Hogy került volna cukor a szájába?*
    *Hogy kiderítse, jobb híján a legkézenfekvőbb dolgot teszi: kinyitja a szemét. Pár pillanatig elvakultan pislog, aztán sikerül fókuszálnia. A mellette tüsténkedő fehér köpenyes nő foglalkozását egy pillanat alatt beazonosítja: csak egy nővér (esetleg, bár ez meglepte volna, orvos) lehet. Gyorsan körülnéz, realizálbva a kórházi környezetet, és a pániktól vad mozdulattal azonnal felül.*
    - Mi a fene...?
    *tör ki belőle - pokolba az illemmel egy ilyen helyzetben! Gyorsan végignéz magán. Még mindig a reggel felhúzott buggyos, törökös stílusú fekete nadrág és a hosszú ujjú, középkék blúz van rajta, aminek olyan sejtelmesen redőzik a leomló finom anyaga. Hála az égnek a ruháiban senki nem tett kárt, nem vágták vagy vették le róla. Akkor még senki nem tud semmit. Megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, amit észrevétlenül benntartott. Így már nincs más dolga, mint mihamarabb elszabadulni innen (honnan is?), anélkül, hogy bármilyen kérdést feltennének neki, vagy legalábbis megválaszolná őket. Pörög az agya. Bizonyára elájulhatott, vagy ilyesmi, a legjobbakkal is megesik olykor, ezer és egy oka lehet, nem lesz nehéz kimagyarázkodnia magát. Adja az ég, hogy egy trehány nővér kezei között legyen, aki megelégszik azzal, amit hadovál majd, és nem fog holmi vizsgálatokat forszírozni! Ha akad egy kis szerencséje, még a vérvételig sem jutottak el vele, és ha rajta múlik, akkor ezen nem változtathatnak. Vesz egy mély levegőt.*
    - Megtudhatnám, hogy mit keresek itt?
    *szegezi a kérdést a nővérnek a tőle telhető legmegvetőbb pillantásával. Mondjuk, nem bízik benne túlzottan, hogy nem kenődött el a festék a szemén, de direkt egy bombabiztos, vízálló szettet használ, annyira csak nem lehet vészes a kinézete. Igazából inkább a haja miatt kellene aggódnia, ha már itt tart...*


    A hozzászólást Sophia Manezzi összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 16 2015, 22:29-kor.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. Jan. 16 2015, 21:55



    Dr. Montgomery
    Sophia




    Nem vagyok bent olyan rég, éppen csak elkezdődött a műszakom, de máris őrültek háza van. Pedig elmúltak az ünnepek, lement a szokásos év eleji cirkusz is, de a sürgősségin nem áll meg az élet, ez ilyen.
    - Mentő! – kiáltom el magam, s intem magam mellé az egyik ápolónőt, hogy együtt álljunk ki a mentőbejáróhoz. Ájulásos eset, nem tudta megmondani a telefonáló, hogy mi is történhetett.
    - Leesett a vércukra, a vérnyomása alacsony, de amúgy az életjelek rendben. – ismétlem meg azt, amit a mentős mond, majd megjegyzem a beteg nevét is és beljebb haladunk, elvégre elképesztően hideg van odakint egy szál orvosi köpenyben, kabát nélkül.
    Hallom, hogy motoszkál, azonnal fordulok még mielőtt nagyon ugrálni tudna.
    - Nyugodj meg.. – kezdem tegezéssel, elvégre a papírjaiból tudom a korát, de ha nem tudnám, akkor is látnám rajta, hogy fiatal, márpedig a fiatalokat nem szoktam magázni, főképpen nem akkor, ha az a szándékom, hogy megnyugtassam őket.
    - ..nincs semmi baj! Kórházban vagy. – jegyzem nyugodt hangon, miközben mellé lépek, s hogyha nem kell hozzá nagy erőt kifejtenem – lökdösni nem fogom és nem is akarom – akkor visszafektetem az ágyra, finoman tolva meg a vállainál a testét.
    - Elájultál, s nem nagyon szeretted volna hamar visszaszerezni az eszméletedet. Nagyon megijesztetted ám a környezeted. – mosolygok rá. - Az én nevem Dr. Montgomery, Lucy Montgomery. – árulom el a keresztnevemet is. Így személyesebb, de nem ez az egyetlen okom minderre.
    - Elárulod, hogy téged hogyan hívnak? – kérdezem. Szeretném feltérképezni a mentális állapotát.
    - Most vért fogok tőled venni, hogy le tudjunk futtatni pár tesztet. – magyarázok folyamatosan, miközben előkészülök a művelethez. Zavartnak tűnik, de azért remélem, hogy nem áll majd nagyon ellen. Mindenre fel vagyok készülve, de mégis kényelmesebb – a betegnek is – ha nem kell erőszakhoz folyamodjak egy vizsgálat során.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. Jan. 16 2015, 22:11



    Sophia & Lucy



    *Nem kéne felhúznia magát azon, hogy úgy viselkednek vele, ahogy, de a történtek kellően ráhozták a frászt ahhoz, hogy ellenséges legyen. Na, nem az ájulás ijeszti meg, dehogy! Meg sem fordul a fejében, hogy azzal törődjön. Sokkal jobban aggasztja a tény, hogy kórházban van, és valami idegen foglalkozni akar vele.*
    - Tudom, hogy nincs semmi ba...
    *kezdene magyarázkodni, amikor a nő a vállára teszi a kezét. Sophia szava elhal, és a teste automatikusan megfeszül, csak amikor késő, jön rá, hogy ez a mármár ösztönös reakció talán a legrosszabb volt, amit tehetett. Nem csak teljesen őrültnek nézhetik, de a nővér egészen egyértelműen kitapinthatja ezáltal a kiálló csontokat a vállában, amiket mintha semmi hús nem borítana, de bőr is alig. A rafinált szabású ruha eddig jól rejtegette ezt a tényt, de most már hiába. Ha a dokinő egy átlagos, életerős fiatal féken tartásához elég erőt vitt a lenyomni szándékozó mozdulatba, akkor Sophiának feltehetően esélye sincs ellentartani, így szinte visszazuhan az ágyra, még mindig feszülten kiegyenesedve. Nem igazán tudja eldönteni, mi lenne a célszerű lépés most: hagyni magát, és eljátszani az együttműködő beteget, vagy inkább a földre vetődve megpróbálni elmenekülni. Na jó, ez utóbbi gondolatot inkább csak a lelepleződés miatti félelem súgja, nem a racionalitás. Az elhangzottak azonban segítenek eligazítani, és pillanatok alatt megvan a terv.*
    - Ó, értem már. Aggodalomra semmi ok... doktornő.
    *Úgy kell kipréselnie magából a szót - még hogy ez az alak már orvosi diplomával rendelkezzen? Nevetséges! -, hát még a mosolyt. De a modell-korszakból tudja, hogy szép mosolya van, amit az emberek szívesen látnak.*
    - Általában alacsony a vércukorszintem, és ma nem volt időm reggelizni, bizonyára ezokozhatta a gondot, de ettől függetlenül minden rendben van. Általában oda szoktam figyelni
    *hazudja szemrebbenés nélkül. Bár... hazugság ez? Már maga sem tudja. Odafigyel, az tény, és a vércukorszintje valóban nem lehet túl magas, kábé annyira, mint a testzsírszázaléka.*
    - Sophia Manezzi vagyok, és ha óhajtja, akár a teljes élettörténetemet is elregélhetem születésemtől ma reggelig, ha ez megnyugtatja, hogy rendben vagyok. Sőt, meg tudom érinteni az orromat csukott szemmel, és az egyenes vonalon is végig tudok sétálni.
    *Bár igyekszik semleges hangon beszélni, nem sikerül. Minden szavában érződik a gúnyos felhang. Hogy lehiggadjon, a haját kezdi piszkálni, próbálja a helyükre simítani összekócolódott tincseit. Egyszerűbb lenne, ha összefogva hordaná a haját, de akkor túlságosan nyilvánvaló lenne, milyen vékony a nyaka. Gyanút kelthetne. Inkább elrejti.*
    - És nem kötelezhet rá, hogy bármibe is beleegyezzek, szóval köszönöm, sem vérvételre, sem tesztekre nincs szükségem. *Ki nem mutatná, de hatalmas kő gördült le a szívéről: ez azt jelenti, hogy magához tért még azelőtt, hogy bármit tehettek volna vele. Hogy szavait bizonyítsa, feláll az ágyról, már ha hagyják.*
    - Elmehetek?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. Jan. 16 2015, 22:58



