Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Today at 20:53

» Törölt karakterek
by Admin Yesterday at 15:14

» Cox Gallery - Brooklyn
by Admin Yesterday at 15:02

» Inwood Hill Park
by Thomas Mackenzie Csüt. Okt. 19 2017, 21:34

» Broadway
by Vitaly Rayt Csüt. Okt. 19 2017, 05:40

» Battery Park
by Thomas Mackenzie Kedd Okt. 17 2017, 22:33

» Brooklyn Közkönyvtár
by Garrett Seabrooke Hétf. Okt. 16 2017, 16:59

» Daryl's Loft
by Allena Rhys Szomb. Okt. 14 2017, 19:34

» Játékostárs kereső
by Aires Emerson Szomb. Okt. 14 2017, 10:10

» Trade Fair
by Alan Bret Csüt. Okt. 12 2017, 22:00

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    7th Avenue

    Share

    7th Avenue

    on Pént. Jan. 16 2015, 09:57

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Feb. 01 2015, 00:45



    To: Emily



    [Starbucks Kávézó]

    Remeg a gyomrom és meglehetősen kínosan érzem magam. Nem egyedi eset New Yorkban – meg sehol máshol – egy tolószékbe kényszerült személy egy kávézóban, de én most mozdultam először ki a baleset óta, s mint ilyen az a paranoiás elképzelésem van, hogy mindenki engem bámul. Én a magam részéről meredten nézem az itallapot, mintha nem tudnám, hogy mit szeretnék fogyasztani, s összerezzenek, amikor a pincérnő odalép az asztalomhoz.
    - Elnézést, tudom, hogy a pultnál kellett volna leadnom a rendelést, de..
    Kezdek magyarázkodásba, mert bár tudom, hogy ezzel csak felhívom az állapotomra a figyelmet és nem elterelem róla, nem bírok csomót kötni a nyelvemre.
    A pincérnő legyint, láthatólag nem érdeklem, s ez jól is van így. Leadom a rendelésemet – tejeskávé két cukorral – majd leteszem az asztalra az itallapot. Kipillantok az ablakon, az utcai járókelőket figyelem. Jólesik őket nézni, meg nem is. Ők járnak, én pedig béna vagyok, nincs ezen mit szépíteni. Hálás vagyok Natenek és Lucynak azért, mert befogadtak, mert ápolják a lelkemet, ezért előttük erősnek mutatom magam, de valójában – ahogy most is kiderül számomra – nem vagyok az.
    Az órámra pillantok. Messze még Nathaniel munkaidejének a vége, nem ülhetek itt addig. El kéne foglaljam magam, megígértem neki, hogy ezt fogom tenni, hiszen kell a kimozdulás. De vajon hogy kezdjek bele.. így?
    avatar
    Emily Winchester

    Faj : Ember
    Tartózkodási hely : New York - Brooklyn
    Kor : 29
    Foglalkozás : Nyomozó

    To Honora

    on Vas. Feb. 01 2015, 01:45


    Honora és Emmy

    Épp, hogy megérkeztem New Yorkba máris egyedül érzem magam. Fura, pedig egy nap sem telt el azóta, hogy - a testvéreim árnyékából kilépve - boldog várakozással elhagytam a szülőföldemet. Nem mintha nem szeretném a nővéreimet, de nagyon fárasztó legkisebbnek lenni. Folyton kioktatnak, és figyelik minden lépésemet. Hiába vagyok felnőtt, (sőt sikeres felnőtt) számukra mindig a csetlő-botló hugica maradok. Miközben a szokásos mentateámat (igen, a teámat, amiért a kávézókban mindig dilisnek néznek," elvégre ki iszik teát egy kávézóban? - szinte hallom Anne rosszalló motyogását" ) kortyolgatva néztem ki a kávézó ablakán eltöprengtem azon milyen is lesz egy új városban élni, távol mindenkitől akit valaha ismertem.  Éppen ezen merengtem amikor a hozzám legközelebbi asztalnál egy különös lányra lettem figyelmes.Magába roskadva gubbasztott, látszólag életkedv nélkül. "Vajon mit szólna ha odaülnék hozzá?" -gondoltam magamban. Legalább olyan elveszettnek tűnik mint amilyennek én érzem magam. Észre sem vettem, hogy bámulom őt, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy farkasszemet nézünk. Nem lévén más választásom így szóltam:
    - Helló, bocsi ha pszichopatának tűnök, de arra gondoltam beszélgethetnénk ha neked sincs jobb dolgod.



    Az igazságot néha eltemetik,



    de a hazugság mindig kiderül.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Feb. 01 2015, 01:55



    To: Emmy




    Sosem voltam antisztociális – jelenthetné ki bárki teljes bizonysággal már illetőn, de én nem tudok ilyenre még csak gondolni sem. Hiába ígérték az orvosok, hogy idővel visszatérnek majd az emlékeim, nem történt semmi változás, legalábbis én nem tapasztalom. Még mindig nem tudom, hogy milyen voltam, a lexikális tudásomat sem mindig tudom előszedni, s akkor még nem beszéltem arról, hogy fogalmam sincs mit kezdjek a teljesen ismeretlen emberek iránt fel-fellobbanó érzelmeimmel. Ott volt például legutóbb az a férfi a kórházban. Nem emlékszem rá, de úgy éreztem, mintha ismerném. Nem mertem Natenek elmondani, mert féltem tőle, hogy akkor azt is el kéne meséljem, hogy vele kapcsolatosan pedig úgy érzem, hogy valaha szerelmes voltam belé. Ezt kínos lenne bevallani, főleg úgy, hogy most nem szeretem úgy, ahogyan „emlékszem” rá. Bonyolult vagyok még magamnak is.
    A fülem mögé seprek egy kósza, barna tincset. A hang hallatán összerezzenek a tolószékemben. Felpillantok az engem megszólító nőre.
    - Nem sok pszichopatát láttam eddig életemben..
    Kezdek bele mosollyal, túllendülve a kezdeti sokkon.
    - ..de szerintem nem hasonlítasz egyre sem. Szia!
    Engedek meg magamnak egy köszönést is. Már tolnám ki lábammal az asztal alól a széket magammal szemben, hogy helyet adjak így neki, amikor képen töröl a felismerés: nem mozognak a lábaim. ~Zseni vagy, Honora!~ korholom magam gondolatban. ~Itt ülsz egy tolószékben és nem esik le, hogy nyomorék vagy? Csodálatos..~
    - Nyugodtan foglalj helyet, nem zavarsz.
    Mutatok a szék felé, amit mozgatni akartam volna. Végigpillantok a nőn. Vajon ismerjük egymást, csak szőke hajjal emlékszik rám, vagy tényleg teljesen idegenek vagyunk egymásnak? Nem tudom. Nem merek mindenesetre bemutatkozni még, nehogy aztán kínos magyarázkodásokba kelljen kezdenem.
    avatar
    Emily Winchester

    Faj : Ember
    Tartózkodási hely : New York - Brooklyn
    Kor : 29
    Foglalkozás : Nyomozó

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Feb. 01 2015, 10:18


    Honora és Emmy

    Úgy teszek mintha nem venném észre, hogy iszonyú zavarban van miközben leülök vele szembe. Elvégre én is zavarban vagyok.
    - Örülök, hogy nem nézek ki pszichopatának, mert kicsit furcsának érzem, hogy így megszólítalak, hiszen még sosem találkoztunk. ~ Azt érzem megkönnyebbül, hogy ezt mondom, és nem értem miért ~
    Ritkán szólítok meg ismeretlen embereket, most is csak azért teszem, mert tegnap költöztem ide, és nem ismerek senkit.
    - Engem Emilynek hívnak, Emily Winchesternek. Egy állás miatt költöztem ide, de mivel szombat van az egész hétvége előttem áll és nem igazán tudom mit kezdjek vele. Azt hiszem túl sokat beszélek. Téged hogy hívnak? Te sem vagy idevalósi vagy csak vársz valakit én meg idepofátlankodtam?



    Az igazságot néha eltemetik,



    de a hazugság mindig kiderül.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Feb. 01 2015, 22:10



    To: Emily




    Nem tudhatom, hogy amit mondok, az meglehetősen valótlan, hiszen igenis találkoztam már testközelből pszichopatával. Bizonyítják ezt a testemen levő hegek, melyek eredetéről semmire nem emlékszem, s mivel jobbára olyan helyen vannak, ahol nem szívesen csupaszítom le magam, így Natenek sem mutattam meg őket. Egyre kérdeztem csak rá, mert az nagyon meglepett.
    - Áh, nincs ebben semmi furcsa!
    Legyintek mosolyogva, hogy megnyugtassam. Mondanám, hogy régen én is gyakran csináltam ilyet, de nem akarok hazudni neki. Csak magyarázat nélkül nyugtatom meg.
    - Örülök, hogy megismerhettelek, Emily!
    Biccentek felé, ha már a felállva üdvözlés kivitelezése esélytelen volt.
    - Honorának hívnak, Honora Mahoneynak.
    Válaszolok a kérdésére, minden meggyőződés nélkül. Nate szerint ez a nevem én pedig elhittem neki. Valójában viszont nem emlékszem, s a személyes irataim is felszívódtak valahol.
    - Ami azt illeti, várok is meg nem is. A barátom hozott el, náluk lakom, s úgy volt, hogy amíg ő dolgozik, addig kissé kimozdulok. Majd ha lejárt a munkaideje, akkor találkozunk megint. Az utóbbi időben kissé korlátozottak voltak a lehetőségeim, s úgy gondoltam jó lesz, ha kijövök a négy fal közül.
    Láthatja, hogy mit értek korlátozott lehetőségek alatt, így nem megyek bele ennél mélyebben. Arról, hogy hová valósi vagyok, egyelőre nem nyilatkozom, s az se tűnik fel, hogy Natet félreérthetően „barátom” jelzővel illettem. Nem, nem a párom, de nem tudom, hogy Emily elérti-e majd.
    - Beszélni jó dolog, sose zavartasd miatta magad. Szeretek beszélgetni! Milyen állás miatt? S honnan költöztél ide?
    Teszek fel pár kérdést, hogy bátorítsam, meséljen még nekem. Tényleg nagyon szívesen hallgatom.
    avatar
    Emily Winchester

    Faj : Ember
    Tartózkodási hely : New York - Brooklyn
    Kor : 29
    Foglalkozás : Nyomozó

    Re: 7th Avenue

    on Hétf. Feb. 02 2015, 22:50

    Eddig is úgy tettem mintha nem látnám a "korlátozottságának" okát, és ezt nem szándékoztam még megkérdezni. Nem szerettem volna esetlegesen felesleges sebeket feltépni, mivel gőzöm sem volt arról mióta és miért...
    - Részemről a szerencse Honora. Broadchurch városából jöttem ide. Jobban belegondolva ilyen messzire még sosem jöttem el az otthonomtól. Gyilkossági nyomozó vagyok, és felkértek egy új üggyel kapcsolatban, hogy dolgozzam az itteni rendőrséggel. Borzalmas emberek léteznek, és szomorú sorsok, na de nem is nyomasztanálak ezzel.
    ~Te jó ég, szegény lányt most ismertem meg, nem kéne belemennem abba, hogy milyen beteg emberekkel van dolgom, és mennyi halállal szembesülök nap, mint nap. Valószínűleg fogalma sincs arról, hogy a pszichopata szó számomra hétköznapi kifejezés volt, és túl sok tartalmat is  látok mögötte.~
    - Örülök, hogy te is szeretsz beszélgetni, én nem is tudom társaság nélkül elképzelni az életem. Persze valószínűleg ez azért van, mert 4 nővérem van, ami lehetetlenné teszi azt, hogy  sok időt töltsek egyedül. Vagyis eddig lehetetlenné tette. Ráadásul otthon van egy lovam is, és elég rossz érzés, hogy jó ideig nem láthatom. Furcsa, hogy milyen izgatottá tesz ez a lehetőség,mégis itt nosztalgiázom. Kezdem azt hinni igaz a mondás, hogy mindig az a rossz ami van, és az ember örökké elégedetlen. Na és neked mi a munkád? Vagy nem dolgozol? Neked van állatod? Mióta élsz a barátodéknál? Nekem nincs barátom, de minden történetet szívesen hallgatok. Szeretem a jó sztorikat.
    Hátradőlök a székben, és és elhallgatok, hogy kibontakozhasson.



