Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Long Island villa
by Emanuel de Medici Yesterday at 23:03

» Játékostárs kereső
by Paola Seton Yesterday at 22:00

» Paola Seton
by Admin Yesterday at 21:15

» Folyosók
by Connor Shayeh Vas. Dec. 16 2018, 23:10

» Fangtasia
by Jazz Quinn Vas. Dec. 16 2018, 22:14

» Elkészültem!
by Paola Seton Vas. Dec. 16 2018, 21:28

» Theo szobája
by Theodore Miles Montgomery Vas. Dec. 16 2018, 21:10

» Barclays Center
by Theodore Miles Montgomery Vas. Dec. 16 2018, 20:56

» Cox professzor irodája
by Brian Cox Vas. Dec. 16 2018, 20:38

» Jazz lakása
by Jazz Quinn Vas. Dec. 16 2018, 19:00

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    Kórház

    Share

    Kórház

    on Szer. Jan. 14 2015, 19:24

    First topic message reminder :

    Leírás később
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Júl. 26 2015, 22:33

    Dave & Kátya


    - Mit? - szalad fel szemöldököm, majd sóhajtva legyintek is amolyan "áh, hagyjuk!" módon. A sajnálomjai mindig olyasmikre utalnak, amiktől a hajam égnek áll, szóval annak érdekében, hogy ne bántsam meg, inkább megpróbálok megtanulni nem belemenni. A tekintetem azért üzeni a "Ne sajnáld!"-ot, bőszülten és könyörgőn is, de nem mondom ki. Inkább lapozok másfelé.
    - Szégyenből, félelemből, vagy csak azért, mert jogosan azt gondolod, hogy lófasz a seggükbe és semmi közük hozzá? - teszem fel a kérdést. Egyelőre nincsen semmi érzelmi töltete, bár minden opcióhoz tartozna, de nem töltöm meg semmivel. Majd a válaszától függően esetleg, bár az is tény, hogy ismer nyilván már annyira, hogy tudja hová tenni a mihez mit gondolok effektusomat.
    - Némi helyeslés jólesett volna, de a hallgatás beleegyezést jelent. - vonom meg a vállamat. Lemondó sóhajjal kísérten ciccegek, végül megtorpanok egy kis időre, csak hogy megölelhessem Davidet. Futó csókot lehelek ajkaira, s már indulunk is tovább azon az érzelmi hullámvasúton, amin általában utazunk. Forrongok, őt pedig megfojtom vele. Gratulálhatnék magamnak hozzá, de már az sem megy.
    - Hol van ebben a csoda? Szemét voltam, bár ha innen nézzük jah, csodásan mocsok vagyok. Rajtad kívül mindenkitől elvárom, hogy így aposztrofáljon, szóval köszi a lelki segedelmet, valahol nagyon hangyányit jobban érzem ettől magam. - próbálom elviccelni, mert bár szeretem ha dicsérnek és könnyed "naná"-val szoktam tudomásul venni, most ez annyira nem ült számomra. Nem tudtam vele a poénkodáson kívül - akármilyen keserűre sikerült is - mit kezdeni.
    - Szeretlek David! - döntöm megsemmisülten homlokomat az övének, belesóhajtok szavainak értelmébe. Megismert? Nem tudom. Én sem ismerem ebben magam, de elképzelni sem tudom, hogy lehettem akkora barom, hogy nem mondtam el neki azonnal. Hiszen együtt vagyunk egyek, s ha már én nem értek a saját lelkemhez, legalább fogadjam el azt, hogy ő igen.
    - Feldughatja magának a döntését. - fújom fel az arcomat. Lám, ez vagyok én, megint könnyebb támadni, pedig épp az imént picsogtam azon, hogy megbántani Christ milyen rosszul esett. Inkább a csókba feledkezem, ha futónak is szánja, nyújtok rajta, ezzel hálálva meg a szavait, s azt, hogy van nekem.
    - Hogyhogy én is őt? - felvonom szemöldökömet. Hirtelen erre nem akarok mit mondani, mert csúnyán odatolnék egy ugyant meg egy bizonyt.
    - A diliflepnit szóba ne hozd megint, mert megeszlek reggelire. Vagy vacsorára.. bár.. - élvetegen nyalom meg alsó ajkamat. - ..utóbbit el tudnám képzelni azért. Ez nem vodka-effektes elgondolás, ugye? - kérdezem. Biztos vagyok benne, hogy érteni fogja a kérdést. Az egy dolog, hogy állapotosan nem ihatok, de a szex.. annak más lapra kell tartoznia, főleg az elején. Egy félszeg ugye azért kihallik hangomból, mielőtt visszatérnék a szeret-nemszeret témára nagyon komolyan, kilépve a pikáns viccelődés falai közül.
    - Ahogy ő szeret engem, úgy én sose vágytam őt szeretni és nem is szeretem. Ellenben.. - sóhajtva húzom el a számat - ..ha ez a barátság, amit érzek iránta, akkor az egész barátság intézménye mondjon fel és dőljön romba. Cseszhetem, hogy barátként szeretem-e vagy sem. Elbaltázta nekem..
    Mélyen remélem, hogy a szeretéssel nem arra akart nekem célozni, hogy én és Chris, valaha.. felpofoznám megint, ahogy az eperfás kiránduláskor, az halálosan biztos. Szeretet és szerelem két igen külön intézmény, ennyit még én is tudok. És David a társam. Ha tetszik neki ha nem, ha mellettem marad, ha nem, a lelkem társa hosszú életem esetleges végéig ő lesz. És nem kell más, más nem érdekel. A barátságról meg dunsztom sincs. Sose voltam barátaim..
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Júl. 29 2015, 20:43


    To Kátya    


    Akár tiltja, akár nem, akkor is ki fogok mondani sajnálomot, ha úgy érzem, ez a helyes. Ezt senki sem tilthatja meg nekem.
    - Egyik sem. Nem érdekli őket. – és talán ez a legfájóbb, s tudják ők is. Az érdektelenség azt jelenti, hogy nem jelentek számukra semmit. De talán jobb is így. Békén hagynak legalább minket.
    A ciccegésre is mosolygok, meghagyom ebben. Vita lenne a vége, pedig csupán annyi az egész, hogy mindketten nagyon szeretjük egymást. És ez boldoggá tesz.
    - Ne szapuld magad, oké?! – hirtelen csattanok fel. Ritkán szoktam, de most elönt a méreg egy pillanatra. Becsukom a szemem, egy pillanatra csendben maradok.
    - Nagyon szívesen.
    Megsimítom a hátát, majd a derekánál ismét megáll a kezem.
    - Én is szeretlek, Kátya.
    Muszáj vagyok nevetni a felfortyanására. Hiába tagadja, igenis fontos neki Chris. És egészen biztos vagyok abban is, hogy bár vagy megfojtanák egymást fél perc alatt, vagy... nagyon is összeillenek. Belefeledkezek a csókba, akarom érezni.
    Nyitva hagyom a kérését, lévén, ő maga is nyitva hagyja. Mert tudom, hgoy tudja a választ.
    A flepni az életem része lesz, mégis elmosolyodom, ahogy megnyalja az ajkát és végül felteszi a kérdést.
    - Ez nem. – húzódik szélesebb mosolyra a szám, s adok ajkaira egy csókot.
    Hogy kimondjam Kátya kérdéseire a választ, Chrisre fogom hagyni és Kátyára. Ez a kettejük dolga.
    - Fontos neked, hiszen akkor nem foglalkoznál vele ennyit. Ez jó kezdet barátságnak, úgy vélem. – aztán, majd eldöntik.
    - Szeretlek.... – döntöm ismét a fejem neki. – És ideje enni is. Nálunk? Kettesben... hármasban? – javítom ki a végét.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Júl. 29 2015, 23:41

