Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

New York, mint ahogy minden más város, éli a mindennapi életét. Ám nem tudhatod, hogy aki rád köszön az utcán, odaadja a napi újságodat, az ki is valójában. Mert az emberek olyan világban lépdelnek, amiről fogalmuk sincs: természetfeletti lények veszik őket körbe, akár élnek is velük, szívük választottjaként. Szeretnél benézni a valóságot eltakaró fátyol mögé?

Várunk szeretettel!


Az oldal nyitott:2015. január 25.

Időjárás

Napjárás

Latest topics

» Hamilton, Ohio
by Nathaniel Montgomery Today at 21:22

» Álmok palettája
by Jackson Montgomery Today at 21:03

» Riverside Drive
by Nathaniel Montgomery Today at 20:50

» Fort Washington Park
by Al O'Connor Today at 20:40

» The River Café
by Gabriel Skoglund Today at 20:19

» McCormack lakás - Manhattan
by Damien James McCormack Today at 20:01

» Clove Lakes Park
by Vitaly Rayt Today at 05:21

» Brian lakása - Hálaadás
by Brian Cox Yesterday at 23:20

» Brian lakás - Brooklyn
by Brian Cox Yesterday at 23:19

» Raphael Hart
by Raphael Hart Yesterday at 22:17

Staff

D.J.
PM
Apple
PM

Köszönet


A leírások, képek, videók mind megtalálhatóak a világhálón, az oldal grafikájának alaptematikáját Quierra-nak köszönjük.

    7th Avenue

    Share

    7th Avenue

    on Pént. Jan. 16 2015, 09:57

    First topic message reminder :

    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: 7th Avenue

    on Szomb. Júl. 11 2015, 15:23

    Nőm és én


    *Ha nem egy teáskanál empátiás készségeivel lennék megáldva, talán észrevenném, hogy kellemetlenül érintik a szavaim, de ő nem siet ezt tudtomra adni, én pedig nem látom. Vannak dolgok, amik csak korlátozottan tanulhatók, s az érzelmek ilyenek. Persze, már sokkal jobb vagyok a kimondatlan gondolatai felismerésében, de ez messze nem tökéletes, s amilyen maximalista vagyok, van bennem egy erős ellenállás ezzel kapcsolatban, ugyanakkor makacs düh is, ami hajt előre, hogy igenis megtanuljam. Hiszen rajtam néhány nyavajás hormon és neuroningerület, mi tombol egy nőben, csak nem foghat ki, nem igaz?! A szavaira azért némileg fennakad a szemem. Egyik felem úgy véli, ez tipikusan norás megszólalás részéről. A másikban viszont motoszkál, amit nem értelmezek, csak észreveszek, hogy valami egészen más okból és hangsúllyal mondta, mint a nőm tette volna. Csak éppen lilám sincs, mi a különbség oka, vagy egyáltalán miben nyilvánul meg. Félre is söpröm a kérdést egy legyintéssel.*
    - Biztos vagyok benne, hogy ebbe a helyzetbe sem akartál kerülni, mégis itt vagyunk *vonok vállat. Még én is folyton belefutok, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy akarom. Mint ahogy a pár hónaposra tervezett távollétem öt éves hosszúságúra nyúlt. Hát még ő, aki nincs olyan irányításmániával megverve, mint én?! Többször láttam a dolgokat kicsúszni a kezéből, mint ahányszor kézben tartotta őket. Miért is gondoltam, hogy zökkenőmentesen zajlik az élete a távollétemben? Tulajdonképpen én voltam a barom, hogy ebben bíztam. De a kérdés még mindig adott, a kölökkel kezdeni kellett valamit, ketté meg nem tudok szakadni. Ha az ő istápolását választom, meggyűlöl a nő, amiért hagyom elpusztulni a gyereket. Hogy a gyereket választottam, a nő élete kuszálódott össze. Huszonkettes csapdája. De azért nem gondolnám, hogy rosszul döntöttem, végtére ez valószínűleg visszafordíthatóbb változás, mint a feldöglés. Mondjuk, ilyen helyzettel nincs tapasztalatom, szóval ez talán csak üres reménykedés, viszont a halállal akad dolgom nem kevés, és arról legalább pontosan tudom, hogy mi vele az ábra. Vannak persze feltámasztó rituálék, de azoknak az eredménye sosem ugyanolyan.*
    *S ismét van valami az arcában, a tekintetében, amit értelmezni ugyan még mindig nem tudok, de legalább észreveszem. Még jó, hogy nem értem! Ha tudomásomra jutna, hogy a szánalomnak akár csak a csírája is eszébe juthatott, tutira kiborulnék. Nem igazán törés ez, s különben is volt már részem necces helyzetekben viszonylag hosszú életem során, szóval nem fogom fel olyan tragikusan, mint ő. Oké, nem emlékszik, persze, szar ügy, de egyrészt egy megoldandó probléma, másrészt új lehetőségek tárháza is. Semmi olyasmi, amivel ne birkóznánk meg, nem igaz? Egy elmegátat csak nem lehet olyan nagy ördöngösség kiszedni a fejéből, és akkor az emlékek már meg is lesznek. Vagy ha a blokknak maradnia kell valamiért, akkor egy részét majd szépen visszacsöpögtetjük, a többit meg... mondjuk újrajátsszuk. Hát, akár még szórakoztató is lehet ebből az egészből... A testét meg valamelyik gyógyító, talán az a Loss összetákolja. Végül kinyírom a tettest, hogy azért én is kapjak valami elégtételt, és meg is vagyunk. Nem olyan vészes menet.*
    *Amikor rámszól, egy pillanatig színtiszta döbbenettel meredek rá. Nem felejtkezem el a szituról, de elvontakoztatok tőle erre a pillanatra. Aztán fejemet hátravetve hangosan felnevetek.* - Hehh, ez az én Norám! *nyúlok előre, hogy összeborzoljam a haját, de még idejében észbe kapok, és visszaejtem a kezem magam mellé, mielőtt hozzáérnék. Idegen vagyok neki, nem ez az ideje bármilyen bizalmaskodó gesztusnak. Márpedig a hajborzolás olyannyira az, hogy rajtam kívül mindenkinek tiltott volt. Most éppen talán nekem is. Egyelőre nem akarom kiidegelni. Az ráér majd otthon. Mert előbb vagy utóbb úgyis hazarángatom, akár tetszik neki, akár nem. A nejem, ott a helye és pont. Megadóan felemelem inkább a kezem, mintha fegyvert szegezett volna nekem, nem csupán szavakat.* - Oké, bogaram, vigyázok a számra *ígérem meg, de közben röhög a szemem. Hát, van, ami nem változott. Apróságok ezek, de jó felfedezni őket.*
    *Egy pillanatig semmi más nem fog meg a válaszából, csak az ijedt őzikeszemei, ez a riadt kifejezés, amit, őszintén szólva, már most halálosan rühellek rajta. Annyira más, mint amit megszoktam, mint amit ismerek, s különben sem tudok mit kezdeni vele, amíg így néz, hogy azonnal el akarom tüntetni onnan.* - Tudom, hogy nem va... MIVAN?! *kezdeném hadarva megnyugtatni, amikor kiszakad belőlem az ordítás a hallottak miatt. Akkor esik le, hogy mit is mondott. Drog. Fogoly. Megölöm azt a nyomorultat!!! Most már tuti. Az é n nőmmel aztán ne szórakozzon más, az az én előjogom! Dühömben ököllel vágok az asztalra, s a műmárványon pókhálóvékony repedések szaladnak végig az öklömtől indulva. Indulatom hevétől remeg körülöttem a levegő, bár én magam mozdulatlan maradok, tekintetemet is a kezemre szegezem, míg biztos nem lehetek benne, hogy nem szalad ki a számon semmi meggondolatlan. Bár egy részem talán nem is azért káromkodna, hogy kiadjam a feszkót (arra sokkal jobb lenne, ha lerombolhatnék valamit), hanem hogy ismét helyreutasítson. Hogy megint a nőmet érezzem magam mellett, nem ezt a mundane-t. Amint ezt végiggondolom, sóhajtva kukába vágom az ötletet, és végre felnézek.* - Semmi baj, Nora. Helyrehozzuk. *Egyszerű és magabiztos kijelentés ez, bár kell még némi idő, mire teljesen nyugodt leszek. Van egy feladat. Számomra nem lehet kérdés, hogy a legrövidebb úton megoldjuk, hiszen mi mást kezdenék egy problémával? Megszüntetem, eltüntetem, eliminálom. Akárcsak a felelősökkel fogom majd tenni. De ez az elhatározás alighanem csak engem képes megnyugtatni, valamit adnom kéne a nőnek is. Hm, mi is legyen?* - Sajnálom, hogy nem voltam itt, de most már igen, úgyhogy számíthatsz rám *teszem hozzá, s remélem, valami ilyesmit várt tőlem. Ha nem, az pech, mert akkor is ezt kapja, egye meg.*
    - Hallottam már ilyesmiről, de sosem volt dolgom vele *vonok vállat, amikor rám hagyja a kifejezést. Nos, egyszer mindent el kell kezdeni, nem? Meg egy nagy lószart. De ez van. Időben utazni sem tudok. Talán ki kellene fejleszteni egy módszert önmagam megduplázására, hadd örüljön az engem utáló világrész. A másolatot elküldhetném nekik, hogy boldogítsa őket... Szükség esetén meg lenne segítségem a dolgok elrendezéséhez.*
    - Igen, ha magunkban voltunk *vonok vállat, bár nincs róla tudomásom, hogy félreértettük egymást. Mivel az én szavaim visszhangozza, oda értem, ahol én használtam őket - a saját nevemre, s nem az övére. Amiről sok mindent nem mondhatok el. Nem tud tündérségéről, s aligha én vagyok az alkalmas személy, hogy ebbe beavassam - vagy legalábbis még nem. Már a kilétem is eléggé sokkoló lehet, ha nem is tudott róla, hogy férjnél van. Gondolom, szüksége van arra, hogy kapaszkodhasson arra, amit magáról tud. Hát maradjon csak az illúziókban, amíg megteheti, elmúlnak úgyis. S majd kijavít, ha a hibámat észreveszi és zavarja. Feltéve, hogy van még hozzá mersze. A nőmnek ez soha nem okozott a leghalványabb gondot sem, helyreutasítani, azt tudott. Csak én meg sose hagytam magam. Legszívesebben azt is kijavítanám, ahogy a nevemet próbálgatja, de nyelvembe harapok s nem szólalok meg. Pedig szívesen felvilágosítanám, milyen más hangsúlyokkal tudta ezt nyögni vagy sikítani... hm. A felesleges lerohanás iskolapéldája lenne, ha megtenném. Nem vagyok barom, s egy nőt meghódítani ugyan nem ugyanaz, mint a fegyverekkel vívott háború, de azért van köztük hasonlatosság. Például az, hogy nem árt, ha az embernek van koncepciója, stratégiája. Az enyém most az elmeblokk eltávolítása, mert a jelenleg rendelkezésemre álló információk alapján az a legcélszerűbb. A verbális felvilágosítás testhezálló lenne nekem, de nem számára.*
    - Nem is szokásom *válaszolok fapofával. Ha én azt mondom, hogy kinyírok valakit, akkor azt komolyan gondolom, és többnyire meg is teszem.* - De azért el kell ismerned, hogy ez meglehetősen szokatlan helyzet *teszem hozzá elmosolyodva. Ennyi remélhetőleg elég lesz, hogy félreértse szavaimat. Külön-külön mindkét mondatom igaz. Csak az együttes jelentésük, ami látszólag komolytalanná teszi korábbi gyilkos szándékú kijelentésem, az hamis.* - De ha azt a gesztust jobban értékeled, elkapom és eléd cibálom azt a nyomorultat, és te tehetsz vele, amit csak akarsz... *vetem fel a lehetőséget. Mondjuk, ölni tündérként se láttam soha, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem tehette volna meg, akár a találkozásunk előtt is. Az alvilágiak kissé másképp intézik az ügyeiket, biztos látott érdekes (számomra mindenképpen az lenne) dolgokat az udvarában is. Végtére az emberek világában még én is dolgoztam tündéreknek, ha nem is sűrűn, hiszen jobban szeretik maguk intézni az ügyeiket. Na mindegy. Ha a nőm visszaadna valamennyit a kínzásokból, ugyan ki vagyok én, hogy ne támogassam? Jó móka lenne. És hát mi lehetne jobb összekovácsoló élmény, mint a közös fogolytartás és tortúrázás? Az illető lehetne békülési ajándék, ha zabos lesz rám a kölyök miatt. Édes ábrándok.*
    *Amikor a helyzet és a kétségek ellenére kezembe teszi a kezét, mosolygok önkéntelenül is, ez a gesztus más, mint az eddigiek: melegebb, őszintébb. Értékelem, tényleg. Próbálom az ő szemszögéből nézni a dolgokat, de hát ez rohadtul nem az én terepem, szóval meglehetősen csökevényesek a benyomásaim. Attól még tetszik, hogy ő nyit felém. Két tenyerem közé veszem csuklóját, hideg ujjaimmal óvatosan simítom végig a bőrén. Mintha jegelném. Erőt vagy gyógyítást nem tudok adni neki, egyrészt mert nem vagyunk igazán kompatibilisek ilyen szinten, másrészt én meg a gyógyítás... hát, olyan messze áll tőlem, mint sántától a tangózás. Kihívóvá élesedő vigyorom ellentétben áll a gyengéd mozdulatokkal (tudok én gyengéd lenni ám, ha próbálkozom vele, csak többnyire nincs rá szükség, s nem is akarok), hiszen még az arca is pirul, ami... hát, elég szokatlan tőle, de ez az első változás, amit üdvözlök rajta. Bizalmasan előredőlök, mintha titkot osztanék meg vele.* - Ha erre válaszolnék, akkor még vörösebb lennél, bogaram *kacsintok rá, s dőlök vissza. Nagyon szívesen megismertetném vele, és vonzó is a gondolat... de nem értékelné, én meg nem akarom egy életre elvágni magam nála. Ráérünk még arra.*
    *Arra viszont kelletlenül elhúzom a szám, amikor tovább firtatózik. Ez sem meglepő, csak éppen nem jön ki túl jól. Akár igazat mondok, akár hazudok, mindenképpen rám üt vissza. Nekem nem megy olyan jól a szófacsarás, mint neki. S minthogy nem válaszolok azonnal, folytatja, tovább mélyítve a ráncokat a szám és szemem sarkában. Azon ritka alkalmak egyike ez, amikor nem tudom, mi lenne a helyes lépés és válasz, így szükségem van némi töprengési időre, mielőtt lassan megszólalnék. Nem kerülöm a tekintetét, rá nézek, ahogy kéri. Ennyit adhatok, ha többet nem is.* - Tökéletes házasság nem létezik, de mindegy. Akár hiszed, akár nem, jól megvoltunk, csak közbejött... nos, mondjuk úgy, hogy volt okunk némi aggodalomra. Firtathatod tovább, de nem fogom elmondani a részleteket, mert te azt akarnád, hogy magad emlékezz vissza rá, és ha most elmondom, utólag tuti zabos leszel rám miatta. Szóval ahelyett, hogy mesélgetek neked, inkább arra koncentrálok, hogy vissza tudj emlékezni *ismertetem vele az álláspontom, majdhogynem szenvtelen hangon. Amennyire Nora jó volt az érzelmekben, én épp annyira nem. Persze, az ő ismeretei sem mindenek felett állóak, különben valószínűleg soha nem jutunk el a házasságig. Nekem idő kellett ahhoz, hogy közel kerüljek hozzá, de nem ahhoz, hogy ezt a közelséget hazudjam. Csak épp voltam olyan arrogáns, hogy azt hittem, nem fog megérinteni, amit játszom vele. Pedig valahol törvényszerű volt, hogy igen... de hát mit tudtam én akkor ilyesmiről? Senki más nem érdekelt úgy addig, mint ahogy rá lettem kíváncsi idővel.*
    *Megdörzsölöm a homlokom, és úgy döntök, nem kell most előtérbe tolni a "kinek a dolga a házimunka" címmel összefoglalható vitát. Vagyis nem mondom ki, hogy a kéró jelenleg aligha lakható. Ő sokkal egyszerűbben és pikkpakk módon összerázná a helyet, néhány szó és csettintés árán. Bezzeg én meg a rendrakás... hát, mindenkinek másra alkalmas a mágiája. De most kénytelen leszek magam intézni a dolgot, lehetőleg mihamarabb. Talán neki is jót tenne, ha az ismerős (?) közegében "lábadozhatna".* - Ha ez érdekel, a Park Avenue-n áll a lakásunk, a Central Parkra néz. Neked választottuk, a kilátás miatt *vonok vállat. Tudom, hogy a halandók többsége soha álmodni se merne a drága környéki luxuslakásról. Engem meg hidegen hagy, hogy hol héderelek. Vannak ilyen vicces dolgok az életben. Persze ez a sztoikus énem csak addig marad meg, amíg el nem hangzik a név. Dühös fintorba torzulnak vonásaim.* - Montgomery? *szisszenek fel. Azt hittem, senki nincs vele a régi életéből.* - Akkor most hadd kérdezzem meg én, hogy ha már te nem emlékeztél, annak a barom embernek nem jutott eszébe, hogy megpróbáljon engem is értesíteni, hogy mi van veled?! *dühöngök meglehetősen diszkréten és visszafogottan. Legszívesebben megfojtanám azt az idióta mundane-t, aki tudott rólam... mondjuk, az jogos, hogy bár tud rólam, hogyan is talált volna meg mágia nélkül? De hát ennyire nem lehetnek anyátlanok az emberek, hogy ne tudjanak egy év alatt valahogy elcsípni! A magyarázat sokkal kézenfekvőbb. Az a mocsok halandó visszaélt a helyzettel, s tetszelgett a szerepben, hogy ő lehet a nőm gyámolítója. Lefogadom, hogy senki mást sem keresett meg Nora múltjából. Kidagad az ér a halántékomon a gondolatra, s ökölbe szorulnak kezeim. Valahogy meg kell leckéztetnem azt a nyüves mundane-t! De először is lenyugszom, mert nem zúdíthatom a nejre a haragom. Szeretem annyira korrektnek gondolni magam, hogy ne őt büntessem azért, amiről - az elmeblokk miatt - nem tehet. Fújtatok párat, aztán ellazítom izmaim.* - Mit szólnál hozzá, ha most odavinnélek, és elbeszélgetnék Nate-tel *hangsúlyozom a megszólítást, ahogy Nora szokta emlegetni a fickót.* - Kíváncsi lennék, hogy ő mit tud felhozni mentségére... *vibrál a hangomban némi fenyegetés, ha nem is annyira erős, mint amikor arról beszélt, aki ezt tette vele. Csak azért nem feltételezem, hogy a két személy egy és ugyanaz lehet, mert az ostoba mundane sosem lett volna képes a még tündér nejemnek így ártani. Valaki természetfelettinek kellett lennie. És a dolgok ilyen állása mellett még pipább vagyok rá, mint eddig, pedig azt hittem, azt nem lehet fokozni. Hogy is mondta anno a nő egy korábbi veszekedésben? Féltékenység? Hát, most sem kedvelem jobban ezt az érzést, mint akkor.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Júl. 12 2015, 00:43