    Dr. Montgomery
    Sophia




    Már rég túl vagyok azon, hogy egy-egy beteg kapcsán a szemelkerekedés legyen a reakcióm arra, hogyha olyasmivel találkozom, amit nem vártam. A vékonyságát ugyan látni az arcán is, de a tapintás egészen más dolog. Azonnal átkapcsol bennem a lexikonfunkció, s miközben kedves, elnéző mosollyal beszélek a pácienshez, lefuttatom mindazt, amit tanultam. Soványság, sápadtság.. nem kenyerem a találgatás, de tudnék tippelni, ami azt illeti.
    Nem fogok. Hallgatom inkább, amit mond, s nagyon figyelek minden szavára. Szerencsére a memóriám majdhogynem tökéletes, nem szorulok rá, hogy jegyzeteljek – nem, mintha a legtöbb orvos rászorulna, de azért van olyan fiatal kollegina, aki nem képes szinte semmit megjegyezni, s nem azért, mert buta lenne, hanem annyira retteg attól, hogy valamit elront, hogy állandóan jegyzettömbben rohangál. Elég hiteltelen, de nem lehet lebeszélni róla, én pedig nem vagyok a főnöke, így nem szólok bele.
    - Ez dicséretes és nagy önfegyelemre vall. – mosolygok rá.
    Nem tetszik nekem. A mosolya nagyon kedves, a szavai nagyon kimunkáltak és amit mond az is mind tökéletesen olyan, mintha egy könyvből olvasná. Eléggé klasszikus tünet, hogyha arról van szó, amire tippelek. Márpedig ha igen, akkor nem leszek elég ehhez a feladathoz.
    Nem kedvelem a pszichiátereinket, meg úgy egyáltalán az egész tudományág nekem eléggé hogy is mondjam. Egyiket sem sértegetem, mert eredményesek is tudnak lenni, de én sose vívnék betegekkel oly módon, ahogy ők. Egyszerűen nem lenne nekem való, ami azt illeti.
    Megengedek magamnak egy nevetést. Szemtelen, de szimpatikus, legyintek egyelőre még szabad kezemmel.
    - Sajnos a krétámat ma reggel otthon felejtettem, így nem tudom felrajzolni a vonalat, amin csukott szemmel, szaltózva kellene végighaladnod, hogy prezentáld, mennyire jól is vagy, így ezektől mind eltekintenék. Regényt szívesen hallgatok, azzal nincs baj, de ha verset szavalsz, az is megfelelő lesz, Sophia. – engedek meg magamnak némi vérszegény, de kedélyesen előadott humort, remélem, hogy a jókedvem átragad másokra is, amikor vicces igyekszem lenni. Nem vagyok egy humorista alkat, de ezt nézze el nekem a világ!
    - Amint megvizsgáltalak, elmehetsz. – teszem ezzel egyértelművé, hogy a protokoll az protokoll s nem fogom elengedni csak úgy. Hiába van nagyon pengén képben azzal, hogy milyen jogai vannak, a vérvétel az vérvétel. Előttem volt már kolléga, aki vett tőle vért – ezt nem mondtam ugyan, de láthatja a bal karján – épp csak gyakornok volt, szóval jobb szeretném ismételni a folyamatot. Viszont azt nem mondhatom, hogy nem bízom meg a saját munkatársamban, ezért teszek úgy, mintha én lennék az első, aki ideért a vizsgálatra.
    - Mi bajod lenne tőle? Csak egy kis szúrás. Nem tűnsz drogosnak, akinek rettegnie kéne attól, hogy mit mutat ki a vérképe.. – jegyzem meg kedvesen. Még jó, hogy türelmes vagyok, s nem keltem bal lábbal ma. A tű már a kezemben, kérőn nézek a lányra. Na most vajon meddig ragozzuk ezt, s mikor esünk túl a felesleges körökön?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. Jan. 16 2015, 23:15



    Sophia & Lucy




    *Rég? Pedig olyan fiatalnak tűnik a dokinő, aligha praktizálhat régóta. Smile*
    *Viszonozza a mosolyt, épp úgy, mint régen a kifutón, amikor a fotós dolgozott elmélyülten.* - Kiskorom óta tudom, hogy oda kell figyelnem a táplálkozásra, ez családi vonás nálunk *folytatja a ködösítést szemrebbenés nélkül, hiszen ezt a mondatot legalább ezerszer elmondta, valahányszor valaki a suliban arról kérdezte, miért nem a menzán tölti az ebédszünetet, vagy miért éppen salátát csipeget. Azt is hagyja, hogy jótékony homályban maradjon, mi is az az "ez" a mondatban. Nagyon gyakorlott a féligazsáégokkal, az tuti. A viccelődésre viszont egy leheletnyit ő is felenged.*
    - Ha kréta nem is, de filc van a táskámban, összemérhetjük, melyikünk tud egyenesebb vonalat pingálni a padlóra *ajánlja fel. A mosolya alapján senki meg nem mondaná, hogy néhány perce még eszméletlenül feküdt az ágyon, ahogy azt sem, hogy lüktet a feje és fáj a gyomra is. Ez utóbbiakhoz túlságosan hozzászokott, semhogy kimutassa, az pedig létfontosságúnak tűnik számára, hogy erős és életvidám lánynak tüntesse fel magát.* - A színjátszókörbe viszont soha nem vettek fel, szóval a szavalás nem erősségem. *Naná, hogy nem hazugság. Tényleg nem vették fel, mert soha nem is jelentkezett a szakkörre. Ütközött volna a pompomlány-edzéssel, amihez viszont a szülei ragaszkodtak, miután a balettet abbahagyta. Úgy tűnik azonban, hogy minden erőfeszítése hiábavaló, mert Lucy ragaszkodik a vizsgálatokhoz. A francba! Lehervad a mosolya, legszívesebben káromkodna.*
    - Erre igazán semmi szükség, doktornő. El tudom képzelni, milyen elfoglalt lehet, bizonyára vannak itt páciensek, akik sokkal inkább ráshzorulnak az Ön szakértelmére, mint én *próbálkozik még mindig, és a tekintetét le nem venné a másik kezében lévő tűről. Nem kell megjátszania a félelmet, tisztán leolvasható az arcáról. Azt, hogy egy szipolyozáson már túl is van, eddig láthatóan nem vette észre, az viszont nyilvánvaló, hogy ki kell találnia egy okot, ami miatt nem engedheti a vérvételt...* - Én... nagyon félek a tűktől *vágja ki végül. A legkevésbé sem eredeti, de ha más nem, időhúzásnak megteszi.* - A drogos feltételezést meg kikérem magamnak! *teszi hozzá harciasan, tényleg felháborodva, bár ront az összképen, hogy továbbra sem a nőt nézi.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jan. 17 2015, 00:20



    Dr. Montgomery
    Sophia



    Annak ellenére, hogy nem mentem fizikusnak, tudom én, hogy minden relatív. A régen is. És a külső csalóka, a bátyámról sem hinné senki, hogy annyi idős, amennyi. Dr. Montgomery. Vicces, amikor valaki hazatelefonál hozzánk, s kiejti a száján a bűvös mondatot. „Dr. Montgomeryvel szeretne beszélni.” Jókedvű tőlem a visszakérdezés egy ideje, mely nem hangzik másként, csak úgy: „És melyikkel?”. Mondjuk most nem szeretnék ezen révedezni, s nem csak azért, mert dolgom van, hanem azért sem, mert van némi problémám a vezetéknevekkel. Kellett nekem elmenni Vegasba! Nincs mentségem. A gyász sem az, semmi sem az.
    - Örökletes? – kérdezek vissza, mintha csak a kórelőzményére lennék kíváncsi. Valójában csak beszéltetem, mert keresem a bástyán a rést. Van, ha mást nem, akkor az a rés, hogy nincs rés. A következtetésekig viszont mindenképpen el kell jussak, erre játszom kedvesen, legapróbb jelét sem mutatva annak, hogy bármi ki tudna kedélyességemből zökkenteni.
    - Ha megvárod itt intézményen belül, amíg lejár a műszakom, akkor benne vagyok. A gyerekosztály előtt nagyon szép hosszú a folyosó, ott kedvünkre vonalazhatunk, s még közönségünk is lenne hozzá, a lelkes és hálás fajtából.
    Hogy komolyan gondolom-e? Nem lehet tudni. Szerintem én sem tudom. Képes vagyok elragadtatni magamat, ami azt illeti, s olyankor én leszek az eszelős, aki gurulós cipőben flangál a gyerekek között, piros orrot tesz fel vagy mindenféle jelmezbe öltözik. Nem vagyok gyerekorvos, nem is lennék. Nem bírná a lelkem. De szeretem őket szórakoztatni, hogyha éppen nincs más kötelességem.
    - Kár. Pedig egy kis Shakespeare bizonyosan megszépítette volna a napot. – csempészek némi iróniát a hangomba. Nem kedvelem a jóöreg Williamet. Kinek a pap, kinek a papné, szokták volt mondani. Hát nálam Shakespeare eléggé kiesett a pixisből a Rómeó és Júlia olvasásakor.
    - Páciensek is vannak és orvosok is. – szerelem le. Az ő mosolya lehervadott, az enyém viszont marad. Csak tekintetem mélyén csillan némi szigor, amely megmutatja a korosztályomnál komolyabb belső vonalamat. - Ennyik idő alatt már régen elkészültünk volna. – nyúlok a csuklója után, hogy leülve mellé megfoghassam a kezét és feltehessem felkarjára a szorítót.
    Látom rajta, hogy fél, mondania sem kell. Én is félek, hogyha nem a tűnek ezen a felén vagyok, így meg tudom érteni. Bíztatón mosolygok rá, kicsit közelebb hajolok, s megosztom vele a titkomat.
    - Én is. De pont ezért nagyon kíméletes leszek! – veszek fel nyugtató tónusú hangot. Előkészülök a szúráshoz s remélem, hogy nem kezd el nagyon ugrálni. - Csak akkor szórok mellé, ha a beteg nem együttműködő. – jegyzem meg azért.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jan. 17 2015, 00:38



