Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Long Island villa
by Emanuel de Medici Yesterday at 23:03

» Játékostárs kereső
by Paola Seton Yesterday at 22:00

» Paola Seton
by Admin Yesterday at 21:15

» Folyosók
by Connor Shayeh Vas. Dec. 16 2018, 23:10

» Fangtasia
by Jazz Quinn Vas. Dec. 16 2018, 22:14

» Elkészültem!
by Paola Seton Vas. Dec. 16 2018, 21:28

» Theo szobája
by Theodore Miles Montgomery Vas. Dec. 16 2018, 21:10

» Barclays Center
by Theodore Miles Montgomery Vas. Dec. 16 2018, 20:56

» Cox professzor irodája
by Brian Cox Vas. Dec. 16 2018, 20:38

» Jazz lakása
by Jazz Quinn Vas. Dec. 16 2018, 19:00

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Kórház

    Share

    Kórház

    on Szer. Jan. 14 2015, 19:24

    First topic message reminder :

    Leírás később
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Ápr. 19 2015, 21:07



    To: Nate



    - Ébren van?
    Kérdezem az egyik nővértől, akit Nathaniel kórterme előtt találok sertepertélni. Pontosabban gurulni, de erre nem olyan kellemes gondolni, így inkább úgy vagyok vele, hogy sétaként élem meg. Tudom, hogy nem tudok halkan járni így, hiszen járni sem tudok, ezért kérem meg a nővért, hogy nézzen be, mielőtt beóvatoskodnék valahogy, mert semmiképpen sem akarom felzavarni Natet.
    - Segítsek? – kérdi, miután igenlő választ adott, én pedig megrázom a fejemet.
    - Köszönöm, nem kell. Igazán nem szeretném feltartani. – mosolygok rá, majd összeszedve minden manőverezési tudományomat, bekormányozom magam a kórterembe.
    - Szia! – intek oda Natenek, majd újra a kerekekre teszem kezeim, s egészen közel gurulok az ágyhoz. Nem nyúlok a keze után, illetlenségnek tartanám, meg egyébként is, nagyon szégyellem magam.
    - Akartam hozni valamit, de az ajándékbolt a földszinten van én meg félek egyedül liftezni. – az érzés megvan, de biztosan nem új keletű, szóval emléknek is felfogható.
    - Hogy érzed magad?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Kedd Ápr. 28 2015, 17:51

    Lányom

    De átölelném, s vigasztalnám! Miért ver még most is az élet saját magammal, s másokat velem, hogy most nem mehetek oda hozzá és nem ölelhetem át! A táskámba nyúlok és egy csomag papírzsebkendőt nyújtok át neki, úgy hogy az asztalon átcsúsztatom felé.
    - Szólíts csak Heloise-nak. – ezt a nevem nem változtattam meg. – Barbra? Igen, megtalált. – éppen azokkal az anyagokkal, amik itt vannak előttem. Ha becsukom feltűnő lenne, így hagyom. Amúgy is éppen más papírja van felül.
    - A testvéred hogy van? – tegezem és a lényegre tapintok. Nehéz kívülállónak lenni. – Most már fel fog gyógyulni, túl van a nehezén.
    Kihúzom a másik széket, jelezve neki, hogy leülhet ha akar. Csak egy bolond és egy vak nem látja, hogy menten összerogy Lucy.
    - Megtalált. – bólintok, direkt figyelmen kívül hagyva a finom célzást. – És te hogy érzed magad? Inkább menj haza pihenni. – szavaim szokatlanul gyengédek, márpedig én éppen erről nem vagyok híres. – Szükséged van a pihenésre.
    Aztán beugrik, hol is történt azeset.
    - Van hova menned ma estére, vagy pár napig?

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Ápr. 29 2015, 16:41


    Lucy & Nate

    Halvány mosoly jelenik meg arcomon. Nem tudom, mi lehet kettejük között igazából, ha szóba kerül Dave, Lucy teljesen más lesz.
    - Idejön? – örülnék, ha lenne velük valaki, ha már nekem nem sikerült.
    A víz említésére nyelek egyet.
    - Kérek. – több lesz, mint egy korty, de érzem, hogy egy fél pohár víz már kikívánkozna belőlem.
    - Köszönöm. – megkönnyebbült sóhaj és egyben frusztráltság. Nem szeretek kiszolgáltatott lenni.
    Kérdőn vonom össze a szemöldököm a felcsattanására. Már mondanám, hogy hogy mondhat ilyet, de látom, hogy rájött, miért nézek így rá.
    - Mindenki élete fontos. – nem csak orvosként mondom ezt. Apánkra is gondolok közben.
    Megkönnyebbülök, hogy nem sodorja magát bajba. Ám amit válaszul kapok, az kissé elégedetlenné tesz. Azt szertném és azt akarom, hogy boldog legyen. És hogy Damientől nem kapja meg azt a szeretet és figyelmet, ami igenis jár Lucynek.
    - De nekem igen. – suttogom, hogy neki nem fáj. – Mikor fogod fel végre, hogy az önostorozásoddal más is szenved? – szinte csak lehellem a szavakat. Damien is ember.
    Meglepődve nézek rá.
    - Honnan veszed azt, hogy bármit is eltitkolnék előled? – nem értem. De talán a gyógyszer és a kimerültség okozza mindezt, de nem értem a hirtelen reflektálását.
    Még kinyitom ugyan a szemem, hogy nézzek rá egy ideig, de aztán újra elalszom. Pedig annyi mindent szeretnék neki mondani…

    //Köszönöm Szívek //
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Ápr. 29 2015, 17:14


    Honora - Nate
    Nem tudom eldönteni, hogy felszínesen, vagy mélyen alszom. Néha eltűnik a világ, néha befutnak hangok hangok és zörejek. Az egyik zajra összerezzenek és kipattannak a szemeim. De csak egy ajtó volt, ami kint becsapódott. Mégis hevesen dobog a szívem, a reflex és az ösztönök bár nem olyan élesek, mint gyógyszerek nélkül. Csendben nézem a plafont, amikor meghallom Honora hangját. Nagy levegőt veszek, megkönnyebbülésem jeleként. Mosoly honol képemen, mikor megpillantom Honorát. Pedig nagyon rossz itt feküdni, a tehetetlenséget sosem szerettem, hiszen úgy véltem és vélgem, ha nem mozgok, cselekszek, akkor semmi sem halad előre.
    - Szia!
    Ha a „szabad” kezem felé érkezik, akkor tenyérrel felfelé fordítom a kezem, jelezve, hogy szeretném, ha közelebb jönne, ha itt lenne mellettem.
    - Az a lényeg, hogy neked nem esett bajod. – már talán nem annyira fáradt a hangom és a pillantásom sem. – És az az ajándék nekem, hogy itt vagy.
    A kérdésére ránézek, a szemeibe, kutatón.
    - Te, hogy vagy, Honora? Ugye nem sérültél meg? A könyvtár azt hiszem, elmarad egy ideig. – fészkelődöm, idegesít, hogy feküdnöm kell, ezen még a gyógyszerek is csak enyhíteni tudnak.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Ápr. 29 2015, 19:57