    Dave & Kátya


    Nem tiltom, csak megérteni nem tudom. Felfogni igen, de az nem jelenti azt, hogy érteni is. Ehhez szerintem mindenkor más szinten fogunk mozogni. Lelkileg. Vagyis a lélek értelmi részében. Akármiben. Nem lényeges, csak az, hogy tudom, hogy bár megmagyarázza, úgysem fog átjönni teljes mértékben az egész. Ezért is legyintettem le őt.
    - Menjenek a picsába. Ennyit a kedves testvéredről, aki annyira odavolt attól, hogy mennyire nem vagyok hozzád illő, s hogy félt tőlem. - forgatom meg a szememet. Nem voltam soha vak, mások ellenszenvére semmiképp. Az egy dolog, hogy sosem frusztráltam magam miattuk különösebben, de ettől még ott voltak, s észleltem őket. Ha nem beszéltem erről ennyire nyíltan, akkor is. Remek támadási alap volt mindegyik, ha a megfelelő helyen használtam. De most mintha, nem is tudom.. mintha nem is engem sértene az érdektelenség, hanem a bennem élő olyan részt, amit még eddig nem tapasztaltam. Hogy is fogalmazzam? Az anyát, talán. Hiszen az egy dolog, hogy mi nem érdekeljük őket, de hogy a gyermekünk? Undorítóan szentimentális lettem ebben a pár szívdobbanásban, hányingerem is támad magamtól.
    - Hogy az a rohadt élet! - csattanok fel felcsattanására válaszul mérgesen, de a végét el kell nevessem. A felháborodásom ahogy jött, úgy távozik is. Belenevetek a kettőnk között feszülő, nem túl nagy távolságba. - Szépen vagyunk. A végén még tanulsz tőlem valamit? Nem ez lett volna az első, amit tanítani akarok neked, de meg kell valljam eléggé megmozgat a határozottságod..
    Mondhatnám azt is, hogy felizgat, de az olyan meztelen lenne. Így sokkal finomabban, pikánsabban igaz, s célzatos.
    Nem osztom a véleményét, még csak gondolatban sem. Nem illek össze mással, csak vele, s hogy miért? Mert nem illek össze vele sem. És ez hozott össze bennünket, hogy más mint én, hogy olyat mutatott nekem, amit nem ismertem. Sosem volt unalmas és soha nem is lesz az. A hülyeségeken tehát túlléphetnénk. Tagadni nem fogok olyat, ami nonszensz, s ami szóba se kerül. Csak azt tudom mondani - ahogy tettem is az előbb - ami tény. Szeretem. És ezen felül a közös gyermekünket várom, feláldozva minden szabadosságomat ezzel, minden elvemet. Nem kényszerből, szerelemből. De ezt senki más nem tudta volna nálam elérni, ebben biztos vagyok.
    - Akkor jó! - kacsintok rá, csók után csók, ezúttal szenvedélyesebb, mint ahogyan az előbbibe mentem bele. Nem szégyellem magam, amiért "nem tudok leakadni" róla. Nem is akarok. És igen, a nap bármelyik pillanatában képes lennék felfalni, illetve felkorbácsoltatni magamat vele. Ilyen a jellemem, s ezen elég fordított világ lett volna, ha csökkent az iránta érzett szerelmem.
    - Nem az. És nem is lesz az. Nem akarok találkozni vele, nem kívánok a lelkén táncolni. Fejezet lezárva, meghagyom nektek az üzletelést. - válaszolok. Ez nem azt jelenti, hogyha valami érdekem úgy kívánná, akkor ne keresném fel Christ soha az életben. De bár nem sokat tudok a barátságokról, azt gondolom ettől függetlenül, hogy ez nem táptalaja. Így teljesen logikusnak gondolom szavaim.
    - Hármasban. - elnyammogok a szón, majd elvigyorodom. Tenyeremet David nyakának oldalára simítom, hüvelykujjammal megpiszkálom fülcimpáját mintegy.. nem, nem véletlenül. - Tudod te milyen bizarrul jól is hangzik ez? - engedek meg magamnak ennyi boldogságpamacsos megjegyzést. Részemről mehetünk haza, a bólintásom jelezte egyetértésemet.

    //Ha gondolod, akkor folytathatjuk ott, vagy kezdhetünk újat, hogy idősíkban legyünk. Akárhogy is, ebben a topicban köszönöm, nagyonnagyon Szívek//
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Aug. 02 2015, 15:40


    To Kátya    


    - Attól még a testvérem. – jegyzem meg csendesen. Nagyon rossz, hogy úgy alakult, ahogy és ezért már nem is erőltetem a találkozásokat. Jobb így. Pedig nagyon szerettem volna, ha megismerik egymást.
    A felcsattanására elhallgatok, majd elmosolyodom a nevetésére.
    - Pedig ilyennel is rendelkezem. Csak ritkán alkalmazom. – tekintek a szemeibe.
    Nagyon sokat jelent, hogy szeretné Kátya a gyermeket. Még mindig úgy gondolom, hogy sokkal többet áldoz fel magából a gyermekért, mint én. És nem tudok ezért elég hálás lenni.
    - Rendben. – igazítom meg a haját és nekidöntöm a homlokom. Nem szeretném felizgatni, de nem csak, mert várandós. Nehéz az, ami kettejük között van és nagyon is jól kezelik, nem szeretnék még jobban belekavarni. – Egyet ne felejts. Chris mindig segített...
    A fülbirizgálásra szélesen elmosolyodom és átkarolom, közben már használom a képességem.
    - Gondolom, nem szeretnél motorozni. – suttogom felé hajolva. A következő pillanatban már nem is vagyunk ott.

    // Szintén nagyon köszönöm Szívek //


    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Aug. 05 2015, 02:27

    Daddy & Me
    Music: Wait and heal


    Szinte már a kórházban élünk. Amióta nem ébred fel, nem tudok hazamenni innen, pedig Hansnak nem jó, ha egy kórházban tengeti napjait. Ezért voltam az, aki felajánlotta, hogy Caseyvel felváltva vigyázunk majd a kicsire, hogyha apa maradni szeretne, megtehesse. És rá is vigyázni kívánok, mert a gyerekeknek ez a dolguk, a szívben született kötelességük, mely nem kényszer, csak lélekáramlás. Hiszen amíg nekünk volt szükségünk rájuk, ők ápoltak, s ápolnak életük végéig. Sose viszonozható, s nem is ezért csinálom.
    - Hoztam kávét. - nyújtom át az otthonról hozott, Starbucksos termoszomat apának. Ha anya kórtermében találom, akkor ott, ha a váróban, akkor pedig amott. Akárhogy is, de odahajolok hozzá, hogy adjak neki egy puszit.
    - Van változás? - kérdezem szinte megszokásból. Állítólag normális, hogy így van egy ideig. Gyógyul. Azért tartották a műtét után mesterséges kómában is. De már "az ő döntése", "ő nem áll készen", ahogy az orvos fogalmazott. Persze csak fél füllel hallhattam, velem nem beszélt.
    Szeretném tudni az igazat, de nem vagyok benne biztos, hogy meg fogom hallani. Hogy reménykedem-e? Ki ne reménykedne? A édesanyám fekszik magatehetetlenül, s nem bírnám ki, ha el kéne veszítenem. Mégis, valahol próbálom felkészíteni magam arra, hogy miképp lesz, ha mégis megtörténik. Talán kegyetlenség, de ez a felnőttséghez hozzátartozik.

    @ Dress: kevésbé vidám arccal
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szer. Aug. 05 2015, 23:17

    Carlmichael család - A baj jobban összeköt, mint a nyugalom.

    *Már nem sebbel-lobbal érkezik, mint tette első alkalommal, amikor szembesült a helyzettel. Ő maga sokat szelídült az elmúlt napokban - már nem tudja számon tartani, mióta van New Yorkban, egy ideje biztosan. Párszor felhívta Carment, de még mindig képtelen volt arra, hogy beszéljen is az asszonyhoz. Ha őt ez csalódottá tette is, nem mondta ki, csak szokása szerint kitöltötte a saját csevegésével a kissé egyoldalú alkalmakat. Jó pár embert - és farkast, árnyvadászt, tündért, meg ki tudja, még miféle szerzeteket - ismert már meg itt, azonban ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy otthon tudja érezni magát. Ahhoz kellett volna valaki, akihez igazán közel áll. Kellett volna a nővére.*
    *A nővére, aki elhallgatta előle, hogy baj van, aki nem avatta be, hogy műtétre készülnek rajta. Akiről szinte fű alatt kellett megtudnia, hogy kórházban van. Eleinte dühös volt emiatt, most már inkább csak szomorú. És persze próbálja titkolni, mint mindent. Hiszen nincs más választása ebben a még-mindig-új életben, hiába javult a helyzet elképzelhetetlen mértékben Kingsportból elkerülése óta, nem mer bízni ebben. Vannak mélyre ivódott leckék. Az érzések nem valóak egy magafajtának - ez is közéjük tartozik. Meg aztán, ő épp csak ismét találkozott a nővérével, akiről mit sem tudott sok éven keresztül. Mi ez ahhoz képest, amin a családja - mármint a valódi, az, amelyet ő választott, nem csupán beleszületett - élhet át? Jobb nem belegondolni. Debbie pedig próbál a támaszuk lenni, legalábbis ez az elhatározása. Hogy mennyire megy... az jó kérdés. Egyelőre annyi biztos, hogy sütött-főzött nekik. Minden féltését, szeretetét, törődését, amije van és amire emlékezni képes a múltból, próbálta belesűríteni abba, amit a konyhában alkotott, ha már másféle alkotásra nem nagyon képes. Hasznosabb, mint ha egy csokor lufival állítana be, nemde? Néhány cédulát előre megírt, már csak azért is, mert mindkét keze tele van a műanyag dobozokkal, amikor beóvakodik, és legnagyobb örömére Reinaldot és Claire-t is az ágy mellett találja. Futó mosollyal köszönti őket, aztán elkezd lepakolni, s amint teheti, már nyújtja is át nekik az előre megírt cetlit.*
    "Sziasztok! Gondoltam, most nincs erőtök főzőcskézni is, szóval hoztam mindenfélét, remélem, szeretitek." *int kissé szerencsétlenül a dobozok felé, mindegyikre pedáns alapossággal celluxozta rá, hogy mit tartalmaz. Ahogy, véleménye szerint, Dee elvárná. Levestől a sültön és köreten át salátáig és desszertekig minden akad, mint a búcsúban. Az elmúlt tizenhat óra termése. Még jó, hogy vérfarkasként kicsit jobb az állóképessége, mint korábban, így nem dőlt ki a maratoni konyházás végén. Óvatos arckifejezéssel figyeli a család többi tagját, nem tudván, mit engedhet meg magának, és mit nem, miközben egy másik, szintén előre megírt cetlit tart fel, ami a jegyzettömbön van, nem merte letépni, mintha azzal valami véglegesen elromolhatna.* "Van valami változás?" *mint rokon, a kórház is megadná neki az infót, de jobban örülne, ha nem kerülő úton kellene megtudnia mindent...*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Aug. 08 2015, 19:37