    Sophia & Lucy



    - Édesanyámnak tudtommal mindig is voltak problémái a vérnyomásával, az anyai nagymamám pedig cukorbeteg *von vállat, mert ez sem hazugság. Igaz, ennél átlagosabb kórelőzmény már nem is létezhetne. Mutasson az ember olyan amerikai családot, amelyikben nincs vérnyomásproblémás és/vagy cukorbeteg tag! Persze, Sophia még csak második generációs amerikai, nem tőrgyökeres, de a lényegen ez nem változtat. Már csak valami szívbaj hiányzik, és meg is lenne a három leggyakoribb népbetegség.*
    - Sajnos órára kell mennem. Talán majd legközelebb... *~Frászt lesz legközelebb! Csak egyszer szabaduljak, soha többé nem látsz, banya!~ A gondolatai nem ülnek ki az arcára, enyhén sajnálkozó kifejezéssel csóválja a fejét.* - Komolyan gondolja? *mereszt nagy szemet és adja az ártatlant.* - Pedig az ember azt hinné, hogy a "Lenni vagy nem lenni?" nem éppen kórházba illő téma... *ironizál finoman. És utolsó próbálkozásként még egyszer megpróbálja eltéríteni az eredeti témától.* - Kaphatnék egy pohár vizet? *Lucy annyira el van foglalva azzal, hogy megfejtse és diagnosztizálja a lányt, hogy ilyen alapvető apróságokról közben teljesen megfeledkezett. Pedig alacsony vérnyomásnál a folyadékpótlás legalább olyan fontos, mint a vércukor-esésnél annak a pótlása. Bár már nem tud őszintén bízni benne, hogy sikerül bármit elérnie azzal, hogy még egyszer megmutatja: tisztában van a saját állapotával és képes is helyén kezelni azt. Ő legalábbis meg van róla győződve.*
    *A doki azonban elszánt, úgy tűnik, nem lehet kizökkenteni... Sophia mármár vívódik, hogy hagyja levenni azt a nyamvadt fiolányi vért, csak hogy leléphessen, és aztán tényleg nagy ívben elkerülje az egész kórházat élete végéig, de képtelen rá. Amint Lucy ujjai súrolják a csuklóját, elrántja a kezát, nehogy a másik megfoghassa. S ha már úgyis benne van, egész teste visszarándul, védekezően. Elrejteni már nem tudja a mozdulatot, úgyhogy felpattan, hogy legaláb egy kissé elfedje a hevességét.* - Elmúltam tizennyolc éves, nem kötelezhet semmire, még egy vérvételre sem, én pedig nem egyezem bele *szögezi le kissé remegő hangon.* - Jogomban áll visszautasítani bármilyen kezelést. Hozza ide a papírokat, amiket alá kell írnom, hogy elmehessek. Már így is elkéstem a főiskoláról. *A végét már sikerül nyugodtabb, kimért hangon hozzátennie.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jan. 17 2015, 02:18



    Dr. Montgomery
    Sophia



    Nem mondok egyetlen „óh”-t sem, „értem”-et sem, csak megjegyzem a szavait. Gyakori betegségek, betanult történet, hihető, teljesen átlagos. Nem is keltene ennyi feltűnést a kisasszony, hogyha nem állna ennyire ellen annak, hogy megvizsgáljam. Mondhatnám, hogy fogalmam sincs az ellenállás okáról, de el tudok képzelni nagyon sok mindent, ami azt illeti.
    - Mit tanulsz? – folytatom a csevegést, pedig valójában nem kellene érdekeljen. Az más kérdés, hogy engem igenis érdekel, mert érdekelnek a betegeim. Ha ilyen nyakasak, mint ez a Sophia, akkor is.
    - Miért ne? Az élet rendje, s itt elég gyakran találkozunk a kérdéskörrel. – ragozom, de egyértelműen csak humorizálok. Egész kellemes lenne ez a csevej, hogyha nem párosulna azzal, hogy arra játszom: mivel tudom kiimádkozni a vért a lányból.
    Ez a szórakoztató – és a bosszantó is – azokban, akik valamit nagyon elleneznek. Hogy nem veszik észre magukat. Akinek nincsen rejtegetnivalója, az nem rejteget semmit, az hagyja magát. De ezt sem itt, sem másutt nem fogok leállni elmagyarázni. A bátyámnak szoktam durrogtatni ezt a patront, s annak a mufurc férjkezdeménynek is ellőttem már – ha jól emlékszem, bár az emlékek a két találkozásból egyről elég foghíjasak – de a páciensek előtt azért mégse jövök ilyen klisékkel.
    Hopp! A felpattanás meglep, de nem nyúlok utána. Még szerencse – mondjuk kinek mi – hogy az infúziót elfelejtette bekötni „kedvenc”, nem túl okos gyakornokom. A vérvétel után akartam megejteni a dolgot, de így körülbelül semmire se jutunk.
    Elnyomok egy szemforgatást, ajkaimon továbbra is ott játszik a mosoly. - Saját felelősségre oda távozol, ahová csak akarsz, ez tény. Viszont hogyha azt írom a kartonodra, hogy mentálisan zavart vagy, kiszámíthatatlan és konzultánst kérek hozzád, akkor a pszichiáter megérkezéséig az őrök feltartóztathatnak. – közlöm nyugodt hangon vele. Nem fenyegetem, távol álljon tőlem. De ez a sok pattogás és ellenkezés egyre biztosabba sodor afelé, hogy itt komolyabb a baj egy egyszerű ájulásnál.
    - Az órádról már úgyis elkéstél, feltételezem. Akár vissza is ülhetsz, s miután levettem a vért, ehetsz valamit. Ahogy mondtad, nem reggeliztél. Éppen itt az ideje. Elég kellemes nálunk a menzakaja..
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jan. 17 2015, 07:14



    Sophia & Lucy



    - Kulturális antropológiát és művészettörténetet *válaszol azonnal, jóval lelkesebben, mint eddig. Bár mivel eddig is profin hazudott, sokéves gyakorlattal, nehéz megmondani, hogy a szakja iránti odaadás mennyire őszinte. A további ragozásra színpadiasan felsóhajt, de ezúttal ügyel rá, hogy erősen lehessen érezni a műviséget minden gesztusban. Hadd higgye a nő, hogy tényleg nem tudja megjátszani magát valami jól. Pedig hát... a tükör előtt gyakorlást mindenkinek melegen tudja ajánlani. Hosszú, hosszú órákon keresztül, lehetőleg.* - Jól van, Doktornő, meggyőzött. A következő alkalomra felkészülök a Hamlet-nagymonológból. *jelenti ki.*
    - Szóval ihatnék egy pohár vizet? *forszírozza tovább. Csak tudná, miért ilyen makacs a doktornő! Még soha egy olyannal sem akadt dolga, aki ne hajtotta volna el örömmel, ha ő menni akart.* - Azt érzem, hogy cukrot vagy ilyesmit már kaptam.
    *A fenyegetésre Sophia értetlenül meregeti a szemét.* - Nem látom be, miért kerülne ilyen megjegyzés a kartonomra, ha egyszer szemmel láthatóan nem vagyok zavart. Kérdezhet nyugodtan bármit. Na jó, majdnem bármit, mert például az elnököket sosem sikerül sorrendben felsorolnom, valamelyikük folyton kimarad... *ereszt meg egy vérszegény mosolyt, mielőtt újra elkomolyodna.* - Egyszerűen nem akarom, hogy maga vagy bárki hozzám érjen. Ez még nem bűn, sőt, nem is zavartság. Viszont ragaszkodom hozzá. *Az amerikaiak rettentően érzékenyek a személyes tér fogalmára, szemben az olaszokkal. Otthon egy ilyen benyögés legfeljebb értetlenséget szülne, de itt meg kell érteniük. Az érintéstől való irtózásnak pedig megint ezer meg egy oka lehet, és remélhetőleg Lucynak nincs annyi ideje, hogy végigzongorázza őket... Meg nincs is hozzá túl sok köze. Hogy verte az apja, traumatikus volt a hullámvasutazása vagy bármi egyéb problémája volt kiskölökként, hát az nem egy balesetis dolga, inkább a suli nevelési tanácsadójáé, ha egyáltalán. A következőkre néhány másodpercig méregeti a nőt, latolgatja a lehetőségeit, amikből nem áll rendelkezésre túl sok, aztán elmosolyodik. Szélesen, melegen.* - A második órámra még beérhetek, de ebben teljesen igaza van, doktornő. Jó lesz tízóraizni valamit *hazudik mosolyogva, és csak befelé borzong.* - Köszönöm, hogy ennyire törődik velem, tudja, nem egészen ehhez vagyok szokva az orvosoktól. Remélem, van a menzájukon vegán étel is. Ha ilyen sok ideje van, akkár akár csatlakozhatna is hozzám. *Számító egy dög, az egyszer biztos. Ha egyszer leerőlteti a torkán a kaját, tudván, hogy amint egyedül marad, úgyis kihányja, akkor az étkezéssel kapcsolatos gyanúkat elsimíthatja a nőben. Hiszen azzal kapcsolatban eddig semmi gyanúsat nem mondott vagy tett, szemben azzal, hogy láthatóan érintésfóbiás, de az ezzel kapcsolatos találgatás meg nem igazán érdekli. Viszont még az álca kedvéért sem lenne képes, mondjuk, egy olajtól tocsogó rántott húst vagy ilyesmit megenni. Egy kis barna risz, némi párolt zöldség... maximum. Egy kórházban csak van ilyesmi?!* - Cserébe hagyjuk a vérvételt, meg úgy általában a tapizást. Világítson a szemembe, kérdezgessen, amit akar, csak ne érjen hozzám. Megegyeztünk? *Csak sikerüljön tévútra vinnie Lucyt... más nem is igen érdekli. Az órák a legkevésbé.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jan. 17 2015, 12:02



