Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Long Island villa
by Emanuel de Medici Yesterday at 22:03

» Játékostárs kereső
by Paola Seton Yesterday at 21:00

» Paola Seton
by Admin Yesterday at 20:15

» Folyosók
by Connor Shayeh Vas. 16 Dec. - 22:10

» Fangtasia
by Jazz Quinn Vas. 16 Dec. - 21:14

» Elkészültem!
by Paola Seton Vas. 16 Dec. - 20:28

» Theo szobája
by Theodore Miles Montgomery Vas. 16 Dec. - 20:10

» Barclays Center
by Theodore Miles Montgomery Vas. 16 Dec. - 19:56

» Cox professzor irodája
by Brian Cox Vas. 16 Dec. - 19:38

» Jazz lakása
by Jazz Quinn Vas. 16 Dec. - 18:00

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Kórház

    Share

    Kórház

    on Szer. 14 Jan. - 18:24

    First topic message reminder :

    Leírás később
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. 21 Jan. - 21:20



    Dr. Montgomery
    Sophia



    - Szerintem lapozzunk! – ajánlom kegyesen, mert nem akarok olyasmit feszegetni, amit nem kell. Láthatólag idegesíti, s ami azt illeti engem meg az idegesít, hogy őt idegesíti a dolog, szóval ez semmiképpen sem jó utca, illendő és üdvös lenne kifarolni innen. Persze, én kezdtem, de az nem azt jelenti, hogy nem lehetek az, aki befejezi.
    ~Ha nem lenne, akkor nem szívtad volna ennyire mellre, Miss Gunyorosság!~ jut eszembe, de csak engesztelő mosollyal nézek végig Sophián.
    - Ezt egy szóval sem mondtam. A soványság sikk manapság, magadra ne vedd! – emelem fel megadón kezeimet, mintegy mentegetőzve. Nem akarok én odaszúrni, s tudom, hogy egy ilyen mondatért a főnököm úgy tarkón csapna, hogy attól koldulok, de csak kicsúszott, hát nincs mit szépítsek rajta már. Megvonom a vállamat. Mentálisról volt szó, testivé formáltam.. látszik, hogy a sebészet a szakterületem, s nem a lélekgyógyászat. Nekem ez az agyturkálás nem kenyerem. Akkor már inkább manuálisan túrok a tekervények között. Bár az idegsebészethez szerintem nem vagyok elég jó. Meg amúgy is elég belőle egy egy családban.
    - Miért, milyen hatással van a férfiakra? – kérdezem, mint aki nem tudja. Valóban nem tudom. Hozzátehetném ezen a ponton, hogy anya nélkül nőttem fel, szóval nekem aztán mondhatja, de nem rólam kell értekezni. Míg hallgatom, a makarónimmal foglalkozom, hogy az öccséről szóló történettől megálljon kezemben a menzás eszcájg egy pillanat alatt.
    - Nem az. – csapom fel a védőfalat magam köré. És vajon az a 16 éves lány, aki még csak autót se kap, de az apja jogsi nélkül engedi vezetni, s elcsapatja magukat egy kamionnal, az normális? Nem. Határozottan nem. - De lehet belőle még normális ember.
    ~Belőlem is lett.~
    - De nem lett komoly baja? - az "ugye?" lemarad a mondat végéről. Nem szándékosan táncolok vékony jégen, egyszerűen csak önkéntelenül tolult ajkaimra a kérdés. Mintha ezzel akarnám megnyugtatni saját, gyászoló múltamat.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Csüt. 22 Jan. - 8:52



    Sophia & Lucy



    *A "lapozási" felszólításra a fejét csóválja, s csak magában füstölög. "Milyen felnőttes! Amint kifogy az érvekből, rögtön ejti a témát. Pfuj!" No igen, nincs túl jó véleménnyel Lucyról, ez tény. De úgy általában az emberekről nem szokott jó véleménye lenni, szóval... ez nem éppen kirívó eset. A nőről legalább azt el lehet mondani, hogy kitartó, s ez Sophia szemében mindenképpen pozitív jellemvonás. Még akkor is, ha éppen az ő keresztre feszítésével kísérletezik a másik fél ilyen elszántan.*
    - Szóval... *nyel egyet a másik szavaira, hogy többé-kevésbé közömbössé tudja igazítani a hangját, de a szemfüles hallgató észreveheti benne a visszafojtott indulatot. Azt viszont már a legprofibbak is nehezen mondanák meg, hogy pontosan milyen érzelmet rejteget: örömöt, kétségeket, felháborodást? Vagy valami egészen mást?* - Szóval maga szerint én sovány vagyok? *fejezi be a kérdést, csak hogy biztosan jól értette.*
    - Két lehetőség van. Vagy papucsférj lesz belőlük, ékes példa az apám, vagy elkényeztetett és bunkó kiskirályfi, lásd az öcsikém. Mindkettő visszataszító...
    *A másik lelkiállapotát, védfalait először nem veszi észre, túlságosan lefoglalja saját maga, de aztán lassan derengeni kezd, hogy valami nem stimmel vele. Ez az első alkalom, hogy ő állt meg az evésben valami miatt, s a hangja is túlontúl semmitmondó a korábbi nyomulás helyett. Visszafogja magát, ne vigyorodjon el. "Na mi van, Doktornő, neked is vannak gyenge pontjaid? S vajon mit szólnál hozzá, ha én kezdeném ezeket piszkálni vég nélkül?" De egyelőre nem akar ilyet tenni. Később jól jöhet, de most nem az a fő célja, hogy idegesítse Lucyt (az csupán mellékes szórakozás lehet), hanem hogy lerázza.* - Áh, veszett fejsze nyele. Egy hét múlva másodszor is ütközött, a kölcsönbe kapott kocsival. Még jó, hogy az csak kisebb baleset volt, és csak a javítási díjakat kellett kiperkálni *forgatja a szemét élénken.* - Gőzöm sincs, hogy kapta meg egyáltalán a jogsit az, aki ilyen béna... *Az érdeklődésre pedig felhúzza a vállát, mielőtt válaszolna.* - Sajnos nem, a légzsák csodát tett. Pedig egy fejre mért erős ütés talán rendbehozhatta volna azt a dinkát... *Felhőtlen testvéri kapcsolat, naná.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. 24 Jan. - 14:38

    Lucy – Dave



    Mosolyogva nézem végig, ahogy ledöbben, felismer. Hogy eljut hozzá: én vagyok. Lucy lelkem részévé vált, a szíve, a személyisége megfogott. Hogy kitartott és nem adta fel.
    - Vigyázz, elcsúszol. – de át is ölelem, a karjaimmal átfonom.
    Számomra a csillagfényt jelenti, a reményt és a törődést.
    - Igen. Örülök, hogy ismét látlak. – hagyom, hogy a kibontakozást ő kezdeményezze.
    A táska kiborult tartalmára nézek.
    - Ezért nem nyúlok női táskába. Ki tudja, mi lakozik benne.
    Adogatni kezdem a holmikat a kezébe.
    - Nem, nem álmodsz. – most érzem, hogy mennyire hiányolt. És én is őt. A barátságnak is vannak fokozatai, és hiába nem vagyok ennek híve, a közös esményeink összekovácsoltak bennünket.
    - Úgy döntöttem, hogy nem ingázom. Valahogy… sok minden ideköt és jó itt lenni.
    Odaadom az utolsó darabot is, majd a székre ülök.
    - Sok minden megváltozott, hogy elmentem. – valahogy furcsa az egész város, de mindazok, akiket ismerek, szintén. – Történt valami? De… elsősorban az érdekel, hogy te hogy érzed magad. – nem úgy kérdezek rá, hogy minden rendben van-e, nem szeretném befolyásolni.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. 25 Jan. - 10:05