    Lucille
    Heloise



    Már emlékszem, hogy miért nem emlékeztem a nevére. A lelkemben parancsszóra pattan fel egy elfeledni nem képes zenedoboz, s az ürességet látva mégis az anyámra emlékezem. Mert nem tudom felidézni az arcát, fényképem sincsen róla, csak a neve maradt nekem.
    - Ez mindig olyan furcsa volt. De persze, Heloise, emlékszem. A vezetékneveddel együtt különösen kicsi a világ érzésem van tőle. Van második keresztneved? Az édesanyámé Desiree volt. Vagyis gondolom, hogy még mindig az. Persze ennyi év alatt biztosan nem viseli már se apám egykori nevét, se a leánykoriját.
    Megvonom a vállamat, mintha nem érdekelne. Valójában érdekel, bár nem annyira ma. Ma Nate miatt szaladt ki a lábam alól a talaj, s tulajdonképpen akármiről hajlandó lennék szót fecsérelni, csak ne kelljen arra gondolnom, hogy majdnem elvesztettem a bátyámat is.
    - Bocsáss meg, sokat beszélek.
    Csukom be a könyvet, hogy visszahelyezzem a polcra. Nem tudnék hathatósan hazudni. Inkább lerogyok az asztalhoz, a felkínált székre. Nagy levegőt véve fektetem alkarjaimat az asztallapra, s hajtom le egy pillanatra fejem, homlokomat támasztva karjaimra.
    - Ő, igen.
    Emelkedem fel mégis, mert nem a térdeimnek akarok beszélni. Oldalra döntöm fejem mindkét oldalra, hagyom, hogy enyhét roppanjon nyakam a mozdulatra. Kell. A feszültség mintha csomókba kötötte volna minden izmomat.
    - Alszik. Él.
    Valami hosszabbat szeretnék válaszolni, kevésbé tőmondatosat, de érzem, ahogy megremeg a szám szegélye, s nem akarok sírni így, hogy tudom, nem vagyok egyedül. A semmiről fecsegni könnyen ment, de ez azért más.
    - Köszönöm a helyet.
    Jut eszembe, hogy sikerült igen késve reagálnom a kérdéseire is, meg arra is, hogy felkínált egy széket az asztalnál.
    - Köszönöm, hogy ránéztél. Mert ránéztél, ugye?
    Nem érzek ebben semmi rosszat vagy gyanúsat, ezért is kérdezem meg. Mindenkinek hálás vagyok, aki Natere odafigyelt. Nem tudok kívülálló lenni ebben a helyzetben, hiába nyilatkoztam róla az előbb Nathaniel Montgomeryként. Ennyiben ki is fújt az igyekezetem.
    - Van, persze. – a kérdés váratlanul ér. Végig se gondoltam, hogy baj lehetne a házzal. Kissé bizonytalanul kezdek fészkelődni a széken.
    - Kérsz kávét? – lépek inkább a főzőhöz, hogy bekészítsek egy vagy két adagot, hogyha úgy dönt, hogy ő is kér. Eddig nem féltem hazamenni, de most valahogy.. nem is tudom.
    - Meddig vagy ma műszakban? - kérdezem, mert riaszt a csend, s más nem jut eszembe így hirtelen.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Május 06 2015, 21:27

    Lányom


    - Mi furcsa? – érdkelődéssel a hangomban teszem fel a kérdést. Hogy utána ne tudjak megszólalni egy pillanatra, mintha félrenyeltem volna s várom, hogy talán mégse. Megköszörülöm a torkom.
    - Van igen. Desiree. – még egy kis levegő, egy kis szünet. – Ismertem két olyan családot, ahol a családfőnek a neveik pontosan megegyeztek, és a gyerekeké is. És két olyan személyt, akiknek nevük, édesanyjuk nevei és születési időpontjuk azonos, csupán a születési helyük volt eltérő. – próbálom terelni. Pedig most, pont most kéne megmondani! Nem. Éppen hogy nem. Előbb jöjjön náluk minden rendben. És finoman nem érdeklődöm a további történet felől. Belül ég a képem, rendesen.
    - Érthető azok után, ami ma történt veletek.
    Majdnem rágyújtok a cigire, de inkább csak a hüvelykujjammal pöckölöm meg néha a végét, észre sem veszem.
    - Most már minden rendben lesz. – próbálok belé erőt önteni. És hangosan átkozom magam, hogy még most sem megyek hozzá, s ölelem meg. – Jó kezekben van, figyelnek rá.
    Oldalt fordulok, s keresztbe teszem a lábam. Félek attól, hogy felpattanok vagy mindent elmondok. Most nem szabad, most lennék csak még jobban önző.
    - Kérlek. – biccentek. – Igen, ránéztem. – nem cifrázom a választ. Így nem lesz olyan nehéz hazudni. – Jól lesz. – teszem kezem bátorítón a kezére, s finoman megszorítom. Nem bírom, hogy ne tegyem meg.
    - Akkor tölts ott pár napot, biztosan meg fogja érteni. Van még valaki veletek? – furcsa lenne, hogy tudnám, testvérként laknak egy házban? Nem túlzottan. És Honoráról is tudok, őt vizsgáltam, hogy tudjak segíteni, de nem volt a szakterületembe tartozó sérülése.
    - A hölgy… őt szívesen befogadom hozzám, pár napra, ha gondoljátok. Nem nagy ház, sajnos három főre már nem csak szűkös lenne a házam.
    - Igen, kérek, köszönöm. Cigire nincs kedvem gyújtani, pedig hiányzik.
    Inkább visszateszem a tartóba a szálat és az öngyújtót is közben.
    - Már lejárt, csak Thomast várom. Van, aki hazavigyen, összepakolni?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. Május 15 2015, 18:51



    Lucille
    Heloise



    Bennem akad a levegő, csak kicsi választ el attól, hogy köhögni ne kezdjek.
    - Akkor ha ezután azt mondod, hogy van egy Lucille nevű lányod egy Étienne nevű férfitól, s egy Nathaniel nevű fiad, azt hiszem nem kell meglepődjek. – mosolygok rá.
    Furcsa érzés kerít hatalmába, de a mosolyt mégis neki köszönhetem. Pedig az idegeim darabokban vannak, mégis röpke pillanatra fel tud vidítani. Mintha tényleg az édesanyám lenne, hiszen az anyák őrzőangyalok, nem? Én mindig így képzeltem, bár a sajátomat nem ismertem sose.
    - Nem tesz jót. – feddem meg kéretlenül a dohányzásért. Vagy legalábbis a cigarettapöckölésért, amiből arra következtetek, hogy szívná is. Nem azért, mert orvosként ez lenne a kötelességem, egyszerűen csak így gondolom. Nem kedvelem, ha valaki dohányzik, függőség és azoktól ódzkodom, bár nem kellenem hiszen a tánc nekem ugyanolyan, mint másnak a drog. Nem szívom viszont vissza, ha kimondtam, kint is marad.
    - Igen, többek között te is. – sóhajtok fel fáradtan. - Meglepett, azt hittem nem vág a profilodba az esete. – mondom ki, ami a csőrömet böki. Szívesen váltanék anyanyelvemre, bár nem nehéz az angol, de mégis, valahogy a francia jobban feküdne. Elő is jön ettől az érzéstől a tudatosan megtartott, ám előtérbe nem sokszor engedett akcentusom.
    - Honora lakik velünk. Neki.. khm.. – torkomon akad a kifejezés. Nem akartam kimondani, hogy neki kéne Nate helyén feküdni, éppen ezért is fogom vissza magam. Félreérthető lett volna, én pedig nem vagyok kőszívű.
    - ..neki szánták a golyót. – módosítok a mondat végén. Elmélyülök a kávéfőzésben, bár szinte oda se figyelek arra, amit csinálok.
    - Kedves tőled, de azt mondták, hogy bent tartják pár napot, utána meg csak haza tudunk menni már. Igazából nem is merném nagyon kizökkenteni, így sem találja saját világát. – veszek elő két bögrét. Mindkettő a sajátom, azért hoztam be otthonról őket, hogy legyen valami otthonos a kórházi kávéban. Mert amúgy – valljuk be – rémes. És nem csak a főző hibája.
    Őszintén hálás vagyok Heloise szavaiért.
    - Tej vagy cukor? Esetleg is-is? – kérdem. Egyelőre a saját adagommal nem foglalatoskodom, azt csak aztán ízesítem meg, ha az övé elkészült.
    - Thomast? – nem is tudom miért kérdezek vissza. Semmi közöm hozzá. De könnyebb kérdezni, mint válaszolni most.
    - Metróznék. Van valami bája, meg az utána következő sétának is. De köszönöm! – nem direkt hárítok, egyszerűen csak nem merem bevallani, hogy nem akarok hazamenni. Nate szobájában szándékozom aludni, ha ki nem tessékelnek. A félelmem az enyém, nem szívesen vállalom.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Május 20 2015, 20:51