    To: Dylan


    When you turn off the lights
    I get stars in my eyes
    Is this love?
    Maybe someday
    So don't turn on the lights
    I'll give you what you like

    Elalélhatnék a következtetésektől, amiket levon, de az a nagy igazság, hogy csak egy leküzdetlen szájhúzásra futja miattuk. Hát persze, hogy nem akartam ebbe a helyzetbe kerülni! Mondanám neki, hogy hisz ismer, de valahogy olyan groteszk lenne úgy megtenni mindezt, hogy én viszont nem ismerem őt. Hagyom hát szó nélkül, csak megadón széttárom karjaim, s hagyom neki, hogy tegye oda a mozdulat jelentését, ahová akarja. Engedékeny vagyok vele és nem tudhatom, hogy mit hoz ez elő belőle. A dühe, értetlensége és elégedetlensége csak néha rezonál bennem, de azt meg annak tudom be, hogy a homlokára van írva az összes érzelme, mint minden férfinak. Vagy legalábbis nem az összes, de igen jelentős mértékű az igen.
    - Itt.
    Fűzöm mégis hozzá, mert valahogy a beállt nagy csendben szükségesnek érzem azt, hogy mondjak valamit. Mintha kicsit attól félnék, hogy összeragadnak ajkaim a kimondatlan szavak miatt. Pedig nincsenek olyan titkaim, amiket direkt nyelek le, nem tudok többet magamról, mint amennyit ő. Sőt. Ha versenyeznénk, akkor ő nyerne énismeretben is, ami akármilyen kellemetlen legyen, ettől még igaz, hát kénytelen lennék tudomásul venni is.
    A döbbenete valamilyen perverz módon élvezettel tölt el, szinte fellobban bennem a mosoly és a sikerélmény egynémely szikrája is. Persze nem szólok rá semmit, de árgus szemekkel figyelem és próbálom magamba inni, mint szép jelenbeli emléket. A nőiségem sikerét. Mert mondják, hogy minden nő boszorkány. Hát.. legyen!
    - El a kezekkel!
    Vonom össze szemöldököm, s válik tekintetem szúróssá. Lehet, hogy csak fél centit mozdul a keze, de szinte látom magam előtt, ahogy hajamat akarja taperolni, s azt továbbra sem szeretem. Illetve azt nem szeretem. Hogy régen szerettem-e, arról fogalmam sincsen, de ez mellékes is. Az viszont tény, hogy simogatás és borzolás között óriási különbség van. És a borzolás az olyan kisállatoknak való, negatív tartalommal bír számomra. A simogatás meg intim. Egyiket sem szeretném megengedni neki, akármilyen viszonyban is álltunk régen. Szeretném megismerni, s nem úgy, hogy a lendületünkkel kivisszük a ház ajtaját.
    - Köszönöm.
    Enyhülök meg, s mosolygok rá szinte köszönetteljesen. Bogaram! Az a nevetséges benne, hogy még kezd tetszeni is, de nem annyira a hangzása, semmint az, hogy valaki becéz. Hiszek abban, hogy szeretetből teszi és ezügyben nem bánom, hogy az amnézia köde borul rám. Rossz lenne megtudni, hogy mégis tévedtem ezt illetőn.
    - Az..
    Már a vanig sem jutok el, úgy felhördül. Riadtan bámulom, ahogy az asztalra csap, a repedéseket nézem, melyek mint megannyi rianás futnak végig az asztallapon.
    Az ijedelem helyét aztán átveszi a döbbenet, végül pedig a felháborodás. Nem bírom, hogyha valaki idegbeteg, még akkor sem, hogyha azzal takarózik, hogy miattam teszi. Miattam ne tegye, ez így nem normális.
    - Az van, hogy vagy tudsz értelmesen viselkedni és nem úgy, mint egy állat, vagy befejeztük ezt a beszélgetést!
    Morranok rá hidegen. Hangomban annyi a fagyosság, hogy azt megirigyelnék a hósipkás hegycsúcsok is. Nem tudom pontosan, hogy mit értett az alatt, hogy ez az ő Norája, de most is kaphat belőle ízelítőt. Csak aztán nehogy örüljön neki, mert akkor szépen fogunk kinézni. A végén az én hidegvérem is elfüstöl egy pillanat alatt.
    - Első dolgod lesz kifizetni a kárt, amit az asztalban okoztál.
    Nem enyhülök. Ő teszi, én viszont nem, s csak akkor ereszt ki tagjaimból a félelemkeltette méreg, amikor veszek pár mély levegőt. Nem emlékszem arra, hogy miképpen bántalmaztak, de a kitörése egy csomó gyomorremegést hozott magával. Esélyesen elnyomott emlékeim törnek így fel, legalábbis az orvosom ezt mondaná. Kár, hogy általában nem megyek semmire azzal, amit tanácsol nekem. Nate és Lucy előtt erről persze nem beszélek, elvégre ők is gyógyítók. Nem illene és megbántani a világért sem szeretném egyikőjüket sem.
    - Semmi baj, megvoltam nélküled.
    Szalad ki a számon. Már akkor megbánom, amikor kimondtam. Mert bár igaz, de ha rossz oldalról szemlélik, akkor nagy szemétségnek is hangozhatott.
    - Úgy értettem, hogy nem hiányozhat az, amiről nem tudom, hogy rendelkezem vele. De természetesen köszönöm, hogy ezt mondod. Hálával tartozom érte.
    A hálás vagyokot valahogy még mindig erősnek érezném. Igyekszem nem nézi az asztalra, mert ha azt bámulnám, akkor még távolságtartóbbá válnék. Pedig már oylan jólesett bízni benne.. egy kicsit.
    - Hát társaságban?
    Kérdezek rá. Sok kérdésem van és azt hiszem, hogyha tényleg az volt, akinek mondja magát - márpedig feleséget hazudni maguknak nem szoktak a férfiak - akkor örömmel és készséggel kell minderre válaszolnia. Ha ezek csak ideák a részemről, akkor is így gondolom, s így cselekszem az egészet. Az arcpirító részletektől pedig jó is, hogy megkímél. Egyelőre magamtól nem jutottam odáig gondolatban, hogy a feleségség egyéb velejáróira is gondolatot fecséreljek. Lehet, hogy elfüstölnék itt helyben. Elvégre nem voltam egy szende szűz az ágyban. Tündér volnék - voltam - vagy mifene, azok pedig csintalanok. És Dylan tudta, hogyan kell a húrjaimon játszani. Szóval elég sok pikáns emléktől is mentes vagyok így.
    - Ne ragozd, mert csak egyre mélyebbre süllyedünk!
    Állítom le. Nehéz volt magamban elnyomni a bosszúszomjat, nem kell még, hogy előhozza. Eleget szégyelltem agresszív gondolataim miatt magam.
    Arra nem kérdezek rá, hogy büntetett előéletű-e, s továbbra is ragaszkodom ahhoz, hogy csak viccel. Így egyszerűbb. Egészen addig, amíg tovább nem görgetjük a szálakat, s újra meg nem rökönyít. Ezúttal pozitívan is.
    Kellemes bizsergés fut végig karomon, ahogy keze az enyémet érinti. Tarkómon glédába állnak a pihék. Ők még emlékeznek, a testemnek vannak emlékei a férfi érintéseiről, s bár az elmém nem kompatibilis ezekkel a sejtszintű miazmákkal, mégis élvezem a testi reakcióimat. Kivéve a megjegyzését követőt.
    - Cö..
    Szemforgatás, semmi több, s a kezemet is visszahúzom, ölembe ejtem. Bezárkózom ekképp. Pirítsa annak az arcát, aki megengedi, de ne az enyém! Pedig jólesett volna még egy kicsit érezni, hogy cirógat bőr a bőrömhöz érvén.
    Olyan, mint Nate, ezt szűröm le a válaszából. Túl vagyok már azon, hogy morogjak miatta. Még csak nem is fújtatok, mint egy dühös bika, csak tudomásul veszem, hogy erről ne kérdezzek. Nem fogok. De az nem biztos, hogy Emilyt nem uszítom rá a kérdéskörre, elvégre mégis nyomozó. Amit nem tudok, az nem fáj.. mondják, de ez a mondás ostobaság. A tudatlanság és a hiányérzet lüktetése is fájhat, nem is kicsit.
    - Az érdekelt, igen.
    Rámosolygok. A "neked " választottuk mögött nem érzek kényszert, csak kedvességet és bár tán vak vagyok a tényekre, ettől még a mosoly az adja magát. Hogy aztán le is hervadjon a Natet illető cirkusz hallatán.
    - Montgomery.
    Forgatom meg benne haláli nyugalommal a tőrt, s hessentem el az esetleges félreértéseket.
    - Erre a kérdésre majd akkor fogok válaszolni, hogyha tisztelettel tudsz beszélni róla.
    Közlöm vele ridegen. Persze ő csak ragozza, csak csűri, s a végén én is elvesztem a türelmemet. Gyógytornán szokott ez előfordulni velem, Nateéknél otthon nagyon vigyázok rá, hogy ne másszon ki belőlem énem rosszabbik, elnyomott fele. De mondjuk az is igaz, hogy ők legtöbbször nem bőszítenek mocsokban meghengergetett megjegyzésekkel.
    - Most semmiképpen nem fogsz elvinni sehová, pláne nem Natehez. Lábadozik, s nem fogjuk zavarni ebben. És mielőtt megkérdezed, lelőtték egy nekem szánt golyóval. Ne menjünk mélyebben bele! Mellesleg nem kell mentegesse magát, mert semmi rosszat nem tett.
    Emelem fel mutatóujjamat, így jelezve, hogy itt álljon meg, eddig beszéljünk erről, s ne tovább. Némiképp békülékenyen fűzöm hozzá további szavaim.
    - Amint felépült, beszélhettek, ha persze akar beszélni veled. Addig be kell érd velem, mással nem tudom kielégíttetni a találkozási igényedet.
    Ezzel jelzem, hogy nem zárkózom el azelől, hogy találkozgassam vele. Hozzá költözni nem fogok egyelőre, ez azért más, mint ahogy Nathanielékhez mentem. Előtte ők hosszú hetekig látogattak a kórházban, s ott megbizonyosodtam arról, hogy tényleg jó szándékkal vannak felém. Másérszről pedig eddig Nate ápolt engem, most az a minimum, hogy én teszem ezt vele. Ha nem miattam érte volna támadás, akkor is így lenne alap dolog.
    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Júl. 12 2015, 15:24