    Dr. Montgomery
    Sophia



    A kérdése – visszakérdezése – nem lep meg, a hangszínének változása sem igazán. Nemes egyszerűséggel bólintok, s elővéve magamból az orvost, most úgy válaszolok.
    - Igen, sovány vagy. Persze ez elsőre nem látszik rajtad, hiszen a ruháig elég jól elrejtik, de ne felejtsd el, hogy volt szerencsém megérinteni a válladat. Az arcodat pedig nem rejtheted el. Szóval sovány vagy, de nyilván ezt te is tudod.. – teszem oda a végére, mert hogyha az a helyzet, amire gondolok, akkor nem, nem tudja. A reakciója rettenetesen érdekel.
    Nem tehetek róla, el kell nevessem magam. A férj szó mindig mást csal ki belőlem, hol haragot, hol szomorúságot, hol pedig vihogási kényszer. Most utóbbinál járunk, fel is nevetek hát, kacagásom a másik számára ugyan nem hordozhatja mindazt, aminek okán született, de így is a beszélgetésbe való. Sophia, mint mókamester. Fogjuk fel így.
    - A nők kegyetlenek. – szalad ki a számon, mert ez az igazság. Nincs ebben semmi büszkeség, ez csak általános vélemény, s cseppet sem zavar az, hogy úgy mondom, hogy én is nő vagyok.
    Carlisle lenne a megmondhatója annak, hogy mennyire igaz volt ez a megjegyzés rám is. Megannyiszor veszekedtünk, mindig én voltam az, aki nagyobbat tudott rúgni belé, s bár azt érzem a mai napig, hogy jogosan, ez mind nem számít már semmit sem.
    - Ettől függetlenül szerintem van az a helyzet, amikor egy harmadik, normális lehetőség is fennáll. – jegyzem meg. Talán csak reménykedés, valami olyasmi, amihez nekem sose lesz szerencsém. Nem tudom. De annyira ki akart törni ez belőlem, hogy egyszerűen nem tudtam magamban tartani.
    Hallgatom mindazt, amit az öccséről mond és próbálok távolabb maradni, próbálok nem foglalkozni azzal, hogy mennyi áthallás van ebben a történetben. A légzsák? Egyszerre leszek nagyon dühös és szomorú is, s bár ebből semmit nem mutatok, ettől még az érzések jelen vannak bennem.
    - Neked van jogosítványod? – kérdezek vissza, megfogva a könnyebbik végét a társalgásnak. Enyhén megugrom, amikor megszólal a csipogó az övemen.
    Lepillantok, elolvasom rajta a feliratot, majd megfogom tálcám széleit.
    - Nyilvánvalóan feleslegesen jegyzem meg, hogy szeretném, ha visszajönnél a héten egy teljes körű kivizsgálásra. – állok fel, s intézem szavaimat Sophiához. - Köszönöm a kellemes hangulatú ebédet.. – nincs a szavak mögött irónia, bár lehetne nyugodt szívvel, ami azt illeti. - ..várnak a betegeim. Vigyázz magadra és ne felejts el rendesen enni!
    Hopp, kicsúszott! Megfordulok, visszaviszem a tálcámat a megfelelő helyre, majd tovasuhanok a mentőbejáró felé. Muszáj lesz azt a levett vért nekem megvizsgálni, Sophia lénye és az egész, amit vele kapcsolatosan éreztem, birizgálja a csőrömet.

    //Köszönöm a játékot! Smile Bármikor jöhet egy újabb Wink //
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. 25 Jan. - 10:05



    Lucy
    Dave



    Felszalad szemöldököm az elcsúszásra, körbepillantok, mintha a banánhéjat keresném, amin megcsúszhatok. Közben persze belefordulok az ölelésbe, megölelem Davet és a klisés rajzfilmes gondolataimat elnapolom egy kis, jóleső kuncogás kíséretében, mely megszínezi a viszontlátás örömét.
    - Mennyi ideje is? – teszek fel egy kérdést, majd mielőtt kibontakoznék az ölelésből még adok egy puszit az arcára. Így, hogy semmi búcsúíze nincs az egésznek, kifejezetten könnyed lélekkel puszilom arcára az örömömet.
    Elengedem.
    - Ki kéne ragasztani rá a Vigyázz, harap! táblát. Bár én kutyát nem hordok benne, az taszít. – forgatok szemet magam elé idézve a retikülkutyás plázapincsi nőszemélyeket. - Amúgy meg mi baj van a csavarhúzóval? Leszakadt az öltözőszekrényem ajtaja, gondoltam úrrá leszek a problémán két műtét között. Ha az itteni karbantartókra bízzuk magunkat, akkor ránk is szakadhat az épület. – fintorodom el. A holmik szép lassan visszakerülnek a táskámba, Davere mosolygok.
    - Köszönöm a segítségedet!
    Felülök mellé a székre, a táskát az ölembe helyezem, s legalább háromszor ellenőrzöm, hogy rendesen bezipzároztam-e. Nem akarom megint kiszórni a földre az összes csecsebecsét, ami benne van.
    - Ezt örömmel hallom. Öhm, ha akkor itt maradsz, s nem mész el, baj lett volna belőle?
    Nincs vád ebben a kérdésben, de benne foglaltatik az, hogy nem értettem akkor sem és így utólag sem értem, hogy miért is távozott. Persze, elmagyarázta és én elfogadtam, de inkább csak baráti jó szándékból, semmint őszinte megértésből. Ezért kérdezek most rá óvatosan.
    A kérdése meglep. Ha lenne nálam tükör, akkor most lehet, hogy belepillantanék, ellenőrzendő, hogy nincs-e a homlokomra írva semmi. Történt, hát persze! És hjaj, Dave-vel beszélgetek, el is felejtettem, hogy mindig ráérzett a dolgaimra. Elengedem hát riadalmamat.
    - Carlisle meghalt.. - Nem tudom, hogy miért ez az első, amit válaszolni tudok, de kicsúszik. Azóta nem mondtam ezt ki hangosan, hogy szembesültem a halálhírével és a bátyám karjaiba omlottam miatta. Nem voltunk már együtt, de az nem érdekes. Akkor is az életem egy nagyon fontos része volt, s a halála olyasmi lavinát indított el az életemben, amilyet nagyon nem kellett volna. Nem kezdek el azon agyalni, hogy Dave vajon értetlenül fog-e rám nézni a név hallatán, hiszen tudom, hogy ismerte. Már legalábbis tudta ki ő, s találkoztak is. (Hogy meg mennyivel több mindent is tudhatott róla, arról nekem fogalmam sincs, lévén nem mozogtam az emberekén felüli világban sosem.) - - ..december elején. – kis szünetet tartok, folytatom. Ajkaimon a mosoly valódi, de fakóbb, mint az eddigiek. - Már jobb, jól vagyok, köszönöm. A lezárt fejezetek íze csak az elején keserű, utána javul. S feléd mi a helyzet? Minden rendben van, ugye?
    Van a kérdésem mögött némi kimondatlan érdeklődés a „mi az a sok minden ami ideköt?”-re is, de ezt egyelőre nem teszem fel. Ajtóstul a házba ugyan szoktam rontani, de most még nem indulok el.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. 25 Jan. - 20:21



    Sophia & Lucy



    - Nos, igen *igyekszik közömbösre igazítani a hangját, de a mosolyát nem sikerül teljesen elfojtania.* - Dolgozom rajta. *Ismét elmulasztja konkretizálni, pontosan miről beszél. Ki-ki értse alatta azt, amit akar. A kacagást ugyan nem tudja hová tenni, de már túlságosan kimerült hozzá, hogy sokat foglalkozzon vele.*
    - Mindenki olyan, amilyenné a reagálások formálják. Senki nem áll egyedül... *válaszol halkan, elgondolkodva, aztán megrántja a vállát, s elmosolyodik, lerázza magáról az elmélkedést.*
    - Van, a fiókban. Lányoknak mifelénk nem járt kocsi *vont vállat, s a továbbiakban nem is nagyon foglalkozik a kérdéssel. A vezetés sosem izgatta különösebben. Legalább ezt nem kellett abbahagynia, mikor már nem érezte volna magát biztonságban a gépszörnnyel a rosszullétek miatt. A csipogásra ő is összerezzen, csak más okból. Vége lenne a kínzásának? Reménykedve pislog a másikra.*
    - Meglátom, mikorra tudom beilleszteni a programomba *kicsit gúnyosra sikeredik. Még nem tudja, bevállalja-e az újabb tortúrát, megéri-e a strapát az, hogy megpróbálja elaltatni a dokinő gyanúját.* - Viszlát...