    Az igazságot néha eltemetik,



    de a hazugság mindig kiderül.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Csüt. Feb. 05 2015, 21:07



    To: Emily




    Meglep a foglalkozása, őszintén szólva ki sem néztem volna belőle. Rámosolygok, elismerés villan tekintetemben.
    - Az nagyon érdekes foglalkozás lehet!
    Summázom mosollyal, majd csendben hallgatom tovább.
    - A lovak nagyon jó hatással tudnak lenni az emberre. A barátom is említette, hogy elvinne egyszer egy ismerősének a lovardájába, hadd töltsek időt a hátasokkal, hátha akkor helyreáll a lelki békém.
    Megvonom a vállamat. Mondtam már Natenek is, hogy a lelki békém köszöni szépen, de a helyén van. Hellyel-közzel, amikor éppen nem tiporja szöges bakanccsal. Persze igaza van, ezért nem is haragszom rá. Meg amúgy semmiért sem tudnék haragudni rá, nagyon fontos nekem. Múltam nincs, de a jelenem közepe ő.
    Hálás vagyok, amiért nem kérdezi meg, hogy vannak-e testvéreim. Ezt még én sem kérdeztem Nathanieltől soha, így nem tudnék rá válaszolni. A kis jegyzetfüzetben, amiben a múltam morzsáit vezetem, nincs erre vonatkozó feljegyzés.
    - Tanár voltam.
    Nem teszem hozzá, hogy „azt hiszem”, csak odagondolom.
    - Jelenleg nem dolgozom, de állítólag nagyon jó tanár voltam, amíg még csináltam. Ilyen utazó pedagógus, mindig ott helyettesítettem, ahol éppen szükség volt rám.
    Válaszolok kissé bizonytalanul, de még mindig mosolyogva. Nem közlöm, hogy semmire sem emlékszem a múltamból, de gyanús lehet, hogy fura a fogalmazásmódom.
    - Amióta kiengedtek a kórházból. Nate magukhoz vett, s ezért nagyon hálás vagyok neki. Ő látta, amikor elgázoltak, ő hívta a mentőket is meg minden.
    Meg kell köszörüljem a torkomat, mert úgy érzem, hogy tökéletesen kiszáradt. Belekortyolok a kávémba, a papírpohár pereme fölött nézek Emilyre.
    - Jaj, Nate nem úgy a barátom!
    Vörösödöm fülig, amikor leesik, hogy mire gondolhatott ezzel a „barát” dologgal.
    - Csak nagyon jóban vagyunk.
    avatar
    Emily Winchester

    Faj : Ember
    Tartózkodási hely : New York - Brooklyn
    Kor : 29
    Foglalkozás : Nyomozó

    Re: 7th Avenue

    on Kedd Feb. 10 2015, 00:17


    Honora és Emmy

    Nem tudnám megmondani miért, de úgy érzem mintha ismerném valahonnan. Tudom, hogy most látom először de mégis... A gesztusai, a szövegkörnyezete,a szóhasználata. Mind megmozdítanak bennem egy tudatalatti gondolatot, amely mindenki fejében szöget üt néha. "Én ezt egyszer már átéltem, egyszer már voltam itt stb." Kizökkent a gondolatmenetből a szabadkozása, ezért gyorsan reagálok arra, hogy zavarban van.

    - Jaj, ne haragudj, a "barátom" szó félrevezetett. Egyszerűen utálom a "párom" kifejezést, elvégre párja a zokninak van, milyen fura dolog már, hogy a szerelmét is így nevezze az ember lánya. Emiatt megszoktam, hogy párkapcsolatra használom a "barátom" kifejezést.

    Kissé zavarba jövök én is, hogy így félreértettem amit mondani akart, ezért gyorsan témát váltok.

    - Mit jelent, hogy magukhoz vettek? Előtte egyedül éltél?

    Gondolatban felteszem a kérdést, hogy kivel él együtt Nate, de ennyire nem szeretnék pofátlan lenni. Elvégre alig ismerem, és itt vajmi kevéssé számít, hogy azt érzem már ismertem korábban is.

    - Te nem tartottad jó tanárnak magad? Szerettél tanítani? Fura, hogy azt mondod mások szerint jó voltál. Én például nem vagyok gőgös ember, de tudom, hogy jó nyomozó vagyok, ezt nem is titkolom. Érzékem van hozzá. Persze én sem járok mindig sikerrel, de az ember megteszi amit tud. A többi meg olykor a szerencsén múlik.

    Látom rajta, hogy feszélyezi a téma, és nem értem miért. Lehet, hogy megint sikerült a túl nagy számmal mások lelkébe taposnom. Nem tudom mii rosszat mondhattam, így ismét témát váltok.

    - Egyébként Remény, a lovam nagyon kedves ló, egyszerűen odavagyok érte. Nekem mindig minden gondomat elűzi. Édesapámtól kaptam a diplomaosztómra. Mindig magamnak akartam, de csak azután kaphattam meg, hogy bebizonyítottam megállom a helyem a világban.

    Látom rajta, hogy egyre zordabb a tekintete, így nem tudom hogyan is folytassam a beszélgetést. Érzem rajta, hogy bántja valami, de mégis hogyan vigasztaljak meg valakit akiről szinte semmit nem tudok.Ezért hirtelen ötlettől vezérelve megpaskolom a kezét (ahogy édesapám szokta ha szomorú vagyok), és elmosolyodom.

    - Ha gondolod egyszer szívesen megmutatom neked a lovamat. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog.

    Miután a bizalmaskodás elég széles körét kimerítettem úgy döntöttem jobb ha visszavonulok. Ismét hátradőlve belekortyolok - az azóta teljesen kihűlt - teámba, és várakozóan nézek rá.



    Az igazságot néha eltemetik,



    de a hazugság mindig kiderül.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Pént. Feb. 13 2015, 21:43



    To: Emily




    Az könnyen előfordulhat, hogy ismerjük egymást, nem tudnám a képébe dörgölni, hogy nincs igaza, főképpen azért nem, mert nem emlékszem semmire a múltamból. Vannak foltok, ez így igaz, de semmi olyasmi, ami ne tűnne teljesen lényegtelennek. Már nem merem zaklatni Natet azzal, hogy mikor jönnek vissza az emlékeim, hiszen ő sem médium, hanem idegsebész és különben is a kérdezgetés nem segít.
    Mosolyogva nézek Emmyre, legyintek.
    - Semmi baj, én nem fogalmaztam elég körültekintően. Manapság kitolódott a barátom kifejezés értelme.
    Cseppet sem haragszom rá, ezt hallhatja a hanghordozásomon is. Figyelmesen hallgatom a kifejtését arról, hogy miért nem használja a párom kifejezést. Szórakoztat a társasága, kedvemet lelem benne.
    - Őszintén szólva nem tudok semmit arról, hogy hol éltem és miképp. Állítólag a balesetem előtt értek olyan traumák, melyek folyománya az emlékezetvesztés.
    Megvonom a vállamat.
    - Igazából nem tudom. Nate szerint régen is jóban voltunk, sokat segít nekem. Ő is meg a húga is. Tudod ők kettesben élnek, s velük lakom most én is.
    Nem tudok eléggé hálás lenni Nathanielnek, amiért akadálymentesítették a házat a tolószék számára, meg úgy egyáltalán az én számomra. A hála üli meg hangomat, s ez egy fokkal jobb annál, mintha a szégyen csendülne kik belőle. Valahol nagyon kínos, hogy nem emlékszem semmire, de így legalább letéptem azt a képzeletbeli ragtapaszt, túl vagyunk rajta, s tán nem néz Emily sült bolondnak a továbbiakban.
    - Szerettem a munkámat, legalábbis ezt mondják, s ha visszagondolok rá, akkor így is érzem. De nem tudom, hogy ezek hamis emlékek-e vagy valódiak.
    Belekortyolok a kapucsínómba, visszateszem a bögrét az asztalra. Enyhén oldalra billentett fejjel, érdeklődve vizslatom a nő arcvonásait.
    - Az nem baj, hogyha valakinek reális az énképe, s tudja, hogy miben jó. Az a baj, ha úgy hiszi, hogy jó valamiben, közben pedig nem az. Félre ne értsd, nem arra akarok ezzel célozni, hogy te ne lennél jó nyomozó!
    Emelem fel védekezőn a kezeimet. Remélem tényleg nem ért félre.
    - Összetartó családotok lehet.
    Nem tudom, hogy ezt ki kellett volna mondjam, vagy jobb lett volna, ha magamban tartom, de már megesett, szóval maradunk is így. Talán ez is én voltam, az a lány, aki mindenről levonta a kéretlen következtetéseket? Nem tudom, de most nem is akarom tudni. Csak szeretnék beszélgetni egyáltalán.
    - A testvéreid mivel foglalkoznak?
    Kérdezem érdeklődéssel. Az, hogy Emilyt hallgatom eltünteti belőlem a rossz érzést saját hiányos múltamat illetőn. Ezért is szeretek mostanában kérdezni. Mások történeteit megismerni legalább van esélyem, ha az enyém sötétben marad.
    - Amennyiben van egy egész trélered, amivel odáig elvontass, szívesen találkoznék azzal a lóval.
    Kacsintok rá. Humorral igyekszem állni az állapotomhoz, máshogy ezt nem lehetne elviselni egyáltalán.
    avatar
    Emily Winchester

    Faj : Ember
    Tartózkodási hely : New York - Brooklyn
    Kor : 29
    Foglalkozás : Nyomozó

    Re: 7th Avenue

    on Hétf. Feb. 23 2015, 00:19


    Honora és Emmy

    - Ami azt illeti még az is lehet, hogy meg tudom oldani.Már ami a trélert illeti. Tudod néha elég ha az ember akar valamit, és máris az ölébe pottyan a megoldás.Na de komolyra fordítva a szót, sajnálom ami veled történt. Megkérdezhetem milyen baleseted volt?

    Nem tudom nem vagyok e már megint túl pofátlan, de elvégre ha nem akar úgyse válaszol.Érdekel mi történt vele.

    - Cseppet se bánkódj, az állapotod szinte biztos, hogy nem végleges. A munkám során találkoztam már memóriaproblémákkal, a többség megoldódik. Nem biztos, hogy hamar, de az idő mindent megold.

    Látom rajta, hogy bántja a "problémája", ezért ismét azt érzem fel kell vidítanom. Próbálom enyhíteni a helyzetet, ezért rákacsintok és így szólok.

    - Meg aztán néha áldás ha az ember nem emlékszik. Ha arra gondolok hány pasit, és kínos pillanatot  szeretnék örökre
    elfelejteni,  még az is lehet, hogy szerencsés vagy.
    Ami pedig a barátaidat illeti egészen biztos, hogy az vagy. Nem is tudom lennének e ilyen segítőkész barátaim.

    Elterelte a gondolataimat az összetartó család kifejezéssel. Szeretem a családomat, és nem szeretnék hálátlan lenni a sorsnak azért amilyenek, de ennek ellenére mégis egyedül vagyok. Sokszor. A nagy család nem mindig jelent összetartót is. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a nagy család egyenlő a boldog családdal. Pedig ha tudnák, hogy néha az ellenkezője igaz. Lenyelem a békát a torkomban, mert nem szeretném ennyire kiadni magam, és válaszolok a felvetésre. Megszoktam már, hogy  a családom miatt mindig eljátszom azt amit az emberek hallani akarnak. Elvégre hazudni nem tudok, de ez nem jelenti azt, hogy terelni sem.

    - Nagy a családunk,és sokszor segítünk egymásnak. Édesapám mindent megtesz, hogy összetartson minket. Nála jobb apát elképzelni sem tudnék.

    Úgy érzem ezzel kimerítettem a válasz fogalmát az általam kényesnek tartott témára.

    - A testvéreim közül Annabella a legidősebb. Én csak Anybellnek hívom őt, amit persze nem igazán szívlel.Ő amolyan családanya típus. Későn ment férjhez, Josephnek és neki  nemrég született meg a második lányuk. Így Ő otthon van a kis Rosieval, és két éves Maggievel.  
    Utána következik Olívia, aki a mi "kis" tanítónőnk. Oli egy árvaházban tanít kisiskolásokat, lehet megértenétek egymást. Már ami a szakmát illeti. Én nem igazán értek egyet a tanítási módszereivel, mert elég keményen fogja őket.Persze lehet, hogy az árváknak nem árt a fegyelem, elvégre más nem neveli őket.
    Adele színésznő, Ő a díva a családban. Nem biztos, hogy hallottál róla,de azt mondják még akár Oscart is kaphat. Nagyravágyó és tehetséges, ami elég veszélyes kombináció.
    Isabel pedig a legkisebb nővérem, Ő az én "kedvenc" tesóm ha lehet ilyet mondani. Csupán két év van köztünk, így mondhatni barátok is vagyunk. Gyermekkorom óta szinte mindent vele osztottam meg.

    Már amit megosztok - tettem hozzá gondolatban. Tapasztalataim alapján valakit túl közel engedni magunkhoz nem túl szerencsés, ezért ezt igyekszem nem tenni. Az emberek folyton átverik, manipulálják egymást. Olyan ritka az önzetlen, szeretetteljes, őszinte kapcsolat, hogy a legtöbb ember úgy éli le az életét, hogy egy sincs neki, mégis azt hiszi számtalan nagyon jó barátja van. Várakozóan néz rám, és rájövök, hogy elhallgattam.

    -  Szóval Isabel. Isy még tanul. Mivel orvosnak készül, hosszú éveket tölt az iskolapadban. Hisz benne, hogy ha jó orvossá válik sok ember életét megmentheti.

    Remélem sikerül neki - teszem hozzá ismét csak magamban. Isy igazán jó ember. Megérdemli, hogy boldog legyen.És szerény véleményem szerint ezzel a hivatással próbálja kitölteni az űrt, amelyet anyánk halála miatt érez.

    - És neked mit meséltek még magadról? Mikor volt a baleseted? Kell járnod valamilyen terápiára, hogy újra emlékezhess? Mivel töltöd az idődet?