    Gonna be fine




    Nem tudom, hogy tudják-e mi is az az állapot, amiben lebegek éppen. Szívesen mesélném el nekik, hogy nem kell félniük, egyszerű tudomány az egész. Hat óránál tovább tartó, folyamatos eszméletlenségi állapot, melyben igazából nem érzem rosszul magam. Teljesen érzéketlen vagyok, inadekvátan reagálok a fény-, fájdalom- és hangingerekre, nem alszom, de nem is vagyok ébren. Nem álmodom. Nincs ebben semmi filmes klisé, nem nézem őket kívülről, se felülről. Nem vagyok mellettük és nem próbálom őket megérinteni. Vagyok is és nem vagyok.
    Felteszem, hogy a műtétem jól sikerült, de nem tökéletesen. Viszont élek, ezt nem szabad elfelejteniük. Lélegzem, habár van benne némi gépi segítségem, de már nem annyi, mint az első héten. Nem vágyom semmire, mert nem tudok magamról, nem tudok róluk. Nem vagyok szomorú, nem érzem csapdában magam. Ott, ahol vagyok nincsen semmi, hát nem érdemes úgy gondolniuk rám, mint aki valamerre kóborol és majd hazajön. A szervezetemnek idő kell ahhoz, hogy felépüljön, s talán nem is fog teljesen. De dönteniük kell majd, s ezt a döntést nem tudom helyettük meghozni. Ha tudnám, akkor sem tenném. Reinald tisztában van azzal, hogy mit írtam alá. Ha a testem felmondaná a szolgálatot, akkor nem kívánom, hogy újraélesszenek. Nem akarom gépeken lógva tölteni az életem. Én élni akarok, nem meghalni. De van különbség élet és vegetatív állapot között. ezért írtam alá a műtét előtt azt a bizonyos papírt. És annak idején pedig azért nyilatkoztam arról, hogy halálom után szervdonor kívánok lenni, mert hiszek a tudományban. Nem a jó cselekedetek iránti vágy vezérelt. Csak a csupasz észérvrendszer. Ha lehet valakin segíteni, segítsenek. Amíg orvosilag lehetséges, nem állok az útjába senki életének. Életének. Nekem még megvan, de vajon meddig? Nem rajtam múlik. Nincs hova küzdenem. A gyógyulásom ezen szintje nem tudatos. Csak vagyok, amíg lehetek. És nem vagyok mégsem sehol.

    //Kómás állapot időtartama: mától számított 4 hét. Várható ébredés: szeptember 8. (dobás)//
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Szomb. Aug. 08 2015, 20:31

    Claire - Deborah és Denise

    Mondhatnák, hogy érzéketlen férj vagyok, aki nem naphosszat gubbaszt a felesége ágya mellett a kórházban, aki éppen kómában van, egy nagyon komoly műtét után. A férj mellett azonban három gyerek apja vagyok, akinek a háztartást is el kell látnia, és csoportvezető, akit nem várnak meg a bűnöző azért, mert éppen a felesége mellett gubbaszt.
    Dolgozom, Hansra vigyázok, aki szerencsére egészen jól feltalálja magát, és nem engedem, hogy lássa így Deniset. A lányok segítségét nem győzöm meghálálni, de tudom, hogy a családfő én vagyok, támogatnom nekem szükséges őket. És meg is teszem, minden erőmből.
    Ugyanakkor, a napból két, egyenként egy órát, Denise mellett töltök. A megszokások emberei vagyunk, most sincs másként. 9-10 délelőtt és 16-17 délután. Nem tiltottam meg a lányoknak, hogy bejöjjenek. Felnőttek, ebben már ők döntenek. Hans még kicsi, és elfogadja, hogy anyukája egy konferencián van, és dolgozni.
    Munkából jöttem, öltöny-nyakkendő. A folyosón ülök, az orvos jelentését emésztem. Minden egyes apró változást elraktározok és utánanézek. Mint ahogy a betegségének is és a magándokinak is, mert nem hagytam, hogy olyan sokáig húzza a kivizsgálásokat. Nem lazítottam meg a nyakkendőt, még kifelé megy a tartás műsor, ennek megfelelően viselkedem.
    Láttam a papírokat, amiket Denise aláírt. Teljesen egyetértek velük. És egyben apró miszlikre szaggatnám. Ha önző lennék. Ez azonban az ő élete, az ő döntése. A legkevesebb, hogy pontról pontra betartom. Addig pedig láthatatlanul szétrágom magam, tartva attól, hogy az egyik orvosi jelentés romlásról, tartós rosszabbodásról ad hírt. Nem fogom tudni feldolgozni, de fel kell dolgoznom, mert egy családot hanyagolnék el. Nem búcsúztam el Denisetől, ezt én kértem, lévén nekem is lehetnek jogaim és kéréseim. Ezzel akartam kifejezni azt, hogy visszavárom az életbe.
    És igen, beszélek hozzá. Az orvosi tanulmányok tömkelege elég bizonyíték nekem arra, hogy hallanak ilyenkor, hát beszélek. Mintha otthon lennénk, és a napi dolgokat beszélnénk meg egymással. Még ha egyoldalú is ez a beszélgetés.
    Már korábban meglátom Clairet, és felé fordulok a folyosó székén, ahogy közeledik.
    - Köszönöm. – átveszem és megkeverem. Keserűen szeretem, de attól még forró az ital. Viszonzom a puszit, majd megrázom a fejem.
    - Az állapot stabil. Olyan, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Ami azért bíztató.
    Deborah is berobog, és muszáj vagyok megmosolyogni az igyekezetét. Jó látni, hogy igyekszik megtenni mindent. Azt, hogy mi a baja Denisenek és mi vár rá, a nejemre bíztam, tudtam és tudom, hogy ezt egész végig ő akarja a kezében tartani. A véleményem azért elmondtam azzal kapcsolatban, hogy a nővére, és joga van tudnia a húgának. Még akkor is, ha tudom, hogy ezzel is hasonló véleményen vagyunk.
    - Szia Deborah. – nem állok fel, csupán a pakolást figyelem. Majd betesszük a hűtőbe, most nem vagyok éhes, de azért kérdőn nézek Clairere.
    - Nagyon köszönjük, de te is éhes lehetsz. – nyújtok felé egy dobozt, amiben köret és hús van.
    - Változás nincs. Ami azért bíztató. – tekintek Deborahra.
    - Nyugodtan menjetek be. – már voltam benn, de még jegyzetelem a kapott információkat és még szándékszom bemenni.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Aug. 09 2015, 00:47

    Aunt, Daddy & Me
    Music: Wait and heal


    - Nincs benne cukor. - szólok reflexből. Aztán rájövök, hogy mindig megkeveri, a forróság miatt. Vissza már nem vonom, de tovább nem ragozom ezt a kérdést.
    Mosolygok, mert nem szeretném, ha apa szétcsúszottnak látna. A kedvéért lemostam még a vastag, fekete szemceruzavonalat is szemeimről, mert Casey megjegyezte, hogy megint elszaladt velem a ló és sajnos most nem lázadónak tűnök tőle, hanem gyászolónak. Pedig anya még él. Nem akartam, hogy apa is erre a következtetésre jusson, ezért történt a sminklemosás.
    - Apa..
    Függőben hagyom, némi feddés van hangomban és annak a ténye, hogy nem vagyok már kislány, nem kell etessen. Végül elszégyellem a végét és nem folytatom azután sem, hogy üdvözöltem volna Debbie nénikémet.
    - Szia! - köszönök rá, s egy mosolyt is kap mellé. Szeretem, hogy itt van, hiszek benne, hogy anya is örül neki. Annyira mások, de nem számít. Testvérek, majdnem mint mi és Casey. Már csak a bátyjuk hiányzik.
    - Felhívtátok őt is? - teszem fel a kérdést, aztán rájövök, hogy nem mondtam kiről van szó.
    - Donovan bácsit. - Debbieről apára, apáról Debbiere nézek.
    - Tudja egyáltalán, hogy anya beteg?
    Nem tudom azt mondani, hogy beteg volt. Hiszen még mindig az, akármennyire is gyűlölöm még a gondolatát is ennek.
    - Te is jössz? Még csak fél öt. Otthon átnézhetjük a papírokat.
    Nem annyira naiv a felajánlás, mint amennyire annak tűnik. Szeretnék célozni ezzel arra, amit már mondtam párszor. Jogunk van tudni, hogy mi áll az orvosi papírokon. És egyébként figyelmességgel is telve vannak szavaim. Hisz ismerem apa rutinját. Napi két óra. És a köztes időben csendben emészti magát. Ha bevallja, ha nem. Valahol nem normális ez így, de mint ezt csináljuk.
    - Állítólag hallja, ha beszélünk hozzá. Mondjak neki valamit, Debbie néni? Ha leírod, felolvasom. - teszem hozzá. Nem fogok erőszakoskodni, nem tudom miért nem beszél. Nem vájkálok ott, ahol nem illene.