    //én is köszönöm! Smile//
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Csüt. 29 Jan. - 22:26

    Lucy & Dave

    - Régóta. – viszonzom a puszit, az öleléssel együtt.
    - Azokra a kiskutyákra gondolsz? – láttam jó párat így és bevallom, sajnáltam őket. Rémültek, fáznak, melegük van, nem rohangálhatnak. Egészen más érzelmeik vannak, mint nagyobb társaiknak. – Nem szóltam semmit! – emelem fel a kezem megadóan.
    - Örömmel, máskor is. – válaszolok gyorsan.
    Sejtettem, hogy nem úszhatom meg a kérdést, és nem is akarom, ugyanakkor nem szeretném felfedni azt, amit sajnos nem fedhetek fel előtte. És ez fáj a legjobban. Mert vele szeretnék őszinte lenni.
    - Igen, most már maradok. – hogy meddig, nem tudom. Ezt azonban nem merem kimondani, nem szeretném, ha aggódna. – Igen, úgy hiszem, hogy jó volt, hogy akkor elmentem. Más lehetőség nem nagyon volt.
    Ránézek, megsimítom a haját.
    - Együttérzésem. – ismertem Carlisle-t, Lucy életének ezen szeletét. A többit, ha tudtam is erről, diszkréten magamnak tartottam meg. – Sajnálom, hogy nem voltam itt.
    - Remélem. – mosolyodom el. – Kátyával most már véglegesen együtt vagyunk. Ennek a szüleim nem fognak örülni, ha megtudják, de azt hiszem… nem érdekel.
    Boldog vagyok. És tudom, hogy ez sokáig nem lesz így, mégis, jó érzés.
    - Még mindig bennem van a csillagnézős éj. – és a baleset is, ám azt nem akarom felhozni. – Hiányoztál. – a felőle érkező kedvesség, elfogadás, csendesség és egyben a rejtett félelem, ott van, ott lappang. És óvni szeretném.
    - Nate is itt van? Jó lenne egyszer összejönni. – körbelengi őket a szomorúság, tudom, hogy miért, ugyanakkor szeretném, ha ez eltűnne belőlük. Megérdemlik.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Csüt. 5 Feb. - 22:14



    Lucy
    Dave



    - Azokra, igen. Cukik meg minden, de nem valók senkinek a retiküljébe. Az ilyen nőket komolyan elképzelem egy óriás hóna alatt egy szütyőben. Tudom, hogy gyerekes, de mindig felvidít. – nevetem el magam. Hiába telt el annyi év, nem nőttem ki abból, hogy ostobának tűnő viccekkel szórakoztassam magam. De David megszokhatta már tőlem akkor is, most is. Nem szégyellem hát el magamat.
    - Nagyon örülök neki! – mosolygok rá. Hiányzott, ezt érezheti rajtam, ahogyan azt is, hogy a jelenléte szép lassan kitölti bennem az űrt.
    - Megtörtént. – megvonom a vállamat. - Én is sajnálom! – sóhajtok, mert bár nem akartam ezzel vádolni, de mégis kicsúszik. Mert szerettem volna, hogyha itt van mellettem. Szerettem volna, hogyha valaki megérzi a mutatott erő mögött a gyengeségemet. Nathanielnek sem mutattam ki, hogy mennyire viselt meg Carlisle halála, mert nem akartam, hogy megint azt érezze, amit apa halálakor. Hogy látja a szenvedésemet, de nem tud segíteni. Segítettem magamon. „Remekül” sikerült, mondhatom.
    Elkerekednek a szemeim. Ha innék valamit, akkor esélyesen félrenyelnék. - Micsoda?
    Ez a történet legalább annyira képtelen számomra, mint az, hogy én hozzámentem DJhez. Dave és Kátya, hát tűz és víz szerintem.
    - Hát nem azért mondom, de meglepődtem ezen. Úgy tudtam, hogy nem az eseted. Mármint persze engem nem zavar meg minden, de nem túl sokkoló a jelleme?
    Emlékszem egy alkalommal Carlisle összetűzésére Mikhajlovával. Hetekig hallgattam, hogy a nő milyen szemét, de nem tudom a mai napig sem, hogy min is kaptak össze, főképpen, mert akkor nem voltam hadra fogható.
    - Ha boldoggá tesz, akkor miért ne örülnének? – kérdezem. Ezt nem értem. Ahogy Davere tekintek, azt a csillogást keresem szemében, amit az embereken akkor látok, hogyha szerelmesek. Fürkészésem talán tolakodó, de nagyon kíváncsi vagyok, s mivel ez nem extra képesség, csak ösztönös, emberi dolog, így nem is zavarhatja annyira.
    - Megérdemled, hogy szeressenek, s te legyél valakinek a világának a közepe. – fejezem ki ezzel aggodalmamat. Nem tudom, hogy a Kátya nevezetű valaha meg fogja-e adni Davenek azt, amit én szánok neki, baráti szeretetből. De remélem, hogy igen. Mert mint mondtam, megérdemelné.
    - Tavasszal felmehetnénk New York legjobb csillagnézős helyére. – ajánlom. A kérdésre bólintok.
    - Igen, még mindig együtt lakunk, de szerencsére már nem dolgozunk egy kórházban. Eléggé zavaró volt, hogy sose tudtuk, hogy melyik Dr. Montgomerynek szól a csipogó szövege. – nevetem el magam. - Van kedved meginni egy kávét valahol? – kérdezem. Szívesen beszélgetnék, de azért a kórház várója mégsem optimális terep erre, azt hiszem.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. 8 Feb. - 16:14

    Lucy & Dave



    Boldog, sugárzó mosollyal tekintek rá. Nagyon nehéz volt elválnom tőle, azt gondoltam, hogy talán már sosem fogunk találkozni.
    Megfogom a kezét, előtte megsimítom. Szerettem volna mellette lenni ebben. Mindig olyan elveszettnek éreztem. Aztán átölelem, megsimítom a hátát.
    - Hogyan tudok segíteni neked? – kérdezem halkan.
    A döbbenetére, majd a kérdésére beszippantom az alsó ajkam, hogy aztán a kérdésére elnevessem magam. Tény, hogy eddig senki se támogatta a kapcsolatunkat, de hogy ilyet kérdezzen?
    - De igen, az. És már nem tudom elképzelni, hogy nélküle létezzem. – sokszorosan igaz. Mi már sosem válunk el. – Tud szeretni. A maga furcsa módján pedig sok mindenkivel törődik, ha jobban odafigylnénk, akkor felismernénk.
    A kérdésre hallgatok. Nem mondhatom el neki, hogy valójában miért is, ezért máshogy közelítem meg.
    - A szüleimnek fontos a származás, nem csak a szerelem. És Kátya éppen azt jeleníti meg, amit a családi szokás mélyen tilt.
    Kátya nem tud csak úgy belépni az világunkba. Még a tündérekkel is engedékenyebbek. Csillogás és egyben aggódás, szomorúság is van a tekintetemben. Sok baj történhet ebből, de akkor is szeretem Kátyát, egyek vagyunk, ezen semmi nem tud változtatni.
    - Köszönöm. Te is megérdemled, bízom, hogy meg fogod találni azt, akinek fontos leszel az életében.
    Felcsillan a szemem a csillagvizsgálóra.
    - Kérek éjszakai időpontot. Biztosan lehet kérni.
    Felnevetek a helyzeten. Tény, hogy tőlem is folyton utánakérdeztek, hogy melyikre gondolok, holott egy olyan sérülés Nathaniel területe.
    - Igen, örülnék neki. – felállok és magamra veszem a kabátot is. – A vendégem vagy, meghívlak. Melyikbe menjünk?
    Elég sok hó esett az elmúlt napokban és élvezem, hogy tél van. Szürkeség helyett minden fehér.
    - Történt még valami más is, míg távol voltam? – érzem azt, hogy még valami történt, de nem meri elmondani.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. 4 Márc. - 21:56