    To: Nate





    Jólesik látni a mosolyát, bár tudom, hogy hamis is lehet, de valamiért nekem mégis azt jelenti, hogy jobban van. Nagyot dobban a szívem, szaladnék, s most kifejezetten kellemetlenül ér a tudat, hogy nem vagyok képes rá. Ritkán tudnék üvölteni amiatt, hogy lebénultam, de most sikerülne, ha hagynám eluralkodni magamon az érzést és a letargiát.
    Csendesen igazítom a székemet az ágya mellé, már nem égnek állandóan karizmaim a megerőltetéstől, ez is egy nagy előny.
    - Szia!
    Mosolygok vissza rá, utánanyúlok a kezének, s mert nem tudok arcához hajolni, hogy oda adjak puszit, így a kézfejére csókolom üdvözlésemet.
    - Mi kárt tudtak volna még tenni bennem?
    Nevetem el magam, a kezét nem eresztem, így nem mutatok végig keserűen magamon.
    - Miattam történt és csak a bajt hozom a fejedre. Meg tudsz nekem bocsátani?
    Nem akartam ezzel nyitni és vidám igyekeztem lenni, de nem igazán megy, mint a példa mutatja.
    - Nem, nem sérültem meg. – rázom meg a fejemet. Igyekszem az előbbi mosolytalan kérdés után megint vidámságot csempészni a szobájába. Nem segít a gyógyulásban neki, ha itt hisztériázok.
    - Jól vagyok, köszönöm szépen. Lucy nem enged haza, szóval itt lakom a kórházban. Kissé kínos, de legalább rehabilitálnak. – megvonom a vállamat, fél kézzel elengedem a kezét és legyintek.
    - Egyébként van haszna is, Brünhilda elutazott, szóval most a Beth Israelbe hordanak tornára. Egészen jó hely. A könyvtár pedig nem érdekel. Gyógyulj meg hamar, más nem számít nekem! – ebbe egész belepirulok, de ki kellett mondanom.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Május 27 2015, 10:18

    Lányom


    A kérdésre ismét megpöckölöm a cigi végét.
    - Pedig kéne. – mosolygok vissza rá. – Furcsa véletlen, nem igaz? – a szívem hevesen dobog, s bár a hangom nem remeg, a torkomban ott a gombóc. Hoztam rossz döntéseket. Mégis jó döntésnek érzem a mai napig, hogy hagytam őket felnőni úgy, hogy nem vagyok mellettük. Nem mérlegelem, kinek fájt jobban. Egyik sem jó helyzet.
    A feddésért felnevetek.
    - Sokkal több méreg kerül belénk másképp, mint így. – nem mozdul a kezem, hogy eltegyem. Kell a pótcselekvés. – De kedves, hogy így aggódsz. Ismeretlenül is. – döntöm oldalra kissé a fejem, úgy nézek rá.
    - Valóban nem. De kollegák vagyunk. Egy röpke látogatás mindenkinek jár. – ami igaz is. Észreveszem a megváltozott akcentust. Én szinte, mondhatni, teljesen kitöröltem az enyémből, hogy még csak gyanús se legyen, ne is emlékezzek én se erre. Hogy kibírjam.
    - Hogy érted? – kapom felé a tekintetem Honorára adott válaszára. Megnéztem Honorát, és nem kaptam olyan kapcsolatot… a kórházi jelentésekhez sem fértem teljesen, csak a vérvizsgálat eredményeit néztem át, ha gyanús, akkor eltüntessem.
    - Ne menjetek most haza. Inkább keressetek máshol szállást. Nálam is van hely, szorítunk. Ha beszélsz vele, említsd meg neki, kérlek. Aztán majd eldönti. – már rég nem erőltetek senkire semmit. Már nem az vagyok, aki voltam.
    - Mindkettő, köszönöm. – a cigire bámulok. Kívánom és nem is. Végül visszakerül a helyére minden.
    - Igen. – nem hagyom terelni magam. – Elkísérlek, ha gondolod. Nem erőltetem, csak tudd, hogy nem vagytok egyedül. Rendben. – hagyom rá a metrózást. Felnőtt. Felnőtt.
    Ó, édes istenem, de átölelném most! Nem tartom magam jó anyának, hogy hagyom így szenvedni, anyai vigasztalás nélkül. Kinyúl a kezem a bögre mellett és megfogom a kezét, finoman megszorítom.
    - A nehezén már túl vagytok. Most már csak jobb jöhet. – bízom ebben, mert elég sokáig mindig azt hittem, az aktuálisnál rosszabb nem jöhet. Jött.
    Már éppen beleinnék a bögrébe, amikor Thomas bukkan fel, bekopogva az ajtófélfán. Felnézek. Thomas laboráns, itt és nekem is dolgozik.
    - Megyek. – felhajtom a kávét, majd elfintorodom. – Legközelebb egy nem menzakávéra hívnálak. – a mappát felkapom, nem hagynám itt.
    - Azért pihenj is. – simítom meg futólag a kezét, rámosolyogva. Felkapom a táskámat is és a kabátot is, Thomashoz lépek.
    - Jó éjt, Lucille. – mindig így hívtam, míg a karomban ringattam. Keresztanyám után adtuk neki a nevet, nem véletlenül.

    //Ha nincs más, ez esetben nagyon szépen köszönöm a játékot! Szívek //
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Csüt. Május 28 2015, 10:07

    Honora és Nate


    Fáradt a mosolyom, de anál őszintébb és szívből jövő. Csak akkor tudok megnyugodni azt illetően, hogy ki hogyan van, ha látom is. Furcsa a csók a kézfejemre, de sem én, sem ő nem tudunk tovább mozdulni. Kényelmetlen és eléggé … kényelmetlen, az érintése azonban megnyugtat.
    Megrándul a szám széle a választól.
    - Miért mondod ezt? – szinte suttogom, és mintha csalódott is lennék. Nem tudom, mit érzek. De ez a válasz elkeserített.
    Értetlenül nézek rá, majd megsimítom a hüvelykujjammal a kezét.
    - Ha megint megtörténne, ugyanezt tenném, Honora. Még akkor is, ha ez most teljesen véletlenül sült el így. Nincs miért bocsánatot kérni, az olyanokért végképp nem, mint ők.
    Azt hiszem, teljesen értem, mit érez. Ugyanezt éreztem akkor, amikor kirohanva apa és Lucy után, megláttam a balesetet. Jött a ha, és amennyiben és minden.
    - Az jó. – halk a szavam, de annál örömtelibb. Ha ő is megsérült volna még, még rosszabb lenne.
    Sok gondolat cikázik a fejemben, nem tudom, hogy mi történt, mi történik.
    - Igaza van, jobb, ha nem mentek vissza. Lucy se. És ha unatkozol, szívesen látlak. – nem fogok a sehova se rohanok szöveggel. Annak végképp nem látom értelmét.
    Szusszantanék, a válasza vége azonban benntartja a dolgokat.
    - Azt szeretném, ha neked ne lenne bajod. – csak kevéssel később tudok megszólalni. – Jólesik, hogy aggódsz értem, de én érted aggódok. – nem fogják feladni, amennyire biztosra akartak menni, nincs bennem kételkedés ezt illetően.
    - Majd együtt megyünk gyógytornára. – nevetek fel, de abbahagyom, nem kellett volna. – Neked biztosan jobban fog menni. Brünhilda visszajön, örülni fog mindkettőnknek.
    Veszek egy nagy levegőt és igyekszem megállni, hogy ne akarjak rendesen felülni.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Kedd Jún. 02 2015, 23:36