    Az igazságot néha eltemetik,



    de a hazugság mindig kiderül.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Márc. 22 2015, 20:16



    To: Emily




    Elnevetem magam.
    - Nagyon vicces lenne egyébként, hogyha felcsapnának egy trélerre.
    Valamiért saját nyomorom olyan szinten szórakoztató kezd lenni, hogy nem bírok nem veszettük nevetni. Oké, nem vihogok, mint egy idióta, de azért jókedvűen nevetgélek. Emily pozitív jelleme igazán jó hatással van rám. Még az sem tud lelombozni, amikor a balesetről kérdez. Jó felütés volt ez a nevetés, talán a történet végéig kitart.
    - Elütött egy autó. Esett az eső, biztos nem látott. Nate szerint csak úgy elhajtott, szóval a húga szerint egy pöcs volt, s nem figyelmetlen szegényke, de én nem ítélkezem. Attól nem fogok tudni újra járni, hogyha szidalmazok másokat.
    Vállat vonok. Nem mondom, hogy soha nem haragudtam arra az autósra, de ettől függetlenül a véleményem az, amit elmondtam az előbb.
    - Igen, ezt mondják az orvosok is, s Nate is mindig kedvesen megjegyzi, akármilyen lényegtelen dolog jusson is eszembe, hogy egy lépéssel közelebb vagyok a megoldáshoz. A múltkor például a Gyűrűk Ura egyik szereplőjének neve jutott eszembe. Ebből tudom, hogy láttam már azt a filmet.
    Talán tényleg lényegtelen kis apróságok ezek, de nekem sokat jelentenek. Hálásan mosolygok Emilyre.
    - Nagyon kedves vagy.
    Jegyzem meg. Nem szokásom bókolni senkinek, de ami tény, az tény, kár lenne eltitkolni, vagy tagadni.
    - Hű! Egyet elmesélsz? A legkínosabban.
    Kacsintok rá vérszemet kapva. Nem akarok én se pofátlan lenni, de biztos utólag már nem is olyan kínosak ezek az esetek, s talán nevetnénk is egy jót. Ha nem válaszol, hát nem válaszol, én megpróbáltam.
    - Biztos nagyon büszke rá, hogy ilyen csodás gyerekei vannak.
    Jegyzem meg az apjukra értve, amikor végére ér a családjáról szóló elbeszélésnek.
    - És Adele nem szállt el attól, hogy díva? Mármint úgy értem, hogy nem szállt a fejébe a hírnév? Nem változtatta meg?
    Kedvtelve kérdezem a rokonairól. Kicsit olyan, mintha emlékezne helyettem is.
    - Nate is orvos, meg a húga is az. Bár más-más klinikán dolgoznak. Nagyon jó, hogyha valaki ilyen elhivatott, s a húgod is úgy hallatszik tudja, hogy mit akar.
    A kérdései elgondolkodtatnak.
    - Nem tudom, hogy nekem vannak-e rokonaim.Először azt gondoltam, hogy biztosan nincsenek, mert ha lennének, akkor már kerestek volna, de aztán amikor ezt felvetettem Nathanielnek, makacs hallgatásba burkolózott. Szerinte nem mondhat erről semmit, mert nekem magamnak kell rájönni a dolgokra. Szóval egyelőre azzal töltöm az időmet, hogy megpróbálok minél kevesebbet idegeskedni, mert az állítólag segít. Sokat olvasok például. Meg járok pszichiáterhez. Mondjuk az semmit sem segít, de sokkal kellemesebb, mint a német díjbirkózó küllemű fizikoterapeuta kezelései, aki hozzánk jön házhoz. Hogyhogy rendőr lettél?
    avatar
    Emily Winchester

    Faj : Ember
    Tartózkodási hely : New York - Brooklyn
    Kor : 29
    Foglalkozás : Nyomozó

    Re: 7th Avenue

    on Kedd Ápr. 07 2015, 00:05


    Honora és Emmy

    Legutóbbi és egyben legelső találkozásunk alkalmával hirtelen el kellett búcsúznom Honorától. Előbb behívtak dolgozni, mivel újabb gyilkosság történt. A gyilkosok pedig nincsenek tekintettel arra ha az ember a hétvégéjét tölti vagy éppen berendezkedne egy új városba.
    Akkor a gyors távozásom előtt megbeszéltük, hogy valamelyik este összefutunk ugyanott ahol véletlen találkoztunk.
    Szerda este van, még csak négy napja léptem be először ebbe a kávézóba mégis többnek tűnik.
    Fáradtan robogok be az ajtón és egyből meglátom Honorát annál az asztalnál ahol legutóbbi találkozásunk alkalmával megszólítottam őt.
    - Úgy látom Neked bérelt asztalod van - kacsintok rá miközben letelepedek vele szemben.  
    - Először is szeretnék elnézést kérni a múltkori miatt.
    Az új munkám magába szippantott még mielőtt jobban belemerülhettünk volna a beszélgetésbe.
    Ilyenkor érzem azt, hogy nem a legjobb hivatást választottam. Az ember lánya soha nem pihenhet igazán. Tudom, hogy izgalmasnak tűnik a munkám. Valahol az is, de azt persze soha nem említik, hogy folyamatosan ügyeletben vagyunk. Amelyik nyomozó épp benne van egy ügyben annak megszűnik a magánélet, a hétvége, a tervszerű életvitel. Nincsenek hosszú alvások, és nem nyolc órás a munkaidő.
    Lehet tanárnak kellett volna mennem - nevetek rá Honorára.
    - Most, hogy kipanaszkodtam magam mesélj, mi jót csináltál mióta nem találkoztunk?
    - Eszedbe jutott azóta valami?
    Tényleg, legutóbb kérdezted nem szállt e el magától Adele a "dívaság' miatt. A fejébe vette, hogy Ő is Amerikába jön,mert csak itt érhet el komolyabb sikereket. Ostoba tyúkként elhiszi, hogy minden jó film amerikai. Azt hiszem lassan egy nagy pofon kell neki.
    Ne érts félre nincs bajom az amerikai filmekkel, de mind egy kaptafára mennek. Ostobák, bárgyúak és semmi egyediség nincs bennük.
    Apa mindent megtesz, hogy kordában tartsa Őt, de azt hiszem hogy főhet a feje. Mindig büszke ránk, és a családunkra, ugyanakkor ellenzi a szereplést, főként ezt a Hollywoodi színészéletet.
    Remek emberek lehetnek a barátaid. Elhivatott és jó embernek tartom az orvosokat. Kitartás kell ahhoz a pályához.
    A balesetedet pedig őszintén sajnálom.
    Nagyon sok vezetőtől el kellene venni a jogosítványt. A cserbenhagyásos gázolókat pedig legszívesebben börtönbe csuknám hosszú-hosszú évekre.  
    Ugyanakkor nézd a jó oldalát, nem egy pszichopata rabolt el, és nem onnan menekültél meg. - biztatom egy újabb mosollyal.
    Te jó ég, milyen hasonlataim vannak - gondolom magamban.
    Jó, hogy nem azt mondtam neki, hogy szerencséje van amiért "csak" egy autó ütötte el.
    - Ne haragudj!
    Néha elfelejtem, hogy nem mindenhol viccesek ezek a "rendőrtréfák".  
    Borzasztó ami Veled történt - sütöm le a szemem aztán gyorsan rendelek egy teát a pincértől, ezzel is leplezve, hogy zavarba jöttem a saját hülye poénomtól.



    Az igazságot néha eltemetik,



    de a hazugság mindig kiderül.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Ápr. 19 2015, 20:40



    To: Emily




    //Még a lövöldözés előtt//

    Végre volt miért kimozduljak, s ennek mindenki örült, bár engem kissé kellemetlenül érintett, hogy megint szívességet kell kérjek. Hívtam volna magamnak taxit, de valahogy nehezen tudtam volna elmagyarázni, hogy mit akarok, s mivel nem szívesen bíznám magam akármilyen idegen kezére, hogy ki, illetve beemeljen a székembe, így maradt az, hogy Natetől kértem szívességet. Megint. Nem tudom, hogy miként hálálhatom majd meg neki mindezt, lassan már annyit tett értem, mint szerintem senki ebben az életben. Legalábbis senki olyan, akire emlékszem is.
    - Óh bizony, már folyamatban van, hogy rávésessem a nevemet is. – kacsintok Emmyre. Kedvemre való a humora, már elsőre is az volt.
    - Szia! Milyen napod volt? – támadom le rögvest egy kérdéssel, miközben odaintek a pultos lánynak. Tudom én, hogy itt az a szokás, hogy oda kell menni a pulthoz, de nem akkora bunkók, hogy ezt tőlem is elvárják. Bár megtenném én, de legutóbb is fennakadtam a székkel, s a szerencsétlenkedés most nem igazán hiányzik.
    - Ugyan, két sebésszel élek együtt, semmi baj, megszoktam! – mosolyodom el. Nate is mindig rohan és Lucy is, egész könnyen viselem. Igazság szerint még egy kicsit irigykedem is rájuk, mert ők legalább csinálnak valamit. Az utóbbi napokban én is munkát kerestem, de nem nagyon találtam semmit, amire azt mertem volna mondani, hogy megpróbálom. Hisz mi van, ha már semmire sem emlékszem abból sem, hogy hogyan kell tanítani?
    - Pár vers, de az nem sok. Meg mintha rémlene, hogy szeretem a fahéjas-almás teát meg süteményeket. – osztom meg vele azon csekély dolgok garmadát, amik eszembe jutottak. Adele nővére jellemzésére elmosolyodom.
    - Azért vannak jó amerikai filmek, bár tény, hogy elég vegyes a felhozatal. – sok filmet nézek, amióta tolószékbe kényszerültem – előtte meg? azt nem tudom – így van némik összehasonlítási alapom.
    - Hogy őszinte legyek, én a francia filmeket szeretem eddig a legkevésbé. Ezt mondjuk otthon nem hangoztatom, lévén két franciával lakom. – nevetem el magam.
    Emmy okfejtése nem is lehetne találóbb. Bár nekem fogalmam sincs semmiről, de a sérüléseimet látva Nate mindig olyan aggodalmat képet vág, s egy alkalommal hallottam, őt Lucyval beszélgetni arról, hogy nem okozhattam ezeket magamnak. Talán nem is akarok emlékezni arra, hogy mi történt velem. De a pszichopata nagyon találó azért.
    - Nos igen, bár akár az is történhetett volna. Semmire nem emlékszem ugyanis, s Nathaniel szerint három évre eltűntem szem elől. – megvonom a vállamat. Felesleges olyasmiről beszélni, ami talán nem is valós.
    - Egyébként Adelenek sikere van? – evezek vissza erre a témára.
    - Semmi baj, igazán nem haragszom. Legalább van, aki humorizál, s nem sajnál le azért, mert lebénultam. Csak nyugodtan mondd, ami a szíveden, az a szádon. – bíztatom, mert tényleg nem vagyok haragos.
    avatar
    Emily Winchester

    Faj : Ember
    Tartózkodási hely : New York - Brooklyn
    Kor : 29
    Foglalkozás : Nyomozó