    Nőm és én


    *Na, azt már végképp nem tudom megítélni, hogy most mi rosszat mondtam, amitől húzza a száját, így nem is törődöm vele, beleszuszakolom abba a halmazba. Vele kapcsolatban ez különben sem jelent nagy újdonságot. Visszatértünk az alapokhoz... csak nem éppen jó értelemben, de hát mit lehet ezzel tenni? Semmit, hát hagyom. Attól nem féltem, hogy ne szóljon, ha nyűgje van, inkább az a kérdés, hogy állítom majd le, ha nekilendül. Legalábbis régen ez volt... eléggé vehemensen tudta képviselni az álláspontját, mert van neki esze, csak többnyire nem arra használja, amire kéne. Hanem ezekre az érzelmes baromságokra, például.*
    *Amikor azonban rám szól... na, azt azért nem hagyhatom, hogy ő dirigáljon, én vagyok az, aki irányít.* - Mert ha nem? *Pimasz mosolyt öltök a szavakhoz, s ahelyett, hogy visszaejteném a kezem, ahogy terveztem, odanyúlok tényleg és kézháttal megcirógatom az arcát, az álkapocscsontjának ívén vezetve végig ujjaimat, az állcsúcsán egy pillanatra megállok, mintha azt tervezném, hogy az ajkára siklatom, aztán ennyiben hagyom a dolgot, és visszahúzom a kezem. Nesze neked, Nora, ez még egy első randin sem megbocsáthatatlan tolakodás, s ennyi kijár a férjednek, ha már többre nem számíthat. Próbálom belőni, mi az a gesztus, amit még megengedhetek magamnak jelen helyzetben - de hát amíg nem próbálom meg, addig honnan tudhatnám? Persze, motoszkál bennem a gondolat, hogy ha tényleg ilyen húzós éveken van túl a nő, akkor talán élvezné, ha kezébe vehetné mindazt, ami vele történt... s ha más lennék, mint aki, bizonyára hagynám is neki teljesen. De hogy én csak úgy a lovak közé csapjam a gyeplőt, és kiengedjem az irányítást? Nem én lennék, nekem ez létszükséglet. Kis szeleteket még csak-csak átadok neki, de a nagyjának nálam kell maradnia. Önzőség? Lehet. És akkor mi van? Nekem így jó.*
    *Megvonom a vállam.* - Ne köszönd. Majd hozzászokok, amihez kell. Csak mondd meg, hogy mit akarsz, bogaram, mert a szád kinyitása nélkül nem fogom érteni *fektetem le a szabályt idejekorán. Innentől kezdve ha rinyál azért, hogy nem fogok valami jelzést, amit szerinte kellett volna értenem, az ő baja lesz, én szóltam, hogy nem működik. Mosom kezeimet. A becézés meg valóban szeretetből megy, ha nem szeretném, akkor nem vennék a számra mást, mint a nevét. Nem szokásom a gügyögés... még a kölökkel se csináltam segget a számból, akkor egy felnőttel pláne nem teszem.*
    *Csak miután megtörténik az odavágás, s valamelyest le is higgasztom magam utána, tűnik fel az ő reakciója. Elnyomok egy újabb káromkodást s fintort. Azt akartam, hogy kiálljon magáért? Hát, megteszi, és persze nem köszönöm meg. Amikor megtörténik, akkor már cseppet sem tetszik. Elhúzom a szám, és az asztalra simítom a tenyerem, épp oda, ahol az öklöm is csattant. Az építő mágia rohadtul nem az én terepem, mondhatni kikészít, de ez nem jelenti azt, hogy szükség esetén egy minimális szinten nem vagyok rá képes. Persze, ennek is emgvan a trükkje, és sok minden múlik a hozzáálláson. Amióta nem helyrehozásként tekintek rá, hanem a kár eltüntetéseként, könnyebben megy. Megküldöm a varázserőm a kőbe, és kisimítőm az imént ütött repedéseket. Néhány pillanat az egész, de olyan érzés, mintha tucatnyi késsel szaggatnám a saját zsigereimet, ahogy az energiám tiltakozik a nem neki való felhasználás ellen, s arcom is láthatóan sápad el, ahogy kifut belőle a vér, néhány kisebb ér bizonyára meg is pattan bennem, de leszarom. A végén azonban, ahogy enyhül a belső nyomás, megengedek magamnak egy halvány, kissé gúnyos mosolyt.* - Milyen kárt, bogaram? *elveszem a kezem, hogy lássa is: az asztal tökéletes épségnek örvend. Ha azon nem gondolkodott el, hogy sérthettem meg egy ütéssel, akkor azon se gondolkozzon, hogyan javítottam meg pusztán a kezem rásimításával.* - Nem kell ilyen trükkökhöz folyamodnod, hogy kifizessem a rendelésed, az alap *teszem hozzá egy vállvonással, és lekönyökölök, bal tenyerembe hajtom a pofám. Basszus, de elszoktam tőle, hogy ilyesmire pazaroljam az erőm! Hiába, mindennek a gyakorlás az alfája és omegája.* - Lehet itt enni is, vagy csak a kávékínálatukért jársz ide? *nézek a pult felé. Normál esetben a pincéreket megkerülve intézném a rendelést, de nőm pillanatnyilag embernek hiszi magát, szóval kiakadna, ha a semmiből egy tálcányi kaja landolna előttünk. Én viszont éhes vagyok.*
    *A megjegyzése viszont, tetszik vagy sem, elevenembe talál. Vetek rá egy hosszú, hideg pillantást. Mintha csak emlékezne, hogyan sértegessen. Vagy talán ezt nem is lehet elfelejteni?* - Azt látom... *jegyzem meg szárazon. Jah, megvolt nélkülem. Végtére csak elrabolták, fogva tartották, levágták a szárnyait és egyéb válogatottan fincsi módokon tortúráztatták. Mi ez, ha nem a boldogulás mintapéldája, nem igaz?! Bezzeg ha itt lettem volna... az egy dolog, hogy nagy eséllyel már az első próbálkozásnál leszereltem volna az illetőt, de még ha túl nagy falat is lett volna, utána akár a rohadt város összes warlockját megfizettem volna azért, hogy elém állítsák azt a szarházit. Kábé két napot vett volna el Nora életéből, nem többet. Az enyémből meg... hát, valami szórakozás nekem is kell, nemde? És ha valaki fogva tartani szeret, akkor igazán úgy illik, hogy a másik oldalt is megkóstolhassa... elkomolyodó tekintetem mögött nagyjából ilyen gondolatkísérletekkel szórakoztatom magam, miközben meghallgatom a pontosítást, de ezzel sem vagyunk igazán előrébb, mert ez is kevés. Nekem legalábbis.* - Persze *hagyom rá oda sem figyelve. Azt hinné a warlock, hogy a házassági kötésünk ennél azért jobban működik, de úgy tűnik, pillanatnyilag inkább csak egyirányú utcaként funkcionál. Majd utána kell néznem, hogy ez normális-e, vagy ebbe is belepiszkált az illető. Még ha emlékei nincsenek, mágiája azért még lehet valamennyi, bár... az álcámon sem látott át... viszont az erőmet megérezte, reagált is rá valamelyest, egy mundane egyikre sem lett volna képes, szóval kell még legyen benne spiritusz. Akkor miért nem érezte a kötést? Vagy érezte, csak nem tudta hová tenni? Ez mondjuk elég valószínűnek tűnik. Legszívesebben megfognám a kezét ismét, de észben tartom a figyelmeztetését. Nem ronthatok ajtóstól a házba, senki se csípi, ha idegenek tapizzák. Na jó, a többség...  vagyis, manapság már... áh, mindegy. Mi régimódiak vagyunk. A mi korunkban már ez nem csoda.*
    *A kérdésén eltöprengek egy pillanatra, aztán vállat vonok.* - Társaságban nem esett nehezedre másokhoz alkalmazkodni, szóval többnyire úgy szólítottál, ahogy mások: a vezetéknevemen. Na jó, ha elragadtattad magad, akkor Dylannak, de azt se rövidítve. Eleinte még próbálkoztál a becézésekkel, de hamar leszoktattalak róla. *Az emlékektől halványan elmosolyodom, kis nosztalgiával. Ó, igen, a hajigálós-üvöltözős veszekedések! Én mindig kész voltam a konfrontációra, és nőm is hamar rákapott, tudván, hogy nem sértődöm be rajta, ha nyíltan kiengedi a gőzt. Az elmaradhatatlan békülési szexről nem is beszélve... persze, én még mindig nem tudom, hogy jelenleg közben tök másról beszélünk el egymás mellett.*
    - Mélyebbre? *ütközöm meg egy pillanat alatt. Jaj, te jó ég! Ugye nem tuszkolták be valami üresfejű halandó pszichomókushoz? Hát én menten felkötöm magam, ha telebeszélték a fejét minden baromsággal azok az izgága aktakukacok!* - Mégis, mi a probléma az egészséges dühvel? Milyen helyzet engedi meg, hogy haragosak legyünk, ha ez nem? *meredek rá értetlenül. Nehogy már az is baj legyen, hogy problémát jelent nekem, hogy nem voltam itt amikor kellett volna! Vagy hogy ha már helyben és időben nem tehettem meg, utólag vennék elégtételt! Nincs ezzel semmi baj, hozzátartozik a dolgok menetéhez. Az agresszió meg a bosszú csak a huszadik-huszonegyedik században lett tabu érzelem, kábé egyidőben azzal, ahogy a gyászt is elkezdték kitörölni az emberek életéből. Hovatovább, amennyire tudom, az embereket már depressziósnak nyilvánítják, ha két hétnél hosszabb ideig siratják valamelyik hozzátartozójukat. Na, ezt nevezem én betegesnek! Pedig én aztán rohadtul nem konyítok sokat az érzelmekhez, de ezen még én is látom, hogy nem okés...*
    *És persze már megint baja van valamivel, csak nem nyögi ki, hogy mivel. Fejemet csóválva hátradőlök én is. Az én tudományom kábé megállt, gőzöm sincs, mi rossz hangzott el ismét. Ez van. Akkor duzzogjon, ne várja, hogy majd kitalálom a gondolatait... talán menne, ha odatenném magam, de eszemben sincs a fejében barmolni, amíg ott az a buzi blokk. Még a végén valami kárt okoznék, azt meg akarja a halál. Az én tapintatosságom meg arra azért kiterjed, hogy ne faggassam, vagy legalábbis... ne túl erőszakosan. Majd kiböki, amit akar, akkor, amikor akarja. És pont. Hisztizni menjen az anyjához vagy a barátnőihez, ne hozzám. A mosolyát azonban viszonzom, szinte automatikusan, ami mondjuk bosszant egy kicsit (mint a csengetésre nyálzó kutya, komolyan), másrészt viszont már megszoktam, hozzám tartozik ő is, mint a hegyes füleim. A távollétemben úgyis gondolkoztam rajta, hogy a visszatértemkor majd a kötés hosszabbítását kérjem, mert kevesellem már az ötven évet, pontosabban azt, ami maradt belőle. Hát, ez a kérdés most elvesztette aktualitását, de majd ha visszahoztuk az emlékeit, visszatérhetünk még rá. Már ha ő is akarja, erőszakkal nem fogom marasztani.* - Valamelyik nap szívesen megmutatom, hátha eszedbe jut róla valami. Szeretted azt a lakást, magad rendezted be és díszítetted *magyarázom neki, bár sejtem, hogy amíg a gát a fejében van, úgysem tud visszaemlékezni, de ki tudja? S különben is, legalább van mit várnia velem kapcsolatban. Az sosem árt.* - Nos? Háztűznéző, mint első randi? *mosolygok rá, a keveseknek tartogatott, kisfiús gesztussal, amiben nincs se él, se gúny, inkább reménykedést fejez ki. Ritkán engedem meg magamnak, általában nincs kinek.*
    - Hát ez pazar... *morgom, továbbra is nyilvánvalóan felpaprikázottan. Oda a korábbi kellemes hangulat, egyértelműen.* - Mondj egy okot, Nora, amiért tisztelettel kellene gondolnom rá, és úgy fogok beszélni róla! *vágom rá, ha vitatkozni kell, abban mindig benne vagyok, sőt, akkor érzem magam igazán elememben.*
    - Lábadozik? *ismétlem, ez talán olyasmi, ami képes halovány érdeklődést csiholni belőlem a kis mitugrász iránt. Amolyan "van isten!" pillanat ez számomra, bár most már azért ügyelek, hogy ne nagyon lehessen látni vidulást a pofámon, inkább igyekszem unottnak tűnni. Mégis, mi történhetett a kis dokival, megvágta az ujját a szikével, vagy mi... na, a következő mondatra azonban a korábbi érzés és a fapofa egyaránt eltűnik, újra érdeklődve hajolok előre.* - Lelőték? Egy neked szánt golyóval? *ismétlem, és megrázom a fejem. Csupa meglepetés ez a nap!* - Remélem, megerősítettétek a ház véd... *elharapom a mondatot. Mundane ház, az istenit!* - Van egyáltalán bármilyen védelme annak a háznak? *érdeklődöm, bár tudom a választ. Semmi.* - Oké, ha nem akarod, akkor még nem beszélek Montgomeryvel. Cserébe viszont számíts rá, hogy nem hagylak ott védtelenül, elintézem, hogy biztonságban legyél és ilyesmi ne fordulhasson elő még egyszer. Áll az alku? *bújik ki belőlem az üzletember, akivé az elmúlt században váltam. Valamit valamiért. Viszont ha védővarázslatokkal buziskodom, akkor tényleg sok kaja kell és energiapótlás. Vissza kell mennem a kéróba és megnézni, hogy mivel gazdálkodhatom. A kipofozás viszont ráér azután, hogy Norát biztonságban tudom. Egy pillanatnál nem több, amíg újratervezem a heti ütemet.*
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Kedd Júl. 14 2015, 23:26



    To: Dylan




    Felszalad szemöldököm a visszakérdezésére. Milyen kérdés már az, hogy „mert ha nem?”. Tipikusan bicskanyitogatóm, s így, hogy beszélgetünk már egy ideje nem is vagyok hajlandó finoman és habkönnyűn válaszolni rá. Főleg, mivel cselekszik is. Olyat, ami egyszerre esik jól és érzem tőle csapdában magam.
    Nem tudok menekülni, nem tudok hátralépni és még csak ki se lökhetem magam alól a széket, hogy felpattanjak. Éppen ezért nyugodtan kivitelezheti az érintést, teljesen lefagyok tőle, s csak a tolószékem karfájára markolok rá az előbb eltervezett válasz helyett. Végül leesik, hogy nem vagyok normális, hiszen mégis csak a férjemről van szó, akire ha én nem is emlékszem, de ő emlékszik rám, így kijár neki némi kedvesség. Utánanyúlok hát a kezének, ha még nem húzta el, s megsimogatom a kézfejét, így zárva picit arcom és tenyerem közé az ő kezét. Csak kis időre, hogy aztán hamar el is engedjem, de valahogy a kezdeti „mit akar ez?” riadalom utáni felismerés ezt hozta magával, úgy érzem, hogy így volt helyes.
    - Semmi olyat, amit meg tudnál adni nekem itt és most, de rendben van, majd mondani fogom.
    Az emlékeimet szeretném visszakapni, de azt sem Dylan, sem senki nem adhatja vissza. Elhiszem én, amit az orvosok mondanak, hogy nekem kellene visszaemlékezni, az én elmém az, ami becsukta kapuit. Majd egyszer csak kinyitom. Általában könnyen megy erre ilyen pozitívan gondolni. Most mondjuk elfogott némi rossz érzés, de betudom annak a sokknak, ami nem mindennap ért a baleset óta, nevezetesen hogy kiderült számomra, hogy férjnél vagyok.
    - Mi a.. ? – szalad ki a számon a kérdés. Láttam én, hogy varázsolt, mágiája glédába is állította a pihéket hátamon, de mivel nem vagyok kifejezetten spirituális alkat, illetve nem tudok róla, hogy lennék, így cseppet értetlenül állok a kérdés előtt. De hiszen én láttam azokat a repedéseket!
    - Semmit, felejtsd el. – legyintek és ezt az egész hallucinációmat arra fogom, hogy nem egészen tiszta az agyam. Persze nem szokott előfordulni velem ilyen blamázs, de annyi mindennel lepett már meg a testem, a szervezetem, hogy ezt is jószerével felírhatnám a listámra. A végén még meg is bolondulok. Talán kényelmes is lenne. Legalább nem emlékeznék arra, hogy mire nem emlékszem, s hogy mennyire zavar az amnéziám.
    - Nincs rá szükség, van pénzem. – szegem fel a fejem önérzetesen. Először majdnem azt mondom, hogy kapok pénzt, de a végén még azt hinné, hogy valaki kitart. Az állam mondjuk azt teszi, de a segélyezésemről nem szívesen ejtenék szót. És Nateék is nagyon sokat segítenek.
    - Azért járok ide, mert kellemes hely. – válaszolok így, majd folytatom a praktikus részével is a válaszadásnak. Azt pedig lenyelem, hogy a kávézónak az is remekbeszabott előnye, hogy akadálymentesített bejárata van, hogy itt ismerkedtem meg Emmyvel, hogy mindig ennél az asztalnál ülünk, ha eljövünk ide és hogy Nate munkahelyéhez ez van a legközelebb olyan hely, ahol a napjaimat tudtam tölteni, amíg ő dolgozott. Én kértem, hogy hozzon el otthonról első alkalommal, de mivel nem szerettem volna, hogy kerülőre ragadtassa magát, kinéztem ezt a helyet. Nem bántam meg azóta sem.
    - Van melegszendvicsük, sima szendvicsük és nagyon finom a muffinjuk is. – sorolom el neki, amit én is tudok, meg kóstoltam is. Azt hiszem másféle ételkínálattal nem rendelkeznek, de őszintén szólva ez egy nagy hátrányom, hogy ami engem nem érdekel, azt ritka mértékben szoktam megjegyezni.
    - És mégis miért jó az neked, hogy mindenki a vezetéknevedet ismeri? – szalad fel szemöldököm érdeklődve. Van némi deja vu érzésem, mintha ezt már kérdeztem volna tőle. Már akkoriban sem értettem, hogy mi benne a pláne, de ahogy mondja tudtam alkalmazkodni. Úgy szólítottam, ahogy azt hallani akarta és csak akkor forgattam rá szemet, hogyha csak ő látta. Nem voltam soha az, aki a veszekedéseiket más füle hallatára végzi. Bár az is igaz, hogy amikor elszaladt a paci az otthonunkban, s nyitott ablaknál találtunk eszmét cserélni kissé hangosan, attól zengett nem csak a ház, de az egész utca is.
    - Dühösnek lenni szabad, csak semmi értelme nincs. A haragtól nem fogok megtanulni járni, s a bosszú nem fogja visszahozni az emlékeimet. – adom meg a választ. Jártam pszichológushoz, de nem sokat, inkább úgy döntöttem, hogy saját kútfőből keresek választ a kérdéseimre és magamtól jöttem erre rá. Nem kell hozzá agytrösztnek lenni, s úgy rágom Dylan szájába a tényeket, mint aki azt akarja, hogy a férfi is jegyezze meg őket, s éljen eszerint.
    Alig észrevehetően színeződik el arcélem, enyhén vörös árnyalatot véve fel a randi szó hallatán.
    - Szívesen megnézem a házat veled. – mosolygok rá. Kedves tőle, hogy emlékeztetni akar arra, akik voltunk. Talán naivság, de én elhiszem, hogy szeretett és hogy most is szeret, bár őszintén szólva elég nehéz esetnek tűnik.
    Mondjuk minden kellemesség után kell jönnie egy kis vitának, így mélyen nem tudok belemerülni abba az örömbe, amit az jelent, hogy randira hívott a férjem, akire nem emlékszem. Nate kerül szóba, s ott vagyunk, ahol régen. Nem emlékszem rá, de most is robbanni tudnék tőle.
    - Megmentette az életem! Ő hívta a mentőt, amikor elütöttek. És ha ez nem lenne elég, azóta is ápol és szeret engem. – telik meg haraggal a hangom. Persze nem úgy szeret, hogy szeret, hanem itt a törődik metaforája, de persze ha Dylan rá akar harapni, akkor meg fogja tenni. Okot kért, hát adtam neki, de tisztában vagyok vele, hogy nem fogja érdekelni. A tiszteletet nem lehet kierőszakolni, ennyit még én is tudok.
    - Igen. Világosan kiderült, hogy engem akart megölni valamik feketével tetovált alak. – árnyvadász, de mit tudok én róluk? Azon se álltam le így gondolkozni, hogy mennyire nem illik a profiljukba a lőfegyverrel való heveskedés.
    - Van riasztónk, ha ez érdekel.
    Nem értem mit lovagolunk ezen, a védelem az csak egy szó. A legtöbb amerikai házban van riasztó, fogalmam sincs mit kell erről ennyire makogva beszélni.
    - Mégis hogyan akarod elintézni? – nézek rá kicsit kétkedőn. Erről jut eszembe, hogy nem is tudom mi a szakmája. - Riasztószereléssel foglalkozol? – kérdezem azt, ami ebből az egészből a legkézenfekvőbb nekem.
    - Egyébként köszönöm. – eresztek meg egy újabb mosolyt. Addig viszont nem alkudozunk, amíg nem tudom miről is van szó pontosan.
    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: 7th Avenue