    To: Nate




    A szájának rándulását, vonásainak torzulását nem vagyok vak észrevenni. Legszívesebben elsüllyednék. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit sikerült.
    - Semmi, nem érdekes, felejtsd el kérlek! Nem akartalak felizgatni vele.
    Felemelem a kezeimet, szinte védekezőn hadonászom velük, mintha ezzel akarnám elzavarni azokat a rossz szavakat, amik kis keserűséggel átitatva előkúsztak belőlem.
    - Nem fog megtörténni, mert többé nem sodorlak veszélybe benneteket. Sokat gondolkodtam Nate és arra jutottam, hogy szeretném megismerni a múltamat. Oka volt annak, hogy ez történt, s nem hiszem, hogy jó az nektek, ha én ott lakom. Szeretném, ha elvinnél a régi lakhelyemhez, amint felépülsz, rendben?
    A kérdésem határozott ugyan, de van benne némi szégyenlősség is. Mert nem akarom, hogy azt érezze, nem volt jó velük. Nagyon jó volt, túlságosan is. Szerettem minden percét a Montgomery-házban töltött időmnek, még akkor is, hogyha néha igazán el voltam keseredve. Mindazonáltal nem tehetem meg, hogy újabb elmebeteget vonzok a nyakukba. Nem emlékszem, hogy mi történt velem, de ha miattam van a baj, akkor nekem kell eltávoznom ahhoz, hogy megszűnjön. Ez így a logikus.
    - Lucy makacs, úgyis hazamegy. Bright sem tudta észhez téríteni..
    Vallom be csendesen. Azt nem merem hozzátenni, hogy rám pláne nem hallgatott. Nyilván ismeri a saját húgát, nem kell belőle bemutatót tartanom.
    - Sss.. – ijedek meg a hirtelen nevetésabbahagyásra. - ..inkább ne. Rossz nézni, hogy szenveszted magad! – simogatom meg a kézfejét. - Megyek veled anélkül is, hogy leamortizáld magad. De vigyázz, nagyon kitartó vagyok, s lesz pár nap előnyöm!
    Fenyegetem meg játékosan felemelt mutatóujjammal.
    - Hozzak neked valamit? – kérdezem, majd némi torokköszörülés után módosítok.
    - Úgy értem hozassak? Vagy ha azt szeretnéd, hogy menjek el, mert pihennél, arról is lehet szó. De úgy hallottam, hogy egész jó itt a wifi. Bright elhozta a laptopját, ha gondolod elgurulok érte. Pasi létére egész kellemes a filmes ízlése. – veszek elő valami habkönnyű témát.
    Csak azért, mert a súlyosabbakat nem merem kimondani. A kezét viszont egyáltalán nem eresztem el, s nem csak kapaszkodom belé. Szeretet van a simításban, amivel illetem. Törődés.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Csüt. Jún. 04 2015, 14:43

    Honora és Nate


    - Ne szapuld magad miattuk. Nem tehetsz semmiről. – a hadonászáson halványoan elmosolyodom.
    Ideges, sőt, inkább dühös leszek a válaszától és fene a gépekbe, ezt hallani is.
    - Nem hagyom, hogy ez miatt elköltözz tőlünk, Honora. – veszem a levegőt még. – Természetesen elviszlek. Szétnézni. Honora, szeretném, ha velünk maradnál. – ha nem lettünk volna vele, most már nem élne. És azt nem fogom hagyni.
    - Tudom… - a mennyezetre emelem a tekintetem. Nagyon aggódom érte. Remélem, kap kíséretet, védelmet. És … nem mondtam neki, hogy menjen inkább szállodába, valahová, csak ne otthon legyen… becsukom a szemem, hogy aztán újból Honorára tekintsek.
    Lassan, megakasztva veszek levegőt, hogy abbamaradjon a nyillalás. Pedig biztos kaptam fájdalomcsillapítót. Mindig is rossz beteg voltam, és ez nem fog sokat változni.
    - Rendben. – simítom vissza a kezét.
    Nézek egy ideig a szemeibe. Jól van, életben van, nem esett most baja. Ez a lényeg.
    - Inkább… csak maradnál itt velem… egy kicsit? – húgom az egyetlen családom, s jó érzés, hogy Honora is itt van. Megnyugodtam. Még egy ideig pislogok, hogy aztán lecsukjam a szemem, s megint bealudjak. Nem engedem el Honora kezét.

    //Nagyon köszönöm a játékot!!!! I love you //
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. Jún. 05 2015, 11:22



    To: Nate



    Ismét csak az van porondon, hogy megszeppenjek és legszívesebben visszaszívjam minden szavam. Hogyha nem lennék ehhez a nyamvadt székhez kötve, akkor jelen pillanatban jönne el az az idő, hogy látványosan kikússzak a küszöb alatt, nem akarván több gondot okozni Natenek.
    - Nem tesz jót neked, ha idegeskedsz..
    Próbálkozom finoman észhez téríteni, s a nagy levegő vétele megnyugtat valamelyest, hisz így halvány reménysugaram van arra, hogy nem fogja tovább pörgetni magát és lenyugszik végre.
    - Én csak jót akartam, de ha ezen is felizgatod magad, akkor jobb lesz, ha nem szólok egy szót se. A végén még Lucy kicakkozza a hátsómat, azért, mert hátráltattalak a pihenésben és a gyógyulásban.
    Mosolygok, de legbelül sírni tudnék. Ha maradok, az a baj. Ha mennék, akkor meg az. Hogy szeretem? Az meg pláne, tekintve a bonyolult helyzetet. Még jó, hogy ezt nem tudja, vagy legalábbis azt hiszem, hogy nem tudja. Könnyebb így elviselni az egész helyzetet.
    - Tudod, hogy szívesen maradok és nagyon hálás vagyok nektek. De félek attól, hogy csak kárt csinálok.
    Vallom be végül csendesen. Minek szépítsem? Ez az igazság. Eleget idegesítettem már az elmúlt percekben, egy alkalommal több vagy kevesebb.. szerintem már nem oszt s nem szoroz.
    - Ameddig csak akarod.
    Simogatom a kezét, ameddig elérek a székből néha a felkarját is megsimítom. szeretnék az arcához érni, tenyeremet homlokára simítani, mint valami óvó angyalszárnyakat, de a gépektől nem férek oda ezzel az ormótlan kerekessel. Csendben maradok, nem akarom felzavarni. Ha kéri, hogy beszéljek hozzá, akkor Emmyről szólok, hiszen ő az egyetlen olyan téma, amiben szerintem újat tudnék neki mondani. Csak akkor távozom – gurulok ki – a helyiségből, hogyha már a nővérek kitessékelnek, vagy zavarok valami vizsgálatot. Szeretnék minél többet Nate mellett lenni. S ha kimentem, úgy döntök, hogy megeresztek egy hívást Emilynek. Szükségem volna a segítségére valamiben.

    //Én is köszönöm, nagyon élveztem, mint az előzőeket is! Ölelés //
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Jún. 06 2015, 22:17



    To: my best.. Nate



    Izgatott vagyok nagyon, elég nehezen férek a bőrömbe. A nővérpultnál Edith, a kedvenccé avanzsálódott nővérem meg is jegyezte ma már, hogy kissé olyan vagyok, mint akit megcsípett valami, de nem éppen a bekómásító fajtából. Kérdezte is, hogy mi ez a nagy lelkesedés, de nem mondtam neki semmit rá, sőt még le is pisszegtem, amikor eszembe jutott, hogy Nate talán meghallhatja a beszélgetést. Nem akartam, hogy már itt és most a fülébe jussanak olyan dolgok, amiknek nem kellene. Edith ugyan nem értette mi a nyavalya bajom van, de csak mosolyogva ellibbent a dolgára és meghagyta a beteghordónak, hogy ne hagyjanak egyedül a liftben. Aranyos, emlékezett rá, hogy nem szeretem.
    Rámarok a szék kerekére, s elmanőverezem magam Nate szobája elé. Már nem akartam kihasználni Brightot, főképpen mert szerintem szívesebben lenne Lucyval, mint velem, így meg pláne kínos az egész, Lucy meg műszakban van, szóval Nathaniel kénytelen beérni az én nem túl hathatós segítségemmel. Ha ugyan kellek valamiben. Persze nem fogom mondani neki mindezt, mert megint a nyakamba sül a szégyen, hogy lekicsinylem magam, holott csak fecsegnék, mert nagyon szeretek fecserészni, ez a nagy igazság.
    Emmyvel megbeszéltük, hogy találkozni fogunk, majd ezt is meg szeretném kérdezni Natetől. Hogy vajon eljöhet-e hozzájuk, vagy sem. Tudom, hozzánkat kellene mondanom, s nem is esne nehezemre, de kicsit szégyellném magam miatta. Mert megint itt jön képbe a vendégszeretetkihasználás. Rossz utca, bele ne menjünk ebbe se.
    Ujjaimmal ölemben dobolok, ajkaimon mosoly ül. A hajamat befontam – amióta itt vagyok, megismerkedtem a fordított parkettafonással is, s tökéletesen rászoktam. Nagyon tetszik és oltári egyszerűen kivitelezhető is. Végre valami, amit én kontrollálok, a saját dilim. Egész bejön ez a frizurázkodás.
    Várok. Nem mondom, hogy nincs bennem félsz ettől az elhagyjuk a kórház falait dologtól, de majdcsak lesz valahogy, nem igaz?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Hétf. Jún. 08 2015, 21:52