    @ Dress: kevésbé vidám arccal
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Vas. Aug. 16 2015, 20:22

    Carlmichael család - A baj jobban összeköt, mint a nyugalom.

    *Tétován pillant egyikről a másikra, s helyezi át testsúlyát is ekként egyik lábáról a másikra, helyben toporogva, kissé zavartan. Nincs itt annyi ideje, hogy belesimuljon a család életébe, rutinjába, hát még ebbe a helyzetbe. Jelezte Reinaldnak, hogy ha bármiben tud segíteni nekik, szíves örömest áll rendelkezésükre. Mindeddig sem a férfi, sem a lányok nem álltak elő semmi efféle farbával, talán ezért is önállósította magát Debbie. Nem szeretné haszontalannak érezni magát, márpedig ebben a helyzetben... tulajdonképpen mindenki az. Még az orvosok is, bármilyen fájdalmas is erre gondolni. A gyógyulás most már csakis Denise-en múlik, senki és semmi máson. De közben a családjának mégis élni, túlélni kell valahogyan. Maga miatt Debbie nem aggódik különösebben, hiszen neki sok szempontból könnyű már a dolga, sokkal jobb, mint odahaza, s a vele történtek fényében magabiztosan kijelentheti, hogy túlél mindent, amit kell. Nem örömmel, és nem feltétlenül maradandó károk nélkül, de túléli. Akármi jön. De hogy Claire-ékről, vagy akár Reinaldról elmondható-e ugyanez... nem ismeri őket eléggé, semhogy meg tudná ítélni. Carmennel egyelőre nem tudatta a jelenlegi helyzetet, az asszony mit sem tud a pillanatnyi kálváriáról, és amíg el nem dől, mi lesz a folytatás, addig Debbie nem is tervezi eloszlatni a tudatlanságát. Vissza úgysem mehet hozzá, a Praetorban eléggé nyilvánvalóvá tették, hogy Kingsportnak a közelébe sem mehet. Ideiglenesen? Vagy soha többé? Arról már nem szólt a fáma, a lány pedig nem kérdezte. Különben sem gondol ilyesmire: egyelőre itt a helye, Dee-vel és az ő családjával. Tetszik ez a Praetornak vagy sem, le van ejtve.*
    *Miután mindenkit mosollyal köszöntött és mindent lepakolt, és ha van rá érdeklődés, megmutogatott, leül a páros közelében, de nem túl közel. A minimum kartávolságot megtartja, részint udvariasságból, részint önvédelemből, részint a másik fél szempontjából sem tartaná biztonságosnak, ha bárkit ennél közelebb engedne magához. Nem bízik a farkasban, még mindig, talán soha nem is fog. Fejét rázza a megjegyzésre, halványan elmosolyodik. A dobozhalomra mutat, ujját a szájába véve imitál kóstolást, aztán megrántja a vállát, és ismét a fejét ingatja. Ezzel feltehetően egyértelművé teszi: a főzőcskézés, kóstolás bőven elég volt neki, rendes étkezésre ezután már nem is nagyon vágyik. Nem véletlenül mondják, hogy a szakács jóllakik már az illatával is... mondjuk, egy farkas ezt nem teheti meg, de lényeg, ez mind a családnak van, nem pedig magának. Akkor egészen más érzelmekt sütött volna bele, nem ilyen pozitívakat.*
    *Claire szavaira kissé összerezzen, majd felé fordulva vesz egy mély lélegzetet. Kinézetre nem tudná megkülönböztetni az ikreket, de második találkozásukkor legnagyobb meghökkenésére azt vette észre, hogy az illatuk alapján egyáltalán nincs nehéz dolga velük. Teljesen különböző aroma lengi körül őket, ami önmagában nem lenne nagy etvasz, vagy ahogy Dee mondaná, ez csupán tudomány, de az a tény, hogy ilyen erőteljesen veszi mások szagait, már annál furább Debbie-nek. Viszont jól jön ahhoz, hogy ne keverje a lányokat, szóval igyekszik rugalmasan kezelni. Mint a benne zajló változásokat általában. A Praetor és Ada Mae legalább annyit elértek, hogy már ne görcsös pánikkal figyeljen mindenre, ami a szervezetében zajlik.* "Én biztosan nem beszéltem vele... sem" *írja le a lánynak, s ajkába harapva ellenáll a késztetésnek, hogy bármi mást hozzátegyen. Nem tudja, mert nem volt idő igazán belemenni a "beszélgetéseik" folyamán, s mert nem kérdezett rá egyszer sem, hogy nővére milyen viszonyt ápol jelenleg a családjával. Amikor Debbie levált róluk, a bátyjukhoz fűződő viszony egyik lány esetében sem volt a legfelhőtlenebb, Denise előbb rágta volna le a saját karját, semhogy segítséget kérjen Donovantól, nem engedte volna a büszkesége. De hogy azóta mi történt? Azt Claire és Reinald sokkal jobban tudhatják, mint Debbie. Aki egyelőre még a visszatértét sem osztaná meg a család többi tagjával, hiába tudja, hogy a végtelenségig nem rejtőzködhet előlük... sem.*
    *A tájékoztatásra hálásan biccent Reinaldnak. Ambivalensen viszonyul ehhez az információhoz. Részben örül neki, természetesen, hiszen azt mutatja, hogy nincs romlás, hogy Dee még megvan, s bármikor felébredhet, legalább az orvosok szerint. Ám benne van a másik véglet is. Hogy bármikor megtehetné... de mégsem tette meg. Még. Eddig. Azonban Debbie nem hajlandó másként gondolni erre, mint ideiglenes állapotra. Hogy az ő nővére ne gyűrjön le valami betegséget? Nevetséges elképzelés. Nem ismert nála erősebbet sose. Talán ezért maradt távol tőle ilyen hosszú ideig? Nem akart a szeme elé kerülni, mert nem volt olyan erős, mint ő, helyette megfutamodott annak idején a családi helyzettől. Tulajdonképpen mindig ezt csinálták ők ketten. Denise szembenézett vele, bármi jött, Debbie ellenben szedte a sátorfáját, és továbbment. Talán épp itt és most lenne ideje megállnia. Talán...*
    *A lehetőségre nem mérlegel, rögtön feláll. A nem-megfutamodás egyik lépése az is, hogy bemegy hozzá. Nem először. S miközben Claire mellett halad, nem tud ellenállni a késztetésnek. Általában szereti elkerülni a testkontaktust, de most mindkettejüknek szüksége van rá, s különben is... szeretne támasz lenni a lányoknak, jobb nagynéni, mint eddig lehetett. Hát finoman végigsimít Claire fedetlenül maradt karján, ezzel életében először megérinti az unokahúgát. Aztán már húzódik is arrébb, mintha tartana a megtorlástól, ami ezért a merész cselekedetért jár, s a szobában már ismét kartávolságon kívülre helyezkedik. Az asztal mellé, hogy könnyebben, és ezáltal gyorsabban tudjon írni, amennyiben szükséges. Újabban az ezzel kapcsolatos szabályain is lazított valamelyest, már nem csak a tényeket hajlandó lekörmölni, bár még mindig nem lett bőszavú ettől függetlenül. De az apró lépések is sokat számítanak. A felajánlásra somolyogva bólint. Ezzel a ténnyel ő is tisztában van, ám nem hisz benne. Ezért is mert idebenn megszólalni, amikor egyedül volt vele. Ám az akkori szavait és beismerését senki orrára nem fogja kötni. Ám most elgondolkodik, mi elég személyes ahhoz, hogy jelentsen is valamit a testvéreknek egymás között, ugyanakkor személytelen is eléggé, hogy kiadja.* "Mit szólnál ahhoz, hogy... hogy megmondd neki, hogy alig várom, hogy megmoshassam a haját" *idézi fel kedves gyerekkori emlékét, a közös fürdőzéseket. Dee is imádta, amikor Debbie gondoskodott róla, legalábbis a hugica így emlékszik vissza erre. Más családokban talán az idősebb vezeti be a kisebbet az öltözködés, sminkelés, et cetera világába, náluk azonban Debbie-t érdekelte mindez először, s rohant felfedezéseivel a nővéréhez. S kinthogy közös élmény volt, mindketten élvezték, ha privát szépségszalonná vált egy-egy délutánra a fürdőszoba, hiába lett volna önmagában annyira idegen ez Dee-től. Kellemes emlék, miért ne idéznék fel... Tudja, hogy időbe fog telni, míg a műtét miatt leborotvált haj visszanő, de idejük lesz, ebben bízik. Majd némi töprengés után újra körmöl:* "És málnás szörpöt fogunk inni közben" *teszi hozzá, szintén testvéri hagyomány volt ez. Még az alkohol megengedése előtt. Átnyújtja a letépett papírt, aztán újabbra firkál.* "Kérlek, mondd, hogy a málnaszörp hagyományát átadta nektek is a testvéreddel!" *érdeklődik halvány mosollyal. Ha már így alakult, kihasználja az időt és lehetőséget, hogy megpróbáljon egy kicsit... érdeklődni Claire (és a család) iránt. Ez nem azt jelenti, hogy ne törödne Denise-zel, a nő felé eső kezét azonnal megfogta, amint elhelyezkedett - ez is mutatja, érintéstől való irtózása mennyit enyhült, mióta a városba érkezett -, de így, hogy nincs vele egyedül, sok egyebet nem tehet.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Kedd Aug. 25 2015, 19:40