    on Szer. Júl. 15 2015, 15:48

    Nőm és én


    *Nem számítok rá. Nemhogy nem húzódik el s nem próbál megállítani, de még viszonozza is valamilyen szinten az érintésem. Ha nem fegyelmezném magam, megállna tőle a kezem, így viszont zökkenés nélkül folytatódik simogatásom, míg ő meg nem akasztja. Akkor kiélvezem. Hideg vagyok, néha inkább érzem magam a holtak, mint az élők világába tartozónak, talán épp ezért szeretem annyira, ha az ő életmelegét élvezhetem. S csak az övét, bárki más irritálna, de vele... más. Nem elemzem, miben és mennyire. Csak szabadon maradt hüvelykujjammal cirógatom az arcát, járomcsontja vonalát, aztán ahogy ő elenged, leejtem a kezem. Még az én csökevényes empátiámmal is rémlik, hogy nem lenne helyénvaló tovább erőltetnem, ha már nyitott felém. El kell tűnődnöm rajta, így némi késéssel bukik ki belőlem a szó.* - Köszönöm *rekedtesre sikerül, megköszörülöm utána a torkom. Kéne valami mentolos cukorka, rémes ez a new yorki időjárás, az emberekről nem is beszélve, még a végén elkapok valami nyavalyát tőlük. Mondjuk még sosem fordult elő, de ki tudja, tünetem már van ugyebár. Nem sűrűn fordul elő egyébként, hogy ezt a szót a számra vegyem, s akkor is többnyire Nora a célzottam. Azt vállalom, hogy neki legyen köszönnivalóm, de másnak inkább ne. Az egyetértésére csak bólintok, még mindig skálázok egy kicsit, hogy a következő megszólalásom már normális hangon szóljon.*
    *Nem kerüli el a figyelmemet a reakciója, hiszen rá vagyok kihegyezve, per pillanat a kávézó minden más vendége feldobhatná a pacskert, szart se érdekelnének engem. Nem tudom eldönteni, egy elégedett mosoly vagy egy aggódó homlokráncolás fejezné-e ki jobban az érzelmeimet, végül mindkettő mellett döntök, ebben a sorrendben. Végezetül ismét előredőlök kissé ültömben.* - Nem érzed jól magad? *Hátha elmondja, mit vált ki belőle a mágia, mit fog fel belőle, s mi marad rejtve. Mondjuk nem sok esély van rá, de engem ma már semmi sem fog meglepni vele kapcsolatban. Remélhetőleg. Hátradőlök, a következő puhatolózó kérdést halvány mosollyal, mintegy mellékesen teszem fel. Mondjuk, ez az alakítás nem nyerne díjat, az tuti.* - Vagy csak... láttál már efféle bűvészmutatványokat máskor is? *Nem szívesen degradálom így a képességeimet, amikre méltán vagyok büszke, de szükség törvényt bont...*
    *Az önérzetes válaszra megint a tenyerembe hajtom a fejem.* - Tisztában vagyok vele, Nora, ez csak formaság. Tudod: közös élet, közös vagyon... *mutatok rá a nyilvánvalóra. Igen, házasok vagyunk, közös kasszával. Sose zavart, ha költötte a pénzünket, utána se néztem, mikor mennyi ment el - amíg van, addig hadd élvezze. Ha meg nincs, akkor keresek. Nem vagyok valami bonyolult e téren. Arról mondjuk nem tudok, nem tudhatok egyelőre, hogy emlékei híján a bankszámlákhoz és trezorokhoz sincs hozzáférése, de majd ha emlékeztet, akkor megkapja a kártyáimat. Az meg tényleg jól jön, hogy a "pénzkapás" nem kerül szóba, mert ismét felhúznám magam rajta, nem kicsit.*
    *A kínálatra bosszús fintort vágok, naná, hogy kiadós kajára nincs lehetőség, de mindegy, sokat nem agyalok rajta, pillanatok alatt az asztalhoz csődítek valakit a személyzetből (érdekel is engem, hogy nem szokásuk kijönni, most megteszik és kész), és hozatok egy melegszendvicset. Sok kecsappal! Hm, egy amcsi szemét, ami hiányzott az önkéntes száműzetésben.* - Te kérsz még valamit? *érdeklődöm meg a nőtől is, ha igen, azt hozzácsapom a rendeléshez, és már nem is foglalkozom a csajjal tovább, tegye a dolgát.*
    *Aztán elveszem a másodperceken belül kiérkező melegszendvicsemet, jóízűen falatozni kezdek. Ez van, a hajlamaimnak nem megfelelő varázslás jobban leszív, mintha egy fél temetőt kiugrasztottam volna a sírjából. Akad is a torkomon a falat a nevemet firtató kérdésétől, szám elé tett kézzel köhögök, aztán meg halkan kuncogok, amikor már tuti, hogy nem köszön vissza a falat és rendben leérkezett a helyére.* - Remélem, tudod, hogy régen is ugyanezt kérdezted *osztom meg vele jókedélyem okát. Minden apróság, ami a nőmre emlékeztet, az örvendetes.* - Nem bánom, ha ismerik a másik nevemet, csak azt... nem akarom olyanokra pazarolni, akikkel igazából nem állok elég bizalmas viszonyban *osztom meg vele némi hezitálás után az álláspontomat. Végtére, egyszer már elmondtam, miért ne tehetném meg ismét? Mert nem szokásom magyarázkodni, például azért. De mindegy, legyen boldog vele. Ha ismerkedni akar, nekem belefér. Gondolom most még.*
    - Lehet, hogy sebeket nem gyógyít be... de jobban érzed magad tőle *vonok vállat, s a reakciója mellett inkább nem fejtem ki a további gondolataimat. Nem holmi idióta lélekdoki vagyok, s mindenki úgy dolgozza fel a problémáit, ahogy akarja. Nekem a düh és a bosszúállás tökéletesen releváns módszernek tűnik. Mindegy, hallgatok. Nem szokásom, de... most többre becsülöm a törékeny kapcsolatot kettőnk között, mint azt, hogy nekem legyen igazam. Évszázadonként egyszer még én is megtehetem. A házlátogatásba való beleegyezésre pedig tovább szélesedik mosolyom. Ha nem tiltakozik nagyon, elkapom a kezét, és régimódi illem szerint csókot lehelek rá. Tudom, hogy szereti. A kérdés maximum az, hogy ő tudja-e, hogy szereti.* - Örömömre szolgál, hogy hölgyem figyelmére méltat *vigyorgok fel rá. Könnyebb volt ilyen dumákat nyomni, amíg véletlenül sem gondoltam őket komolyan, az elcsábítása idején. Most, hogy már igazságtartalmuk is van (bár csak az ő kedvéért a nyálas megfogalmazás), kissé komplikáltabb az egész. Talán tényleg nem vagyok normális, hogy nem használom ki az alkalmat, és húzok el másik kontinensre, hátrahagyva a nőt.*
    - Elütöttek? *vágok a szavába ismét. Eddig erről nem volt szó. Fogvatartásról, elmebizgerálásról, meg mindenféléről igen, de ha ezen felül még egy balesetet is benyalt a nő, akkor hivatalosan is a legpechesebb nyártündérré kéne nyilvánítani. Ezt se mondhatom ki hangosan. Meg a rákövetkező gondolatot sem: megeszem a kalapom, ha véletlen baleset volt. De utána jön csak az igazi szemfennakadás.* - Szeret? *ismétlem utána a szót lassan, és elhúzom a szám. Ostoba, ostoba mundane. Mindig mondtam a nőnek, hogy nem jó ötlet ilyenekkel haverkodnia. Csak attól jobban féltettem, hogy majd kibőgi a szemét, amikor kinyiffannak végelgyengülésben vagy valami letális kórságban, mi meg még mindig vígan fogunk rohangászni örökké tartó életünkben. Erre a helyzetre én se készítettem vészforgatókönyvet. Hogy egy nyomoronc kis halandó elszedje a nőmet! Skandalum!* - És, ha már ennyire önzetlenül szeret, elárulnád nekem, kiket értesített az állapotodról? Kinek szólt, ha nekem nem? Vagy inkább kihasználta az alkalmat, visszaélt azzal, hogy nem tudsz máshoz fordulni, és szándékosan titokban tartotta a veled történteket? *Természetes, hogy azonnal rossz szándékot feltételezek, azonban van egy olyan sanda gyanúm, hogy Nora ebbe nem gondolt bele elég alaposan. Hogy ha a drágalátos Montgomeryje annyira tökéletes, akkor vajon miért nem próbálkozott értesíteni senkit? Hogy milyen esélyekkel tette volna meg, arról nem kell szólnia a fámának... a halandó számára az alvilág természetesen zárva kell maradjon, nem érdemes rá, hogy beavassák a titkokba.*
    *A fekete tetkós alakra kifut kicsit a szín az arcomból, még ha az arckifejezésem nem is változik. A picsába! Hát itt minden felfordult? Na tessék, látszik, hogy semmi se működik rendesen, ha nem vagyok jelen!* - Értem. Nos, teszünk róla, hogy még egyszer ilyesmi ne fordulhasson elő *jelentem ki, és magamba tömöm az utolsó falatokat. A melegszendvics közel sem kielégítő, de majd a meló végén bekajálok rendesen. Szükségem lesz rá, az tuti. A kérdésére halványan elmosolyodom.* - Vállalkozó vagyok, bogaram, és a cégem sok mindennel foglalkozik. Többek között személyi- és vagyonvédelemmel is *villantok rá egy ügyfeleknek fenntartott vigyort: világít, mint a fene, de épp olyan üres is. A vak is látja, mennyire nem őszinte. Aztán visszatérek a normális képemhez, az jobb mindkettőnknek.* - Legtöbbször animátori megbízásokat kapok*teszem hozzá. Erről tízből tíz ember a rajzolgatásra asszociál, szóval szívesen használom tevékenységemnek ezt a megnevezését. Jó, ha félreértenek. A részleteket nem kell egyelőre tudnia: hogy a "cég" történetesen egyszemélyes, és kizárólag mágikus megbízatásokkal foglalkozik, ámde abból jóformán bármivel. Na jó, a Törvényt nem szokásom megszegni, csak ha tuti nem bukok le bele és épp olyan kedvem is van.*
    - Szívesen. Szerintem indulhatunk, ha nincs itt más dolgod...*állok fel.* - A fuvar tekintetében három választásod van: vagy viszlek a karomban, vagy motorozol velem - ne aggódj, nem hagynálak leesni -, vagy hívok egy taxit. Mit szeretnél? *Amit felel, elfogadom, de azért magamban drukkolhatok a motorozásnak. Legalább annyi ideig hozzám kellene bújnia, el tudnám viselni...*

    //Ölelés Szerintem zárjunk lassan, hogy folytathassuk az izgi részekkel! Wink Háznéző és elmeblokk-feloldás? Wink//


    A hozzászólást Dylan Crawford összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 18 2015, 10:49-kor.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Szomb. Júl. 18 2015, 00:27



    To: Dylan




    Mintha szikrák táncolnának ujjaim hegyén, miközben érintem. Érdekes dolog a bőr, sok esetben sokkal jobban emlékszik dolgokra, mint az elme. Ért már hozzám, beleborzongok abba, hogy viszonozom. Halvány, talán-ott-sincs képek kúsznak fel a tudatom mélyéből, de nem töltenek olyan sok időt lelki szemeim előtt, hogy pontosan meg tudjam határozni milyenségüket.
    - Hogy is mondtad?
    Billentem enyhén oldalra a fejemet, lusta macskaként ültetve a mosolyt ajkaimra.
    - Nincs mit köszönnöd.
    Visszadobom neki a saját labdáját, semmi újat nem mondok neki, mégis mintha egészen más íze lenne így, hogy én mondhattam ki.
    Az asztallal történtek megzavarnak. A kérdése kizökkent ugyan a csodálkozó révedésemből, mert reagálnom kell rá egy fejrázással, de gerincoszlopom mentén libabőrös maradok.
    - Minden rendben van...
    Kezdek bele a válaszadásba, s még mondanék mást is, de hamarin kérdez, a hátradőlése és egész testbeszéde valahogy megtelik szemtelenséggel így nem mondom ki, ami a nyelvem hegyére tolult. Úgyis ostobának nézne, hiszen ő maga mondta, ez csak bűvészmutatvány lehetett.
    - Tehetséges vagy, kár hogy nem a cirkuszban vagyunk.
    Marok bele, mint skorpió tenné. Nem tehetek róla, egyszerűen csak jön, s már visszaszívni sem lehet, nemkimondani meg szintén nem lett volna időm.
    A vagyoni helyzetre tett utalása teljesen logikus, de nekem mégis teljesen új. Enyhén szólva úgy tekintek rá, mint a tudós, ha valami ritka növénnyel találkozik, amit még sosem látott.
    - Nekünk olyanunk is van?
    Teszem fel a kérdést, mely egyértelműsítheti számára, hogy nem erre gondoltam, amikor az elején megjegyzést tettem. Felmerül bennem a kérdés: közös bankszámlánk lenne? Nem, mintha emlékeznék rá hol voltam az elmúlt öt évben, de ha ő nem itt, akkor a fizetésem - ha dolgoztam - hova keveredett? Na meg miért nem mondta senki, hogy milyen anyagi javakhoz van közöm? Mondjuk nem, mintha tudnám a kártyakódomat vagy egyáltalán bármilyen bankban lejelentett adatomat.
    - Köszönöm, nem!
    Rázom meg a fejemet. Ha rendel, akkor csak nyugodtan fogyasszon, de én nem vagyok sem nagyétkű, sem nem iszom sokat. Sajnos erőteljesen akadályoztatva vagyok abban, hogy olyan gyakran rohangásszak a mosdóba. Nem kell a sorsot kísérteni.
    - Nem, nem tudom.
    Szalad ki a számon némivel több keserű felhang a mondattal együtt annál, mint amit kinyilatkoztatni szerettem volna.
    - Hát, te tudod. Régen azt is mondtam, hogy nem értem mitől lenne a keresztnév bizalmasabb, mint a vezetéknév?
    Elmosolyodom, próbálom menteni a menthetőt. A düh kérdéskörével nem akarok foglalkozni, akkor már inkább itt van ez. Azt meg ráhagyom.
    - Óh!
    Belepirulok a kézcsókba, igen, jólesik, bár nem tudom, hogy régen is szerettem-e. Persze a kellemes érzéseket elmossa az a tény, hogy a baleset kerül szóba.
    - El. Cserbenhagyás.
    Megvonom a vállamat. Ahogy mondtam, ha Nate nem lenne, akkor én sem lennék már.
    - Mint egy barátot. Lelki társ.
    Tudom, hogy ezzel talán belerúgok Dylanbe, de miért ne lehetne a férjemen kívül - akire nem emlékszem - valakiről az a véleményem, hogy ő a lelkitársam? Nate igaz barát, ezt Dylannek is el kell fogadnia azzal, ha engem visszakanyarít az életébe.
    - Majd megkérdezed tőle, hogyha felépült.
    Zárom rövidre dacosan. A "nem tudom" eléggé sovány válaszka lenne.
    - Többek között még mi mással?
    Kötöm az ebet a karóhoz. Szeretek jól tájékozott lenni, s azt hiszem ez nem csoda, tekintettel arra, hogy mennyi emlékem van manapság. Legalább tudásom legyen.
    - Ahamm.
    Animátor? Bármit előbb elképzeltem volna róla, mint ezt. Mindegy, nem észrevételezem.
    - Tekintettel arra, hogy csak utóbbi opcióval elszállítható a járművem, így legyen taxi. És köszönöm.
    Távoztamban köszönök a kávézó vendégkörének és személyzetének is, mert bár sokkolt a mai nap, az illemet nem feledtem el.

    //Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! wow Ölelés Szívek Várom a kezdőt a "specialistához". Wink//
    avatar
    Dylan Crawford

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 285
    Foglalkozás : khm, egyéni vállalkozó...