    Re: 7th Avenue

    on Szer. Jún. 10 2015, 23:40


    Honora és Emmy

    – Rendben. Azért ne felejtsd el az enyémet is rákapartatni, mert úgy tűnik ez lesz a törzshelyünk. Ha nem túlzás a második alkalommal ezt kijelenteni - kacsintok vissza.
    Pozitív személyiségnek látom Honorát, ami az Ő „állapotában” kifejezetten szimpatikus. Habár egyelőre csupán a nyomozói megérzésre hagyatkozhatok, mivel alig ismerem, mégis biztos vagyok benne, hogy így van.
    Tuti, hogy tudni szeretnéd milyen is egy napom? Lehet ha egyszer elmesélem, utána menekülsz a téma elől. – mosolygok miközben azon filózom milyen mélyen avassam be az eseményekbe.
    Közben látom, hogy a pultosok segítőkészek vele, és ennek őszintén örülök. Az kellene, hogy még paraszt mód lekezeljék. Mondjuk, ahhoz lenne pár szavam.
    - Kimerítő napjaim voltak. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a rendőrségen is megvan a folytonos áskálódás és a munkát akadályozó hierarchia. Az egyik újdonsült kollégám, akit a helyettesemnek neveztek ki nehezményezi, hogy nem Őt kapta az én munkámat.  Nem túl boldog, hogy ha idehívtak egy "idegent" így mindent megtesz, hogy bebizonyítsa alkalmasabb a feladatra mint én.
    Alapvetően nem venném  lelkemre, de ilyen kimerítő, és brutális ügynél amihez hívtak nincs idő a széthúzásra. Úgy érzem magam mintha újra iskolás lennék, ahol a sok éretlen liba azt hiszi hatalmi harcokról szól az élet. Arról nem is beszélve, hogy jelenleg egy pasiról beszélünk. Aki azt hiszi Ők kevésbé hisztisek még tuti nem ismer egyet sem. Vagy csak a tohonyább típust. Remélem rendeződik a helyzet, mert utálom a gyerekes viselkedést.
    - sóhajtok fel.
    Valahogy mintha elszomorodna, miközben arról beszél, hogy a többiek is folyton sietnek. Lehet, hogy unalmas neki ilyen sokat egyedül. Amint tudok megpróbálok neki valamit kitalálni, hogy elfoglalhassa magát. Egyelőre sajnos nincs ötletem.
    Szeretted a verseket, vagy Te írtál őket?  Már ha emlékszel melyik. Az almás sütit meg tudom érteni, azért én is odavagyok. A fahéj mondjuk nem a kedvencem. Együnk egy sütit ha már itt tartunk? Megkívántam a témától – kezdek el a pincérek felé nézelődni. A gondolattársítástól a gyomrom is korogni kezdett. Nem is ettem reggel óta. Képes vagyok úgy belemerülni a munkába, hogy elmegy a nap evés - ivás nélkül.
    A franciákért én sem vagyok oda. Valahogy olyan katyvaszosak. A színészeik pedig unszimpatikusak. Nekem kedvenceim a svéd – norvég filmek. Hihetetlenül jó krimiket csinálnak. Biztos ez amolyan szakmai ártalom – nevetek fel. Elég betegen hangozhat, hogy egy nyomozó krimiket néz.
    Honora épp kifejti, hogy 3 évre eltűnt, te jó ég. Lehetséges, hogy nem is egyszerű gázolásról van szó. Ettől pedig egyből átváltozom rendőrré, és faggatni kezdem.
    – Próbálják még kideríteni mi történt Veled? Kerestek az említett évek alatt?  A rendőrség is belefolyt, vagy Ők nem, mivel nem emlékszel semmire?  Hmm, bocsánat a sok kérdésért, de azt hiszem, hogy ilyenkor előbukkan a nyomozói énem. Ha nem túl tolakodó az ötlet, megpróbálhatok segíteni neked abban, hogy megtudd mi történt Veled. De persze csak akkor, ha Te is szeretnéd.
    Érzem, hogy minden érzékszervemmel figyelem őt. Az összes, akár tudattalan reakciója fontos lehet. Olyat is elárulhat a témától amire nem is emlékszik, de előtör a felszín alól.



    Az igazságot néha eltemetik,



    de a hazugság mindig kiderül.

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Hétf. Jún. 15 2015, 22:14



    To: Emmy




    - Szerintem nem túlzás, de ha még az is lenne, mit számít? A mai világ imádja a túlzásokat, nem igaz? Tudod, a pasik buknak a túl sok sminket viselő nőkre, a túl mini szoknyákra, a túl nagy mellekre és akkor még nem is beszéltem azokról a csajokról, akik a túl sok pénzt szeretik, a túl helyes pasit vagy a túl tökéletes hercegért epekednek. – fűzöm tovább a mi kis idétlenkedésünket. Emilyvel valahogy olyan könnyen megy a beszélgetés. Olyan, mintha mindig ismertük volna egymást, pedig még csak másodjára találkoztunk. Nem is tudom, talán emlékeznem kellene rá? Áh, balgaság! Hiszen hogyha még a memóriavesztésem előtt ismert volna, akkor csak szólt volna róla, nem igaz? A lényeg, hogy kedvtelve beszélgetek vele, felszabadult mosollyal ajkaimon.
    - Te pedig majd futhatsz utána, hogy megint mesélhess, olyan szinten jó hallgatóság vagyok. De vigyázz, mert ha egyszer begyújtom a turbokerekeket, akkor kiköpöd a nyelvedet, mire utolérsz. – kacsintok megint, majd kis komolyságot erőltetve magamra folytatom:
    - És komolyan tudni szeretném. Ha nem így lenne, nem is kérdeztem volna meg.
    Figyelmesen hallgatom, amit mond, s közben igyekszem elraktározni minden lehetséges reakciómat, mert nem akarok a szavába vágni, de mindenre reflektálni szeretnék abból, amit mond.
    - Igazából szerintem nem hangzik furcsán. Ha van hely, ahol simán el tudom képzelni, hogy megy a fúrás, az pont a rendőrség. Hiszen itt is pozíciókért küzdötök, nem? És nem mindegy, hogy valaki lótifuti, vagy részlegvezető, vagy akárminek is mondják. Nálunk ez nem volt pálya gondolom, hiszen a tanár az tanár, mindegy mi a szakja, nincs alatt meg felett.
    Elgondolkodom egy pillanatra. Nem igazán vannak személyes tapasztalataim a munkámról, főképpen mert nem emlékszem rájuk, de valahogy kiszaladtak a számon a szavak. Ez olyan, mint amikor csak úgy a semmiből előtörnek emlékeim. Nate általában nem csodálkozik rajtuk, de nekem azért még mindig fura az ilyen.
    - Fogalmam sincs, hogy írtam-e őket, de gyakran eszembe jutnak strófák, szóval szerintem szerettem őket. Te? Azt mondják, hogy a rendőrök nem kifejezetten irodalmárok, de én valahogy nem hiszek ebben, ezért is kérdezem.
    Azt szeretném ezzel mondani, hogy nincsenek előítéleteim, remélem érteni fogja mindebből. Ha nem, akkor maximum magyarázkodom.
    - Az nem baj, mármint persze nem egészséges és levenné a fejem Lucy is meg Nate is, hogyha hallanák, hogy erre bíztattalak. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy aki ennyire bele tud merülni a munkájába, az igazán szívvel-lélekkel csinálja és az a mai világban nagyon ritka, szóval abszolút tiszteletre méltó. – mosolygok rá lágyan, kedvesen.
    - Kis porszem vagyok a nagy gépezetben. Persze, mondják, hogy próbálják, de szerintem nem annyira. Igazából nyilván nehéz úgy, hogy én nem tudok sok információval szogálni, bár a holtak sem beszélnek, s a gyilkosságokat is felgöngyölítik. – megvonom a vállamat. Nem akarom én szidni a rendszert, félreértés ne essék. Ezért is mosolygok beszéd közben továbbra is. Már feladtam a lázadást. - Nem tudom, hogy kerestek-e, erről nem nagyon beszéltünk Natetel. Igazából nem merem megkérdezni, hogy teljesen őszinte legyek. Nagyon fura az egész. Tudod, vannak rajtam olyan hegek, amiknek a létét nem tudom hová tenni, de csak nem állhatok oda Nathaniel elé, hogy feltérképezze a testemet. Elég érdekes lenne.. – nevetem el kissé magam. Egy nővel könnyebb lenne mindezt megbeszélni, de Lucy meg nem ismert régen annyira, mint Nate, legalábbis nem úgy nyilatkozik, mintha úgy lett volna. Ezért neki sem álltam elő a dolgokkal soha.
    Felderül az arcom. Ha képes lennék rá, hogy átszeljem a kettőnk közötti távolságot, akkor megölelném most.
    - Nagyon örülnék neki, de persze csak ha megteheted és nem ütközik össze a hivatali dolgaiddal, vagy ilyesmi.. – teszem hozzá szégyenlősen. Addig maradok itt Emmyvel, amíg csak ráér, mindenki ügyeletes otthon, szóval nekem egyedül kell hazataxiznom, azt meg érthető okokból inkább odázom. Jólesik a társaság.

    //Köszönöm a játékot, máris megy a folytatás Smile Ölelés Imádtam! Szívek//
    avatar
    Emily Winchester

    Faj : Ember
    Tartózkodási hely : New York - Brooklyn
    Kor : 29
    Foglalkozás : Nyomozó

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Jún. 28 2015, 21:37


    Honora és Emmy

    – Ha innen nézzük az egész világ egy kicsit túlzó nem? Mindenki a legjobb dolgokat szeretné saját magának. Talán ha kevésbé lennének önzőek az emberek minden szebb lehetne. Persze én sem vagyok szent, egyszerűen azért lettem rendőr, hogy segíthessek. Jó dolog ha az ember hasznos lehet. meg aztán bizonyítani akartam, hogy egy lány is megállja a helyét a férfiak világában. Elvégre az én szakmámat régen a hímek uralták. Nem igaz? – kacsintok rá Honorára. Hallgatom őt, ahogy viccelődik, és azt kell mondanom igazán jófej lány. Még a korlátozottságából is poént gyárt. Ez nem menne mindenkinek. A munkájáról már kevésbé érzelmesebben beszél. Talán, azért mert mint kiderült szinte semmire sem emlékszik.
    – Biztos vagyok benne, hogy azért a tanárok között is vannak idióták. Sajnos ezektől senkit nem mentett meg az ég. Lehet még szerencsés is vagy, hogy nem emlékszel rájuk.   – mosolygok biztatóan. Azt már csak magamban remélem, hogy nem volt túlzó a megjegyzésem. Egyszerűen én azt tanultam, hogy a pozitív hozzáállás sokkal többre viszi az embert, mint az önsajnálat. Legtöbbször csak annyit tehetünk, hogy kihozzuk a legjobbat abból, ami jut nekünk. Nem válthatja meg mindenki a világot, de szebbé teheti.
    - Szeretem a verseket. Lehet, hogy ki sem néznéd belőlem, de tinédzserkoromban írtam is párat. Nem is annyira keveset. Akkoriban így fejeztem ki magam. Megnyugodtam tőlük és azt éreztem, hogy bármire képes vagyok. Tudod az igazság az, hogy sok testvérem van, de az ember igazán mégis egyedül van. Illúzió csupán a nagy család és sokszor a barátok szeretete is. A fontos és nehéz döntéseket mindenki maga hozza meg. Vannak utak, amelyeket jobb egyedül bejárni. Talán ezért szeretem a kalandokat. Nincsenek félreértések és csalódások. Meg aztán nincsenek kimosandó alsógatyák sem - nevetem el magam. Nem szeretném, ha a hangulat az én lelki dolgaim miatt romlana el. Lelkizni később is ráérünk. Egyébként sem az erősségem az érzelgés. Honorával felülmúlom saját magamat.
    Épp rátér arra, hogy szerinte nem próbálják kinyomozni azt, ami vele történt. Azt sem tudja keresték e. Elmeséli, hogy hegek vannak rajta, amelyeknek ismeretlen az eredete. Szegényt úgy látom egyszerűen félresöpörte a rendszer. Alig tehet valamit, ha nem rendelkezik kapcsolatokkal vagy nem egyértelmű a nyom. Szeretem a hivatásomat, de ismerem az árnyoldalait. Sok megoldatlan eset van, amire soha nem derül fény. Elhatároztam, hogy mindenképp megpróbálok segíteni neki.
    – Természetesen segítek neked. Ha nem gondolnám komolyan fel sem ajánlom. Az idő meg beosztás kérdése. Igaz elfoglalt vagyok, de a fontos dolgokra mindig jut időm. És mi lehetne fontosabb egy nyomozónak, mint hogy felderítsen egy bűntényt? Valamikor megnézném rajtad a hegeket. Persze csak ha nem feszélyez a dolog.
    Ránézek az órámra, lassan mennem kellene. Elbeszélgettük az időt és még van egy kis papírmunkám lefekvés előtt. Olyan jólesik itt beszélgetni, hogy maradok még egy kicsit. Jó társaságban hamar elmegy az idő.
    //Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem. Már alig várom a folytatást. I love you  I love you //



    Az igazságot néha eltemetik,



    de a hazugság mindig kiderül.