    Deborah - Claire - Reinald

    - Nem gond, köszönöm. – mosolygok rá.
    Nem a fánk evő típus vagyok, ha munka van, csak azzal foglalkozom. Észreveszem a smink hiányát. Biztosan sírt, amit nem fogok megtiltani neki és senkinek sem. Kell a szívnek, a léleknek, még ha éppen Denissel együtt nem éppen ilyenek vagyunk, másoknak nem fogjuk megtiltani.
    - Jó-jó. – teszem le a dobozt inkább, nem akarok vitát. Majd eszik, ha éhes lesz.
    - Igen, fel. – bólintok. A család az család.
    – De megtiltottam neki, hogy idejöjjön, tudod, milyen anyátok. Majd ha hazajön. – mert haza fog jönni, nem is lehet másként. – Igen, tudja.
    Azt viszont szeretném, ha Debbie is megnyugodna és a lányok is, még ha az ideg meg is ez közben, mert aggódom. Nagyon aggódom. Nem vagyok ragaszkodó típus, Denise azonban a lelkem másik fele, és az évtizedek alatt egymáshoz csiszolódtunk. Nem tűnhet most el, amikor már nyugodtabb vizekre evezhetnénk.
    - Már átnéztem. – és tudom, hogy azért kéri, mert szeretné, ha mellette, vele lennék. A mosolyom, amilyen röviden, annyira szívből érkezik feléjük. A családom. Debbie is oldódott, pedig mi igazán nem azok közé a családok közé tartozunk, akik nagyon nyíltan kimutatnák a szeretetüket. Annál szilárdabb hátteret adunk mindenkinek, mert ez a család feladata.
    Inkább beszélne hozzá, mint írna. Nincsenek ellenérzéseim azzal kapcsolatban, hogy írásban kommunikál Debbie. Csupán felesleges dolognak tartom, ha valakinek van hangszála és tudott beszélni, akkor az funkcionál, tehát használja. Az érzelmek sosem voltak az asztalom, faktorként vontam be a nyomozásba is.
    Hagyom, hogy ketten körbevegyék Deniset, Claire mellé, mögé állok, közelebb Denise fejéhez. Málnaszörp... egy újabb rövid mosoly Deborah felé, köszönetképpen. Nem tudok mit mondani, nem a szavak embere vagyok. És úgy érzem, most jól jönne, ha csak egy kicsit jobban az érzelmek és szavak mestere lehetnék.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Csüt. Okt. 08 2015, 20:56

    Aunt, Daddy & Me
    Music: Wait and heal


    Másra sem vágyom kevésbé, mint a vitatkozásra, bár lehet, hogy legalább elterelné a gondolatainkat, ami hasznos lenne. Nem tudom. Igazság szerint semmit sem tudok, semmiben sem vagyok biztos és nem remélek semmit sem. Mert a remények mindig megcsalnak, s talán kegyetlenség, de jobb felkészülni a legrosszabbra, mint csalódni a végén.
    - Tudom, hogy milyen, de ilyesmit megtiltani nem lehet, apa. Nem szép. Hogy venné ki az magát, hogyha majd Hans nagy lesz, s történik vele valami, akkor a felesége kitilt Caseyt vagy engem az életéből? pláne úgy, hogy.. Nem fontos. Am igen, Debbie néni, nem úgy értettem, hogy beszéltél volna vele.
    Megrázom a fejem és inkább nem fejezem be. Már csak azért se, mert Hansnak sem szeretnék önbeteljesítő jóslatot generálni, s azért se, mert nem akarom kimondani, hogy any ahaldoklik. Pedig a nyelvem hegyén van, de azt taultam tőle, hogy amit nem tudok biztosan, arról ne beszéljek. És orvos nem vagyok, így hallgatok.
    Deborah nénikémhez intézendő szavaimban sincs semmi bántás, egyszerűen csak nem akarom, hogy azt érezze: kényszeríteni akarom arra, hogy beszéljen. Sose tenném, bár szerintem anya megérdemelné, hogy a húga kinyissa a száját. Én legalábbis bármit - még ezt is - megtennék Caseyért, sőt, Hansért is. De nem vagyunk egyformák és pálcát törni nem fogok.
    - És nekem is szabad? Caseyvel?
    Lovagolom meg a papír témakörét. Közben pedig Debbie néni irományát veszem kezembe, megmaradva az írásra alkalmas alkalmatosságoknál.
    Rámosolygok, amikor megsimogat, s ha nem húzódik el olyan sebesen, akkor megszorítom a kezét. A rokonom, s mindenkit képes vagyok szeretni, miért lenne ő más? Segítenék is neki, ha hagyná, ha beavatna, ha nem lennék hozzá mindenki szemében gyerek. Hiszen anyáék csak beavatottak, de én a része vagyok a rendszernek. Talán tudnék újat mondani.
    Elmosolyodok a képtelen, nem ideillő, de végtelenül kedves mondaton. Közelebb hajolok anyához, mintha csak bizalmaskodnék vele, az ágy szélére támaszkodom és megsimogatom a haját.
    - Debbie néni pont a hajadról beszélt. Alig várja, hogy megmossa a hajadat. Emlékszel milyen volt, amikor még megtehette?
    Én nem tudom, erről anya sosem mesélt, de igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne legyen esti mese íze a szavaimnak, hanem élhető legyen a stílusom is.
    - És persze lesz málnaszörp is, amint felébredsz.
    Arról tudom, hogy szereti, én is imádom, s bár az ízlés nem rokonság dolga, mégis azt vallom, hogy tőle örököltem ezt a szeretetet.
    Felnézek Debbie nénire, még mindig nem tágítva anya mellől.
    - Át, igen. Elmeséled hogy alakult ki ez nálatok?
    Anya is mesélte már, de mindig szerettem egy történetet több aspektusból meghallgatni. S míg beszélek, finoman kinyúlok apa keze után. Szeretnék kapaszkodni belé egy kicsit, de arra is vágyom, hogy ő érezze: támaszkodhat rám, ahogy Caseyre is. Amíg anya nem tudja támogatni, mi akkor is itt vagyunk neki.

    @ Dress: kevésbé vidám arccal
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Kedd Okt. 20 2015, 23:27

    Carlmichael család - A baj jobban összeköt, mint a nyugalom.