    Re: 7th Avenue

    on Szomb. Júl. 18 2015, 12:24

    Nőm és én


    *A fenébe is, kedvelem, amikor ezt csinálja. Ezt a lusta, lassú, kihívó mosolyt, amire az én vérem meg rögtön forrni kezd, hogy újabb kihívással feleljek. Örök lehetne közöttünk a macska-egér harc, ha nem szabnánk neki olykor határt. Ezt régen is én tettem többször, most meg pláne az én dolgomnak érzem, ha nem lenne mániám az irányítás, akkor is kötelességemnek tűnne, hogy kézben tartsam a helyzetet, míg ő (a szükséges információk híján) nem képes erre. A szavaira azért felhorkantok, bár a bosszúságom csak színlelt. Tetszik, ahogyan most viselkedik, hisz sokkal közelebb áll önmagához, mint az, ahogyan fogadott.* - Ha megpróbállak megérteni és tekintettel lenni a helyzetre, az a baj, de ha nem tenném, akkor az lenne a baj... *csípek vissza, de nincs igazi éle a szavaimnak. Mondjuk tök mindegy, a nők meg a hülye szeszélyeik sosem lesznek teljesen feltérképezett terep számomra: ha akar, úgyis besértődik bármin, amit mondok, függetlenül a szándékomtól.*
    *Bólintva nyugtázom a szavait, bár fejben már kész a forgatókönyv, mit is kellene tennem, ha netán hirtelen rátörne a mentális rosszullét. Az elmebabra nem egyszerű móka, rohadtul pepecselős, és a legkisebb hiba is úgy boríthatja fel az egész konstrukciót, ahogy a kártyavárak dőlnek össze egy meggondolatlan sóhajtástól. Nem tudom, a készítő számított-e rám, belekalkulálta-e művébe az efféle helyzeteket... hát jobb az óvatosság. Kérdéses persze, mit tudnék kezdeni, ha tényleg beütne a krach, de azért van annyi önbizalmam, hogy tudnám stabilizálni az állapotát, ameddig nálam szakértőbb kezek közé nem juttatom. Ami, lévén mágiahasználó volnék, vészhelyzet esetén földrajzilag nagyjából tizenhat másodpercnyi időt és a körülöttünk lévő halandók jelentős életenergia-mennyiségét venné igénybe, a többi a kiszemelt warlockon múlna, de tudok én meggyőző lenni, ha akarok. A szavait részben azért nem veszem fel, mert efféle gondolatokkal szórakoztatom magam közben, részben meg azért, mert ha én magam minősítettem bűvészmutatványnak a tettemet, akkor viseljem csak el a következményét. Ami jelen esetben kicsit bosszantó ugyan, de nem annyira, hogy felvegyem a kesztyűt.* - Sokoldalú tehetségem újabb megnyilvánulási területe *vonok vállat. Nem fogok neki mágiáról magyarázni, még biztosan nem. Ki tudja, mi minden van a fal mögött a fejébe építve? Belátom, így is kockázatos volt előtte varázsolni, simán lehetett volna olyan kapcsoló, ami a mágiámtól kisüti az agyát. De hát néha muszáj kockáztatni.*
    *A kérdésére egy pillanatra elgondolkodva meredek rá - hú, tényleg nagy gáz lehet, ha egy nő elfelejti a pénz lelőhelyét! -, aztán a zsebembe nyúlok. Előbb a tárcámat veszem elő, és kiválasztom az egyik kártyát. Fekete, az a típus, aminek láttán az eladók haptákba vágják magukat a boltokban. Aztán egy cetlire felfirkantom a PIN-kódot (bár addig nem volt toll nálam, de hát ilyen apróságok miatt sem zavartatom magam), és mindkettőt elé csúsztatom.* - Volt, és most ismét van. Univerzális, az országban bárhol és bármire használhatod, limit nélkül *közlöm. Ha az nem győzi meg a bizalmamról, hogy minden faxni nélkül rábízom a bankkártyát, akkor mi? Megjegyzés magamnak: ne felejtsem el csekkolni, hogy milyen állapotban vannak az egyenlegeim. Az egy dolog, hogy Nora azt csinál a zsémmel, amit akar, de ha valami barom hozzáfért, akkor azt is le kell rendezni. Bár kétlem, hogy egy erős mágiahasználónak pont anyagi gondjai lennének, szóval ez inkább további kicseszés-faktorként fordulhat elő.*
    *A keserű felhangról szándékosan nem veszek tudomást. Vagy meg se hallom, az is egy opció, főleg az én érzelmekhez való viszonyomat ismerve.* - Most már tudod *zárom rövidre a kérdést. És ebben részemről benne van az, hogy itt vagyok, megjöttem, kérdezhet nyugodtan, meg az is, hogy számíthat rám. Csak sose mondanék ilyen nyálas baromságokat. Mármint néha mégis muszáj, hogy a nő lelke lenyugodjon, de azért nem csinálunk belőle rendszert, egy férfinak legyen önbecsülése, és nem egy nyálas romantikus filmben (Szerelmünk lapjai, vagy mi volt a kedvence? Kétlem, hogy meglennének még a DVD-k abban a disznóólban...) vagyunk.*
    - Nagyjából *bólintok.* - De szerintem nem szorul magyarázatra, hogy mennyivel jobban hangzik az "Igaza van, Mr. Crawford", mint az "Igazad van, Dylan", főleg egy alig ismerős figurától... *vigyorgok tovább. Kiakadhat rajta nyugodtan, nem zavar. Kétszáz felett már nehezen változtat a warlock a régi jó szokásain, nemde?*
    *A szavaira ismét ökölbe szorul kissé a kezem, de mivel nem akarom felidegesíteni, nem teszem szóvá a gondolatomat: azt a seggarcot is kinyírom. Hogy véletlen lett volna, azt egy pillanatig sem hiszem, de amúgy az se mentség, nagyon nem. Talán inkább súlyosbító körülmény. E tekintetben osztom az indiaiak véleményét. A szándékosan elkövetett bűn enyhébb elbírálást érdemel, mert azzal legalább lehet kezdeni valamit. A beszámíthatatlan barmoknak meg ott a selyemzsinór, bár ha ezt a rendelkezést bevezetnénk, nagyüzemi gyártásba kellene kezdeni...*
    - Aha. Lelki társ *ismétlem elhúzott szájjal, üvöltő szkepticizmussal. Majd meglátjuk, Nora akkor is ilyen boldogan vállalja a szoros közösséget a büdös mundane-nel, ha visszatér tündérségének tudata. Most persze igaznak hiszi, amit mond, de hát... most elég hülye elképzelései vannak a világról, valljuk be. Szinte viszket bennem a késztetés, hogy ezt oda is vágjam neki... de visszafogom magam, ismét. Úgyse hinne nekem, azt gondolná, hogy hülyére veszem, és azt a kevés bizalmát is elveszíteném, amit most nekem ad. Majd kiveszik a blokkot, és akkor értelmesen, óvatoskodás nélkül beszélhetek majd vele, addig meg kénytelen vagyok türelemre inteni magam.* - Meg is fogom kérdezni tőle, ne aggódj... amint felépült *hangomban egyszerre van benne a fenyegető él és az engedékenység - előbbi a mundane, utóbbi a nőm felé irányul. Jól van, legyen neki, kivárom, időm tengernyi van. Montgomeryt meg bármikor elküldhetem a bús halálba, nem mintha magától nem arrafelé menetelne lassan de biztosan. Csóri kis halandó.*
    *A mi mássalra azonnal meg is kapja a válaszomat, és az arckifejezéséből ítélve félre is érti, ahogy azt kell. Technikailag nem hazudtam (bár lehagytam a gyakran használt re- előtagot az animációról, de az meg ugye semmiség), szóval az én lelkiismeretem tiszta, nem mintha a hazugság esetén nem lenne az. Sose csináltam az őszintétlenségből nagy ügyet, mármint amíg az én részemről áll fenn. Ha nekem akarnak lódítani, az már egészen más kérdés. Éljen a kettős mérce! Nőmnél persze ilyesmitől nem kell tartanom.*
    - Mindenhogy megoldottam volna, nehogy azt hidd! *nézek rá most én kissé félrebiccentett fejjel, miután hívtam a taxit. Természetesen besegítem és beszállok mellé én is, habozás nélkül mondom be Montgomery címét, majd kijavít, ha azóta megváltozott. Némán ülök mellette, gondolataimba merülve, a következő napjaim terveit tökéletesítgetve, teendőimet számolgatva.*
    *Megvárom, amíg bejut, aztán álcát vonok magam köré (nem zavar, ha esetleg ő észreveszi, hogy elmenetel helyett egyszerűen köddé váltam), és nekiállok védelmet felhúzni a ház köré. Az a jó a sötét mágiában, hogy baromira tud táplálkozni mások ilyetén színezetű szándékaiból. Lőjön csak be megint valaki, és a kudarca a védelmet erősíti. Minden ki-be járásról tudni fogok, ráadásul alvilágiaknak csak az engedélyemmel lesz belépése. Montgomeryéknek a nőmön kívül nem volt más természetfeletti haverjuk, amikor legutóbb csekkoltam (függetlenül a nem-tudott nephilim vérükről), ha azóta beszereztek párat, azok úgy jártak, és kénytelenek lesznek megvárni a következő vizit alkalmával.*

    //Én is zártam és köszönöm! Ölelés//
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Szer. Aug. 12 2015, 16:36




    A gördeszkán ülve tologatom magam ide-oda, miközben a fagyit nyalom. Letelt a munkaidő, és ragaszkodom én is ahhoz, hogy ha nyár van, akkor nincs se suli, se tanulás, csak móka.
    - Adj a tiédből. Én meg adok az enyémből.
    Zelena fagyija fölé hajolok és nem nyalok, hanem harapok egyet belőle.
    - Naaa, az sok volt! – erre odadugom az orra alá az enyémet és szinte a fél gombócot leveszi.
    Nem szólok érte. Éppen olyan jó itt, mint az árvaházban, csak sokkal jobb!
    - Menjünk Moravschekék háza felé, ott most nyaralni vannak. – és ezért nem fogja a nadrágunkat sem széttépni a kutyájuk. Utálja a tündéreket, a múltkor az egyik falkakölyköt hívtuk el, akkor persze szaladt előlünk, hogy utána meg megkergessen. Addig jó buli, amíg utol nem ér.
    - Menjünk, ott szép murvafürt van már.
    Szeretem a virágokat, ezért is foglalkozok azzal. És két szomszéddal arrébb élő néni nagyon is ért a virágokhoz, szeretek a kertjében lenni, néha elsuhanok oda, meg más kertekbe is, hogy gyönyörködjek bennük.
    - Én leszek az első! – igaz, senki sem hirdetett versenyt, de majd én igen!
    Felpattanok és máris elindulok a gördeszkán, ellökve magam. Gyorsan betolom a fagyitölcsér csücsijét és hátrafelé figyelek, jönnek-e a többiek. Így nem veszem észre a lépcsőt.
    ©

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Szer. Aug. 12 2015, 18:10


    Sam & Maya

     
    Álmok hálójában

    Zene: Roundtable Ruha: So much style Megj.: Csapjunk a lecsóba ;D


    Épp végeztem egy fontos tárgyalással, az egyik kapcsolatunkkal. Nehéz volt rávenni arra, amire kellett, de végül csak meg tört. Elhagytam a felhőkarcolót, ahol irodája volt, beszálltam egy taxiba.
    - 7th Avenue-ra. mondom a taxisnak, majd elkezdek öltözködni a hátsó ülésen. egyszerűen annyira zavar most a blézer és a miniruha ebben a melegben, hogy nem bírom ki. Kiveszem táskámból a másik ruhámat, s oda se lesve, hogy vajon figyel-e a tükörből a taxis átöltözöm. Épp akkor kapcsolom be a nadrágom, mikor megállunk. Elrakom táskámba a piros miniruhát, előveszem belőle a pénztárcámat, jól megfizetem a pasat, majd kiszállok. Felteszem szememre a napszemüveget és körbe nézek. Az első, amit meglátok, az magam mellett a metro lépcsője, majd a másik irányba pillantva látom, hogy egy gördeszkás lány halad felé igen nagy sebességgel és nem is néz oda. Először azt hiszem, hogy tudja merre megy, de amikor már az utolsó előtti pillanatban sem vált irányt, akkor utána kapok és elkapom a karját, még mielőtt lezúgna a lépcsőn. A deszkája hangos koppanásokkal gurul, szaltózik le a lépcsőn, s lehet, hogy mi ketten el is estünk a nagy lendületben, de hát inkább, mint hogy összetörje magát ez a gyerek.
    - Figyelj oda, ki is törhetted volna a nyakad! - mondom kicsit szigorúan.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Pént. Aug. 14 2015, 15:49





    Látom, hogy integetnek, meg kiabálnak, de azt mind biztatásnak veszem és visszaintenék, ha nem kapnák el a karom. Egy pillanatra ugyan látom, hogy valaki mintha lenne a szemem sarkában, de mire odakapnám a fejem, felismerve, hogy valaki valóban van ott, már fekszem is a földön, átkarolva valakit.
    - A deszkám! –  pattanok fel és iramodok utána, és szinte minden egyes lépcsőfoknál egy hangos bocsánat, vagy elnézést illetve sajnálom hagyja el a számat, hogy aztán felkapjam a deszkát és magamhoz öleljem.
    Ekkor tudatosul bennem, hogy valaki megfogott és mondott is nekem valamit. Visszalépek a feljáróra és felnézek.
    - Minek áltál oda! – vágom csípőre a kezem, majd felszaladok a lépcsőn, majdnem megint pofára esve, mert az egyik lépcsőnek van képe egy centivel magasabbnak lenni. Estemben előre dobom a deszkát, így az szerencsésebben landol, felfelé.
    - A kismanók rugdosnának meg a csikajukkal. Ezt nem hiszem el.
    Ahogy felérek, feltartom a kezem a többieknek, de azok sehol. Jól itthagytak.
    - A többiek meg jó eltűntek. Neked nincs bajod? –  kapok észbe.
    Megigazítom a pólómat, ami egy helyen kilukadt oldalt, a mozdulat során a teljesen lapos mellkasom is kirajzolódik. Utálom betűrni a pólókat, de most be kell, mert különben alul is szétszakad. Rálépek a deszka orrára és a felcsapódó deszkát megfogom és a hónom alá csapom.
    - Szépek a szemeid. Találkoztunk már? – felfelé nézek, képet vágva, ahogy gondolkodom.
    – Biztosan, mert te is szereted a virágokat! – csillognak fel a szemeim. Megérzem a virágillatot rajta, ami nem feltétlenül parfümé.
    ©

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Pént. Aug. 14 2015, 23:45


    Sam & Maya

     
    Álmok hálójában

    Zene: Roundtable Ruha: So much style Megj.: Csapjunk a lecsóba ;D


    A lánynak láthatóan nem tűnt fel, hogy miért ragadtam meg és rántottam vissza a deszkáról. A hirtelen találkozástól fel sem tűnt az, amit éreztem, csak miután visszasétált.
    - Nem lett volna szép esés a lépcsőn lefelé. - válaszolom, amint felért. A barátai ez idő alatt már másfél saroknyira jártak... Már ha lehet az ilyet barátnak nevezni. Amikor rákérdez arra, hogy jól vagyok-e, csak bólintok. Ekkor érzem meg azt a különös érzést, amelyet a szüleimmel és az árnyvilág lakóival mindig. A bókja meglep, majd úgy tűnik, mintha neki is leesett volna az, ami az imént nekem is, legalább is úgy tűnik, a virágokkal erre szeretne célozni.
    - Semmi bajom, ne aggódj. És köszönöm. Nem hiszem, hogy találkoztunk már, de igen, szeretem a virágokat. Habár a vizet jobban kedvelem. - mondom kis mosollyal, majd a pólójára pillantok.
    - Tessék. Varrasd meg, vagy vegyél másikat. - mondom egy nagyjából márkás pólóra futó összeget átnyújtva.
    - Hova siettetek ennyire? - kérdezem rámosolyogva.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Kedd Aug. 18 2015, 15:02




    Vállat vonok, használhattam volna a képességemet is, de az aztán tényleg feltűnő lett volna, lévén ott vigyorog egy nagyon szép kamera a lépcsőnél és nem szeretnék szárnyakkal együtt beleintegetni. Így inkább a zakózást vállaltam volna be.
    - Inkább, mint repüljek. Az nem csak nekem lett volna kínos. – nyugodtan mondom hangosan, mindenki beszél sokmindenről, ez sem lesz feltűnő.
    - Nem voltál a virágcsarnokban? – hökkenek meg. Szinte minden tündér legalább egyszer megfordul életében és sokan is lakunk ott. Én is. Tök buli ennyi tündérrel játszani! Még ha elég sokszor túl is lövünk a célon.
    - A vizet? – fut rajta végig a pillantásom. Víz. – Csak nem te vagy Kallinga? – mutatok rá csillógó szemekkel. Kallinga egy vizicsikó, gyönyörűszép kagylóhéj szivárványszínű.
    A pénzt ugyan átveszem, de máris a mellkasának nyomom.
    - Nem kell a pénzed. Van nekem is. Azt köszönöm, hogy nem hagytál leesni, de nem kell a kegyelempénzed. – puffogok, mint a kolibrik zümmögése.
    De a mosolytól újból mosolygok.
    - Versenyeztünk. Te nem szoktál versenyezni? Száguldani a széllel? – nekem jön egy testes férfi.
    - Héj, én nem megyek sehová! – körbenézek közben, a többiek elhúztak. Elégedetlenül fújok egyet.
    - Most már biztos nem nyerek. – morgok.
    - Akarsz görkorizni? Van egy jó pálya itt a közelben. – csak senkinél sincs görkori, de ez a tény nem zavar.
    ©