    Lucy
    Dave



    Felsóhajtok. El lehet szokni attól, hogy valaki ennyire érzi azt, amit én. Fáradtan mosolygok Davidre.
    - Ezen nem tudsz segíteni, de nagyon köszönöm, hogy felajánlottad. Az élet bonyolulttá vált kissé.
    Nem merem megemlíteni azt a vegasi esküvőt. Nate reakciója elég volt belőle. Jogosnak éreztem, nem azt mondom, de ettől még fájt. És fáj is, mert azt érzem, hogy csalódott bennem. Ami egyértelmű és megérthető. De ettől még rettenetesen tépázza lelkemet.
    Mondhatnám a reakcióját látva, hogy nem úgy értettem, kezdhetnék magyarázkodni, de nem igazán vagyok az a típus, aki ezt megteszi. Soha nem is voltam. Mindig a szívemen volt az, ami a számon, csak a stílust változtatgattam ahhoz mérten, hogy kivel is beszélek épp.
    - Ha boldoggá tesz, akkor örülök neki. De csak addig nem haragszom rá, s feltételezek róla jót, amíg téged meg nem bánt.
    Közlöm keményebben annál, mint ahogy szerettem volna. A barátaimért és a bátyámért tűzbe mennék. Carlisleért is mentem volna, de ő már nincs velem. Azt elrontottuk, s már ki sem javítható.
    - Nem nagyon csillogtatta, ha meg nem sértelek.
    Reflektálok még arra, hogy tud-e szeretni. Elszégyellem magam, mert rájövök, hogy ez nem igaz. Elnézést kérő pillantást vetek Davere.
    - Téged szeretett, régebben is.
    Jut eszembe a baleset, a mentés és minden, amiről akkoriban hallottam. Ezért is módosítok ekképp.
    - Semmiképp nem fogják elfogadni őt? Titeket?
    Talán udvariatlanság ilyet kérdezni, de Dave a barátom, nem hiszem, hogy megsérteném vele, hiszen ez nem más, csak kíváncsiság.
    - Fontos vagyok a bátyámnak, fontos vagyok a barátaimnak, fontos voltam Carlislenak, fontos vagyok a betegeimnek. Nem kívánhatok többet.
    Mosolyodom el. Mosolyom mélyén fájdalom lapul, hiányérzet, de nem részletezem. Kívánni mindig lehet, de én már nem teszem. Úgysincs semmi értelme, soha.
    - Az nagyszerű lenne!
    Lelkesülök fel a csillagvizsgáló időpontjára én is. Aztán felkelek, hogy kabátot kanyarítsak magamra.
    - Starbucks? Szeretem, hogy nevet írnak a poharakra.
    Jegyzem meg gyermeki lelkesedéssel. Amíg apróságoknak tudok örülni – olyanoknak, mint ez – addig baj nem lehet, vagy legalábbis nem akkora, amiből ne tudnék kilábalnik anélkül, hogy a környezetemnek tudnia kellene, hogy van valami baj.
    A kérdésre megszeppenek, egy kicsit meg is állok a mozdulataimban. Rajtakapottnak érzem magam.
    - Talán inkább ehhez üljünk le.
    Teszek javaslatot, s addig nem is állok elő a DJ témakörrel, amíg el nem érjük a kávézó területét.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Csüt. 5 Márc. - 17:53

    Lucy & Dave




    Ránézek, komoly és egyben vidám érdeklődéssel, hogy aztán az előbbi kerüljön előtérbe.
    - Ha szeretnéd, elmondhatod. Ha nem mondod el, akkor is jót kívánom neked. – szorítom meg a kezét finoman.
    A szavaira megörülök. Eddig mindenki csak ellenezte, vagy lekezelően beszélt róla, állt hozzá.
    - Nem tud bántani. És köszönöm, jól esik, hogy ennyire fontos vagyok neked.
    Kátya érzelmei, a kapocs miatt mintha bennem keletkeznének, legyen az jó vagy rossz. Mint ahogy megérzem a keménység mögött megbúvó szeretetet és féltést is. A baleset mindig az eszemben lesz, tudom, hogy ez is összeköt bennünket Lucyvel.
    A gyors válaszra, majd a helyesbítésre becsukom a szám, éppen válaszolni akarnék, de inkább csak elpirulva elmosolyodom.
    - Igen.
    A második igen azonban már nem örömteli. Sokféle és egyféle ok, hogy nem fogják hagyni, együtt lehessünk. Nem adom fel.
    Hosszan nézek rá, majd a szemeibe.
    - Kívánom, hogy a szerelmed is minél előbb közötte legyen. – őszínte szeretet nyilvánul meg felém benne, mert remélem, hogy ez így is lesz.
    - Majd megadom az időpontokat, kiválasztjuk a megfelelőt és lefoglalom.
    Látom, hogy kabátot készül felvenni, én is felállok, majd az összecsücsörítem a szám.
    - Rendben, azt én is! Meg a mintákat a hab tetején. – mosolyodom el.
    A válasz elkomorít kissé, de bólintok.
    - Jó.
    Nem érzékelek semmi jót mindebből. Nem tudom, hogy mi lehet, egyben reménykedem, hogy nem valami nagyon rossz dolog.
    Együtt állunk sorba, hagyom, hogy előttem leadja a rendelését, majd én is hozzáteszem a sajátomét, mellé kérve még nassolni valót is. Édes szájú vagyok, és ha már az emberek világában létezem, ki is használom az alkalmat.
    Csak az emeleten találunk helyet és amilyen szerencsénk van, egy jobban elszparált helyet sikerül kifognunk. Most azonban nem tudok gyönyörködni a hab díszitésén, alig várom, hogy Lucy folytassa, így hozzá sem nyúlok, hanem rámeredek, kíváncsi tekintettel.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. 28 Márc. - 10:29