    Dr. Montgomery
    Sophia



    Hallatszik a lelkesedése és tetszik is, bár tényleg nem tudom hová tenni, hogy most akkor mikor is mond igazat és mikor nem. Igyekszem azzal foglalkozni, ami rendesen kézzel fogható, s nem frusztrálni magam olyasmiken, amelyek nem azok. Nem ismerem, nem tudom, hogy milyen amikor hazudik. Vannak mesterkélt emberek, ezzel nekem nem kell foglalkoznom, elég az, ha gyógyítok.
    - Nagyon érdekesen hangzik! – jegyzem a magam részéről őszintén, mert ez tény. Tényleg érdekesen hangzik, s nem vagyok szakbarbár, hogy az orvosláson kívül semmi más ne érdekeljen, semmiféle más tananyagot ne tartsak érdekesnek. Attól, mert engem az vonzott, ami, még totálisan természetes, hogy másokat pedig más foglalkoztat. Bár van olyan kollégám, aki ezzel ellenkezne. Szerinte csak az az ember, aki orvos. Szerintem meg ő a hülye. Ha mindenki orvos lenne, akkor mi lenne a világból? Szent szatíra! Akarja tudni a halál.
    - Epedve várom! – nevetek rá. Lám, furcsa egy csaj. Egyszer teljesen normális, kedves és közvetlen, aztán meg bezárja magát a csigaházba. Jó, rendben, nem kell nekünk barátkozni, elvégre az orvosa vagyok, de valahogy belőlem még nem halt ki az igény a jó viszonyra. Röhögnek is rajtam emiatt eleget.
    - Igen, kaptál, mert leesett a vércukorszintje, de ezt már mondtam. Hogyne! Ann! Lennél szíves hozni a kisasszonynak egy pohár vizet?
    A nővér bólint, elindul. Van egyféle cinkos összenézésünk, amiből ért. Megért, hogy úgy mondjam. S nem kéri ki magának, hogy őt ugráltatom.
    - Francia vagyok, s ahogy hallottam, te pedig olasz származású. – jegyzem meg, eleresztve a fülem mellett a monológot. Tudom, hogy nem volt szép dolog megfenyegetnem, de időt akartam nyerni, húzni, akármi. Amíg nem tudom befektetni egy kórterembe, addig esélyem sincsen konzultánst hívni mellé, s az öreg isten nem homályosít fel arról, hogy vajon igazam van-e. Mondjuk ez nem is igazsági verseny, egyszerűen csak szeretnék alapos lenni.
    - És miért nem szeretnéd? – kérdezek vissza, miközben Ann megérkezik a vízzel. - Tessék! – teszem le a tűt. Ebből nem lesz vérvétel, akárhogy is kapálózom. Marad hát a másfajta vizsgálat. Intuitív.
    - Van és szívesen csatlakozom. – hogy vega étel van-e vagy időm, az mindegy. Amúgy mindkettő van.
    Kilököm a széket magam alól, felkelek. Nem vagyok az a kifejezett erőszakszervezet, már így is túlteljesítettem a saját kvótám. Más valóban már régen elengedte volna, de én még az az állatfaj vagyok, aki szeret hagyatkozni a megérzéseire.
    - Ez nem éppen így működik, de rendben, majd meglátom mit tudok tenni érintés nélkül. – hagyom rá. Vér az van, de nem én vettem le. Úgy tűnik én már nem is fogom. A menza felé haladva mindez másodlagos is.
    - Mi ez a furcsa idegenkedés attól, hogy valaki hozzád érjen? - csapok bele a lecsóba, ha már így felhatalmazott.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jan. 17 2015, 15:43



    Sophia & Lucy




    *Nem is érdemes különösebben foglalkozni ilyesmivel, hiszen a lány fiatal, hiába számít felnőttnek, inkább kamaszéveit tölti most is. Vagy inkább csak most, hiszen a klasszikus kamaszkor nála gyakorlatilag kimaradt, elköltözéséig szülei szeme fénye és engedelmes kislánya maradt. A kis titkát leszámítva, persze.*
    - Többnyire az. Persze van néhány unalmas óra is *ad semmitmondó választ. Hiába a lelkesedés, nem akar egy idegen, és nem is túl szimpatikus dokival túl sok mindent megbeszélni. Senki ne akarja beleütni az orrát az életébe, az a legjobb.* - Képzelem, a beteg kiskölykök mennyire fognak örülni a drámai filozofálásnak... *hümmög, halkan, leginkább magának.*

    - Köszönöm *mosolyog rá a "segéderőre", amikor megkapja a pohár vizet, és ügyel rá, hogy az átvételnél ne érjenek össze az ujjaik. Az ördög a részletekben rejlik. Ha már érintésfóbiásnak adja ki magát, akkor ilyesmire illik figyelnie, főleg, mikor magán érzi a másik fürkészését. Olyan, mintha szikével akarna az életében vájkálni. Legszívesebben sikoltana tőle, de az önuralma a helyén marad. Továbbra is csak a mérsékelt idegesség érződik, amit azért a viselkedése amúgy is egyértelművé tett korábban.* - Naná, de ezt tudja. Gondolom, minden ott van a rendszerben, a kórelőzményemben *rántja meg a vállát nemtörődöm módon, a szeme sarkából figyelve a dokit. Nem akarja szuggerálni, de magában drukkol. ~Gyerünk, nézd csak meg, azon kívül, amit már eddig is tudsz, makkegészséges voltam egész életemben, szóval most már le is szállhatsz rólam!~ Az más kérdés, hogy még a főiskoláról is hazajár a dokijához. Szereti, mert nem kérdezősködik, nem érdekli túlzottan, mi van a hozzá járókkal, ellenben zokszó nélkül felír bármilyen gyógyszert, amit kérnek. Igaz, Sophia csak vitaminokért meg fájdalomcsillapítókért megy mindig, betegséggel sose. Azt inkább magában intézi, az anyja különben is ellenez mindenféle antibiotikumot...*
    - Köszönöm *bólint ismét, amikor Lucy leteszi a tűt. A kérdést elsőre egyszerűen elereszti a füle mellett.* - Nagyszerű! *teszi hozzá, amikor Lucy is csatlakozik a "tízórai" projekthez. Az órára sandít, nyel egyet.* - De remélem, ír egy igazolást, hogy nem lógtam, hanem maga miatt hiányzok a suliból *szúr még egyet, mert csak. Egyébként egyértelmű, hogy kapni fog papírt, legalábbis reméli, de ténylegesen nincs rá szüksége. Amúgy szokott lógni. Csak ehhez a dokinak semmi köze. Elindul a nő mellett, mindig legalább egy, de inkább másfél lépés távolságra.* - A háziorvosom és a suliorvos is meg tudott vizsgálni anélkül, hogy különösebben fogdosnia kellett volna *állapítja meg, ismét ellenségesen. Nem látja az okot, miért pont Lucy lenne a kivétel, aki erre képtelen. Bár, hogy ez mennyire igaz, vagy milyen részletes vizsgálatok lehettek azok, arról nem szól a fáma.*
    - És nem látom, mi ebben olyan furcsa. Más a brokkolit nem szereti, én meg azt, ha tapiznak. Ízlések és pofonok *vonogatja a vállát nemtörődöm módon, aztán azonnal meg is igazítja a felsőjét, ami majdnem elcsúszott a mozdulat miatt.* - Ha már itt tartunk, hol a mosdó? Rendbe kellene szednem magam. A hajam biztosan katasztrofális...
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jan. 17 2015, 19:03



    Dr. Montgomery
    Sophia



    Nem minden az igyekezet. A kutya nem szólhat egy szót sem, én igazán próbálkoztam, de ha nem vagyok szimpatikus, hát nem. Isteni szerencse, hogy nem kell a gondolatolvasás átkával éljek, így totális nyugalomban hallgatom a semmitmondó választ és még örülni is tudok neki, mert számomra az, hogy megtisztelt a válaszadással, nos nem éppen azt fémjelzi, hogy nem bír. Legalább kommunikatív, még ha halálosan fárasztó is ezzel az örök ellenkezéssel.
    - Ahogy a legtöbb helyen.. – teszek hozzá én is egy tipikusan klisés, nem túl érzelemdús választ, s ezzel el is eresztem a témát, hogy maradjunk inkább annál, ami orvosilag fontosabb.
    - Benne van, igen. – hagyom rá. Nem most fogok ellibbenni a gépekhez, hogy átnyaljam az adatait, ami kellett, azt amíg eszméletlen volt megtudtam, s nem is az olvasottak miatt kondult meg bennem a vészharang.
    - Ez csak természetes, épp ahogyan az orvosi titoktartás is az. – mosolyodom el. Nem mondom ki, hogy ezt miért közöltem, nem is adom jelét annak, hogy nagyon folytatni szeretném. Egyszerűen csak eleresztettem a mondatot, ahogyan az előbbit ő a fülem mellett. Elindulok vele a menza felé.
    - Az szemmelverés, s nem vizsgálat, de isten őrizz, hogy sértegessem az orvosaidat. – jegyzem meg némi éllel a hangomban. Nem Sophiának szól, azt, hogy rajtam köszörüli a nyelvét, nagyvonalúan nem veszem fel. Ha minden beteg modorán megsértődnék, akkor folyamatosan sírva járnék haza és nem lenne egy nyugodt percem sem. Aki nem tudja elviselni az embereket, az ne menjen orvosnak. Én mentem, ami azt jelenti, hogy viselem őket és nem is rosszul. Bánni ugyan nem mindig bánok velük tökéletesen, de amíg meggyógyítom őket, addig senkinek nem lehet egy szava se.
    - Tapizás és kórházi vizsgálat között annyi a különbség, mint amilyen messze van ide Párizs. Vagy még nagyobb. – mosolygok rá. Elnyomok ismét egy szemforgatást.
    - Arra! – mutatok irányt a mosdók felé, de muszáj hozzátennem a következőket még:
    - A hajaddal semmi gond, viszont még mindig nem ettél, így a további ájulások esélye is fennáll.
    Ettől függetlenül elmehet, nem fogom tartóztatni. De figyelem ám, hogy nem lép-e meg. A mosdóknak csak egy kijárata van, hacsak nem mászik ki az ablakon.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jan. 17 2015, 19:24