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Pént. Aug. 21 2015, 13:05


    Sam & Maya

     
    Álmok hálójában

    Zene: Roundtable Ruha: So much style Megj.: Csapjunk a lecsóba ;D


    Hangos kijelentésére, mi szerint inkább, mint repüljön, szemem sarkából körbe pillantok, de nem igazán foglalkoznak velünk az emberek. Szerencsére. Mondjuk akkor se értenék, miről beszél a lány, ha hallották volna, vagy figyelnének. Kérdésére ingatom a fejemet egy kicsit.
    - Talán, sok évvel ezelőtt.. Utoljára még gyermekként voltam otthon, azóta viszont itt élek. És nem, nem én vagyok, bár ahhoz hasonlatos. - válaszolom meg kérdéseit kis mosollyal arcomon. A pénzt visszaadja, mire megvonom a vállamat és elteszem.
    - Ajándék lónak ne nézd a fogát, szokták mondani. De ha nem kell, nekem mindegy. Nem értem, miért volna ez "kegyelem"pénz. Rád nézve nem az jut eszembe először, hogy szegény vagy és megkéne kegyelmeznem rajtad. Elszakadt a ruhád, mert lerántottalak a deszkáról, kifizettem volna. Történet vége. - mondom kissé értetlen pillantással figyelve puffogását. Kérdésemre megadja a választ, sőt, elhív görkorizni, amin kicsit meglepődök. Nem éppen alkalomhoz vagyok öltöve, de miért ne?
    - Van ott kölcsönző, gondolom.- bólintok és elindulok vele a pálya felé.
    - Mesélj magadról. Született, vagy emelkedett, bájolt vagy? - kérdezem rámosolyogva.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Pént. Aug. 28 2015, 17:24





    Lebiggyesztem az ajkam. Végtére is nem mindenki lakik a csarnokban a tündérek közül, legtöbben a virágokkal foglalkozók, mint én is.
    - Kár, pedig igazán jó móka ott lenni. –  sok csinytalanságot teszünk, és még tetszik is az embereknek az, amit ők is láthatnak.
    Nagy szemekkel nézek rá, az okítás alatt.
    - Akkor meg pláne nem értem. Ez... csak egy póló... –  húzom szét az aljánál fogva, ahol nem szakadhat tovább amúgy sem az anyag.
    - Nem rántottál le, jót akartál. Én mentem neked, nekem kéne kifieztnem a károdat. Ha van.
    És valóban nem Kallinga, mert Kallinga fagyira hívott volna meg, rajong a barackosért. Meg a tejszínhabért.
    - Nem, nincs, csak úgy odarakták a pályát. –  vágom rá egyből, majd szüne után folytatom. – Hát persze, hogy van!
    Meghökkenve nézek rá, miközben a gördeszkán már gurulok mellette, pontosabban körbe, és úgy haladunk előre.
    - Emelkedett? Azmi? És te milyen vagy? Hogy nézel ki, milyen az alakod? – lelkendezek egyből, az emberek úgysem figyelnek ránk, és mindenki arról meg úgy beszél, ahogy akar, és ha rá is kérdez, úgyis rávágom, hogy szerepjátszunk és karit gyártunk éppen, arra úgyis rétesként viselkednek: elhúznak.
    ©

    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Szer. Okt. 07 2015, 23:44


    Sam & Maya

     
    Álmok hálójában

    Zene: Roundtable Ruha: So much style Megj.: Csapjunk a lecsóba ;D


    Ajkának lebiggyesztésére én is lebiggyesztem sajátomat és bólogatok.
    - Meghiszem az... Bár csínyeket itt is lehet csinálni bőven.- vigyorodom el, talán kicsit ádázul is, aztán értetlenkedésére értetlenül néztem rá.
    - Kedveskedni akartam. Ezen mit nem lehet nem érteni? De nem erőltetem. - vonom meg a vállam, zsebre téve kezeimet sétálok tovább mellette.
    - Akkor ok. Csak mert vannak a városban szabad görkorcsolya parkok, ahol nincs kölcsönző, csak oda mész és tolod. Nem tudtam, hogy merre akarsz menni.- mondom félmosollyal ránézve. Kérdésére felnézek az égre.
    - Hát...A bájolt, avagy "emelkedett" alatt a magunk közé csalt, csábított embereket értem. Akik nem annak születtek, amik, hanem azzá váltak. Én született vagyok, s többfajta alakom is van. - mondom kis mosollyal rápillantva, de persze közben figyelem, hogy ne hallgatózzon senki.
    - Van szárnyas és vízi is. De egyik se túl szép. Na és neked? - kérdezem rámosolyogva. Kíváncsi vagyok, ő vajon hogy nézhet ki. Az igazság az, hogy nem sok magamfajtával találkozom, mert nem járok át az árnyvilágba... túl sok a dolgom itt, s tudom, hogy ott lassabban telik az idő. A végén tönkre tenném apám üzletét. Nem mintha nem érdemelné meg, de még is... Ha visszajönnék úgy is büntetést kapnék, azt meg nem akarok.
    avatar
    Vendég
    Vendég

    Re: 7th Avenue

    on Csüt. Okt. 15 2015, 10:13






    Ahogy leutánoz, széles mosolyra áll a szám. Cuki!
    -  Mit nem lehet azon érteni, hogy nincs baja a pólómnak? – vágok méltatlankodó, szigorú képet, majd elnevetem magam.
    Leesik, amit mond, a pályákkal kapcsolatban.
    - De hiszen azok nagyon rosszak. Vagy is nem. – gondolkodom el. – Van két jó a.... elfelejtettem. – a neveket megváltoztatták és nem tudom, mi a mostani nevük.
    Gurulok mellette, néha meglököm magam, néha kikerülöm a velünk szembe jövőket, ha kanyarodunk, akkor villanyoszlopba kapaszkodva teszem.
    - Jaaa, azt hittem sütiről beszélsz. Emelkedett nem vagyok, bájolt vagyok vagymi. Igazából nem is tudtam róla, míg magamhoz nem tértem. – már nem jön elő annyira fájdalmasan az emlék a majdnem vízbe fulladásról, de azért még álmodok vele. És szerencse, hogy felébredek. Szerintem.
    - Nekem is van! – emelem fel az ujjam. – Vizi nem. – helyesbítek gyorsan. – Milyenek? Majd megmutatod, a vizit is szeretném majd. – nézek rá nagy szemekkel.
    - Van szárnyas, meg madaras. Kolibri. A szárnyast meg majd meglátod! – lelkendezek, majd átugrok egy standot, a háttérből már hallani is a tulajdonos kiabálását, de mire kijönne, úgyis elhúzunk.
    - Mikor tudod majd megmutatni? – féltem, hogy ha a vizest kérem, akkor itt baja lesz, mert ugye, ez itt nem víz.
    ©

    avatar
    Lucius Evans

    Faj : Cambion
    Kor : 15
    Foglalkozás : tanuló

    Re: 7th Avenue

    on Szomb. Ápr. 09 2016, 19:35

    Mikhal - Malcolm apuci - Lucius

    Magnusnak hála a mai napom olyan izgalomban telt, hogy délutánig fel sem keltem, de nem aludtam, mert aaaaz nem ment. Éjszaka sem.
    Kiderült, hogy a tippje tök jó volt, és az apám démon, és most már azt is tudom kicsoda, csak azt nem, hogyan néz ki. Ezt bezzeg nem árulta el, azt mondta, rá fogok érezni.
    Én meg persze ezer rajzot készítettem, hogy mi az elképzelésem egy démonról aki ember alakban rohangál. Volt supermanes kinézete, batmanes, meg sima szemüveges könyvelős is, mert rájöttem, hogy ha be akar valaki olvadni a környezetébe, akkor nem lesz hivalkodó, sem különc. Vagy de?
    Mivel itt elakadtam, az összes rajzomat zsebre vágtam, azzal indultam útnak. Azt sem tudom, hová megyek, de akkor adok az intuíciómnak és kész, aztán vagy belefutok az apámba vagy nem.
    Vártam estig, a jó ég tudja, hogy egy démon mikor van talpon, de csak nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy ő éjszaka alszik, neeeem, az kizárt.
    A lehető legforgalmasabb városrészt választom, mert persze minek könnyíteném meg a dolgomat, itt aztán olyan tömeg van, hogy azt se szúrnám ki, ha megállna előttem.
    Annyi kérdés kavarog bennem, de annyi, de legjobban az foglalkoztat, hogy miről fogom felismerni? Vagy hogyan? Most komolyan, de tényleg. Asszem fel fogom hívni Magnust, hogy adjon támpontot, mert én leszólítom a tűznyelőt is a sarkon, nem gond, csak után ne engem szidjanak, ha a yard visz haza, mert zaklatom a járókelőket.
    Eszem az van, csináltam egy kis transzparenst és ráírtam, hogy Malcolm, zárójelbe pedig apró betűvel, hogy apuci. Ezt a hátamra akasztva cipeltem eddig, most pedig be fogom vetni. Mint valami reklámtáblát, és majd pörgetem, hátha felkeltem vele a figyelmét.
    Egyelőre csak leszedem és magam elé tartva táborozok le az egyik fal mellett. Tök jó, annyi előnyöm van, hogy a nőket nem kell figyelnem. A végén már odáig jutok, hogy nem is a szürke egereket nézem, hanem azokat, akik valamiben elütnek a többiektől. Azt hiszem, belehalnék ha tényleg idetotyogna egy olyan eminens fejű valaki, hogy őt így hívják.



    Magamnak: #C5EC2A
    avatar
    Mikhal Zharkov

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 101
    Foglalkozás : Ügyvéd

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Május 01 2016, 16:28


    A hűséges kutya, az elveszett folt, és a tiszta kabát







    Zaj. A csend üldözője. Ami mindent elnyom amint megfelelő hangszínre kapcsol. A gondolatok, elnyomója, és az úgy nevezett boldogság hozó. Zaj. Emberek. Élet. Úgy nevezek jelképesen a világ tömegét, hogy élnek. Fél mosoly kúszik arcomra. Élet? Ugyan már...de nem hazudok. Szórakoztatóak. Szórakoztató ennek a dolognak a része lenni. furcsa de...szórakoztató. Bár mondjuk emlékeztet gyermek korom egykori legjobb tevékenységre a hangya megfigyelésre. Olyanok mint az apró dolgozók, és katonák. Náluk is meg lehetett egy bizonyos zaj amit én nem érthettem és nem hallhattam. És én mint isten letekintettem rájuk és figyeltem őket. Milyen furcsa....most magam is a sok test és lélek között állok és szemlélem őket. pedig most nem a magasból tekintek rájuk. Az apró gondolat felbosszant.

    Ellököm magam a faltól, és a finom bőrkabát zsebeibe csúsznak kezeim. Megtapintom a finom, kissé meggyűrődött papírt. Lassan kihúzom a zsebemből. Már akkor vagy százszor elolvastam mikor kezembe kaptam de most újra végig pörögnek rajta szemeim. Nem is figyelem hányszor. Pedig már fejből fújom...Kilépek a sikátor falai közül, bele a tengerbe de egyből, pár lépés kis kört formál körém és azon belül senki nem mer közelebb jönni. Jól teszik. A papiról leveszem tekintetem és lassan elengedik ujjaim mire a földre hullik. Minden betű az agyamba fúródott és én most itt vagyok...Itt. A hideg még nem veszett el a házak közül érzem magamon, ahogy kabátom alá befúródik, de a gyér napfény mégis próbál a falak közé meleget lopni. Kabátom alá ingem zsebébe nyúlok és kiveszem a napszemüvegemet. szét nyitva rejtem el kék íriszeimet, így senki nem lát semmit, senki nem érez semmit. Zsebeimbe csúsznak kezeim és érzem ahogy a finom anyag hideg ujjaimra és tenyerembe temetkezik, hogy felmelegedjenek. De...ez mind hiába. Egy hideg test...ugyan már...Lassan, de határozott léptekkel indulok meg az utcán. Lépteim csendesek nem vernek zajt ahogy a kopogó cipők, vagy rongyok szusszanása a talpak alatt. olykor megérzek magamon egy pár, kíváncsi tekintetet, vagy felmérő szempárt, de egyik sem von magához. ez mind most nem érdekel. Más miatt vagyok itt nem szórakozni jöttem! Zharkov...mikor is szórakozol. Neked a szórakozás is egy cél....saját gondolatomra csak szélesebb lesz a mosolyom. Lefordulok a legközelebbi saroknál és lépteim lassulnak. Bal kezemet kiveszem kabát zsebemből és nadrágom zsebébe túrok, ahol előveszek egy öngyújtót, és egy cigarettás dobozt. ujjaim könnyed finomsággal, és precizitással veszik elő a dobozból az apró finom szálat ami közéjük akad. Vissza csúsztatom a zsebembe a dobozt, majd az apró dohányt ajkaim közé csippentem és rágyújtok.  Egy pillanatra mintha minden lelassulna, a zaj tompa hangja veszi át az uralmat, és csak az én mozdulataim gyorsak. Hallom az öngyújtó hangját ahogy kattan hüvelyk ujjam alatt és az apró láng érinti a cigaretta végét mire én bele szívok, és a nikotin végig futva légutaimon ered a tüdőmbe. Aztán ahogy kiengedem minden vissza áll és halad tovább a megszokott idő pillanatában. lassan távozik a füst ajkaim közül ahogy ujjaim közé fogom a cigit. Lépteim újra gyorsulnak és újabb helyre érek. Egy nagyobb placcra.

    Újra a cigibe szívok, és körbe hordozom a tekintetem szemüvegem mögül. Aurám egy pillanatra dobban bennem ahogy megállok. Hát itt van. Arcomra egy szélesebb mosoly ül, majd mielőtt Lucius kiszúrhatna tovább haladok, elvéve alakjáról tekintetem, és bele olvadva pillanatok alatt a tömegbe. Egy játékos már meg van. Már csak....háború apánk hiányzik...újra elismétlem magamba a megadott címet. Már is feltámad türelmetlenségem, de le is intem rossz szokásom. Csillapodj Zharkov! A még ki nem nyílt rózsa tüskéi csak felszakítja bőröd, és mind miért, hogy a kezedben száradjon el a pillanat. Az utca túloldalán állok meg egy lámpánál, olyan helyen ahol Luciust látom, és talán ő is kiszúr engem...újra a cigarettába szívok majd a lámpának döntöm a hátamat. A gyér nap fényeire tekintek, amik beborítják a területet. Hallgatom a zajokat, végig tekintek, az éttermeken, a boltokon, kávézókon, kocsmákon, a ruha boltokon, vagy egyéb épületek kínálatain. Nos warlock..eddig minden helyén van. Most már csak a dominókat kell helyre rakni, és láncként felborítani...