    Lucy
    Dave



    - Te mindig meghallgattál..
    Révedek el egy pillanatra mosolyogva, s a következő kérdés csak úgy mellesleg megjegyzem módra szalad elő belőlem.
    - Ösztönös tehetséged van ahhoz, hogy megérezd mikor milyen kérdéseket kell feltenned, vagy kinek mire van szüksége, esetleg valami csodás, mesebeli faj leszármazottja vagy? Angyali lélek.
    Kedveskedek neki, igazsággal telten, de abszolút komolytalanul. Hittem a mesékben valamikor kislányként, de az már apa halála előtt volt. Azóta hiába olvasok fantasyt vagy bármi olyasmit, ami elrugaszkodik a valóságtól, csak addig élek benne a történetben, amíg be nem csukom a könyvet. Utána a rideg valóság az enyém, semmi más. Éppen ezért nem gondolnám, hogy olyasmire kérdeztem rá, éreztem rá, ami igaz is lehet.
    - Remélem, hogy nem tud.
    Mosolyodom el. De, szerintem tudja, mindenkit tud bántani a szerelem, de nem az én tisztem lelombozni őt. Ha úgy véli, hogy nem tudja bántani, hát maradjon is meg ebben a csodás hitében, nem ingatom meg, nem rántom le a szerelem mocskáról a vizes lepedőt. Dave is biztos tudja, hogy mi az, ami hangomban cseng, a kimondatlan bizonyosság, a féltés. Nem kell ezt magyarázni tovább.
    - Nekem nem kell már szerelem.
    Rázom meg a fejem némi lemondással. Túlzás lenne kijelenteni, hogy olyan rengeteg tapasztalatom volt eddig a férfiakat illetőn, de ami volt, az mélyen elég volt ahhoz, hogy ne akarjam újra megnyitni a szívemet. Carlisle meghalt, vele halt a szerelemre való jogosultságom is. Ez így természetes, legalábbis én elfogadtam már.
    - Rendben van, az nagyon jó lesz!
    Telek meg csurig lelkesedéssel. Szeretem a csillagokat, de az igazság az, hogy Davevel szeretem őket nézni a legjobban. Mindenhez kell valami partner, nem igaz? Hát ő nekem a csillagnéző társam, legalábbis amellett, hogy nagyon jó barátként tartom számon őt szívemben, még így is gondolok rá.
    Mosoly ül ajkaimon, amikor Davevel szemben letelepszem, s még az említett mintát is megcsodálom a cappucinohab tetején. Szív alakú. Nevetnem is kell meg tombolnom is ettől. Mindenesetre ez elég löket ahhoz, hogy belekezdjek mindabba, amit már Natenek is nehéz volt elmondanom.
    - Carlislet igen rendhagyó módon sikerül gyászoljam. Nem vagyok kifejezetten büszke rá, Nate se érti, de..
    Legyintek. Ennek így se füle, se farka. Kezdem inkább elölről, s bár bátra, nyíltan pillantok Dave szemeibe, mégis van bennem félsz. Vajon ő mit fog szólni mindehhez? Kínos az egész, nem is kicsit.
    - Férjnél vagyok. Nem tudom, hogy ki a fickó, a nevén és a foglalkozásán kívül semmit sem tudok róla és nem is akarok. Van benne valami hátborzongatóan fura, de egy évet kibírok vele. Nem élünk együtt, nem szerelem. Egyszerűen csak hangozzék bármilyen kínosan is, elmentem Las Vegasba búfelejteni, s hozzámentem ehhez az ökörhöz. Nyilván nem ő bűvölt el, hanem az alkohol, de mindegy is..
    Megvonom a vállamat. A kínos részén így eldarálva egész kellemesen túlestünk, de valahogy mégsem várom repesve Dave reakcióját az elmondottaimra.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. 28 Márc. - 20:03


    Kórházban a reggel után

    ~Ez … már a vége?...~ nem tudok már beszélni, csak meredek az alakra. Ez már biztos a hallucináció része. Nem lehet más. És akkor ez azt jelenti, hogy ennyi volt?
    Hallom még Lucy hangját, magamban muszáj vagyok elmosolyodni, még ha aggódni is kezdek. Kezdek? Nem is tudom mit csinálok vagy gondolok.


    - Ki nem lát? – suttogom, mintha a korábban a konyhában elkezdett gondolatomat fejeztem volna be szóban.
    Fázom, és nem fázom, csak érzem, hogy hűvös van. Valami zúg. Nem pattan ki a szemem, nem rándulok meg, az agyam két dolgot jelez: egyrészt minden szétfolyik előttem, másrészt, hogy ez nem a konyha, ahol voltam. Kinyitom a szemem, elég lassan. A kábaság inkább kimerültség, pedig lassan már másnap délelőtt van.
    Nem tudok róla, hogy pár órás műtéten vagyok túl és sok vért vesztettem, köszönhetően a ficánkolásaimnak a kikapcsolás előtt. Lucyt keresem és Honorát, megszokott és főként, mert fontosak nekem és féltem őket. A támadás nem egy szimpla támadás volt. És keresek még valakit, mintha várnám, hogy ott legyen. Az a sötét alak nem támadó volt. Valami más, még soha nem találkoztam vele. De biztos, hogy csak képzeltem magamnak.
    Mozogni nem tudok, a jobb derekamba kapott golyó helyén műtét hege, hogy elérjék és kivegyék onnan. A bal karom felkötve, szintén, hogy ne mozgassam.
    Hiába a vérátömlesztés, hiába az infúzió, száraznak érzem a szám, megnyalom.
    - Lucy? – ez már hangosabb és hallhatóan rekedt is a hangom. – Honora? Mi történt? Mindenki… jól van?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. 3 Ápr. - 7:46

    Küzdöttem azért, hogy bent lehessek vele a műtét alatt. Természetesen nem engedték, de mivel gyakorlókórház vagyunk és vannak megfigyelőhelyiségeink a műtők fölött, az egyikbe beülhettem. Megmondtam a rendőröknek is, hogy semmi nem érdekel a bátyámon kívül, tehát a kérdéseikre is legfeljebb a műtét után válaszolok. A nyomozónő - valami Michaels vagy Carlson, nem volt olyan fontos számomra, hogy megjegyezzem a Carlmichael nevet, ahogy valójában hívják - az egyik onkológusunk nyomására annyiban hagyta a dolgot és beleegyezett, hogy Honorával kezdi a kihallgatást. Nem álltam neki azon gondolkodni milyen kicsi a világ. Mert hát ugye mennyi az esélye annak, hogy a hatósági intézkedést végző nő az onkológiai gyakorlatvezetőnk, Dr. Rachel Weiss barátja legyen? Hát még, ha tudnám, hogy a paciense. Bár.. Nem. Jelen helyzetben az sem érdekelne.
    Írtam Brightnak smst. Nem küldtem el végül. Valamiért inkább címzettet váltottam és Dave kapta az üzenetet. Rövid volt - hozzám képest - és velős. "Natet meglőtték. Damien megjelent a konyhában. Láttam, aztán nem. Rossz érzésem van."
    Nem tudom, hogy DJ micsoda. Abban sem vagyok biztos, hogy láttam őt, de valamiért úgy érzem, hogy David érteni fogja, amit én nem. Néha ő is fura. Mintha nem is ezen a talajon járna.

    Az ágya mellett ülök, tekintetem folyamatosan cikázik, hol Natet figyelem, hol az életfunkcióit mutató gépezetet. Kihallgattak, de nem tudtam újat mondani. Damient nem említettem, egyre jobban hiszem, hogy csak hallucináltam a jelenlétét. Röhej, hogy éppen őt!
    Összerezzenek Nate hangjára. Finoman simítom meg a kézfejét, jelezve neki, hogy itt vagyok.
    - Nem érdekes, csak álmodtad! - duruzsolom anyamyelvünkön.
    A pohár után nyúlok, ami az ágy melletti szekrényen van. Vizet töltök bele, belenyúlok és vizes ujjal megsimítom Nate ajkait.
    - Szomjas vagy? Itt vagyok, Lucy, igen. Honora Brighttal van. Semmi baja. Mon dieu Nathaniel! Miért van neked megmentőkomplexusod?
    Kérdezem nevetős-sírós reszelősséggel hangomban. Nem mondom neki, nem akarom terhelni, de szerintem tudja. Belehaltam volna abba, ha elveszítem őt is. Költői túlzás nélkül állíthatom.
    Megdörzsölöm a szemem, mintha a sírástól való vörösséget akarnám így elűzni, hogy Nate ne lássa.
    - Nem tudom mi történt. Állítólag a golyót Honorának szánták. A földszinti szobájának ablakát a lövéssel azonos időben betörték egy kővel. Valami üzenet volt rajta, fenyegetés. A rendőrség kezében az ügy, ne törődj vele! Csak pihenj. Hozassak neked otthonról valamit?
    Szó sem lehet arról, hogy én elmozduljak innen. Mint ahogy arról se, hogy a fenyegetés bizarr természetéről beszámoljak neki. Mutatták a levelet. Csak valami beteg őrült írhatta. Klávé, tündérfattyú, alvilág, büntetés. Nem értettem egy szavát se.
    avatar
    Damien James McCormack

    Faj : Tündérek
    Alfaj : Pegazus
    Rang : Nemes (herceg)
    Udvar (Királyság) : Tavaszudvar
    Kor : 518
    Foglalkozás : Könyvesbolt tulajdonos

    Re: Kórház

    on Pént. 3 Ápr. - 17:47

    - Intermezzo -


    Bár eltűntem, mikor megérkezett a mentőcsapat, néha felbukkantam tündérként mellette. Figyeltem. Más nem látott, rejtőztem, legfeljebb csak ő láthatott, ha egyáltalán magához tért.
    Jogot formáltam rá, elvégre ez is küzdelemnek számít. Kaján vigyor ült a képemre, amikor rájöttem, ki is ez a szöszi. Milyen jó móka lenne! Most már még inkább érdekelni kezdett.
    Az elkapott szó viszont, mely szerint mi is volt a papíron, feldühít. Csendben megjegyzem. Lesz mit egyes fazonok orra alá dörgölni és Gwynnek feltétlenül el fogom mondani az információt.
    Végül egy kelletlen fintorral tűnök el a helyszínről egy pillanat alatt. Sikerült megmenteniük.