    Sophia & Lucy



    *Azt sem köti a doki orrára, hogy eredetileg nem ezt a szakot célozta meg. A művészetet művelni akarta, nem tanulni róla - csak éppen nem volt elég jó ahhoz, hogy bármelyik művészeti sulira felvegyék. Így maradt a B terv. Nem mondhatni, hogy meglepte volna a döntés, de nem maradt tüske nélkül, az egyszer biztos. Csak éppen ez megint nem olyasmi, amiről idegenekkel fog csevegni. Lucy pedig, bármit is gondol (Sophia sajnálja, hogy nem hallja mások fejét), igenis csak egy idegen. Még csak nem is az orvosa. Éppen azért, mert olyan nagyon meg akarja vizsgálni. Sophia ebből nem kér.*
    - A származások is orvosi szempontból érdekelte?
    *A következő szavakra azonban (hosszú idő után először) nem csak a szeme sarkából néz a dokira, hanem direktbe, nyíltan tanulmányozza. Művésznek készült a fél életében, persze, hogy nincsenek skrupulusai azzal, hogy tanulmányozza a tárgyait. Még akkor se, ha azok a "tárgyak" történetesen emberek.* - Ez igazán örvendetes. Érdekes gondolatkísérlet lenne egy olyan társadalom, amiben nem létezik az orvosi titoktartás fogalma. Azt hiszem, hamar összeomlana a rendszer. *A végére elmosolyodik, mintha csak mulatságosnak tartaná a pusztulás gondolatát. Vagy csak az egész gondolatmenetet, a kísérletet.*
    - Nem értek egyet. Fel tudom tenni egyedül a vérnyomásmérőt, oda tudom tenni az ujjam a vércukorméréshez, meg ilyenek. Ahhoz meg fiatal vagyok, hogy aggódnom kelljen a laboreredményeim miatt *lódítja. Legalábbis a vége erősen megkérdőjelezhető. Nem a vérvételi eredmény a gond - amennyi vitamintablettát szed, olyan rossz nem lehet, bár a gyulladási mutatói biztosan túl vannak a normálison, de ez sokakkal előfordul - inkább a többi, mélyebbre menő vizsgálatok. Azokba bele sem akar gondolni.* - Mellesleg pedig nagyon jól kijövök az orvosaimmal. *Nem teszi hozzá a nyilvánvalkót: magával ellentétben, Doktornő!* - Lehet, hogy magának nagy a különbség, de végeredményben ugyanúgy hozzámérnek, amit utálok, szóval nem kérek belőle. Legalábbis az ilyesfajta vizsgálatokból. A többi jöhet *engedi meg nagyvonalúan. Feszülten sétál Lucy mellett, és nem lehet nem észrevenni a távolságtartását. A mutatott irányba viszont azonnal indul.* - Egy pillanat! *győz az udvariasság, és ennyit szól. De azért nem sieti el. Megszökni nem fog, irracionális lépés lenne: csak még inkább felhívná magára a figyelmet, és még több gyanakvást keltene Lucyban. De abban bízhat, hogy a szépítkezés közben esetleg elhívják egy ürgős esethez, vagy valami. A zsebéből előhúzott tussal kiigazítja a szeme körüli festést, óvatskodva rakosgatja helyre (majdhogynem egyenként) a tincseit, majd a ruházatát. Több sminkcucc nincs nála, sem hajkefe, így meglehetősen szűkösek a lehetőségei, de sokkal összeszedettebben lép ki a mosdóból. És a kedve is javult, most, hogy a külseje miatt már nem kell aggódnia. Amint beérnek a menzára, próbál tervei szerint rendelni. Ha barna rizs nincs, akkor marad a saláta, szigorúan bármiféle szósz vagy öntet nélkül... húst ugyebár nem eszik, de a sajtot sem, remélhetőleg lesznek párolt zöldségek is. Ízletes falatok - egy nyúl is megirigyelné őket. De ügyel rá, hogy az arcán mosoly tündököljön, ne látszódjon az undor, amit a kaja iránt érez.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jan. 17 2015, 22:19



    Dr. Montgomery
    Sophia



    - Nem. – válaszolok őszintén. Azt nem forszírozom, hogy miért is emlegettem a franciaságot és az olaszságot. Az amerikaiak furcsaságai nagyon tudnak még ennyi év után is fárasztani. Sokszor olyanok nekem, mint akinek karót dugtak a seggébe. Ez az érintésfóbia is teljesen elmenne, de pont a származása volt az, ami megzavart, valóban.
    - Sokan nem tartják sokra. – célzok itt egyértelműen nem az orvosokra, bár róluk is van véleményem ebből az ügyből kifolyólag. Kedvtelve figyelem hangszínének változását, tekintetében mássá váló fényeket, s bár nem vagyok nagy mestere a jelekből való olvasásnak, ezt azért elteszem magamban, sose lehet tudni mire is lesz jó ez a megismerés.
    - Ott a pont! – tartom fel a kezemet megadón, nem akarva tovább feszegetni azt, hogy mennyire nem értünk egyet. Nagyon nem, ezt ő is kinyilatkoztatta. Épp csak az a különbség, hogy ami miatt Sophia gondolja a nem egyetértést, az nem egyezik azzal, amiből adódóan én gondolom. Mindegy, nem is kell egyeznie mindennek mindennel, elvagyok azzal, hogy hallgatom őt.
    Szerencse, hogy nem vagyok sértődős, mert ebből a megjegyzésből egyértelműen kihallik a lényeg, melyet nem vagyok süket észrevenni. Magamban szemforgatok, de továbbra is mosolygok. Azt megtanultam apám halála után, hogy nem kell az egész világnak látnia rajtam, hogy miről mit gondolok.
    - Így valóban sokkal jobban áll a hajad. – eresztek meg egy dicséretet, nem, mintha feltételezném, hogy rá van szorulva. Egyszerűen csak őszintén jön elő belőlem, sajnos túl kedves vagyok, s akkor is dicsérek, ha nem kellene. Közben beállok a sorba, magam elé engedem Sophiát és én csak utána rendelek. Sajtos makaróni. Nem érdekel, hogy még nincsen dél, egyszerűen ez a kedvencem, s ha már így van, akkor a nap bármely szakában tudok enni belőle. Egyébként otthon én főzök, s ilyesmit nem csinálok, mert nem tudok. A francia konyha megy, de az amerikait nem tudom elsajátítani. Semminek se lesz soha olyan íze, mint a tipikus gyorséttermi szemétnek, pedig néha nagyon megkívánom.
    - Jó étvágyat! – ülök le egy félreeső asztalhoz az egyik székre, szembe Sophiával. Felemelem a műanyag villát, de egyelőre nem fogok evésbe. Az túlzás, hogy úgy sasolok, mint egy tüzérló, de azért figyelem azt, hogy milyen elánnal eszik.
    - Régóta vagy vegetáriánus? – kérdezem, s most jön el az a pillanat, hogy egy kis tésztát rakjak a villára, s a számba vegyem, amíg a válaszát várom épp.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jan. 17 2015, 22:52



    Sophia & Lucy




    *Kivár egy pillanatot.* - Hanem? *érdeklődik, amikor elmarad a kifejtés. Ami pedig az ovosi titoktartást illeti...* - Én nem tartozom a többséghez, eszerint *állapítja meg tárgyilagosan.* - Nem mintha érintene jelenleg ilyesmi, de ha netán beteg lennék, vagy valami, akkor én akarnám eldönteni, hogy ki tudhat róla, és ki nem, és nagyon pipa lennék, ha ezt elvitatnák tőlem *magyarázza az álláspontját. Lehet, hogy nem lesznek puszipajtások a dokinővel, de a lány nem tud teljesen kibújni a bőréből. Valaha egész nap be nem állt a szája, folyton rá kellett szólniuk a tanároknak, hogy legalább sms-ezzen az órákon dumálás helyett, ha már ilyen fontos a közlendője. Mostanra persze ez is gyökeresen megváltozott, de néha még előbújik belőle ez a régi gyerek, aki szívesen beszélget. Vagy legalábbis nem burkolózik olyan ellenséges hallgatásba... de lehet, hogy ez sem több, mint a stratégia része, hogy meggyőzze Lucyt: normális, átlagos lányt szedtek össze az utcán, nem kell vele többet foglalkozni.*
    - Köszönöm! *Nem kell megjátszania, hogy boldoggá teszi a dicséret. Ennyi is elég, hogy kiviruljon az arca, a tekintete, s ez az elégedettség néhány pillanatra úgy átszellemíti az arcát, hogy még a soványságát is teljesen elfedi, elfeledteti. De csak néhány pillanatig.* - Egyébként tudom *teszi hozzá, megtörve a varázst, az érzést. Szinte önelégült.*
    *Természetesen nem kerüli el a figyelmét, hogy neki kell először rendelnie, de még a kutató tekintet hatására sem képes ennél jobban legyőzni magát. Szerencséje van a választék tekintetében, s nem győz hálálkodni magéban, miközben lepakolja a tálcáról a salátás tálat (maga válogathatta össze: retek, uborka, paprika, zeller - alig van benne kalória!), a barna rizst és a párolt karfiolt. Ha egy barátnőjével ülne, valószínűleg eldicsekene vele, hogy a karfiol a világ legjobb ételei közé kell tartozzon, mivel 10 deka csupán 29 kalóriát tartalmaz... de most esze ágában sincs a tudását fitogtatni, ellenben akaratlanul is grimaszba rándul az arca, amikor észreveszi Lucy választását, és legszívesebben már a látványától is kirohanna. Az sem könnyíti meg a helyzetét, hogy az egész helyiségben erős ételszag terjeng. Hosszú étkezésnek néz elébe. Jobb híján felidézi a tanácsokat, amiket kapott és tovább is adott. ~Az emberek azt akarják hinni, hogy normálisan eszel, és ezt minimális áldozatokkal is meg lehet valósítani.~ Ez most nem minimális, de lehetne sokkal rosszabb is, például a suli menzáján egyszerűen képtelen lenne enni. Nem lenne mit, még a zöldséges kajákat is ehetetlenül olajosan, zsírosan készítik. De ez most mindegy. Leül, ő is felemeli a villáját, és nem veszi le a szemét a makaróniról.* - Ugye tudja, hogy ez milyen egészségtelen? Orvos létére nem táplálkozik valami tudatosan... *jegyzi meg, mert képtelen szó nélkül hagyni, de magában vállon veregeti magát, amiért csak ennyit panaszkodik, és nem többet. Tudna még mesélni, mennyi halálos kalória van a tésztában és a sajtban (fogadjunk, hogy valami zsíros fajta!), a szószról nem is beszélve! Brr... persze, másfelől ez nagy szerencse. A nő menüje mellett az övé sokkal elviselhetőbbnek tűnik. Ettől a gondolattól ő is felemeli a villáját.* - Jó étvágyat! *kívánja ő is, és azonnal szájába is vesz egy falat karfiolt némi rizzsel. ~Nyugi, nyugi, nyugi... nem lehet több 300 kalóriánál.~ Borzaszgtóan zavarja, hogy nem tudta lemérni. ~Este lefutom. Duplán. Triplán. Nyugi...~ mantrázik magában, miközben mosolyogva, egyenletes tempóban eszik. Minden falatot alaposan megrág, mielőtt lenyelné, de nem habozik a következő falat előtt. Lucy azonban észreveheti, hogy szó szerint koncentrál az evésre, nem csak úgy belapátolja vagy ilyesmi. Amikor beszél, megáll - nem képes egyszerre a kettőre.* - Ha jól emlékszem, tizenhárom éves koromban döntöttem el. *Több információt magától nem árul el, bár úgy tűnik, a kérdések elől nem zárkózik el.* - Mellesleg vegán, nem pedig vegetáriánus *javítja ki a másikat.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Jan. 18 2015, 00:01