    "A kígyó ami a saját farkába harapott, hogy magát küldje halálba a sas helyett."

    avatar
    Malcolm Redway

    Faj : Démon
    Rang : Háború démona
    Tartózkodási hely : Világ
    Kor : 2016
    Foglalkozás : Üzletember

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Május 01 2016, 18:57




    A démonok porontyai

    és ©

    Malcolm

    3 nap telt el. 3 kerek felbukkanó és lenyugvó nap. Mosolyogva ért el az éj. Ez az este más. Raszputyin ivadéka vár rám. Széles mosollyal vetem bele magam a város éjszakai életébe. A találka hely a város ilyenkor legnyüzsgőbb negyedére visz, a fények csábítanak, az élet lüktető megjelenése varázslatosan ivódik bele energiáimba. Logikusan azt gondolná az ember, hogy a kártya egy kietlen pusztaságba visz, ám szó sincs ilyesmiről. Próbára akarom tenni a fiút. Attól, mert ismertem az apját, nem azt jelenti, hogy méltó arra, hogy kitanítsam démoni oldala valódi mivoltjára. Másrészről pontosan tudom, hogy nem csupán az apja miatt keresett meg. Sokkal többet akar, sokkal többre hivatott. Legalábbis így gondolkodik. S amíg így gondolkodik, addig nekem tökéletes. Azonban a tehetség sem minden, tudni akarom, valóban olyan ügyes-e, mint amilyennek mutatkozik. A hideg kék íriszek, a hűvös viselkedés, a gyilkolás utáni vágy még nem tesz senkit naggyá. Sokkal összetettebb ennél a rendszer. Elegáns kosztümkabátom meglibben a városi szélben, sétapálcám koppan a betonon. Nyugodt vagyok, mint mindig, arcomon mosoly, ahogy a szivarka ajkaim között lassan, halkan sercegve ég. Kellemes, szinte bódító illatot áraszt. Aurám gomolygó füstként leng körbe, befészkelődik az utca mindenségébe, körbeöleli az embereket, ahogy elhaladnak mellettem. Arcukra érdeklődés, hol borzongás, másén félelem ütköződik ki, aki pedig a sötétség követője, mosolyogva, biccentve főt hajt, ahogy a közelembe ér. Mindenkit vonz ez a közelség, mert hatalommal jár. A hatalom pedig részegítő, mámoros egy ital. A tömeg magába issza energiáimat, hagyom, hogy félig nyitott csatornáim végigáramoljanak mindenkin. Mosolyogva lépek.
    A népek sodornak magukkal, a clubbokból, bárokból zene szól, az autók zaja itt azonban, a térre érve elhal. Aurám ködként terjed szét a placcon, automatikusan fonódik rá Mikhalra, felé se kell pillantanom, tudom, hogy élvezi a hirtelen löketet, amit ebből nyerhet. Elnyomom a szivarkát. Azonban valami nekem is feltűnik. Egy olyan aura, mely lassan, egyenletesen pulzál, szinte hívogatóan kelti fel figyelmem. Egy fiatal arc körvonalai rajzolódnak ki, egy élettel telt szempár. Egy ismerős szempár. Most először pillantok Mikhalra, arcomon nyugalom, ugyanakkor be kell vallanom, hogy meglepett. Biztos vagyok abban, hogy a két fiú ismeri egymást, azonban azt nem értem, hogy akit hozott magával fiút... az honnan ismeri a nevem? Mert igen, látom, a táblát a nevemmel a kezében. Ennél feltűnőbb már csak akkor lehetne, ha világítós ledlámpákkal hirdetné. Zharkov, ha ez egy csapda, egy olcsó vicc, jutalmat érdemelsz. Kevés olyan mágia használó akad, aki egy démon hasonló aurájával áldja meg társát. Vagy pedig ez az ő aurája? Mert akkor ez azt jelenti...
    A fiatal fiú előtt jelenek meg, mint valami vésztjósló halál angyal, kinyújtom karom, s fejére teszem kezem. Ujjaim között a barna tincsek finoman simulnak bőrömhöz, s hagyom, hogy aurám megérintse őt. Szemeimmel az övébe mélyedek, megtalálom azt, mit keresek. Körbelengi, magába issza aurám. És az övé aura úgy olvad bele az enyémbe, mint hiányzó kirakósdarab a nagy egészbe. Ó... micsoda irónikus fordulata ez az égnek. Az Idő kereke most először érződik meg. Még soha, soha nem adatott ilyesmi nekem. Még soha nem esett meg, hogy lett volna olyan nő, ki magába fogadva életet kapjon magomtól.
    Ám úgy tűnik, meghazudtolja magát az ég. És most íme.
    Itt ül Háború fia. Az egyetlen. Együtt lüktetnek auráink, s arcomon kiszélesedik a mosoly.
    Elengedem, aurám magam köré vonom, így visszahúzódik Mikhaltól is. A fiatal orosz felé pillantok, intek, hogy jöjjön ide. Amint hozzánk ér, köszöntöm.
    - Üdvözöllek Zharkov. Örülök, hogy sikerült ide találnod. Azonban rá nem számítottam. - fordulok mosolyogva a nyakában nevemet még mindig tartó ifjúra - Mi a neved fiú? - kérdezem, tőle, ahogy szemeit rám emeli. Az éj váratlan dolgokat hoz, ám nem számítottam arra, hogy ma engem is érni fog hatalmával. Mindenesetre ez a kezdés nem is olyan rossz.

    Ruha Open your Eyes




    Nem veszitek észre, hogy az "emberségünk" egy "isteni" ajándék.
    Egyedül sírsz mellettem, s kérdezel valamit: Miért éltél eddig? Készen állsz a válaszra?
    A válasz: a semmiért, s ezt látod most is.
    avatar
    Lucius Evans

    Faj : Cambion
    Kor : 15
    Foglalkozás : tanuló

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Május 01 2016, 19:38

    Mikhal - Malcolm apuci - Lucius

    Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, de kezd lerohadni a kezem, és még egy olyan ipse se jött erre, akire azt mondanám, na ez a fater, pedig volt itt minden.
    A sima papucs hapsitól kezdve a kigyúrt kétajtós szekrényig minden, és volt olyan is, aki megállt elolvasni a kiírásomat, de olyan feje volt, olyaaan, hogy két percre marha hívő lettem és azon imádkoztam, oda ne jöjjön. Megtette volna, önként kivonulok az autók elé, ez tutifix, mert tőle még a nevelő apám is előbb tűnt volna démonnak.
    Egy pillanatra mintha ismerőst éreznék, aztán ez az érzés el is tűnik, én meg nem érek rá kutakodni a fatert keresem, de lassan ott tartok, hogy tényleg felhívom Magnust, hogy inkább maradok tudatlan, de ezt nem csinálom tovább. Zabás vagyok, és a táblám nem ehető, akár tetszik, akár nem.
    Viszont kitartó is vagyok, mert ha már Magnus melózott azon, megtudja, ki az apám, akkor nem fogom cserben hagyni, és ha kell, még reggel is itt fogok állni. Aztán majd apróhirdetést adok fel, és így tovább, míg meg nem találom.
    Hirtelen kiszúrom a gyilkost, aki azt mondta, találkozni fogunk, de csak figyelem, ahogy áll az utca túloldalán. Vajon most mire készül?
    Megáll előttem egy tag, és bennem kezd meghűlni a vér. Úgy vigyorog mint egy idióta, és vasággyal együtt sem nyom többet 50 kg-nál. Könyörgöm, neee, ettől még én is nehezebb vagyok, és különben is, nem úgy fest, mint egy démon. Vagy de?
    Kétségbeesetten nézek Mikhalra, mondja, hogy ez csak egy vicc, de mire visszapillantok, a fickó el is sétál. Hülye perverz állat.
    Aztán egyik pillanatról a másikra valami olyat érzek, amit nem tudok megmagyarázni. Ismerem ezt az energiát, csak nem tudom honnan, és nem Mikhalé. Míg ezen tűnődök, a semmiből jelenik meg előttem egy férfi, de tényleg a semmiből, az előbb még nem volt, tudom, és nem is a tömeggel jött, ezt is biztosra veszem.
    Az az ismerős érzés tőle jött, és ahogy a fejemre teszi a kezét, mindent megértek. Magnusnak igaza volt, elég volt a név, és lehet, a szerencse is közrejátszott, de tényleg felismerem. Na jó, ilyet külsőt nem rajzoltam, ez nem szerepelt a vázlataim között.
    És izgulok, mert nem tudom mit fog mondani, nem tudom, elfogad-e, nem tudok semmit.
    Az viszont meglep, hogy nem ellenséges és ráadásul Mikhalt is ideinti. Ők ismerik egymást? Ne máááár. Ennyit a sikeremről, nem is én találtam meg az apámat, pedig már úgy örültem neki, hogy Magnus büszke lesz rám, és tessék.
    -Lucius.
    Tehát így néz ki egy démon, így néz ki az apám, és nem mondható minden naposnak a megjelenése, annyi szent. Láthatóan örül nekem, bár nem tudom mire számítottam, de rengeteg kérdés volt bennem. Még mindig jobb, mint a nevelő fater.




    Magamnak: #C5EC2A
    avatar
    Mikhal Zharkov

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 101
    Foglalkozás : Ügyvéd

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Május 01 2016, 20:56




    A hűséges kutya, az elveszett folt

    és ©

    a tiszta kabát



    A várakozás egyre csak emészti a testem, és türelmetlenségem, újra és újra rágni kezdi húsom mint a dögevő. Halkan szusszanok, és a nap fényei kezdik feladni a harcot, hogy ők itt bármit is uraljanak. Lassan a cigaretta csikk kicsúszik ujjaim közül és a földre hullva taposom el. Mint valami esélytelen dögöt. Kezd hűvösödni, az emberek megfogyatkoznak, de az alap zaj nem enyhül. Az éjszaka betelepszik közénk, az élet nem áll meg csak elfogy. Kezeim zsebembe pihennek, érzem magamon Lucius tekintetét. Rám talált egy idő után de nem megyek hozzá csak várok. Várom az ismert aurát, hogy valamilyen módon rám találjon, vagy én rá. Bár...a háborúnál sose lehet tudni. Hiszen...minden váratlan pillanatban ér. Van a hirtelen jött harc, és a lassan kirajzolódott gyilkos tőrök. De nem tudok semmit csak két nagy háború részese voltam, de ép elég volt az is. Soha nem voltam ennek a nagy kedvelője. A háttérben szerettem irányítani a táblán pihenő katonáimat. Többen is elhaladnak Lucius előtt, de mielőtt bármit is tennék érte, mindig eloldalognak a nem kívánatos személyek. Bár...minek védjem meg, miért is vigyázzak rá? Magam sem tudom...Furcsa ezt pont magamtól hallani mikor amúgy is egy céltudatos palánta vagyok...de Lucius valamiért különös figyelmet érdemel...pedig még nem tud semmit.

    Hirtelen érzek valami hatalmas teltséget magamban, és jól esően szusszanok ahogy a tápláló aura az enyémbe kapcsolódik, és falom azt a rengetek energiát amit nekem ad. Hát itt van...Végre...Érzem ahogy duzzad bennem a sötétség, minden érzék szervem olyan érzékeny lesz, és minden kiélesedik körülöttem. Élvezem a pillanatra kezembe nyújtott hatalmat. És ez még csak a kezdet. Ez még csak a töredéke annak ami benne lakozik. És a felismerés...ezt én soha nem fogom tudni megkapni. Kinyílnak szemeim és erre távozik is belőlem az energia. Halkan zihálok és újra végig gondolom a dolgokat. Ezt én soha nem tudom a kezem alá vonni. Miért is egy apró gusztustalan lény halandó vére miatt! Megfeszül bennem a düh, ahogy gyengének, elmaradottnak és semmit érőnek érzem magam egy pillanatra. De nem...warlock szed össze magad! Fel egyenesedem, és újra saját aurámba helyeszkedem, ami mint valami megvert kutya húzódik a háttérbe. Azonban ahogy körbe hordozom tekintetem, Malcolm Lucius előtt áll. Össze húzom a szemöldököm és a felismerés...Micsoda? Hirtelen támad bennem az érzés. Szóval...megtaláltam az elveszett darabját a háborúnak. Ugyan azon aura. Malcolm magja elveszett egy halandóba és rá 14 év...Na nem pont így számítottam erre. Lassan elindulok ahogy háború int nekem és megállok mellettük. Lucius ahogy kimondja a nevét ránk szál a csönd. Nekem kellene beszélnem...de nem jön torkomra hang csak megcsóválom a fejem ahogy lesütöm a szemeim és arcomra széles vigyor ül, és kicsit megrázom vállaim, el folytott nevetésemet vissza tartva. ez nem csak meglepő, számomra szórakoztató is. soha nem hittem volna,de most így közelebbről felmérve Luciust valóban. A barna szem, a barna haj, az apró jelek, a szemében. Igen...így már látom. Lassan össze szedem gondolataim, és leveszem a szemüvegemet majd széles vigyorral az arcomon, törölgetem meg a fekete üveget, majd rájuk pillantok.-Őszinte leszek. Annyira ügyes nem vagyok, és csak most pillantom meg a hasonlóságokat rajtatok. és bánom az alkalmat nagyon...de ez egy véletlen. Az való igaz, én valóban szerettem volna bemutatni neked...de úgy látom így már semmi szükség erre.-Mondom ahogy a zsebeimbe rejtem a napszemüveget.

    Ez volt eddig a legváratlanabb és legmeglepőbb számomra. Össze futottam a Háborúval. Szívességet kérek tőle. Aztán megtalálom az akkor még nem fiának hitt fiát, és most...Újra találkozunk mindhárman. Furcsa érzés lehet...Luciusnak. Bár...számomra nem lenne annyira szívet melengető ha újra látnám az apám. De mindegy is...ez a ma este, nem rólam szól....Érdekes fordulatot vett a történet és egyre jobban tetszik ami történik. Szórakoztat és talán hasznom is lesz belőle...



    avatar
    Malcolm Redway

    Faj : Démon
    Rang : Háború démona
    Tartózkodási hely : Világ
    Kor : 2016
    Foglalkozás : Üzletember

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Május 01 2016, 22:58




    A démonok porontyai

    és ©

    Malcolm

    Az éj hosszú, és meglehetősen csodás mértékkel bír. Úgy tűnik, nekem is hozott valami újat. Mindkét warlock megfürdőzik aurám tengerében, az egyik mohón issza, a másik természetesen beleolvad. Két ifjú, akik valamilyen módon, de akarnak valamit Háborútól. Hogy pontosan mit? Erre a választ magam is pontosan tudom.
    - Lucius - ízlelgetem a felhangzó nevet. - Hmm... Ritka név a mai világban. Arisztokrata, megnyerő illetőről ad sugallatot.
    Mikhal szavaira felnevetek. Akkor hát valóban Az ég megviccelt mindannyiunkat. Jó tréfa ez, a Mindenségtől. Némi feszültséget érzek az orosz részéről, bár sejtem, e feszültség annak tudható be, hogy aurámat megvontam tőle. Tetszik ez a fajta harag, hisz ez motiválja a lelket. De tudni kell kordában tartani azt.
    - Efféle pillanatot még nem éltem meg, annyi bizonyos. Nos, ifjak, azonban csupán rád számítottam Mikhal. Viszont, nem akarom későbbre halasztani egyikőtöket sem. Lucius, míg felmérem fiatal barátunk tehetségét, addig mesélj magadról, szívesen meghallgatlak a mókánk közben. - s míg e szavakat mondom, kitárom karjaim, s mosollyal arcomon, démonok szavával szólok. Emberi hangszínem torz basszusba csap át, mintha a pokol kórusa költözne a tónusokba. Az árnyak megnyúlnak, az épületekről vakolat esik, a rejtőző éj lelkeinek szeme megvillan a tömegben. Kacagás, sikítás, őrült, tomboló energiák csapnak fel. Az emberi arcok, testek torz rothadásba mennek át, bűzlő halál szag lengi körbe a környéket. S míg a szavakat szavalom, egy hatalmas, árnyakból a magasba emelkedő, korhadó törzs nő ki. Ágait hullák, csonka testek, idő rohasztotta, felismerhetetlen arcok. A fához láncolva, egy riadt nő fekszik, szemeit ránk emeli. Hófehér bőre, haja lángvörösen izzik a homályban. Leengedem karjaim, s elindulok a fa irányába, kikerülöm a halanód továbbra is sétálgató alakjait.
    - Mikhal, ez a test a tiéd. A feladatod egyszerű. Szükségem van a lelkére. - mosolygok a fiúra. - A hajnal sugaráig van időd. Amire szükséged van, az mind itt van. - mutatok a szinte a semmiből megjelenő asztalra, ahol szikék, kések, operációhoz szükséges eszközök, érzéstelenítők és még sorolhatnám. Megfogom a lány láncát. Magamhoz rántom, s könyörögve, esdekelve kapaszkodik meg a kabátomban. A rongyok, melyek még valamelyest takarják horzsolásokkal tarkított testét, alig lóg rajta. Meghúzom a láncot, mire a nő karjánál fogva felemelkedik a levegőbe. Halkan zokog, ereje már csak ennyit enged neki.
    - A terep a tiéd. - elsétálok Mikhal mellett, majd Lucius mellé lépek.
    - Nos, hallgatlak. Mesélj egy kicsit magadról. Vagy szeretnéd te is kivenni a részed a feladatból? - kérdezem, miközben szemeimmel orosz barátunk ténykedését követem.