    //Köszönöm, élveztem! ^^//
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. 3 Ápr. - 18:55

    To: Lucy & Nate

    Néha bejárok a kórházba, a kutatólabor máshol van. Nem véletlenül. Ide azért járok be, mert tudni szeretnék dolgokról. Olyanokról is tudomást szerzek, akik nem tudnak arról, kik ők, s meg tudom őket kímélni a kényelmetlen kérdésektől. Más kérdés, hogy utána figyelni kezdjük őket, s előbb utóbb felkeressük őket. Vagy ők kerülnek félreismerhetetlen helyzetbe.
    Az egyik irodában nézegetem az aznapi jelentéseket és ismerős neven akad meg a tekintetem. Sok papíron látom a nevet, ám most nem, mint orvos került fel a neve a papírra. Kihagy vagy három ütemet a nevem, hogy aztán minél hevesebben kalapáljon. Nathaniel! Nem, nem veszíthetem el.
    Ha a vérvizsgálat eredményei kiderülnek, bajba kerül. Pár perce futott be az információ, becsapom a dossziét, ami mellettem van és sietősen vágok a laborba.
    A műtőbe nem léphetek be, de a vérmintákat lecseréltem másra, azonos vércsoporttal. Van itt pár telhetetlen tündérke, aki szeret galibát okozni és még annak is vérvizsgálatot írna ki, aki nagy mennyiségű vért veszített. Szerencse, hogy a tündérrel elkerüljük egymást, különben lenne hozzá pár szavam.
    Be kellett mennem, ahogy a szobába vitték. Látni akartam. Hogy jól vannak, mindketten. Ismernek, mint orvos, elvégre éppen ez volt a célom. És hogy láthassam őket. De most akkor mentem be, amikor Lucy éppen nem volt bent. Elég volt az a párc perc, kedves mosollyal léptem be, mintha vizsgálni jöttem volna Nathanielt. Ám melléérve csak megfogni tudtam a kezét és nézni, ahogy fekszik. Nem akartam mellőle elmenni, de el kellett. Még nincs itt az ideje, hogy tudjunk egymásról, de az események eléggé rohamosan közelebb hozták ezt az időpontot. Észrevétlenül igyekeztem kilépni, hogy aztán az ügyeletre üljek be, a nővérhez.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. 4 Ápr. - 16:44

    Lucy & Nate - Heloise - Damien

    Érzékeltem egy árnyat, aki velem volt. A figyelmét. Félálomban pedig valaki mást. Mire kezdtem ébredezni, ezeket már csak álomnak, képzelgésnek hiszem. Csak egy mondat kering a fejemben, amit még a konyhában hallottam.
    A szavakra és a kézfej simításra halványan elmosolyodom. Lucy.
    - Köszönöm. – anyanyelvünkön szólalok meg, még ha halkan is.
    Végre, ki tudom nyitni a szemem, még ha nem teljesen is. Jól van. Szavaim hálát rebegnek isten felé magamban. Nem esett bajuk. Szabad kezem elindul felfelé magamon, szeretném tudni, mi bajom történt.
    - Én.. nem… - nem tudom, mi történt. – Éreztem két ütést a hátamon.. – rossz beteg vagyok, nem bírok egy helyben megmaradni és utálok mindenféle csövet, ami belőlem lóg ki oldalt és a szabadon lévő kezemen lévő infúzió is idegesít. – Nem eshet bajotok. Valami történt… - látom, hogy a könnyeit rejti, azt hiszem hirtelen, hgoy baj van, még inkább szabadulni szeretnék és felülni.
    - Hogy mi? – erősen dobog a szívem, ledöbbenek. – De… milyen fenyegetés? – aggódni kezdek. – Nem… nem kell.. -  a pisztolyom, az kellene. Nem vagyok vérszomjas típus, de a húgomat és akiket szeretek, minden áron megvédem.
    - Mi történt? – remélem, hogy semmi sem, miután kikapcsoltam, mert arra még emlékszem. Némileg.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. 5 Ápr. - 0:11


    Damien, Heloise, Nate, Lucy




    Megszeppenek a lebuktatásra. Kissé össze is rezzenek, mint valami megszidott gyerek. Pedig nem szid engem, szó sincs róla. Csak észrevette a könnyek nyomát. Sejthettem volna, ismer, nagyon is.
    Megfogom a kezét, egyrészt hogy simogathassam, másrészt pedig hogy ne tudjon vakarózni az infúziós cső felé, ha akarna se. Mindennek megvan a maga helye, s orvos létére legyen elég esze. Biztos van is, de jobb a békesség.
    - Nem történt semmi.
    Kezdek bele, s próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Van minek örüljek, Nate él.
    - Csak azt hittem, hogy te is, mint apa..
    Lesütöm a szememet, nem tudom tovább mondani. Nekem csak ő van, senki más.
    Az ajtón belépő nővér felé kapom a fejemet, odaintek neki.
    - Áh, ma csak te vagy, Lucy? Azt hittem Dr. Beauchamp van itt megint. Hoztam neki egy üzenetet, de akkor máshol keresem.
    Felvonom szemöldököm némiképp értetlenül. Nem igen tudom, hogy mi köze lehet a kutatóorvosunknak Natehez meg az ügyéhez. Kérdeznék, de a nővér távozik, én meg csak bután bambulok magam elé. Végül megrázom a fejemet, mondván nem is annyira lényeges ez. Visszafordulok Nate felé.
    - Valami buta levél, nem kell vele foglalkozni. A nyomozónő mondjuk eléggé ideges lett tőle, s mintha vesztett volna határozottságából, de őszintén, ki hord össze olyan hülyeségeket, hogy Honora tündérfajzat és a vadászok szégyene? Milyen vadászok is? Homály, vagy ilyesmi. Bomlott elme, semmi több. Nem kell törődni vele.
    Fogalmam sincs arról a világról, amit a levél emleget, így nem is foglalkozom vele. Mivel nem kell hozassak semmit, így maradok nyugton a fenekemen.
    - Nem történt semmi, mondom.
    Vívódom rajta, hogy elmondjam-e neki. Pihennie kellene. Ám sajnos nem tudok nem őszinte lenni vele, így kiszalad a számon a folytatás.
    - Egy pillanatra azt hittem, hogy Damient látom a konyhában a lövöldözés után. A.. khm.. férjemet. Butaság, nem lehetett ott. Nyilván csak álmodtam az egészet. Ő is elég sokkoló, meg a helyzet is az volt, biztos csak összekötöttem magamban, vagy ilyenek. Hogy érzed magad?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. 10 Ápr. - 22:05

    Lucy & Nate & Dave



    Konyhában állok a mosogató előtt. Galvanizált acélt tett be a szerelő réz helyett, ami nem éppen a legtökéletesebb. A ruhát terítem le, amikor megszólal a mobil az asztalon, jelezve, hogy nem hívás, hanem üzenet érkezett.
    Rossz előérzetem támad, az asztalhoz megyek és megnézem az üzenetet. Már nem érdekel a csap. Visszaírok Lucynek, előtte becsukott szemmel figyelem, merre is lehet.
    „Megyek.”
    Egy másik öltözetet kapok fel, kapucnis szürke pólóing és farmer, edzőcipővel, aztán motorra pattanok. Megtehetném, hogy csak úgy megjelenek előtte.