    Dave & Lucy

    Újra megnyitottam a műhelyt, igaz, már máshol. Kerestem egy másik házat, ezúttal már nem csak két személyre. Közben folyton rettegek attól, hogy mikor rendelnek vissza. Vagyis… nem rettegek. Éppen, hogy már nem tudok ezek miatt rettegni. Tudják, hogy sokat vagyok az emberek között.
    Tudom, hogy nem nekem kéne mindezeket elrendezni, de jó érzés ide bejönni. Amíg itt épülgettem, addig megismertem szinte mindenkit. Az már persze más kérdés, hogy túl gyorsan gyógyultam, ezért is mentünk el idejekorán a kórházból. Már a bot nélkül közlekedés is gyanús.
    Ismerős szó és hang üti meg a fülem az egyik folyosótalálkozás után. Megvan a baleseti szerződés, bennük megbízom, így ezt tartottam helyesnek. Már csak a hazafelé út van, ám ez a hang megakaszt. A sarokhoz lépek és meg is látom, hogy ki pakolászik.
    - Csavarhúzó? - guggolok le és adom a kezébe a következő holmit a földről. – Érdekes dolgokat tud rejteni egy női táska. – mosolygok Lucyre, mert már tudom, látom, hogy ő az.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Jan. 18 2015, 01:06



    Dr. Montgomery
    Sophia



    - Csak megjegyeztem. Szeretem, hogyha valakit nem fertőz túl Amerika. – ennyi a magyarázat, nem több. Semmi bajom Amerikával, ez már a hazám, de azért mégsem ugyanaz, mint Párizs. Az én drága Párizsom, ahová sose mennék többé vissza, az is bizonyos. Nem merek. Messze onnan nem olyan durván fájó a gyász, de tartok tőle, hogyha hazamennék valaha, akkor megint ott tartanék, mint apám halálakor, hiába telt el azóta tíz év is már.
    - Szerencsére nem tartozol. – hagyom ennyiben. Szerintem is fontos a titoktartás. Még akkor is így gondolom, hogyha van olyan személyes tapasztalatom, amely nem feltétlenül kellene ezt mondassa velem. Néha kifejezetten átkos tud lenni az egész, rengeteg baj van belőle hol betegek kapcsán, hol a hozzátartozóikat illetőn. De értem a funkcióját és alkalmazom is. Sosem köpném szembe a hippokratészi eskümet.
    - Az éremnek mindig több oldala van. Nem kívánom senkinek, hogy a hozzátartozói legyenek betegek, de rossz állni tehetetlenül és nem tudni, hogy mitől is sorvad a szeretteink egészsége, mert az orvos nem mondhat semmit. Persze ettől még igazad van abban, amit mondasz.
    Nem, erről nem itt kellene értekezést folytassak, s pláne nem egy beteggel. Ideje hát, hogy lakatot tegyen a számra az események folyása. Sophia úgyis elmegy a mosdóba, s addig én jobbára csak téblábolok – közvetlenül azután, hogy odacsipogtam Dr. Hale-nek, jelezve ezzel, hogy a minap még felkeresem.
    - Óh.. – kerekednek el szemeim, ezen a ponton nem tudom megállni. Először megütközöm, majd felnevetek. Nem tehetek róla, ez az önhittség olyan hirtelen jött, hogy nem ellenszenvet vált kik belőlem, hanem jókedvet. - Az dicséretes! – zárom ennyivel, s még mindig a nevetés ízével számban rendelem meg az ételemet, hogy aztán nem sokkal később leüljek vele, szemben a beteggel.
    - Tudom, igen. És tudatosan táplálkozom, tudatosan azt eszem, amit a szervezetem megkíván. Egy tányér sajtos makarónitól nem lesz semmi baja a szervezetnek, mint ahogyan az is tévhit, hogy a zöldségek pedig minden tápanyagot fedeznek. – jegyzem meg úgy téve, mintha ez csak amolyan mellékes megjegyzés lenne. - Ahogy te is, úgy én is azt eszem, amit szeretek. - mosolygok rá, majd hallgatom a válaszát. Kioszt. Semmit sem tesz, csak folyamatosan oszt. Nem érdekel, tegye. Nyilvánvalóan a belső frusztrációját sikerül rajtam kitöltenie.
    - Ez abból nem derült ki számomra, hogy egy tányér salátát rendeltél. De most már tudom, köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy elmondtad. – kacsintok rá. Tusé. Pedig nem is harcolunk.
    A hangom ugyanolyan kedves, mint amilyen eddig volt, nem változik.
    - Egyébként kimutatták, hogy a kedvenc ételeink elfogyasztása stimulálhatja a béta-endorfinok felszabadulását, amelyek a hangulatjavító hatásukról ismertek. Szóval a makaróni jó. – térek vissza ehhez kedélyes mosollyal, majd váltok megint. - És a családodból te egyedül vagy a vegán táplálkozás híve, vagy mindannyian ezt követitek?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Jan. 18 2015, 01:10



    Lucy
    Dave



    Elképesztő mértékben képes vagyok elmerülni egy-egy feladatban, akkor is, hogyha az csak olyan egyszerű dolog, mint a táskám szétgurult tartalmának összerendezése. A hangra viszont azonnal felkapom a fejemet.
    - Ami azt illeti.. – kezdem, de a döbbenet, mely megüli minden porcikámat szinte kézzel fogható. Először szoborrá merevedek, hogy mindeközben úgy nézzek a mellém guggolóra, mint aki szellemet lát, majd jön a hevesebb reakció. Nem érdekel engem, hogy ki lát meg vagy ki nem, nemes egyszerűséggel térdelésbe ereszkedem a guggolásból, hogy fel ne boruljak, s szembe fordulok Daviddel. Kitárom karjaimat, de nem ölelem meg, amíg nem látom rajta, hogy engedélyt ad a mozdulatra. Szeretem az öleléseket, de nem tolakszom senkinek a személyes terébe engedély nélkül.
    - Visszajöttél. – kijelentés, kérdés és remény kifejezése is ez egyben, ezért nem tudom, hogy milyen hangsúllyal kellene ejtenem. Zavarban vagyok, el is felejtem a táskámat. Nagyon, nagyon kedvelem Davidet, de elfogadtam, hogy el kell mennie. Leveleket írtam, s ő nem mondta, hogy jön. Nem is kellett volna mondania.. épp csak.. én csak.. nem tudom mit kellene reagáljak. Legszívesebben megint zokogva borulnék a nyakába, ahogyan a búcsú pillanatában. Csak most örömkönnyekkel, s nem a hiány éledő érzésével.
    - Ugye?
    Kell a megerősítés, kell hát a kérdés is. S ha megengedte, akkor időközben meg is öleltem őt, mostanság bontakozva ki az ölelésből. Mégis bután festhetünk a kórházi váróban. A pletykák nem érdekelnek. Sosem foglalkoztam velük, van belőlük elég. Ugyan, kit érdekel?
    - Nem álmodom? – engedek meg magamnak egy kis nevetést. Akit egyszer a szívembe zártam, az örökre ott marad. Dave ilyenné vált bennem, s ez tudom, hogy soha nem változik.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Jan. 18 2015, 11:42