    Lucille
    Heloise



    - Nem tartom valószínűnek, hogy véletlen lenne. – sóhajtok fáradtan. Hosszan nézem Heloiset, mintha a veséjébe akarnék látni, mintha azt keresném, hogy játszik-e velem, de végül csak megrázom a fejemet és úgy döntök, hogy inkább magyarázom a dolgot, semmint félreértse.
    - Úgy értem, hogy nem hiszek a véletlenekben, de ettől persze lehet, hogy léteznek. Nem először szívnám a fogamat egyik-másik miatt, bár tartom, semmi sem véletlen.
    Kicsit talán hosszabban sikerült ebbe belemennem annál, mint amennyire szerettem volna. Nem azért, mert lényeges lenne, hanem azért, mert jó ez, hogy nem Nateről beszélek, hanem kiadhatom énem egyéb részeit is. Fecsegni viszont egy kollégával? Nem annyira kenyerem, legalábbis nem azokkal, akikkel nem együtt voltam rezidens. Valahogy mindig megütöttem a bokám ezelőtt is ezekkel a dolgokkal. Nem Heloiseból nézem ki, hogy rossz szemmel pillogna rám, de a belém ivódott óvatosság, az tényeken felül áll.
    - Az lehet. És öhm.. igen. Ismeretlenül. Bár valamiért olyan, mintha ismernélek. Fura.
    Fejtem ki, mert nem tudom és nem is akarom tagadni. Nesze nekünk, véletlenekről volt szó, hát hajrá. Nincsenek. És a tényeket meg hadd ne akkor tagadjam, amikor amúgy is telve van a fejem a bátyám elleni merénylettel meg legszívesebben elrejtőznék egy csendes kis sarokba bőgni.
    - Persze-persze, bocsánat, túlkombináltam.
    Magam sem tudom, hogy mivel, de ez így kicsúszott. Bólintok és újra köszönetemet fejezem ki.
    - Kedves tőled, köszönöm! Egymásnak vagyunk, szóval tényleg nem vagyunk egyedül.- Nem így értette, de így kell reagáljak rá.
    - Jó éjt, Heloise! – ütközöm meg kissé a francia nevemen, de ha már kollégák vagyunk, simán tudhatja annak ellenére is, hogy itt a Lucyt használom inkább.
    Hagyom, hogy távozzon, s csak akkor borulok le az asztalra, amikor már egyedül vagyok. Átengedem magam az önsajnálatnak, s életemben sokadjára jut eszembe, milyen jó is lenne, ha most felhívhatnám apát. Vagy anyát.. Basszus! És megint bőgök.. csodálatos, mondhatom.

    //Köszönöm! Ölelés//
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Jún. 10 2015, 16:07

    Honora & Nate


    Nem éppen a legjobb beteg díját vinném el, míg felépültem annyira, hogy hazamehessek. Azt hiszem, bőven tanultam ebből és ezentúl talán még türelmesebb leszek a gyógyulókkal szemben. Az aggodalmam azonban nem múlt el se Lucy, se Honora felé. Félek, hogy bajuk esik. Az a konyhai fazon se hagy nyugtot, akit a konyhában láttam. Megkaptam a zárójelentést, éppen az ing ujjába bújnék, amikor Peter megjelenik a kerekesszékkel.
    - Inkább a saját lábamon távoznék.
    Peter válaszul csak a kerekesszék ülésébe mutat, mire sóhajjal, de beleülök, ami nem is megy olyan könnyen. Nem sok holmi van nálam, a papírokat az ölembe raktam a holmikkal együtt.
    Megáll Peter, elém lép, majd lehajol. Érzem, ahogy megigazítja a jobb lábamon a cipőmet.
    Kicsit se vörösödik be a képem a szégyentől. Aztán meg az inget igazítja meg, lévén a bal karom még rögzítve van, hogy nem mozgassam.
    - Kösz.
    Most már át is élem, hogy miként érezhet Honora, eddig csak a fejemmel éreztem együtt vele. Mint ahogy Lucyvel is, amikor az autóbaleset után épülgetett fel.
    - Honora! – egyből észreveszem, ahogy kiérünk a folyosóra.
    Nem vagyok vak az új hajviseletre, rá is siklik a tekintetem, de inkább nehéz megemészteni, hogy én is kerekesszékben vagyok, még ha csak a taxiig is. A mosolyom azonban nem árulkodik erről.
    - Rám vártál? – nem tudok felé hajolni, ezért csak a szabad kezemmel keresem az övét, hogy köszöntsem. – Hívtam taxit, már kint vár. Van kedved velem jönni?
    Ha velem tart, a liftbe bőven ketten is beférünk. A parkoló szintet nyomom meg, mire Peter elégedetlen morgását hallom a fejem felett. Nem akarok a bejáraton kimenni, a taxit lentre kértem. Elég huzavonás lenne a kocsiba szállni, de Peter gyakorlottan megoldja a helyzetet, a sofőrrel együtt. Csak most értem meg, mennyire is mások segítségére lehet szorulni. Csak a kocsiban ölelem át Honorát, már semmi sem akadályoz benne.
    - Köszönöm, hogy elém jöttél. Lucy csak este érkezik haza, van kedved velem tölteni az időt? – most valahogy nem tudok arról beszélni, ami történt, és ami a kórházban, utána. És hogy még mi várhat ránk.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Jún. 10 2015, 19:01



    To: my best.. Nate




    Széles a palettája azoknak a dolgoknak, amiket sokkolóként tudnék megélni. Most égis legelöl áll az a tény, hogy Natet kerekesszékben tolják ki a folyosóra. Nyilvánvaló ennek minden oka, ám mégis, egy pillanatra olyan erővel szorul össze a szívem, hogy majdnem mellkasomhoz kapok. Nem teszem meg, inkább belekapaszkodom a saját székem karfájába, s mosolyt hagyok ajkaimon.
    - Szia! – köszönök rá mosollyal ajkaimon. Egyszerűbb ebbe az álcába bújni, mint kimutatni, hogy milyen komolyan kiakadt a mutatóm. Senkire nem tartozik a nyomorom, meg másnak sem akarok nyomort gyártani.
    - Tulajdonképpen épp csak erre volt dolgom, de gondoltam hogyha már épp itt esz a fene, meg is várhatlak. – húzom az agyát kicsit, mosolyomban csintalanság bujkál. Bólintok mellé természetesen. - Naná, hogy rád!
    Ha nem lennénk akadályoztatva, akkor most a régi énem – ha ugyan emlékeznék rá – kivetülése lenne az, hogy belebokszolok játékosan a vállába, esetleg megcsípem a felkarját, vagy nem tudom. Sem a hely, sem a pozíció, sem semmi nem alkalmas erre, s csak elmém egy halvány zugában fogalmazódik meg a cselekvés amúgy is.
    - Jó tudni, hogy végre eleresztenek innen, mert ez azt jelenti, hogy jobban vagy. Amúgy meg gondoltam, hátha örülnél nekem. – teszem hozzá kicsit csendesebben. Némiképp feszélyez Peter jelenléte, pedig nincsen semmi olyasmi Nate és közöttem, amibe bezavarhatna akárki. A barátok egyszerű csevegését folytatjuk, semmi különlegeset. Bár a különleges is relatív fogalom. Számomra az önmagában a legkülönlegesebb, hogy Natetel lehetek, pont azért, amit megtett már értem, s amire hiszem, hogy emlékszem vele kapcsolatosan.
    - Nagyon szívesen, igen. – bólintok megint. A „hát hova máshová mennék?”-et inkább lenyelem, nem igazán lenne olyan kicsengése, amilyennek szánom, szóval teljesen jogos, hogy nem próbálkozom vele.
    Egyedül félek csak a liftben, így hogy társaságom is van hozzá, nem olyan kellemetlen. Hagyom, hogy Peter betolja Natet, én a magam részéről csak felemelt kézzel, udvarias hárítással jelzem, hogy nem kérek segítséget. Meg kell tanulnom megállni a magam lábán – hangozzon ez akárhogyan – ezt megtanultam éppen itt. Furcsa, hogy egy olyan helyen jött a felismerés, ahol tulajdonképpen mindenkinek megvolt a lehetősége, a szakképesítése és mindene ahhoz, hogy segítsen. De jobb későn, mint soha.
    Nem lesz sokkal kavésbé kínos az eltelő idővel, hogy nem tudok egyedül beszállni egy nyamvadt taxiba se. Az sem vigasztal – hogy is vigasztalhatna? – hogy jelenleg Nate legalább annyira segítségre szorul, mint én. Az ölelést viszonzom és a taxis türelme felé tisztelettel adózom. Azon egyelőre nem gondolkodom hogy keveredünk ki ebből a járműből. Én nem vagyok Peter, nem tudok Natenek segíteni, konkrétan semmiben.
    - Természetesen, igen. Lucy hol van? – ma nem láttam bent, akár műszakban is lehet, nem mindig tudom követni.
    - Nem tudtam nem észrevenni az új gyűrűjét. Lemaradtam valamiről? – szalad ki a számon egy tétova kérdés. Nyilván semmi közöm a családi életükhöz, de ami érdekel, azt általában nem tudom nem megkérdezni. Ez is egy hibám a sok közül.
    - Ha gondolod, nézhetünk filmeket, vagy csak beszélgetünk. Mindegy, csak olyan tevékenység legyen, ami közben tudsz pihenni. – aggódom érte, változatlanul.