    //IC idő, mire odaérek, nyugodtan írjatok! Smile //

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. 10 Ápr. - 22:35

    Lucy & Nate

    Ismerem, mint ahogy ő is engem. Megérezzük egymáson ami végbemegy, bár most nem úgy veszem, amikor a kezem megfogja. Hanem egyszerűen csak jólesik, mély levegőt veszek, ami megakad, nem kellett volna. Mégis megnyugszom. Itt van, nincs baja. És Honorának sincs.
    - Ilyenre ne is gondolj. – simítom meg gyorsan a hüvelykujjammal Lucy kezét. Szeretném az arcát megsimítani, magamhoz ölelni, de nem tudom. Az aggodalom felé azonban ott van a szememben és a szeretet.
    Meglepve nézek a nővérre majd Lucyre. Nem kérdezek semmit, de a szememben ott van az értetlenség.
    Hogy aztán ez az értetlenség tovább nőljön bennem. Tündérfajzat, vadász? Homály?
    - Nem csodálnám, ha azok lennének, akiktől a sérülést kapta. – mert ebben már egyer biztosabb vagyok. Azokat nem Honora csinálta magával. És nem merem kimondani, de tartok attól, hogy ez meg fog ismétlődni.
    - És még nem tudják, ki tette? Vagy kik? – még kába vagyok, de az agyam jár, csak nehezen jönnek a felszínre a mondatok. Megint nyelek. A kérdésemből látni, hogy törődöm vele, az egésszel.
    Nyugatlanná válok, hogy nem mondja el. Ha így van, az nagy baj lehet. A válaszra tágra nyílik a szemem.
    - Egyenes hajú, sötét szemű… magas és olyan furcsa nézése van? – a tekintetéről nem tudtam levenni a szemem. – Ő… ő Damien? – csodálkoznék, ha igen, de nem értem az egészet. Izgatott leszek és egyben nem tudom.
    - De mi történt? És hol van most? – Lucy mellett lenne a helye ilyenkor. – Még ha nem is akar vel… bocsánat. – veszek vissza magamból. Nem akarom megbántani. Mély levegőt veszek. – Jobban leszek, amint rács mögött lesznek az elkövetők. És nyugodtabb.
    Aggódom értük.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. 12 Ápr. - 21:00


    Dave, Nate, Lucy




    Érzem, hogy rezeg a telefon a zsebemben. Lenémítottam, a kórházban mindig így teszek, kivéve, hogyha amúgy is az öltözőben felejtem, mert akkor a hang marad, s legfeljebb a kollégák nyúlnak rá, hogy elhúzzák a telefon oldalán a kis pöcköt, ami a lehalkításra szolgál. Bár nem szokott annyiszor csörögni azért a készülék. Meg van, aki kifejezetten szereti a francia zenét. Más módon meg sosem csörög a telefon, a francia az alap.
    - Persze, én nem is! – megrázom hevesen a fejemet, mintha ezzel akarnám kirázni onnan a gondolatokat, melyek Nate elvesztésére utalhatnak. Eleget sírtam már, a társaságában nem is fogom megtenni, bár David smsét elolvasva – ölembe teszem a telefont a zsebemből, úgy nyomok rá a készülékre, amint kivilágosodik a képernyő megmutatja az előznézet az üzenetet, elég tömör volt hozzá – hosszan kell beszívjam a levegőt, mielőtt megszólalok. Nem akarom, hogy remegjen a hangom. Annyira nagyon ki kéne adnom magamból a feszültséget, s az, hogy Dave visszaírt kicsit olyan érzés, mintha közeledne a váll, amin zokoghatok. Mert szégyen vagy sem, de sajnos elő fog fordulni, bármennyire is ne szeressem.
    Visszasüllyesztem a telefont a zsebembe, felemelkedve egy puszit nyomok Nate homlokára. - Nagyon féltettelek. Ne hősködj, mert fenékbe talállak billenteni. – kuncogok fel, oldandó a hangulatot kissé morbidan, miközben visszaülök helyemre, s újra megfogom Nathaniel kezét.
    - Emlékszik már valamire?
    Én csak az orvosi kartonját láttam, de még nem mertem Natenek beszámolni mindenről, amit abban olvastam. A titoktartás nem kötelez, lévén nem az én betegem. De mégsem sokkolnék senkit szívem szerint.
    - Nem tudni, de ha tudnák sem mondaná meg nekünk senki. Majd téged is ki akarnak hallgatni, de elzavartam a zsernyákokat. A nyomozónő megfenyegetett, hogy eljárást indíttat ellenem, de végül sürgős dolga akadt végigolvasva azt a bolond levelet, úgyhogy nem lettg priuszom.
    Ez azért komikus, nem tudok nem nevetni rajta. Biztos nem szórakoznék ennyire jól, ha csorba esett volna az erkölcseimen lesittelés terén, de azért ahhoz nyilván a kórháziaknak is lett volna egy-két szavuk, szóval annyira nem fenyegetett nagy veszély.
    - Igen. – elhúzom a számat, s már épp pironkodnék-csodálkoznék amiatt, hogy Nate iylen jó személyleírást adott az én tulok férjemről, amikor leesik, hogy mire is célozgat.
    - Azonnal fejezd be! Mi nem szerelemből házasodtunk, se puszi, se pá, se semmi nincsen közöttük, szóval nagyon nem kell akarnia itt lenni, meg velem lenni.
    Azért fáj. Hogy még neki se kellek. De nem észrevételezem.
    - Semmi baj. – halkítom le a hangomat. Intek a befelé kukkoló rezidensnek, hogy hussanjon el. Sejtésem szerint ebben a percben fogja megtudni az egész kórház, hogy férjnél vagyok. Kínos, de ez van, most nem érdekel, ahogy a hallgatózása sem.
    - Akkor leszel jobban, ha lenyugszol és pihensz. Akarod Honorát látni? – jut eszembe a kérdés. Mert rendben van, hogy mondtam neki, hogy nem esett baja, de ismerem Natet. Az a biztos számára, amit lát. - Talán nem illik ide a kérdés, de érzel iránta valamit? Barátságon felül. – látom, amit látok, mindkettejükön, ezért muszáj volt ezt a kérdést feltennem. Mert hozhat magával másikakat is. Ha indiszkrét, ha nem.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. 17 Ápr. - 10:20

    Lucy

    - Tudom, hogy nem. – igyekszem megnyugtatni, rájőve arra, hogy talán éppen másféle csengése is lehetett szavaimnak. Még akkor is, ha tudja, nem erre gondoltam.
    Figyelem, ahogy a telefonját lesi.
    - Nyugodtan telefonálj. – újból megnyalom a szám szélét, ki van száradva. Nem jó feküdni sem. Az élet nem áll meg, ha kórházba kerülök. Ezt szerettem volna érzékeltetni Lucyvel is, amikor elköltöztünk.
    A puszira meg szeretném érinteni, de egyik kezem sem mozog rendesen. Utálok ilyen bénának lenni, de nem tudok dühös lenni a kábaságtól.
    - Ha direkt lett volna, se tettem volna másképp. …. szerencse volt, hogy … pont úgy léptem.
    Véletlen volt az egész és most, hogy tudom… Honorát, ha eltalálja… rémülten nézek egy pillanatra, hova is kaphatta volna Honora.
    - Nem hiszem. – az emlékek fránya dolgok.
    Elmosolyodom arra, hogy miként állt ki értem. Kába a mosoly, és örömteli.
    - Inkább ne ellenkezz vele….majd úgyis kihallgatnak. Ne legyen priuszod… - egyre sűrűbben és hosszabban pislogok. Ez egyből el is tűnik, ahogy Lucy reagál Damienre. Ösztönösen megsimítanám a másik kezemmel, ami szabadon lenne alap esetben. Megrándul, észbe kapok, így a másik kezemet próbálom felemelni, hogy megsimítsam az arcát.
    - Nem tudja, mit veszít. Ostoba és nem is érdemel meg, ha ez így van. – aggódom érte. – Sajnálom, nem… akartam. – értem ezt az estére is. Ahogy akkor rám nézett és most is…
    - Igen. – bár kezdek fáradni, szeretném látni, ő érte is aggódom. A következő kérdés meglep.
    - Fontos nekem. Szeretnék neki segíteni. – a pszichiáter is a szemembe mondta, hogy komoly megmentési komplexusaim vannak. Hát én kiélem azzal, hogy orvos lettem. De Lucy és Honora más. Nem szeretném, ha eltűnnének az életemből. Hosszabb időre csukódik be a szemem, jobban megszorítva, de nem görcsösen, Lucy kezét.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. 18 Ápr. - 22:54