    Sophia & Lucy




    - Én kedvelem Amerikát. Ilyen álszent helyet sehol máshol nem találhatna az ember *von ismét vállat, mintha ez a nyegle mozdulat éppúgy hozzátartozna a létezés természetes menetéhez, mint a lélegzés vagy a pislogás. Hoányzik-e neki Olaszország? Cseppet sem, sosem élt ott, miért hiányzona? Bőven elég, amit a filmeken lát belőle. Na jó, egyszer majd elmegy turistáskodni, de sosem tudna a hazájaként tekinteni arra az országra. Igaz, egy ideje már abban sem biztos, hogy egyáltalán bármit képes a hazájának érezni.*
    - Miért, ha tudja az ember, akkor tud tenni valamit? Egyáltalán nem. Nem tudjuk kézrátétellel meggyógyítani, vagy ilyesmi. A legtöbb, amit a hozátartozó tehet, hogy ül tétlenül és várja, hogy mi lesz. Esetleg kiváltja a gyógyszereket. Heroikus tett, mondhatom! *görbülnek ajkai csúfondáros mosolyra, de a hangja keserű. Olyan keserű, hogy azonnal elárulja, nem csak a levegőbe beszél, hanem tapasztalta már az érzést. Érdekes.*
    - Tudja, az apám mit mondogatott nekem, ha azt mondtam étkezéskor, hogy nem vagyok éhes? Azt, hogy ember vagyok, nem állat, hogy csak akkor egyek, amikor éhes vagyok. *emel a szájához egy újabb falatot, megrágja, lenyeli.* - Szóval én irányítom, hogy mit eszek meg és mit nem. Kár, hogy a legtöbb ember nem tanulja meg ezt a leckét otthon *most még csak nem is Lucyra céloz, inkább a folyton nassoló, chipsező, csokit zabáló átlagemberek tömegeire. Az évfolyamával is képtelen együtt tanulni, mert akkora zacskó mindenféle műkajával érkeznek a tanulószobára, mintha legalábbis a harmadik világháborút készülnének kibekkelni ott, nem csak egy délutánt. A cukros üdítőkről már nem is beszélve...* - A zöldségek talán nem, de a szója és a tofu helyettesíti a húst és hasonlóakat az étrendemben *szögezi le gyorsan. Nem akar kioktatást hallani a táplálkozásáról, mert akkor valószínűleg nem tudná megállni, hogy minden ismeretét a nőre zúdítsa, az pedig gyanús lenne. Igazából elég sűrűn megkérdezte már magától, hogy miért nem dietetikusnak ment, az sokkal jobban passzolna hozzá, aztán mindig megnyugtatja magát, hogy nem akar kémiatanulással szívni éveken keresztül. Plusz az osztálytársai is kibírhatatlanok lennének. Hiába van a biosz részével tisztában, az a suli azért jobban megviselné, mint a mostani. Akkor már inkább az egyszerűbb út a művtörivel.*
    - Azért kérdeztem korábban a vegán menüre, de... mindegy. Annyiban igaza van, hogy ha valódi vegán lennék, akkor nyersen enném a karfiolt *von vállat.* - De a köznyelv a vegetáriánus alatt még mindig az ovo-lakto vegetáriánust érti, míg a vegán szót használja a valódi vegetáriánusra, így általában egyszerűbb így neveznem magam, ha meg akarom értetni valakivel, hogy mit eszem és mit nem... *mélázik el két falat között. Nem mintha általában meg akarná értetni magát bárkivel. Ha nem tudná, hogy ezt az egész színjátékot most azért csinálja, hogy elaltassa Dr. Lucy Montgomery (megjegyezte a nevét, nehogy még egyszer összehozza őket a balsors) gyanakvását, még csodálkozna is magán. Valahányszor úgy érzi, hogy nem bír még egy falatot lenyelni (és ez elég gyakran fordul elő), célzatosan a nő makarónijára néz, hogy emlékeztesse magát: lehetne sokkal rosszabb is a helyzet. És vagy eszi most ezt, vagy, ha Lucy nem hagyja békén, valaki belé fogja erőltetni az undorító makarónit - vagy bármi egyebet, aminek már a gondolatától is háborog a gyomra. Ami pedig azt illeti, kifogástalan az asztali etikettje, kihúzza magát és úgy fogyasztja a korai ebédet, mintha azt várná, hogy az angol királynő is betoppanhat. Sőt, még az interkulturális szokásokra is figyel, csak jobb kézzel nyúl bármiért, mert ugye sok ázsiai népnél a bal kéz tisztátlan. Megszállott? Kicsit. De épp ezért fejlesztette az évek során majdnem tökéletesre a normalitás álcáját.*
    - Áh, dehogy. A szüleimnek étteremlánca van otthon, ők mindent esznek. De az egyik helyünk vegetáriánus, én is ott szerettem meg ezt *meséli, miközben iszik néhány korty vizet. Továbbra is ügyesen csinálja, hogy technikailag ne mondjon hazugságot, és a megfelelő helyeken használja a helyettesítő szavakat. Arra viszont nem tudja rávenni magát, hogy az öccséről is beszéljen - pedig remek alap lenne a sztori alátámasztásához. De egy idegennek kiadni? Attól még mindig ódzkodik. Persze, az a hülyegyerek magának köszönhette a bajt. Ha nem gyorskaján élte volna az egész életét (és a szüleik nem engedték volna meg neki, hogy azt csináljon, amit csak akar!), akkor megúszott volna egy csomó problémát. *
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Jan. 18 2015, 20:40



    Dr. Montgomery
    Sophia



    Megadón tárom szét kezeimet.
    - Én egy szóval sem mondtam, hogy az esetleges nemkedvelésem egész Amerikára kiterjed, de amit kiemeltél az imént, éppen az az, ami miatt van némi ellenérzésem a helyszínt illetőn. – fejezem ki ezzel, hogy az álszentséget, mint olyat nem kis mértékben rühellem. Persze Amerikának hálás vagyok, amiért itt lehetek, amiért még soha nem jutott senkinek eszébe, hogy visszapateroljon Franciaországba. Persze miért is tennék? Nem vagyunk illegális bevándorlók, vagy ilyesmi. A gondolataim ezen áramlása tehát meglehetősen légből kapott és felesleges.
    - Nem, nem az. De elveszteni valakit egyik pillanatról a másikra, minden előjel nélkül.. – nem tudom megállni keserű, fájdalmas sóhaj nélkül, bármennyire is igyekszem. Megint látom a fényszóró fényét, megint vakít, ahogyan dobhártyámat szaggatja a kamion dudálásának hangja. Gyűlölöm az egészet, de ez van. Ezzel, kell éljek életem végéig.
    - Nem tehet semmit. De mellette lehet. – zárom le ennyivel. Ahogyan Sophia hangján is átüt a múlt, úgy az enyémen is. Ezzel sajnos nem tudunk mit kezdeni, s ami azt illeti, nem is akarnék, ha tudnék, akkor sem. Mindenkinek meg kell élni azokat a tragédiákat, melyek adattak. Ez ilyen.
    El is kerekedhetnének a szemeim, de nem történik ilyesmi. Csak hallgatom őt és egyre gyűlik bennem mindaz, ami eleddig csak egy halvány kis zugban sorjázott elmémben. Van véleményem. Vannak következtetéseim. S most egyszeriben azt kívánom, hogy bárcsak ne lennének.
    - A szüleink hibája sokszor egy életre meghatároz minket. – jegyzem. A makarónitól nem megy el az étvágyam, ott nem tartunk, de jobban leköt az, hogy a velem szemben ülőt figyeljem, semmint egyek. Van benne valamik rettenetesen furcsa, ami nem hagy nyugodni még mindig, sőt, egyre jobban piszkálja a csőrömet.
    - Részben. – hümmögök amolyan „aha, persze” módra. Nem megyek olyan utcába, ahová nem hívtak, a táplálkozási tanácsadás ilyen lenne most. S különben is, a madárkát nem elijeszteni akarom, hanem a kalitkában tartani, legyen ez bármilyen rosszízű is így.
    - Aki igazán laikus, annak a vegán sem mond sokat. És elnézést, biztos hiányosan figyeltem oda, a menü eljutott a tudatomig ebben a vérvevős hercehurcában, de a vegán az már nem.
    Nem tudom megállni, hogy némi felelősséget a nyakába ne toljak. Nem vagyok én hülye, oda szoktam figyelni a dolgokra, de amikor éppen azon kell vívjak magamban, hogy fel ne pofozzam az idegesítő betegemet és ki ne rázzam belőle a sok zagyvaságot, amit összehord, akkor az ilyen apróságok, mint milyen menü van a menzán igazán nem jutnak el a tudatomig.
    - Már megint a szülői minta.. – mélázom két falat között. Én élvezetből eszem, s a protokollt sem ismerem a szükségesnél jobban, így Sophia cselekedetei azon kívül, hogy kissé karótnyeltnek érzem a nagy koncentrációját nem jutnak el hozzám. A rossz érzés viszont megmarad. Valami nem gömbölyű ezzel a nővel, s igazán szeretnék megbizonyosodnik arról, hogy jól tévedek-e.
    - Eszerint az étkezést illetőn nem csak negatívumokat kaptál tőlük.. – próbálkozom. - Egyke vagy, hogy ennyire szorosan fogott édesapád.. – nekem az elmondásból így tűnt, de persze simán kinézem Sophiából, hogy az orromra koppint megint - ..vagy csak szimplán ilyen a természete?
    Az édesapa szó kiejtésekor csak egy halvány, röpke pillanatra felhősödik el tekintetem, s ül vállamra a múlt. Megszoktam már, hogy ez rosszh kérdéskör, de feszegetnem kell igen gyakran, így a sajátomat bőszen és nagy erőkkel temetem.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Jan. 18 2015, 22:15