    *Claire korrigálására csak mosolyog, és nem fűz hozzá semmit, de reméli, hogy ez a meleg gesztus elég lesz ahhoz, hogy megértesse: ő sem szorosan véve a beszédre felelt, hanem a kommunikációra, mint olyanra. Két évtizedig megvolt a családtagjai nélkül. Nem akkor szeretne találkozni velük, amikor épp "nehéz időszakon" megy keresztül, hanem akkor, amikor már túl van rajta. Mert a vérségi kötelék nem vész el, de attól még ismeretlenné váltak a mögötte meghúzódó emberek, s ismeretleneket nem traktálunk a problémáinkkal. Ha már képes lesz ő adni nekik valamit a visszatérésével, na, Debbie majd akkor szeretne ismét teljesen élni ezzel a lehetőséggel.*
    *Csak addig pillant fel a férfira, amíg Reinald is belép mögöttük a kórterembe, aztán már kapja is el róla a tekintetét. Nem igazán tud mit kezdeni a férfival, s ezért a legkézenfekvőbb megoldást választotta: kerüli, amennyire jelen helyzetben lehet, s úgy intézi, ne kelljen vele kettesben maradnia. Eddig nagyjából sikerült. Ám ennek ellenére - vagy épp ezért? - feszültebb, ha a családfő jelen van, s most sem tud úgy ellazulni, mint ha Claire-rel és Denise-zel hármasban lehetne a szobában. Persze, kettesben lenne a legjobb, de az a helyzet, hogy a jelenlévők közül - önmagán kívül - Reinald az, aki miatt biztosan nem fog most szót kiejteni a száján. Még ha önmagával hajlandó is megharcolni a nővére kedvéért, azt nem ilyen közönséggel vállalná be. Bár ezt nem gondolja végig ilyen tisztán és pontosan, mindez csupán homályos érzések és késztetések formájában csapódik le számára, s leszoktatta magát róla, hogy az ilyesmit közelebbről piszkálgassa, vagy talán inkább leszoktatták, hiszen a bundások között az ilyesmi mindig rosszul végződött, Debbie pedig megtanulta értékelni a két vihar közötti csendet és nyugalmat.*
    *Claire-re nézve kicsit olyan, mintha Dee-t látná, bár nem tudná megmondani, hogy ez az elképesztő hasonlóság vajon kívülről vagy belülről fakad. Persze valószínűleg mindkettő, hiszen a valódi világban elég ritka a csak fekete-csak fehér szituáció. S nem azért nem avatja be a lányt, mintha gyereknek tartaná - a hozzá hasonlók vajon voltak valaha gyerekek? -, a probléma Debbie-nél van, ő az, aki képtelen segítséget kérni. Vagy akár beismerni... bármit. Hogy megtörtént mindaz, ami? Hogy szüksége lenne a segítségre? Valószínűleg mindkettő. De az itt töltött idő eredményeképpen már képes arra, hogy ne reagáljon heves rémülettel, amikor Claire viszonozza a simogatását, sőt, még egy vérszegény mosolyt is tud adni a szorításért cserébe. Senkinek nem kell tudnia, mekkora lépés ez a nőnek. Hallgatja a lányt, ahogy az anyjához beszél, aztán már körmöli is a választ.*
    "Ó, több gyökere is van. Először is, mindig nyafogtunk, hogy alkoholt ihassunk, szerintem ez egy pubban nem meglepő. Persze nem kaptunk, én legalábbis nem emlékszem, hogy kaptam volna, talán Donovan igen, de ő fiú volt, őt másképp is kezelték. Szóval elő kellett állni olyan itallal, ami helyettesíti nálunk az alkoholt, és a piros szörpök lettek a fő helyen, merthogy az majdnem úgy néz ki, mintha vörösbort innánk. A málna viszont elég későn jött be. Akkoriban még inkább helyi- és idénygyümölcsöket lehetett használni. Talán hatéves lehettem, amikor a szüleink, mármint a nagyszüleid, először rendeltek be málnát, mert a különböző gyümölcsborokkal kísérleteztek. Én viszont nem tudtam, hogy mi a cél, csak azt láttam, hogy tele van a konyha az előkészítésre váró málnával... szóval felbíztattam a testvéreimet, és rászabadultunk a készletre. Fél nap alatt majdnem az összeset megettük, a végére tulajdonképpen már mind undorodtunk az egésztől, de tovább cukkoltuk egymást, úgyhogy úgy voltunk vele, hogy ha kipukkadunk a végén, akkor se maradunk szégyenben... na, erre a kollektív rosszullétre rontott be a nagymamád, és első körben mindenkire ráhúzott a fakanállal, és aztán sem kérdezett, lévén elég nyilvánvaló volt a történet. A maradék málnából bor helyett inkább szörpöt csinált, és mivel látni se akartuk, egy hónapig csak azt ihattuk. És mire annyira megszerettük, hogy az már szinte függőségnek számít, elfogyott az összes málnaszörp, amit készített. Onnantól minden nyáron rendelt friss málnát, de már csak akkor kaptunk, ha jók voltunk. Vagy ha lenyúltuk magunknak. Ez utóbbiban, szerénytelenség nélkül állíthatom, igencsak jeleskedtem..."
    *Végig mosolyog írás közben is, s akkor is, amikor nézi, ahogy Claire (és a válla felett, feltételezhetően, Reinald is) elolvassa a történetet. A cetli aljában virít a kérdése is.* "És nálatok? Van valami hozzá kapcsolódó történet?"

    //Bocsi a késésért és a rövidségért!//
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Csüt. Nov. 05 2015, 21:47


    Denise – Debbie - Clarie

    - Anyád kérése. – zárom le, a vita nálunk sosem volt színtér.
    Főként most sem. A vita sosem feszültség levezető, inkább generál. És a hideg logika emberei vagyunk és nem is fogok nagyon változni.
    - Sajnos nem. Felhatalmazással tehetem én is, és még így sem kaptam meg a teljes anyagot. – az orvosi titoktartás éppen olyan fontos, mint a rendőri etikett. – Amit lehetett, azt már elmondtam.
    Viszont tudom, hogy nem vagyunk egyformák. A lányok sokkal több érzelmeket visznek bele a kommunikációikba, és nem is akartuk lenyesni Denissel.
    Olvasom a sorokat, és Denise hangja csendül vissza bennem, ahogy a történet körvonalazódik. Tudom, hogy szeretik egymást és fontosak egymásnak. Jelez a csipogóm, megnézem a számot.
    - Folytassátok, azt hiszem, később megyek ma haza, kicsivel. – a főnököm hívott, az pedig kényes ügyet jelent. – Vigyázzatok magatokra.
    Nyomok puszit Claire feje búbjára, majd megsimítom Denise kezét, végül Debbire mosolygok. Távolságot tart, hát megadom neki.
    - Találkozunk otthon.
    Csak a folyosón veszek mély levegőt és adom le a mappát az ügyeletes nővér kezébe, hogy az irodába siessek.

    //Időben már kicsit előrébb haladtunk, ezért részemről zártam, köszönöm a játékot! wow //
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: Kórház

    on Kedd Aug. 09 2016, 19:40

    Carrie-Anne és James ©



    Ha kívülröl látnám magamat, egészen jókat nevetnék magamon. Mint egy sci-fi, vagy egy ER-sorozat részben fekvö beteg. Mindenhol csövek, ki vagy be, már nehéz eldönteni. Ott is. Pittyegés helyett szinuszgörbéket látni a monitoron, mely a szívem állapotát hivatott jelezni. MÉG élek. Elég rendesen megdolgoztak a dokik azért, hogy ez így is legyen. Jó pár órája alszom, altatnak, ezt látván megfelelö kezelési módnak, s lassan ébredezni fogok.
    Inkább repedtem, mint törtem, no és zúzódtam. A reflexeim, a hosszú és kemény kiképzés adott elönyt, az élet melletti maradásban. Mütétek ugyan nem várnak rám, ám az orvosi diagnózis kisebbfajta pihisorozatot írt elö, míg a sérülések jelentösen helyrejönnek. Valamint kikezelnek a lehetséges függésemböl, amit nem más adott, mint az alattomos fegyver. A késen ugyan nem kábítószer volt, mégis, olyan anyag, amely, ha nem végez veled, szép kis függöséget tud okozni, már olyan kis mennyiségben, mint amit én kebeleztem be. Szuper alvilági dolog, de nem nekem.
    A külsö világ lassan tolakszik be a tudatomba, hogy aztán egy erös hullámzás után kényszert érezzek kinyitni a szemem. Csak az egyiket tudom, a másikon hütötasak van, mint ahogy azzal vagyok jó pár helyen körbebugyolálva, a lázat és a zúzódást levivendö.
    - Hogy mit mondtál? – mintha valaki a közelemben beszélt volna és talán hozzám is, amiröl szépen lecsúszhattam.

    Re: Kórház

    on Hétf. Jan. 16 2017, 00:09

    avatar
    Nathaniel Eryl Deschamps

    Faj : Mágus
    Rang : Tanítvány
    Kor : 37
    Foglalkozás : Idegsebész

    Re: Kórház

    on Hétf. Okt. 01 2018, 00:48

    A kis várótermi büfében ülök. Fázok. Az elmúlt órák könnyeit a napszemüvegem takarja. Pedig minden gyönyörűen indult.

    Izgatottan fogom a kezembe a síró kis csomagot, aki azonnal elhallgat, ahogy, a kezembe veszem.
    - Kiköpött másod – de ezt csak akkor értem meg, mikor rám nyitja a szemeit. Egy egész univerzum tárul fel előttem, belemerülök és elmerülök.
    Pár órája kopogtatott át hozzám, hogy elindultak a fájások. Finom kézszorítással és egy csókkal felelve fogtam az előre összekészített csomagot és máris mentünk a kórházba, előtte odaszóltam. Hogy akiknek nem kell tudniuk erről a világról, ne tudjanak. Hozzánk hasonlók tértek csak be és minden csodálatosan zajlott.
    - Zachary – suttogom a nevét, mosolyogva, ami pár pillanat múlva elkomorodik. Valami változik a tekintetében, és körülötte is. Riadtan nézek rá, és rajta is látom.
    - Ne... mondd, hogy ne. Hogy még van egy kis időnk...
    Megfogja a felkarom, majd megsimítja az arcom.
    - Mi csak ezt kértük tőled... ő pedig tőlem... köszönöm.. beteljesítetted, amiért jöttél, felénk... is...
    Pár másodpercig megáll az idő számomra. A világgal együtt. Annyira reménykedtem, hogy lesz még pár, közösen eltöltött évünk. Aztán rebben a tekintetem, az idő visszazökken a kerekébe. Megcsókolom Zachary homlokát és visszaadom neki, majd megfogom a kezét.
    - Nagyon szeretlek – amit szintén nem gondoltam volna. Nehezen gyúlok lángra szívben, ő elérte. Ezért is ...
    Megszorítom a kezét és megcsókolom.
    - Boldog vagyok, hogy megtaláltalak benneteket. És hogy együtt tölthettünk egy kis időt.
    Aztán már nincs helye szavaknak. Nem rohangáltak be nővérek és ápolók, se orvosok, ahogy letelt az idejük.
    Fogalmam sincs, mennyi ideig néztem őket. A földöntúli boldogság, a békesség és harmónia áradt felőlük, még így is.
    Végre eleredtek a könnyeim is. Nem csak pár csepp. Ami könnyeket képtelen voltam elsírni az évtizedek alatt, hamarosan mind utat találtak. Mert ők meg ezt ígérték meg, de nem mondták el. Most értettem meg. Mosolygós sírással fúrtam az arcomat a takaróba, el nem engedve a kezét. Még így is segít.
    Amíg el nem fogyott, addig öntöttem ki magamból, végül már csak a nyugodt üresség maradt. Ekkor éreztem meg a vállamon egy kezet. Gabriel. A másik kezében egy százas zsebkendőt tartott, odaadta és kiment.
    Itt már nem tehettem semmit. Tudtam, mire vállalkozom. Amire nem számítottam, hogy beleszeretek. S hogy csak ilyen rövid ideig lehetünk együtt. Talán most éreztem át, milyen az, ha megszakad egy szív. S hogy beteljesülnek ígéretek. Ők már soha nem fognak visszajönni. Ez volt az utolsó életük. Nagyot sóhajtok.