    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: 7th Avenue

    on Hétf. Jún. 29 2015, 21:23

    Nőm és én


    *Nemrég szálltam le a gépről, ami hazarepített, és első dolgom volt hazaugrani. A franc fog varázserőt pazarolni az utazásra, amikor van pénz is a világon, a taxik meg kényelmesek. Kedvelem az autókat, remek találmányok, ha ilyesmi állt volna rendelkezésemre, amikor fiatal voltam... na igen. Akkor a Török Birodalom ma kábé az Atlanti-óceánig nyúlna, és nem lennének büdös csigazabáló franciák, mert már be lennének asszimilálva. Legalábbis ha rajtam múlik, és nem kavarnak be a hülye emberek, mint általában teszik... Az ilyen gondolatok mindig prímán lekötnek és elszórakoztatnak,  még akkor is, ha racionális (és ennélfogva igen-igen domináns) felem azt mondja, felesleges ilyeneken agyalni, hiszen úgysem forgathatom vissza az időt, és inkább ténylegesen megoldható problémákra koncentráljak, de egy-egy befejezett projekt után szívesen kapcsolódom ki. Senki sem melózhat örökké, végtére. Én se tervezem, szoktam szabira menni, csak hát... az agyam ott se kapcsol ki, na. Elég körülnéznem az elhagyatott kecóban, és máris végigbizsereg rajtam az ideg. Por, mocsok, felfordulás. Na, tessék! Én itt gürizek a közös kölök megmentéséért, a nő meg lelép és hagyja rohadni a közös otthont? Na szép... ez a fránya feminizmus tehet mindenről, a libák azt hiszik tőle, hogy felérhetnek a férfiakhoz. Mármint a valódiakhoz, nem ezekhez a feminin izékhez, amik hímneműnek adják ki magukat... ehh. Mindegy. Hol a nőm? Összedobok egy varázslatot a bemérésére, nem nagy kunszt, amennyi időt vele voltam, azért ragadt rá belőlem valami. Vagy nem, csak szimplán megszoktam, hogy kiszúrjam az energiáit. Lényeg, hogy némi lehunyt szemű, koncentrált tapogatózás után úgy mérem be, mint a zsaruk a telefonok jelét a sorozatokban. A lelki szemeim előtt felvillan a zöld kis pontocska a sok szürke, unalmas mondén között, és csak néhány pillanatba telik, hogy meghatározzam az irányt. Ezúttal nem vesződöm taxival, a garázsba lépek. Az se éppen makulátlan, de akárki dúlt is mifelénk, volt annyi esze, hogy a motoromat ne tegye tönkre. Még mágikus rásegítés se kell, hogy harmadik próbálkozásra ráadjam a gyújtást, és kirobogjak, egyszerűen eltüntetve a garázsajtót az útból. Úgyis tönkre van itt vágva szinte minden, szóval ez már nem oszt és nem szoroz. Ha viszont valaki van olyan hülye, hogy bemenjen, na, egy olyan fazonnal talán tudnék kezdeni valamit. Most, hogy itthon vagyok, újrakezdhetném a kísérleteimet. Király ötlet, de nem ez a prioritás most.*
    *Követem a zöld pöttyhöz vezető kötelékemet, végtére van némi közünk egymáshoz, és egy parkolócetlit bűvölök a mocira. Valaki más majd megszívja, akitől elhappoltam, de mikor érdekelt engem ilyesmi? Több kell ahhoz pár elszállt, folyton beszívottnak rémlő sámánnál meg szerzetesnél, hogy felkeltse az érdeklődésemet a humanoidok többsége felé. Ami azt illeti, nekem tök elfogadható lenne, ha a világ népességének úgy 85%-át eliminálnánk a nyugis munka érdekében, de mindeddig nem sokan osztoztak ebben a nézetemben. Belököm a kávézó (Teázó? Mi a tököm ez? És mióta jár ilyen helyre a nő?) ajtaját, egy pillantással felmérem a terepet, aztán magabiztosan hites nejemhez csörtetek. Feketét hordok, mint mindig: bakancs, farmer és póló kombináció, csak lazán. A bőrdzsekit átvetem a vállamon.*
    - Helló, bogaram *vetem le magam a vele szembeni székre, végtére egyedül ül. A szemébe nézek, komoran, hogy éreztessem: nem vagyok megelégedve a fogadtatással. Mondjuk annyira elégedetlen se, benne volt a pakliban elég magas százalékkal, hogy berág rám, de az ember azt hinné, hogy évek alatt egy ilyen szeszélyes teremtés már túltette magát azon, hogy leléptem. Az, hogy egyszerűen elköltözik, vagy mi a frászt csinált amiért töküresen hagyta az általa kisírt parkra néző kecót, viszonylag kis valószínűséggel szerepelt a forgatókönyvek között, hiszen imádta a kérót. Szóval nyilván az a legjobb stratégia most, ha hagyom, hogy kisikítozza magát, mielőtt én jövök a számonkérésben. És garantálom, hogy én nyomatékosabban képviselem majd magam, mint ő...*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Hétf. Jún. 29 2015, 22:19



    To: Dylan


    Music from me: Who are you today?


    Bal hüvelykem ugyan nem bizsereg, de ennek lehet az az oka, hogy nem is tündér közeleg. Viszont a kutatás eredményeképpen glédába állnak hátamon a pihék, ami kifejezetten furcsa számomra, hiszen nem fázom egyáltalán. Betudom afölött érzett idegességemnek, hogy a lövöldözés óta először mozdultam ki otthonról majdnem egyedül. Azért csak majdnem, mert a taxisofőrt sem lehet éppen levegőnek nézni, aki elhozott.
    Azokban a napokban, amíg még semmi reményem nem volt arra, hogy valaha járni fogok, elhatároztam, hogy megtanulok mozgássérültként autót vezetni. Mostanra elbizonytalanodtam. Egyrészről azért, mert reménykedem abban, hogy mire le tudnék vizsgázni, már járni is fogok, másrészt meg azért, mert babonából félek attól, hogy mi van, ha amiatt nem fogok tudni soha többé lábra állni, mert megtanultam a lábaim nélkül boldogulni? Elég furcsa a hozzáállásom a dolgokhoz. Tudom.
    A telefonomat szorongattam egy ideig, de végül visszakerült a táskámba. Nem hívhatom fel mindig Emmyt, ha itt vagyok. Kénytelen vagyok hát egyedül elfogyasztani a kávémat. Közben pedig szidhatom magam, amiért nem hoztam egy jó könyvet.
    Némiképp zavartan pillantok fel a kávé helyett végül választott kapucsínóból.
    - Attól tartok, hogy összekever valakivel. – próbálkozom udvarias hárítással.
    Nem jelenthetem ki, hogy biztos vagyok abban: nem ismerem a fickót, de úgy vélem, hogy senki olyannal nem kerülnék közelebbi kapcsolatba, aki bogarakról talál ki nekem becenevet. Ezt ugyan még nem kérdeztem Natetől, de azért ennyi véleményem már kialakult a lényemről. Tévedni szoktam ugyan, de kétlem, hogy ekkorát sikerülne.
    Megváltoztam az évek során. Nem ragyogok már, nem ülik meg hajamat a csillámok, amik mindig látszottak az álcámon átlátók számára. Szárnyaimat sem venni észre sehol, összességében teljesen mundanenek tűnök, csak az általam nem tudott energiáim maradtak tündériek. Nehéz is lett volna mást megőrizni lényemből úgy, hogy fémmel égették le a szárnyaimat, csonkokká csökevényesítve azokat. S akkor még eléggé enyhén fejeztem ki magam, már ami a kínzásaimat illeti. Annyira nem baj, hogy nem emlékszem rájuk.
    - Ne haragudjon, de.. – némiképp bizonytalanul méregetem a férfit.
    Ennek az az oka, hogy sajnos még mindig nem tudom, kit ismertem valamikor és kit nem, így nem szeretnék udvariatlanul elutasító lenni akkor sem, ha valószerűtlennek tűnik egy-egy ismeretség.
    - ..ismerjük egymást valahonnan? – bököm ki végül a kérdést.
    Egyelőre nem mutatkozom be, de remélem, hogy ettől még nem voltam bárdolatlan a számomra ismeretlen férfivel szemben. Biztos ő is udvarias, csak épp furcsán fejezi ki. Vagy összetévesztette az asztalokat.
    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: 7th Avenue

    on Hétf. Jún. 29 2015, 23:17

    Nőm és én


    *Oké, vannak dolgok, amikre fel lehet készülni. Amiket az én állandóan pörgő agyam azonnal kiszámol, elemez, amik levezethetőek logikusan. Ez a dolgok 90%-a, és mellesleg minden, ami általában érdekelni szokott. A maradék úgyse fontos, plusz hülyeség is, csak mások erre még nem jöttek rá, ezért pörögnek rajta, mint a búgócsiga.*
    *Ez a mostani helyzet azonban, úgy tűnt, kivételt fog képezni. Az eddig látottak, ha nem is voltak valószínűek, de nem is elképzelhetetlenek. Mérhető valószínűséggel, tervezhető stratégiákkal - beleillettek a világképembe, már amennyire a jelen helyzetben lehetett. De az, hogy a nejem - akármilyen viszonyban voltunk és vagyunk is éppen - olyan zavarodottan nézzen rám, mint azt most teszi, és úgy beszéljen velem, mint egy idegennel, arra még én sem számíthattam. Elmarad a sikoltozás, a dühös kifakadás, a hiszti. Helyette van ez a halk, félénk értetlenség, ami annyira rohadtul nem illik hozzá, hogy végre én is alaposabban megnézem magamnak. Hát. Jobb lett volna, ha ezt előbb megejtem.*
    - Aztarohadt... *szalad fel mindkét szemöldököm, és kénytelen vagyok megereszteni egy elismerő füttyentést. Akárki is bánt el vele, magam sem csinálhattam volna jobban. Nem is tudom, hol kezdjem számba venni a szitut, így inkább egyszerre fogadom be az egészet. Mi a meglepőbb? A mundane kinézet? A szárnyak hiánya? A beteges vékonysága? A hülye kerekes széke? Hű. De nem én lennék, ha a pillanatok törtrésze alatt leszűrt információkkal ne akarnék rögtön kezdeni valamit, hát máris kombinálom a dolgokat. Öt éve léptem le a kölökkel. Halhatatlanok között ennyi idő semmi, de ahhoz, hogy változzanak dolgok? Egy apokalipszishez egynegyvennyolcad másodperc is elég (szerény számításaim szerint ez a leggyorsabb forgatókönyv), szóval simán összejöhet. Hogy fosztanak meg egy tündért a tündérségétől? Fajtától és jellegtől függ, de a nőmnél a lepkékre hajazó szárnyai játszhatták a kulcsszerepet, az valahogy esszenciálisan tartozott a lényéhez, innen a bogaram megnevezés, amit kiharcolt magának. Mármint ő azt akarta, hogy becézzem, nekem meg ez vállalható kompromisszumnak tűnt, hiszen a lepke is csak bogár, bármilyen színes... Szóval elvették a nő szárnyait. Hm. Vajon még mindig halhatatlan? A Látásával mi a helyzet? Ki tudja-e szúrni a hegyes füleimet? Félredöntöm a fejem, hogy a tincseim jobb rálátást engedjenek, pusztán azért, hogy a reakciójából választ kaphassak erre a kérdésre. Múlhatnak dolgok ilyen apróságokon, például a stratégia, amivel kezelni fogom ezt az új helyzetet.  Azt azonban tudom, hogy az arcomon mindez, mi a fejemben pörög, nem látszott, nem látszhatott. Én és a kimutatott érzelmek? Ugyan. A kedvenc házastársi vitánk lehetne, ha... ha a nőm nem úgy bámulna rám, ahogy. Mint egy ismeretlenre. Ennek miértje még egy hatalmas fehér folt, ismeretlen az egyenletben, amit nem tudok mire vélni. Hm, vajon mennyire valószínű, hogy a kölök elvesztése annyira traumatikusan hatott volna rá, hogy ilyen beteges humora alakult ki tőle, és az egész valami vicc, a mundane átverések mintájára? Óvatosan  felé tapogatózom az erőmmel, de nem érzem rajta, hogy valaki babrálná a kinézetét, igazinak kell lennie. Vagy ha átverés is, elég jó szövetségest talált hozzá valami buzi öreg warlock személyében, aki elfedi előlem a nyomait. Tekintve, hogy nőm nem rajong a fajtámért, erre igen kevés esély mutatkozik.*
    - Így is mondhatjuk *felelem a kérdésére, még mindig őt bámulva. Na, ennyit az üdvözlő szexről. Az a szék valami bénulást jelez, hm, vajon meddig terjed ki? Lehet, mégis le kéne döntenem egy körre, bár a helyszín közel sem ideális. Kár, hogy motorral vagyok, bár egy taxi és/vagy egy kis mágia csodákra képes, mint tudjuk... Képzelem, hogy sivalogna a kicsike, ha szimplán felkapnám és hazatoloncolnám. Nem mintha sok értelme lenne egy ilyen húzásnak. Minek rombolnám le a pillanatnyi élvezetért ezt a helyzetet? Előbb ki kell ismernem magam benne, aztán meglátjuk, mi mindenre tudom felhasználni. Lehet, hogy nem is kár a lelakott kéróért. Majd kiderül...* - Mi a tököm történt veled, bogaram? *ráncolom a homlokom, és újra végigsvenkel rajta a tekintetem, próbálom a látható részeiből rekonstruálni az eseményeket, belőni az időpontokat, ilyesmit. Főleg a vágásokat nézem, a vérmágia miatt azokat ismerem, bár főleg osztani szoktam, de azoknak az idejét tudnám a legvalószínűbben belőni, végtére nem valami álszent fasz gyógyító vagyok, aki olyan nagyra van a patyolatfehér lelkivilágával meg a hegynyi erkölcsfilozófiájával. Álcát egyelőre nem húzok magunk köré, azt majd akkor, ha indokolja valami, mondjuk, szétrobbantom a hülye asztalt, ami kettőnk között van, mert idegesít, hogy takarja, látni akarok mindent, hiszen az információ a lételemem..*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Kedd Jún. 30 2015, 23:53



    To: Dylan


    Music from me: Who are you today?