    //A kövi mehet haza is már, ha gondolod. Smile//
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. Júl. 17 2015, 00:58

    Dave & Kátya


    Az éjszaka kellős közepén nem sokan szoktak ácsorogni egy kórház  előtt, kivéve hogyha valakijük rosszul van és azt hozzák. De nálam erről szó sincs. A mundanek nem is érzékelnek belőlem semmit, én meg nem figyelek rájuk. Csak úgy leragadtam itt.
    Elmentem, hogy megcsináltassam a tükröt. Biztos vagyok benne, hogy a hiánya feltűnt már Davenek, de valahogy nem észrevételezte. Oké, van másik, varázsoltam a helyére, szóval azért annyira csak nem kellene hiányozzon, de az alakja és úgy az egész nem illik a fürdőszobába. S mivel varázslattal az istennek nem sikerült leakasszak egy az eredetivel megegyezőt, kénytelen voltam felkeresi emberi álcámban egy kivitelezőt. Minekután pedig megcselekedtem, mit megkövetelt a haza, elcsattogtam fekete-arany magassarkaimon a kórházhoz. Csak úgy. Puszta érdeklődésből.
    Már-már undorral szemlélem az épületet és nem értem, hogy Loss hogy képes egy ilyenben dolgozni. És nem csak ő. Mondjuk ha munkáról lenne szó, akkor engem sem riasztana ennyire, de van a fejemben megannyi olyan kérdés, ami ehhez - vagy épp egy ilyen - az intézményhez köthető és remélem, hogy mindegyikre "természetesen nem" a válasz.
    Látszik, legalábbis én már láttam, s kiugrasztottam vele Davet az ágyból, hogy mondja, ugye hallucinálok. Nem mondta. A tökéletesen lapos hasfalamnak már most annyi, pedig még csak ruhátlanul és akkor is csak elég diszkréten fedezhető fel rajtam a változás. Erőteljesebben, mintha mundane lennék, bár ezt nem tudom. Gőzöm sincs az egészről. A lényeg, hogy annyira nem dőltem a bicskámba, még majdnem az összes szűk ruhám is rám jön, szóval adtam a hiúságomnak, s az üvegeshez is úgy mentem, mint aki bálba készül. Testre simuló, pezsgőszín ruhában, hozzá arany nyaklánccal, mely fekete kövekkel kirakott.
    Leülök a kórházbejárónál az egyik padra, jobb lábamat lustán keresztbe teszem a balon. Vajon Davidnek leesik, hogy itt keressen - egyáltalán keres-e úgy, hogy kora reggel indultam el otthonról, s azóta nem jelentkeztem - vagy ez lenne az utolsó hely, ahol megtalálna? Perverz mód kíváncsi vagyok rá, ami azt illeti.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. Júl. 17 2015, 19:29


    To Kátya    


    Kátya dühét előbb érzékeltem, mint a másféle tükröt. Főként azért, mert a lakk technikája egészen más, mint amit én raktam fel. Nem kérdeztem és nem faggattam, pusztán aggódtam kettejükért. Nem akarom, hogy megint ugyanazon menjen át, amin nem olyan rég.
    Félálomban érzékeltem, hogy nincs mellettem, és kis idővel, ahogy kinyitottam a szemem, az érzékelésem be is igazolódik. Nincs mellettem. Nem ellenőrzöm, hogy merre jár, neki is megvan a saját élete. Várok egy ideig, de nincs változás, és mivel vészt sem érzek, csak ezek után kelek fel sóhajjal. Beletúrok a hajamba, majd magamra veszek valamit. Nem kerestem egész nap és nem is jelentkezett. Egyre többször néztem fel a munkából, és mivel órát nem teszek a műhelybe, ezért csak az ablakon bámultam kifelé. Végül este már nem érdekelt, a vacsora is kihűlt.
    Kilépve az utcára a megérzéseim után haladok. Ha baj lenne, érezném, valami egészen mást érzek. A motort veszem elő inkább, és azzal fordulok ki ismét az utcára. Körözök pár tömbnél, míg végül megérzem azt a finom szálat, amely mentén elindulok, magabiztosabban, mint eddig. A kórház parkolójában állok meg, leállítom a motort, majd gyalog indul el, amerre érzékelem.
    Leülök mellé a padra, nem szólok hozzá. Nem tudom, miért van itt és nem tudom, mit akar, és azt sem tudom, hogy akar-e mellettem lenni. Hogy itt legyek. Hallgatok, remélve, hogy elmondja, ami a szívét nyomja.


    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Pént. Júl. 17 2015, 21:55

    Dave & Kátya


    Nem akartam sem a dühről, sem a csalódottságról, se semmi másról regélni neki. Éppenséggel nem is a csók ténye tartott vissza, hiszen nem én adtam, hanem én kaptam és érzelmileg nem tántorított el David mellől. Sokkal inkább az volt a bajom, hogy megint elpuhultnak éreztem magam, hiszen régen soha nem érdekelt, ha keresztülgyalogoltam valakin, most meg kifejezetten rosszul esett.
    A padtámlának dőlve ülök még mindig, elmosolyodom, ahogy mellém keveredik. Ezt a motorozását valahogy sosem bírtam megszokni, szerintem nem igazán illik hozzá, bár szexinek szexi, szó se róla. A warlock sok mindent hall, sok mindent lát, s nem kellett előttem megálljon ahhoz, hogy tudjam mivel jött ide.
    - Egészen hamar ment. - mosolygok rá.
    Oldalt fordulok, hogy ráláthassak az arcára, ajkaimra szemtelen mosoly kúszik.
    - Üdvözölni nem illik a menyasszonyodat, ha megérkezel mellé valahonnan? - teszem fel a kérdést, s egyértelmű, hogy csókra gondolok. Nem esne nehezemre kezdeményezni sem, de úgy hol maradna a játékosság?
    Persze ez kétélű kard, lévén én meg nem mindig köszönök el tőle, ha lelépek otthonról, a szememre vetheti. Lenne rá válaszom, de nekem mire nincs?
    - Ugye tudod, hogy én ezt.. - húzom el a számat az orrunk előtt betolókocsizott, várandós nő láttán. Az az álca szépsége, hogy nem vakít el, mi mindent látunk, de minket senki érdemtelen mundane. - ..semmi esetre sem vagyok hajlandó egy mundane fertőtengerben kivitelezni?
    A megfogalmazásom éppen olyan, amilyen a pánikrohamom volt. Hozzá-nem-értő. Mintha valami épület megkreálásáról beszélnék. Messze van, de inkább a tilalmakat tisztázzuk előre, akkor legalább egy körben kidühönghetem magam.
    - Na mindegy, nem lényeges. - legyintek - Rendeltem vodkát Moszkvából. Hazamegyünk? - kérdezem. Nyilvánvalóan nem a hazaút szépségéért jut eszembe, pláne ha már így a vodkát emlegettem.
    - Vagy sétálnál?
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Kedd Júl. 21 2015, 21:24