    Amit lehetett, elintéztem. A tea lassan kihűl és a zsebkendő háromnegyede is elfogyott. Egy ideje már Gabriel is itt ül, de néma. Ami kifejezetten jól esik. Erre van szükségem. Hasonlót éreztem Niqué és anya halálakor. De ez most rosszabb. Sokkal.
    Aztán beugranak az utolsó szavai. Is. Kinek még? Összezavarodom.
    avatar
    Noel Wyard

    Faj : Vámpír
    Klán : Manhattan-Bronx/Staten Island
    Rang : Klánvezér/Khenti-Amentiu
    Tartózkodási hely : Staten Island/Manhattan
    Kor : 25
    Foglalkozás : Szabadúszó, diák...stb

    Re: Kórház

    on Hétf. Okt. 01 2018, 19:40

    [Két nappal a puccs előtt]

    Nate-tel mára beszélt meg találkozót, s bár a mágus nappali létformában is létezhet, ő sajnos nem, de a férfi ezzel tisztában van, főleg úgy, hogy Ethan a kisöccse.
    Azt ugyan még nem tudja, hogy miként fog tudni egyességre jutni a férfivel, egyáltalán hajlik-e rá, de nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy ő a Forrás, ennek pedig később nagyon nagy jelentősége lesz.
    Előre próbál gondolkodni, de egyelőre a sikerben sem lehet biztos, sőt...
    A Kórházba tart, tudja, hogy Nate itt van, azt is, hogy a büfében, de az amire érkezik, na arra aztán végképp nem volt felkészülve.
    Nem is az lepi meg, hogy Gabriel ott van, vagyis ez kevésbé, de a zsebkendő és a napszemüveg együtt... mi a fene történt?
    Érzi a fájdalmat, ami Nate-ből árad, hirtelen nem is tud mit mondani, lévén az tiszta sor, hogy elvesztett valakit, de vajon kit?
    Ebben a helyzetben rátérni a tárgyra, kegyetlenség, és mégis kénytelen lesz, ami nagyon de nagyon hülyén fog kijönni. Mégis mit mondjon? Részvétem, és azért jöttem, hogy... vicc. Egyelőre örül, ha a köszönésig eljut.
    -Sziasztok! Azt hiszem, rosszkor jöttem.
    Képtelen a sablonosságra, főként úgy, hogy azt sem tudja, ki az a veszteség, és nem, nem olyan képmutató, hogy pufogtasson szavakat, mert úgy illik, közben pedig nincs mögötte tartalom.


    A hozzászólást Noel Wyard összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 20 2018, 23:25-kor.




    A halál csupán a kezdet.
    avatar
    Gabriel Skoglund

    Faj : Nephilim
    Foglalkozás : Kalligráfus

    Re: Kórház

    on Szomb. Okt. 06 2018, 21:56

    Ülök az asztal másik oldalán lévő széken és a falnak döntöm a szárnyaim, a hátam. Mégis kértem kimenőt, jóval előbb készülve rá, lévén nem kívánok bonyodalmat okozni, mert elszabadul a képességem. Haladok, mégis, néha olyan erős, hogy még mindig elvesztem a kontrollt, noha egyre rövidebb az idő, mire kezelni tudom. Bízok magamban, s hogy képes vagyok rá.
    Legfőképpen azért, mert most Nate mellett a helyem. Tudom, hogy nincs szüksége szavakra. Csak arra, hogy itt legyek vele. Azon kívül, hogy a vállára tettem a kezem, noha tudtam, érzékelte érkezésem, nem érintettem meg, nem szóltam hozzá, s kellő távolságban helyezkedtem el. Majd elérkezik az ideje, hogy a külvilág felé tud úgy figyelni, hogy talán egy bólintás már menni fog.
    Gondolataim alig vannak, inkább a jelen lét, mi foglalkoztat. Áthat Nathaniel fájdalma, ám most csak annyit tehetek, hogy jelen vagyok vele, itt vagyok vele.

    Érdeklődéssel pillantok az energiák felé, mielőtt befordulna látható helyre Noel, mégsem szólok, vagy mozdulok, csak mikor már bent van Noel. Bólintok felé, halvány mosollyal, üdvözölve némán. Nathanielre tekintek, majd felállok és újabb halvány mosoly kíséretében, átadom a helyem Noel részére, hogy magukra hagyjam őket.
    avatar
    Nathaniel Eryl Deschamps

    Faj : Mágus
    Rang : Tanítvány
    Kor : 37
    Foglalkozás : Idegsebész

    Re: Kórház

    on Szomb. Okt. 06 2018, 22:10

    Még nem megy beszélni, a hangok és zajok már közelednek. A gondolataim még távol, s tudom, már nem is fognak visszajönni. Sokadjára vágott képen a sors, és ebben érzem mégis az, hogy valami lezárult. Fáj, hogy nincsenek, mégis, megkönnyebbültem. Mintha az elengedésükkel mást is elengedtem volna, amit születésem előtt óta hordozok magammal. Tisztább a fejem is, még ha csak halványan is érzékelem.
    ~ Megtetted Nathaniel. Most már szabad vagy. Ideje saját magaddal foglalkoznod.
    A hangja visszhangzik a fejemben, s tudom, hogy ezt élő szóban sosem mondta el. Nem az én asztalom a telepátia, mégis, az érzetek kifejezésre kerülnek elmémben, mely a miértre és hogyanra vonatkozik.
    Szavak helyett szintén képek és jelek érkeznek. Sokkal jobban értem, mint valaha a szavakat. A meglepődés mellett a sokk és a felismerés is megérkezik, az ujjaim fehéren markolják a csészét. Kevés kell hozzá, hogy megadja magát.
    Közösen vállaltuk fel ezt, s számomra eddig nem volt nyilvánvaló az a része, amely a családom és közöttük vállalt feladat teljesítése volt. És ez egyszerre rémít meg és tölt el végtelenséggel.
    Elmosolyodom, s érzékelem, ez a búcsúérintésük, hogy aztán valóban megtérjenek oda, ahonnan érkeztünk. Becsukom a szemem, s mélyet sóhajtok.
    Felpillantok Gabrielre, ahogy érzékelem, valamire fókuszál. Odafordítom tekintetem. A valami, az valaki. Mára beszéltük meg.
    - Szervusz, Noel. Mára beszéltük meg, az időpont és a helyszín tökéletes. Várj – utolsó szavaim Gabriel felé szólnak.
    - Szeretném, ha ezt az irodámban folytatnánk, kérlek, Gabriel, tarts velünk.
    A magánkórház egyben a munkahelyem is.

    A papírzsebkendőket a kukába dobom kifelé menet, s miután az irodámba megérkeztünk, bezárom magunk után, mindenféle értelemben.
    - Foglaljatok helyet. Noel, szeretném, ha Gabriel maradna – nem ragozom tovább, tisztában vagyunk azzal, mennyire nem lenne szerencsés, ha éppen most ...
    Leülök az egyik fotelbe.
    - Miért kértél találkozót, Noel?
    avatar
    Noel Wyard

    Faj : Vámpír
    Klán : Manhattan-Bronx/Staten Island
    Rang : Klánvezér/Khenti-Amentiu
    Tartózkodási hely : Staten Island/Manhattan
    Kor : 25
    Foglalkozás : Szabadúszó, diák...stb

    Re: Kórház

    on Szomb. Okt. 06 2018, 22:46

    Hirtelen nem tudja, mit reagáljon, talán jobb lenne, ha más időpontot beszélnének meg, és nem rongyolna bele egy érezhető gyászba számára komoly gondolatokkal. Valahogy annyira illetlennek érzi ebben a pillanatban. Már éppen felajánlaná ezt a lehetőséget, mikor Nate megszólal és az indulni készülő Gabrielt is megállítja.
    Egyáltalán nem zavarja a nephilim jelenléte, ő nevezhető beavatottnak is, hiszen ő volt az első, akit felkeresett.
    -Köszönöm.
    Követi Nate-et és Gabrielt az irodába, bár még mindig benne van, hogy esetleg máskor kellene ezt megejteni, nem most, és magára kellene hagynia a kettőst, hogy egymással beszélgessenek. Nate kérdése célratörő, ennek örül, mert esze ágában sincs rabolnia az idejét, főleg most.
    -Amennyiben gondolod, megbeszélhetünk máskorra egy találkozót, amikor esetleg alkalmasabb nektek is.
    Azért felajánlja ezt az opciót is, nem ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig most tárgyaljanak. Gabriel előtt amúgy sem titok, ő pontosan tudja, miért van itt.
    -Azzal kapcsolatban szeretnék majd veled beszélni, hogy a támogatásodat kérjem, amint Manhattanért indulok.
    Még nem tudja, Nate hogyan dönt, így nem is mond többet, aztán majd elválik, hogy elhalasztják a beszélgetést, vagy sem.