    Tükörképet állítok a gesztusai elé, magamra tapasztom mindazt, ami az ő arcán megjelenik. Szemöldökeim ugyanolyan ritmusban emelkednek meg, ahogy a férfi kellemes küllemű arcán ment végbe mindez, épp csak az okom más erre.
    - Valami rosszat mondtam esetleg?
    Teszem fel a kérdést igen óvatosan, megpróbálva letörölni arcomról a rosszallást, ami a szemöldökvonogatás meglepettsége után a majdnem-szemforgatás okául szolgált volna. Nem szoktam csúnyán beszélni, hihetetlen lenne, hogy bármikor megtettem volna. Ez egyszerű kérdés volt, Nate válaszolt is rá nekem, így tudom, hogy régen sem volt mocskos a szám. Pedig lenne miért anyáznom, s rohadtnak titulálnom az életet. Nem teszem. Csak simogatom pillantásommal az idegen arcát és próbálok rájönni arra, hogy milyen reakciója mégis miből születik.
    A válasza nem sokat segít, ugyanabban a sötétben hagy tapogatózni amiben úgy általában vagyok. Nem, mintha a fejemben intelligencia hiányából születne a sötétség, egyszerűen csak az emlékeim hiánya olyanná tesz, mint aki egy fénytelen alagútban kóborol, s nem találja az utat a saját múltjába, a jelentől pedig fél.
    - És még hogyan mondhatjuk? – kérdezek rá finoman és a tőlem telhető legudvariasabban.
    Igyekszem minden sürgetést száműzni a hangomból, nem szeretném, hogyha esetleg kárt okoznék azzal, ahogy visszaszólok. Ki tudja ugyanis, hogy miképpen ismerjük egymást. Kapargatja valami koponyám belső oldalát, de az határozottan nem a felismerés, inkább csak valami zsigeri ellenszenv, de nem szeretném kimutatni. Egyrészt, mert nem illik, másrészt meg azért, mert sajnos sosem tudhatom, hogy kivel milyen nexusban voltam a múltamban.
    - Sajnos nem emlékszem önre, így azelőtt, hogy ennek okaiba részletesebben belemennék, esetleg lenne olyan szíves és elárulná, hogy pontosan kim is ön nekem? Mármint.. úgy értem, hogy pontosan milyen viszonyban is álltunk?
    Nate mindig azt mondja, hogy ezekre a dolgokra nekem kell rájönnöm. De annyi itt a „bogaram”, hogy kezdem azt hinni, hogy ebben a konkrét helyzetben még ő sem haragudna meg rám az előbbi kérdésekért. Inkább vessem vissza a mentális előmenetelemet, mint égessem halálra magam valaki előtt, aki jobban ismer, mint én saját önmagamat.
    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: 7th Avenue

    on Szer. Júl. 01 2015, 15:04

    Nőm és én


    *Ő néz ki úgy, ahogy, s mégis ő játszik meglepettet. Bosszant egy kicsit, de annyira azért nem, hogy hangot adjak ennek, vagy akár kimutassam. Zavaró az egész helyzet, nem csípem, amikor nem tudok azonnal reagálni, márpedig ez kifejezetten az a kategória, amikor még nekem is emésztgetnem kell a szitut. Megváltozott a nő, egyértelműen, most hogy odafigyelek rá, már az döbbent meg, hogy nem ez szúrt szemet először. S nem csak a külleme. Valahogy... lágyabb is lett, nyugodtabb - vagy csak bátortalanabb? Az én emlékeimben egy vagány, bevállalós tündér ragadt meg, a velem szemben ülő viszont úgy pislog rám, mint egy riadt őz. Mundane őzike. Basszus!*
    - Nem *rázom meg a fejem, határozott a mozdulat, amilyen én is vagyok általában. Rosszat éppen nem mondott. Ő maga a rossz így! Nem önmaga, mondhatni. Valamennyire viszont mégis, hiszen ha nem ő lenne ő, akkor a mágikus kötés kettőnk között megszakadt volna. Vagy valami ilyesmi, értek is én ezekhez... ide nekem egy zombit, és király vagyok, de ez nem az én terepem, és nem is akartam soha, hogy az legyen.* - Csak nem számítottam rá, hogy ennyire... más leszel, mikor viszontlátjuk egymást *hajolok előre, engem nem zavar, hogy szinte belemászom a képébe, ő tuti hátra fog hőkölni. Már ha ez nem csak színjáték, hogy nem ismer meg, ha... Bosszant a kérdése, bosszant az udvariassága, az egész nő irritál, ahogy van. Csesszen már le, amiért elhúztam, álljon ki magáért, vagy valami! Ahogy a nőm tenné, nem ez a kis... mint egy elrontott reprodukció, amiből a lényeg hiányzik, az eredeti alkotó zsenialitása.*
    - Te tényleg nem emlékszel rám? Gőzöd sincs? *csóválom a fejem, keveredik bennem a hitetlenség az értetlenséggel. Mi a tököm történt, amióta elhúztam a belemet? Semmit nem reagál a fülemre, ami jelenthet jót és rosszat is, még nem tudom. Előrenyúlok, elkapom a kezét, ha tiltakozik, az hidegen hagy. Régen is kérette magát olykor, nagy ügy. Felfelé fordítom a tenyerét, a csuklóján húzódó vágásokat, meg az alatta futó ereket szemlélem elmélyülten. Hüvelykujjam úgy simítom rá, mintha az érverését keresném, ami valahol igaz is, csak rohadtul nem a pulzusát akarom számlálgatni. Az erőm egy kis szeletét küldöm belé, már az arcát nézem, figyelem a reakciót, ahogy az erein át egész testében szétáradhat a mágiám - nem bántom, dehogy, csak felmérem.* - Még mindig semmi? *Ha nem, ha sikerül bármit felidéznie, az jó, és feltételezhetem, hogy a házassági kötésünknek köszönhető. Egy romantikusabb valaki, például ő, tuti holmi érzelmekre fogná, én ennél jóval gyakorlatiasabb vagyok, annak ellenére, hogy tudom, azért volt ebben a nászban érzelem. Mindkét részről, bár ezt bosszantó bevallani. Ha igen, és maradok tök homály számára, az szívás, én ehhez nem értek, nem tudok mások fejébe mászni. Mármint, feltételezve, hogy az illető még él. A nőm meg még nem hulla, azt garantálhatom. De azért van, amit én is felismerek... Felszisszenek, dühösen szorul meg a markom a vékony csukló körül.* - És ki a tököm rakott gátat az elmédbe?! *Háborodom fel egy pillanat alatt. A nő az enyém. Minden alvilági számára nyilvánvalóan, törvényesen, hitesen, mágiával megpecsételve és hozzámkötve: senkinek a büdös életben nincs joga rajtam kívül szemet vetni se rá, nemhogy hozzáérni, vagy az agyába mászni! A pokolba velük! Hidegen izzik a tekintetem, ahogy az övébe fúrom.* - Halljam, Nora, kit fogok megölni? *Nem bogaram, annál idegesebb vagyok a felfedezéstől. Nem tudom megállapítani, hogy pontosan mit keres ott az a gát, mit rejt el, mit zár ki, vagy tudja franc, így csak remélhetem, hogy képes nekem válaszolni. Annyit azért nyugtázok, hogy legalább nem csak szívat, mint ahogy elsőre felmerült bennem a lehetőség. Nyilván tényleg gőze sincs róla, ki vagyok... Észbe kapok, és lazítok a szorításon, amivel a markomban tartom. Ha így van, tényleg ismeretlen lehetek számára, szóval fogjam vissza magam, valahogy úgy, mint amikor elcsábítottam.* - Ne haragudj, remélem nem okoztam fájdalmat *kérek elnézést békülékeny hangon, és idegességemben a hajamba túrok. Mit is szeretett? Folyton nyaggatott, hogy mutassam ki az érzéseimet. Vagy mondjam ki őket. Vagy bármi. Nos, lássuk, ez mennyit változott.* - Csak felhúztam magam azon, hogy így látlak viszont *fogalmazom meg kizárólag az ő kedvéért a lelkiállapotom, homályban hagyva, én mit gondolok az "így" mögé - érti, ahogy érti. Viszont... ezt helyre kell hozni, jobb ötletem pillanatnyilag nincs, de ahhoz meg kell tudnom, mi történt, kit kell keresnem - egyáltalán, meg kell néznie az ehhez értőknek, hogy képes-e más eltávolítani a gátat, vagy csak az elkövetője, mert akkor az illetőt legalább addig életben kell tartanom, míg vissza nem varázsolja nekem a nőmet, ráadásul kénytelen leszek futni hagyni, hogy cserébe hajlandó is legyen megtenni. Nos, még szerencse, hogy nem vagyok tündér, aki képtelen hazudni... így nyugodtan megígérhetem a flótásnak, azután kinyírhatom. Felemelő gondolat. De még nagyon nem tartunk ott... még arra is rájövök, hogy aligha kapok a nőtől választ bármire, amíg ő sem kap tőlem. Hát, legyen. Jobb kezemet nyitott tenyérrel az asztalra fektetem, hagyom, hogy az arany karikagyűrű (egyszerű és dísztelen, nem voltam hajlandó holmi csicsás izét felvenni, amikor ez is megfelelt a célnak) koppanjon a lapján. Egy pillanatig elnézem, a tenyerünket egymás mellett, régen sokszor tette a kezembe az övét, csak hogy nevessen ezen a különbségen: hogy még nagyobbik alakjában is mennyivel kisebb nálam. Aztán felnézek, ismét az arcába, hogy közelről szemlélhessem a reakcióját.*
    - Ne magázz, nem vagyok hozzászokva a nejemtől *válaszolok neki egyszerűen.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Pént. Júl. 03 2015, 15:52



    To: Dylan


    Even though I'm the sacrifice,
    You won't try for me, not now.
    Though I'd die to know you love me,
    I'm all alone.
    Isn't someone missing me?

    Ha ismerném a gondolatait akkor se kérnék elnézést azért, mert meg mertem lepődni. Engedtessék meg nekem, hogy ne emlékezzem, s a helyzetemben úgy viselkedjek, ahogy pillanatnyi természetességem diktálja. Nem akarok én senkinek belemászni a lelkébe, ezért próbálkozom a férfival tökéletesen udvariasnak lenni, de őszintén szólva a tőmondatai nem nagyon segítenek hozzá ahhoz, hogy tudjam hányadán is állunk úgy, hogy közben ülünk.
    - Akkor..? - kezdek meg és hagyok a levegőben lógni egy kérdést.
    Hamarjában választ kapok rá, s így olyan kicsit, mintha a szavába vágtam volna, amit meg igazán nem akartam, szóval sietve csukom is össze ajkaimat, s inkább mérlegelem mindazt, amit hallottam tőle.
    - És mégis miben változtam meg? - teszem fel az elsőre talán ostobának tűnő kérdés.t
    Nem tudom, hogy mióta ismerjük egymást, vagy mikor látott utoljára. azt sem tudom, hogy mikor voltam utoljára szőke, de Lucy szerint mikor utoljára látott még szőkén hordtam a hajamat, így nagyjából be fogom tudni lőni, abból, hogy mit mond, hogby vajon mennyi idővel is kell a mainál régebbre datálni az utolsó találkázásunkat. Hogyha a tolószék változott csak, akkor találkozhattunk akár egy éve is, de ha a hajszínem, akkor mondjuk adnék a régi időnek úgy öt évet. Arról persze fogalmam sincs, hogy tündéralakomban a hajam színe mindig enyhe vöröses árnyalattal csillogott, teljesen mindegy volt, hogy szőke-e vagy barna vagy netán fekete épp.
    Szégyenlősen, de határozottan rázom meg a fejemet.
    - Sajnos semmire sem emlékszem, ami egy évnél régebben történt velem. Állítólag fogok, de ez nyilván a jelen helyzetben nem segít semmit. Ha gondolja, akkor megpróbálhatna felhomályosítani.. - ajánlom, s ezzel együtt el is hallgatom előle, hogy Nate szerint ezt nem szabad. Ennyivel csak nem fogom magamat egy életre elintézni. Mármint az emlékeimet.
    Igyekszem úgy beszélni, hogy a lehető legtermészetesebb, csacsogó hangnemet üssem meg, s közben persze mit sem tudok arról, hogy mit fortyog magában a férfi. Persze az feltűnik, hogy kissé paprikás a szövegvezetése, de talán mindig ilyen volt. Felőlem mondhat magáról, amit akar, sajnos abban a kiszolgáltatott helyzetben vagyok, hogy nem tudnám megcáfolni a szavait. És a füle? Az elmém blokkolása a látási képességem blokkolására is kiterjedt. Saját fajtársaimat látom ugyan, de nem tudom, hogy ők nem emberek. Damien jelenléte is ezért kúszott elmémbe, hiszen ő is tündér, ahogy én vagyok.. voltam. Nem tudom el lehet-e ezt veszteni egyáltalán. A vér tud mássá válni annál, ami volt?
    Nem nagyon rángatózom, ugyanis a kezem kéne ahhoz, hogy székestül hátrébb hőköljek, mivel azt viszont fogja, így maradok egy helyben. Némiképp zavartan szívom be alsó ajkamat. Akárhonnan nézzük, nem épp komfortos nekem ez a helyzet.
    Olyan érzés, mintha végigvágna rajtam az áram. Megvonaglik kezem, s ha nem tartja erősen, akkor most jön el az a pont, amikor kirángatom karmai közül magamat. Ha nem sikerül, akkor is, s ha sikerül, akkor is kétségbeeséssel telik meg tekintetem. Mi a fene volt ez? Olyan, mintha valaki felkapcsolta volna egy pillanatra a villanyt egy sötét szobában, meglátta volna, hogy telve van a helyiség holmikkal, de megint hirtelen lett sötét és nem tudta megfigyelni, hogy mit is látott odabent.
    - Én.. ö.. nem tudom.
    A semminél egy fokkal több volt, ami átjárt, de őszintén szólva tényleg a nem tudom az egyetlen válasz, amit képes vagyok kinyögni. Visszakérdeznék, hogy mit csinált velem, de ugyan milyen marhaság lenne? Hiszen az emberek nem ráznak, mint az áram és nem kapcsolgatnak elmevillanyt. Nonszensz az egész.
    - Hogy mit rakott és hová?
    Ég a hátam azon a két ponton, ahol a szárnyaimnak kellene lenniük. Azt sem tudom, hogy vannak. És Dylan számára sem válnak láthatóvá. Nem is tudnának.. mindkettő csak csonk, s nekem nincs fogalmam a fékekről a bőröm alatt. Nem ember által ismert fém az, amiből vannak, így az orvosi műszerek sem vették észre, nem zavarta be őket. De meggátolják, hogy újraserkenjenek szárnyaim. A hegekről tudok, Nate említette, hogy ott vannak, kérdeztem is tőle, hogy tudja-e mikor szereztem őket, de csak nemmel felelt.
    Megijeszt a kérdése. Görcsbe ugrik a gyomrom. - Honora. És határozottan senkit nem fog megölni. Ugye ez csak valami szófordulat?
    Kissé érzékeny vagyok - de ki ne lenne? - a gyilkosság emlegetésére az utóbbi időben. Visszahúzom a kezemet, ölembe ejtem, elrejtve így az asztal alatt.
    - Khm.. semmi baj. - jegyzem, ezzel tudatva vele, hogy de igen, fájdalmat okozott, de én nem vagyok az a váddal élő típus. Mostanában legalábbis.
    - Igazán sajnálom, nem akartam sokkoló lenni. - eresztek meg egy vérszegény mosolyt, s egy megjegyzést, ami talán viccnek is felfogható.
    Figyelem a kezét, megakad a szemem a gyűrűn. Rajtam nem volt, amikor megtaláltak, így fogalmam sincs arról, hogy férjnél lennék. Valami furcsa, ösztönszerű dolog hajt afelé, hogy feltegyem a kezem az asztalra, tenyeret a tenyérhez közelítve. Moccanni sem bírok attól, amit hallok.
    Elfut a méreg egy pillanat alatt. Az átélt fájdalom, a kétségbeesés és a kiszolgáltatottság érzése tölt el. Megkeseríti szájízemet a tudat, hogy mennyire vágytam arra, hogy legyen aki szeret ezekben az időkben, aki nem csak barátként szeret.. és lám. Kiderül, hogy van egy férjem, aki soha meg sem látogatott a kórházban? Hát szép. Bezzeg a férfi, aki csak egy barát azóta is ápol. Nem ülünk kissé fordítva ezen a lovon?
    - És mégis hol a fenében voltál idáig, nemszőke nemherceg? - förmedek rá az információ súlya alatt. Ha igaz, amit mond, akkor komoly gondolnak nézünk elébe..
    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Júl. 05 2015, 00:21