    Sophia & Lucy



    - Hozzáállás kérdése. Szerintem szórakoztató, amíg nincs tétje. És általában nincs, legalábbis nem komoly *kivéve, amikor igen. Mint Sophiának az, hogy megtartsa a titkát. Titkai mindenkinek vannak, mégis mindenki a másikéra kíváncsi: ez is benne van az álszentségben...*
    - Minden előjel nélkül? A legtöbb betegség nem így működik, ami meg igen, az az orvosi titoktartástól függgetlenül is kinyírja az embert. Ha pedig valakivel annyira se foglalkozik a családja, hogy észrevegye, hogy gond van, akkor pláne nem hiányzik, hogy egy kívülálló a saját szakállára úgy döntsön, hogy jótékony családegyesítőt játszik a rossz hír hozójaként *ragozza tovább a témát makacsul. Ritkán engedi el a gumicsontokat, az etikai kérdések pedig tökéletesek ahhoz, hhogy vég nélkül lehessen csámcsogni rajtuk. És vitatkozni, természetesen. Már majdnem elfelejtette, mennyire szeret vitatkozni - tét nélkül, pusztán az ellentmondás örömének kedvéért. S ha emellett még bosszanthatja Lucyt... az csak hab a tortán. Ha jobban odafigyelne, talán észrevenné a másik keserűségét, de Sophiát ez nem érdekli. Túlságosan el van foglalva a saját problémájával, semhogy lenne kapacitása máséra.*
    - Hiba? Remélem, ezt nem erre értette. Nem is kaphattam volna jobb útravalót a szüleimtől, mint azt, hogy önállóságra és önfegyelemre neveltek *nevet fel, csak halványan érződik ki a kacagásból a hisztérikus felhang.* - Oké, kicsit kevesebb tekintélytisztelet iránti elvárást el tudtam volna viselni, de amúgy nincs okom panaszra *zögezi le derűsen. Ő tényleg szereti a szüleit, és tényleg hálás nekik mindazért, amit tettek érte. Hogy Sophia szó szerint elmenekült otthonról, az nem az ő hibájuk, csak a saját döntése.*
    - Nos, ha olyan komoly probléma lenne a hús hiánya, hét év alatt már kiderült volna *riposztol szárazon, megugró feszültséggel, amitől szinte vibrál a hangja. Gyűlöli, ha bele akarnak szólni abba, hogy mit eszik, semmit sem utál jobban. Meggyőződése, hogy többet tud a táplálkozástudományról Lucynál, hiába végezte el a nő az orvosit. És még meg akarná mondani, hogy mi a jó neki? Azt lesheti.* - A pár millió másik vegetáriánusról nem is beszélve. A többség, aki nem hülyén csinálja, elég jól elvan.
    *A nem is túl burkolt szemrehányársa egy angyalinak szánt mosollyal válaszol, miközben a nyelvébe harap, hogy ne válaszoljon. Érzi, hogy túl erősre sikerült, kiserked a vére, és lüktetve fáj, de ez még semmi az edzés okozta fájdalmakhoz képest, így egyszerűen nem vesz róla tudomást, csak lenyeli a vért.*
    - Nem csak? Nem hinném, hogy kaja terén bármi rosszat lehetne mondani róluk, végtére a város három legsikeresebb éttermét működtették közösen. Ez azért csak jelent valamit... *válaszol, ugyanakkor nem is. A következő kérdésre viszont minden elővigyázatossága ellenére félrenyeli a falatot. Köhög, prüszköl, kis híján helyben felöklendezi a nagy nehezen leerőszakolt karfiolt, de a hasára szorított kézzel, fogcsikorgatva megálljt parancsol magának, s csak a légzésére figyel, míg az nem normalizálódik teljesen. Csak utána foglalkozik ismét Lucyval.* - Nem vagyok egyke, van egy hülye öcsikém is. És ha már ennyire érdekli, az olasz családokban általában nem az apától kell ám félni, hanem az anyától. Akármi is a látszat, a valóságban a nők kezében van a gyeplő! *Azért is lett katasztrofális következménye annak, hogy az anyjuk mindent megengedett Jasonnek. De erről megint csak nem beszél, ahogy általában a kérdésekre adott válaszai is kitérőek vagy semmitmondóak, ha nem tud a puszta tényekre szorítkozni.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Hétf. Jan. 19 2015, 23:25



    Dr. Montgomery
    Sophia



    - A betegségek valóban nem így működnek, de vannak olyanok, amik tünetmentesen rágják belülről a szervezetet, hogy aztán amikor felütik a fejüket, akkor már mindegy legyen.
    Nem fogok erről kiselőadást tartani, pontosan azért nem, mert szerintem nem tisztem nekem megingatni őt abban a hitében, hogy márpedig igaza van. Azt veszem észre, hogy szereti, hogyha övé az utolsó szó, hát legyen így, nincs ezzel semmi problémám, vagyis ami van, azt a szakmám mögé rejtem, s lenyomom a torkomon azzal a dugóval, mely szerint én itt nem magánember vagyok, hanem orvos, így a beteggel nem jóban kell lennem, csak úgy kell tennem, mintha. Személyes hülyeségem, hogy van ez a megmentőkomplexusom, amihez az is jár, hogy hajlamos vagyok baráttá szellemülni át, ha olyan beteggel találkozom, amilyennel.
    - Van, amikor a túlzott önfegyelem problémákat szül. A legtöbb mentális probléma innen ered. Beszélhetnék itt a bulimiáról, anorexiáról, egyebekről akár. – nem célozgatok semmire, s távol álljon tőlem, hogy diagnózist állítsak fel valami olyanról, amiről semmit sem tudok. Amit mondok, az teljesen a helyén van, s nem címzem Sophiának, így nem is merül fel bennem, hogy esetleg magára veszi. Az más kérdés, hogy a soványsága felkeltette érdeklődésemet, ám milyen orvos lennék, hogyha vizsgálat nélkül mondanék bármit? Vizsgálni meg nem lehet, így marad az, hogy beszélgetünk.
    - Akkor jó! Ha neked így megfelelt, akkor ugyan ki törhetne pálcát felettük? – mosolyodom el. Nem szidtam a szüleit, így el sem kell szégyelljem magam.
    - Neked legyen mondva.. – forgatom meg ezen a ponton mégiscsak a szemeimet. Elfogy a cérna egy idő után nálam is, s végtelenül közel állok ahhoz, hogy ez megtörténjen, így inkább az evésbe temetkezem. Van komoly probléma szerintem, de nem kifejezetten a hús hiányával, hanem Sophia modorával. Meg úgy az egész mentalitásával. Nem kis mértékben kilóg a lóláb, s minél több időt töltök vele, annál biztosabb kezdek lenni abban, hogy merre lehet a dög elföldelve.
    - Aki nem hülyén csinálja. – ismétlem meg mindazt, amit mondott, mintegy mellékesnek szánva. Valójában viszont cseppet sem mellékes. Szinte megszúrja a tenyeremet vállcsontjának érintési emléke, s ez az érzés zavar. Fura, nem is kicsit.
    - Jól vagy? – emelkedem meg ültemben, s már majdnem ugrok is mögé, hogy Heimlich-féle műfogást alkalmazzak így hirtelen felindulásból, amikor normalizálódik a helyzet, s nekem is eljut a tudatomig, hogy érintésről szó sem lehet.
    - Ezt mélyen tudom tisztelni az olaszokban. – bújik elő belőlem a feminista, ami nem vagyok, s egy kis nevetéssel palástolom, hogy sikerült belenyúljak valamibe. Nem kell, hogy megneszelje a bennem feléledő vadászkopót.
    - Hülye? – kérdezek vissza mintegy mellékesen, két falat újabb makaróni között. Hátha bemegy a maci abba a bizonyos málnásba. Sose lehet tudni, s rám nem mondhatja senki, hogy nem igyekszem!
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Kedd Jan. 20 2015, 00:23



    Sophia & Lucy



    - Viszont hadd adasson meg a szabadság az embernek, hogy eldönthesse: kivel akarja tudatni, hogy döglődik, és kivel nem. A hamis szánakozás kinek hiányzik, ha már amúgy is dögrováson van? *fortyan fel, mert bosszantja, hogy Lucy mintha szándékosan nem akarná érteni, amit mondott. Hiába, ahogy telnek az évek, egyre indulatosabb lesz ahelyett, hogy fokozatosan lehiggadna. Kamaszos vonás ez is, esetleg betegségtünet - mindegy. S hogy szereti, ha övé az utolsó szó? Nem, inkább imádja, és szüksége is van rá. Mániákusan. Ha ellentmondanak neki, azt nagyon nehezen hagyja annyiban - s most nincs még erre is ereje, kapacitása.*
    *A feltételezésre felvonja a szemöldökét.* - Úgy nézek ki, mint akinek mentális problémája van? *gúnyos akart lenni, de a különböző táplálkozási zavarok említésétől beleremeg a hangja, a gyomráról nem is beszélve. ~Ha kell, sírva fakadok, hogy lássa, most mennyire megbántott~ határozza el azonnal. A fiatalok manapság szinte mind túlérzékenyek úgyis. És szerencsére Sophia bármilyen helyzetben képes könnyeket hullajtani, ha kell. Ki milyen képességeket hoz otthonról... gyerekkorában mindig így hívta fel magára a figyelmet. A szülei megítélésére nem mondhat semmit, hiszen ő maga hajszolta magát abba a szituációba, hogy megvédte őket, holott tudna panaszkodni napestig. Így csak vállat von, és újabb falatokat kap be, hogy elkerülje a kínos hallgatást. Csendben esznek egy darabig, mielőtt ismét felvennék a beszélgetés (hahh, Sophia inkább burkolt vallatásnak nevezné) fonalát. Tudja, hogy Lucy ki szeretne húzni belőle valamit, s már csak ezért is szilárd elhatározása lenne, hogy ne adja meg neki, amit akar. Nem mintha másképpen kiadná magát, de így pláne esélytelen, hogy a nő elnyerje a bizalmát.*
    - Nyilván mindent lehet hülyén csinálni. A vegaságot még csak jogsihoz se kötik, mint a vezetést... *von ismét vállat. Hogy magára vegye? Nem, abból nem eszik a doktornő. Mivel nincs bűn- és betegségtudata az étkezésével kapcsolatban (azt leszámítva, hogy tudja, hogy a környezete egyszerűen nem érti, vagy értené meg őt), nincs is lelkiismeretfurdalása. Az viszont nagy szerencse, hogy Lucy végül nem akarja gyorssegélyben részesíteni, mert lehet, hogy akkor minden erőfeszítése ellenére bepánikolt volna, és könnyen tönkretehette volna minden eddigi álcázási kísérletét. Így csak felemelt kézzel kéri a türelmet, amíg teljesen helyre nem áll a légzése, és biztos nem lesz benne, hogy a gyomrában marad a kaja.* - Khrrr... igen. Hehh, khheh. Csak félrenyeltem, bocsán'... *harapja el a végét.* - A matriarchátus meg nem olyan tiszteletreméltó ám. Legalábbis a férfiakra gyakorolt hatásaiban semmiképpen... *húzza el a száját. A visszadobott kérdés megválaszolásával vár két fakatnyi időt, mielőtt vállat vonna.*
    - Most őszintén, melyik 17 éves srác nem totál dinka? Képzelje csak el, megvan a jogsija, kap anyáéktól egy autót, hogy tudjon gyakorolni, erre a következő héten padlógázzal belehajt egy oszlopba és totálkárosra töri. Hát nooormális? *húzza el párszor a kezét az arca előtt. Azt, hogy a tesó vitaminhiányos látásromlása miatt történt az egész incidens, természetesen elhallgatja.*

    Ajánlott tartalom

    Re: Kórház


      Pontos idő: Kedd Dec. 18 2018, 19:27