    A halál csupán a kezdet.
    avatar
    Nathaniel Eryl Deschamps

    Faj : Mágus
    Rang : Tanítvány
    Kor : 37
    Foglalkozás : Idegsebész

    Re: Kórház

    on Kedd Okt. 09 2018, 00:02

    - Kérlek.
    Gabrielre hagyom a döntést, maradna-e, már csak azért is, mert most nem szeretném őt sem egyedül hagyni. Fáj és gyászolok, a külvilág messze, de akik közel vannak hozzám, azokra még ilyenkor is figyelek.
    - Köszönöm Noel az előzékenységed és megértésed – érdekes volt megtapasztalni, amiket tudtam fajokról, némelyik nagyon nem álltá meg a helyüket.
    - Ha így akartam volna, akkor az első mondatommal megmondtam volna – halványan elmosolyodom, a napszemüveg azonban marad. Azt megtartom magamnak, amit takarok vele.
    Noel szavaira csend telepszik megint közénk. Töprengve tekintek Gabrielre, de tudom, ha valamit nem mondd el, azt senki sem fogja megtudni, megtartja magának. A legnagyobb tiszteletben tartom mindezt.
    - Ez még mindig kevés. Mik a terveid? Hogyan tervezed megtenni? Miként akarod mindezt elérni? Több ismeretre van szükségem.
    Még nem jutott el teljesen hozzám, mit is mondott Noel. A tapasztalat és gyakorlat szól belőlem. Mint orvos. Vagyis... mint mágus. Ismét teherként szakad rám, milyen is az, elsőként felébredni egy rég elfeledett energia képviselőjeként.
    avatar
    Noel Wyard

    Faj : Vámpír
    Klán : Manhattan-Bronx/Staten Island
    Rang : Klánvezér/Khenti-Amentiu
    Tartózkodási hely : Staten Island/Manhattan
    Kor : 25
    Foglalkozás : Szabadúszó, diák...stb

    Re: Kórház

    on Kedd Okt. 09 2018, 18:40

    Gabriel végül marad, amit egyáltalán nem bán, nem zavarja, mégsem csap bele a közepébe, inkább megvárja, hogy Nate miként dönt. Ha úgy érzi, hogy most még sem alkalmas, akkor azt tökéletesen megérti. A napszemüvege mindent elárul, nem távoli, hanem közeli hozzátartozóról van szó, és ez nagyon is érzékenyen érintette.
    -Valóban.
    Ez igaz, Nate tényleg közölte volna, ha nem felel meg neki a mai nap, de azért hagy időt átgondolni ezt azzal, hogy nem mindent fed fel, azaz nem részletesen. Előfordulhat, hogy a szabadideje erre mégsem elegendő most. A kérdésénél viszont már tudja, hogy ezek szerint ráér.
    -Nos. több opció létezik, az úgymond legegyszerűbb az, ha esetleg a manhattani vezér hibázik, veszélybe sodorva a klánját. Érzem a káosz közeledtét Nate, és lehet, ez így őrültségnek hangzik első hallásra, de ha ténylegesen bekövetkezik, akkor kihasználnám a lehetőséget, amennyiben Julia ezt nem tudja kezelni. Így tervezem, azt nem mondom, hogy nem jönne jól egy kis szerencse is. Mivel fiatal vagyok és nincs meg az az erőm még, mint az idősebbeknek, támogatókat kell és szeretnék is szerezni minden fajból, akik Manhattan területén érintettek. Amennyiben sikerülne, az egy jelentős lépés lenne, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a fajok kit támogatnak, kit látnak szívesen adott pozícióban. Úgy gondolkodtam, hogy ha ezen támogatásokat megszerzem, akkor Julia kénytelen lenne belátni, hogy már nincs mögötte az a tömeg, aki volt, és ezzel a klánja nyugalma veszélybe kerülne. Igen, tudom, hogy Alexander ajánlotta őt, ezért kell megvárnom, míg hibázik, vagy esetleg Manhattanban is kitör a káosz.
    Röviden ennyi, de talán elég ahhoz, hogy Nate-nek mint Forrásnak legyen miből elindulnia. Gabriel véleményét tudja, ő is őrültségnek tartja valahol, ami érthető, hirtelen lehet, ő is annak venné, ha valaki így állna elé.




    A halál csupán a kezdet.
    avatar
    Nathaniel Eryl Deschamps

    Faj : Mágus
    Rang : Tanítvány
    Kor : 37
    Foglalkozás : Idegsebész

    Re: Kórház

    on Vas. Okt. 14 2018, 22:16


    Hallgatom, a figyelmem fokozatosan terelődik Noel szavaira, noha nem egészen tudok odafigyelni. A koncentrálás most nem megy. Ezért is töröltettem egész hétre a műtéteket és az ügyeletet is. Nem, mintha nem tette volna meg a kórház. Feladom a szavakra figyelést, inkább máshogy figyelek.
    Nem sandítok Gabrielre. Sok minden nyomja a vállát.
    - Nem úgy hangzik, mint egy esetleg. Mi közeleg pontosan, Noel? – Hagyok egy rövid szünetet. – S neked mi közöd van mindehhez az esetlegességhez?
    Veszek egy mély levegőt, aztán kiengedem. Becsukom a szemem, s hagyom, hogy a megérzéseim csatlakozzanak a logikámhoz. Nehéz volt ezt összehoznom, s még mindig nem teljes. Most pedig a nemrég történtek miatt a kuszaság jelen van.
    - Tételezzük fel, mi van, ha ezt maga a klán idézi elő, mert puccsal akarják Juliát letenni a vezérségből és a helyére saját maguk közül akarnak választani vezért? Miért nem mindegy, Noel, hogy a fajok kit támogatnak és látnak szívesen az adott pozícióban? Úgy tudom, a klánvezérség a klán dolga, és a vámpíroké, nem más fajúaké. A klánvezér mögött csak a klánja lehet. A többiek legfeljebb csak kapcsolódhatnak hozzá, külsősként. Ami nem nyom annyit a latba, mint a klántagoké.
    Vagy lemaradtam valamiről? Megállok és megvárom Noel válaszait. Már nincs gyász és fájdalom, kiléptem onnan, hogy majd újra felvegyem, ha ez befejeződött. Az orvos kibontakozik és kezébe veszi a kartotékot, tüzetesen átvizsgálva a jelen helyzetet, hogy minél pontosabb diagnózist állíthasson fel.
    avatar
    Noel Wyard

    Faj : Vámpír
    Klán : Manhattan-Bronx/Staten Island
    Rang : Klánvezér/Khenti-Amentiu
    Tartózkodási hely : Staten Island/Manhattan
    Kor : 25
    Foglalkozás : Szabadúszó, diák...stb

    Re: Kórház

    on Vas. Okt. 14 2018, 22:40

    Elmondta amit lehetett, hogy Nate miként reagál rá, az majd kiderül. Egy esetleges elutasításra is felkészült, az viszont fontos szempont volt a választásaiban, hogy időnek előtte senki ne tudjon a tervéről.
    -Nem tudom, Nate. Nem tudom, mi közeleg, de vulgárisan szólva valami nagy gebasz. Frank eltűnése, a Chairmanek halála... Marcus elleni támadás... ezek nem véletlenek, és ez szerintem még csak a kezdet.
    Esetleg, de, esetleg, az akkor is ott marad, mert ha nem alkalmas az idő vagy a lehetőség, akkor nem akkora őrült, hogy belevágjon akár már most.
    Amit viszont mond, arra határozottan rázza meg a fejét.
    -Arról tudnék Nate. Ne kérdezd, honnan, de tudnám, ha ezt terveznék. Azért nem mindegy, mert ha a területen megfordulók úgy vélik, hogy az a vezér nem oké, és vele nem óhajtanak semmiféle együttműködést a béke érdekében, akkor azt szem előtt kell tartaniuk. Egy klánt veszélyeztetni azzal, hogy ragaszkodjon valaki a hatalomhoz úgy, hogy közben külső támogatása sincs, az szerintem felelőtlenség, és a lehető legnagyobb, amit egy vezér elkövethet. Egy klán kicserélhető, nem tetszik a tagoknak, mehetnek istenek hírével... egyszer...
    Julia még évezi a bizalmat, hiszen Alexander ajánlotta, neki meg mégis ki mond ellent? Senki. Tudná Willtől, ha belső puccsot szerveznének, akkor nem vele agyalna, tervezne és szervezne.
    Azért egy falka vagy kettő a vezér ellen fordul, az már elegendő indok lehet, hiszen az utóbbi időben nyugalom volt, és nem hiszi, hogy feltétlenül örülnének egy kirobbanó viszálynak.
    A klántagok miként vélekednek... az a második menet, mert a várost meg is kell szerezni.




    A halál csupán a kezdet.

    Ajánlott tartalom

    Re: Kórház


      Pontos idő: Kedd Dec. 18 2018, 19:28