    Nőm és én


    *Hát igen: ha ismernénk egymás gondolatait. De nem tesszük. És erre soha nem is volt példa, egyikünk mágiája sem olyan természetű, hogy egymás fejében turkáltunk volna valaha, ami azt illeti, én akkor se próbálkoztam volna rajta ezzel, ha amúgy másokat simán kísérleti patkánynak használok a leghalványabb lelki skrupulusok nélkül. Mégiscsak a nőm, vagy mi. Éppenséggel vigyáznék rá, ha lehet, legalább addig, míg ország-világ előtt együtt vagyunk. Hogy mi lesz, ha lejár az ötven évünk... ugyan, hol van az még! Nem gondolkodom rajta. Legalábbis igyekszem. És ebben a helyzetben egyáltalán nem esik nehezemre mellőzni ezeket a gondolatokat. Miben is változott meg? Túl hosszú lenne számba venni mindent, s főleg így elsőre.*
    - Amennyit eddig láttam, az alapján mindenben *vonok vállat, s ismét végignézek rajta, olyan merev vonásokkal és mozdulattal, ami árulkodik róla: ez most éppen egy érzelmes pillanat nekem. Mármint, az lenne, ha gyakorlottabb lennék abban, hogy kimutassam mindazt, mi a szenvtelen felszín alatt zajlik bennem, de nem vagyok gyakorlott, sőt. Hülyének is tartom azokat, kik bárki előtt vállalják az érzelmeiket, s ha én megtenném, sokkal inkább színjátéknak érezném, mint ezt az érzelemmentes pofát, mely a sajátom. Nem gondolok bele, miért kérdezte, hogy időpontot akarna netán belőni ő is, ahogy én is ezért szemlélem a vágásait. Egyszerűen betudom a hiúságnak, és a kíváncsiságnak. Hiszen számomra mindennapos volt, hogy a véleményemről faggatott, még ha nem is olyan kérdésekben, mik relevánsnak tűntek a szememben, hozzászoktam csapongó érdeklődéséhez. Most sokkal célirányosabb, de legalább kíváncsi még mindig. Ahelyett, hogy a változásokat gyűjteném hatalmas csokorba, inkább arra koncentrálok, ami hasonlóságot fedezek fel az előttem ülő ember, s a nyártündér feleségem között. Könnyebb, kevesebb. S ráadásul nem az idegenség-érzetet kellene erősíteni magamban vele kapcsolatban. A nőmért jöttem vissza, nem egy idegenért. Ha ilyen marad, annyi erővel bárhol lehetnék a világban, ehhez a lánykához semmi közöm, s neki se hozzám igazából. Vagyis... majdnem semmi. Ha elszakadt volna köztünk a kötelék, már itt se lennék, de az megmaradt, szóval mégiscsak a nejem valahogy...*
    - Nem emlékszel... értem. *ismétlem utána tulajdon szavait, s nem teszem hozzá, hogy rájöttem már. Ennyi idő alatt mondjuk még egy debilnek is leesne, hogy vagy a nejem eltitkolt mundane ikertesója ül velem szemben, vagy ő minusz az emlékei, plusz az eltelt évek egyéb hatásai. Nem éppen szívderítő hatásai, még nekem sem, pedig engem általában hidegen hagy mások sorsa. Van viszont információ a mondataiban.* - Egy éve... Basszameg! *fájdalmasan szorosan zárul össze állkapcsom, ahogy visszafojtok egy-két kikívánkozó durvább káromkodást, helyette inkább megdörzsölöm a szemem. Egy év. És én még azt hittem bóklászás közben, hogy a csiklandós, figyelmeztető hiányérzet egyszerűen a távolság miatt lehet köztünk. Ha csak azt veszem számba, ami hegeket a ruhától látok rajta... nem csoda, hogy visszahúzott hozzá valami. Még hogy az érzelmek, szentimentális baromság. A mágia. S az sem csoda, hogy elmúlt idővel. Nem a kötésünk gyengült meg, csak már nem volt oka figyelmeztetni. A pokolba, hogy nem jöttem rá! Persze, akkor is mi lett volna? Ketté nem szakadhatok, a kölyökkel mit kezdtem volna, amíg hazarohanok rendet csapni? Ehh, mindegy is. Elmúlt, aligha lesz lehetőségem változtatni rajta már.* - Mit mondanak a gyógy... az orvosaid? *Nem lát. Nincs szárnya. Nem emlékszik. Aligha vett igénybe mágikus segítséget eddig. Na, de ezen hamarosan változtatunk természetesen, ergo bizonyára úgy kezelik, mint minden mundane-t. Kórházban. Bahh! Micsoda időpocsékolás! Addig viszont, míg úgy nem ítélem, hogy én elég információt kaptam, aligha állok neki mesélgetni. Különben is több idő kellene ahhoz, hogy modellezzem az egyes szavaim hatását. Nem lehet csak úgy hűbelebalázs módjára kezelni egy ilyen helyzetet. Bár számomra felfoghatatlan, de tapasztaltam már, hogy vannak olyan létezők, kik összeomlanak a túl sok információ alatt. De hát a többség a nekromanciától is kiakad... nekem meg az is természetes, lényemből fakad. Hát, jah, nem vagyunk egyformák. Ami azért nem rossz dolog, a különböző elemek működtetnek bármilyen rendszert hatékonyan. De azért néha nem ártana végigmenni egy kaszával és kicsit kiigazítani a túlságosan kilógó egyedeket, de mindegy, ez magánvélemény...*
    *Közelről figyelem arcát, vonásait, testbeszédét is, s nyilvánvaló, hogy valami történik az erőm hatására. Halványan elmosolyodom ettől. Örülök, nem is kicsit - ez is mutatja, hogy a helyzet nem reménytelen, nem megoldhatatlan. Mondjuk, megoldhatatlan akadályban eleve nem hiszek. Csak akaratgyenge emberek vannak, akik nem keresnek elég kitartóan megfelelő válaszokat a felmerülő problémákra. Hagyom, hadd húzza el a kezét, különösebben nagy erőt sem kell kifejtenie hozzá, bár a szemem elsötétül, mikor érzem vékony csuklóját kisiklani ujjaim közül. Mert ez is olyasmi, amit csak az új Nora tesz, a régi másként reagált volna. Természetesen. Mire nem reagált volna másképpen? Megkeseredik a mosolyom, s a mellébeszélése tovább mélyíti a halvány ráncokat a szám és szemem sarkában. Nem csípem a mellébeszélést, még mindig nem.* - Szerintem meg tudod, de mindegy. Azt hiszem, talán túl gyors voltam *állapítom meg, fejben veszettül számolva. Nem vagyok jó az emberi reakciók elemzésében. Gépek és hálózatok, élettelen rendszerek és felélesztett hullák, na ezekkel simán boldogulok. Az emberekkel többnyire nem. Őket csak kinyírni egyszerű. Amíg élnek, addig meg mindent feleslegesen túlbonyolítanak.*
    - Gátat. *ismétlem, szinte gépiesen, félig már gondolataimba merülve.* - Blokkot. Az elmédbe. A fejedbe. Az emlékeidhez, a gondolataid közé. Nem tudom tovább ragozni, bocs. Tököm tudja, bogaram, az az igazság, hogy ez rohadtul nem az én szakterületem *összegzem a benyomásaimat mogorván. Értetlenkedik itt, pedig utálom... jah, csak ő éppenséggel nem tudja, ki vagyok, azt meg pláne nem, hogy mi bosszant. Picsába az egésszel! Csak arra kapom fel a fejem, hogy még a nevét is kijavítja. Ismét hidegen villan a szemem, s dühtől összeszűkül.* - Nekem te mindig Nora voltál, bogaram *vágom oda, szinte dacosan. Ez a két megnevezés, mit használtam.* - Tényleg, talán illene bemutatkoznom, ha nem emlékszel, igaz? Én neked Dy, vagy Dylan voltam, ami azt illeti, csak neked. Dylan Crawford, szolgálatára *hajtom meg magam ültömben, épp csak egy kissé. Nem gondolom komolyan persze. Egy meghajlás valaha a tisztelet kifejezésének eszköze volt. Ma meg...? Hát, ma leginkább semmit nem jelent, mert a kutya is túl beképzelt e gesztushoz. Most azonban hanyagolom ezt a gondolatmenetet, a helyzet nem engedi meg, hogy ne legyek száz százalékosan jelen. Az általa rám aggatott hülyébbnél hülyébb becézéseket (édesem, szívem, bahh, honnan szedte ezeket anno??) szándékosan nem említem, azokra boruljon csak a feledés jótékony fátyla.*
    *Látom, vagy érzem a belőle áradó szorongást, s ez némileg finomít a válaszon, mert elsőre simán rávágtam volna, hogy dehogynem nyírom ki. A mi világunkban ez mindennapos, csak az emberek félnek elképesztően a haláltól, annyira eltávolították maguktól, hogy már nem is tudnak mit kezdeni a gondolatával sem. Megcsóválom a fejem.* - Szófordulat *biztosítom róla, szemrebbenés nélkül hazudva. Az elején is így kezdtük, nemde?* - Persze, ha meggondolod magad, érted azt is bármikor vállalom *jegyzem meg, valami romantikus filmben mondott effélét a hősnek kikiáltott kétballábas senki, de nőmet hihetetlenül tudták lelkesíteni ezek a béna szövegek a még bénább szereplők szájából, talán ez nem változott. Így hát megerőltetem magam és ismét előrukkolok a frázisokkal. Talán lenyugszik kicsit. Vagy, ami azt illeti, elmosolyodhatna. Azt határozottan értékelném, ha öt év távollét után kapnék egy vigyort. Vagy egy hisztit, bánom is én, az legalább ismerős terep lenne. Ehh, mondjuk nem sok esélyem van rá, szóval hagyjuk is. Általában kedvelem a kihívásokat, de ez a mostani majd minden szempontból irritáló, hát nem vagyok tőle elragadtatva.*
    - Hm, nem úgy festesz. Megengeded? *nyújtom a kezem, tenyérrel felfelé, ezúttal nem kapom el csak úgy, rajta áll a választás, visszaadja-e a kacsóját. Kezem már le is hűlik, eddig meleg érintésem pillanatok alatt a sír hidegével rendelkezik, így elég ráfektetnem ujjaimat a csuklójára, hogy enyhítsem a szorítás okozta lüktetést. Nem fogom meg, nyitott tenyérrel érintem, hogy bármikor elhúzhassa a kezét, amikor ő elégnek érzi, hadd higgye, hogy irányítja a szitut, még ha nem is. Persze csak akkor, ha kér belőle, ha hajlandó visszatenni kezét az asztalra. Nem fűzök hozzá sok reményt, de ki tudja, benne mit működtet a mágia. Azt az infót azért elraktározom, hogy vagy nem értem, mit akart üzenni, vagy képessé vált a hazugságra is. Na, ez utóbbi lehetőség egyáltalán nem villanyoz fel. Egy házasságba elkél legalább egy őszinte fél. A szóvicc aztán old némileg a mogorvaságomon, halványan elmosolyodom is rá.* - Mindig az vagy, bogaram, csak általában nem így... *jegyzem meg, kivételesen őszintén. Azért azt valljuk be, Nora pontosan tudta, hogyan kell kiugrasztani a nekromanta nyulat a temetőből. Vagy valami ilyesmi. A mimikám a vádló kérdésére egy pillanat alatt fintorba fordul. Kiszámítható reakció, és jogos is. Attól még nem kell örülnöm neki. Ha valóban nem emlékszik semmire, aligha ez a legjobb alkalom, hogy közöljem: ja, amúgy van egy kölyköd is, aki kis híján feldobta a pacskert. Ne aggódj, bogaram, Tibetben vár, már repülhetünk is hozzá. Aha... biztos jól fogadná. Nem. Viszont hazudni sem hazudhatok, hiszen előbb vagy utóbb csak meg kell tudnia, hogy él a porontya.* - Elvégeztem valamit, amivel te bíztál meg. Öt évembe telt. Ennyi ideje nem láttalak *ismertetem vele a tényeket szárazon. Jó, kicsit szépítve. Egy szóval sem mondta, hogy mentsem meg a kölyköt, de éppenséggel nem volt magánál, hogy mondja. Attól még elég tutibiztos tipp volt, hogy ezt akarná. Különben nem küzdött volna addig olyan vehemensen érte, hogy megtartsa, kihordja, életben maradjon a kölyök.* - Nem tudtam, mi a helyzet veled, csak most szembesülök vele, ezekben a pillanatokban... *teszem hozzá. Még mindig ő az egyetlen, aki meg tud lepni... hát, most is sikerült. Csak nem éppen kellemes módon.* - Ebben a helyzetben, gondolom, elképzelhetetlen neked, hogy hazagyere velem, nem fogom erőltetni. De előkerítek pár szakembert, akik szerintem tudnak segíteni az emlékeid visszaszerzésében. Utána legalább tudhatod majd, hogy igazat mondok. Mit szólsz hozzá? *pillantok rá várakozón. Halványan motoszkál bennem, hogy nem ez az, amit várna tőlem, nem a racionális problémamegoldás... de én ebben vagyok igazán jó, s most magamat adom. Többé-kevésbé.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Szomb. Júl. 11 2015, 01:12