    To Kátya    

    Sokkal nehezebb megállni, hogy segítésként ne lessek bele valakibe, aki fontos számomra, és szeretném, ha boldog lenne. Nem kutakodok Kátyában, az érzelmeiben, amennyi érkezik felőle, az éppen elég ahhoz, hogy tudjam, nem éppen a legjobb hangulatban van. És az ok nem én vagyok, nem érzem, hogy felém irányulna.
    - Békén akartalak hagyni, hogy szólj, mikor érkezésed lesz hozzá.  – fordulok szintén Kátya felé és a szemeibe tekintek. Kezem az arcára, majd a nyakára simul, végül az ajkaira adok egy csókot.
    A jelenet felé fordulok és végignézem, ahogy eltűnnek a bejárat mögött, aztán Kátyára tekintek.
    - Nem muszáj itt. – felelem halkan.
    - Elmehetünk Idrisbe is, vagy ahol megfelelőnek találod. Akárhol. Csak neked legyen jó.
    Közelebb húzódom hozzá és átkarolom, magamhoz vonom egy kicsit, de ha érzem, hogy nem akarja, akkor csak átölelem.
    - Vodkát?  – hökkenek meg.
    - Ugye, nem akarsz alkoholt inni? Inkább sétálunk. – állok felé s nyújtom a kezemet felé.
    - Ha már itt vagyunk és jó az idő, használjuk ki. – mosolygok rá.
    Tisztább levegőjű parkok felé irányítom magunkat, nem bírom a rossz levegőt és csendesebb is van. De a legfőbb indok, hogy Kátyának jó legyen.
    - Valami más is bánt. – simítom meg hüvelykujjammal a kezét.
    - Nem faggatlak, ha szeretnéd elmondani, akkor majd elmondod.

    [/color]
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Kedd Júl. 21 2015, 22:29

    Dave & Kátya

    - Nem akarom, hogy békén hagyj. - fordulok felé, elnyíló ajkaim közül a simítására sóhaj szakad fel, mely csókjába olvad bele.
    A bizonytalanság ráncokat csal homlokomra. Végül saját tehetetelen tanácstalanságomon csak fel kell kacagjak.
    - Nem tudom hol lenne megfelelő. De itt nem. - jelentem ki kategorikusan. Kritizálni mindig könnyebb, s a nemeket kimondani. Már legalábbis ebben a helyzetben mindenképpen. Az meg a másik - amit nem mondok ki - hogy reménykedem abban, hogy majd Dave lesz az kettőnk közül, aki jobban tudja nálam, hogy mi és merre való megfelelőképp ebben az egész gyerekkérdésben. Ha rajtam múlik, ott kő kövön nem marad, annyira értek hozzá.
    - Tudja valaki? - teszem fel a nagy kérdést és kivételesen nem reménykedem semmilyen válaszban, csak kíváncsi vagyok.
    David vállának döntöm fejemet, kissé lejjebb csúszva a padon ültemben. Nem zavar, hogy esetleg ez szoknyában és mélyen dekoltált holmiban milyen képet mutat. Csak ő lát, ő meg ismer. És amúgy is magamutogató fajta vagyok.
    - Már miért ne? - tart igen rövid ideig, épp a visszakérdezésig a kényelmi pozícióm. Feljebb ülök, oldalvást fordulva nézek David arcára, mint aki szellemet lát.
    - Mi bajom lesz tőle?
    Az ego az ego, ez vagyok én. Az egy dolog, hogy tudom: gyermeket várok, de ez a "nekünk" még nem kúszott elmémbe. Az meg meg sem fordul a fejemben, hogy áldott állapotban nem kellene alkoholt fogyasztani.
    Elfogadom a felém nyújtott kezet, kecsesen és ruganyosan kelek fel a padról, s sorolok be David mellé. Én ajánlottam a sétát, van kedvem hozzá, így nincs ezzel semmi bajom. Kéz a kézben indulok el vele, s hagyom, hogy vezessen, amerre csak akar.
    - Érezted már azt.. - kezdek bele a felütése után kis, haragos sóhaj kíséretében - ..hogy valakinek nemet mondani fáj a lelkednek? Nem is konkrétan a nem ténye miatt, mert a nemet őszintén mondod, mert a nem az nem. Hanem csak úgy azért, mert tudod, hogy a másikat megbántod vele?
    Próbálok rébuszokban fogalmazni, de végül úgy döntök, hogy leszarom a finom célzásokat és kimondom úgy ahogy van.
    - Azt hiszem kakukk az együttműködésnek a manhattanivel. Neked se javaslom, hogy a társaságában időzz, mi vagyunk a cipő a tyúkszemén, hiába mondta, hogy az ajtaja nyitva áll. - elhúzom a szám. A történtek óta nem mondtam ki hangosan, hogy mit is tapasztaltam Chris irányából akkor és ott. - Szerelmes belém. - jegyzem meg szárazon, de mégis benne az "íme, ez bánt" tényével. És nem azért, mert gyengéd érzelmeket táplálnék Chris irányába. Davet szeretem és ha ezt meg fogja kérdőjelezni valaha, akkor vakabb, mint a sokéves átlag. Az zavar, hogy szemétnek kellett lennem valakivel, aki pedig segített nekem, akinek David megmentését köszönhetem. És sok minden mást is. A csókról egyelőre nem számolok be, bár nem titok. De ennyi sokkoló igazság elég volt egyszerre. Megvárom, hogy Davenek van-e hozzáfűznivalója ehhez. Valami. Akármi. Csak ne kelljen ilyen kínosan éreznem magam..
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Csüt. Júl. 23 2015, 21:50


    To Kátya    


    [color=lightgreen] - Akkor nem hagylak. – suttogom még bele a szavakat a csókba.
    Azt szeretném, hogy jó legyen Kátyának. Sosem voltam erőszakos, sokkal inkább alkalmazkodó.
    Hagyom gondolkodni, de úgy vélem, hogy még van időnk erre. A nevetését mosolyogva nézem, de értetlenül. Érzem a zavarát, a kuszaságot benne. Kezem a tarkójára csúszik, s nekidöntöm a homlokom.
    - Meg fogjuk találni a legmegfelelőbbet. – nyugodt a hangom és csendes. [color=lightgreen – Nem kell aggódnod ezen. [/color]
    A hír óta nyugodt és nyugtalan vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy gyermekem lesz. Hogy bízhatok abban, tudok családot alapítani. Túl gyengének gondoltam magam. Még most is annak gondolom magam.
    - Igen. Én. – nem tudom pontosan, mire kérdez rá, kiérezni szeretném, de éppen Kátya az, akinél nem szeretnék kukkolni, meghagyva neki a magánszféráját. Így is a kapocs, amely nem létezik ilyen formában egy párnál sem, nyomába se érhet a parabatai és a többi ilyen mágia, minden gát nélkül áramoltat Kátya felől érzelmeket. Őt.
    A helyezkedését segítem, a dekoltázsba belelátok, és... már nem kapom el pirulva a tekintetem. Ez Kátya, ő Kátya. A karjaimban.
    - Neked nem feltétlenül. A gyereknek igen. – komoly a hangom. Nem hiszem, hogy ennyire ne értene ehhez.
    Kezem a derekán, karom a hátának döntve és egyszerre lépek vele, egyforma távban.
    Érzem, hogy most következni az, amiért valójában „nem volt” otthon. Végighallgatom. Aztán néma maradok, mert hallani akarom teljes egészében. Tudom, hogy Kátyának a rébuszok helyett inkább a nyakába borítás megy. Tehát történt valami. És érzékenyen érinti, hogy megbántott valakit. Magamban elmosolyodom. Büszkén, meleg mosollyal, de cseppet sem öntelten.
    Hogy aztán meglepetten hallgassam, s tegyem össze magamban az érzelemmorzsákat és a történeteket. Felszisszenek, ahogy összerakódik teljes képpé, s a szavai is megerősítenek ebben. Aztán megértően hümmentek és válasz közben az ajkaimmal is hozzájárulok ehhez.
    - És visszautasítottad. – megsimítom a hüvelykujjammal a derekát.
    - Másokat is visszautasítottál... vagy nem. –  ez a része nem tartozik rám, érezhető a hangomon, tovább is haladok szavakkal.
    - Nem ez bánt téged feltétlenül csak... ha jól érzem. – nézek rá. Közben haladunk, nem álltam meg.