    Nate és Lucy




    - Nem, semmi fontos. Csak Dave válaszolt.
    Ismeri, nem kell magyarázzam, hogy ki is az a Dave, s mit jelent nekem. A megfogalmazásomban pedig benne van az is, ami amúgy is egyértelmű lett volna. Két embernek írtam üzenetet, az egyik épp Honorára vigyáz, a másik pedig Dave. Nekem ők hárman vannak, három férfi az életemben. A negyediket inkább nem emlegetem, úgysem marad olyan sokáig, hogy említésre méltó legyen.
    - Egy korty vizet?
    Ártani nem árthat. Vagy ha gondolja, megint megnedvesítem ajkait vízzel. Nem merek túlzottan rátelepedni az orvos énjére, látom rajta, hogy szenveszti ez a felállás. Hát hagyom, hadd utalja legalább ezeket a dolgokat. Döntse el, mire van szüksége, fogalmazza meg, mondja ki. Van véleményem és ötletem, de az teljesen lényegtelen.
    - Hogy lett volna már szerencse? – csattanok fel. Azonnal meg is bánom szavaimat, amikor végiggondolom, hogy Honorának a székből mennyire nem lett volna esélye. Elnézést viszont nem kérek, csak megrázom a fejem, jelezve ezzel, hogy nem kell reagáljon, a kérdés költői volt.
    - Ígérem. – hagyom rá. Nem berzenkedek, de érte még a priuszt is elviselném. Látom, hogy fárad, nem akarom kizökkenteni, éberebbé kényszeríteni.
    - Nincs semmi baj, Nate, ez nem volt soha szerelem. Nem fáj, hogy Damiennek nem jelent semmit. – simítom meg a kezét, két tenyerem zárójelébe fogva kézfejét. Valóban nem az fáj, hogy Damien nem szeret. Az fáj, hogy úgy, ahogy Carlisle szeret, már senki nem fog szeretni az életben. Hibáztam és már nem hozhatom helyre többé. Ezt a mázsás súlyt cipelhetem egész életemen át.
    - Nem így értettem, de igazad van, semmi közöm ahhoz, hogy mi van, vagy mi lesz köztetek.
    Félek attól, hogy milyen hatással lesz rájuk ez a kapcsolat. Mert nőből vagyok és tudom, hogy milyenek a nők. Mindamellett azt is tudom, hogy létezik barátság is az ellenkező neműek között, így tulajdonképpen nincs mitől tartanom. Bár azért mégis—fojtogat egy érzés, amitől nem tudok szabadulni. Honora múltja. Nem akarom, hogy Nate belemásszon. Nagyon nem akarom.
    - Pihenj egy kicsit, majd benézek még, s ha felébredtél, akkor szólok Honorának is.
    Arcul csókolom bátyámat, mellette maradok, amíg elalszik, s csak azután kelek fel az ágya mellől, ha magukkal rántották a gyógyszerek és a fáradtság. Ki kell nyújtóztassam tagjaimat, a ki nem adott feszültség szinte görcsben tartja minden izmomat.

    //Ha nincs más, úgy köszönöm neked! Ölelés//
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. 19 Ápr. - 16:05

    Lucy & Heloise


    Feszült voltam, mióta behozták Nathanielt. Ezt mértéktelen cigizésbe fojtottam, nem akartam még inkább kiakasztani senkit sem a merevségemmel. Legszívesebben berohantam volna, amikor meghallottam, felébredt. Látni akartam, a szemeit, az arcát. Megfogni Nate és Lucy kezét, velük lenni. Még nem tehetem meg. Viszont folyton itt vagyok, hogy minden olyan vizsgálatot, ami veszélyes lehet rájuk nézve, észrevétlenül kicseréltem gyanútlanra.
    A teakonyhában döntöm a pultot, kezemben egy ócska, gépi kávét tartalmazó papírpoharat tartok. Két korty után undorral öntöm a mosogatóba és leöblítem a tálat és bekészítek egy rendes kávét.
    Addig az asztalhoz ülök, keresztbe tett lábbal, a jelentést lapozgatom, nem rég kaptam meg az egyik vizsgálat eredményét.
    Kezemben cigivel ülök, nagyon szívesen rágyújtanék, de csak pótléknak van.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. 19 Ápr. - 17:52



    Lucille
    Heloise



    Alig vártam, hogy a folyosót átszelve végre a pihenőbe léphessek. Dave még nem ért ide, írtam neki egy üzenetet, hogy csörgessen meg, amint megérkezik, s bár szándékomban állt addig is tartani magam, éreztem, hogy nem fog menni. Pedig be akartam szólni Honorának is, hogy Nate felébredt és látni szeretné majd, csak most pihen; haza szerettem volna küldeni Brightot is, feloldozva ápolói és pesztrálói kötelezettségei alól. Semmi se sikerült. Csak a lábaimat kezdtem szedni, hogy pár pillanattal később már az orvosi pihenő ajtajának támaszkodjam belülről, homlokomat érintve a becsukott nyílászárónak. Nem figyeltem, hogy van-e bent valaki, a ki-nem-eresztett feszültség könnyekben manifesztálódott nálam, s sűrű lélegzetvételekkel igyekeztem úrrá lenni a pánikon. Nate él. Nate nem apa. Mégsem eresztette el szívemet a vasmarok.
    Megszeppenek, amint megfordulok és meglátom, hogy nem vagyok egyedül. Próbálok némi mosolyt ültetni ajkaimra, de elég vérszegényre sikerül, főleg a könnymaszatdíszítette arcomon.
    - Óh, Dr. Beauchamp. - hirtelen nem is tudom, hogy tegeződtünk-e valaha, vagy hogy mi is a keresztneve. A nyelvemen van, de nem kúszik elő. - Khm.. egy nővér keresett. Madison. Megtalált? - maradok a tegezésnél. Elvégre nagy közösség vagyunk, de viszonylag mégis családias, már ami a megszólításokat illeti.
    Nem nyúlok arcomhoz, naivan remélem, hogy nem látja meg a könnyek nyomát. Az egyik polchoz lépek, mintha valamit feltétlenül le akarnék venni onnan. Így legalább el tudok fordulni egy kicsit. Vajon megkérdezzem? Nem, még nem kezdek bele.
    - Nathaniel Montgomery szobájában voltam, azt hitte, hogy ott talál.
    Nem mondom, hogy a bátyáméban. A nevem alapján úgyis tudható. De igyekszem távolabb maradni a helyzettől, hátha így könnyebb egyben tartani önmagam. Rossz érzés, amikor kitör a feszültség, s elhagy az erőm. Szinte érzem, hogy remegnek a térdeim.

    Ajánlott tartalom

    Re: Kórház


      Pontos idő: Kedd 18 Dec. - 18:30