    To: Dylan


    Talk about anything
    It don't matter
    I'll be courageous if you can pretend that you've forgiven me
    Because I don't know you anymore
    I don't recognize this place

    Igazán nem lehetnének elvárásaim, hiszen amit én tudok, az az, hogy nem ismerjük egymást. Mégis, hogy közli velem, hogy mindenben megváltoztam, valahogy megkeseredik a szám íze. Kicsit olyan ez, mint amikor készülsz valamilyen ételre, amit vacsorára ígér neked gyerekként az anyukád, s mire hazaérsz, s örömmel leülnél a vacsoraasztalhoz, hogy megedd a kedvencedet, hirtelen valami egészen mást raknak eléd. Lehet, hogy az a második kedvenced, de akkor és ott megcsalva, becsapva érzed magad és elmegy az étvágyad is. Ahogy jelenleg az életkedvem járt ettől a mondattól.
    - Nem szerettem volna csalódást okozni.. – hagyom függőben.
    Elnézést nem kérek tőle, bár a nyelvem hegyén van, de az, ahogyan rám néz, ahogy idepillant valamiképpen megakadályoz benne. Mintha kezdené bogát bontani bennem a régi énem, az, amelyik nem változott, csak eltiporta az idő. Én nem tudom, kettőnk közül nem én vagyok az, aki emlékszik minderre.
    - Nem. - rázom meg a fejemet egy lemondó sóhaj kíséretében.
    Semmi sajnos, semmi mentegetőzés. Egyszerűen csak a csupasz tények. Nem emlékszem, s örülök is meg nem is annak, hogy érti. Bár ne kéne értenie! Nem tudom, hogy milyen viszonyban lehettünk, de mégis lelkiismeretfurdalásom van, ha csak arra gondolok, hogy mit szólnék, ha én ülnék vele szembe, s nekem kellene átélnem az elfelejtettség élményét. A lelkem törne meg belé.
    Kiráz a hideg a káromkodására. szigorúan szorulnak pengevékonnyá ajkaim.
    - Beszélj szépen! – szalad ki a számon az észre sem vett tegezés, s ezzel egy időben mintha megrezzennének bennem a valamikor volt szárnyalásaim emlékei.
    Nem tudom mire vélni, a gyomromban szárnyat bontó pillangókat arra fogom, hogy zavarja fülemet a káromkodás, hiszen otthon – a helyen, amit otthonomnak nevezek most – nem divat az ilyesfajta beszéd.
    Nehéz kérdést tesz fel, csak kis idő elteltével tudom összeszedni a gondolataimat annyira, hogy válaszoljak is rá. Úgy érzem, hogy hiányzik a lelkemből egy darab, s ennek nem kellene újszerűnek lenni, mégis.. valahogy ilyen eleven fájdalommal még sosem tátongott bennem az amnézia által keltett sötétség sebe.
    - Gyógytornára járok, s állítólag lábra fogok tudni állni idővel, s talán a memóriámat is visszakapom. Nincsen szervi oka annak, hogy nem emlékszem. Nem értik, hogy miért van. Állítólag drogok fejthetnek ki ilyen hatást.. – vállat vonok, majd szinte megrettenek attól, hogy hogyan hangzott, amit mondtam.
    Tágra nyílnak pilláim.
    - Természetesen nem vagyok függő! Fogoly voltam.. – szégyenlősen sütöm le szemeimet.
    Magyarázatnak vélem ezt az egy nyomorult szót. Fogoly. Voltam? Nem, még vagyok. Csak már nem valakinek a foglya, hanem saját elmémé, s ezen tolószéké. Általában jól viselem, de most zokogni tudnék, azért is harapdálom olyan sűrűn ajkaimat a beszédszünetekben.
    Vádja nyersen, gyorsan ér a nemtudomomért. Elkerekednek szemeim, szinte sértődötten ráncolódik homlokom. Szólni mégsem szólok, ő is visszakozik, hát nem állok le csörtézni vele. Ingoványos talaj az, amin egyensúlyozunk.
    - Nem hallottam még efféle orvosi kifejezésről, de nevezhetjük gátnak is. – ráhagyom, engedékenyen. Mosolyognom kéne mellé, de az nem igazán működik. Viszont az ajakharapgálást abbahagyom, mielőtt sebesre rágnám a bőrömet.
    - Én sem vagyok orvos, szóval semmi gond, átérzem. Nem egyszerűbb a helyzetet leírni úgy sem, hogy benne vagyok. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. Gát, blokk, nevezd, aminek akarod, érteni fogom.
    Úgy tűnik nekem, hogy nem arról van szó, hogy nem akarja tovább magyarázni, hanem nem tudja. S a felfedezett – talán téves – hasonlatosságunk sarkall arra, hogy megelőlegezzem neki azt a bizalmat, amely előző szavaimat átitatta. S bár a bogaram sérti a fülemet, mégis a hirtelen hangulatváltozása, s elsötétülő tekintete mögött okként saját magamat vélem felfedezni és mivel senkinek nem akarok kellemetlen perceket okozni, így próbálok kedves lenni vele és nem kikérni magamnak a becenevet. Vajon régen hagytam neki, hogy így nevezzen? Én szoktattam rá? Nyelvemen a kérdés – s egyéb érdeklődések hada is – de nem formázom hanggá még.
    - Csak neked? – kontrázok a Norára.
    Tudni szeretném, s képzeletben ezt is felírom, mint kérdést, hogy Natenek feltegyem otthon. Vajon a Honorából jön, vagy az sem az igazi nevem? Amikor már azt hiszem, hogy kezd világosodni elmém, a legenda mindig odalesz. Csalódott vagyok, s nem segít javulni hangulatomnak az sem, hogy a velem szemben ülő férfit nem tudom idegennek tekinteni. Nem emlékszem rá továbbra sem, de elképesztően szeretnék. Fel-felvillanni vélek képeket, melyek talán múltunk részei is lehetnek, de amint utánanyúlnék valamelyiknek gondolatban, már siklanak is tova. S ettől ideges leszek.
    - Dy.. Dylan.. – kóstolgatom a neveit, melyeket megoszt velem, s melyekhez társul szavaiból az a tény, hogy én is így neveztem őt.
    Úgy formázom a szavakat, dédelgetve őket, mintha momentán a legnagyobb kincseim lennének, s talán ebben a pillanatban azok is. Merengésemből a megjegyzése ráz fel. Amennyire megijeszt, annyira dobban is meg tőle a szívem. Ha nevetséges, ha nem.
    - A gyilkossággal nem illik viccelni. – feddem meg jeges szigorral, de mégis ott marad a szentimentális mosoly ajkaimon. Értem tenne ilyen visszafordíthatatlant bárki? Nem erkölcsös, de mégis elhiteti velem, hogy talán tényleg fontos voltam valamikor neki. És ez jólesik akkor is, ha összezavar. Hiszen Nateről is azt hittem az elején, hogy mi.. aztán pedig kiderült, hogy nagyon nem.
    Bizonytalan a bólintás, de valós. Elmém leghátsó zugába zárom a kételyeket és tenyerébe helyezem kezemet. Szinte kíváncsi vagyok arra, hogy mit is szeretne csinálni velem. Az imént pedig nem hazudtam, hiszen nem azt mondtam neki, hogy nem fájt, csak annyit, hogy nincs bajom azzal, ha fájdalmat okoznak nekem. Attól, mert nem emlékszem rá, még a testem magán viseli a kínzások nyomait. Aligha kellene kikérnem magamnak az újabbak lehetőségét. Mártírrá nem váltam, de csendes elfogadóvá valamilyen szinten igen. Azért pedig, hogy miért nem hazudom soha jellemerősségem kerül piedesztálra, hiszen a tündérekről mit sem tudok.
    Vörösre színeződnek arcéleim. Egyrészt, mert arcpirítóan jólesik érintése, holott csak egy idegen számomra, ha így vesszük, s nem kellene ennyire lefegyvereznie. Másrészt pedig a kérdés miatt, ami öszönszerűleg szalad ki belőlem.
    - Hanem hogyan, Dylan? – ismerkedem a nevének ízével is közben nyelvemen.
    Aztán jön a felháborodás, melynek utat engedek, hogy utána arcomon érezzem pofonként csattanni a válaszokat, melyeket én provokáltam ki.
    - Miféle feladatot?
    Ez a kérdések napja, úgy tűnik. Bár nekem minden napom ilyen, főképp mivel semmi mást nem vagyok képes tenni, mint válaszokat keresek. Hol erre, hol arra. És amennyire unom már, annyira nem unom.
    - Nehezen tudom elképzelni magamról, hogy elküldjem a férjemet öt évre, ha olyan állati tökéletes a házasságunk. Mi az igazság? Legalább úgy ne hazudj, hogy tudhatod: mindent kénytelen vagyok elhinni neked.
    Nem is tudom miért feltételezem róla, hogy átverne. Talán paranoia, talán a múlt egy szelete. Nem keresem a magyarázatot, csak keményen felszólítom, s hangomban a megbántott nők sértődöttsége cseng, a hitetlenkedőké. S ezt a hangszínt nagyon is jól ismerheti.
    Békülékenysége olaj a tűzre, de mégsem lobbant lángra jobban. Csak fejrázásra ösztönöz, mely fejrázástól arcom körül dühösen repkednek tincseim.
    - Nem kell ahhoz szakember, hogy tudjam, valaki igazat mond nekem. Csak nézz a szemembe és mesélj el mindent. Látni fogom, hogyha hazudsz nekem. Ha valaha szerettelek, akkor ennek nem szabadott elmúlnia.
    Makacs vagyok és irreális, de tündérként is az érzelmek ismerője, meglovaglója voltam. Ez tolul előtérbe tudattalanul most is bennem. És a fejrázás még nem is csak ennek szólt.
    - Hol van az a haza? – kérdezek rá, egyelőre elnyelve azt, hogy én hol lakom.
    - Nathaniel aggódna értem, ha csak úgy elköltöznék.. – teszem hozzá ezt is, amolyan nyulat a bokorból célzattal. Ismerős lehet neki a név, a „mocskos mundane” miatt rengeteget vitáztunk, egy alkalommal még egy vázát is férjemhez vágtam, amiért sértegetni merte Natet, s hírbe hozott vele, hogy Nathaniellel csalom meg. De persze mindezt, s a többi Montgomeryékhez köthető titkot sem tudom. Csak azokat a tényeket közölhetem, amelyeket ismerem.

      Pontos idő: Szomb. Okt. 21 2017, 21:21