    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Csüt. Júl. 23 2015, 23:34

    Dave & Kátya

    Felsóhajtok. Van bennem bizonytalanság, s meg kell állapítsam, hogy a félelemnek nagyon rossz íze van. El is fintorítom tőle orromat.
    - Majd igyekszem nem aggódni. Egyébként ez egy szar érzés. Utálom, hogy megtanultam azt is, hogy milyen nem csak miattad aggódni, hanem más miatt is.. - húzom el a szám. Ez nem vád, nem azt jelenti, hogy nem aggódnék Davidért vagy valamilyen kifacsart módon nem esne jól aggódnom akár a leendő gyermekünkért. Ám ettől még hányok az érzéstől.
    - Nem így értettem. A családodból tudja-e bárki? - értem ezalatt úgy cuzámmen az angyalságot. Nekem nincs kinek elmondanom, neki talán van. Remélem, hogy van, mert az azt jelentené, hogy a szemét apja után visszafogadták a normális keretek közé. De nem akarok rossz érzést okozni neki, így mélyebben nem merülök a kérdezgetésbe.
    - Ne röhögtess már! - akadok meg ezen. Sose gondoltam erre így. Amennyire elszégyellnem kellene magam, annyira felbőszülök egy pillanat alatt, hogy aztán ingoványos mélységekbe süllyedjek alá érzelmileg.
    - Mindig azt hittem, hogy a mi ereinkben vodka csörgedezik. Anyám sosem volt az az önmegtartóztató típus.. - vonogatok vállat. Egyébként hihet amit akar, halványlila gőzöm nincs attól mit szabad egy állapotos embernek - pláne egy warlocknak - vagy mit nem. - Egyéb jó hír? - sóhajtok fel beletörődötten. - Ugye tudod, hogy akkor neked kell innod helyettem? Momentán lószart sem érnek az egyéb ivócimborák.. - nem mintha lennének - úgy, hogy csak ők ihatnak én meg nem.
    Nem tudom magam sem, hogy ez komoly elvárásom-e David felé, vagy csak vicceléssel próbálom elvenni annak az élét, hogy gyermekügyi analfabéta vagyok.
    - Vissza hát. - csattanok fel hevesen. - Mégis mit gondoltál, hogy nem teszem?!
    Egy pillanat alatt a magas C-n vagyok, s még megbánni is elfelejtem, annyira belelovalom magam. Idegesen túrok bele hajamba, mintha egyszerre zavarnának a tincsek. Rosszul érint a téma, már csak azért is, mert David nagyon téved, soha senkit nem kellett visszautasítsak az életben. És azért is, mert ezzel a megjegyzésével valahogy arra is célozhatott, hogy nem hitte komolyan azt, hogy valaha visszautasítanék valakit csak azért, mert vele vagyok. Pedig senki nem kell nekem rajta kívül.
    - Vagy nem. Előtted nem, azóta meg nem volt senki, akit vissza kellett volna utasítsak.
    Őszintén szólva amióta Davevel vagyok el se tudtam képzelni, hogy nyithat felém valaki, hiszen annyira bezártam magam ebbe a szerelembe, hogy úgy éreztem teljesen burokban vagyok. Kellemes, tökéletes burokban, a régiként és mégis másként. És különben pedig engem nem igazán szoktak szeretni. Dave az első ebben is.
    - Ez nem arról szól, hogy valakinek a szexuális közeledését kellett elutasítsam. Megcsókolt, de nem ez a lényeg. Én csak.. - égnek emelem tekintetemet, tehetetlen dühömben felrobbantok tőlünk nem messze egy utcai lámpában világító égőt. - Senki nem szeretett több száz évig. Sose fenyegetett az a veszély, hogy szeressenek. Te vagy az első, aki nyitott felém ilyetén és nem is kell más. De tudom milyen érzés nemet hallani a magunkfajtának, s tudom azt is, hogy azzal a nemmel ellentétben amit én kaptam, ez amit ő kapott örökre szól. - idézem fel az eperfás futásunkat. Meghatározó élmény marad mindig is, keserédes. És én Chrisnek csak a keserűt tudtam adni hasonló helyzetben. Nem tudom valaki érti-e. Nem azt bánom, hogy nem szeretem, hanem hogy ő szeret, s nekem meg kellett bántanom.
    Lesütöm szememet, dühösen fújok egyet, próbálva lenyelni az érzelmeket, melyek kavarognak bennem. Felpillantok Davere, tekintetét keresem, hogy rabul ejthessem azt.
    - Azt hittem gyűlöl, s igaztalanul szemét velem, hát jogalapot éreztem rá, hogy utáljam. De sosem utáltam. Hálás voltam neki, pedig egy fajtabélinek sem voltam soha. Úgy érzem, hogy nem illik rá haragudnom, amiért ezt elrontotta, de.. most kiderült, hogy nem ő volt a szemét, hanem én. Így, hogy megmutattad, hogy nekem is van lelkem.. nos így fáj parasztnak lenni azzal, akinek a párom életét köszönhetem. Minden szarságot félretéve azt hittem, hogy a magunk bizarr módján, de barátok lehetünk valaha az öröklétben. Utálom, hogy átérzem a fájdalmát, amit a belérúgásom okozott. Hogy a francban lehet úgy élni, hogy mindig érzed ezeket? Kőszívű picsának lenni sokkal könnyebb volt.. - a végére ismét csak a szájhúzás marad. A lélek dolgairól igazán nehéz beszélnem még mindig. De már összeállhat Daveben a tükörtörős kép is. Lábat törölni a világba nem is olyan vicces dolog minden esetben. És utálom, hogy meg kellett éljem ezt.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Júl. 26 2015, 20:37


    To Kátya    


    Elkomorodok a válaszra. Nem akartam akarata ellenére megváltoztatni Kátyát és mégis megtörtént.
    - Sajnálom. – szomorúvá válik a hangom.
    A kérdésre megrázom a fejem. Nem tudja senki, nem kérdezte senki én pedig nem mondom el. Nem tudok hazudni, de hallgatni igen. Ha nem kérdeznek, nem mondom el, ennyire egyszerű.
    Mindenhová nézek, csak Kátyára nem. A kifakadása ismét szomorúvá tesz, de egyúttal érzem azt is, hogy a megnyilatkozása erről mindenképpen az, hogy szeretné a gyereket. Ezért elmosolyodom, amikor közli, hogy nekem kell innom helyette.
    Csak behunyom a szemem, ahogy a dühe megcsap, nem szólok semmit, amíg nem higgad le. Meggyengül ugyan addig a kezem és a karolásom, de tovább lépkedem.
    - Nem dönthetek helyetted, az érzelmeidben pedig végképp nem. De jól esik. – adok egy puszit gyorsan a szájára, mielőtt ismét valamit kimondana.
    A következőkre azonban megállok és vele szemben fordulok. Nem azért, mert nem értenék vele egyet. Hanem mert nagyon is odafigyel másokra Kátya, az érzelmeikre.
    Két kezemmel simítom meg a haját, majd a homlokom döntöm az övének.
    - Csodálatos vagy, Kátya. – halk a hangom.
    - Sosem voltál érzéketlen mások iránt, csupán azt hitted, ha keményen odavágsz mindenkinek mindenért, akkor téged nem tud senki megbántani. Igenis értesz mások nyelvén és azzal, hogy ez történt, még jobban megismerhettelek.
    Veszek egy újabb levegőt, de figyelemmel hallgatom. Érzem, hogy szükségét tartja kimondani, és szeretném, ha kimondaná.
    - Azért történt így, mert ugyanolyanok vagytok ezen a téren. Inkább vagdalkoztok, csak hogy védjétek magatokat a saját érzelmeitek elől, hogy ... ahogy te mondtad: ne fájjon. Nem tudni, melyik helyzetben mi a legjobb megoldás. Chris így döntött, hogy védje magát, de elsősorban téged, hogy ne hozzon helyzetbe téged.
    Megsimítom az állát, majd a vállán át a hátára csúszik a kezem.
    - Nem mindig sikerül... – mosolyodom el. – Emlékszel, diliflepni... és a többi. És sosem voltál kőszívű picsa. – felemelem a fejem, felfelé tekintek sokat sejtetően, majd mosollyal fordulok félig felé.
    - Fújós vadmacska inkább. – majd felé fordulok és egy nagyon rövid csókot lopok tőle, majd magamhoz vonom.
    - Szeret téged és te is őt. Különben nem lettél volna olyan vele, amilyen. – talán még ő sem jött rá, de talán ideje van...


    Ajánlott tartalom

    Re: Kórház


      Pontos idő: Kedd Dec. 18 2018, 19:29