    Ruha Demon Sons




    Nem veszitek észre, hogy az "emberségünk" egy "isteni" ajándék.
    Egyedül sírsz mellettem, s kérdezel valamit: Miért éltél eddig? Készen állsz a válaszra?
    A válasz: a semmiért, s ezt látod most is.
    avatar
    Lucius Evans

    Faj : Cambion
    Kor : 15
    Foglalkozás : tanuló

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Május 01 2016, 23:34

    Mikhal - Malcolm apuci - Lucius

    Jó, tudtam, miért jöttem el este, azt is tudtam, mit akarok, azt is kit keresek, na de azt nem számoltam bele, hogy az a férfi is itt lesz, azt meg pláne nem, hogy nem is én találom meg az apámat, és Mikhal meg Malcolm majd ismerik egymást.
    Szóval ha van ok arra, hogy mindenki meglepődjön, akkor ez az, mert apám meglepődik azon, hogy én vagyok, Mikhal meglepődik azon, hogy én Malcolm fia vagyok, én meg meglepődök mindenen, még azon is amin nem kéne.
    Az a legjobb, hogy miután kinyögöm a nevem, olyan kínos csend telepszik közénk, hogy öröm hallgatni, csak a férfi vigyorog és kezd kényszeredett mozdulatokba, én meg úgy markolom a táblámat még mindig, mint aki az életben nem akarja többé elengedni.
    -Ti ismeritek egymást...
    Olyan bölcs megállapítás, hogy csak na, mert az utolsó vak embernek is nyilvánvaló a dolog, hát mi a frászért integetett volna neki Malcolm, ha nem így lenne? Nem a menő napszemüvegéért, amivel igencsak hülyén festett az éjszakában.
    Bólintok a nevemre, de az arisztokrata résszel vitatkoznék, sosem voltam az, de akkor eszembe jut a nevelő szüleim jelzője, miszerint én az ördög fia vagyok, és hangos röhögésben török ki.
    Már mindent értek. Mikhal gyilkolási mániáját, a saját gyújtogatásaimat és mindent. Magnus pedig ezeket mind tudta, csak nem kötötte az orromra. Szuper.
    Miután mindenki túl van a saját döbbenetén, én még mindig röhögök. Ez volt az ára a pluszomnak amit kaptam, azaz ez lett volna, csak akkor még nem volt tervbe véve az, hogy esetleg akinek szán, az tulajdonképpen az apám. Ezt otthon elmesélem...
    -Nincs másik fiad?
    Nem tudom, hogy működik ez náluk, én azt hittem, hogy mindenkinek több utóda van. Sok mesélni valóm nem lesz, nekem nem kell több száz meg ezer évet elregélnem, csak alig 14-et, az meg rövid lesz, nem untatok vele senkit.
    Azonban mielőtt belekezdenék, felvonom a szemöldökömet. Milyen feladat vár Mikhalra? Azt láttam, hogyan öl könnyedén, észrevétlenül, akkor most mi a feladata?
    Az eltorzult hangra hirtelen megrezzenek, ezt elfelejtették mondani, hogy ez így hangzik, nem is tudom mit vártam, de tátott szájjal figyelem az eseményeket.
    Ezt csak így? Így kiemelkedik minden? Az meg mi? A mi van? A lelke kell az apámnak, Mikhal meg majd ezt megoldja? A szikék és egyebek láttán elcsodálkozom. Újra ölni fog?
    Észre sem veszem, hogy a váratlan eseménytől megijedek, és az a tűz amit már kezdtem kordában tartani, az most nem hajlandó engedelmeskedni, és úgy ahogy van, meggyullad a körülöttem levő rész, ráadásul a Mikhaltól kapott plusz miatt szép feketén ég minden. Amint tudatosul bennem, mi történt, tudom, hogy a szemem színe is átváltott.
    -Hát... hát van ez. Nevelő szülőknél éltem, a tűzoltók hazajártak hozzánk. Hosszútávfutó vagyok, tanulok, és nem rég tudtam meg, mi vagyok. Amióta meg az eszemet tudom, vágom, hogy a legendák igazak, és kereslek téged is meg anyámat is, csak senki nem árult el semmit. Pár hónapja világosítottak fel arról, mi vagyok, miért vannak füleim meg farkincám, mi ez a vadmágiás cucc, és Magnustól tudom a nevedet is. És nem, ebben nem veszek részt, ez nem látványos.
    Nagyon rövidre fogtam, azzal kezdem, hogy ha eddig nem tűnt volna fel senkinek, felgyújtottam megint valamit, de most eszem ágában sincs eloltani. Nem, nem fogok megint pisilni.
    Az, hogy miért az a kifogásom, hogy ez nem látványos, hát na. Az az volt amit Mikhal csinált, meg ez is, ahogyan minden megjelent, de ez a szikés cucc nem eredeti, ez olyan snassz.



    Magamnak: #C5EC2A
    avatar
    Mikhal Zharkov

    Faj : Cambion
    Rang : Sötét
    Tartózkodási hely : New York
    Kor : 101
    Foglalkozás : Ügyvéd

    Re: 7th Avenue

    on Hétf. Május 02 2016, 19:56




    A hűséges kutya az elveszett folt

    és ©

    a tiszta kabát



    Hallgatásba burkolózom, ahogy Malcolm beszélni kezd, és érzem magamon Lucius tekintetét ahogy Háború a szórakozásunkról beszél. Nem nézek rá, úgy teszek mintha itt se lenne, és ahogy a démon megmozgatja a világot csak rezzenéstelenül állok és hallgatom a torz szavakat. Voltam már ilyesmi része..való igaz nem sokszor de láttam már elváltozó területeket. Körbe hordozom tekintetem az új helyen, hogy valami felmérésem mégis csak legyen. Tekintetem azonnal megáll a kihalt fán és az arról lelógó hullákon. Talán nem is olyan hullák...A testek szaga úgy csapja meg az orromat, mint valami kábító illat. Hogy én ezt mennyire élvezem. Lehunyom szemeim és mélyen magamba szívom az illatot. Ahogy Malcolm elindul a hatalmas fához a halandók között lassan kinyitom kék íriszeimet és figyelem ahogy a majdnem pucér vöröst magához rántja aki csak könyörög és zokog. A láncot megrántja és nekem adja. Akaratomon kívül is elvigyorodom erre majd lassan elindulok a nő felé, és fél úton találkozva a démonnal már is agyam kizárja, hol is vagyunk és kik látnak vagy kik figyelnek. Nem érdekel semmi csak a feladat és...a hirtelen támadt vágyam.

    Gyilkolni akarok. Ölni akarok, és rombolni majd megszerezve amit meg kell újjá építeni. megakarom mutatni Háborúnak igenis megtudom csinálni. Hisz...mind ez ami engem vonz. Ez amit elém tár és nekem ad ez mind egy szabad kéz amit most én fogok irányítani a saját kényem kedvére. Ahogy a nőhöz érek kezembe veszem a láncot. kék szemeimmel figyelem ahogy lehajtott fejjel áll előttem, egész testében remeg. Lassan meghúzom a láncot és közelebb vonom magamhoz mire engedelmesen hozzám jön. Álla alá nyúlok, hogy szemeibe tudjak nézni. Felmérem mit és hogyan tehetnék vele. Egy pár könnycseppet letörlök finom kis arcáról, majd lassan végig simítok válla ívén a rongyig. Csak sír de mégis halkul és mintha lazulna teste. Ez kell nekem. Ebben az állapotban kell tartanom. A rongyra fogok és egyetlen mozdulattal szabadítom meg tőle, mire össze rezzen és halkan sikkant. De el is hallgat azonnal. A félelem sokkal jobban él benne. teljesen megszabadítva a rongytól, mérem végig hol is kezdhetném a dolgokat. Előttem az egész éjszaka... Nem szabad kapkodnod warlock. Végig simítok a nő telt keblei között egészen le a köldökig. Kapkodja a levegőt de érintésem mégis megnyugtatja. Elmosolyodom, majd lassan körmömet bőrébe nyomom érzem a lélegzete is megáll ahogy felszakítom a bőrét és egyenes vonallal szelem át az apró köldököt.-Itt kezdem... -suttogom halkan ahogy az apró gömbölyű vércsepp lecsorog alhasán, és bal combján. Ellépek előle és a láncnál fogva húzom magam után mire botladozva de utánam jön. Az asztalhoz lépek, és ellépve a nő elől nézek rá, ő pedig megállás nélkül engedelmesen felfekszik az asztalra. Az asztal négy sarkában a szíjakkal szépen felkötözöm a kezeit és lábait. Szorosan meghúzom tagjain bilincseit majd leveszem a kabátomat és ahogy feltűröm fekete ingem ujját szép lassan felmérem újra a testet. A lelke kell. Szóval élve kell tartanom ameddig lehet...A kisebb rozsdás asztalhoz lépve tekintek végig a választékon. Malcolm jól választott..de mégis a saját felszerelésemmel jobban szeretek dolgozni de ezen most nem kezdek rágódni. Végig simítok a szikéken majd az érzéstelenítőkhöz ér kezem. Hiába szeretem az üvöltést, könyörgést hallgatni, ahhoz, hogy életben tartsam minimális szenvedést kell éreznie. Így is eléggé megviselt ahogy elnézem...és ráadásul nő. Azért van itt alapos próba tétel. A tűt kezembe véve lépek a nőhöz aki rám emeli tekintetét és halkan megszólal. Könyörgőre veszi de csak elmosolyodok. ez is már jól esik a szívemnek. Halkan csitítgatom.- Nyugalom...hamar túl leszünk rajta...hiába szeretném, hogy fájjon, most kivételesen nem fog...-vigyorodom el majd a nyaki artériába lassan beszúrom a tűt, és be tolom az érzéstelenítőt. Az agyhoz közel hamar el fog tompulni. Ahogy légzése lassul és egyenletes levegő vételre fogja, kábult szemeit lecsukja, és száján keresztül sípolva kezdi venni a levegőt. A szikékhez fordulok, és a legélesebbet választom, és egy kisebb ollót. Vissza fordulok a nő testéhez és a megjelölt apró sebhez a köldökénél. Az általam okozott apró hegbe illesztem a szikét és jobban bele nyomva neki állok felvágni a hasat. Megrándul de nem foglalkozom vele, teljesen precíz egyenes vonalat ejtek rajta és széles vágást ejtek rajta. egészen mind a két csípő csontig felvágom majd az ollóval bőrét kicsit szélesítem. A has falra találok és két szét feszítőt veszek el a kis asztalról az egyiket mellkasán támasztom meg ahogy bőrébe akasztom és szét húzom has falán a bőrt aztán kicsit följebb egy egyenes vonallal vágom fel a bőrt mellkas csontjától a köldökéig. Egy fordított T betűt alkottam rá. Szét húzom rajta a bőrt majd bele mélyesztem a húsba a szikémet. Újra megrándul a test de nem foglalkozom vele ahogy felvágom, azonnal vattáért kapok és felitatom a vért. Vigyáznom kell ha elvérzik lőhetem az egészet. még ha szeretem nézni ahogy megfoszlanak a finom vörös élettől, most nem szabad hagynom. Végig vágom a hasizmot vigyázva az erekre vagy artériákra. A csontok mentén haladok. Aztán ahogy felfeszítem a védelmet eljutok hastól lefelé való szervekig. Eddig mindent rendben csináltam. Most már csak meg kell keresnem azt a fránya fényes lelket. De itt már óvatosabbnak kell lennem a szervek között. Megtörlöm a homlokom ami verejtékezésbe kezd majd A feszítőket a has két oldalára teszem és megtámasztva őket feszesen feltárják nekem a gyomrot, az alhasat, a végbeleket, az epét, májat, veséket és egy keveset a tüdőből. Megered a vére a feszítők alatt de hamar letörölgetem és az égetővel kicsit megpörkölve zárom el a vér útját. Még benne kell, hogy maradjon akár mennyire is támad meg a kísértés, hogy a finom vért kiengedjem és bele kóstoljak.

    fel pillantok egy pillanatra Malcolm és Luciusra nézve. Látom Háború engem figyel még ha megtalált fia szavait is hallgatja. Nem szabad foglalkoznod velük Zharkov! koncentrálj. Vissza tekintek a feltárt testre majd lehunyom szemeim. Koncentrál, kutasd át küld belé a kígyókat. Halkan érthetetlen szavakat kezdek mormolni. Hogyan is szoktam én ezt csinálni...A fekete kígyó alakú árnyaim lassan megmozdulnak és felmásznak az asztalra és lassan körbe kezdik fonni a nő testét. Száján keresztül, a felnyitott hasán és mellkasán, orrán, fülén, minden ahol lukat találnak rajta a testbe hatolnak. mint a vadász kutyák keresni kezdik a lelket és elő hajtják nekem..Úgy fonom körbe aurámmal ahogy vonaglani kezd, és halkan nyögni, meg-meg rándul a teste de a kígyók szorosan tartják és keresnek. Felmérnek én pedig mindent látok, és érzek, úgy élvezem ezeket a pillanatokat. Minden érben a vérrel versenyt futok, feltárok olyan helyeket ahova szikével soha nem jutok be, és keresek, átjárok, látok mindent és...olyan furcsa az egész...mintha nem is egy...halandóban keresnék..



    avatar
    Malcolm Redway

    Faj : Démon
    Rang : Háború démona
    Tartózkodási hely : Világ
    Kor : 2016
    Foglalkozás : Üzletember

    Re: 7th Avenue

    on Vas. Május 08 2016, 16:47




    A démonok porontyai

    és ©

    Malcolm

    Lucius szavaira mosolygós bólintás a válaszom, ó, Zharkovot a magamfajta igen jól ismeri. Igaz, hogy nem rég keresett meg csupán ám a lelke olyan előttem, mint egy nyitott könyv. Lucius kérdésére azonban választ adni nincs rögtön időm, hisz közben a rituálét kezdem végezni. Megérzem mindkét fiú reakcióját az eseményekre. Mint a tűz és a víz. Tény, az egyik még nagyon fiatal. És ez mérhetetlenül szórakoztat.
    Amint kiadom Zharkovnak a feladatot, fiam tűz "bűvkörébe" lépek, mintha mi sem lenne természetesebb. A fekete lángok táncát figyelem, majd egy könnyed mozdulattal emelek ki egy aprócska lángot a többi fel-fel törő közül. Megnézem magamnak, majd Lucius tekintetébe mélyítem szemeim. Hallgatom gyorsnak, s kissé összezavartnak hangzó monológját. Teljesen természetes a reakciója, ha túl nyugodt volna, az volna csak feltűnő számomra. Egész eddigi életét fura, esetleg őrült gyermeknek bélyegezve élhette. Ugyan, a Háború gyermekén, pont rajta ne jelennének meg a démoni vér jelei? Felkacagok, ahogy befejezi.
    Ifjú, alig tapasztalt valamit, rendesen még nem képes irányítani érzelmeit, hisz néhány démoni hangtól felgyújt maga körül mindent, de a szikéket már nem tartja többre néhány fogpiszkálónál. Mintha csak magamat látnám, mikor Halál karjai közé kerültem. Ám valami szöget üt a fejemben. Én vajon, lennék-e olyan jó tanító, mint Halál? A válasz a jövő rejtélye.
    - Nem tudok arról, hogy volna testvéred. Nem vagyok a szapora succubusok és önjelölt démonok közé való. Úgy tűnik, te vagy az egyedüli, aki Háború gyermeke. - könnyed játékszerként erősítem fel a lángokat tenyeremben, majd hirtelen szorítom ökölbe kézfejem, s az eddig vidáman táncoló lángok hirtelen alszanak ki, de nem csak a kezemben, hanem körülöttünk is. Ám ahogy újra kinyitom kezem, egy apró, még mindig élénken táncoló lángocska lüktet benne, akár egy gyertyaláng.
    Lucius felé tartom a lángot, hogy vegye át. Ha így tesz, kezem vállára teszem, közben pillantásom ismét Zharkov felé kalandozik.
    Ügyesen bánik a testtel, és a mozdulataiban precizitás bujkál, ám azt is tudom, a gyilkolás örömét, a szociopata énjét mélységesen el kell zárnia ahhoz, hogy megfeleljen nekem. Első sorban ezt is figyelem, mennyire tud uralkodni magán. Az, hogy képes hideg fejjel ölni, és viselkedni, még nem elég. A mohóság igen kényes tulajdonság, és ha eluralkodik rajtunk könnyedén kicsúszhat minden a kezünk közül.
    A kígyóit elnézve elismerően bólintok, igazán ügyesen veszi az akadályt.
    A nő teste hirtelen megrándul a szorítás alatt, s rángani kezd. Szemhéjai felpattannak, s fehérbe fordulnak szemgolyói. Sikításra nyílik szája, ám hang nem jön ki a torkán. Az erek kidagadnak a torkán, elegáns vonásai torz, groteszk festményszerű alakot öltenek. Megroppannak a csontok. A csuklók kifordulnak, a lábak, mint valami kitekert pókláb, nagyot reccsenve 90 fokos fordulatot vesznek. A fa ágai megremegnek, az én arcomra pedig mosoly fut fel. A törzsből emberi arcok, bőr maszkok milliói törnek ki, s mind különböző érzelmet mutatnak a külvilág felé. Nevetés, szomorúság, közöny, düh... Millió és millió halandó, vagy épp túlvilági maszk.
    Most, csupán most hangzik fel a nő sikoltása, a fájdalmas felismerés a halál pillanatában. A fa ágai lassan lekonyulnak, Zharkov lábánál a gyökerek fonódnak rá, az ágak pedig a karjai felé kapnak.
    Enyhén felemelik, s a millió, millió maszk közül egy, csupán egy az, ami kiemelkedik, egy maszk, szemek nélkül, ám a maszk Zharkov arcát viseli magán.
    - Ki merészeli megzavarni álmomat?- egy mélységekből feltörő, suttogásnak hangzó hang szólal meg a maszk száján. Nem mozdulok még, mosolyom letörölhetetlen, Zharkov remélhetőleg pedig okosan fog cselekedni.



    Ruha Demon Sons




    Nem veszitek észre, hogy az "emberségünk" egy "isteni" ajándék.
    Egyedül sírsz mellettem, s kérdezel valamit: Miért éltél eddig? Készen állsz a válaszra?
    A válasz: a semmiért, s ezt látod most is.

    Sponsored content

    Re: 7th Avenue


      Pontos idő: Csüt. Dec. 14 2017, 21:40